Annál meglepôbb a téma, amellyel szokásos évi duplaszámukban, jelen esetben ötvenéves jubileumi számukban, elôállnak. Kapitalismus als Schicksal? Kapitalizmus! Micsoda avas szó a mindig csúnya közelmúltból. De ott fényeskedik mellette a Sors, a szépülô régebbmúltból. Az alcím, A határok megszüntetésének politikája eligazít bennünket a jelenben: a globalizáció a témája a füzetnek, és ez így már rendben is van, ki lehet nyitni.
1989 óta alapvetôen megváltozott a világ, és az új tendenciát a globalizáció folyamataként szokás leírni.
A Szovjetunió szétesése óta a piac jótékony mindenhatóságában bízó neoliberalizmus az uralkodó gazdasági irányzat. Ebben a piaci eufóriában egyre erôsödik azonban azoknak a hangja, akik a gazdasági globalizáció hátulütôire és a piaci automatizmusokból veszteségesen kikerülô szférák, például az ökológiai kérdések jelentôségére hívják fel a figyelmet. Charles S. Maier, a Transit 1997 téli, ugyancsak a globalizáció és a neokapitalizmus kérdéseire összpontosító számában úgy véli, hogy ma a legfontosabb politikai választóvonal Európában és Észak-Amerikában a globalizáció és a territorialitás hívei között húzódik, de a két tábor nem fedi a hagyományos politikai pártokat, ennélfogva nem írható le a jobb- és baloldal dichotómiájában. A Merkurban elsôsorban a baloldali kritika hallatja szavát a gazdasági globalizáció miatt bekövetkezô új társadalmi egyenlôtlenségek ellen. De a Merkur nem volna hû önmagához, ha nem lenne ott mindjárt e baloldali vészharangkongatás kicsúfolása is. Minthogy munkahelyeket és nyereséget exportálnak, és munkaerôt és veszteséget importálnak, növekszik a társadalmi rétegek közötti távolság, csökken a társadalmi kohézió és szolidaritás, ráadásul ezzel párhuzamosan a nemzetállamok lehetôségei is beszûkülnek. A kritikusok rámutatnak, hogy a munkapiac és a szociális ellátási rendszer gyengülése következtében egyre növekszik az „alkalmatlanok", a munkanélküliek, a szociális segélyre szorulók száma. Franciaországban „exclus"-nek, „kizártaknak" nevezik ôket, németül az „Überflüssige", „fölöslegesek" (Enzensberger, 1995) terminus honosodott meg. Az Egyesült Államokban és Európában befolyásos gondolkodók attól félnek, hogy a globalizációra való visszahatásként megerôsödhet a nacionalista jobboldali radikalizmus. (Claus Leggewie: What’s next: Oder Neokapitalismus und neue Linke, Transit, 1997. tél) Fenyegetô-e valóban a globális kapitalizmus, és ha igen, miképpen lehet megfékezni? Fenyegeti-e a jóléti államot, a szociális piacgazdaságot, a „rajnai kapitalizmust", a munkára alapozott társadalmat, vagy egyfajta mentalitásnak, választói affinitásnak, egy virtuális pártnak kulturális kódja csupán?
215 oldalon keresztül járják körül a gazdasági globalizáció következményeit a Merkur szerzôi. Az elsô, teoretikus részben alternatívák, a kapitalizmuson túlmutató utópiák, és az átalakítás lehetôségei után kutatnak, vézna eredménnyel. A második, empirikus rész a valóságosan létezô kapitalizmust vizsgálja, a harmadik pedig a mítosz és valóság elegyét kísérli meg elkülöníteni a globalizáció és az internet kérdéskörében.
El lehet egyáltalán valami mást képzelni, mint a globális piac? A keletkezése óta eltelt kétszáz év után úgy tûnik, a folyamatos kritika dacára a kapitalizmus lett a babérok nélküli gyôztes, mintegy második természetünkké vált. Alternatívák nincsenek a láthatáron. Hacsak nem mindjárt az elsô írásban, Klaus Koch, újságíró, misztiko-technokratikus utópiájában, amelynek reményei szerint a tulajdonon alapuló individualizmus, a kapitalizmus belsô vonzereje veszíteni fog jelentôségébôl: a rohamosan fejlôdô biotechnológia nemsokára lehetôvé fogja tenni, hogy az ember olvasni tudja saját génállományát, és tudatában lesz biológiai elrendeltségének, életlehetôségeinek. Aki pedig tudni fogja, meddig élhet, valószínûleg nem lesz érdekelt további tulajdonhalmozásban, mert mint köztudomású, az utolsó ingnek nincsen zsebe. Vajon, ha bekövetkezne is e sci-fi álom, halálunk dátumának tudata mennyit változtatna halálunk tudatával amúgy jól összeférô bírvágyunkon?
Friedrich Dieckmann témája a globális környezetszennyezôdés, amelyre az önérdeket érvényesítô piaci szereplôk nem képesek megoldást találni. Energiaforrásaink kimerülôben vannak, a széndioxid-kibocsátással klimatikus katasztrófát okozunk, a „tiszta" atomerômûvek sugárzó tonnahegy melléktermékeit nem tudjuk hová dugni. Egy szó szoros értelmében vett Napállam lehet a megoldás, a „kollektorok és puha energiák állama, amely megakadályozná a kapitalista túlmelegedést. Nem Campanella teokratikus utópiája, hanem az értelem és az aszkézis gyengéd kényszere, amely maga alá gyûrné a körülmények kemény kényszerét."
Az öko- és technoutópiát társadalmi követi. Helmut Dubiel írása, A demokrácia utópista realizmusa címmel a baloldalnak kíván egy új „radikáldemokratikus" programot adni. A tradicionális, autoriter családi és munkahelyi hierarchia megszûnésében, az állam alatti és az állam feletti szférák, az önsegélyezô egyesületi mozgalmak és a nemzetközi civil szervezetek, mint például Greenpeace vagy az Amnesty International, megerôsödésében látja a demokrácia fejlôdési lehetôségeit, de ugyanakkor bemutatja ezeknek a tendenciáknak a viszszásságait és gyengeségét is. A jóléti állam meghaladott modellje egy élethossziglan tartó, folyamatos és teljes foglalkoztatottság elôfeltevésén alapul. Ez a feltétel néhány év múlva már csak a népesség kisebb részére fog állni. Ezért Dubiel javaslata szerint egy új radikáldemokratikus szociálpolitikára lenne szükség, amely nem korlátozódna a rászorultak utólagos, bürokratikus megsegítésének „negatív" programjára, hanem mindenki számára, állampolgári jogon feltételekhez nem kötött minimáljövedelmet, egyfajta alapbiztosítást garantálna. Dubiel valamiért úgy véli, hogy ennek a szociális reformnak nem lennének financiális akadályai, fenyegeti viszont a munka, teljesítmény és jövedelem összekapcsolásán alapuló polgári identitást. Az utópiához hozzátartozik egy rémkép, idézzük fel azt is: „A kozmopolita demokrácia esélyeit és egy világméretû barbár polgárháború kilátását csak egy paraszthajszál választja el egymástól."
Az empirikus részt Ralf Dahrendorf nyitja meg azzal a kérdéssel, hogy miképpen lehet a jólétet, a szolidaritást és a szabadságot egyformán érvényesíteni a globalizáció korában.
„A világ minden társadalmának, legyen az fejlett, fejlôdô vagy fejletlen, három feladatot kell egyidejûen megoldania: meg kell kísérelniük jólétet teremteni, mégpedig a világpiac egyre jegesebb szélirányai közepette. Meg kell kísérelniük helyreállítani a társadalmi kohéziót és szolidaritást, ami, nem utolsósorban a világverseny következtében, nehéz feladat. Azonkívül törekedniük kell a politikai szabadság megtartására." A globalizáció kihívásaira három konkrét kapitalizmusmodell létezik: az angolszász, a rajnai és az ázsiai. Az elsô a versenyképességet helyezi elôtérbe, anélkül, hogy a politikai szabadságot korlátozná, de mellôzi a társadalmi szolidaritást.
A rajnai modell, a német szocialista piacgazdaság a társadalmi szolidaritást helyezi elôtérbe, a szabadságjogokat nem korlátozza, viszont versenyképessége manapság megkérdôjelezôdött, és a nyilvános viták középpontjába került. Az ázsiai modellben a versenyképesség és a social cohesion – amely Szingapúrban állami jelszó – elônyt élvez a szabadsággal szemben. Dahrendorf a továbbiakban elsôsorban a jobless growth, a foglalkoztatottság nélküli növekedés következtében elôálló tömeges munkanélküliséggel mint normálállapottal való mentális és gazdasági szembenézés lehetôségeirôl ír. Ha csökken az állandóan foglalkoztatottak száma, a nyereség pedig kedvezôbb vidékekre menekül, ki fizeti a jóléti államot? Bebizonyosodott, hogy a legnagyobb ipari beruházások sem váltják be a hozzájuk fûzött keynesi reményeket. Például Európa háború utáni egyik legnagyobb vállalkozásának, a csatornaalagút építésének legintenzívebb szakaszában is csupán kétezer embert foglalkoztattak, és közülük is több mint ezer diplomás volt. Mi léphet az életre szóló, jól fizetett, szociális juttatásokra feljogosító munka helyébe? Dahrendorf a makrosikerek és a mikronyomorúság ellentmondásait egyrészt az adórendszer átalakításával javasolja enyhíteni. Másrészt Jeremy Rifkinre (A munka vége és jövôje) hivatkozva, nagy jelentôséget tulajdonít civil szervezeteknek, a „harmadik szektornak". Nagy-Britanniában milliók végeznek fontos tevékenységet különbözô szervezetekben, egyesületekben, többnyire fizetés nélkül.
