Sokan vélekednek úgy, hogy a második világháború után a magyar pszichoanalitikus irányzat sokat vesztett jelentõségébõl. Egyrészt feloldódott a nyugat-európai és az egyesült államokbeli pszichoanalitikus iskolákban, a különbözõ meglévõ irányzatokat gazdagítva, másrészt ugyanakkor rejtettebb formában, de továbbra is invenciózusan fennmaradt Magyarországon Hermann Imre munkásságának hatása alatt. E tekintetben természetesen nem hiányoznak a kiváló alakok, s megmaradtak a magyar pszichoanalízis sajátosságai is. Ezek a kérdések újrafelvetésükkel gazdagítják a gondolkodást, olyan légkörben, ahol az énpszichológia elméletei világméretekben elterjedtek. A gondolkodást azzal is gazdagabbá teszik, hogy elõtérbe helyezik az én ellenállásának fogalmát, amelyet Fenichel dolgozott ki, s olyan technikákat részesítenek elõnyben, amelyek azt célozzák, hogy megerõsödjék az én belátási képessége, ami úgy értendõ, mint egy eredendõen nem konfliktusos zóna (Hartmann). Említsük meg, hogy ez a mozgalom nem kerülte el a támadásokat. Gondoljunk a chicagói iskola sajátosságaira, a felettes-én analízisére való összpontosítástól a megszakított terápiára tett javaslatokig, amelyeket Alexander és French dolgozott ki; gondoljunk a fokális terápiák módszerének kidolgozására, amely Bálint és tanítványai nevéhez fûzõdik. Íme két példa, amely azt mutatja, hogy a magyar iskola továbbra is határozott eredetiségrõl tett tanúbizonyságot. Viszont kevés munka értékelte azt, hogy mi a sajátossága a magyar iskola hatásának Franciaországban vagy a frankofon országokban, ahol a lacani irányzat egyre növekvõ jelentõségre tett szert.

E cikkben röviden bemutatjuk, hogy a magyar iskola bizonyos sajátosságai mely pontokon találtak kedvezõ fogadtatásra ebben a francia áramlatban. Szólunk arról is, hogy Ferenczi Sándornak és tanítványainak bizonyos elképzelései és sajátos problémafelvetései miként találhattak visszhangra Jacques Lacan (1901–1981) munkásságában, s amelyek végül beépültek abba az elméleti korpuszba, amelyet Lacan fokozatosan dolgozott ki. Tegyük hozzá, többször hallottuk kollégáktól: Jacques Lacan mennyire szorgalmazta, hogy Ferenczi mûvei megjelenjenek franciául. Szeretnénk pontosabban körvonalazni ennek az érdeklõdésnek a természetét, és azt, hogy miként magyarázták Párizsban a budapesti mesternek és közvetlen tanítványainak munkáit.
 
 

Legelõször is meg kell állapítanunk, hogy Jacques Lacan elsõ munkáitól kezdõdõen – és kivált doktori értekezésében – felhasználja Ferenczi életmûvét. Lacan kidolgozott egy paranoiaelméletet, amely egyszerre pszichogén, és a freudi követelményrendszernek megfelelõen levezethetõ az ösztönelméletbõl, ugyanakkor figyelembe vesz német nyelvû munkákat, melyek a pszichotikus folyamatokról szólnak.1 Jacques Lacan ebben a korszakban csak kevés pszichoanalitikust idéz, hivatkozásait elsõsorban Kretschmer munkáiból meríti, de Ferenczi is elõkelõ helyen áll. Így egy Aimée nevû páciens apakomplexusával kapcsolatban felhasználja az "A homoszexualitás jelentõsége a tébolyodottság kórtanában"2 címû cikket. (Aimée esetét elemzi az értekezésben.) A fiatal Lacan ebbõl a komplexusból meríti a "homoszexuális erotománia" fogalmát (a kifejezés egy csapásra megmutatja Lacan tartózkodását a Clérambault kidolgozta leszûkített elmélettõl). A "homoszexuális erotománia" Aimée-t egészen a gyilkossági kísérletig vezeti el. A páciens misztikus jellegû elaborációit Lacan Ferenczi Sándor "Néhány klinikai megfigyelés paranoiás és parafreniás betegeken"3 címû cikkének fényében vizsgálja meg. Ferenczi cikke 1932-ben jelent meg franciául is a Revue Française de Psychanalyse -ben; a cikk elõtérbe állította sok paranoiás és paraphreniás (illetve dementia praecoxban szenvedõ beteg) vonzódását a metafizika és a vele határos tudományos tanok iránt. Miközben a pregenitális fixációkat – amelyekbõl végsõ fokon az üldözési zavarokat eredeztetik – Karl Abraham munkáinak fényében tárgyalja Lacan, nem mellõzi a fejlõdési stádiumok eltérését sem, amely Abraham híres munkája, a Versuch einer Entwicklungsgeschichte der Libido vet fel; ezt idézi Lacan az Internationaler Psychoanalystischer Verlag 1924-es kiadása nyomán.4 Látni fogjuk, hogy Lacannak ez az érdeklõdése továbbra is fennmarad a budapesti iskola, elsõsorban a kezdeti fejlõdési szakaszok kutatása iránt, miközben elég gyorsan módosul ama törekvések révén, amelyek a gyógymód irányára vonatkoznak.
 
 

Ha félretesszük Jacques Lacan pszichiátriai mûvét, s érdeklõdésünket afelé fordítjuk, amit analitikusként dolgozott ki, magától értetõdõen föl kell idéznünk az ösztönök státusának kérdését, amely különös fogadtatásban részesült. Miközben az analitikus irányzatok nagy része Karl Abraham hatására "genetikus" koncepciót dolgozott ki, Jacques Lacan, amikor föllép a pszichoanalitikus elmélet terén, bírálja az ösztönök elméletét, mint amely biológiai redukcionizmusnak ad helyt, és úgy véli, a kifejezést az "imágóval"5 kell helyettesíteni. Eközben olyan dialektikát vezet be,6 amely alkalmas arra, hogy adekvátan írja le azokat a bonyolult kölcsönhatásokat az egyén és a társadalmi adottságok között, amelyektõl az egyén függ. Az ösztönöknek ez a "leértékelése" továbbra is fennmarad, amikor Lacan a születõ kibernetika hatására szétválasztja a pszichés aktivitás két alapvetõ területét: a szimbolikusat (melybõl az interszubjektivitás különös módját eredezteti) és az imagináriust. Az ösztön problémakörét az imaginárius rendjében helyezi el, anélkül, hogy különösebben megkülönböztetné azt a tükörben látható képtõl.

Ekkor kerül szembe Bálint Mihály elképzelésével. Bálint ugyanis szintén lendületes támadást intézett az ösztönök freudi elmélete ellen.

Bálint a "Kritikai megjegyzések a libidó pregenitális szervezõdésének elméletéhez" címû cikkében (1935)7 éppen azt bírálta, hogy megpróbálják párhuzamba állítani az ösztönök fejlõdését (orális, anális és genitális részösztönök) és a szeretet típusait (orális, anális és genitális). Bálint úgy véli, egy ilyen párhuzamosság elméletét valójában megzavarja egy kiegészítõ periódusnak a leírása: e fejlõdés kezdetén egy korábbi perverz polimorf stádium. Továbbá Freud a tárgykapcsolat két megelõzõ stádiumát írja le: az autoerotikáét, amelyet nem tárgyiként mutat be, és a nárcizmusét, melyhez hozzáfûzi "a libidó infantilis genitális szervezõdésérõl" szóló elméletét.

Mindez egyszerre koherencia- és idõprobléma, amennyiben lehetetlen elválasztani például az orális tárgykapcsolatokat az autoerotikától. Karl Abraham ment a legmesszebb – emlékeztet Bálint – abban a próbálkozásban, hogy párhuzamba állítsa a szeretet fejlõdését és az ösztönöket; Ferenczi megpróbálta követni õt a valóság erotikus érzékelésének fejlõdésérõl szóló elméletében.

