Az egyén fejlõdésében a múlt, a jelen és a jövõ viszonyát összerendezettség jellemzi. E hármas egység folyamatos egymáshoz rendelõdése a személyiségfejlõdés egészséges útjának szinte alapfeltétele.

Freud kapcsán sok ismeretre tettünk szert a jelen és a múlt személyiségformáló szerepérõl. A freudi megközelítés a jövõnek talán érdemtelenül kisebb figyelmet szentelt.

Múltunk meghatározza jelenünket és jövõnket, mondhatnánk a pszichodinamikus gondolkodás nyomán. A jövõképünk meghatározza jelenünket, és visszahat a múltunkra is – így fogalmazhatnám meg saját tapasztalatomat, amely részévé vált pszichoanalitikus gondolkodásomnak.

Pszichoanalitikus munkám során egyes pácienseimnél azt tapasztaltam, hogy bár a múlt megértésében, illetve annak jelenre gyakorolt hatásának átdolgozásában jelentõs haladást értünk el, a jövõ feltárása csak egy szûk tartományon belül mehetett végbe.

E tapasztalatom következtében kezdtem el több teret szánni a jövõ analizálásának, e korszak tudatos és tudattalan feltárásának. Ebben a folyamatban aktív szerepet vállaltam. Ferenczi (1982) próbálkozásait szem elõtt tartva az irányba tereltem a pácienst, hogy a múlt összefüggéseit ne csak abból a szempontból gondolja végig, hogyan hatott a jelenre, hanem arról az oldaláról is, miként befolyásolta a jövõképet, illetve hogy a jövõképnek milyen következménye volt jelenére és múltjára.

Több éve keresem ennek a szemléletnek szerepét és helyét pszichoanalitikus gondolkodásomban. Pácienseimmel együtt folyamatosan próbálgatjuk beilleszteni az analitikus folyamatba, a mindennapi pszichoanalitikus gyakorlatba a jövõ analízisét.
 

Sorsomat elemezve azt látom, huszonkilenc évet kellett élnem ahhoz, hogy saját életemet élhessem. Addig küldetést, az édesanyám és nagybátyám meg nem valósult álmát kellett (volna) beteljesítenem.

Szüleim orvosnak szántak. A küldetés kétoldalú ambivalenciáját tükrözi az írásbeli felvételi elõtti éjszaka története. Nem tudtam aludni, ezért a szüleim szobájába mentem, hogy nyugtatót kérjek, amit korábban még sohasem szedtem. Édesanyám, aki mély álmából ébredt, kérdésemre, hogy az asztalon lévõ gyógyszer alkalmas-e erre, igennel felelt. Éjszaka két óra volt, amikor a két nagyon erõs altatót bevettem. A felvételi napján, reggel, hat órakor kellett kelnem.

A küldetést, hogy a nagybátyám helyett orvos legyek, akit származása miatt kizártak az egyetemrõl, nem teljesítettem.

Huszonkilenc évig elkísért az az üzenet, ami édesanyám egy "rossz döntése" miatt fogalmazódott meg. Utolsó éves volt a tanítóképzõn, amikor édesapámmal elszökött és összeházasodott. Ez akár szép szerelmi történetként is elkísérhette volna az életünket, de nem az lett. Édesanyám nem lehetett tanítónõ, sorsát kudarcok láncolataként élte meg.

A jövõképembe már nagyon korán beépült egy üzenet: a diplomázás elõbbre való a szerelemnél. Amikor elsõéves egyetemistaként szerelmes lettem, és hazavittem azt a lányt, akit szerettem, szinte megkövezték õt, attól félve, hogy miatta nem fejezem majd be az egyetemet. A delegálás huszonkilenc évig nagyon erõsen meghatározta életemet. Édesanyám múltja az én jövõm lett. Elvárásaival õ irányította az én sorsomat.

Doktori vizsgám után, beteljesítve küldetésemet, úgy éreztem, kisgyerek vagyok, akinek meg kell tanulnia, mit akarok, ki is vagyok én. Egyszerre kellett integrálni a küldetés élte életemet, és megtalálni a saját belsõ utamat. Felnõttként úgy éreztem, kezdõ vagyok saját életem alakításában, jövõm formálásában.
 

Életünk talán egyik legfontosabb küldetése, hogy ráleljünk saját identitásunkra. Az identitás Erikson (1959) szerint magába foglalja a már beépült múltbeli identifikációkat, a jövõbeli aspirációkat és az identitás aktuális megjelenítést. E fogalom folyamatos kapcsolatot tételez fel önmagunkkal, illetve másokkal, s ennek során a szelfintegráció fontos részévé válik az identifikációnak.

Az ember feladata – Szondi (1997) fogalomrendszerét használva –, hogy rálelve saját sorsára, megvalósítsa azt. Azaz a családi tudattalantól, a kényszersorstól felszabadítsa önmagát. Az állásfoglaló énünknek – vallja a szerzõ – hatalmában áll, hogy az õsök igényei ellenében válasszon sorsot önmagának, saját életét, jövõjét, önmaga formálja.

Ahhoz, hogy a jövõ összhangban legyen a jelennel és a múlttal, folyamatos egyeztetésre van szükség. Életünk váltófázisaiban ehhez a lehetõséget az átmeneti idõszakok biztosítják. Minden átmeneti szakasznak van múltja, jelene és jövõje. E hármas egység a transzcendális (lélektani) térben és idõben szintézisen megy keresztül. Ez az alapja a szelfintegrációnak, az identitás folytonosságának, homogeneitásának.