A nôk között igen elterjedt a részmunkaidô és a szerzôdéses munka, amelyet a férfiak lenéznek, és a maguk számára elfogadhatatlannak tartanak, pedig úgy tûnik, efelé halad a világ.
Franz Jozef Radermacher informatikaprofesszor szintén kevés jövôt ígér a munkának. A következô évtizedben az ipari társadalmakban a munkahelyek nyolcvan százaléka fölöslegessé válik. A dolgozók közül is csak egy kisebbségnek jut teljes foglalkoztatást nyújtó, akár heti hatvan vagy több órás, jól megfizetett, nemzetközi piacon versenyképes core job, a munkahelyek többsége az ezeket kiszolgáló, kevesebb tudást, kevesebb idôt igénylô kis fizetésû fringe job. Meinhard Miegel, a bonni Gazdaság és Társadalom Intézet igazgatója is úgy véli, hogy a munkanélküliség lesz Németország fô problémája. Eberhard Moth közgazdász arra emlékeztet, hogy miközben a bér csak tíz százalékkal, a nettó nyereség száz százalékkal nôtt. A kereslet, vagyis a fogyasztás etikája messze távolodott a kapitalizmus régi szellemétôl. A puritán jelmondat – munkatisztelet istentisztelet helyett – már régen érvényét vesztette. A munkafegyelem és a felelôsség, a fáradozás és az érte járó fizetség hagyományos összefüggéseinek megbomlása alapvetô morális kérdéseket vet fel. A munkanélküliek (jelenleg az Európai Közösségben húszmillió ember, Spanyolországban minden második fiatal) szocializációjának problémája, a társadalomból kirekesztett tömegek integrálása az alapvetôen megoldandó kérdések közé tartozik egy olyan világban, amelyben a munkaszünet – legyen az tanulmány, szabadság, korai nyugdíj, munkanélküliség – a kapitalizmus szükségszerû kísérôjelenségévé vált. Mondhatni, nem a munka, hanem a munkaszünet, a produktív haszon nélküli lét vált mûködésének elôfeltételévé.
A harmadik rész elsô írását, amely a globalizáció szövevényes irodalmát próbálja kritikai rendszerbe foglalni, jobban mondva kifigurázni, majdnem teljes terjedelemben közöljük. A második tanulmány szerzôje, Niels Werber irodalmár szerint a globalizáció inkább mítosz, mint valóság. Pusztán azért, mert a cégeknek módjukban áll székhelyüket megváltoztatni, fölösleges minden vitát ez alá a fôcím alá kényszeríteni.
Végezetül Michael Rutschky, a Der Alltag címû folyóirat fôszerkesztôje a mindennapi médiaapokalipszist elemzi, amelynek minden téma jó, legyen az AIDS, ózonlyuk, gyermekmolesztálás, idegenbûnözés, értékválság, csak riogatni lehessen vele. A legújabb mumus a globalizáció, azzal a kérdéssel együtt, hogy sorsunk-e a kapitalizmus, és hogy van-e alternatívája.
Ebbôl a Merkur-számból
az derül ki, hogy nincs.
Aki utánanéz a globalizáció már régóta áttekinthetetlen irodalmának, máris egy ellentmondásba ütközik. Mindazon, amit már nem lehet a régi módon folytatni – jóléti állam, oktatási rendszer, munkára épülô társadalom –, változtatni kell, ezt így követeli a globalizáció. Ugyanakkor mindent, ami manapság balul üt ki – tömeges munkanélküliség, eladósodási válság, üvegházhatás –, ezzel a folyamattal magyaráznak.
A világ nyugtalan, szorongó állapotára ma elsôsorban a globalizációt szokás felhozni okozati tényezôként. Az érvelés egyként ellenállhatatlan a baloldal és a jobboldal, a modernizáció és a nosztalgia, a szabadpiac és az etatizmus, az integráció és az apokalipszis hívei számára. Akik a határok megszüntetése mellett törnek lándzsát, azok az egyre növekvô globális versenykényszertôl várják a német modernizáció stagnálásának végét (Roman Herzog). A globalizáció ellenzôi ezzel szemben a gazdasági szempontból már teljesen határok nélküli világot olyan antimodern mozgalmak könnyû zsákmányának tekintik, mint a jóléti sovinizmus, a fundamentalizmus vagy az újfasizmus.
Hans-Peter Martin és Harald Schumann – a téma legnépszerûbb tanulmányának szerzôi – azt jósolják, hogy ez a „globalizációs csapda" egyszer majd ránk csapódik. A „piacdiktatúra" azt a veszélyt rejti magában, hogy az ökológiai és gazdasági összeomlással egy új totalitarizmus áll elô: „Az ókontinens polgárai számára ez azt jelenti, el kell dönteniök, hogy az európai örökség két fô áramlata közül melyik legyen hivatott a jövôjüket alakítani: a demokratikus, amely Párizsban, 1789-ben született, avagy a totalitárius, amely Berlinben gyôzött 1933-ban."1
Úgy tûnik, a párizsi baloldal még ennél is sokkal komorabban ítéli meg a helyzetet. Serge Halimi, a Le Monde diplomatique címû folyóirat szerkesztôje a legújabb katasztrófaelméletet a következôképpen jellemzi: Egy „globalizált és totalitárius világban, egy globalitárius univerzumban" élünk. Ebben az univerzumban, „ahol az alkotja a törvényt, aki a nagy csekkeket kiállítja", „egységes gondolkodás" uralkodik, s „a világtôke érdekeinek ideológiai szépítgetése, valamint a pénzpiac kívánalmainak zenei aláfestése folyik". A közgazdasági zsurnalizmus „piacmeteorológiája" Halimi szerint csak „egy új diktatúra legitimációját" szorgalmazza. Peter Martin, a Financial Times nemzetközi kiadványának fôszerkesztôje Halimi szemléltetésében akár a finánctôke fô zeneigazgatója is lehetne. A globalizáció ellenzôinek komor és patetikus katasztrófaszemlélete oly lenyûgözô erôvel bír, amely mellett igencsak elhalványulnak Martin politikai ellenvetései, ugyanakkor nem lehet könnyedén megcáfolni, hogy: „a globalizácós folyamat nem csupán a szovjeteknél ásta alá a Gonosz Birodalmát, de hasonló jelek mutatkoznak már Kínában is". (Le Monde diplomatique, 1997. június)
A német államfônek nincs szüksége különösebb információkra az ázsiai gazdasági fellendülésrôl, ahogy azt ez év áprilisi, berlini beszéde is tanúsítja: „Épp most jöttem vissza Ázsiából. Sok országban elképzelhetetlen dinamizmust tapasztaltam." Herzog beszéde valójában egy eddig alig észrevehetô törést jelez a nemzet retorikájában: a globalizáció vált a nemzeti ébredés-prédikációk mûfajában is a legfôbb toposszá. A szövetségi elnök azt mondta, hogy a németeknél „korántsem az ismeretekkel, sokkal inkább az átalakulással" van baj. „Németországnak új lendület kell." Kollektív gerjedelem és az új lendület közösségi élménye mint nemzeti gyógyír?
De hátha mégis az ismeretekkel van a baj, amennyiben a Német Szövetségi Köztársaság modern volta épp abban áll, hogy – sikeresen és elôször a német történelemben – a politikai lendület helyett inkább a korrekt eljárásokba helyezi reményét.
Elvárhatnánk az elnöktôl, hogy e nehéz idôkben óvja ezeket a vívmányokat, ahelyett, hogy populistán a differenciált társadalom, hûvös procedúrái ellen fordítja a közhangulatot. A berlini beszédben annyira áhított lendület nem közvetlenül fogja biztosítani helyünket a nap alatt, hanem egyelôre csak vissza az iskolapadba katapultálna minket. A németeknek – így Herzog – „a tanulni vágyó világtársadalom részeivé kell válniuk, egy olyan társadalom részeivé, amely a legjobb ötleteket, a legjobb megoldásokat akarja meglelni az egész földtekén. A globalizáció nemcsak olyan világpiacot hozott létre, amely javakkal és tôkével rendelkezik, hanem az ötletek világpiacát is, és ez a piac elôttünk is nyitva áll."
