Jacques Derrida: Mémoires Paul de Man számára
(Simon Vanda fordítása).
Budapest, Jószöveg Mûhely Kiadó, 1998.
Borítóterv és tipográfia: Bodnár
János.
ISBN 963 9134 07 4. 172 oldal. Ára: 998 Ft
Jacques Derrida az 1984 március-áprilisában, a
Yale-en elhangzott három elõadása közül
az elsõt egy másik, ugyancsak Paul de Man emlékének
szentelt elõadására való utalással zárta:
„A másik halála, ha lehet így mondani, ugyanabban
a pillanatban, amikor egészen más oldalról közelít
hozzánk, a mi olda-lunkon is megtalálható. Erinnerungja
éppolyan elkerülhetetlenné válik, mint amilyen
tûrhetetlen, ebben leli meg eredetét és határát,
lehetõségének és lehetetlenségének
feltételét. Más szövegösszefüggésben
ezt Psychének hívtam. Psyche, egy allegória tulajdonneve,
Psyche, a lélek közneve; és Psyche franciá-ul,
egy forgótükör neve. Ma már nem Psyche, hanem láthatóan
Mnémoszüné.” 1 Derrida itt, amint azt az idézett
szövegrészhez fûzött lábjegyzetben is közli,
Psyché: Invention de l’autre címû elõadására
utal. Az idézet a két Derrida-szöveg (Mémoires
és Psyché) viszonyát egyidejûleg a folytonosság
és a változás alakzataival írja le. Azt állítja,
hogy itt most ugyanarról van szó, mint a másik szövegben,
csak másféleképpen: Psyche helyét átvette
egy másik allegorikus nõalak, Mnémoszüné.
Ez a helyettesítés pedig egy tropologikus helyettesítés
mintájára is elképzelhetõ, mely Derrida Paul
de Man-hoz fûzõdõ viszonyának, barátságának
átretorizált voltára is rámutat. Elõször
is, a helyettesítés történetet szül: Derrida
de Man-értelmezései úgymond „korszakolódnak”,
vagy legalábbis megidézik a korszakolás retorikáját,
illetve problematikáját. Elõször még így,
késõbb pedig már úgy írt barátjáról.
Egy olyan kronológián alapuló történet
ez, melyben a szekvencialitás a barátság szövegének
retorikai korrelátuma. Íme egy allegória. Az elmozdulás,
a szétválás egy narratívát eredményez,
mely trópusok tropikus he-lyettesítésének történetét
meséli el. Továbbá, érdemes emlékeznünk
arra, hogy a helyettesítésben sze-replõ két
allegória is történeteket mesél el. Míg
Psyche mítosza „a legyõzhetetlen távolság mítosza,
mely az egyéneket mindig is elválasztja”2, Mnémoszüné
az emlékezet allegorikus ábrázolása, melynek
beírása jelen esetben lehetetlen Psyche elfelejtése
nélkül, ugyanakkor a helyettesítés allegóriája
ponto-san Psychére emlékeztet, miközben törlésének
történetét meséli el. Ez „Mnémoszüné
kettõs törvénye”, „Mnémoszüné/Léthé,
az emlékezet forrásának, a felejtés forrásának
közös törvénye” (Mémoires 65.). A két
Derrida-szöveget összekötõ közös szál,
melyrõl mindkét szöveg beszél Paul de Man emléke
és a gyász kapcsán: a „másik” redukálhatatlan
mássága és a „dekonstrukció” totalizálhatatlansága.
A Psyché-tanulmány,3 mint ahogy azt már a címe
is megígéri, a retorikai inventio és „a másik”
kap-csolatát vizsgálja. A tanulmány gondolatmenetének
részletes ismertetése helyett itt csak az alcím birto-kos
szerkezetének rövid értelmezésére vállakozok.
Derrida szerint a XVII. század vége óta alapvetõen
kétfajta invenció létezik. Részben történeteket
találunk fel, „des histoires (récits fictifs ou fabulex)”,
részben pedig gépeket, „des machines, des dispositifs techniques”
(21.). Számunkra pusztán ez a két regiszter létezik,
és Derrida a két halmaz metszetének feltárására,
valamint az „invenció [dekonstruktív] újrafeltalálására”
(„reinventer l’invention” [37.]) tesz kísérletet. Ennek során
leírja az invenció paradox törvényét:
minden invenció egy õt megelõzõ törvénnyel
és arra épülõ intézménnyel, konvencióval
száll szembe, ugyanakkor nem is létezhetne ezek nélkül.
Az invenció törvénye ugyanis szükségessé
teszi azt, hogy az egyszerre „elõször” és „utoljára”
bekövetkezõ invenciót a nyilvánosság,
mint olyat elismerje, és ezáltal a feltalált „dolog”
mindenki számára hozzáférhetõvé
és sokszorosíthatóvá váljon (47.). A
kérdés, amit Derrida felvet, az, hogy tulajdonképpen
hogyan is kell elképzelni a „találás” pillanatát
az invencióban: felfedezésként vagy elõállításként?
(„Découverte ou production?” [40.]) Annyi bizonyos, hogy nem teremtés,
azaz az invenció sosem teremtett új létezõt
(41.). Derrida szerint a XVII. század óta a leleplezõ
jellegû felfedezés helyét gyakorlatilag átvette
a produktív invenció, „egy olyan szerkezet feltalálása,
melyet tág értelemben vett technikának nevezhetünk”
(42.). „Feltalálni annyit tesz, mint lét-rehozni egy megismételhetõséget
és egy sokszorosítógépet, szimulációt
és szimulakrumot (...) Ezek a szerkezetek [dispositifs] egyaránt
lehetnek egyszerû vagy bonyolult eszközök, de ugyanúgy
diszkurzív eljárások, módszerek, retorikai
alakzatok, költõi mûfajok, mûvészi stílusok.
És ezek minden esetben „történetek”: egy bizonyos szekvencialitásnak
narratív formát kell tudnia ölteni ahhoz, hogy megismé-telhetõ,
recitálható, re-citálható legyen”. Tehát
a modernitásra jellemzõ invenció egy mesét,
egy mesélõgépet („un dispositif logico-linguistique”
[44.]) talál fel.
Dekonstrukció és invenció viszonya is a fent leírtak
alapján értelmezõdik. A dekonstrukció, ugyan-úgy
mint az invenció, törvény- és konvencióellenes.
Azonban a dekonstrukció csak annyiban az, ami-nek Derrida szeretné
tudni, amennyiben lehetetlen, hiszen a „lehetséges dekonstrukciót”
pontosan az intézményesülés jellemezné,
melynek következtében tulajdonképpen megszûnne
dekonstrukcióként lé-tezni. „A dekonstrukció
vagy inventív vagy nem létezik.”4 Derrida szerint a modern
tudomány és kultú-ra politikáját az
a törekvés jellemzi, miszerint programozni akarják az
invenciót, azaz az invenció során mindig várható
véletlenszerûséget, kiszámíthatatlanságot
kívánják uralni. Azonban minden invención túl
elképzelhetõ egy másik invenció, egy teljes
mértékben más invenció, egy pillanatnyilag
elképzelhe-tetlen másság formájában,
melyre semmilyen elváráshorizont sincs felkészülve.
Ezen eljövendõ másik invenció másságának
heterogénnek kell lennie minden létezõ formális
rendszerhez képest, melyek saját rendszerükbe, a „saját”
rendszerébe kívánják integrálni a „másikat”,
ami a „saját” feltalálását jelenti („l’invention
du même”). Az abszolút másik feltalálása
tulajdonképpen minden törvényen és invención
túlmutat, nem más mint a másik eljövetelének
jövõje. (Így a másik feltalálása
tulajdonképpen nem je-lent mást, mint hagyni eljönni
a másikat, „laisser venir le tout autre” [53.].) Azonban itt hozzá
kell ten-ni, hogy mivel az invenció mindig lehetséges, ezért
a lehetségest találja fel. Tehát mindig a „saját”
fel-találása lesz, mely által a „másik”, aki
sosem találja fel magát (60.), eljön a „sajáthoz”.
A másik feltalá-lása lehetetlen, és a lehetetlent
lehetetlen feltalálni. Ez így van, teszi hozzá Derrida,
mégis ez az egyet-len lehetõségünk: az invenciónak
úgy kell bejelentenie magát, mint annak a feltalálását,
amely ezidáig lehetetlennek tûnt, e nélkül az
invenció végképp bezáródna a „saját
ökonómiájába” (59). Ebben az érte-lemben
pedig a dekonstrukció a másik eljövetelére való
felkészülést jelenti.5
Derrida de Man-elõadásai is az itt leírt logikát
követik. A barát, illetve „a másik” halála után
nem marad más számunkra, mint a másik gyászoló
feltalálása az emlékezeten keresztül. Amint arra
a kötet elsõ szövege is emlékeztet (In memoriam
/ A lélekrõl), maga a gyász az, ami felszólít
az invencióra, a gyász törvénye az invenció
törvénye, annak paradox módján, a gyász
a mindig felismerhetõ, ismételhe-tõ innovatív
másként szólás (a halott másikról).
Az igazi gyász lényege a gyász szüntelen újrafeltalálása:
„Tudjuk, milyen nehéz szavakat találni egy ilyen pillanatban,
amikor az igaz és helyén való beszédnek tartózkodnia
kellene bármely bevett nyelvhasználati módtól,
olyan tûrhetetlennek vagy hiábavalónak tûnik
minden konvenció.” (7.) Tehát az igazi gyász, vagy
ahogy de Man írta, az igazi „gyász” inventív. Továbbá,
a gyásztól elválaszthatatlan hûség is
az invenció retorikáját idézi meg. A másikhoz
való hûség nem egyenlõ a „gépies idézéssel”
(64.): „A hûség megkívánja, hogy a másik
szó-hoz juttatásának vagy megszólaltatásának
vágyával idézzünk, de azt nem, hogy beérjük
az idézéssel, azt kívánja, hogy ne érjük
be” (64-65.). Ha már szó esett az igazi gyászról,
meg kell említenünk annak lehetetlenségét is.
A másik felé forduló gyásznak szembesülnie
kell az emlékezet végességével, azzal, hogy
van valami a másikban, ami „ellenszegül mindennemû totalizációnak,
és egy allegorikus szintérre, a prosopopeia fikciójához,
vagyis a gyász tropológiájához irányít
minket: a gyász emlékéhez és az em-lékezet
gyászolásához” (49.). A halála után
pusztán bennünk és köztünk létezõ
másik ilyen redukálha-tatlansága írja le azt
az apóriát, melyet Derrida a Psyché-tanulmány
és a Mémoires közötti folytonosság terepeként
nevezett meg: mivel csak bennünk létezik, Erinnerungja sikeres
volt, interiorizáltuk a mási-kat, azonban mivel ellenszegül
minden totalizációnak, bennünk is csak nyomok formájában
létezik, saját jövõbeli eljövetelét
ígéri, az Erinnerung lehetetlenségére hívja
fel a figyelmet (55.). Az emlékezet lényege nem a múlt
igazsága, hanem a jövõ és a másik eljövetele.
Tehát a gyász retorikája és a másik
(lehetetlen) feltalásának logikája egymást
tükrözik: „A lehetetlen lehetségessége irányítja
a gyász teljes retorikáját és írja az
emlékezet lényegét” (54.). Derrida így az eljövendõ
Paul de Man felé fordul.6
A Mnémoszüné nevét viselõ elõadás
a következõ mondattal kezdõdik: „Sosem tudtam, hogyan
kell történetet mesélni” (19., „Je n’ai jamais su raconter
une histoire” [27.]). Pontosan mit állít és mit tesz
ez a kezdet? Vallomás, mentség vagy netán ígéret
lenne? Esetleg egy mesélõgép? Mindenesetre találó
kezdet („un incipit inventif” [Psyché 11.]), a kérdés
csak az, hogy pontosan mit is talál (fel/meg)? És hogy kezdet-e
egyáltalán, s ha az, akkor minek és miképpen
a kezdete? Azt már most leszögezhetjük, hogy semmi esetre
sem a gyász kezdete, több okból kifolyólag sem.
Paul de Man gyászolása nyilván nem a fent idézett
mondattal veszi kezdetét. A gyász folytonos újrafeltalálásának
törvényére emlékezve azt állíthatjuk,
hogy az elsõ mondattal a gyász újrakezdésérõl
van szó, ami egyben mindig máshogy próbálja
meg nyelvbe önteni azt. Ha a gyász szerkezete, logikája
és egyben története egy olyan szekvencialitáson
nyugvó narratívaként adható elõ, melyben
a másik életére a másik halála következik,
amellyel beáll a gyász az életbenmaradottakban, akkor
egy olyan allegóriát kapunk, melyben a cselek-mény
szekvencialitása és a kronológia pusztán a
gyász szövegének retorizáltságának
korrelátuma. A kezdet nem azért kezdet, mert eredete valaminek,
hanem mert az adott szövegben retorikai funkciót tölt
be azáltal, hogy kezdet. Ugyanez vonatkozik a végre, a halálra
is. Azonban Derrida szövegében a lát-szólag igen
egyszerûen elmesélhetõ gyász valójában
pontosan az ilyen jellegû elbeszélések alapjául
szolgáló egymásutániság hagyományos
kronológiáját kezdi ki, leplezi le, mint retorikai
alakzatot. A gyász tropológiája a folytonosság
hagyományos allegóriák keltette illúzióját
egy sajátos reverzióval dekonstruálja (természetesen
egy újabb allegóriában): a „gyászbeszéd
és a gyászirat ideje nem a halált követõen
jön el, az életet dolgozza fel az úgynevezett önéletrajzban”
(42.). Így ahelyett, hogy a gyász a másik halála
után következne be, arról van szó, hogy „a másik
bennünk hagyott nyomán, redukálhatat-lan elsõbbségén
keresztül” (49.) a gyász lehetõsége teszi lehetõvé
a gyászoló „én” számára, hogy mint „ént”
képzelhesse el magát. „A selbst, a soi-même, a self,
az önmaga csak ebben a gyászoló allegóriá-ban,
ebben a hallucinatorikus prosopopeiában jelenik meg a maga számára
– és mindez még mielõtt a másik halálára
ténylegesen sor kerülne –, ahogy mondani szokás, a „valóságban”.
„A furcsa helyzet, amirõl beszélek, (...) lehetõvé
tette volna számomra, hogy mindezt már [Paul de Man] halála
elõtt el-mondjam.” (48-49.) A gyász az olvasás trópusává
válik: „mindaz, amit másokhoz fûzõdõ
viszonyunk eleven jelenébe beírunk, mindig már síron-túli-emlékek
aláírását hordozza” (49.).
Az elõadás elsõ mondata tehát emlékezik,
de nem a halott barátra, hanem önmagára. Azáltal,
hogy tudja, soha nem tudott mesélni, önmagáról
tud valamit, „self-reflexive” diskurzust indít be, mely az önmagáról
való tudást és ennek elmesélhetetlenségét
tárja elénk, és ezáltal az önmagáról
való tudás történetének elmesélhetetlenségét
elõlegezi (illetve ígéri) meg. Talán máris
egy regény, egy Bildungsroman olvasói vagyunk, melynek megosztott
narrátora korábbi énjére emlékezve indítja
útjára szövegét, s aki pontosan korábbi
tudatlansága elmesélése által válik
legitim elbeszélõvé. Egy lehetetlen történet
elmesélése által válik a nyitó mondat
„én”-je azzá, ami a beszéd pillanatában. Máris
két Derridánk van, az, akire emlékezik a mondat, aki
nem tudott mesélni, és az, aki erre emlékezik és
ezál-tal mesélõ lesz. Azonban, amint arra már
kitértünk, a mondatból látszólag hiányzó
másik nyoma meg-van az önmagával sosem azonos énben
(48.). „Ez a másik halálakor sajátommá vagy
sajátunkká váló rettenetes magány alkotja
azt az önmagához fûzõdõ viszonyt, amit
úgy hívunk, „én”, „mi”, „magunk közt”, „szubjektivitás”,
„interszubjektivitás”, „emlékezet”.” (53.) És a másik
nyoma teszi lehetõvé, hogy a történet „mindig
valami másról szóljon, mint ami kiolvasható
belõle” (28.). A mondat, miköz-ben saját magáról
beszél, a nyelv természetébõl fakadóan
másról is, akár a másikról is beszélhet.
A kezdet a narratív kompetencia hiányát egyfajta
tudás hiányával azonosítja (savoir). Az elbeszélés
adománya nem csak képesség és hatalom (pouvoir),
hanem egy tanulható dolog is, egy mesterség, egy tekhné.
De ha nem a képességet tagadja a mondat, tagadja-e az elbeszélés
lehetõségét/lehetségességét?
A gyász elviselhetetlen csendjébe ékelõdve,
amely a másik elhallgatásával kezdõdik, hirtelen
utat tör magának egy mondat, mely egy egész diskurzust
jelent be. Egy várva várt mondat ez, melynek a legkü-lönfélébb
elvárásokkal kell szembenéznie. Tulajdonképpen
olvashatjuk úgy is, mint ezen elvárásokhoz fûzött
kommentárt. Azt jelenti ki, hogy bár a gyász hagyományos
és legitim csatornája (helye), ahol találtatik és
ahol találja magát (se trouve), az elbeszélés
(allegória), én nem fogok, mert nem tudok (savoir) úgy
gyászolni, ahogy azt elvárják tõlem. Gyászolni
és emlékezni fogok, de nem úgy, ahogy azt szokás,
hanem úgy, ahogy én tudok. A mondat bejelenti magát
és használati útmutatót ad a szöveghez
(és ezzel együtt saját olvasásához is).
De kijelenti-e, hogy nem fog mesélni? Erre a kérdésre
nem vála-szolhatunk egyértelmû nemmel. Bizonyosan csak
azt állíthatjuk, hogy a mondat egy tekhné ismeretének
hiányát szögezi le, mely azt jelenti, hogy ugyanúgy
az elbeszélés törvényein kívülre
szeretné magát helyezni, mint ahogy ezáltal egyben
a gyász törvényein kívülre is, hiszen az
emlékezet elmesélése a gyász allegorikus színtere.
Azt mondja, hogy mivel sosem tudtam, hogyan kell, ezért mindig is
más-hogy csináltam, tehát, ami most következik,
az lehet, hogy nem felel meg a narratív diskurzusokat más
egyéb beszédmódoktól megkülönböztetõ
szabályoknak, mégis történet, illetve akár
akként is olvasható. A mondat az általa bevezetett
diskurzuson belül a történetek és az alapvetõen
nem narratív sémák mentén szervezõdõ
diskurzusok, a mesélés és más nyelvhasználatok
közötti ellentéteket egy eldönthe-tetlenségben
oldja fel. Abból kifolyólag, hogy a mondat is egy „nem-tudás”
igazságát állítja, mi sem lehetünk biztosak
abban, hogy (Derrida szövegének olvasása során)
tudjuk, mi az, hogy mese, elbeszé-lés, vagy hogy el tudnánk
mesélni ezt a tudást, mégis igazunk lehet. A mondat
újra feltalálja a mesélést.
A találó kezdetet, esetleges igazságtartalma ellenére,
egyfajta ironikus gesztusnak tûnteti fel az a tény, hogy Derrida
mégis mesél, hagyományos értelemben vett narratív
sémákra és fragmentumokra lelhetünk elõadásaiban.
Talán itt a gesztusnál jóval rombolóbb hatású
iróniával kell számolnunk, és Derridát
egy olyan egyszerre allegorikus és ironikus írónak
kell elképzelnünk jelen esetben, melyrõl de Man is írt
a A temporalitás retorikájában. Derrida így
összegzi de Man-t: „[Az ilyen író] tudná, hogyan
kell röviden elmondani egy történetet, de óvakodna
attól, hogy meg is tegye, és soha senki meg nem mondhatná
igazat beszél-e” (104.). Mindez már megvan ebben az elsõ
mondatban, mely azáltal, hogy a mesélés lehetetlenségérõl
beszél, egy történet vázlatát adja, ugyanakkor
olyan eldönthetetlenséget indu-kál, melyrõl sosem
tudjuk eldönteni, hogy igazat szól-e vagy sem.
Mnémoszüné címû elõadásában
két szálon futnak az események: Derrida két
történetet mesél el. Az elsõ a retorikai értelemben
vett invenció lehetetlensége, a beszéd tárgyának
fellelhetetlensége, a másik pedig a gyász lehetetlensége.
Itt tehát ismét egymás mellé került „a
dekonstrukció” és „a másik”, me-lyek így hasonlítani
kezdenek egymásra. Elsõ elõadásában
Derrida, a dekonstrukció feltalálója, arról
beszél, hogy miért nem a dekonstrukcióról beszél,
miközben saját elõadásának történetét
meséli el. Be-szél a felkérésrõl, az
idõközben felmerült különbözõ problémákról
és Paul de Man haláláról. Az elõ-adás
nagy részét az teszi ki, hogy megtudjuk, miért nem
„az amerikai dekonstrukcióról” beszél. Legtö-mörebben
talán így fogalmazhatnánk ezt meg: azért nem
a dekonstrukcióról beszél, mert az feltalálha-tatlan
(mint tárgy). Sem a dekonstrukció, sem Amerika nem írható
le egyszerû definíciók formájában. Mivel
a dekonstrukció „tartalmaz egy önértelmezõ alakzatot
is (...) sosem lesz könnyû alárendelni egy meta-diskurzusnak
vagy általános narratívának” (33.), azaz elmesélhetetlen
marad. (Azonban úgy lát-szik, ez az elsõ mondatban
megígért tagadó technika lesz majd a dekonstrukcióról
való beszéd egyetlen legitim módja.) A dekonstrukció
feltalálásának lehetetlensége pedig abból
fakad, hogy alapvetõen a másik lehetetlen feltalálását
célozza meg, alapvetõen mint a másik felé fordulás
létezik, így maga is le-hetetlen. Pontosan itt kötõdik
a dekonstrukció a lehetetlen gyász gondolatához. A
lehetséges gyász a másik bálványát
interiorizálná bennünk, azaz beírná a
saját ökonómiájába. A lehetetlen gyász
viszont „tiszteletben tartva a másik végtelen távolságát,
meghagyja másságát, és nem hajlandó
vagy képtelen a másikat befogadni magába, mintegy
a nárcizmus sírjába vagy kriptájába”
(22.), azaz a másik feltalálá-sát ígéri
meg. A dekonstrukcióról való beszéd is csak
a lehetetlen gyász formájában valósulhat meg.
Derrida dekonstrukcióra vonatkozó olyan megállapításait
összegezve, melyek a dekonstrukció ismé-telhetõ
szabályokra való redukálhatóságát
tagadják,7 megkockáztathatunk egy naiv kijelentést:
a dekonstrukció nem gép. Jelen kontextusban a „gép”
szó legalább háromféleképpen fordul
elõ. Elõször is az emlékezet hegeli értelmezésével
kapcsolatban jelenik meg (a Gedächtnis, mint mechanikus me-mória),
majd a nyelv szószerinti rétegéhez kötõdik
(a nyelvtan mint gép), végül, de nem utolsó sorban
pedig figuratív, retorikai szinten jelentkezik (az irónia
mint gép).
A mémoires mûvészete középpontjában
de Man Hegel-olvasata áll. Ebben az elõadásában
Derrida a gyászoló interiorizáció (Erinnerung)
és a gondolkodó emlékezet (Gedächtnis) viszonyát
elemzi, va-lamint az allegória szétváló struktúráját
írja le. Hegellel szemben de Man azt állítja, hogy
a kétfajta emlékezés viszonyára „nem a „dialektikusság”
jellemzõ, hanem a szakadás, a heterogenitás, a szétvá-lás”
(72.). A Gedächtnis egyrészt a gondolkodó emlékezetet,
másrészt a mechanikus memória képessé-get
jelenti (65.). De Man arra mutat rá, hogy ebben az értelmében
mindenfajta gondolkodás alapját a lehetõ legmechanikusabb
kognitív tevékenység alkotja: a nevek magolása.
Derrida azt emeli ki, mint de Man érdemét, hogy „az emlékezeten
keresztül felidézi gondolkodás és technika eme
egységét” (123.). Ezzel pedig végrehajtja azt, ami
minden dekonstrukció állandó kihívása
lenne: „Nincs dekonstrukció, mely ne egy ilyen megmérettetéssel,
vagy az erre való felkészüléssel, valamint ne
a gondolkodás és a technika elszakadásának
ismételt megkérdõjelezésével kezdõdne”
(123.), ugyanakkor „se nem technicisztikus, se nem technikai ez a dekonstrukció,
amikor megkérdõjelezi a gondolkodás és a tech-nika
hierarchikus felosztását” (125.). A dekonstrukció
az, ami mindig is ellen tud állni a gépnek.
Az Allegories of Reading utolsó tanulmányában
(Excuses (Confessions)), melyet Derrida de Man-olvasata esetleges folytatásaként
jelöl ki (167-68.), jelenik meg a gép, mint nyelvtan: „Azáltal,
hogy azt állítjuk, a mentség nem pusztán fikció,
hanem egyben gép is, a referenciális szétválás
és szeszélyes improvizáció konnotációihoz
hozzáadjuk egy elõre kijelölt minta kérlelhetetlen
ismétlésének gondola-tát. Mint Kleist marionettjei,
a gép (...) egy jelentésérõl leválasztott
forma torzulása, mely képes bármi-lyen szerkezetet
magára ölteni, ugyanakkor teljes mértékben képtelen
nem-szerkezeti okokból kifolyó-lag saját szerkezetét
megváltoztatni. A gép olyan, mint egy szöveg nyelvtana,
melyet elválasztottak an-nak retorikájától,
a pusztán formális elem, mely nélkül egy szöveget
sem lehet elõállítani. Nincs olyan nyelvhasználat,
mely bizonyos szempontból ne lenne radikálisan formális,
azaz mechanikus, függetle-nül attól, hogy milyen mértékben
fedheti el ezen aspektusát esztétikai és formalista
illúziókkal.”8
Derrida Psyché-tanulmányában Francis Ponge Fable
címû versének elemzése során illusztrálja,
hogy milyen is lehet egy szöveg-gép. Azt írja, hogy
a vers azáltal, hogy változást idéz elõ
a diskurzus szokványos használatában, és kimozdítja
az olvasói elvárásokat, „egy eseményt vált
ki, elmesél egy fiktív történetet és megalkot
egy gépet”9. A vers (inventív) kezdõ sorain („Par
le mot par commence donc ce texte / Dont la première ligne dit la
vérité”) mutatja be, hogy paradigmatikus behelyettesítések
(„Avec le mot avec.”[32.]) vagy végtelen önidézés
(„Par le mot par commence donc ce texte de Ponge intitulé Fable,
car il commence ainsi: (...)” [32.]) által milyen új szövegek
állíthatók elõ Ponge versé-vel. Azaz
itt is „egy elõre kijelölt minta kérlelhetetlen ismétlésérõl”
van szó.
Ezek fényében tulajdonképpen „A dekonstrukció
nem gép” mondattal elsõ ránézésre az
a probléma, hogy maga is egy gép (akármilyen egyszerû
is). Erre Derrida is kitér elõadásában, amikor
az általa meghatározhatatlannak nevezett dekonstrukció
meghatározására tesz (ironikus) kísérletet.
Íme a gépe: a dekonstrukció „plus d’une langue – több
mint egy nyelv, és már nem nyelv” (Mémoires 34.).
A mondat gépjellegét egy kérdéssel emeli ki:
„Hány mondat állítható elõ a „dekonstrukcióval?”.
(34.) Ennek értelmében maga a „dekonstrukció” szó
egyfajta szerkezet mintájára képes mondatokat elõállítani
(és feltehetõleg igen nagy számban). Tehát
a „dekonstrukció” szó, mint pusztán formális
elem gépként mûködik, ami arra hívja fel
a figyelmet, hogy amennyiben a dekonstrukció valamilyen nyelvhasználat,
akkor már eleve benne van egy gép. Így a „dekonstrukció
nem gép” kijelentés kezd átértelmezõdni.
De mi van akkor, ha a dekonstrukció nem nyelvhasználat, mert
több mint egy nyelv? Elképzelhetõ ez egyáltalán?
Csakis ígéretnek foghatjuk fel, a másik ígéretének.
A „több mint nyelv” kifejezésben ugyanis a másik utáni
vágy fogalmazódik meg „a saját ökonómiáján”
belül. A dekonstrukció a gép „másikja” akar lenni,
azonban ezt csakis a gépen keresztül tudja megfogalmazni. Amennyiben
ez a „dekonstrukció nem gép” kijelentés egyfajta iróniáját
emeli ki, egy másik géprõl is szót kell ejtenünk.
„A radikálisan formális elem” saját izoláltságában
nem létezik. A gép nem mûködhet nyugodtan, ugyanis
mûködését folyamatosan megzavarja saját
médiuma, a nyelv. Érdekes módon de Man ezt is gépnek
nevezte: „Egy gép mûködik itt, egy szöveggép,
egy kérlelhetetlen tendencia és egy totális ön-kényesség,
unbedingter Willkür (...) mely a jelölõ játékának
szintjén lakozik a szavakban, és amely minden vonalszerû
narratív folytonosságot, reflexív és dialektikus
modellt egyaránt kikezd, melyek, mint az köztudomású,
a narráció alapját képezik. Nincs narráció
reflexió nélkül, nincs narratíva dialek-tika
nélkül, és (Friedrich Schlegel szerint) az irónia
pontosan ezt a reflexivitást és dialektikát, a trópu-sokat,
rombolja szét. A reflexív és a dialektikus képezi
a tropológiai rendszert (...) és az irónia pontosan
ezt kezdi ki.”10 A radikálisan formális elemekben már
a jelölõk szintjén benne van egy másik gép
is, melyet tulajdonképpen az elõzõ értelemben
nem is nevezhetünk gépnek, mert nem állít elõ
semmit, sõt rombol. Ez a másik gép nem a retorikáról
leválasztott nyelvtant rombolja, hanem a retorikát, a formális
vázra épülõ tropológiai rendszert. Ez
nem az a Derrida által az invenció kapcsán leírt
gép, mely történeteket állít elõ,
ez az a gép, mely a történeteket teszi lehetetlenné.
A mesélõgép és a mesét lehetetlenné
tevõ gép egy szövegben. Az irónia-gép
itt úgy mûködik, mint a másik nyoma a formális
struktúrákat gyártó gépben, mert mindig
arra kényszeríti azt, hogy valami mást is mondjon,
mint amit mond, hogy a másikat mondja, ezzel pedig a „nyelv egyik
alapvetõ lehetõségét képviseli: lehetõvé
teszi, hogy a másikról szóljon és önmagáról
beszéljen, miközben valami másról beszél,
hogy mindig valami másról szóljon, mint ami kiolvasható
belõle, beleértve magának az olvasásnak a színterét”
(Mémoires 28.).
1 J. Derrida: Mémoires Paul de Man számára.
59. A késõbbiekben a következõ francia kiadásra
hivatkozok: J. Derrida: Mémoires pour Paul de Man. Paris, Éditions
Galilée, 1988. További hivatkozások a szövegben.
2 Paul de Man: A temporalitás retorikája (Beck
András fordítása). In: Thomka Beáta (szerk.):
Az irodalom elméletei I. Pécs, Jelenkor, 1996. 59-60.
3 J. Derrida: Psyché. Invention de l’autre. In: Psyché...
Paris, Galilée, 1987. 11-60.
4 „Le danger pour une tâche de déconstruction,
ce serait plutõt la possibilité, et de devenir un ensemble
disponible de procédures réglées, de pratiques méthodiques,
de chemins accessibles” (27.). „La déconstruction est inventive
ou elle n’est pas” (35.).
5 „Se préparer à cette venue de l’autre, c’est
ce qu’on peut appeler la déconstruction” (53.).
6 Ugyanúgy, ahogy de Man megpillantotta saját
halálát egy szójátékban (tumeur-tu meurs
[]), Derrida is egy szójátékra (de Man-demain) bízza
feltámadását, jövõbeli eljövetelét:
„En vérité, et demain encore, et aprés-demain, le
nom dans sa nudité, le ‘naked name‘, ce sera Paul de Man. C’est
lui que nous appelerons, c’est vers lui que nous tournerons encore nos
pensées.” (57.)
7 Például: „a dekonstrukció elválaszthatatlan
a tekhné és a technicista érvelés általános
megkérdõjelezésétõl (...) és
sok min-dennek elmondható csak egy sor technikai és módszertani
eljárásnak nem (...)” (35-36.). (Bár itt hozzá
kell tenni, hogy a „sok mindennek elmondható” maga is egy gépet
látszik bevezetni.)
8 Paul de Man: Allegories of Reading. Figural Language in Rousseau,
Nietzsche, Rilke, and Proust. New Haven, Yale Uni-versity Press, 1979.
294.
9 „elle donne lieu à un événement, raconte
une histoire fictive et produit une machine en introduisant un écart
dans l’usage habituel du discours, en déroutant dans une certaine
mesure l’habitus d’attente et de reception dont elle a pourtant besoin”
(36.)
10 The Concept of Irony. In: Andrzej Warminski (szerk.): Aesthetic
Ideology. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1997. 181.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: vulgo@elender.hu
http://www.c3.hu/scripta