Bálint tehát jobban összefüggésbe akarja hozni ezeket az alapvetõ kérdéseket, arra összpontosítva, amit a tárgykapcsolat ("tárgyerotika") fejlõdésének nevez, ez lehetõvé teszi, hogy feltételezzen egy elsõ stádiumot, amelyben szeretet és ösztön az eredeti passzív szeretetkapcsolat köré egyesül. Elgondolása a következõ: a neurotikus patológia eredete nem annyira egy traumából vagy egy ösztönprobléma egyszerû betörésétõl származik, mint inkább egy zavarban gyökerezik, az "ártatlan" primer passzív szeretet elárulásában. Szerinte ez kezdetben uralkodik a gyermek életén. A "Farkasember" esetében például a gyermek kezdetben teljesen ártatlanul játszik genitális szerveivel, amikor a kasztrációs fenyegetés úgy szakad rá, mint derült égbõl a villámcsapás. Szexuális élete ekkor visszaesik a pregenitális szakaszba.

Bármekkora legyen is az a mélység, amelynél az analitikus megfigyelés és technika segítségével behatolhatunk egy ember életének történetébe – következtet Bálint –, "mindig és kivétel nélkül találunk tárgykapcsolatot". A jutalmazó kielégülés autoerotikus formái vagy ártalmatlan játékot, vagy kompromisszumképzõdményt jelentenek. Az analízis megmutatja, hogy az autoerotikus formák vigasztaló vagy kihívó mechanizmust jelentenek, vagy tárgyvesztés, vagy a tárgyak elõidézte konfliktus folytatásaképpen. A tárgykapcsolatok elõtérbe helyezése tehát Bálint számára – amelyet Ferenczit követve vetett föl – lehetõvé teszi az ösztönök fontosságának viszonylagossá tételét (azt a felfogást, hogy a gyermekkor elsõ szakasza polimorf perverz, autoerotikus vagy narcisztikus), az olyan megfogalmazások következtében, mint az alábbi, amely véleménye szerint összefoglalja az alapvetõ gyermeki problémát:8 "Kell, hogy szeressenek, mindig, mindenütt, minden módon, egész testemben, egész lényemben, mindenféle kritika nélkül, anélkül, hogy a legkisebb erõfeszítést kelljen tennem." Ez alkotja minden erotikus vágyakozás végsõ célját.

Bálint tehát azt javasolja, hogy az ösztönproblémákat a szeretet problémájába integráljuk; ezt egyesek némiképp redukcionistának vélhették az ösztönproblémák rovására.

Lacannál másfajta redukcionizmust találunk, olyan redukcionizmust, amelyben az ösztönök nyilvánvalóan az eltûnés felé tartanak. Így híres római elõadásában Lacan úgy véli, hogy a tüneteket sokkal kevésbé értelmezhetjük ösztönkonfliktusok eredményeiként, mint az adott szó be nem tartásának következményeiként (amelybõl a szimbolikus interszubjektivitás alapját dolgozta ki). Ez leggyakrabban az alany születése elõttrõl bevésõdik, számára ez örökség, adósság, melynek a tünete jelenti az óvást.

Lacan ebben a korszakban mindazonáltal fontosnak tarja, hogy megkülönböztesse az általa elõtérbe helyezett redukcionizmus-formát a Bálint által javasolttól. Így Lacan szemináriumában9 Bálint Mihály elképzelésével vitázva fölteszi a kérdést, hogy vajon az interszubjektív kapcsolatban benne rejlik-e a perverzió; a kérdésre igenlõ választ ad. Az interszubjektív kapcsolatnak ez a jelenléte azonban minden perverziós esetben felismerhetõ a gyermek "polimorf perverziójában" is. Ez a hangsúlyosság egy interszubjektív kapcsolat szélsõséges formájában azután szemben áll Bálint elképzelésével: ez teljes mértékben passzív primer szeretet, "harmonikusnak feltételezett kapcsolattal, amely telíti a természetes vágyat".

Lacan úgy véli, nincs egyetlen perverz megnyilvánulási forma sem, amelynek struktúrája – minden egyes megélt pillanatában – ne maradna fönn az inerszubjektív kapcsolatból, ám az határpontként jelenik meg: valójában "a felismerés dimenziója szélsõséges formában jelenik meg benne".10 Lacan azt mondja, hogy a szadisztikus kapcsolat csak annyira áll fönn, "amennyire a másik épp azon a határon van, hogy még alávetett maradjon". A szadisztikus kapcsolat a leggyakrabban azt foglalja magában, hogy "a partner beleegyezése meg van ragadva: szabadsága, vallomása, megaláztatása". Bizonyos esetekben egyébként a szadisztikus megnyilvánulások – amelyek korántsem erõszakos cselekedetekben játszódnak le – valójában csak abból állnak, amit "interszubjektív manõvereknek" nevezhetnénk: inkább a "kivitelezés küszöbén maradnak, játszva a várakozással, a másik félelmével, a presszióval, fenyegetésekkel."11

Az interszubjektivitás tehát természetesen úgy jelenik meg, mint "a lényeges és megingathatatlan jelenség", de azért úgy, hogy az egyszersmind teret engedjen a részösztönök bizonyos autonómiájának. Ez a marginális autonómia mint ennek az "interszubjektivitásnak a határán" mûködõ adott; ezt Lacan bizonyos szadisztikus formák között írja le, arra is kitérve, hogy ez benne foglaltatik a gyermek polimorf perverziójában. Ám föltehetjük a kérdést: ez az autonómia kizárólag marginális-e az általa tekintett nézõpontból. Lacan, amikor a pszichózisról szóló elõadásában feltárja a paranoid élmény sajátosságait, kitart ama gondolat mellett, hogy a beteg még a "normális" interszubjektivitásban is megfordított formában kapja a Másik üzenetét, egy alapvetõ "te vagy" formában. Alapvetõ csalás található itt, melyben az interszubjektivitás "jóhiszemûsége" rosszra fordul, hiszen az interszubjektivitás alapvetõ formájának tétje abból áll, hogy a partnert olyan állításra bírja, amely rejtetten a beteg státust hozza létre, anélkül, hogy a Másik hozzájárulása nyíltan adott volna. A beteg ellenben akkor billeg a pszichotikus viszonyban, amikor egy ilyen rejtett hozzájárulás nem lehetséges.

Még ha Bálint Mihálynál és Jacques Lacannál kezdetben az ösztönök kérdésével kapcsolatban redukcionista nézõpontot találunk is, ez a látszólagos hasonlóság eléggé eltérõ nézeteket rejt. Bálintnál ugyanis a kiinduló helyzet egy "határtalanul szeretett lény", "teljes bizalommal", Jacques Lacan viszont az interszubjektivitásnak olyan különös változatát állítja fel, melyben a "valóságos" beteg a saját személyérõl csak szükséges csalásban nyer bizonyságot, mely csalás alátámasztására a Másik alakja szolgál.

Tehát mindkét részrõl az elõzetesen elképzelt Másik hipotézise szolgál támaszul a pszichoanalitikus kezelés eredeti felfogása számára, melynek a rokonsága egy csapásra megmutatkozik egy olyan perdöntõ kérdéssel kapcsolatban, mint az ellenállás elmélete.
 
 