Ez a globalizáció jegyében született látnoki szónoklat a fellendülésrôl és a dinamikáról a küzdôtérre szólítja a globalizáció ellenfeleit, s megint elsôsorban a fáradhatatlan Noam Chomskyt: „A világban, leszámítva a tehetôseket és kiváltságosokat, valamint az önmagát megvásárolni hagyó papságot, mely himnuszait zengi dicsôségünkrôl, kétségbeesés, szorongás, reménytelenség, harag és félelem uralkodik." A termelés globalizációja a gazdaságnak „azt a lázító alternatívát kínálja, hogy a dolgozó emberek vívmányait újból a visszájára fordítsa. A nemzetek fölött ágáló korporációs kapitalizmus kvázimerkantilista szisztémája afféle hatalmi összeesküvésekkel van tele, amelyektôl Adam Smith olyan nyomatékosan óvott bennünket – hogy a már megszokott állami erôszakkal, valamint a közpénzekkel történô támogatásról ne is beszéljünk."2
A globalizációról szóló vitában egyformán részt vesznek látnokok, valamint az összeesküvés teoretikusai. Mondandójukat eufória vagy paranoia jellemzi, aszerint, hogy a nyertesek avagy a vesztesek oldalán érzik-e magukat. A globalizáció következményeire való tekintettel a társadalom sok területe újra meg újra revideálja önjellemzését: a kultúra a multikulturalizmuson töpreng, a tudomány az immár az egész világot behálózó információs társadalmon, a gazdaság az egységes pénznem bevezetésén, a politika pedig a nemzeti állam megszûntén. Még a multinacionális vállalat ôsképe, az egyház is a varázslatos globalizációra hivatkozva tart igényt az ôt megilletô biztos helyre jelenkori életünkben: „A katolikus egyház globális intézménynek bizonyult" – készíti el a mérleget Cordes érsek. A pápai tanács, a Cor Unum elnöke jámbor global playerként mutatja be konszernjét, s az evangélium is egyfajta sikeres cégfilozófiának minôsül a globalizáció korában – némi szociális beütéssel: „Istenrôl, az ô evangéliumáról kell szólnom, amellyel ô Jézus Krisztus által hozzánk fordul. Mert Isten teremti meg annak feltételeit is, hogy jelenünkben a globalizáció sikerre jusson. Isten úgy jön ide, hogy a globalizáció mindenkitôl azt követeli majd, hogy a közjó, s az emberi méltóság tiszteletben tartása mellett kötelezze el magát, de a közös jólétet s az emberi méltóságot egyedül Isten biztosíthatja. [...] Ezzel a feltétellel a globalizációs folyamatot a legteljesebb jóváhagyással kell fogadjuk és támogatnunk kell." (FAZ, 1997. április)
De nem csak az olyan komoly „megváltás-multik" modernizálják önnön imidzsüket, mint a katolikus egyház. A szétszórt kis gyülekezetek pszichogurui is átálltak már az új szóhasználatra. Dudley Lynch és Paul Kordis egyenesen „a globalizáció kulcsát" nyújtja át nekünk, „a változás kézikönyvét". A könyv egy, az ezoterikumot mûszaki szakkifejezésekkel összezagyváló gesztussal fordul az „új törzsi társadalomhoz", a „globális technoelit"-hez, hogy újítsa meg „planétánk erôit". „Ettôl függ földünk túlélése, akárcsak a robbanásszerûen sokasodó embermilliárdok »jó élete«. […] Azután pedig az a feladata, hogy segítse egy új, produktív, végtelenül »pneumatikus« globális kultúra megteremtését, amely létrehozza az egység és a sokaság szinergiáját. Társadalmunknak mindezt késedelem nélkül meg kell kezdenie, mert világos, hogy ez most egy olyan verseny, amely elveszejtheti a Földet."3
Üdvtanát manapság mindenki a globalizáció metaforájának világmagyarázó erejével fûszerezi, s a témát körüljáró beszédáradat egyre csak dagad. A határok megszüntetésének végzetes következményeirôl folyó vita ironikus módon igencsak határtalannak bizonyul. A fogalom kevés kritikusának ellenvetései szinte nem is lelnek meghallgatásra. Látván a globalizációteoretikusok nagy koalíciójának lelkesedését a nyilvánvalóan univerzális koncepció iránt, szinte megindító, amikor két brit szkeptikus felteszi a kérdést: „Ez az elképzelés olyan lenyûgözô, hogy hipnotizálja elemzôit, s foglyul ejti politikai képzelôerejüket. De valóban ez a helyzet?"
Paul Hirst és Grahame Thompson meggyôzô adatokkal tudja bizonyítani, hogy az igazán globalizált gazdaságról szóló elképzelés mítosz csupán, s így a globalizációs elmélet sok központi feltevését vitatják: elôször is a mai, erôsen internacionalizált gazdaság egyáltalán nem elôzmények nélküli. A jelenlegi szisztéma javarészt még csak nem is annyira nyitott, és nem is annyira integrált, mint az 1870 és 1914 között fennálló világgazdasági rendszer. Másodszor, az olyan transznacionális vállalatok, amelyek székhelyüktôl teljesen függetlenül („footloose") mûködnek, viszonylag ritkák, s nem tekinthetôk a világgazdaságot alakító tényezônek. A „multik" zöme egy nagyobb nemzeti bázis erejébôl táplálkozva mûködik a nemzetközi porondon, s úgy tûnik, nem mutatkozik a transznacionális vállalatok felszaporodásának trendje. Harmadszor, a tôke jelenlegi mobilitása nem eredményezi a beruházásoknak, valamint a foglalkoztatásnak a fejlett országokból a fejlôdô országokba történô jelentôsebb áthelyezését.
A külföld továbbra is a fejlett ipari államokra fogja összpontosítani közvetlen beruházásait, s a Harmadik Világ – eltekintve az új ipari államok apró kisebbségétôl – továbbra is a marginalitásba szorul a beruházások, valamint a kereskedelem szempontjából. Negyedszer, egy valóban globális világgazdaság gondolatának ellentmondani látszik az a tény, hogy a legfontosabb kereskedelmi, beruházási és pénzügyi folyamatok az USA–Európa–Japán triász pólusai közt zajlanak. Ebbôl pedig az következik, ötödször, hogy egy globális piac nem kerülheti ki a szabályozást és az ellenôrzést sem. Ez a három nagy gazdasági hatalom, amennyiben összehangolt politikát folytat, hatékonyan veheti kézbe a pénzpiac, valamint a gazdaság irányítását.4
Ezen a tablón a nemzeti állam minden más lehet, éppen csak nem atavizmus, amitôl el kellene búcsúznunk. Csak most már nem volna szabad „olyan uralkodó hatalomnak tekinteni, mely egy adott területen tekintélyénél fogva a politika minden dimenziójában ki tudja csikarni a célul kitûzött eredményeket, hanem egy olyan szervezetnek, melynek vezetési elvei kölcsönvehetôk, legitimálhatók s felülvizsgálhatók. A nemzetállamok jelenleg egy globálistól lokálisig terjedô komplex hatalmi rendszerben mûködnek, jelentôségük azonban a területhez és a lakossághoz való viszonyuk következtében változatlan marad."
Hirst és Thompson a globális piacszisztéma eljövendô totalitárius diktatúrájának rémképével szembeszállva a nemzetállamoknak továbbra is fontos szerepet szán. „Ez a szerep pedig egy olyan tényezôt hangsúlyoz, ami a többiek szerepébôl hiányzik: a nemzetállamnak azon képességét, hogy garantálja az egyezmények, megállapodások betartását – mert ténylegesen létezik, s mert alkotmányosan mûködik. Paradox módon abban a mértékben nô a nemzetállam jelentôsége, amilyen mértékben a világgazdaság internacionalizálódik – nem hagyományos, azaz kizárólagos szuverén hatalom szerepében, hanem a fejlett világ szervezett nyilvánosságai s a nemzetek felett álló vezérlôszint közti közvetítôállomásként."
Ám épp ezeknek a nyilvánosságoknak vannak komoly nehézségei azzal, hogy az új helyzetet, a varázslat alól feloldott, helyi szereplôvé vált nemzetállamot egyáltalán tudomásul vegye. Globalizációról a bal- és a jobboldal egyaránt úgy próbál beszélni, mintha a hagyományos politikaértelmezést védenék.
Az érintettek stratégiai érdekei mindazonáltal örvendetes módon napnál világosabbak. Ki merné komolyan vitatni, hogy a globalizáció fogalma a tôke számára kapóra jön „csaknem minden szociális gaztettének igazolására". Ki vitatná másrészrôl, hogy az intellektuálisan marginalizált baloldal kapva kapott a globalizáció fogalmán, hogy újraélessze apokaliptikus antikapitalizmusát? Ezt a szellemi hozzáállást 1989 után talán túl korán intéztük el egy kézlegyintéssel. Heinz Dieterich, a Mexikóban tanító szociológus a baloldali globalizációellenzôk programját virágnyelven foglalja össze: „Incipit vita nuova – ez a nagy firenzeitôl, Dante Alighieritôl átvett szentencia a global village építészeinek jelszava, akik az új világot a maguk képére akarják formálni: befektetôk, spekulánsok, menedzserek, tôkések, bankárok és a transznacionális politikusok a bibliai Genezist utánozva önkényesen s a világnépesség demokratikus ellenôrzése nélkül akarják az emberiség új otthonát felépíteni. Az emberiség jövôje forog kockán, amit nem határozhatnak meg utilitarista koponyák, valamint olyan hitvány érdekek, melyek összekeverik a kizsákmányolás eredményeit az isteni predesztinációval, és az értéktörvényt az emberi lényeggel. Szükséges tehát egy olyan, az egész világot átfogó mozgalom, amely szem elôtt tartva a humanizmus és a szolidaritás eszméjét, újra felveszi a harcot az értéktörvénnyel. Ez az egyetlen módja annak, hogy megfékezzük a nemzetek feletti tôkét létrehozni vágyó reakciós utópiát."
Dieterich minden bizonnyal alábecsüli a tôkének azon képességét, hogy minden metafizika nélkül, akár világi módon is élvezni bírja a kizsákmányolás eredményeit. És az óhajtott, világot átfogó pro szolidaritás, kontra értéktörvény-mozgalomnak is nehéz örülnünk, tekintve mindazt a sok szerencsétlenséget, amit századunkban olyan emberek okoztak, akik a humanizmus alapján állva akarták az emberiséget a pénzgazdálkodás káros hatásaitól megmenteni. Ezzel lehet magyarázni, hogy sok baloldalinak a globalizációt illetôen katasztrófacentrikus a forgatókönyve: hisz a kompromittálódott antikapitalizmustól olyan fájó volt a búcsú ebben az alternatívák nélküli világban, hogy kapóra jönnek a globalizációról szóló viták, mert lehetôvé teszik, hogy a régi harcot egy új, még nem gyanús lobogót lengetve lehessen folytatni.