A saját sorsát, identitását önmaga formáló személy jövõképe alternatívák között mozog, változásokon megy át. A választást a szabadság és a folytonosság kettõsége jellemzi.

A jövõt formáló kreatív játékosság alapfeltétele az õsbizalom, amely a megtapasztalás eredménye. Gutwinski-Jeggle (1991) szerint a csecsemõnél létrejön egy vágy, amely mint törekvés jellemezhetõ. Törekvés a valódi azonosságra, a kielégülésre való emlékezés és a kielégülés között. Ez az emlékezés a jövõbe vetül, az anticipáció az újabb kielégülésbe vetett reményt tartalmazza. Spitz (idézi Gutwinski-Jeggle) ezt a képességet az õsbizalom anticipációjaként jellemzi. Az anticipáció azonban egy idõperspektívát: egy "most"-ot, egy "elõbb"-et és egy "késõbb"-et implikál. Az uralkodó idõdimenzió, amely az anticipációt és az õsbizalmat tartalmazza, a jövõ. Úgy tûnik, véli Spitz, hogy a jövõ a legkorábbi idõkvalitás. Az elsõ jó tapasztalat az idõvel várakozni tudásként nevezhetõ meg, és ez képezi az õsbizalom, a remény és a türelem alapját. Mivel az elakadásokra adott válaszok szoros kapcsolatban lehetnek az idõ tagolódásával, nézzük ezt meg egy kicsit részletesebben is.
 

Bion (1992) fejlõdési koncepciója szerint a csecsemõ elõzetes megértéssel születik. Ez az elõzetes megértés, amit Bion prekoncepciónak nevez, az anyai mellre való várakozásnak felel meg. Ha a prekoncepció összekapcsolódik a valódi élménnyel, akkor koncepció keletkezik, ami a kielégülés érzését kelti. Bion szerint ebben az idõszakban létrejön egy gondolat a prekoncepció és az elakadás között. A gondolkodásra való képesség a tolerált kudarc képessége, és annak az eszköze, hogy a késõbbi elakadások elviselhetõvé váljanak. Amennyiben az elsõ elakadás nem elviselhetõ, akkor a hiányzó mell a csecsemõ belsejében mint jelen lévõ rossz válik megéltté, és a pszichét az elé a kérdés elé állítja, miként lehet a jövõbeli csalódásokat kikerülni. Létrejön egy rossz tárgy, és az arra való törekvés, hogy ezt a rossz tárgyat, amilyen gyorsan csak lehet, kivesse magából. Ennek megfelelõen a gondolkodás fejlõdése megzavarodik, és a projektív identifikáció apparátusa túlburjánzik. A gondolkodás ellenséggé válik, mert hozzá kapcsolódik az elakadás, amely elakadás a rossz belsõ mell tapasztalatával egyezik meg. Az éhség annyira felerõsödik, hogy kitölti az egyén belsõ világát, és nem marad hely az emlékezésre. Bion szerint az olyan gyermek számára, aki az elakadást nem tudja tolerálni, az idõ és tér azonossá válik egy pusztító rossz tárggyal, egy objektív értelemben támadóan jelen lévõ mellel. Ezzel azonban a tér és az idõ megfosztódik a tárgytól független tulajdonságaitól. Az idõ és a tér elpusztul.

Az elviselhetetlen éhség kívülre projektált érzése az egész külvilágot befolyásolja, és így a valódi jó kívülrõl jövõ mellet nem lehet megkülönböztetni a projiciált belsõ melltõl.

Az ezen a módon reagáló gyermek nem tud különbséget tenni a belsõ és külsõ, a szubjektív és objektív között, mert ez a differenciálódás a gondolkodás révén jön létre. Bion szerint a gondolkodás azzal a képességgel bír, hogy az egyszer észleltet a reprodukció révén a képzeletben ismét jelen lévõvé teszi, miközben a tárgynak kívül már nem szükséges jelen lennie. Ennek hiányában a reagáló gyermek nem ismeri a jelenlétet, sem a távollétet, sem a különbséget, mivel nincs gondolata, fogalma a távol lévõ tárgyról, ami nemsokára jelen lévõvé válik. Nem tud gondolkodva, vizsgálódva várni. Nem ismeri az idõt, csupán a "most"-ra redukálja azt, és megfosztja a múlt és jövõ mozzanataitól is. Bion gondolatmenetéhez hasonló Gutwinski-Jeggle (1991) megközelítése is, aki Freudot idézve azt írja, hogy a gondolkodás a hallucinációs vágy pótlása. Freud gondolatmenete feltételezi – írja a szerzõ –, hogy van egy kis idõ a között, amikor a csecsemõ elõször úgy véli, jóllakik a hallucinálással, és a között, hogy a keserû élettapasztalat megmutatja: ez nem lehetséges. Ebbõl két különbözõ fejlõdési vonal következhet. Az egyik, amelyik felismeri a tévedést, és realisztikus gondolkodásra jut, s a másik, amelyik a tévedésnél megmarad, és patológiás hallucinációkat hordoz.

Amennyiben a vágy hallucinált, és a hallucinált vágy betöltõdés, jó emlékezés és a valódi kielégülés értelmében elviselhetõ egyensúlyban áll, kifejlõdnek az õsbizalom, a remény, a türelem fogalmai, amelyek a pozitív jövõhöz, illetve a saját magához való kapcsolatot fejezik ki, ellentétben azokkal a tapasztalatokkal, amelyek elviselhetetlen, kibírhatatlan érzések, és amelyek elfojtáshoz vagy hasadáshoz vezetnek.
 