Az ötvenes évek elején Jacques Lacan "Freudhoz való visszatérésének" egy sajátságos aspektusa azt jelentette, hogy elõtérbe állítja azt a gondolatot, amely szerint a tudattalant – ami "úgy van struktúrálva, mint egy nyelv"12 – nem folyamatos jelölõk uralják, ugyanúgy, mint a számítógépeket, amelyeket ebben a korban fejlesztettek ki. E jelölõknek szerinte ugyanaz a létezési módjuk, mint Edgar Allan Poe "Az ellopott levél" címû novellájának, az a folyamat, amely megpróbálja elrejteni, miközben csak bevallani tudja õket. A "páciens ellenállásának" fogalma – amelyet számos analitikus az én pszichológiájának nézõpontjából fejlesztett ki – Lacan számára pontatlannak tûnt. Ebben az idõszakban felfogása afelé hajlik, hogy a páciens ellenállása helyébe az analitikus nem kellõ bölcsességét állítja, vagyis azt, hogy ellenállást tanúsít az analizált kifejezésmódjával kapcsolatban. Ez olvasható ki "Variantes de la cure-type" (A kezelési típus változatai) címû cikkébõl, amelyet az Encyclopédie Médico-Chirurgicale -ban tett közzé, hogy válaszoljon Maurice Bouvet egy cikkére ("La cure-type") és tárgykapcsolat-elméletére. Ez a hosszú cikk – mely szinte egy teljes értékû pszichoanalitikus tanulmány – újra fölveti nemcsak Ferenczi koncepcióját, amelyet "a technika rugalmasságának" kérdésével kapcsolatban vetett fel, hanem azokat a kritikákat is, amelyeket a magyar irányzat dolgozott ki az analitikus képzés módozataival szemben. Kettõs törekvés ez, amely már Ferenczi írásaiban is uralkodó. Lacan, amikor újra elõveszi Freud tételeit, válaszul Ferenczinek az analitikus kezelés végérõl írott cikkére13 ("az analitikus a saját személyiségében általában nem éri el azt a normalitásfokot, amelyre pácienseit szeretné eljuttatni" – írta Freud "A befejezett és a vég nélküli analízis"-ben) fölveti annak kérdését, ami megkívántatik az analitikus személyétõl a kezelés végének érdekében. Ezzel közvetlenül fölidézi a magyar iskola által kidolgozott probléma egy fontos pontját, az analitikus ellenállásának analízise és az ugyanezen analitikus irányította kezelési módok kimenetele közötti kapcsolatot. Ez a pont Ferenczi tanítványai számára annál is inkább nyilvánvaló volt, minthogy a kezelés folyamatát mint introjekciós mozgást ragadták meg, feltételezve az analitikus lelki mechanizmusainak közvetlen hatásait a páciensre, jóval túl a "konstrukció" fogalmán, melyet Freud kiemelt. Lacan Ferenczinek "A pszichoanalitikus technika rugalmassága"14 címû cikkére támaszkodik, és a következõ idézetet emeli ki belõle: "Utalok egy olyan problémára, amelyet eddig senki sem érintett, az analitikus lelki folyamatainak lehetséges metapszichológiájára az analízis során. Megszállásai egyrészt az azonosítás (analitikus tárgyszeretet), másrészt az önkontroll, illetõleg az intellektuális tevékenység között ide-oda ingáznak. A hosszú napi munka során, valójában soha és fantáziájában csak rövid pillanatokra adhatja át magát nárcizmusa és egoizmusa szabad kiélése élvezetének. Nem kételkedem, hogy ilyen, különben az életben alig elõforduló túlterhelés elõbb vagy utóbb az analitikus sajátos higiéniáját fogja követelni."15 Lacan egy sor maximával áll elõ, melyek Ferenczit követve leírják "a valóságrendet, amelyet magában kell megvalósítani":16 "a személyes egyenlet redukálása – a tudás második helye – uralkodás, mely tudjon nem ragaszkodni – elnézés nélküli jóság – a jótétemény oltárainak hiánya. Az egyetlen megtámadandó igaz ellenállás: a közömbösségé (Unglauben) vagy a "nekem nagyon kevés" ellenállása (Ablehnung) – a rossz szándékok támogatása – a tudás igazi szerénysége" – mindegyik esetben arról van szó, hogy az "én elhalványul, hogy helyet adjon az interpretáció tárgypontjának". Márpedig az egész csak az analitikus személyes analízisétõl és annak végétõl kezdve nyerheti el erejét.

Ferenczi tehát szembehelyezkedik a különbözõ olyan eltévelyedésekkel, amelyek ágyat vetnek az "ellenállás" elméletének, amennyiben az ellenállás arra van felszólítva, hogy énellenállás legyen az énpszichológia számára. Lacan természetesen azok között van, akik leginkább visszahozták az ént, és meglepõ, hogy ebben a szövegben semmilyen kritikát nem fogalmaz meg. Ebben annak egyfajta megelõlegezését láthatjuk, ami késõbb Lacannál az analitikus helyének elõbbre hozása lesz, az analitikusénak mint a páciens "látszattárgya". Ugyanakkor Lacan úgy véli, Ferenczi elméletalkotása arra ösztönöz, hogy gondolkodjunk az analízis befejezésének kérdésén. Hangsúlyozza, hogy ez ugyanaz a kérdés, mint az analitikus cselekvését vezérlõ elveké.

Ugyancsak "Ferenczi autentikussági iskolájára" hivatkozva értékeli Lacan Bálint Mihály17 munkáit, ellenpontként azzal a törekvéssel szemben, amely arra irányul, hogy újraformálják a páciens énjét az analitikus énjének segítségével. A Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület többsége ezt javasolta. Lacan úgy vélekedik, hogy ha Bálint Mihály munkái a primer szeretet elmélete mellett teszik le a voksot, és a kettõs kapcsolat szenvedélyes aspektusára támaszkodnak (narcisztikus lelkesedés, leírhatatlan érzelem vagy épp ellenkezõleg, elkerülhetetlen agresszivitás), akkor ez azért van, mert semmiféle harmadik út nem jöhetett szóba az én meg nem fontolt elõtérbe helyezése kapcsán, az énnek, amely a "tudat"- vagy ellenõrzõ instancia, ami az analitikus irányzatban jött létre. Valójában az, hogy Bálint felismerte az énátalakítás alapjának szenvedélyes részét (ezt az alapot az amerikaiak nem konfliktusos zónaként fogják föl), Lacan szerint a "vágy meztelenre vetkõztetésére" szólít föl. Ami nem volna lehetséges, ha az analitikus fel tudta volna deríteni "halálhoz viszonyuló létét" [Sein zum Tode] a Heideggertõl kölcsönvett kifejezéssel, azonban ennek Lacan személyes intonációt adott: egy identifikációkon túlinak a felkutatását.18 Látjuk tehát, hogy Lacan azt a kritikát használja föl, amelyet a magyar irányzat alkalmazott az ortodox irányzattal szemben, s azért teszi ezt, hogy egy "harmadik utat" mint a vágy aszkézisének egy útját javasolja az ötvenes évek végén.
 
 

Ferenczi Sándor "A nem kívánt gyermek és halálösztöne" (1929) címû cikkében19 a negatív terápiai reakció elméletét vetette föl, mely annál is érdekesebb, minthogy a lacani irányzaton kívül utóbb csak ritkán veszik elõ. Ez a cikk egy Ernest Jonesszal folytatott párbeszédbõl ered (akinek "Hidegség, betegség és születés" címû cikke (1923) Ferenczi "A valóságérzés fejlõdésfokai és patologikus visszatérésük" címû cikkére [1913]20 válaszolt). Ferenczi Trotter, Stärcke, Alexander és Rank munkáit felhasználva a hidegségben való megmaradás tendenciát az elsõ gyermekkor traumatikus benyomásaira, rossz érzéseire vezeti vissza, amelyeket akkor érez a gyermek, amikor kiszakítják az anyai környezet melegségébõl. Szerinte ez a traumatizációt újra átéli szüntelenül. Ferenczi úgy véli, hogy az élet az élet- és halálösztön elegyedése. Ferenczi különbözõ gyermekeseteket idéz, amelyek drámai funkcionális zavarokat mutatnak (torokgörcs, étkezési zavarok, pszichoszomatikus zavarok). Ezeknek a gyermekgyógyászatban gyakorta tapasztalt eseteknek az a jellegzetességük – állítja Ferenczi –, hogy "családjukban nem szívesen látott vendégek voltak".

Az egyikük olyan anyának volt a tizedik gyermeke, akit munkája túlterhelt; egy másik olyan apának volt az utódja, akit halálos betegség támadott meg, és nem sokkal késõbb meg is halt. "Az anyánál a türelmetlenség tudatos és tudattalan jeleit vették észre, és életakaratuk megtört" – jegyzi meg a budapesti analitikus. Ilyenkor a legkisebb alkalom elég ahhoz, hogy föltámadjon bennük a halálvágy, még ha azt erõs akarati feszültség egyenlítette is ki. Gyötri õket a pesszimizmus, a szkepticizmus és a bizalmatlanság. Szenvednek a passzív gyengédség iránti vágytól (melyet nem kaphattak meg), a munkakedv hiányától, hogy nehéz fenntartaniuk a folyamatos erõfeszítést. Az ilyen jellegû megfigyelésnek – véli Ferenczi – mérséklõ hatással kell lennie arra, amit az ifjúságról a leggyakrabban írnak: egy elfogadott nézet szerint az ifjúságot fõképpen az életösztön jellemzi, és az az elõrehaladottabb kor elérésével a nulla pontra érkezik.

Ám valójában – tiltakozik Ferenczi – a méhen belüli és kívüli életben csak akkor van kibontakozás, ha az embrió és a gyermek kedvezõ védõfeltételekkel találkozik. Ez Ferenczit olyan megfogalmazáshoz vezeti el, amely igen közel áll Sigmund Freudéhoz (az életösztöntõl különbözik a halálösztön, amely a legalapvetõbb, minthogy tehetetlenség jellemzi), ám az életösztön természetesen teljesen átitatódik a primer szeretetre vonatkozó Ferenczi-féle elképzelésekkel. Ferenczi úgyszólván nem akar mást látni a Másikban, mint olyan instanciát, amelyrõl feltételezi, hogy várja és fenntartja a beteg vágyát. A Másiknak – véli – bizonyságot kell nyújtania a gyermek számára, hogy élnie kell; vagy még inkább a Másiknak valamiképpen magára kell vennie a gyermek által érzett külsõségi érzést. "A gyermeket – írja – csodálatos szeretettel, gyengédséggel és gonddal arra kell rábírni, hogy bocsássa meg a szüleinek, hogy világra hozták, anélkül, hogy kikérték volna a véleményét. [...] A csecsemõ még sokkal közelebb van az individuális nem-léthez, melytõl nem távolodott el az élettapasztalat révén." Életereje – véli a budapesti analitikus – "kezdetben nem túl erõs; a tapintatos neveléssel megerõsödik".

A szeretet e Másikának struktúrájától akarja megkülönböztetni Ferenczi a különbözõ típusú neurózisokat, attól függõen, hogy a trauma milyen korai. E cikkben úgy véli, hogy az "endogén" neurózisok (ez nagyjából annak felel meg, amit mi pszichoszomatikusnak neveznénk) különbözõ traumáknak felelnek meg.

Bárhogy van is, Ferenczi úgy tekinti, hogy ennek a következménye a "technika rugalmassága" kell, hogy legyen. Ilyen páciensekkel, úgy látta, egyre csökkenteni kell a páciensek (analitikus) munkaképességével kapcsolatos követelményeit. Az ilyen típusú emberek esetében a "pozitív életösztön" újbóli bevezetésével fontos megengedni a páciensnek, hogy néha gyerek legyen, hogy "élvezze a gyermek felelõtlenségét". A frusztráció követelményének (a legalapvetõbb szabályénak) csak késõbb jön el az ideje. Ezek a javaslatok szerinte nem összeegyeztethetetlenek azzal, mit "az ellenállás leépítésének" nevez.

E szeretetre tett javaslat – egy elõzetesen elképzelt Másikra vonatkozóan –, mely igazolja az õ helyét a világban, összemérhetõ-e a "klasszikus" freudi pozícióval, amely szerint a neurózisok kialakulásában a szexualitás a legfontosabb tényezõ? Ferenczi válasza árnyalt. Mindenekelõtt megjegyzi, hogy a gyermek erotikája a mindenütt jelenvalósága miatt arra törekszik, hogy észrevétlen maradjon. Csak egy második korszakban válik észrevehetõvé, amikor ez a kezdeti rejtõzködés bomlásnak indul. Másrészrõl azonban ugyanez elmondható a "a korán megtanult élet utálatáról" is. Bizonyos esetekben csak viszonylag késõn fejlõdik ki, az "Ödipusz-konfliktus harcai és a genitalitás során", ami azt jelenti, hogy olykor csak egy szexuális tematikán keresztül válik olvashatóvá.

Ferenczinek ehhez a cikkéhez Jacques Lacan kommentárt fûz "A szorongás" címû elõadássorozatában (1962–1963),21 amelyben fölidézi a különösen tartós depressziókat, amelyek az egyes betegek által érzett bizonyossághoz kapcsolódnak, s amelyeket a Másik csak elhárítani akar. A beteg ebben az esetben gyakran úgy érzi, hogy visszatérõ öngyilkossági kísérletre van kényszerítve. Ez a rövid jegyzet nincs arányban Lacannak az érdeklõdésével, amellyel ebben a korszakban "a Másik iránti vágy" felé fordult, aminek Ferenczi kétségkívül az elõfutára. Az ötvenes évek végén ez a kérdéskör jelentõsen kibontakozik Lacan mûvében, és egy olyan tárgyra összpontosul, amely ennek a vágynak egyfajta "jele". Ebben a korban Lacan megpróbálta integrálni a Winnicott által kidolgozott, az anyától elválasztó áttételi tárgyat és a "szorongásjelzés" problémáját, amelyet Sigmund Freud dolgozott ki "Gátlás, tünet és szorongás" címû munkájában.

A Jacques Lacan által kidolgozott elképzelés szerint az alapvetõ tárgy már nem ösztöntárgy – ezt az elképzelést már Ferenczinél is megtaláljuk –, hanem képzeletbeli tárgy, amelynek ki kell mutatnia a Másik iránti vágyat. Valójában az az eljárás, ahogyan Jacques Lacan e Másik iránti vágyat vizsgálta, eléggé eltávolodott Ferenczinek vagy Bálintnak a primer szeretetrõl alkotott felfogásától, mert számára a Másik iránti vágy általában valami olyat jelentett, ami eláraszt, szorongást okoz. Az alapvetõ kérdés – vélte Lacan –, az, hogy megtudjuk, vajon ez a Másik iránti vágy teret enged-e egy kettõs folyamatnak. Egyfelõl identifikációnak a szülõi Másik jelentõi alatt, másfelõl szeparációnak, amelyet ez a Másik ural, föltételezve, hogy ez utóbbi nem teljes (Lacan kifejezésével "elzárt"), és hogy ez a nem teljesség lehetõvé teszi a beteg számára, hogy egyfajta képzeletteret találjon magának. Valamiképpen az a fajta Másik, amely képes a "nem kívánt gyermekre", úgy tûnik, csak egyfajta szeparációt enged meg: valóságos szeparációt: a betegséget, a destrukciót, az öngyilkosságot.
 
 

Amikor Lacan az elfojtott jelentõkre összpontosított áttételelképzelés mellett foglal állást, ez a kezelés irányában a viszontáttétel szerepének alulértékelését eredményezi. Tudjuk, hogy az ilyen alulértékelés – amelyet a legtöbb klasszikus analitikusnál megtalálunk (közöttük Melanie Kleinnél és Winnicott egyes cikkeiben) – az analitikus fantáziatevékenységével, sõt a cselekvésbe való átmenet kockázatával szembeni bizalmatlanságra épült. Ferenczi Sándor álláspontját sokáig úgy értelmezték, mint annyiban szélsõséges álláspontot, amennyiben a budapesti mester szerint az áttétel analízise nem kivihetõ, ha nem a viszontáttételbõl mint pozitív tényezõbõl indulunk ki. Freud a tízes években írott cikkeitõl kezdve mégis kitartott amellett, hogy a viszontáttétel mint ellenállási tényezõ fontos lehet. Ettõl kezdve megkövetelhetõvé vált, hogy maguk az analitikusok is menjenek át analízisen, amint azt Ferenczi is kívánta, ahogyan végül Sigmund Freud ajánlotta, hogy folyamatosan többször is analizálják õket.

Így a "Beavatkozás az áttételbe" címû írásában Lacan úgy vélekedik, hogy Freud a Dóra-eseténél – miközben páciensének orális fixációira összpontosít, és azt vizsgálja, hogy Dóra nem tesz mást, mint eltitkolja az apai képre való fixációját – engedett "elõítéletei terhének", amidõn nem vette tekintetbe a fiatal lány vonzódását egy homoszexuális tárgy iránt, amely kulcsot adott a vágyának, K.-nak. Úgy tetszik, Lacan – mûvének egy teljes részében a viszontáttételt képzeletbeli megragadásra vezetve vissza, a jelentõ tiszta dialektikájával szembeni ellenállásra – tisztán elkülöníti Ferenczi ajánlásait, aki számára a viszontáttétel az áttétel analízisének megkerülhetetlen aspektusát jelentette.

Viszont 1963-tól kezdve, amint kidolgozták a tárgynak mint a vágy okának ("objet petit a") státusát, az analitikus helyzete új aspektust kapott, amelynek kiemelkedõ jelentõséget tulajdonítottak: megkerülhetetlenül tárgyként mutatkozik meg, ami valamiképpen csak megerõsítette azt, amit Ferenczi írt cikkében: "az analitikus kezelés befejezésének problémáját", "a páciens szüntelenül teszteli az analitikust annak minden porcikájában".

Ez a fordulat attól kezdve történik meg, amikor figyelembe veszik azokat a vitákat, amelyek a viszontáttételrõl zajlottak az ötvenes években az Egyesült Államokban. Az a szerzõ, akire Lacan a leginkább támaszkodik, Lucia Tower, valójában rátalál Ferenczi egyes megállapításaira, még ha azokat nem idézi is.

Ferenczi a viszontáttételrõl szóló cikkében úgy vélte, hogy a viszontáttételnek – az áttétel mintájára – fázisokkal kell járnia: így létezik a "viszontáttétellel szembeni ellenállás" fázisa; az orvos csak akkor tudja uralni a viszontáttételt, amikor ez megoldódik. Általánosságban tehát szükséges a viszontáttétel, de "õrszemet kell állítani, aki riadót fúj". Csak akkor tudja szabadon engedni magát, amint azt az analitikus kezelés megköveteli. Ferenczi így írja le néhány pontban az analitikus kezelés követelményeit:

1. Engedjen szabad folyást az asszociációinak, fantáziájának, úgy engedje szabadon a tudattalanját, hogy megragadja a páciens tudattalanját.

2. Kritikai vizsgálat, átjárás egyikbõl a másikba, amit úgy minõsít, mint "oszcilláció"; ez a "pszichikai befektetések fontos mobilitását" teszi szükségessé.

Lucia Tower a viszontáttételre a következõ definíciót javasolja: a viszontáttétel az analitikus áttétele a páciensre. Ezek a formák "elkerülhetetlenek, természetesek és gyakorta kívánatosak". A páciens áttétele és az analitikus viszontáttétele közötti interakció tudattalan szinteken "életfontosságú lehet – és talán mindig – a kezelés kimenetele szempontjából".

Tower úgy véli, hogy minden analitikusnál különbözõ erotikus viszontáttételes jelenségek vannak jelen, és ezek valószínûleg normálisak. Valójában – írja – meg lehet különböztetni az "ellenõrizhetetlen" viszontáttételt, amely ahhoz kötõdik, hogy egy analitikus nem eléggé távolra tolja analízisét, és hogy hagyja magát manipulálni páciense által, ezt Tower "kívánatos viszontáttételnek" nevezi. Ennek számos jellemzõje van: "a célt illetõen gátolt, nem megy a cselekvésig, rendkívüli mértékben le van választva a páciensek erotikus áttételeirõl". Ez az álláspont igen közel állónak látszik ahhoz, amit Jacques Lacan javasol azzal kapcsolatban, amit így hív: az "analitikus vágya".

Tower azt javasolja, hogy sok, lehetõleg intenzív kezelésben – viszontáttételes struktúra alakulna ki – "viszontáttétel-neurózist" lássunk, "az áttételneurózis elkerülhetetlen és lényeges ellentettjét". Ez a kezelés folyamatában katalizátorként mûködik. Az analitikus az áttételneurózisból az érzelmi megértés hordozóját kapja.

Lucia Tower munkáiból Jacques Lacan lényegében elfogadja, hogy az analitikus leköti önmaga bizonyos részét, vágyát a kezelésben, amiben a páciens a saját vágyát csak mint egy másik vágy vágyát tudja elhelyezni. Ezt a kapcsolatot szorongás alapú kapcsolatként írják le, amennyiben a Másik vágya az emberi vágy alkotó ismeretlene. Ily módon az analitikus tárgyként avatkozik be azzal a kettõs jellegzetességgel, amelyet megvizsgáltunk: szorongástárgy és szeparációt lehetõvé tevõ tárgy. "Amiként megmutatkozik, ezzel a tárggyal van, lehet, kell, hogy legyen dolgunk, az áttétel kezelésének bizonyos szintjén".

Megállapítja, hogy minden egyes alkalommal, amikor egy analitikus megpróbálta "a kezelést elég távol attól a viszonytól, amelyben mint Másik veszünk részt azzal, aki az analízisünkben van, föl kell tennünk a kérdést: milyennek kell lennie ennek az »a«-hoz való viszonyunknak". Magában az áttételben tehát egyfajta hármas instancia van, "valami más ahhoz képest, amit az alany mutat nekünk". Az " objet petit a" -nak ez a hármas instanciája szorongás révén mutatkozik meg minden olyan esetben, amelyet azok az analitikusok írtak le, akik megpróbálták elméleti formába önteni a viszontáttételt: Lucia Tower, Margaret Little vagy Barbara Low és Szász – ez utóbbi lényegében azt ragadta meg, amelyet erõviszonynak nevezett az analitikus viszonyon belül.

Ez a felelõssége a "hõs analitikusnak", magára kell vállalnia ezt az "»a« tárgyat", interiorizálnia kell mint jó vagy rossz tárgyat. Innen fakad a "kreativitás, amellyel (az analitikusnak) helyre kell állítania a bejárást a világba az alany számára". Ezt "az interiorizáció" melletti állásfoglalást valószínûleg úgy kell olvasni, mint hivatkozás Ferenczinek az "áttétel mint introjekció" problémájára. Ez a viszontáttételrõl szóló munkák megalapozó kérdése, amennyiben az analitikus implikációja egy csapásra oly módon adott, mint aminek nagyon fontosnak kell lennie.

Lacan úgy véli, meg kell különböztetni "a tárgy helyzetét az »a« tárgyhoz képest", és "vágyának alkotóját" (amelyet így jelöl: $), mint egy elfojtott jelölõ által rögzítettet. A fantáziának e két helyre való felosztása nem lesz ugyanaz az esetek struktúrájától függõen.

Lacan úgy gondolja, hogy a perverz vagy pszichotikus páciens esetében a $<>a fantázia kapcsolata oly módon ver gyökeret, hogy magunkra kell vennünk, mint egy idegen testet. [...] Végül is inkorporációról van szó, amelynek a páciense mi vagyunk." Ezt nyilvánvalóan kapcsolatba lehet hozni azzal, hogy a perverzeknél és pszichotikusoknál az alany adja magát, akár mint akinek a testét közvetlenül a vágyba kell belevinnie – a perverzeknél, akár mint aki kitaszítja a megosztást – a pszichotikusoknál. Az egész élethangsúly az üldöztetésen, a mindenütt megcélzottságon van. Ebben az esetben olyan tárgyról van szó, aki teljesen "idegen attól az alanytól, aki beszél nekünk", tárgyról, aki különösen durván a "hiányosságának oka".

A neurotikus esetében épp ellenkezõ a helyzet: a virtuális területen jelenik meg fantáziájának tárgya az optikai sémában.22 Nem személyében jelenik meg, véli Lacan, hanem csak egy helyettesítõn keresztül; szerinte ez újra fölveti a neurotikus áttétel analízisében az autentikusság fogalmát, amennyiben a tudattalan csalás fogalma itt elõtérbe kerül. Ez fontos különbséget jelent Ferenczi Sándor álláspontjához képest.

Amint fentebb mondtuk, éppen a szorongás fölidézése teszi lehetõvé Lacan számára, hogy pozitív kifejezésekkel idézze föl a viszontáttételt: az analitikus vágyainak kifejezéseivel. Mert valójában az analitikusnak e vágykifejezése révén ítéli meg úgy Lacan, hogy foglalkozni kell a viszontáttételnek, az analitikus "elkötelezettségének" kérdésével. "Egyetlen szerzõ sem [aki komolyan vette a viszontáttétel kérdését] kerülheti el, hogy a dolgokat a vágy síkjára vigye", állítja. A dolgot artikuláltan írta le Lucia Tower, mint aki az analitikus oldalára állhat mint "változás". Lacan ugyanebben a szövegben azt javasolja, hogy "az analitikus elkötelezettségérõl" beszéljünk.

A szorongásról szóló elõadássorozatban (1962–1963) a vágy és a törvény viszonyára helyezi a hangsúlyt. Lacan úgy véli, hogyha a vágy a Másik vágya, akkor a vágyat azzal a belsõ kapcsolattal is meg lehet határozni, amely azt elválaszthatatlanul köti a törvényhez. És itt Szent Pálnak a rómaiakhoz írott híres levelét idézi, amelyben Pál kijelenti, hogy elválaszthatatlan a kapcsolat a bujaság és az erkölcsi törvény között, ami megadja az értelmét. Ugyanígy Lacan azt látszik állítani, hogy az analitikusnak természetesen nem kell törvényhozóként mutatkoznia, azonban azt meg kell engednie a páciensnek, hogy megszabaduljon vágyainak aspektusaitól, amelyek egy Másikhoz kötik, akit a páciens mindenhatóként értelmez. E kérdésben elméletbe foglalja a "szimbolikus kasztráció" fogalmát, a vágy részét, amelyet az analitikus folyamatban a páciensnek el kell hagynia, hogy felvállalhassa saját vágyát, az elõzetesen elképzelt Másik gyengeségétõl függõen.

Így Lacan ha a viszontáttétel kérdésével olyan témához tér is vissza, amely Ferencziéhez közelít, a megoldás, amelyet az analitikusnak az analízisben való részvételérõl javasol, egészen más, mint az autentikusság, a szeretet Másikához való visszatérés Ferenczi ajánlotta megoldása. Úgy gondolja, hogy éppen ellenkezõleg arról van szó, hogy megengedjük az analizáltnak, hogy meg legyen fosztva egy élvezetrésztõl, amely megakadályozza õt abban, hogy eljusson saját vágyának felemelkedéséhez.
 
 

Ferenczi Sándor az 1928-ban írott nevezetes cikkében, "Az analízisek befejezésének problémája" címû írásában arra a következtetésre jut, hogy az analízis nem vég nélküli folyamat, de ha az analitikus a kellõ kompetenciával és türelemmel rendelkezik, a "természetes megoldásig" vihetõ. A "természetes megoldás" fogalmát kevéssel késõbb Freud nem fogadta el, és az analitikus irányzatok többsége nem is igen használta. Freud egy sor érvet szegezett ellene, úgy tekintette, hogy a "kedvezõ vég" mindenekelõtt mennyiségi kérdés az ösztönök és az én viszonylagos erejétõl függõen. Bálint mûvének egy részében úgy vélekedik, hogy Ferenczinek igaza van, és kidolgozza a primer passzív szeretet megújításának és újra megtalálásának elméletét, hogy igazolja az analízis végének "minõségi" természetét. A magyar áramlaton kívül nagyon kevés analitikus vette át az igazi analízisvég létezésének e tézisét, melyre úgy tekinthetünk, mint "természetes" jelenségre, amely minõségileg különbözik attól, ami a kezelés menetének többi részében megfigyelhetõ. Ám Jacques Lacan és tanítványai átvették ezt a tézist, eltérõ alapokon, de mindeközben állandóan hivatkoznak a magyar iskolára.

Ferenczi "Az analízisek befejezésének problémája" címû cikkében bizonyos útbaigazításokat ad a minõségi változásokról, amelyeket egy analízis végén szerinte ki lehet deríteni: a "fantáziavilág és a valóság között sokkal élesebb "elválasztást", "csaknem határtalan belsõ szabadságot, és a cselekedetek és döntések fölötti nagyobb uralmat. Másképpen fogalmazva gazdaságosabb és hatásosabb kontrollt".

Arról van tehát szó, hogy végig kell vinni az analízist, nem csak úgy, hogy megengedjük a páciensnek, hogy felkutassa a számára legidioszinkratikusabb szimptómákat, hogy rávezetjük, tudatos fantáziával újra élje át a "szexualitás bevezetõ vagy végsõ örömének legtöbb megjelenését, akár normális, akár a normálistól eltérõ." Hanem úgy is, hogy kiszorítjuk a viszontáttétel ravaszságait, ami feltételezi, hogy az analitikus "ismerje fel tulajdon tévedéseit, maradjon érintetlen az igazságot eltorzító provokációktól." Ez azt veti föl, hogy az analitikus maga is vigye végig saját analízisét, amennyiben a páciens folyamatosan teszteli az analitikust minden porcikájában".

Ferenczi az analízis végét a következõ kifejezésekkel írja le: "miután a rossz és dacos gyerek minden lövedékét hasztalanul elpuffantotta, elrejtett vágya a szeretetre és gyengédségre naiv nyíltságban tör a felszínre."23 De itt – Georg Groddeck kifejezésével – nemcsak a "paradicsomi naivitáshoz való visszatérésrõl" van szó. Ferenczi kitart amellett, hogy a nõknél a "férfikomplexust", a férfiaknál a "kasztrációs szorongást" le kell tudni gyõzni.24 Az analízis végét tehát úgy érti, mint az alany fantáziájának egyfajta kimerülését, anélkül, hogy azt hinné, nem jelennek meg idõleges szimptómák. Azon kívül Ferenczi úgy tekintette, hogy az analitikussal való kapcsolat meggyászolása csak ismétli a primer szeretet gyászának struktúráját, és ez a gyász létrehozhat általában neurotikus szimptómákat. Az analízis nem vég nélküli, de természetes végig vihetõ, ha az analitikus rendelkezik a kellõ ismeretekkel. Ferenczi elismeri, hogy kevés analízist vitt eddig a végig, de úgy véli, ez a lehetõség kétségtelenül létezik.

Az 1934-es wiesbadeni pszichoanalitikus kongresszuson Bálint Mihály "A jellemanalízis és újrakezdés" címmel tartott elõadást. Ebben a libidinális egyensúlyt tanulmányozta, amely kulcskérdés ahhoz, hogy megragadja azt a módozatot, ahogyan kialakul az ingadozás a pregenitális fixációk – ennek eredményeként neurotikus tünetek – és a "genitális pont" között, amely lehetõvé teszi, hogy egy szorongás nélküli genitalitás fejlõdjön ki.25 Az ellenállás átdolgozását úgy értelmezi Bálint, mint egy szorongástól megfosztott újrakezdés keresését. Az ösztön"újrakezdés" fölfedezésében annak elérésérõl van szó, ami "lényeges" a páciens karakterében, és összefér azzal a képességgel, hogy meghatározza az izgalommennyiséget, amelyet képes elviselni.

Késõbb Bálint lesz egyike azoknak, akik pontosan írnak az analitikus kezelés végérõl.26 Bálint hangsúlyozza a büszkeség és a lelkesedés pillanatait, amelyeket ama korlátok átlépése idéz elõ, amelyektõl a páciens utóbb szenvedett; azon érzelem mellett, amelyet a primer szeretet megtalálása idéz elõ; és azon gyász mellett, amelyet a neurotikus tárgyak elhagyása, illetve az analitikushoz fûzõdõ kapcsolat felbomlása idéz elõ. Ez a végrõl alkotott elképzelés kapcsolódik az "újrakezdés" elméletéhez, ez az újrakezdés ugyanakkor a primer szeretet újra megtalálása, egy olyan megfogalmazás szerint, amely közel áll Freudéhoz: "A tárgy megtalálása valójában újramegtalálás", amint azt a Három értekezés a szexualitás elméletérõl címû mûvében írta.

Az analízis "természetes" végének eme hipotézisét az analitikusok többsége vitatta, maga Freud is, aki "A befejezett és a vég nélküli analízis" címû írásában inkább a különbözõ tényezõk (nevezetesen az ösztönök, az én) mellett tartott ki, amelyek beléphetnek a kezelés kimenetelébe, és a kedvezõ eredmény továbbvitelébe. Az elért eredmények némiképpen mindig befejezetlen jellegének hangsúlyozása a legtöbb szerzõnél megtalálható, és figyelemre méltó, hogy Jaqcues Lacan, amikor fenntartja, hogy a pszichoanalízisnek létezik "strukturális" vége, fõképpen Bálint Mihályt idézi.

Lacannak a kezelés végérõl szóló szövegeinek kvázitotalitása azt sugallja, hogy egy ilyen vég nemcsak az elméletben, hanem a gyakorlatban is fellelhetõ. Lacan több megfogalmazást is javasolt alapvetõ aspektusainak leírására: a hindu misztikából a "tat twam asi" újra átvétele (1945), az alany által "a halálhoz viszonyuló létének"27 fölemelése a képzeletbeli délibábokon túlra (1966), az ideálok redukciója, amely az alapvetõ fantázián megy át (1967), két csatolmány szerint pontosítva: lemondás az alapvetõ fantázia tárgyának létérõl, lemondás annak az igényérõl, hogy elgondoljuk azt, amiért nincs a tudattalannak megjelenése: a nemek különbségét.

Fontos megjegyezni, hogy e megfogalmazások általában negatív megközelítésûek, s e tény eléggé kivehetõen megkülönbözteti õket Bálint vagy Ferenczi megfogalmazásaitól, akik számára – ha az analízis célja lehet lemondás – mindenekelõtt a primer szeretet egy új változatának megtalálásáról volt szó. E primer szeretet felé tart az alany legfiatalabb kora óta. Még ha nem kell is alábecsülni azokat a kulturális különbségeket, amelyek e fogalmazásbeli különbség alatt rejlenek (a francia nyelv különösen kedveli a negatív formulákat), itt azzal is számot kell vetni, hogy az alanyról alkotott lacani koncepció radikálisabb aspektust mutat föl, mint Ferenczi vagy Bálint koncepciója, amennyiben Jacques Lacan számára a fantáziabeli Másik struktúrája tágan alkotja azt a területet, amelyen az alany felemelkedik. Másrészt pedig azt is figyelembe kell venni, hogy a kezelés vége az õ számára a "képzeletbeli délibábokra" való redukálásnak felelt meg, az alany helyét megállapító jelentõk nyilvánvalóvá tételének javára.
 
 

Láttuk, hogy a kezelés végét illetõen bizonyos párhuzam állítható fel a Ferenczi-féle és a lacani irányzat között. Fel kell azonban vetni az igazolás módjának kérdését, a kezelés végén elért eredmények tárgyiasításának problémáját. Itt jelentõs eltérést találunk. Kétfajta terv áll szemben egymással: egyrészrõl Bálint és Malan szerint a rövid, "fókuszált" terápia, másrészrõl a Lacan és tanítványai által kidolgozott "átkelés" mint az analitikus kezelésének igazolási módja.

Egyfelõl Bálint koncepciója – melyet tanítványa, Malan adaptált és alkalmazott – arra irányul, hogy ne a "klasszikus" analízisek végét tárgyiasítsuk, hanem hogy bíráljuk a kezelések szokásos gyakorlatát, figyelembe véve, hogy az eredeti freudi inspiráció nagy része elveszett, viszont a kezelések többé-kevésbé mesterségesen elhúzódnak. Ez nemcsak a páciens ellenállásának köszönhetõ, hanem az analitikusoknak is, annyira, hogy a tisztán kivehetõ befejezést, mely a Bálint által kívánt "újrakezdésnek" nyit utat, már nemigen lehet megtalálni.

Így egyfajta közelített igazolás merül fel, kezdve a "fókuszálás" fogalmával, vagyis az alapvetõ áttételi (és viszontáttételi) motívumok felkutatásával, ami hatásos, de – egy kissé megközelítõ lerövidítéssel – lehetõvé teszi a páciens alapvetõ problematikájának objektiválását. Ez a fókuszálás számos alkalmazásra talál rövid kezeléseknél, nevezetesen az olyan pácienseknél, akiket korlátozott idõre vesznek kórházi kezelésbe. Ezt azután különbözõ elnevezések alatt a pszichoanalitikus pszichoterápiák legtöbb kutatója olyan eszközként veszi át, amellyel objektiválni lehet pácienseik neurózisának tartalmát.28 Fontos azonban, hogy ez a fajta eljárás távolról sem objektiválhatja befejezett eredményeit azon a módon, ahogyan Ferenczi és maga Bálint is a kezelés "természetes végét" értette.

A lacani irányzat hasonló elõfeltevésekbõl kiindulva kidolgozta az átkelés eljárását, melynek során az analizált a kezelés végén tanúságot tehet két kolléga elõtt oly módon, ahogyan analízise lefolyhatott, és azokról az eredményekrõl, amelyekrõl úgy gondolja, hogy kiinduló helyzetéhez viszonyítva elérte õket. A fókuszálás módszerével ellentétben ez az eljárás nem páciensekre épül, hanem analitikus jelöltekre, sõt olykor gyakorló analitikusokra. Ezt az eljárást az tette némiképpen szükségessé – amint ezt többször is bebizonyították –, hogy az analizáltak többségének nagy nehézsége támad, hogy a kezelés folyamatáról pontos leírást adjon, mivel személyesen vagy foglakozásából adódóan nem érdeklõdik a pszichoanalízis iránt. Viszont ha figyelembe vesszük az "analitikus vágyának" elméletét, amely szerint az analitikus valóságos munkaeszköz, és az analitikust analitikus kezelésének eredményei képesítik, megkövetelhetõ, hogy az analitikusnak ésszerûen világos és közölhetõ képzetei legyenek arról, hogy miben is állt pszichoanalitikus kezelése. Az "átkelés" eljárása, amelyet elõször Jacques Lacan javasolt 1967-ben, több mint tíz évvel késõbb kezdett mûködni az elsõ lacani pszichoanalitikus csoportban (École Freudienne de Paris), azután módosított formában az École de la Cause Freudienne és a Nemzetközi Pszichoanalitikus Társaság keretében. Ha az egyéni eredményeket bizalmas okokból nem lehet is közzétenni, bizonyos általános következtetések levonhatók a kezelések fejlõdésére vonatkozó interpretációk hatásairól. E következtetések jelentõsen hozzájárulnak ehhez a kérdéshez.
 
 

Jacques Lacant meglepte Bálint Mihálynak az analitikus kezelés végérõl alkotott javaslata, és furcsa módon "inkább mániás-depressziós"-nak minõsítette. Ez kezdetben inkább csak szemrehányás volt, mivel a nárcizmusból fakadó büszkeség azt sugallta, hogy "a páciensnek az volt benyomása, hogy énjét kicserélték az analitikuséval".29 Ám ahogy kimutattuk, ez a kritika egyben rejtett dicséret is volt, amennyiben Bálint azon kevesek közé tartozott, akik megpróbálták pozitívan leírni a pszichikai mechanizmus típusait, amelyek a kezelés végén felülkerekednek. De egy "mániás-depressziós" mechanizmusnak e felidézését alkalmazták a pszichoanalitikus folyamat egy másik szereplõjére is.

1967-ben, amikor Jacques Lacan azt javasolta, hogy az átkelés eljárását tegyék a helyére, kitartott amellett, ami saját tapasztalata alapján az analitikus vágyából megkövetelhetõ volt. A modellt, amelyet ekkor javasolt, különös módon a matematika történetébõl vette. Georg Cantor felfedezését, a transzfinitet idézi föl. Igen valószínû, hogy Lacan ekkor ismerte meg Hermann Imre munkáit. Hermann30 azt akarta kimutatni, hogy ez Georg Cantor mániás-depressziós zavarainak struktúrája, amelyet Hönigswald31 után úgy jellemzett, mint "félelem a fonal elvesztésétõl", mint "rendezett gondolatok szökellése", leírva bizonyos felsõbbrendû képzetek (Obervorstellungen) fenntartásának képességét a célképzetek veszteségének kezdete ellenére. Ez arra vezette, hogy több féle végtelent különböztessen meg, olymódon, hogy felsõbbrendû valóságot hoz létre, mely képes a gondolatok szökellésének ellenõrzésére.