Robert Kurz, aki Der Kollaps der Modernisierung (1991) címû könyvének megjelenése óta az apokaliptikus antikapitalizmus elméleti vezére Németországban, most leszámol a tiszta tan renegátjaival. Így ír errôl: „A kapitalista periféria nemzetgazdaságainak összeomlását és mindenekelôtt az államszocialista modernizációs kísérlet kudarcát teljesen félreértelmezték: mint ami a nyugati kapitalizmus »gyôzelmét« jelzi. 1989-ben egyszerre mindenki nyíltan vagy titkoltan, de liberális volt, beleértve a legádázabb baloldalit is."
Kurz elég sokáig tûrte szó nélkül az elvtársak megtérését a liberalizmushoz, most azonban végre nyíltan is napvilágra kerülhetett titkolt öröme a globalizáció jegyében történô programozott pusztulás felett: „Amiként az elôre látható volt, a gyôztes újliberalizmus veszett deregulációs és privatizációs kedve a globális válságot csak siettette. Az országok, vállalatok és magánszemélyek lavinaszerû eladósodását nem fékezte, hanem fokozta; a tôke üzemgazdasági globalizációja az országokat egy szociális, ökológiai és irányítási dömping önpusztító versenyfutásába kényszeríti bele. Ezzel párhuzamosan a valóságos beruházásokba már be nem fektethetô tôke dôlni kezd a spekulatív pénzpiacokra és egy komplementer mozgás folytán a fiktíven felvert részvényértékek emelkednek, s a globális, strukturális munkanélküliség ciklusról ciklusra növekszik."
Kurz egyébként is a kommunizmus rendszereiben ugyanannak a végzetes modernizációnak a variánsát látja, amely azután végül önnön paradoxonjaiba fullad. A gyôztes liberalizmus összeomlása nyomán emberek tömegei válnak feleslegessé: „A liberalizmus a XVIII. századtól fogva fennen hangoztatja, hogy a piac társadalmi mûködése – vegyen jó vagy rossz irányt – a természeti törvények megmásíthatatlan rendjét mutatja. Ha egész tömegek nem integrálhatók többé a társadalomba, akkor ez a liberalizmus hívei számára nem azt jelenti, hogy a piacgazdálkodás avult el, hanem azt, hogy az érintettek nem használhatók. Ez megfelelne Thomas R. Malthus népesedési törvényének, melynek végkövetkeztetése: maga a természet szólítja fel »a feleslegeseket«, hogy kotródjanak errôl a földtekérôl."
Hogy e szerzô demagóg képességeit megfelelôen méltassuk, mérlegeljük talán azt, mirôl nincs itt szó: az, hogy „felesleges emberek" milliószámra való produkálása s likvidálása a nemzetiszocializmus és a kommunizmus specialitása volt – méghozzá mindkét esetben határozottan antiliberális, antikapitalista eszmék által motiválva –, olyan gondolat, amely Kurzban egyetlen másodpercre sem ötlik fel. A munkanélküliekre kényszerített életmód, illetve milliók eltûrt éhhalála, illetve módszeres kiirtása közötti árnyaltabb különbségek a kurzi liberalizmuskritika fennkölt célkitûzéseinek esnek áldozatul. Nem ámíthatjuk magunkat sokáig azzal, hogy Kurz globalizációelmélete esetében nem valamiféle vallásos jelenséggel állunk szemben. Azt is megkockáztathatjuk, hogy szinte senki sem hisz oly bensôségesen a piac totális egyeduralmában, mint ô, aki a liberálisok piacba vetett hitét annyira támadja. Mondatai egyébként próféciába illôk: hangja reszket a pártütôk – ez esetben a liberalizmus által megfertôzött elvtársak – felett aratott erkölcsi gyôzelemtôl, valamint egy eljövendô Istennek, jelen esetben egy teljesen öntörvényû piaclogikának való mazochista behódolás vágyától.
A kurzi prófécia szuggesztív ereje egyébként nyomban megszûnik, amikor áttér arra, hogy egy lehetséges politikai alternatíváról szóljon: „Most kerülne sor arra, hogy utópisztikus energiák megújító ereje után kutassunk, hogy megállíthassuk a modernizáció robotembereit, s a mikroelektronikus termelôerôket egy, minden piac és állam felett álló, autonóm újratermelésre állítsuk át, amely a piacgazdaságban eddig parlagon heverô forrásokat kisajátítja, és a kapitalista globalizációt a társadalmi ellenmozgalmak nemzetközi hálózata révén meghiúsítja."
Utópia, emancipáció, összekapcsolódás – ennek az apokaliptikus látnoknak a retorikája igencsak gyanúsan emlékeztet a szövetségi elnökök beszédeinek felfújtságára, mihelyst „víziókra" vagy „eszményképekre" (Herzog) terelôdik a szó. Az egyik leállítaná a kerekeket, a másik gyorsítani akarja ôket; ám Robert Kurz, akárcsak Roman Herzog, egyaránt „új lendületrôl" ábrándozik – s az lehetôleg ne csak Németországot, hanem mindjárt az egész világot járja át. Egy pillantás a monumentális, alapvetôen marxista munkába a „globalizáció hatásairól", és megértjük ennek a zavaros fogalomnak a vonzerejét a baloldaliak széles körében: „Ha már egyetlen fehér folt sem marad, és az »utolsó gall falu« is megadta magát a kapitalizálódásnak, akkor a globális kapitalista rendszer ellenfél híján csak önmagával méri magát, valamint azokhoz az ígéretekhez, amelyeket a fogyasztói társadalom az ugyancsak globálissá váló médiában szerteharsog. A jövô néha a baloldaliak számára sem jelent mást, mint a jelen, csak legyen mindenbôl egy kicsit több. Ez persze nem a legjobb elôfeltétele a társadalmi alternatívákról folyó lehetséges diskurzusnak: kivált azért nem, minthogy a fejlôdésnek az ezen a földtekén uralkodó kapitalista modellje – amely magába foglalja a termelést (tehát technológiát és szociális organizációt), a fogyasztást (életstílust és életmódot), a rendszert (piacmechanizmust és parlamentáris demokráciát) – még mindig igencsak vonzó, válságjelei dacára is. A globalizáció tehát egyrészt egy alternatívák nélküli folyamat, másrészrôl viszont egyenes úton vezet egy társadalmi és ökológiai katasztrófához, tehát sürgôsen politikai alternatívákra lenne szüksége."5
Mit tegyünk azonban, ha maga az alternatív gondolkodás is ennek a problémának a része, nem pedig a megoldásé? Talán a szellem ökológusainak kéne végre mérlegelniük, hogy az alternatív gondolkodás következményeképp miként tékozoltuk el erôforrásainkat? Tán nyernénk valamit, ha felhagynánk azzal, hogy az értékes szellemi energiát „társadalmi alternatívák" kiagyalására fordítsuk. Aki ahhoz a generációhoz tartozik, amelyiket a hetvenes évek végén az alternatívok retorikája politikailag szocializált – s ez egy olyan retorika, amely paradox módon önmagát is alternatívák nélkülinek mondja –, az tudja, mirôl beszélek. Ha ekkoriban valami politikailag kívánatosnak tûnt, annak egyidejûleg úgy kellett megjelennie, mint a már létezô kizárólagos alternatívája. Hadd emlékeztessünk itt csak röviden három, immár feledésbe merült alternatív kényszerképzetre: a „közvetlen demokrácia" különbözô formáinak kellett volna felváltaniuk a parlamentarizmus képviseleti demokráciáját, s végezniük kellett volna holmi hitvány érdekek lobbizmusával. Az ipari társadalmat olyan decentralizált, önellátó egységekre kellett volna bontani, amelyek a szél- és a napenergia, valamint az ezekhez hasonló „szelíd" energiaforrásokkal is dûlôre jutnának. A Nyugatnak azzal, hogy a maga részérôl egyoldalúan lemond az atomfegyverek használatáról, el kellett volna csábítania a Keletet, hogy ô is beszálljon a leszerelési spirálisba. Ennek a spirálnak a végeredménye azután egy messzemenôen lefegyverzett világ lett volna, melynek közösségi érdekeit – ha valami egyáltalán –, akkor kizárólag egy Gandhi-féle „szociális védelem" óvta volna.