Gergõ erõs szimbiotikus kapcsolatban élt Ágotával. Amikor a lány megcsalta õt, egyszerre érzett elviselhetetlen fájdalmat és azt, hogy ez az élmény ismerõs számára. A fiú jövõképében, minden kapcsolata indulásakor, tudattalanul ott lappangott a várakozás, hogy elhagyják. Gergõ kapcsolatuk kezdetén óvatos volt, majd egyre jobban kapaszkodott a lányba. Ez a közelség néha megrémítette õt. Amikor hónapokra külföldre ment, azt élte át, felszabadult. Levelei valószínûleg ezt üzenték Ágotának, aki közben megismerkedett egy másik fiúval. Gergõ, hazatérve, megpróbálta elfogadni a helyzetet, de nem volt rá képes. Megcsaltnak, becsapottnak kezdte érezni magát. Az élmény egyre jobban fogva tartotta, csak errõl gondolkodott. A gondolatok fájdalommal árasztották el. Csak ebben az élményben élt. Munkáját elvesztette, egyre kevesebbet mozdult ki otthonról.

Gergõ esetében is láthatjuk, a trauma átfolyik idõn és téren, tudaton és tudattalanon. Elárasztja a személyiséget. Az énállapotok között nincs elkülönülés, a személy üldözõ én-aspektusokkal van körülvéve. Az idõtagolódás feloldódott. Nem ismeri a "most"-ot, sem pedig az egymásutániságot, az egymásra következést, hanem csak egy gyötrõ – örökkévalóként megélt – tartalmat, azaz egy elviselhetetlen intervallumot, az állapot és az üldözöttség elviselhetetlenségét. A megélt és jövõbe vetített trauma Gergõ életében többször ismétlõdött, újra és újra elõhívva ezt az élményt, benne a káoszt és a fenyegetettséget.

Deleuze (1997) szerint a trauma ismétlésében – ezt láttuk Gergõ esetében is – a múlt, ami a traumát hordozza, a jelen, ami elõhívja, illetve a jövõ, ami elõvételezi, egy idõben jelenik meg. Az ismétlés nem más, mint idõszintézis, az idõ transzcendentális szintézise. Egyszerre ismétlése az "elõtti"-nek, a "közbeni"-nek és az "azutáni"-nak. A múlt, a jelen és a jövõ egyszerre jelenik meg az idõben, annak ellenére, hogy különbözik minõségében vagy természetében, és hogy a jelent a múlt váltja fel, a jövõt pedig a jelen. A jövõ azért csatlakozhat a másik két ismétlési struktúrához, mert a kettõ kölcsönhatása idõszintézist hoz létre, amely nyitott a jövõ felé.
 

Ferenczi (1934) szerint a trauma a lelki folytonosság és egység megtöréséhez vezet. A trauma hatására a személyiségben hasadás következik be. A személyiség két részre esik szét: az egyik regresszív szinten marad, a trauma elõtti állapotra vágyik vissza, a másik éppen hogy az érettebb, a megrázkódtatást okozó felnõttel való azonosulás szülötte. A trauma átmenetileg felfüggeszti védekezõ reakcióinkat. Ekkor áll be a lelki dezorientálódás, a káosz. Az én-funkciók átmenetileg gátlás alá kerülnek. A trauma nem találja helyét az élettörténetben.

A káoszt követõ hasadás a traumára adott lehetséges válaszoknak csupán egyik formája. Jellemzõje, hogy a két hasadt énrész többnyire önálló életet él. A személyiséget egy párhuzamos jövõkép, jelenben létezés, illetve múltõrzés jellemzi.

Az egyik énrész a trauma elõtti állapotban fixálódik, míg a sérült énrész a világhoz való sértett viszonyban létezik. Az integrálódást a kibékíthetetlen viszony nehezíti meg.
 

Edit nyolcéves volt, amikor mostohaapja szexuálisan zaklatta. A szexuális erõszak hónapokig tartott. A fenyegetettség légkörében teljesen magára hagyottan élt. Az élményt húsz évvel késõbb is tétován osztja meg velem. A félelem verbálisan fogalmazódik meg, elrejtve igazi érzéseit. Ez az élmény annyira megterhelte a nyolcéves kislányt, hogy lehasította a történésekrõl az érzéseket. Két évtizedig próbálta elfojtani a titkot. Ez idõ alatt párhuzamos életet élt. Viszonylag hamar kezdett szexuális kapcsolatot fiúkkal, akikhez érzelmileg sohasem kötõdött. Késõbb párhuzamos kapcsolatokban élt. Ha lehetett, megalázta partnereit. Ez az Edit nem akart férjhez menni, gyereket szülni.

Közben létezett egy másik Edit is, aki naiv, álmodozó volt, felnõttként is gyerekverseket irt, gyerekkönyveket olvasott. Ez az énrész azonban gyenge volt. Nem tudta elég erõsen képviselni önmagát. A domináns, a mostohaapával azonosult énrész határozta meg Edit életét. Ennek segítségével "erõszakot" követett el, leigázott. Ezt tette a fejlõdésben megakadt énrészével is. Nem adott számára elég érvényesülési lehetõséget. Így az csak "titokban" építgette jövõjét, arra várva, hogy õ is teret kap. Ehhez huszonnyolc éves korában talált magának szövetségest a pszichoanalitikus kapcsolatban.
 