Úgy áll a dolog, mintha Jacques Lacan azt javasolná, hogy az analitikus tudását keretként nevezzük meg; ez a tudás lehetõvé teszi, hogy a páciens tudattalanja elrendezõdjék, ha az bármilyen dezorganizáltan vagy kaotikusan jelenhet is meg. Nem arról van szó – véli –, hogy a páciens tulajdon jelentõit visszaléptessük egy elõzetes tudásba, hanem épp ellenkezõleg, hogy az analitikus elfogadja egy bizonyos "nem-tudás" elviselését. Lacan szerint ez azt feltételezi, hogy az analitikus a vágyát egy "különbözõ végtelen-rendben"32 helyezi el, vagyis hogy – Georg Cantorhoz hasonlóan – Lacan elfogadja, hogy életre hívjuk azt, ami addig csak tiszta negatív virtualitás volt. Itt tehát Hermann Imre elméletének teljes megfordításáról van szó: Cantor fölfedezése, a különbözõ fajtájú végtelenek megalkotásával, nem jelenti egyszerûen Hönigswald "Denkpsychologie"-jának különösen zseniális alkalmazását. Ez a lépés bizonyos modell tekintetében a keretformát is szolgálhatja, amelyet az analitikusnak tudnia kell helyre tenni, hogy lehetõvé tegye a páciens számára, hogy az különbözõképpen helyezze el a tudattalan jelentõket, amelyek meghatározták szimptómáit.
 
 

Jacques Lacan "A kezelés iránya"33 címû mûvében úgy vélte, hogy az áttétel kérdésében a pszichoanalitikusok három irányban megosztottak, ezek az énpszichológia hívei, a tárgykapcsolat irányzata és az introjekció irányzata. Ez utóbbi irányzat elengedhetetlen hivatkozást jelentett Lacan munkájában, hogy kidolgozza elméleteit:

– az ellenállások, mint az analitikus ellenállásának elmélete;

– "az analitikus vágyának" elmélete, mint válasz a viszontáttételrõl zajló vitákra;

– a kezelés egységességét állító elmélet, amely tagadja a didaktikus és terapikus analízis elválasztását;

– az analízis végérõl alkotott finalista elmélete;

– a választás szubjektív módjai, amelyeket az analitikus kezelés vége hoz magával.

A magyar irányzat e pontok mindegyikérõl eredeti nézetet dolgozott ki, amelyek érdekelték Jacques Lacant és munkatársait. Ezek lehetõvé tették, hogy különbözõ megoldásokat fejlesszenek ki, amelyek ettõl kezdve a pszichoanalitikus mozgalomban egy "negyedik irányzatot" jelentenek. E megoldásokból ma sok pszichoanalitikus több tételt vesz át.

Jegyzetek
 

* "Quelques débats théoriques entre le courant psychanalytique hongrois et le courant lacanien." Tanulmányát a szerzõ kéziratban bocsátotta rendelkezésünkre.

1 A német és francia pszichiátria Jacques Lacan munkáira gyakorolt hatásáról lásd jelen szerzõ munkáját: "On the Lacanian treatment of psychotics: historical background and future prospects". In: Psychoterapy of schizophrenia and related states . Nemzetközi konferencia. Menninger Clinic, Topeka, Kansas, 1994. június 7–10. Lásd még: "Bedeutungseffekte in den Psychosen". In: Hofman, W.–Schmitt, W. (szerk.) (1992): Phänomen, Struktur, Psychose. Regensburg: S. Roderer Verlag.

2 Ferenczi S. (1911): A homoszexualitás jelentõsége a tébolyodottság kórtanában. In: Linczényi Adorján (szerk.) (1982): Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Válogatás Ferenczi Sándor tanulmányaiból. Budapest: Magvetõ. 96–123.

3 Ferenczi S. (1919 [1914]): Néhány klinikai megfigyelés paranoiás és parafreniás betegeken In: Ideges tünetek keletkezése és eltûnése és egyéb értekezések a pszichoanalízis körébõl. Második kiadás, Dick Manó. 51–58.

4 Lacan, Jacques, id. mû 258. old.

5 Három alapvetõ imágótípust ír le, az elsõ az elválasztásnak felel meg, a második a tükör stádiumnak, a harmadik az Ödipusz-komplexusnak.

6 Alapvetõen Alexander Koje`ve elõadásának hatására: az "úr és rabszolga dialektikája" Hegelnél A szellem fenomenológiájá ban.

7 Zur Kritik der Lehre von den prgenitalen Organisationen der Libido. In: Internationale Zeitschrift für Psychoanalyse, 21: 525–543.

8 Bálint Mihály tanulmányát a szerzõ a francia kiadás alapján idézi. "Remarques critiques concernant la théorie des organisations prégénitales de la libido" In: M. Bálint (1972): Amour primaire et technique psychanalytique. Paris: Payot. 50 skk.

9 Lacan, Jacques, Le Séminaire, Livre I. 239. old.

10 Lacan, Jacques, Le Séminaire, Livre I. 241. old.

11 Lacan, Jacques, id. mû, id. hely.

12 Az ismétlés kiemelését Jacques Lacannak ebben az idõszakban a tudattalanról alkotott koncepciójában nyilvánvalóan párhuzamba kell állítani azzal a módozattal, ahogyan Franz Alexander mutatta a felettes ént, mint amelyet "merev automatizmus" irányít, Psychoanalyse der Gesamtpersönlichkeit címû munkájától kezdõdõen.

13 Ferenczi Sándor, (1997 [1928]): Az analízisek befejezésének problémája. In: Technikai írások. Budapest: Animula. 48–56.

14 Ferenczi Sándor, (1997 [1928]): A pszichoanalitikus technika rugalmassága. In: Technikai írások. Budapest: Animula. 57–70.

15 Uo. 68. old.

16 Lacan, Jacques: La direction de la cure", in: Écrits, Seuil, Paris, 341. old.

17 Uo. 347. old.

18 Annak ellenére, hogy Lacan különbözõ idézeteket vett át Heideggertõl, Heidegger soha nem ismerte el mûvének ily módon történõ használatát. Gion Condrau szerint az egyetlen pszichiáter, aki Heidegger segítségét élvezte, Medard Boss volt, Dubois de Berne tanítványa.

19 Das unwillkommene Kind und sein Todestrieb. In: Internationale Zeitschrift für Psychoanalyse 1929, XV., 149–153; Bausteine III., 446–452.

20 In: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Válogatás Ferenczi Sándor tanulmányaiból. Budapest: Magvetõ, 1982. 124–146.

21 Ferenczi Sándor (1982 [1929]): L’enfant mal accueilli et sa pulsion de mort. In: Psychanalyse, 4. kötet. Paris: Payot.

22 Jacques Lacannak az Écrits címû mûvében kidolgozott sémája Bouasse kísérleti modifikációját írja le. Bouasse optikai csalódást idézett elõ. A homorú tükör használatával azt az illúziót keltette, hogy egy váza és egy virágcsokor, melyek külön voltak, találkoznak. A Lacan által javasolt modifikáció (a homorú tükör használata) lehetõvé teszi, hogy illusztrálja, miként alkotja meg magát az alany fantáziája virtuális valóságából kiindulva.

23 Ferenczi Sándor (1997 [1928]): Technikai írások. 54. old.

24 Tudjuk, hogy Freud "A befejezett és a vég nélküli analízis" címû mûvében az analízis "természetes" végét illetõen kétségét fejezte ki e két tényezõrõl, melyeket "sziklának" nevezett, minthogy gyakran megakadályozzák a kezelés befejezését.

25 Bálint Mihály (1933): A jellemanalízis és az újrakezdés. In: Sigmund Freud–Almásy Endre et al.: Lélekelemzési tanulmányok. Budapest: Somló Béla Könyvkiadó. Reprint kiadás: Budapest: Párbeszéd Kiadó–T-Twins Kiadó, 1993.

26 Bálint Mihály (1980): On the termination of analysis. International Journal of Psycho-Analysis. 31(3): 215–219.

27 Martin Heideggertõl kölcsönzött kifejezés

28 Errõl lásd cikkünket: "La place de la procédure de la passe dans les recherches sur le processus psychanalytique", Mental, Revue Européenne de Santé mentale, No. 3, 1997.

29 Lacan, Jacques (1966): Écrits. Paris: Seuil. 681. old.

30 Hermann Imre (1940): Studien zur Denkpsychologie. Acta psychologica, V. kötet. 22–102.

31 E szerzõ jelentõségérõl a mániás-depressziós pszichózis struktúrájának kutatásában lásd cikkünket: Phénomene élémentaire et stabilisations dans la psychose maniaco-dépréssive. La Cause Freudienne. In: Revue de Psychanalyse, No. 37., 1997. október, 116–125. old.

32 Lacan, Jacques (1968): Proposition sur le psychanalyste de l’école. In: Scilicet , I.

33 Lacan, Jacques (1966): Écrits. Paris: Seuil.