Érthetô módon ma már egyetlen résztvevô sem emlékszik szívesen vissza ezekre a programokra. Az alternatívoknak a parlamentarizmussal szembeni gyanakvó magatartását ma épp annak a német hagyománynak a kissé kínos örökségeként fogják fel, amelynek a hivatalos megvetés jut osztályrészül. A „passzív ellenállás", az elnyomottak fegyvere iránti egykori lelkesedés is alábbhagyott, legalábbis a szrebrenyicai események óta. Ám mi egyszer hittünk ezekben az alternatívákban. Az alternatív gondolkodás az apolitikus ember politikája volt, s ezáltal, ironikus módon, egy olyan német mentalitás újraéledése is, amelytôl éppen az alternatív gondolkodás segítségével kívántunk volna megszabadulni. Végül ez oda vezetett, hogy a keresztülvihetô reformpolitikai alternatívákkal szembeni megrögzött gyanakvás vált az egyetlen makulátlan politikai magatartássá. Az alternatívákról folyó vég nélküli beszédáradat végül arra is kiterjedt, hogy bátran, hisz nekünk nem került semmibe, megvédjük az NDK-t a
közönséges antikommunizmussal szemben. Az NDK – így szól az érvelés – olyan „társadalmi alternatíva" volt, amely a kapitalizmust a dolgozókkal szembeni engedményekre szorította rá, és meg tudta akadályozni, hogy a fékevesztett piac az egész világot az értéktörvény igájába hajtsa. Altvater és Mahnkopf sirámait a világnak a kommunizmus bukása utáni „elkapitalizálódásáról" eme alternatív gondolkodás kései visszhangjaként is felfoghatjuk. Ha a szerzôk Kelet-Európa Gulág-társadalmait „gall falvakká" fokozzák le, amelyeknek sajnos most szintén muszáj lesz megadniuk magukat a túlerônek, akkor sejthetô, micsoda pusztítást hagyott maga után egy történelmi korszakhoz kötôdô alternatív gondolkodás a politikai-erkölcsi ítélôképességben. Ezen alternatív gondolkodás egyébként ma azzal szeretné alátámasztani nélkülözhetetlenségét, hogy a „piacliberálisok fundamentalizmusának" ellen tud állni. Az igazság ellenben az, hogy az alternatív gondolkodás, valamint a piacgazdaság fundamentalizmusa kölcsönösen szilárdítja meg egymást. Egyik a másik nélkül nem is létezne. Mit is kezdenének a piaci liberalizmus hívei a cseregazdálkodás, valamint a profit iránt szított széles körû gyûlölködés nélkül? És mit kezdenének az alternatívok azon üres ultraliberális szólamok nélkül, amelyek a piac kifogyhatatlan önszabályozó erejébe vetett, azóta réges-rég megrendült hitrôl prédikálnak? Semmit – az egyik mumus erôsíti csupán a másikat. Egyébként miért is ne üdvözölhetnénk azt, hogy a kapitalizmus most a saját ígéretei által méretik meg, nem pedig egy, „a társadalmi alternatívákról folyó diskurzus" eredményei által (amelyekre feltehetôleg még sokáig várnunk kell). Hiszen korántsem úgy néz ki, mintha a kritika a közeljövôben kifogyna a munkából. Senkinek sem vághatunk pillanatnyilag még azzal vissza, hogy ha neki itt nem tetszik, tessék, menjen át máshová.
Miközben tehát az alternatívátlan kritika sorsa miatt nem kell aggódnunk, a kapitalizmus védelmezôinek kilátástalan világunkban is viharos idôkre lehetnek kilátásaik. A kapitalizmus kritikája ebben az alternatívák nélküli világban mindenki ügyévé vált, beleértve azokat is, akik hasznot húznak a rendszerbôl. Soros György, akit valutaspekulációi tettek milliárdossá, ma a nyitott társadalmakat fenyegetô „kapitalista veszélyrôl" beszél, s a laisser-faire-kapitalizmust kritizálja, amiért az „hisz a piac varázserejében". (Zeit, l997. január l7.)
És olvassuk csak el, hogyan kommentálja Hans D. Barbier, a hazai közgazdasági zsurnalisztikában a piac elsô számú propagátora azt a szenzációs tôzsdei hausse-t, amely júliusban euforikus izgalomba hozta a nemzetközi pénzpiacot. Nyoma sincs benne annak a gyôzedelmes piaci liberalizmusnak, amelyet a baloldal még mindig a legádázabb ellenségének tekint: „Obszcén, ha ugyanaz az újságoldal hozza a tôzsdei rekordok mellett az elbocsátásokról szóló legfrissebb jelentéseket? A gazdaság helyzetérôl ejtett jajszavak csak az adókönnyítéseket célzó küzdelem elôretolt érvei volnának, amelyek megint csak a részvények hirtelen felszökését idézik elô, s ennek semmi köze sincs a munkások komor világához? Eltávolítja-e a pénzpiacot a ragyogó hausse a tömeges munkanélküliség, a kiszipolyozott közösségek, valamint a kiürült szociális kasszák siralomvölgyébôl? Hogy a tôzsderekordok hajhászása a tôkepiacot egy olyan árfolyamszintre hozza-e, amely megbízható, józan és tartós – azt senki se tudja. De feltehetô, hogy a részvényárfolyamok tôzsdei tendenciája annak az elbocsátási hullámnak az eredménye, amely a tömeges munkanélküliséghez vezetett: azok a vállalatok, amelyek a kiadások szorítására racionalizálással reagáltak, egész tûrhetô tôzsdeárfolyamokkal dicsekedhetnek. Ha szociális megfontolásokból nem racionalizáltak volna, akkor már nem a tôzsde árfolyamlistáján szerepelnének, hanem a csôdstatisztikában. A vállalat dolgozóinak ez utóbbi volna a rosszabb." (FAZ, l997. július l0.)
A vállalatokat növekvô
árfolyamokkal jutalmazzák cserébe az elbocsátásokért,
de örüljenek ennek? Hisz úgysem volt más választásuk
– mondja Barbier. Gondoljuk meg: a piacliberalizmus fôpapja beszél
így, intézményük hivatalos kiadványában!
Ennélfogva szó nem lehet arról, hogy a kapitalista
mechanizmusoknak „már csak azért sem lehetnek legitimációs
problémáik, mert jelen világunk híján
van a meggyôzô alternatíváknak", ahogy Altvater
és Mahnkopf írja. Ennek épp az ellenkezôje igaz:
a kapitalizmus ma legitimációs problémákkal
küzd, mert nincsenek alternatívái, s ezt most mindenekelôtt
védelmezôi észlelik. Ezekben a furcsa idôkben,
amelyeket az egyre növekvô tömeges munkanélküliség
és a jobless growth egymást kiegészítô
jelenségei jellemeznek, már arra sem tehetnek ígéretet,
hogy a vállalatok további szenzációs nyereségei
hasznára válnak az egész társadalomnak.
* Jörg Lau: Welt ohne Drüben. Globalisierung als Metapher. Merkur. 1997. szept.-okt. 877–889. old.
1 Hans-Peter Martin–Harald Schumann: A globalizáció csapdája. Reinbek, Rowohlt, l996.
2 n Noam Chomsky–Heinz Dietrich: Globalisierung in Cyberspace. Bad Honnef, Horlemann.
3 n Dudley Lynch–Paul Kordis: Schlüssel zur Globalisierung Paderbom, Junfermann, 1996.
4 n Paul Hirst–Grahame Thompson: Globalization in Question. Polity Press, Cambridge, 1996.
5 n Elmar Altvater–Birgit Mahnkopf: Grenzen
der Globalisierung, Westfalisches Dampfboot, Münster, 1996.
A tavaly december 10-én, Kyotóban nagy küzdelem árán kiharcolt környezetvédelmi megegyezés siralmas eredmény a valódi tétekhez képest. A XIX. század vége óta tisztában vagyunk azzal, hogy a föd légkörében a vízpára, a széndioxid és néhány egyéb, kis mennyiségben jelen lévô gáz tartja fönn bolygónk éghajlati egyensúlyát, az ún. üvegházhatás révén biztosítva az élethez alkalmas átlaghômérsékletet. Az emberiség által kibocsátott széndioxid-mennyiség egy részét különbözô kémiai folyamatok révén az óceánok és az erdôk hasznosítják újra.
Amíg nem lépjük túl a természet szabta határokat, a gázkibocsátásnak nincsenek fenyegetô következményei. E határokon túllépve viszont a kibocsátott gázok fölhalmozódnak a légkörben, és hozzájárulnak a földi éghajlat felmelegedéséhez. Ezt a tényt a tudományos világ váltig hangoztatja, fôként amióta a föld éghajlatáról rendezett elsô, 1979-es konferencia fölhívta rá a közfigyelmet. Az 1988-ban alakult Kormányközi Éghajlatváltozási Csoport azóta folyamatosan figyelmeztet az emberi széndioxid-kibocsátás szinten tartásának, sôt csökkentésének szükségességére. Az évi 7,1 milliárd tonnára becsült jelenlegi mennyiségbôl a tengerek felszíne 2 milliárd, a szárazföldi növénytakaró 1,8 milliárd tonnányit képes lekötni.
A fennmaradó, újra nem hasznosított évi 3,3 milliárd tonna gáz folyamatosan módosítja a Nap és Föld közötti természetes védôpajzsot. A légköri szennyezés csökkentése sürgôs feladat tehát, a következô nemzedékek túlélésének záloga.
1992-ben a Rio de Janeiróban megrendezett Föld Világkongresszuson a világ államai úgy döntöttek, hogy elhalasztják a döntést. A legfôbb légszennyezô országok ugyanakkor új környezetvédelmi politikát ígértek a jövôben, amely 2000-re visszaállítja az egyes országok 1990-es gázkibocsátási szintjét. Ám minthogy nincs semmiféle kényszerítô mechanizmus, mára már nyilvánvaló, hogy ezt az ígéretet senki nem fogja betartani. Az 1995-ös berlini konferencia arra a konklúzióra jutott, hogy majd Kyotóban, 1997-ben végre megszületik a döntés, amely egyelôre felmenti a szabály alól a fejlôdô országokat, a fejlett országokat viszont a légszennyezés számszerûen megszabott mennyiségi korlátozására, illetve csökkentésére kötelezi.