Az álomnak és a jövõnek olykor megfejthetetlen, különös kapcsolata lehet. Az elõzõ korok emberét is nagyon foglalkoztatta ez a jelenség. Táltosok, sámánok, jövõbelátók próbáltak kutatni és hírt adni ebbõl a világból. Róheim (1984) írja a yumo indiánokról, hogy ha közülük valaki sámán vagy harcos akart lenni, elõbb álmában kellett látnia, amint a szellem véghezviszi ezeket a dolgokat. A jövõbeni vágyak beteljesedéséhez a szellemek segítségét kellett remélnie.

A görög filozófia elõtt az álmot mint üzenetet fogták fel, az álmodó vagy valaki más jövõjérõl. Ismert József álomértelmezése (Biblia), amivel a fáraó bizalmát elnyerve, az uralkodó elsõ embere lett. Sokat olvashattunk Teiresziász látnoki képességérõl, amellyel Oidipusznak felfedi a jövõt (Graves, 1981).

Sokáig élt az az általános hiedelem, hogy az álmok elõre jelzik a jövõt. Jung (1993) maga is azt vallja, hogy az álmoknak lehet anticipációs, avagy elõrejelzõ vonatkozásuk is, amit az álomértelmezéskor figyelembe kell venni. Néha megdöbbenéssel hallgatjuk az álom és a valóság közötti azonosságot. Tehetetlennek érezzük magunkat a párhuzamosság láttán.

Ezt éltem át a következõ eset hallgatásakor. Erzsébet ötvenkét éves, négy gyermek anyja. Öt évvel az események után nagyon súlyos depresszív állapotban kerül pszichoterápiás rendelésre. Sorsa azáltal vált tragikussá, hogy a legidõsebb (a kedvenc) gyermeke huszonhárom éves korában váratlanul meghalt. Erzsébetet ez a veszteség önmagában is életképtelenné tette. Azzal azonban végképp nem tudott mit kezdeni, hogy két héttel a fia halála elõtt megálmodta a tragédiát. "Azt álmodtam – meséli –, hogy jönnek a fiam barátai, hogy a Csabi meghalt. Én nem akartam elhinni. Ordítottam. A fiamnak az álmomban balesete volt. Motorral borult. A valóságban sportolás közben, a focipályán esett össze, és vége lett. Az bánt, hogy én még el is mondtam neki. Õ azt mondta: »Ugyan, anyu, ilyen hülyeséget, ne is törõdj vele.« Olyan, mintha én öltem volna meg. Azóta a nagynéném halálát is megálmodtam. Félek elaludni. Azt hiszem, megint valakinek rosszat fogok álmodni, és bajt hozok rá."
 

A tudattalan Jung szerint (1993) nem pusztán a múlt raktára, de tele van jövõbeli pszichikus események és gondolatok csíráival. Ahogy a tudatunk gyakran foglalkozik a jövõvel és a jövõbeli lehetõségekkel, úgy a tudattalan és az álom is. Az álmok néha jóval elõbb adnak tudtunkra bizonyos helyzeteket, mint ahogy azok ténylegesen megtörténnek. Ez abból adódik, hogy az eseményeknek hosszú az elõtörténetük, így a tudattalan már birtokában van az információnak, és az álom útján közli azt. Valójában a tudattalan – vallja Jung – ugyanúgy képes megvizsgálni a tényeket, és következtetéseket levonni belõlük, mint a tudat.

A mentális stabilitás, sõt élettani egészség érdekében a tudattalannak és a tudatosnak, a múltnak és a jövõnek szerves kapcsolatban kell lennie, és ilyen formán párhuzamosan kell mozogniuk. Ha elválnak egymástól vagy disszociálódnak, az pszichológiai zavart eredményez (Jung).

Egy-egy múltbeli traumatikus eseményrõl a jövõbe vetített szorongás ad képet. Az elfojtott, a tudattól elzárt élményhez az álom biztosítja a "királyi" utat, és teszi lehetõvé a jövõtõl való szorongás és a múlt traumája közötti találkozást. Ezt példázza a következõ esetrészlet is.

Emõvel, ha a jövõrõl gondolkodunk, mély szorongás árasztja el. Újból és újból nekifog, hogy a családtervezésrõl, házasságról gondolkodjon, de mindig meghátrál. Egyik alkalommal egy álomrészletet mond el: "Tegnap éjszaka – meséli – megint jött az a szorongás, amirõl olyan sokat beszéltem. Az egész testemben éreztem. Álmodtam is. Az egészre nem emlékszem, csak egy kis részletre. Sötét volt az álmomban. Egy nõt láttam. Õ is fekete volt, hogy feketében volt-e, azt nem tudom. Talán nem, nem tudom. Valami elviselhetetlen hang." Emõvel többször vissza-visszatértünk az álomra. Annyira foglalkoztatta, hogy beszélt róla szüleinek is. Az volt az élménye, õ már ezt a képet látta valahol, ezt az érzést átélte valamikor. A családdal közösen fejtették meg az emléket. Eszerint Emõ négy-öt éves lehetett, amikor meglátogattak egy rokon családot. Az odaérkezéskor derült ki, hogy az egyik iskolás gyerekük vízbe fulladt. Ottlétük alatt vitték haza a halott gyereket. Emõben az édesanya fájdalmas hangja rejtõzött el, és jelent meg az álomban. Az anya, a gyermek halálának drámája félelmet ültetett el a négy-öt éves kislányban. A rettegés, hogy ez vele is megeshet mint gyerekkel vagy szülõvel, mélyen elfojtódott, de a házasság, a gyerekvállalás gondolata beindította a patológiás félelmet. Ezt a traumatikus élményt, a hozzá kapcsolódó jövõprojekcióval el kellett fojtania. Az álom keresett hozzájuk utat, hogy a jövõépítés, a személyiség "jogfolytonossága" helyreálljon.
 

