Életének 92. esztendejében elhunyt Székács István, a budapesti pszichoanalitikus iskola doyenje. Az évszázad elején született, és végigélte a XX. század forradalmait, háborúit, üldözéseit, részese volt a század "csodáinak", tudományos, kulturális, lélektani robbanásainak, és tartalmas, gazdag életét majd’ az ezredfordulón fejezte be.

Értelmiségi családban született, otthonról hozta a másik ember tiszteletét, a toleranciát, a nagyvonalúságot, a humánum elõtérbe helyezését az anyagi valóság szorításával szemben. A pesti orvoscsaládban természetes volt a tudomány iránti kíváncsiság és igényesség, a szellemi pezsgés, mely orvosi pályára indította. Kiváló iskolák alapozták meg természettudományos képzettségét: a biokémikus Hári Pál és a belgyógyász Lévy Lajos. Fiatal orvosként került kapcsolatba a pszichoanalízissel, nem utolsósorban Lévy Lajosnak köszönhetõen. Róheim Géza tanítványa lett, és a kiképzõ szemináriumokon olyan szellemi partnerei voltak, mint Kovács Vilma, Bálint Alice, Bálint Mihály, Bak Róbert, Pfeiffer Zsigmond, Petõ András. Elsõ, nagy érdeklõdést felkeltõ pszichoanalitikus elõadását 32 évesen a párizsi nemzetközi konferencián tartotta Descartes álomelemzésérõl. Elõadása kivívta a szakma – és személyesen a késõbbi etalon, Melanie Klein – elismerését. Korai pszichoanalitikus érdeklõdését – mint a kortársakét általában – természetesen a bécsi iskola irányította, de már az 1937-es elõadásában felfedezhetõ a tárgykapcsolati szemlélet, melynek munkássága során elkötelezett híve lett. A harmincas években folyó pszichoanalitikus kiképzését követõen 1950-ig aktívan tevékenykedik, majd húszéves kitérõ után – ezalatt természettudományos kutatómunkát végez – az underground helyzetet bátran vállalva tér vissza a pszichoanalízishez. Páciensei elsõsorban mûvészek, orvosok, pszichológusok Utóbbiak hamarosan tanítványokká válnak, és indul az a huszonöt éves periódus, amelyben Székács Tanár Úr köré csoportosul egy tárgykapcsolati szemléleten nevelkedõ munkacsoport. Nyitottságára és az új iránti fogékonyságára jellemzõ, hogy elméleti szemináriumain szívesen foglalkozott a pszichoanalízis új irányzataival, így igen korán került feldolgozásra Kernberg munkássága.

Kutató szellemét mindig is izgatta a kreativitás fogalomköre, tudattalan motívumai. "Átlátszóság és kreativitás" c. alapvetõ munkájában nemcsak az átlátszó tárgy jelentõségét, az alacsony szintû elhárító mechanizmusok kapcsolatát, a szorongás szerepét vizsgálja a kreativitással kapcsolatban, hanem felhívja a figyelmet kreativitás speciális megnyilvánulására a pszichoanalitikus alkotó gondolkodásban.

Székács István azt a pszichoanalitikus irányt képviselte, mely közvetlenül Ferenczi Sándortól, a pszichoanalízis mai arculatának kialakítójától eredt, és Kovács Vilmán, Róheim Gézán keresztül jutott el hozzá. Az etno-pszichoanalitikus Róheim Géza technikai megközelítése már magában foglalhatta azt a flexibilitást, ami jellemzõ volt Székács István pszichoanalitikus technikájára: helytelennek tartotta a terapeuta merev passzivitását, de ennek feloldását csak határozott keretek között tudta elképzelni. Kiképzései bátorították és lehetõvé tették tanítványai számára az alkalmazott pszichoanalízis megvalósítását, a klasszikus pszichoanalízis kereteinek bõvítését a szociális és egészségügyi ellátás széles területein.

Határozott álláspontja volt a pszichoanalitikus személyiségére vonatkozóan: mély önismereten alapuló objektív, szerény, empatikus, tapintatos magatartás, a beteg megértése, elfogadása, amely magas szintû elméleti képzettséggel párosul. Kiképzéseiben és az elméleti szemináriumokon nagy súlyt helyezett az indulatáttétel–viszontáttétel sokrétû megértésére és kezelésére, a viszontáttétel folyamatos elemzésére való képesség elsajátítására. Olyan terapeutára van szüksége a betegnek, aki tisztában van saját nárcizmusával, kézben tartva és folyamatosan elemezve saját érzelmeit és indulatait úrrá tud lenni a kezelés folyamán létrejött nehézségeken.