Nyitott kérdés maradt azonban, miként lehet véghezvinni a feladatot: hogyan kényszeríthetôk az egyes államok a célkitûzések betartására, és hogyan egyeztethetôk össze a szükségszerû változtatások a globális versenyszellem diktálta növekedési kényszerrel. Idôközben az Egyesült Államok veszélyes aknamunkába kezdett. Elôször is kétségessé tette azt a kevés eredményt is, amit a riói konferencia elôre vetített, mind a légszennyezô gázkibocsátások korlátozását, mind e korlátozások ütemezését illetôleg, ugyanakkor újra felvetette a fejlôdô országok azonnali hatályú elkötelezésének korábban elvetett gondolatát is. 1996-tól azután Washington széles körû kampányt indított, a Világbank bevonásával, a „légszennyezési engedély" bevezetése érdekében – mely lehetôvé tenné, hogy egyik ország eladhassa „a légkör szennyezésének jogát" a másiknak –, illetve amellett, hogy az egyes országok elôre megvásárolhassák önmaguktól saját, jövôbeli légszenynyezési jogukat (borrowing-elv), azaz a felelôsséget teljességgel a jövôbeli nemzedékekre hárítsák át.
E baljós elôjelek után a kyotói konferencia igen sovány eredményeket mutathat fel. A megszületett egyezmény végül csak a fejlett országokat érinti, amelyek eltérô szintû korlátozásokra kötelezték el magukat. Az Egyesült Államok hét százalékkal csökkenti kibocsátását, Európa nyolc százalékkal (az általános korlátozás lebontását az egyes országokra Kyoto a tagállamokra bízta), Japán hat százalékkal, Ausztrália pedig nyolc százalékkal növelheti légszennyezését. E célkitûzéseknek 2008 és 2012 között kell megvalósulniuk. A konferencia ugyanakkor, erôteljes amerikai nyomásra, elvben elfogadta az átruházható engedély elképzelését, valamint a kapcsolódó javaslatokat, utat nyitva a nemzetközi együttmûködés új formájának. Amennyiben tehát a jövôben egy erôsebb ország segítséget nyújt egy gyengébbnek légszennyezésének csökkentésében, ezáltal ô maga jogot szerez arra, hogy behozza a megtakarított kibocsátási menynyiséget.
Washington alapállása eredetileg a korlátozások merev elutasítása volt, s ebbôl csak úgy volt hajlandó engedni – kérdés, vajon a Szenátus hajlandó lesz-e ratifikálni a döntést? –, hogy a többségükben húzódozó tárgyalófelekre sikerült rákényszerítenie a légszennyezési jog adásvételének elvét. A kyotói találkozó után a konkrét döntéseken túlmutató eredményeket is mérlegre kell tennünk. A nemzetközi erôviszonyokban jelentôs változások jeleit lehetett észlelni. Európa ezúttal valóban létezô realitásként mutatkozott meg. Jóllehet az Unió alkotmánya a légszennyezés kérdését nem rendeli közös felügyelet alá, a tagállamok mégis egyhangúlag léptek fel. Egyes észak-európai országok közvéleményének erôteljes hangja és Franciaország álláspontja (ez utóbbi a nukleáris energia iránti elkötelezettségébôl adódóan jelenleg nem bocsát ki nagy mennyiségû légszennyezô anyagot) sikeresen visszaszorította a belsô ellenzéket: Európa 2010-re az 1990-ben mért mennyiségnél összesen tizenöt százalékkal kevesebb légszennyezô anyagot bocsát ki.
A csúcstalálkozó másik újdonsága az volt, hogy a harmadik világ országai határozottan felléptek érdekeikért. Új egységfront körvonalai rajzolódtak ki. Kína és India egyértelmûen visszautasított minden olyan elképzelést, ami fejlôdésének útjába állna, szembeszegülve azokkal az országokkal, amelyek mostanáig cinikus közönnyel hagyták mûködni a légkörben az éghajlat felmelegedésének idôzített bombáját. Washington és kiterjedt lobbija úgy gondolta, Kyotóban fölállhat úgy a tárgyalóasztaltól, hogy egyetlen, gazdaságát tekintve hátrányos változásra sem kötelezi el magát. Arra számított, hogy a csökkentés mindenkit egyforma arányban terhel majd, és a harmadik világ kap az elônyösnek látszó ajánlaton, amely valamennyi, fejlett és fejletlen gazdaság számára biztosítja a légszennyezés jogát és e jog adásvételét. Az amerikaiak számára a gázkibocsátás csökkentése ily módon – minthogy másoktól meg lehet vásárolni a légszennyezés jogát – elfogadhatónak látszott. Ez a bizonytalanul ellenôrizhetô rendszer ráadásul gyakorlatilag végleg ellehetetlenítette volna a legszegényebb társadalmak iparosodását.
A fejlôdô országok pillanatnyilag kimaradtak az egyezménybôl, az átruházható engedélyekrôl pedig, amennyiben lesznek ilyenek, elsôsorban a kelet-európai országokkal lehet tárgyalni. Az óvatlan kyotói döntés elfogadta a légszennyezési világpiac elvét, alkalmazása azonban szigorúan ahhoz a feltételhez van kötve, hogy elôbb meg kell teremteni az egyes államok gázkibocsátásának ellenôrzéséhez szükséges eszközöket. A többi majd kiderül 1998 decemberében, Buenos Airesben.
A szennyezô gázok kibocsátásának mérésére pedig egyelôre korántsem rendelkezünk megbízható eszközökkel, nem lehet tehát pontosan felbecsülni az esetleges visszaélések mértékét sem. A légszennyezési jog adásvételének lehetôsége könnyelmûségre csábíthatja a legerôsebben szennyezô államokat (vagy vállalatokat), elodázva a szükséges környezetvédelmi berendezések beszerzését. Vajon mi történik majd, ha a piacon elapad a kínálat, mert akik ma eladják jogaikat, holnaptól meg akarják tartani maguknak? Államok kötelezik el magukat az egyezmény mellett, a légszennyezés azonban közvetlenül vagy közvetve az egyes vállalatok mûve. Az államok majd elbánnak velük? Vajon azok a vállalatok, amelyektôl a saját államuk megtagadta az engedélyt, nem juthatnak-e hozzá máshol?
A jogok áruba bocsátása valójában csak akkor lehetséges, ha az egyes államok között létrejön a most még hiányzó összhang. A jelenlegi, drámai egyenlôtlenséget mutató nemzetközi viszonyrendszerben az átruházható jogok piacát nemcsak a gazdasági és pénzügyi, de a titkos stratégiai érdekek fogják meghatározni, éppúgy, mint az olajpiac esetében.
A környezetvédelem nem piacosítható
feladat. Amennyiben a piac szellemét alkalmazzuk rá, ügye
eleve bukásra van ítélve. Meglehet, a jelenlegi társadalmak
határai a globalizálódás hatására
egyre inkább elmosódnak, s így eltûnôben
van a kereskedelmi és az egyetemes érdekek közötti
határvonal is. Épp ebbôl adódóan azonban
egyedül globális szinten lehet eldönteni, mi az, ami az
egyetemes érdekek közül természetszerûleg
nem alku tárgya, azaz miben nem lehet kompromisszumot kötni.
Az emberiség megóvása és a túlélés
feltételei olyan abszolút értékek, amelyekkel
nem lehet kufárkodni.
* Monique Chemillier-Gendreau: Les enjeux
de la conférence de Kyoto. Marchandisation de la survie planétaire.
Le Monde diplomatique, 1998. január. 3. old.
Jó okkal aggódunk a globalizáció-vita színvonala miatt. Aminek tanúi vagyunk ugyanis, jobban emlékeztet süketek beszélgetésére, mint racionális vitára. A nemzetközi integráció hívei a globalizáció ellenfeleit ösztönös protekcionistáknak tekintik, akik nem képesek megérteni a kereskedelem törvényeinek és intézményeinek komplexitását és viszonylagos elônyeit. A globalizáció kritikusai viszont szûklátókörû, technokrata látásmóddal vádolják a közgazdászokat és a szabadkereskedelem híveit. Azzal érvelnek, hogy a közgazdászok bele vannak habarodva modellábrándjukba, és fogalmuk sincs, hogyan mûködik a valóságos világ. Az eredmény sok vádaskodás és kevés tanulás.
Mindkét félnek vannak helytálló panaszai. A legtöbb nézet, ami a globalizáció amerikai munkabérre való hatásáról közszájon forog, hogy csak egy példát említsünk a sok közül, figyelmen kívül hagyja a közgazdászok erre vonatkozó jelentôs kutatásait. Az országos sajtótermékek jól informált olvasói nem is értesülnek arról, hogy sokkötetnyi irodalma van a szabadkereskedelem és a társadalmi egyenlôtlenség összefüggéseinek, melyek közül több ellentmond annak a leegyszerûsítô nézetnek, aminek alapján amerikaiak és európaiak szembefordulnak az alacsony bérû külföldi munkaerôpiaccal való versennyel. Meghatározó akadémiai körök véleménye szerint a fejlôdô országokkal való növekvô kereskedelem a képzetlen amerikai munkások fizetésének legfeljebb húszszázalékos csökkenéséért felelôs, de nem többért. A képzetlen és a magasan képzett alkalmazottak bére közötti növekvô különbség okát másutt kell keresni, például a technológiai újításokban vagy a szakszervezetek gyengülésében.