A következõ esetben azt láthatjuk, milyen fogságban tudja tartani a személyt az elõrevetített, félelmetes jövõ. Úgy érzi, a közeledõ veszélytõl nem tudja megvédeni sem önmagát, sem családját.

Judit, aki egy alacsony nõ, már tekintetében is kapaszkodást fejez ki. Azt üzeni: védj meg saját gondolataimtól, álmaimtól, amelyek nem hagynak nyugodtan élni.

Judit az elsõ beszélgetéskor azt meséli el, attól retteg, hogy a gyermekei meg fognak halni. Álmában is gyakran látja õket holtan, de a fantáziája is tele van ezekkel az élményekkel. A beszélgetések során kiderül, hogy ez irányú balsejtelmei folyamatosan jelen vannak. Valójában egy éve erõsödtek fel, amióta a kisebbik gyermeke elmúlt hároméves. Kutatva Judit múltbeli párhuzamait, azt tudjuk meg, hogy amikor õ volt hároméves, szülei elváltak. Páciensem nagy félelmet érez ezzel kapcsolatban, mivel a válást nagy "cirkuszok" kísérték. Judit jövõt illetõ félelmében katasztrófának kell történnie. Páciensem szülei az õ születése miatt házasodtak össze. Így a gyermek teher volt mind az apának, mind az anyának. A lélektani helyzet olyan, mintha a mostani Juditban ötvözõdött volna a szülõi (az õ halálát kívánó) harag és saját kiszolgáltatottságának, félelmének az érzése. Judit akarata ellenére kemény erõfeszítéseket tesz, hogy sorsa megismételje a szülõi mintát, amikor olyan légkört teremt maga körül, amibõl mindenki elvágyik. A gyerekeivel néha elviselhetetlenül bánik, férjét nem engedi közel magához sem testileg, sem lelkileg. De erõfeszítéseket tesz a katasztrófa elkerülésére is, amikor mindent jóvátevõ szándékkal elhalmozza õket szeretettel. A projektált jövõkép mint Damoklész kardja függ a feje fölött. Ez úgy menekíti õt a terápiába, mint egy kisgyereket, aki kiszabadul valami félelmetes helyzetbõl, és ha átmenetileg is, de védelemre talál.
 

Az átok ereje olykor hatványozottan fejti ki romboló hatását. Különösen, ha életünk meghatározó szereplõje méri ránk. Szeretnénk szabadulni a súlya alól, de újból elõ-elõbukkan. Kezdetben egy-egy kudarcot, rossz eseményt kapcsolunk hozzá, majd egyszer csak azt éljük át, az átok ereje jelen van hétköznapjainkban, átszövi ünnepeinket, megsemmisít, uralma alá hajt bennünket.

Ezt élte meg Irénke is, akit az anyósa megátkozott, amikor terhes volt: "A jó Isten verjen meg, a legszebb korában vegye el tõled" – szólt az anyós sorsformáló haragja. Páciensem fájdalommal beszél arról, hogy a férje szülei nem szerették õt, és nagyon ellenezték a házasságukat. Az esküvõre sem mentek el. Elmondja, hogy sosem felejtette el anyósának ezeket a szavait. Emiatt mindig is volt benne félelem.

Irénkének két lánya és egy fia született, amióta fia meghalt, gyûlöli az anyósát. Az átok beteljesedését látja fia elvesztésében.

Olyan ez, mint a Csipkerózsika-mesében. A jövõbe vetített szerencsétlenség bekövetkezett. Ahogy Csipkerózsika, úgy Gábor, Irénke fia is áldozat lett. Nem tudhatjuk meg, hogyan játszott szerepet az átok a fiú huszonegy éves kori halálában. A végzet egy nyári balatoni kiránduláson érte. Fejét bevágta egy kõbe, és a helyszínen meghalt.
 

A korábbiakban Ferenczi nyomán már szóltam a traumára adott reakciókról. Ebben a részben az enkapszuláció (Mészáros, 1990) jelenségét járom körül. Ismert az a jelenség, amikor a fenyegetõ esemény hatására az én egyes részei betokozódnak. Az én, hogy megvédje magát a megsemmisítés veszélyétõl, a traumatikus élményt kapszulába zárja, és mint életidegen testet viseli magában. A betokozódott traumatikus esemény idõzített bombaként hordozza a személyiség szétrombolásának lehetõségét az esetleges "felnyitás-felrobbanás" során. A kapszulába zárt esemény tehát egy múltbeli történést rejt el, a jövõ fenyegetettségét vetíti elõre a jelen idõzítettségében.

Tapasztalatom szerint azonban az én olykor nemcsak ezt a traumatikus eseményt zárja fogságba, hanem önmaga központi, egészséges részét is. Ebben a betokosodott világban is elzáródik a jelen, a múlt és a jövõ hármasa. A megmaradt perifériás énrészeknek hosszú idõ kell ahhoz, hogy összerendezõdjenek, és egy alteráló énné álljanak össze. Ez az én mintegy árnyéka önmagának, és csak szûk mozgástérben képes létezni.