Magam a kiképzés idõszakában egy pszichoterápiás ambulanciát váltottam fel egy sokak számára igen megterhelõ területtel és kezdtem el rákbetegekkel foglalkozni. Valószínû eredménytelen lett volna ez a próbálkozás, ha nem kapom meg Tanár Úrtól azt az alapot, melynek birtokában biztonsággal lehet mozogni az életet fenyegetõ betegség kapcsán, a legmélyebb regresszióban lévõ, az élet-halál határán táncoló betegekkel. A rákbetegekkel folytatott pszichoterápiás munka megerõsítette a kiképzõ analitikustól elsajátítottakat: a technikai rugalmasságot, hiszen a testi szenvedés gyakran lehetetlenné teszi a tradicionális kommunikációt, a verbalizálást – és mégis, Melanie Klein preverbális gyermekanalíziséhez hasonlóan értékes anyag kerül felszínre, ez pedig igen eredményesen dolgozható át. Tanár Úrtól tanulhattam meg, hogy nem kell félni a regressziótól és az indulatáttételi–viszontáttételi mélységektõl, de tudni kell felismerni, elemezni és kezelni azt. Megerõsítést kaptam, hogy az analitikus "narcisztikus gõgjének" átdolgozása nélkül nem tartható fenn az érdeklõdés és a feltétel nélküli alázat a másik ember, a páciens iránt – ami pedig olyannyira fontos eleme a Ferenczi–Kovács Vilma-féle, és talán kimondható: a székácsi pszichoanalitikus iránynak.

Az alkotómûvészek kiváltsága adatott meg számára, a hosszú életû képzõmûvészek sorsa: a jelenségek, a természet csendes szemlélete, az érzékszervek állandó készenléti állapota – a hallható, a látható, a tapintható befogadása. Megkínlódnak vele, analizálják, szintetizálják, majd mûvé formálják. Székács Tanár Úr 92 éves koráig érzékelt, befogadott, szétbontott, analizált, interpretált – és felvállalt, elfogadott. A huszadik század elejének új szellemisége, a pszichoanalízis, valamint a tudomány tisztelete élete meghatározó elemévé vált. Az alkotás öröme és ereje, képzõmûvész felesége szeretete és támogatása hosszú és tartalmas élettel ajándékozta meg. Szerette az életet, a természetet, árnyékban üldögélni, a kaktuszokat, a kamarazenét, a hömpölygõ és gigantikus wagneri muzsikát, a XX. század új csodáját, a számítógépet, szeretett elmélyedni Mozart és apja levelezésében. Világpolgár volt, négy nyelven kommunikált a legmagasabb szinten, és humorizált, mesélt vicceket, ha helye volt, akár a díványon is. Kristálytiszta, biztató tekintet, rugalmasság, tolerancia, melegség, a valóság és a vágyak, az én és a másik közötti világos és egyértelmû határok, tévedhetetlen értékítélet a racionalitás tekintetében, az ember és a tudomány feltétlen tisztelete – ez volt a Tanár Úr!

A pszichoanalízist tudta, mûvelte, és ismereteit képes volt megosztani tanítványaival.

Köszönjük az örökséget!

Gerõ Zsuzsa 1963-ban szerzett magyar szakos középiskolai tanári és pszichológus diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán. 1982-ben klinikai gyermek-szakpszichológus, 1985-ben pszichoterapeuta képesítést nyert. A Magyar Pszichoanalitikus Egyesület alapító társult tagja és a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület társult tagja volt. 1958-ban a középiskolai tanulmányi versenyen III. díjat nyert magyar irodalomból "Apró jelenetek és hangulatok a XX. század magyar költészetében" címû dolgozatával. 1968-ban "Esztétikus gyermekrajzok emocionális háttere" címû disszertációjával bölcsészdoktori címet szerzett, amelyet 1995-ben az ELTE Doktori tanácsa doktori (PhD) fokozattá minõsített át.

1962 és 1968 között a Fõvárosi Gyermekideggondozó Intézetben, 1968 és 1972 között a Fõvárosi Gyermekmentálhygiéniai Központban, 1972-tõl 1995-ig a SOTE I. sz. Gyermekklinika pszichológiai osztályán dolgozott. 1995-tõl haláláig a Fõvárosi Pedagógiai Intézet munkatársa volt, eközben továbbra is dolgozott az I. sz. Gyermekklinikán, és tanított a klinikus szakpszichológus képzés keretén belül. A Magyar Pszichológiai Társaság etikai bizottságának elnöke és az MPT Klinikai Gyermeklélektani Szekciójának vezetõje volt. Nagy aktivitással vett részt az Autisták Érdekvédelmi Egyesületének keretében mûködõ Szülõszövetség munkájában is.

Ezek a száraz életrajzi tények – röviden. Gerõ Zsuzsa szerényen, lelkiismeretesen, állhatatosan és önfeláldozóan tette mindig a dolgát. Mérei Ferenc és Hermann Imre tanítványaként, örökségük egyik hiteles és avatott folytatójaként kulcsszerepe volt a hazai pszichoanalízis, a klinikai gyermekpszichológia és a nevelési tanácsadás szervezeti és tartalmi megújításában, fejlõdésében, az autizmus kutatásában és terápiájában.
A gyermekrajzok esztétikumával és terápiás jelentõségével, a tehetségfejlesztéssel, illetve a gyógypedagógiai képzés társadalompolitikai dilemmáival kapcsolatos munkái széles körû érdeklõdést váltottak ki.

Munkája közben talán nem is gondolt arra, milyen fontossá vált azoknak, akik tisztelték és szerették õt. Korai halála betölthetetlen ûrt hagyott kollégáiban, tanítványaiban és pácienseiben – nem utolsósorban pedig mindazokban a gyermekekben és szülõkben, akiknek terapeutaként és tanácsadóként felbecsülhetetlen értékû segítséget nyújtott. A Thalassa szerkesztõsége szomorú szívvel búcsúzik Gerõ Zsuzsától, aki lapunk lelkes (és kritikus) olvasója volt.
 
 

A gyermekrajzok esztétikuma. Akadémiai Kiadó, Budapest: 1974.

Esztétikusan rajzoló gyerekek kreativitásának követése serdülõ korig. In: Kreativitás és deviáció . Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982.

A gyermekkori esztétikus rajzolás hatása a kreativitás további fejlõdésére. Magyar Pszichológiai Szemle , 1983/3.

A szublimáció elmélete Freud, Hartmann, Kris mûvei alapján. MPT Pszichoterápiás Szekció Pszichoanalitikus Munkacsoport kiadványa, 1987/5.

Gondolkodás fejlõdés kisgyermekkorban. In: A gondolkodás fejlõdése és fejlesztése óvodás korban . Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1989.

Milyen a metró alagút? Egy introvertált fiú térlátása. Magyar Pszichológiai Szemle , 1992–93/5–6.

What is the Tunnel of the Tube like? The Space Perception of an introverted Nursery School Child. In: Psychopathology of Expression and Art Therapy in the World . Budapest: SIPE Coll. 1992.

Az identifikáció jelentõsége a fejlõdés különbözõ szakaszaiban. In: A gyermekpszichoterápia elmélete és gyakorlata I . ELTE jegyzet. (szerk. Gerõ Zs.) Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993.

A gyermekterápia indikációja In: A gyermekpszichoterápia elmélete és gyakorlata III. ELTE jegyzet. (szerk. Gerõ Zs.) Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993.

A gyermekpszichoterápia egyes szakaszainak elemzése. In: A gyermekpszichoterápia elmélete és gyakorlata III. ELTE jegyzet. (szerk. Gerõ Zs.) Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993.

To be equalized or balanced? Difficulties in developing of gifted children. In: Socializations and child reasing practice. Abstracts of the 4th Fenno-Hungarian Conference on Developmental Psychology . Debrecen, 1995. 22 o.

A mûvészeti nevelés jelentõsége a személyiségformálásban. In: Tanulmányok a kisgyermeknevelésrõl (szerk. Villányiné). Budapest: Okker Oktatási Iroda, 1996. 67–77. o.

Visszapillantás P. O. festõmûvész gyermekkori rajzaira. Magyar Pszichológiai Szemle, 1996, LII. (36.), 4–6. 393–408.

Üzenet a palackban. BUKSZ, 1999 tavasz, 65–68.
 

szakmai-baráti összejövetelt tartunk az OPNI Kápolnájában, melyre szeretettel meghívjuk mindazokat a kollégákat, akik szeretnének búcsút venni tõle.
 

HIETE Klinikai Pszichológiai Tanszék

Magyar Pszichológiai Társaság

Magyar Pszichiátriai Társaság Gyermekklinikai Szekciója

Fõvárosi Pedagógiai Intézet Pszichológiai Csoportja