Az is igaz, hogy a szabadkereskedelem közgazdász hívei vagy elhanyagolják, vagy lefitymálják a nemzetközi gazdasági integráció társadalmi következményeit. Vegyük például a következô kérdést: a tôkemobilitás és a termelés kihelyezése milyen mértékben tette helyettesíthetôvé a hazai munkaerôt, súlyosbítva ezzel a munkások kiszolgáltatottságát (azonfelül, hogy leszorítja a fizetésüket)? Vannak e disztributív következményei a globalizációnak – nyilvánvalóan vannak –, és ezek a következmények összeegyeztethetôk-e az esélyegyenlôség amerikai koncepciójával? Az olyan országokkal való kereskedelem, amelyek eltérô társadalmi normákkal és szociális intézményekkel rendelkeznek, nem borítja-e föl a régóta kialkudott hazai munkajogi viszonyokat? Milyen mértékben hátráltatja a globalizáció a nemzetállamokat az állampolgárok által elvárt közjó biztosításában, ezen belül a gazdasági kockázat mérséklésében?
Komoly kérdések ezek, s rámutatnak a globálisan terjeszkedô piac és a társadalmi stabilitás ellentmondásaira. Néhányat még valóban nem vizsgáltak meg komolyan a közgazdászok. Vannak olyanok is, amelyeket nem is lehet kizárólag gazdasági és statisztikai elemzéssel megválaszolni. Pedig a globalizáció teljes története nem mondható el ezeknek a tágabb problémáknak felvetése nélkül.
A szállítás és a kommunikáció utóbbi három évtizedben lezajló forradalma és a kereskedelmi liberalizáció elôrehaladása ellenére az egyes nemzetek gazdaságai egymástól meglehetôsen elkülönülten mûködnek. Ennek az izolációnak van egy fontos kihatása, amelyet Paul Krugman közgazdász ismételten hangsúlyozott: a gazdasági globalizáció közel sem bénítja meg annyira a fejlett ipari társadalmak államait, mint a közhiedelem tartja. Továbbra is jelentôs önállósággal rendelkeznek a gazdaság szabályozásában, a szociálpolitika alakításában, és képesek kereskedelmi partnereiktôl eltérô intézményrendszert fenntartani.
Tényekkel könnyûszerrel visszautasítható az a feltételezés, hogy a nemzetgazdaság elmerül egy parttalan, egyesített világpiacban. Vegyük Észak-Amerika esetét. A Kanada és az Amerikai Egyesült Államok közötti kereskedelem a legszabadabb az egész világon, és a szállítás és a kommunikáció költségei is csak minimálisan terhelik. Mindazonáltal, ahogy John McCallum kanadai közgazdász tanulmánya dokumentálja, egy kanadai megye és egy amerikai állam közötti kereskedelmi forgalom (külkereskedelem) átlagosan csak huszadrésze két kanadai megye közötti belkereskedelmi forgalomnak. És ha ez a helyzet az amerikai–kanadai kereskedelem esetében, fokozottan így van más bilaterális kereskedelmi viszonyokban. A tôke mobilitására vonatkozó tények is ellentmondanak a köztudatban lévô sztereotípiáknak. A vitákban magától értetôdônek tekintik, hogy a tôke most már teljesen szabadon megy át az országhatárokon a legjobb megtérülési lehetôségeket keresve. Martin Feldstein és Charles Horioka közgazdászok rámutattak, hogy ha ez így volna, akkor a beruházások mértéke Franciaországban csak a franciaországi beruházás nyereségességének mértékétôl függne, tekintet nélkül a hozzáférhetô megtakarításokra. Ez azonban nincs így. Egy ország növekvô megtakarítása szinte egy az egyben lefordítható növekvô beruházásokra. Annak ellenére, hogy a pénz lényegében szabadon áramlik a határokon, az országok közötti haszonkulcs különbsége fennmarad, és nem egyenlítôdik ki azáltal, hogy a tôke a magasabb hasznot biztosító gazdaságokba megy. Még számtalan példát lehetne felhozni. Ugyanannak az árunak az ára országonként igen eltérô, annak ellenére, hogy szabadon lehet vele kereskedni.
A globalizáció korlátozott mivoltára jobban rá tudunk mutatni, ha történelmi kontextusban vizsgáljuk. A világgazdaság több szempontból integráltabb volt a XIX. század második felében, az aranystandard fénykorában, mint ma. Az Egyesült Államokban és Európában a kereskedelem intenzitása az elsô világháború elôtt tetôzött, majd összeomlott a két világháború közti idôszakban. A kereskedelem 1950 után újból fellendült, de sem Európában, sem az Amerikai Egyesült Államokban nem lett jelentôsen nyitottabb (a kereskedelmi forgalom volumene a nemzeti jövedelem százalékában), mint volt az aranystandard idején. Japán például össztermelésének kisebb hányadát exportálja ma, mint a két világháború között.
Mindazonáltal hiba volna ezekbôl a tényekbôl azt a következtetést levonni, hogy a globalizáció csak fikció.
A kereskedelem növekvô jelentôségének következtében az utóbbi három évtizedben a politikusok lehetôségei valóban beszûkültek. A gyakran emlegetett „nemzetközi versenyképesség" fenntartása egyre nyomatékosabban meghatározza a politizálást.
Vegyük például a munkaerôpiacot. Franciaország, Németország és más országok bizonyítják, hogy továbbra is lehetséges olyan szociálpolitika, amely magasan tartja a munka árát. De a globalizáció következtében megnövekedett ennek a társadalmi ára. Az európai országok megtehetik, hogy generózus minimálbért és szociális juttatásokat szabjanak meg, ha megfizetik az árát. De az ár – a munkanélküliség magas szintje – egyre növekszik a cégek növekvô nemzetközi mobilitása következtében. A következmények mindenütt láthatók. Japánban a nagy korporációk kezdik leépíteni az életre szóló szerzôdtetés háború után elterjedt gyakorlatát, Japán egyik legjellegzetesebb szociális intézményét. Franciaországban és Németországban a szakszervezetek tiltakoztak a kormány nyugdíjcsökkentési szándéka ellen. Ha megkérdezzük a menedzsereket vagy a kormánytisztviselôket, miért kellenek ezek a változtatások, ugyanazt a varázsszót halljuk újra és újra: „Versenyképesnek kell lennünk (vagy maradnunk) a világpiacon." Minthogy ezek a változások több országban régen kialkudott szociális vívmányokat szüntetnek meg, érthetô a széles körû populista reakció a globalizáció ellen.
[…]
A második világháború óta kiépített szociális intézmények erodálását láthatjuk abban is, hogy a munkaadók ma kevésbé hajlandók a munkahelyet garantálni, részben a növekvô verseny miatt, részben pedig azért, mert globális mobilitásuk miatt nincsenek a helyi munkaerô érdekeinek kiszolgáltatva. A kormányok egyre nehezebben képesek fenntartani a szociális hálót, minthogy az adóbázis jelentôs részének nyoma vész a tôke mozgékonysága miatt. Néhány kormányt ezenfelül bénítanak a jóléti államot érô ideológiai támadások is, úgyhogy nem képesek az integrált gazdasággal összhangban lévô belsô szociális igényeknek megfelelni.
A háború utáni idôszakban két, egymásnak látszólag ellentmondó trend érvényesült: a kereskedelem növekedése és ezzel egyidejûen az állam növekedése. A második világháború elôtt a kormány kiadásai átlagosan a nemzeti jövedelem (GDP) mintegy húsz százalékát tették ki a mai fejlett ipari országokban. Az 1990-es évek közepére ez a szám több mint duplájára, negyvenhét százalékra emelkedett. Az állam terjeszkedését elsôsorban a szociális költségvetés növekedése és a nagyobb mértékû jövedelem-újraelosztás okozta.
Nem véletlen, hogy intenzívebb nemzetközi kereskedelem mellett a szociális kiadások növekedtek. Olyan rendkívül nyitott gazdaságú európai kis országok, mint Ausztria, Hollandia vagy Svédország, nagy államháztartással rendelkeznek, nem kis részben azért, mert mérsékelni próbálják a nemzetközi piacra nyitottságuk szociális kihatásait.
Az egyes országok nemzetközi piacok felé való nyitottsága és az állam nagysága között meglepôen szoros összefüggés van. Az OECD 21 országról közölt összehasonlító adataiból is kitûnik, hogy pozitív korreláció áll fenn egy nemzet kereskedelmi nyitottsága és a szociális ellátás (munkanélküli segély, nyugdíj, családi juttatások stb.) színvonala között.
A skála egyik oldalán helyezkedik el az Egyesül Államok és Japán a GDP-re jutó legalacsonyabb kereskedelmi rátával, ahol a szociális juttatásokra fordított kiadások rátája is a legalacsonyabb. A másik végén áll Luxemburg, Belgium és Hollandia, ahol a gazdaság a legnyitottabb, és ahol a jövedelem újraelosztása a legnagyobb. Ez a korreláció nem korlátozódik a OECD gazdaságaira: a fejlôdô országok ugyanezt az összefüggést mutatják. Kijelenthetjük, hogy egy ország fejlettségétôl függetlenül, abból, milyen fontos szerepet töltött be gazdaságában az export és az import a hatvanas években, jó esélylyel meg tudjuk mondani, mekkora állammal müködött a következô harminc évben. Minden adat ugyanarra a megkerülhetetlen következtetésre vezet: a jóléti állam a nyitott gazdaság másik oldala.