Ezt példázza a következõ eset is. Márta huszonkilenc éves. Járása olyan, mintha súlytalanságra törekedne. Viselkedésében, mozgásában kamaszos ügyetlenség fedhetõ fel. Tizenkét éves volt, amikor a szomszéd, a barátnõjének apja szexuálisan inzultálta. Amikor errõl beszél, "beszámolója" teljesen érzelemmentes. A történtek után Márta több mint tizenöt éven át úgy volt jelen a világban, mintha nem is õ lenne õ. Hosszú évekig fantáziavilágban élt. A kinti közegbõl rohant haza, és a maga kitalálta világban élte az életét. "Úgy éreztem – mondja –, mintha a másolatom lenne az, aki odakint járkál. Nem is éltem igazi életet. Rohantam haza az én világomba. Ebben volt anyám, apám és egy nõvérem. Sikeres voltam. Szerettek. Egy idõ után, amikor már ki akartam volna jönni, alig tudtam. Közben évek teltek el."

Márta a traumatikus élmény hatására kapszulába zárta a traumát is, meg az ép énrészt is, amit a fantázia világba menekített át. A mindennapi életben kevés idõt töltött, azt is úgy élte meg, mintha nem is õ lenne az, aki dolgozik, utazik, eszik. Miután a perifériás énrészek összeálltak, kapcsolatokat kezdett kiépíteni. Ezek rövid ideig tartottak, érzelemszegények voltak. Amikor egy rövid kapcsolatban terhes lett, és elvetette gyermekét, a kapszulába zárt élményeken is rés támadt. Súlyos, önpusztító állapot után került pszichoterápiás közegbe, és így teremtõdött meg számára a lehetõség a mélyen sérült személyiség megismerésére, illetve rekonstrukciójára.

Itt derült ki, hogy a kapszulába zárt ép énrész rendelkezik olyan jövõperspektívával, ahol a fantáziában élõ család, a kapcsolat, az anyasághoz való viszony meghatározó szövetségesként használható a terápiás folyamatban, szemben az elzárt traumatikus élménnyel, amely folyamatos fenyegetettséget hordozott.

Az énrészek feltárásán túl, meghatározó lett a terápiás kapcsolat, mint egy külsõ, biztonságot (is) adó entitás, amelynek az introjiciálása, közvetítõ szerepe tette lehetõvé a kapcsolatot az énrészek között.
 

A megélt trauma hatására az én egy-egy része lehasadhat, kapszulába záródhat, vagy fejlõdésének egy kezdeti állapotában megrekedve lesz kísérõje az énnek. Ez az éretlen énrész tartozéka az énnek. Az én ezt különbözõ okok miatt nem képes integrálni, felnöveszteni, ugyanakkor nem éli meg olyan veszélyesnek, hogy lehasítsa.

Ezt láthatjuk a következõ esetben is. Kornélia harminckét éves, amikor a pszichoterápiás rendelésre bejelentkezik. A jövõjérõl gondolkodva az anyaságot teljesen elutasítja. Amikor ennek okát próbáljuk megismerni, kiderül, hogy a nõk hasában élõ magzatot mint élõsködõt képzeli el. Megborzong, ha arra gondol, hogy ilyen állapotba kerülhet.

Hogy miként jött létre Kornéliában ez a képzettársítás, teljesen talán fel sem fedhetõ. Egy emlékfoszlányt kapcsolhattunk ehhez a megéléshez: a rovarok beköltöznek egy gubacsba, lerakják benne petéiket, a kis rovarok kikelnek, felélik a gubacsot, majd kiszabadulnak. Ezt a magyarázatot a szüleihez köti. Az édesanyjának vele való terhességérõl azt tudja, hogy anyja sokat veszített súlyából. Ezt a történetet gyerekkorában sokszor hallotta, s bár sosem kísérte direkt szemrehányás, Kornélia mégis átvette azt az üzenetet, hogy parazitaként élt anyjában. Az anya–gyerek viszony féreg–gubacs relációként élt benne. Az anyai énrész, egy naiv gyermeki gondolkodás túlhangsúlyozása, patológiássá formálva él benne. Így a gyerekvállalás jövõbe vetített képe fenyegetõ és nagy ívben elkerülendõ. Kornélia ezt úgy tette elfogadhatóvá önmaga számára, hogy lemondott a szülésrõl, a gyermekvállalásról.
 

Néha találkozhatunk olyan sorsokkal, amelyek akkor zárulnak le, amikor a személy úgy érzi, megtette, amire vállalkozott, küldetése véget ért, nincs tovább dolga ezen a világon. Kísérlete, hogy életben tartsa magát, még néhány évet hozzátehet földi létéhez, de aztán visszavonja élni akarását. Életét akár önkezével, akár egy halálos betegség következményeként, de befejezi.

Ezt példázza egy negyvenkét éves nõ esete. Menna és huszonkét éves Rita lánya nagyon erõs szimbiózisban éltek. Rita ki akart szakadni ebbõl a kapcsolatból. Elég hamar talált magának partnert, akivel külföldön folytatta tovább életét. Menna egyedül maradt. Különbözõ módokon megpróbált kitörni ebbõl az állapotból, sikertelenül. Pár hónap lefolyása alatt daganatot találtak a méhében. Menna rábízta magát orvosaira, egy újabb szimbiózist találva önmaga számára. A méh ezúttal nem egy újabb életet hordozott, hanem a halált hozó daganatot.

Menna élettörténetébõl a következõket emelném ki: édesapja még a születése elõtt külföldre távozott. Soha nem találkoztak. Anyjával nagyon rossz volt a kapcsolata. Így számára jó anyának lenni, jó anyaként felnevelni a lányát küldetéssé vált. Mivel férje hamar otthagyta, Menna egyedül nevelte fel Ritát. Amikor fõ programja véget ért, beteljesedett, és a lány kilépett a szimbiózisból, Menna egyedül maradt. Átértelmezni a helyzetet, új szerzõdést kötni magával a jövõre képtelen volt. A küldetését teljesítette: "Mi mást tehetnék még? – mondta. – Nagyon elfáradtam." Még két évet élt, a rák erõsebb volt, mint õ.
 

Míg a freudi analízis az egyén múltjának megismerését, tudattalanjának tudatosítását, elfojtott élményeinek felszínre hozását tartja elsõdlegesnek, addig Heidegger a jövõ megismerésére helyezi a hangsúlyt. Heidegger szerint (idézi Vajda, 1993) a pszichoterápia lényege, hogy a pácienst a jelen való léthez, a saját létlehetõségéhez tudjuk hozzásegíteni. Ha valaki beteg, és nem képes saját létlehetõségéhez viszonyulni, annak – vallja Heidegger – megzavarodott az idõre való vonatkozása. Vonatkozása ahhoz az idõhöz, ami a világban való tartózkodásunkat hordozza. A terápia célja a megzavarodott idõ rendezése. Minthogy azonban – hangsúlyozza Heidegger – minden a jövõvel kezdõdik, a terápia lényege nem lehet a betegség múltban rejlõ okainak kutatása, hanem csakis a véges beteg egyén véges jövõhöz, a halálhoz, a semmihez való, megzavarodott viszonyulásának felderítése.

Míg Freud a múltnak, illetve Heidegger a jövõnek ad prioritást a terápia lényegét illetõen, addig saját gyakorlatomban kerestem, keresem e két hangsúlyos irányultság ötvözetét. Bion, Spitz, Winnicott (1974) Gutwinski-Jeggle megközelítését olvasva láthatjuk, a csecsemõnek ahhoz, hogy õsbizalma kialakuljon, hogy az elakadásokon túljusson, meg kell élnie, hogy elõzetes várakozásaira kielégülés a válasz. Ebben meghatározó szerep jut az anyának, illetve az általa nyújtott mellnek, az éhséget csillapító anyatejnek, tápláléknak. Amint az éhes csecsemõ megélte a kielégülést, az elakadást, a késleltetést is megtanulja áthidalni. Kezdetben a hallucináció, majd a gondolat, a gondolkodás lesz ebben segítségére. Pácienseimnél azt tapasztaltam, hogy a múlt feltárása sokban hozzájárult ahhoz, hogy megértsék önmagukat, mûködésüket, hogy ezáltal elgondolkodjanak életük ok–okozati összefüggéseirõl.

Azokban az esetekben, amikor a trauma szétzilálta a személyiséget, a domináló lelki munkamód a hasítás, amikor az én nagy része a kapszulába zárás miatt hozzáférhetetlen. Amikor hiányzik az elõzetes várakozás és az elõzetes várakozás beteljesedése, és ennek következményeként az egymásutániság, a páciens az "éhes csecsemõ" állapotába jut. Ahogy a csecsemõ bizonyosságot akar, annak bizonyosságát, hogy létezik a jó anyamell, ami kielégíti éhségét, úgy a páciens is bizonyosságot akar az analitikustól, hogy az analitikus elérhetõ, "etetni", biztonságot adni tudó. Ha létrejön egy megtartó kapcsolat, a páciens átéli a trauma érzelmi vonatkozásait, azt a jövõ nélküli idõmozzanatot, ami a fájdalmat elviselhetetlenné, elmúlhatatlanná teszi. A trauma okozta halálos küzdelem tapasztalata nem tud múlttá lenni, amíg az én nem talál egy olyan tárgykapcsolatot, amely által számára az újra megélés és elgondolhatóvá tevés a jelenben lehetõvé nem válik. Ezt nyújthatja a pszichoanalitikus, a terápiás kapcsolat. Ezzel az én megkapja az esélyt az integrációra, amely a projekció visszavételében, a felejteni tudásban rejlik.

Az egyén újra képes az elõzetes várakozásra. Megélheti annak kielégülését. Kialakul az õsbizalom, a remény és türelem gondolata. Kezdetét veszi az idõzavar felszámolása. Az én felszabadul a szenvedés folytonos jelenlététõl, a jövõnélküliségtõl, a folyamatos fenyegetettséget jelentõ én-aspektusoktól. Kialakul az egymásutániság. Lehetõség van a jövõ tervezésére, a múlt megismerésére és a jelenben jelenlevésre.

A trauma újraélése része a pszichoanalitikus folyamatnak, mely egy másfajta testi megélést és jövõtervezést hoz magával. Ebben a kielégülésnek, az "éhség" csillapíthatóságának fontos szerep jut. Az analízis korábbi szakaszában végzett kognitív munka anyaga, ami a múlt elemzésekor halmozódott fel, integrálódik a testben megélt élménnyel, és alapja lesz a személyiség kreatív-játékos formálódásának. Ettõl az idõszaktól a pszichoanalitikus munka is nagyobb léptekben haladhat, hisz a lélektani térben jelen van az alapvetõ elfogadás, a bizalom, amit a páciens az analitikusa, illetve önmaga iránt érez.

A jövõ fókuszba állítása jobban aktivál analitikust és pácienst egyaránt. Továbbá azt az élményt élteti, hogy a páciens kezében tartja saját sorsát, s ez kompetensebbé teszi õt élete alakításában. E megközelítés hordozza azt a belsõ filozófiát, hogy döntéseinkben, életünk formálásában rendelkezünk bizonyos szabadsággal. Az analízis így a múlt tudatosításán túl elkísérheti a pácienst jövõje tervezésében, és ezáltal perspektívát nyújt, összhangot találva a múlt, jelen és jövõ között. Ennek értelmében az analízis akkor tekinthetõ befejezettnek, ha a páciens képessé válik jövõje tervezésére, képes megfogalmazni saját perspektíváit, és birtokában van az az élmény, hogy képes a kivitelezésre is.
 

Mazsi huszonhét éves, amikor analízisbe jelentkezik. Kettõnk kapcsolatában már a kezdetektõl kölcsönös elfogadást éreztem. Talán ez volt az oka, hogy ismeretségünk korai szakaszában megoszt velem egy titkot.

Mazsit gyermekkorában nagymamája nevelte, akihez gyakran átment a szomszéd "bácsi". Amikor a nagymama kiment a házból, ez az ember szexuálisan zaklatta õt. Páciensem a titok elmesélése után hetekig hozott álmokat, ami segítette a traumatikus élmény feldolgozásában. Az álmok kezdetben félelmetesek voltak, sebzettséget közvetítettek. Ezt fejezte ki Mazsi teste is, a különbözõ izomgörcsökben, gyomor- és kiválasztási zavarokban. A fiatal nõ érzéseirõl keveset tudott verbálisan közölni. Az álmok, a teste azonban nagyon kifejezõek voltak.

Mazsi a trauma okozta hasítás miatt mintegy "üvegburában" élte az életét. E szûk lélektani térben a jövõ egyszerre volt félelmetes és kudarcokat elõrevetítõ, ugyanakkor hamisan idealisztikus. Az álomban, a testével kommunikálva kapcsolatot talált az élmény és az érzelem között. Álmai a kezdeti félelem után agresszívvé váltak, ahol már nem õ volt az elszenvedõ fél. Megérezve saját erejét, a "külvilágban" egyre több konfliktusa támadt. Kezdte a kapcsolatait újrafogalmazni. Egy új jövõt építeni önmaga számára. Egyre többet mondta ki: "Nem teheted ezt velem." Amit nem tudott kimondani a szomszédnak öt-hat évesen, ami benne rekedt huszonnégy-huszonöt évig, az most sorra kimondódott.

Mazsi egyre nagyobb életteret alakított ki maga körül. Képessé vált közvetíteni vágyait, érzéseit. Kezdte próbálgatni önmagát ismerõs és ismeretlen közegben egyaránt. Egyre többet fogalmazott meg a velem megélt dolgokból. Aktív szerepet vállalt nemcsak az analitikus munkában, hanem saját életében is. Megtanult jövõt tervezni, új szerzõdéseket kötni. Kreatívabbá vált saját sorsa alakításában.
 
 

Irodalom

Biblia (1975) Magyar Bibliatanács Kiadása. Budapest, 37. 1–41, 46.

Bion, W. R. (1992 [1962]): Lernen durch Erfahrung. Frankfurt: Suhrkamp.

Deleuze, G. (1997): Mi a halálösztön? Thalassa, 8 (1): 32–38.

Erikson, H. E. (1959): The problem of ego identity. Journal of the American Psychoanalytic Association, 4 (1956): 56–121.

Erikson, H. E. (1968): Identity: Youth and crisis. New York: Norton. Magyarul egy fejezete jelent meg "Az életciklus: Az identitás epigenezise" címmel. In: H. E. Erikson (1991): A fiatal Luther és más írások. Budapest: Gondolat, 437–498.

Ferenczi S. (1934): A trauma a pszichoanalízisben. Legújabb megjelenése: Ferenczi S. (1997): Technikai írások. (1921–33). Budapest: Animula Egyesület, 113–121.

Ferenczi S. (1982): Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Válogatás Ferenczi Sándor tanulmányaiból. Budapest: Magvetõ.

Ferenczi S. (1997): Nyelvzavar a felnõttek és a gyermek között. A gyengédség és a szenvedély nyelve. In: Ferenczi S. (1997): Technikai írások. (1921–33). Budapest: Animula Egyesület, 102–112.

Freud, S. (1985): Álomfejtés. Budapest: Helikon Kiadó.

Graves, R. (1981): A görög mítoszok. Budapest: Európa Könyvkiadó, II. köt., 5–23.

Gutwinski-Jeggle, J. (1991): Trauma und Zeiterleben. Theoretische Überlegungen. Jahrbuch der Psychoanalyse. 1992. 29. 167–214.

Jung, C. G. (1993): Az ember és szimbólumai. Budapest: Göncöl Kiadó.

Mészáros J. (1990): A társadalmi elfojtások megjelenése a pszichoanalízisben. Thalassa, 1(1): 31–38.

Róheim G. (1984): A bûvös tükör. Budapest: Magvetõ Kiadó.

Rorty, R. (1993): Freud és az erkölcsi reflexió. Thalassa, 4(1): 12–33.

Szondi L. (1997): Káin, a törvényszegõ – Mózes, a törvényalkotó. Pilisszántó: Gondola ’96.

Vajda M. (1993): A zollikoni szemináriumok. Thalassa, 4(1): 5–11.

Vikár Gy. (1993): A traumafeldolgozás útjai. Magyar Pszichoanalitikus Egyesület tudományos elõadások, 1991–92. MPE–Animula. 45–53.

Winnicott, D. W. (1974): Fear of Breakdown. In: Review of Psycho-Analysis, 1: 103– 107.