Jegyzetek

Stanley Cavell és a készülõdés koreográfiája Ralph Waldo Emerson 29 éves, amikor 1832-ben feladja lelkészi állását, otthagyja a szószéket, egy évre Európába utazik, hogy néhány válságos esztendõ után megtalálja igazi hangját az “önmagunkra-hagyatkozás” gondolatának elsõ programos megfogalmazásával, Az amerikai tudóssal, melyet Amerika szellemi függetlenségi nyilatkozataként emlegetnek.

Gertrude Stein szintén 29 éves, amikor 1903-ban abbahagyja orvosi tanulmányait, Európába utazik és nem is tér vissza. Írni kezd, valahogy úgy, mintha mindenestõl maga mögött hagyta volna a szavak irodalmi hátországát, és most az írás nyelvi alapjaitól kellene elindulnia újra. 

1955-ben történetesen Stanley Cavell is 29 éves. Doktori értekezéséhez gyûjti az anyagot a Harvardon és nem utazik sehova. Egyetemére érkezik viszont Európából J. L. Austin, az oxfordi filozófus, akinek elõadásait és szemináriumát mind lelkesebben látogatja. Úgy érzi egész filozófiai újvilág nyílt meg elõtte, félbehagyja disszertációját, hogy Austin (és a kései Wittgenstein) útmutatása nyomán mintegy újrakezdje filozófusi munkálkodását. Ez az epizód Emerson és Stein életének radikális irányváltásával összevetve szûk körû szakmai fordulatnak tûnhet. Csakhogy Cavell késõbbi munkássága épp a szakmaszerû filozófiai tevékenység kereteinek feszegetésére irányul, arra, hogy szokatlanul közelivé tegye a filozófiai késztetést és egyúttal szokatlan jelentõséggel ruházza fel, hogy egyfajta próbatétellé avassa, melynek során saját hangunkat próbálgatjuk, saját szavainkat tesszük próbára. Mintha csak azért venné magára a filozofálás terhét, hogy kipróbálja szavaink teherbíró képességét. 

A köznyelvi kifejezések vizsgálatából kiinduló Austin és a szavakat metafizikai használatuktól mindennapi alkalmazásukhoz visszavezetõ Wittgenstein vállalkozása nemcsak a közelítésmódjukban rejlõ filozófiakritika miatt lehetett példaértékû Cavell számára, hanem azért, mert kiindulásuk egyszersmind mindennapivá is tette magát a filozofálást: aligha szabadulhatunk egykönnyen a filozófia késztetésétõl, ha köznapi fordulataink mindegyike alkalmat kínál megnyilvánulására. A köznapihoz való visszatérés kívánalma ugyanakkor nem új utak bejárására és új felismerésekre késztet, hanem arra, hogy tudatára ébredjünk saját helyzetünknek. “Azt mondhatnánk – írja Austin kritikai módszerét jellemezve –, hogy a figyelem áttevõdik a filozófus érveinek karakterérõl az érvelõ filozófus karakterére.”1 Wittgensteint pedig egy másik korai tanulmányában Freudhoz hasonlítja, mivel mindketten ki akarnak küszöbölni minden megismerést és tanítást, “amely nem jár együtt valamilyen belsõ változással”.2 Austin és a kései Wittgenstein munkásságának ezt a – különösen akkortájt – igencsak rendhagyónak számító értelmezését még különösebb fénybe állítja, hogy Cavell 1964-ben írt esszéjében az analitikus filozófia reprezentánsává épp Wittgenstein Filozófiai vizsgálódásokját teszi meg, és Kierkegaard – “egzisztencializmusát” reprezentáló – Lezáró tudománytalan utóiratával összevetveváratlan áthallásokat teremt a két hagyomány közt azáltal, hogy mindkettõnél a filozofálás személyre szabott tétjeit hangsúlyozza.3 Csakhogy ez az összevetés maga is menthetetlenül személyre szabott: alighanem többet mond el Cavell sajátos szerepérõl, mint e két egymással szembenálló hagyományról. 

Az ötvenes-hatvanas évek fordulója táján az angolszáz- és a kontinentális filozófia (tulajdonképpen ennek adja írásában Cavell az egzisztencializmus fedõnevet) közti ellentét nemcsak kiengesztelhetetlennek tûnt, de e filozófián belüli szakadással jószerével még számot vetni sem próbált senki. Cavell szellemi szituációját, pályatársaihoz hasonlóan, ugyan az analitikus iskola egyeduralma határozta meg, mégis azon kevesek közé tartozott, akik tanulmányaik során fokozódó nyugtalansággal ismerték fel az uralkodó beszédmód elsajátításának paradoxonát, vagyis azt, hogy eltanulásával óhatatlanul is alávetjük magunkat neki, és hagyjuk, hogy most már rajtunk is uralkodjon. Esszéjéhez húsz évvel késõbbi kötetbeli megjelenésekor írt fejtegetéseiben ezért beszél arról, hogy a sajátunkká nem formált ismeretek gépies ismétlése miképpen tehet valakit az általa tanultak “áldozatává”, valamely professzionalizált beszédmód “foglyává”, s hogy esszéjének írásakor szinte centirõl centire araszolva perelte vissza a filozófia elõle elzárt területének egynémely darabját: “Írásom mondhatni azokról a nehézségekrõl szól, vagy azokról tanúskodik – és úgy hiszem, ez érdeme –, amelyek abban a korszakban, amelyben íródott, saját filozófiai végtagjaink, mi több, saját hangunk megtalálásához kapcsolódott – ahhoz, hogy megvessük a lábunkat és munkához lássunk.” 

Amiképpen Cavell nem akar belül rekedni az analitikus filozófia kiszabott és szûknek érzett keretein, úgy azt sem hiszi, hogy mindenestõl maga mögött hagyhatná (szak)területét. Az analitikus és a kontinentális filozófia közti szakadékon azért nem lehet egyszerûen átlépni, mert ez a filozófián belüli hasadás szerinte olyasvalami, ami bennünket magunkat is megoszt. Nem is közvetítõ szerepre vállalkozik tehát a két hagyomány között, hanem mintegy a köztük lévõ hasadást tekinti sajátjának, teszi magáévá, folytonos belsõ küzdelmek és közelítések tárgyává. 

Ez a fajta belsõ huza-vona választja el Richard Rortytól, az analitikus filozófia másik fellazítójától, akinek saját filozófiai iskolájáról irt nagyszabású kritikája csaknem egyidõben jelent meg Cavell hasonló jellegû számvetésével. A Filozófia és a természet tükrében4 Rorty az ismeretelmélet tankönyvi problémáinak vég nélküli boncolgatása helyett egyfajta hermeneutikai, kultúrkritikai nyitást, az analitikus megközelítésen való könnyed túllendülést szorgalmazott. (Mindazonáltal nem árt emlékeztetni arra, hogy ennek a könnyedségnek igencsak hosszú elõtörténete van, vagyis Rorty korántsem jutott hozzá könnyen: közel járt az ötvenhez, amikor ez az elsõ kötete megjelent.) Azész igénye5, melyet sokan Cavell fõmûvének tekintenek, félig-meddig szintén elsõ könyv, hiszen mintegy felét a szkepticizmus kérdéseit körbejáró 1961-es doktori értekezése alkotja. Disszertációjának további érlelésével és kiegészítésével aztán még csaknem húsz évet töltött el, ami annak a küzdelemnek a nehézségérõl tanúskodik, melynek tétje nem a szkepticizmus problémájának megoldása, de nem is a rajta való túllépés, mint Rortynál, hanem a probléma – mondjuk így – áthangolása.6 A “szkepticizmus igazsága” eszerint nem a köznapi megkérdõjelezésében rejlik, ahogy a köznapiság tapasztalata sem jelenti a szkepticizmus cáfolatát. Mivel igazolása és cáfolata egyformán hiábavaló, a szkepticizmus arra világít rá, hogy a világhoz való viszonyunkat elsõrendûen nem a megismerés vagy tudás [knowledge], hanem egy ezt magába foglaló, bensõségesebb kapcsolat vagy belátás jellemzi, melyet tudomásulvételnek [acknowledgement] nevez. A szkeptikus kérdésfelvetés (például a külvilág létezésére irányuló kérdés) áthangolása azt jelenti, hogy mindennapi megélhetõségének formáit kutatva az ismeretelméleti problémákat újfajta jelentõséggel ruházza fel. 

Az ész igényérõl recenziót író Rorty szerint ezzel az a baj, hogy Cavell nem érvel a szakmai problémák és a szkepticizmus mélyebb “igazságának” megértése közti összefüggés mellett, hanem egyszerûen adottnak tekinti. Ily módon csakis azokat gyõzheti meg, akik számára összefonódásuk már eddig is világos volt. Más szóval, a filozófiai professzionalizmus Cavell-féle kritikája csak a beavatottaknak szól, azoknak, akik félszavakból is értik egymást. Amennyiben ezen a szakmabelieket értjük, kritikája túlontúl professzionális, ha pedig azokat, akik eleve fogékonyak mondandójára, túlontúl ezoterikus. Az elõbbi esetben Cavell a szakma beszédmódjának foglya marad, az utóbbiban meggyõzés helyett inkább csak gyõzköd bennünket, vagyis olyan beszédmódot kínál, amely nem igazán hozzáférhetõ számunkra, nem közvetít, hanem maga is közvetítésre vár. Ráadásul a beavatott kettõs jelentésének köszönhetõen, e két beszédmód minduntalan össze is kuszálódik. 

Kétségtelen, hogy Cavell írásmódjának sajátos ökonómiája – ami sokszor inkább bármiféle ökonómia hiányának érzetét kelti –, nemegyszer a “filozófiai” és a “köznapi” közti túlbonyolított csereüzlethez vezet, és szkepticizmus-értelmezésének vissza-visszatérõ kanyarulatait nem mindig könnyû követni. Ilyen felesleges bonyodalmakkal jár – mondja Rorty –, ha egy beszédmód kritikája része akar maradni az általa kérdõre vont beszédmódnak. Wittgenstein példája ellenben azt mutatja számára, hogy “a filozófia olyan kritikája is elképzelhetõ, mely nem marad integráns része a filozófiának”.7 Azért bírálja tehát Cavellt, mert a filozófia külsõ és belsõ kritikáját nem választja el élesen, és belátva a tankönyvi problémák terméketlenségét, nem helyezkedik a szakma beszédmódján kívülre. Cavell szerint viszont ez a fajta kívülre helyezkedés nem kivihetõ, mert a professzionalizálódásnak ellenálló, ezoterikus mûvek – például Wittgensteiné – “közönségüket (és a közönség minden egyes tagját) kívülállókra és beavatottakra osztják”8. Ahogy azt – a jellemzõ módon zárójelbe foglalt – kiegészítés jelzi, Cavell törekvése az, hogy a kívülálló és a beavatott szembenállását – a két filozófiai hagyomány közti szakadáshoz hasonlóan – megintcsak magáévá tegye, hogy mintegy benne magában folytassanak egymással vitát. Hosszan indázó, kitérõkkel, pontosításokkal, visszavonásokkal és visszakérdezésekkel telezsúfolt mondatainak ritmusát így jórészt az szabja meg, melyikük kerekedik az adott pillanatban felül. Az effajta kitartó belsõ küzdelem teszi intenzívvé a szavai mögött érzékelhetõ személyes jelenlétet, ebbõl fakad fokozott önreflexivitása, a stílussá emelt körülményesség, hogy szavai igazát keresve, minduntalan kiigazítja õket. Cavell sajátos és összetéveszthetetlen filozófiai írásmódja és hangfekvése részben az éles distinkciók – hang – írás, angolszász filozófia – kontinentális filozófia, professzionális filozófia – filozófiai antiprofesszionalizmus – folytonos kerülgetésének és körülárkolásának köszönhetõ. Saját kérdéseink keresése – számára ez a voltaképpeni filozófiai munka. Annak pedig, hogy saját kérdéseinket filozófiai kérdésekké formálni épp oly nehéz, mint a filozófiai kérdéseket sajátunkká, talán legfõbb oka, hogy mindkét törekvés útját filozófiai fogalmaink torlaszolják el. Hogyan találhatunk saját szavainkban magunkra – ez a köznapi keresésének voltaképpeni tétje, és ennek a saját hangra hagyatkozásnak Cavellnél mindig van valamifajta régies és patetikus felhangja. 

Akár kedveljük, akár irritál bennünket stílusa, aligha kétséges, hogy – Rorty bírálata és saját többször hangoztatott törekvése ellenére – Cavell sokkal inkább kívülre került a szakma beszédmódjának hatókörén, mint Rorty, aki nagyvonalúan ugyan, de mégiscsak a filozófia bevett fogalmait használja, akkor is, amikor elhagyásukra bíztat. Talán ezért közvetíthet éppen õ sikerrel az emersoni hagyomány és a kontinentális filozófia között, míg e hagyomány excentrikusabb újraértelmezõi és megújítói – Cavell mellett az irodalomkritikus Harold Bloom és Richard Poirier – az amerikai szcénához szorosabban kötõdõ, honi jelenségeknek tûnnek. 

Az “amerikai tudós” eredetiségének, önmagára hagyatkozó hagyomány­te­rem­té­sének problémája Emersontól kezdve, aki a Gondolkodó Ember eszményét szembeállította a foglalkozásszerû gondolkodással, minduntalan összefonódik a filozófiai tevékenység jelentõségére való rákérdezéssel. Cavellnél ez a hozzáállás egyfajta elõkészület, a filozófiai gondolkodás grammatikáját feltérképezõ terepmunka formáját ölti, Rortynál viszont a filozófia utáni felszabadult állapotként jelenik meg. Míg Cavell újabb és újabb mozzanatait problematizálja a filozófia vállalkozásainak, addig Rorty legszívesebben maga mögött hagyna, szinte minden szûken vett filozófiai problémát. Cavell írásaiban a görcsös komolyság, Rortynál a frivol hang adja meg az alaptónust, amelyben a filozófia vállalkozása kérdõre vonódik. Ha Rortynál az utolsó filozófus póza kísért, Cavellnél az elsõé. Hangja afféle elõhang, mintha elsõként készülne tárgyához közelíteni. Ritkán hivatkozik a szakirodalomra és sokszor ír olyasmirõl (például Shakespeare-rõl vagy a harmincas-negyvenes évek hollywoodi vígjátékairól) aminek jószerével nincs is filozófiai irodalma. Ez a mozzanat külön jelentõséget kap Emerson és Thoreau filozófusként való felfedezésében, hiszen ez az amerikai gondolkodás sajátosságának kérdésével, a mindig felfedezésre váró amerikai Újvilág problematikájának feldolgozásával kerül átfedésbe. 

Itt válik megkerülhetetlenné az önmagunkra-hagyatkozás emersoni gon­dolatának Cavell-féle értelmezése. Eszerint az énnek nincsen lényege, nem valamilyen végsõ vonatkoztatási pontot jelöl, amelyet elérve szilárd talajt érezhetünk lábunk alatt, hanem folytonosan megteremtett és megteremtendõ valami. Magában az írásban épül föl, ölt formát, miközben a szavak sora el is törli és maga mögött hagyja. Az önteremtés egyszersmind folyamatos elszakadás is önmagunktól, valaminek az elvesztésével jár. Minden tapasztalatunk azzal kezdõdik, hogy valahol találjuk magunkat, mégsem vagyunk soha helyben, sohasem tudjuk pontosan, hol vagyunk: minduntalan rá kell tehát találnunk önmagunkra. Cavell a Walden kapcsán hívja fel a figyelmet arra, hogy milyen gyakran szerepel benne az “I found myself” (azon kaptam magam/azt találtam, hogy) kifejezés. Jó példa ez arra, hogy egy köznapi fordulat miképpen telítõdik filozófiai jelentéssel Thoreaunál – vagy éppen Emersonnál, akinek Tapasztalat címû esszéje a “Hol találunk magunkra?” kérdéssel kezdõdik – de talán még inkább arra, miképpen ad e kifefejezésnek Cavell újabb fordulatot. Miután pedig az “I found myself” neki magának is kedvelt fordulata, értelmezése, mint annyiszor, voltaképpen önjellemzés, mely némiképp megvilágítja körülményes stílusának egyik elemét. 

Mivel az én egyszerre adott és elérendõ, egyik állapota sem lehet végsõ, vagyis állandó keresés tárgya. Jobban tesszük tehát, ha a megérkezés képzete helyett beérjük a készülõdés metaforájával, és gyanakodva méregetjük a helyet, ahová a gondolkodásunk vezetett bennünket. Ebben az a legkülönösebb, hogy a gondolkodás eredményének sikere, nem pedig kudarca az, ami gyanakvást ébreszt bennünk. Az emersoni hagyomány gondolkodóinál többnyire látványosan tetten érhetõ ez a mozzanat. Gertrude Stein például Az Így készül az amerikai fokozatos elkészülésében arról beszél, hogy az összes valaha élt és még csak eztán megszületõ ember leírásának grandiózus tervérõl nem azért tett le, mert belátta lehetetlenségét, hanem mert meggyõzõdött arról, hogy meg tudja csinálni, ha pedig így van, mondja, akkor mi szükség már megcsinálnia.9 Ezt az extravagáns gesztust Emerson vetíti elõre, aki Mûvészet címû esszéjében azt kérdezi: ha a festõ mindent le tud festeni, minek festenie egyáltalán?10 Kettejük prózájának épp az efféle mûvészetnek szegezett kérdések adnak filozofikus színezetet, hiszen a filozófia akkor kezdõdik, amikor feladjuk a leírás (vagy lefestés) extenzív törekvését. Mégpedig azért teszünk le róla, mert a mûalkotás sikere mindig azzal fenyeget, hogy felszámolja a késztetést, amely életre hívta. Ha viszont a mûvel szemben az azt létrehozó késztetést kívánjuk – a maga tiszta formájában – megõrizni, önkéntelenül is filozófia lesz az, amit mûvelünk. 

Ezzel összhangban mondja Cavell, hogy Emerson és Wittgenstein között nem a megismerés elégtelenségének érzete teremt közösséget, hanem az a csalódás, amit a megismerés sikere vált ki belõlük, vagy hogy Emerson akkor találja meg filozófiai hangját, amikor nem tekinti többé megoldhatónak a szkepticizmus problémáját, hanem megoldhatatlanságát állítja gondolkodásának középpontjába11 – és az összhang csak még teljesebb lesz attól, hogy olyan ez, mintha magáról beszélne, hiszen a filozófiai megoldások problematizálása számára is fontosabb, mint a filozófiai problémák megoldása. 

A figyelmet kiszabott mederbe terelõ professzionalizált gondolkodásmódtól aligha lehet bármi is idegenebb, mint a gondolkodás sikerével való elégedetlenség. Míg minden sajátos, egyénileg kimunkált írásmód kulcskérdése épp a rutinszerû figyelem kibillentése és új utakra terelése. Sarkítva a dolgot azt mondhatnánk, hogy az, ami egy írásban megköveteli a figyelmet a tudás fogalmához, a tanulás és a megismerés munkájához kapcsolódik, ami pedig felkelti, az érdekesség és az érdekeltség megteremtéséhez. E kettõt persze aligha lehet ilyen élesen elválasztani: a filozófus azért foglalkozik valamely problémával, mert a probléma foglalkoztatja õt. Ám ha voltaképpeni munkája az, hogy minduntalan felmérje a helyet, ahova valamely probléma vezette, akkor mindenekelõtt foglalatosságának motivációjáról és motívumairól kell számot adnia. Arról, hogy mi az, ami érdeklõdését vezeti. Az “érdekes” – ez a Rorty vagy Stein által gyakorta és hanyagul használt kis szócska – Cavellnél rendkívüli terheket vesz magára, az érdeklõdés és az érdekeltség hívószavainak közvetítésével a kamat (ez az “interest” másik szótári jelentése) a kamatoztatás és a számadás, többek között természetesen a tálentumról adott számadás képzetéhez kapcsolódik. 

Cavell azt mondja, hogy a filozófiai argumentáció csupán egyik formája a szavainkért való felelõsségvállalás filozófiai módjának, s a szavakhoz való hûségünk folyamatos mérlegelése, annak kutatása, hogy komolyan gondoljuk-e azt, amit mondunk, írásmódunk kimunkálása során éppúgy e felelõsségvállalás színterévé válhat. Köznapi szavainak filozófiai fontolóravétele némiképp leválasztja ugyan õket ismerõs kontextusuktól, de újfajta közösséget is teremt velük és általuk. Ezek a szavak (a tudomásulvétel, a tartás, az odahagyás és a többi) folytonosan helyüket keresik Cavell életmûvében, miközben mûve éppen ezzel a folytonos kereséssel épül. 

A köznapi efféle keresése mellett Cavell írásmódjának talán legfeltûnõbb és leginkább figyelemre méltó vonása önhivatkozásainak rendszeressége. Számtalanszor tér vissza valamely korábbi írásának egy-egy passzusára. Az ekképpen létrejövõ tematikus és motivikus ismétlõdés annak a kényszeres erõnek a megnyilvánulása, amely minduntalan olyasvalami közelébe visz bennünket, aminek vonzásáról nem tudunk kielégítõen számot adni. Nem azért hivatkozik tehát folytonosan saját mûveire, mert azokból készen átemelhetõ volna bármi is, hanem, hogy újabb kifutást adjon az ottani szavaknak, mintegy mindig készenlétben tartsa õket. Az ismételt emlegetés épp annak nyomatékosítására szolgál, hogy semmi sincsen kész, minden csak készül – a filozófus közben persze õszül, és legfeljebb filozófiai õst szül magának, mondjuk Emersont és Thoreau-t. 

Filozófus “hõseihez”, Austinhez, Wittgensteinhez, Emersonhoz és Thoreau-hoz, is azért tér minduntalan vissza, azért idézi és értelmezi ugyanazokat a mondataikat, hogy önmagán tegye próbára õket, hogy saját tevékenységét, szituációját az õ szavaikkal írja körül. A velük való foglalkozás elválaszthatatlan tehát a saját mûvén való gyakori végigtekintéstõl, attól az igénytõl, hogy újra és újra letapogassa gondolkodásának útjait és irányait, leírja mozgását, megalkossa filozófiai írásmódjának eredetmítoszát. 

Ha nem valamely adott mûfaj kereteit akarja kitölteni, szükségképpen önmagára kell hagyatkoznia abban, hogy kidolgozza és otthonossá változtatassa szavainak terepét, eközben azonban mások számára is bejárhatóvá kell tennie. Egyfelõl tehát filozófiai hangjának kimunkálása Cavellnél önéletrajzi jelleget ölt, másfelõl ez az önéletrajz mégsem lehet csupán a sajátja – ennyiben lehet csak filozófiai. A filozófus érveirõl csupán akkor tevõdhet át a filozófiai figyelem a filozófus karakterére, ha ez a karakter némiképp absztrakt marad. És ez az, ami Cavell filozófiai hangjának eredetmítoszát még szorosabban az emersoni hagyományhoz kapcsolja. 

Emerson ugyanis Az amerikai tudósban nem csupán saját énjének fölépítésére, hanem ugyanígy Amerika megteremtésére is törekszik. Önmagát a tudós alakjába vetítve a romantikus önéletrajzot – Sacvan Bercovitch kifejezésével – ön-amerikai-életrajzzá (auto-American-biography) formálja, önmagát pedig az amerikai szellem képviselõjévé.12 A “testetlen-absztrakt amerikai karakter” – amelyrõl Gertrude Stein az Alice B. Toklas önéletrajzában beszél –, nemcsak az önteremtés és a közösségi szellem utópikus egymásravetítésének alapja, de egyszersmind az önéletrajz jellegzetesen amerikai, metaforikus kitágításának is kulcsa. Ezen kitágítás emblematikus kifejezésére talált rá Stein, amikor amerikai elõadókörútjáról írt könyvének a Mindenki önéletrajza címet adta. 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: vulgo@elender.hu

http://www.c3.hu/scripta