A nemzetközi gazdasági integráció súlyos dilemmákat vet fel: a globalizáció növeli az igényt a szociális biztonságra, ugyanakkor csökkenti az államok lehetôségeit, hogy ennek az igénynek megfeleljenek. Így hát a globalizáció erôsödésével a nyitott nemzeti piacok fenntartásához szükséges társadalmi konszenzus gyengül. 1980 óta a vezetô ipari országokban a tôke adója egyre csökken, míg a munka adója általában növekszik. Ugyanakkor a szociális kiadások a nemzeti jövedelemhez képest stabilizálódtak. A kormányok új szociális programokra való igénnyel szembesülnek, globális mobilitása miatt azonban a tôkét egyre nehezebben képesek megadóztatni. Akárhogy vesszük is, a háború utáni társadalmi alku igen jól szolgálta a világgazdaságot. A liberalizáció következtében az ötvenes évek óta a világkereskedelem rendkívüli módon felívelt, de ez az expanzió a fejlett ipari országokat nem zökkentette ki a kerékvágásból, és nem váltott ki jelentôsebb ellenállást sem. A jelenlegi integráció viszont a visszahúzódó kormányok csökkenô szociális elkötelezôdése mellett zajlik, noha a társadalombiztosításra való igény a népesség nemzetközi mobilitásból kiszorult, nagyobb részében nem csökkent, sôt nagyon is nôtt. A kérdés tehát az, hogyan lehet a globalizáció és az általa okozott gazdasági kockázat feszültségét csökkenteni. Ha elhanyagoljuk azt a létfontosságú szerepet, amelyet a társadalombiztosítás a háború utáni kereskedelmi expanzió megvalósulásában játszott, és hagyjuk a szociális hálót szétfoszlani, a nyitott piacról kialakuló közmegegyezés meginog, és megerôsödik a protekcionista nyomás.
A javak, a szolgáltatások, a munka és a tôke nemzetközi piaca lehetôséget ad arra, hogy amit egyik helyen egy bizonyos összegért megvásárolunk (vagy elôállítunk), egy másik helyen magasabb áron eladjuk. Az árak emiatt hosszú távon a kiegyenlítôdés irányába haladnak. Az üzletemberek azonban egy másik választási lehetôséggel is élnek: az országonként különbözô szociális normák és intézmények megválasztásával. Ez a választási szabadság pedig indirekt módon arra vezet, hogy a gondoskodóbb szociális intézmények fenntartásának a költségei nônek. A szabadkereskedelem ezért konflikusba kerülhet régen fennálló társadalmi szerzôdésekkel, amelyek bizonyos tevékenységeket megvédtek a szabadpiaci hajszától. Ez a globalizáció által keltett feszültség kulcsa.
Ahogy a javak ipari elôállításának technológiája egységesült és elterjedt a világon, különbözô értékrenddel, normákkal, intézményekkel és kollektív preferenciákkal rendelkezô nemzetek kezdtek el a piacon versenyezni ugyanazokért a javakért. Hagyományos kereskedelempolitikai megközelítéssel nem is származik ebbôl semmi baj. A szociális intézmények különbségét úgy tekintik, mint bármely másik tényezôt (infrastruktúra, szakképzett munkaerô), amelyik egy ország pozícióját meghatározza a versenyben. A baj csak ott kezdôdik, amikor az ilyen országokkal való üzleti kapcsolat olyan erôket hoz mozgásba, amelyek kikezdik azokat a társadalmi normákat, amelyeken a hazai gyakorlat alapul. […]
A kereskedelem általában iparágak, régiók és egyének között újraelosztja a jövedelmet. Éppen ezért a szabadkereskedelem fegyelmezett védelme nem lehetséges anélkül, hogy felvetnénk azoknak a mûveleteknek a sportszerûségét és legitimitását, amelyek ezt az újraelosztást meghatározzák. Számít az, hogyan szerez valaki elônyt. Más az az alacsony jövedelembôl fakadó külföldi konkurencia, amelynek az oka a nagy létszámban rendelkezésre álló munkerô, mint az az elôny, amely a hazai normákba ütközô külföldi munkakörülményekbôl származik. Más az az alacsony bér, amelynek történelmi vagy demográfiai okai vannak, mint az, amely a szakszervezetek állami elnyomása miatt alakul ki.
Vegyük például a munkajogi elôírásokat. 1930 óta az Egyesült Államokban elismerik, hogy a „szabad szerzôdéseket" az egyenlôtlen tárgyalási helyzet korrigálása érdekében korlátozni jogos és méltányos. Így az Egyesült Államokban (és máshol) a munkaviszonyt (munkaidô, a munkahely biztonsága, a szerzôdéskötés módja stb.) számos korlátozó rendelkezés szabályozza. A globalizáció felborította ezt az egyensúlyt, új aszimmetriákat hozva létre. Nincs alapvetô különbség a között, hogy egy amerikai munkást azért bocsátanak el állásából, mert egy honfitársa hajlandó a minimálbér alatt napi tizenkét órát dolgozni – amit az USA törvényei tiltanak –, vagy pedig azért kerül ugyanilyen hátrányos helyzetbe, mert egy külföldi munkás teszi ugyanezt. Ha a társadalom nem kívánja elfogadni az elôbbit, miért kellene elfogadnia az utóbbit?
A globalizáció olyan egyenlôtleségeket teremt a munkavállaló és a munkaadó viszonyában, amelyeket az Egyesült Államok törvényei már hatvan éve próbálnak mérsékelni. Ez valóban kikezdi a megállapodott társadalmi közmegegyezést.
A munkaviszony, a környezetvédelem vagy a korrupció terén mutatkozó eltérô nemzeti gyakorlat és intézményrendszer nemzetközi feszültség forrásává válik. Ez a téma uralja a World Trade Organisation (WTO) agendáját. Konfliktusok keletkeznek abból is, ha ezek a különbségek kedveznek a befektetésnek, mint például a gyermekmunka vagy a laza környezetvédelmi szabályozás, és abból is, ha hátráltatják a befektetést, ahogy állítólag a japán ipari szokások teszik. Ahogy a New York Times 1996. július 11-i vezércikke írja a Kodak–Fuji vitával kapcsolatban: „a Kodak a WTO-hoz fordult, hogy ítélje el azt a módot, ahogy a japánok üzletelnek."
A közgazdászok nevetségessé teszik a „fair kereskedelem" és a „versenyszabályok egységesítése" jelszavakat, amelyekkel ezek az új ügyek a kereskedelem napirendjére igyekszenek kerülni. Pedig az eltérô normájú országok közötti szabadkereskedelem esetén vagy bele kell törôdnünk a hazai szociális intézményrendszer összeomlásába, vagy pedig szükség van bizonyos fokú harmonizációra. De ha ebben a kontextusban értjük a „fair kereskedelem" fogalmát, akkor azt is látnunk kell, hogy a politikusok gyakran túl szabadon hivatkoznak rá gazdasági intézkedéseik igazolására. Amíg nincsen éles választóvonal a „fair" és a „nem fair" nemzetközi kereskedelem között, a merô protekcionalista gyakorlat onnan ismerszik meg a legjobban egy kereskedelmi vitában, ha a hazai gazdaságban fennáll a nemzetközi porondon vitatott gyakorlat. A sportszerûséget nem lehet számûzni a kereskedelempolitikáról való gondolkodásból, de nem is lehet minden restrikciónál rá hivatkozni, ha a kérdéses gyakorlat nem ütközik a hazai normákba. A globalizáció által keltett feszültségek valóságosak. De jóval szövevényesebbek-e, mint azok a terminológiák, amelyek a vitát uralják? Az „alacsonybérûek konkurenciája", a „versenyszabályok egységesítése", olyan agyonismételt kifejezések, amelyek gyakran csak elterelik a közönség figyelmét a valódi problémákról.
[...]
A politikusok nem vehetik körül
magukat protekcionista fallal. A protekcionizmus csak korlátozott
mértékben segítene, és csak újabb társadalmi
feszültségeket keltene. Ehelyett a liberális külkereskedelmet
ki kellene egészíteni egy belsô kompenzációs
stratégiával, szakképzéssel és társadalombiztosítással
a leszakadó rétegek számára.1
* Dani Rodrik: Sense and Nonsense in the Globalization Debate. Foreign Policy. 1997. nyár
1 A kérdés irodalmából:
A piac és a társadalmi stabilitás összefüggéseirôl
szól Karl Polanyi: The Great Transformation (Beacon Press, Boston,
Massechusetts, 1944) címû klasszikus mûve. Érvelését
felhasználja a háború utáni multilaterális
nemzetközi gazdasági rend kontextusában John Ruggie:
At home Abroad, Abroad at Home: International Liberalization and Domestic
Stability in the New World Economy (Milleneum. Journal of International
Studies, no. 3. [1995]) címû tanulmányában.
A külkereskedelmi nyitottság és az állam mérete
közötti szoros összefüggésre a fejlett ipari
országokban elôször David Cameron mutatott rá:
The Expansion of the Public Economy (American Political Science Review
72 [1978]). A kereskedelempolitikát övezô vitáról
nagyszerû történeti áttekintést ad Jagdish
Bhagwati: Protectionism (MIT Press, Cambridge, 1988). A globalizáció
átfogó populista kritikája megtalálható
William Greider: One World, Ready or Not, The manic Logic of Global Capitalism
(Simon and Schuster, New York, 1997). Paul Krugman és Robert Lawrence
a Trade, Jobs and Wages (Scientific American 270, no. 4. [1994]) címû
tömör esszéjében azt bizonyítja, hogy nem
a külföldi verseny felelôs az amerikai gazdaság
bajaiért.
A kereskedelem és a munkabérek alakulásának
összefüggéseirôl szóló legújabb
tudományos vitát tekinti át William Cline: Trade and
Wage Inequality (Institute for International Economics, Washington, D.C.,
1997.) rövidesen megjelenô munkájában.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu