Magyarország területén belül, akár a történelmi, akár a jelenlegi határokat vesszük figyelembe, szép számmal találhatunk munkáskolóniákat. A kolóniákban lakók mentalitása között meglepô differenciákat vehetünk észre. Függetlenül attól, hogy fôvárosi, nagyvárosi avagy falusi; elit- avagy tömegkolóniáról van szó, ezek az eltérések magyarázatot igényelnek. A jelen írás erre vállalkozik egy kettôs, összehasonlító esettanulmány keretein belül.
Vizsgálataimkor kiindulópontnak tekintettem azt a tényt, hogy a munkásosztály s ezen belül kiemelten a kolóniákban lakó munkásság kultúrája maga alkotta, önálló logikával rendelkezô, autonóm kultúra, melyet meghatároz a lakótelepi életforma, a zárt, mesterséges térben való lét. Ugyanakkor ebben a létben is fontosok a rítusok, a köszöntés, a folklorisztikus elemek, s nem csupán az elemi létezés, hanem a szociális-társas lét is értékekkel bír. Mindez jellegzetes osztályöntudattal, egységes fellépéssel, politikai aspirációkkal és igényekkel társul.
A kutatás problémaorientáltságából és az életmódfogalom sokoldalúságából fakad az interdiszciplináris megközelítés, azaz több tudományág módszertanának alkalmazása egy kérdés megválaszolására. Kutatásaimat a kulturális antropológia munkamódszereivel végeztem, mely ugyanúgy magában foglalja a részt vevô megfigyeléses terepmunkát, a hagyományos interjúkészítési módozatokat, a mentális régészetet, mint a levéltári, szakirodalmi feltárást, s jellemzôen relativista szemlélettel, összehasonlító módszerekkel dolgozik. A tanulmány kiindulópontjául szolgáló kutatás két, ezzel a témakörrel foglakozó kulturális antropológiai terepmunka részeredménye. A felmérések egyrészt Miskolc egyik kerületében, a diósgyôr-vasgyári munkáskolóniában, 1996 és 1999 között, másrészt egy észak-borsodi bányászfaluban, Rudabányán, 1994 és 1999 között történtek. A két helyszínen a kiválasztott beszélgetôtársakkal különbözô interjútechnikák segítségével folytak az információs beszélgetések.¹ Egy szabad beszélgetéses interjúsorozat keretein belül tettem fel partnereimnek a kérdéseket. Az adatok feldolgozása az Anthropac elnevezésû antropológiai elemzô-analizáló rendszerrel történt.

***

A terepmunka során felvetett kérdéscsoportok hat, a mentalitással összefüggô kört vizsgáltak, mindegyiket kétféle, egy pozitív és egy negatív skálán:

1. az épített környezet jelenléte vagy hiánya az egyéni mitológiában – az egyéni életút mitikusnak nevezhetô megnyilvánulásaiban mennyire és milyen viszonyulással lelhetôk fel az épített ipari környezet elemei;
2. a jelen elfogadása vagy tagadása – az egyén mennyire veszi természetesnek a jelenlegi környezetet, mennyiben tudja azt elfogadni;
3. a múlt elfogadása vagy tagadása – az ipari környezetnek a múltból származó emlékei, az írott és az elbeszélt múlt mennyire és milyen viszonyulással képezik szerves részét az egyén életének;
4. ragaszkodás az épített ipari környezethez, vagy annak elutasítása – egy feltételezett választási szituációban az egyén mennyire ragaszkodik jelenlegi környezetéhez, ebben mennyire és milyen módon befolyásolják emlékei, egyéni mitológiája;

1. ábra. Viszonyulás az épített ipari környezethez

5. pozitív vagy negatív kollektív emlékezet – a közösségi emlékezetként, közös tudásként megélt vizuális-kulturális elemek milyen viszonyulással lelhetôk fel az egyén elbeszéléseiben, környezetének tárgyi megnyilvánulásaiban, fotográfiákban, emléktárgyakban, anekdotákban;
6. büszkeség vagy szégyenérzet az épített ipari környezettel kapcsolatban – az egyénnek a tágabb környezetével szembeni viszonyulása milyen elôjellel és erôsséggel jelentkezik.

1. táblázat. Munkáslétszám
 

	Rudabánya	Diósgyôr-Vasgyár
1884	500	1 547
1889	800	2 200
1899	15000	4 836
1914	950	5 000
1915	745	4 500
1916	988	9 000
1922	600	5 685
1927	550	4 179
1934	364	2 269
1942	820	9 000
1943	700	10 9810
1945	600	10 9370
1946	700	12 0000
1951	800	14 0000
1968	11000	17 0000
1980	12000	18 0000
1990	300	8 000
1999	130	3 000

Mindkét kolónia munkáslakosságára jellemzô az az életmódban megjelenô hierarchia, amely a munkahelyen betöltött pozíciókat képezte le. Ez a szinte kasztszerûen elkülönített csoportstruktúra a mindennapok szintjén, a külsôségekben is megjelent. A kolóniás építkezésekre általánosan jellemzôen mindkét helyen más-más lakóértékû lakások épültek a felsô- és középvezetôknek, a tisztviselôknek, a munkásarisztokrácia körébe sorolhatóknak és a tényleges munkásoknak. Nem is nagyon kellett hozzáértô szem ahhoz, hogy a házakra tekintve leolvasható legyen róluk lakóiknak a munkarendszerben elfoglalt pozíciójuk.
Ugyanez megnyilvánult az öltözködésben és a személyes kapcsolatok formalizált rítusaiban is, azaz hogy ki milyen ruházatot viselhetett, találkozáskor ki kinek köszönt elôre, ki milyen kulturális és egészségügyi vagy szórakoztató intézményeket látogathatott. Ezekbôl a jelekbôl mind a vasgyári kolóniában, mind Rudabányán eldönthetô volt, hogy ki hol áll a társadalmi hierarchiában.
A visszaemlékezésekbôl ez karakteresen megfigyelhetô a vasgyárban: „Ez még a gyerekek esetében is igencsak megmutatkozott, mert arra ugyan ügyeltek [a gyár vezetôi], hogy az iskolában ne legyen kivételezés, no de ott nem is volt. De ahogyan kiléptünk az ajtón, már megszûnt a pajtáskodás. Olyan szóba se jöhetett, hogy egy munkásgyerek elmehessen egy tisztviselôgyerekhez játszani, a házba, mert be se engedték volna, de eszébe se jutott, ilyenrôl én nem is hallottam. (…) De még a hidegüzemi dolgozók is, akik keménygallérban és kalapban jártak dolgozni, azok se nagyon keveredtek a melegüzemiekkel, mert azok olyan, hogy is mondjam, másodosztályú emberek voltak a szemünkben… azok olyan máshogyan is öltöztek.” És Rudabányán is: A fômérnököt vagy pláne az igazgatót meg má’ meg se lehetett szólítani, olyan nagy urak vótak, szinte földesurak vótak, még a cselédje vagy a kocsisa is tartottak tûle. …a tiszti kaszinóba mink, alacsonyabb beosztású munkások nem is mehettünk vóna be, azok csak egymással társalogtak. Még a munkahelyen se állt szóba velünk, csak az épp [beosztásban] alatta lévôvel, az is szintúgy; mit mondjak, nagy volt az elkülönülés.”
Azonosságként figyelhetô meg a két kolóniában a szinte törvényerôre emelkedett szakmai endogámia is. Ez túlnyomórészt a szakképzett munkaerô bevándorlásának kezdetén, a századfordulót megelôzô és azt követô évtizedekben volt megfigyelhetô. Az intézményesített szakmai képzés hiányában ebben az idôszakban voltak a legnagyobbak a helyi, képzetlenebb munkások, illetve a bevándorlók közötti ismeret- és tapasztalatbeli különbségek. Az egyes, nagy szakmai tudással és tapasztalattal rendelkezô iparos-, bányászdinasztiák gyakorlatilag csak egymás között házasodtak, igyekeztek elkerülni a külsô féllel kötött frigyet. Anekdoták szerint Diósgyôrben a betelepült kohászmesterek a szakmai tudásukat csakis rokonaiknak voltak hajlandók elárulni – aki tanulni szeretett volna, kénytelen volt beházasodni egy-egy mester családjába. Ennek a viselkedésnek a tükörképe figyelhetô meg azok között a rudabányai buléner származású bányászok között is, akik feleséget régi lakóhelyükrôl, Dobsináról hozattak maguknak. Ez a szokás az 1890-as évektôl kezdôdôen a trianoni határok meghúzásáig élte a virágkorát, bár jóval szerényebb méretekben egészen az 1930-as, 1940-es évekig jellemezte a bulénereket.
Mind a két kolónia lakossága és a két vállalat együtt élte át a vasiparban mutatkozó konjunktúrák és dekonjunktúrák hatásait. A két nagyüzem munkásságának a létszámait összehasonlítva kitûnik, hogy – az eltérô méretekbôl adódóan nominálértékben ugyan nem egyformán, ám – arányaiban azonos módon változott a munkások létszáma és a termelés nagysága. Ugyanúgy hatott mindkét cégre a századfordulós viszonyok kedvezô alakulása, majd késôbbi pangása, ezt követôen az elsô világháború kitörését kísérô fellendülés, a trianoni békekötés, illetve a világgazdasági válság eredményeként beköszöntô évtizedes visszaesés, majd a második világháborút megelôzô és részben kísérô ismételt konjunktúra, a szocialista idôket jellemzô erôszakolt fejlesztés és végül a rendszerváltozást követô végleges leépülés.
Az elôbb felsorolt azonosságok ismeretében különös, hogy miért különbözik mégis ilyen élesen a két kolónia jelenlegi mentalitása? Az azonosságokon túl fordítsuk most a figyelmünket azokra a történetiségükben rejlô mikrokulturális tényezôkre, amelyek a mai állapotokat elôidézhették.

2. ábra. A diósgyôr-vasgyári kolónia, 1999

Alapvetô különbségek fedezhetôek fel a két gyarmat tervezésének, illetve kivitelezésének a folyamatában is. Míg a vasgyári kolóniát egy homogén, nagyméretû, nagyjából vízszintes területen klasszikus hálózat formájú, jórészt párhuzamos, egymást merôlegesen keresztezô utcarendszerrel tervezték meg (2. ábra), addig a rudabányai kolónia, maximálisan követve az építkezést erôsen determináló domborzati viszonyokat, kifejezetten halmaztelepülés jelleggel bír (3. ábra). A külsô szemlélô szemében a vasgyári kolónia kiegyensúlyozott, könnyen átlátható, szétválasztott és sorba rendezett térrészeivel szemben a rudabányai kolónia ötletszerûnek, rendetlennek és rendezetlennek tûnik.
A kolóniák is, mint általában a kötött szerkezetû terek, alapvetôen két nagy csoportra oszthatók: szociopetális térre, amely az embereket közelebb hozza egymáshoz, illetve szociofugális térre, amely az embereket eltávolítja egymástól. Ehhez természetesen nagyon fontos hozzátenni azt is, hogy ami az egyik kultúrában összehozó erô, az egy másik kultúrában eltávolító erôként jelenhet meg. A kolóniákat ugyanis a betelepített, betelepült – túlnyomórészt német ajkú – szakembereknek és családjaiknak építették, hasonlóan német ajkú építészek tervei alapján. Így válhatott a földrajzi viszonyok által kikényszerített halmazfaluforma az ôslakos magyar parasztlakosság számára szociopetális térré, az ugyanilyen formájú kolóniák a betelepült német bányász-, iparosrétegek számára szociofugális térré. Azok a mikrokulturális összetevôk, amelyek az egyik helyen a közösséggé válást elôsegítették, a másik helyen éppen ellentétes hatást fejtettek ki.

3. ábra. Rudabánya, 1999

A Rudabányára betelepülôk között a kétféle térfelfogás meglétére bizonyíték az, hogy míg egy 1942-ben betelepülô, paraszti származású lakos „izgalmasnak, érdekesnek” és „barátságosnak” találta a kolónia elrendezését, addig ugyanezt egy buléner betelepülô „cigány rendetlenség”-ként élte meg. Ugyanilyen kettôsség a vasgyári kolónia esetében nem figyelhetô meg, az ottani megkérdezettek mindegyike pozitívan nyilatkozott a kolónia térszerkezetérôl. Véleményük szerint az épített térben megnyilvánuló rendezettség, átláthatóság elôsegítette, majd a késôbbiekben elmélyítette a közösség kialakulását, mûködését.
Mindeközben semmi jel nem mutat arra, hogy ezek a különbségek a település falusinak mondható jellegébôl vagy a kolónia kis méretébôl következnének. A közvetlen környék más, hasonló környezetûnek és méretûnek mondható bányász-, munkáskolóniái (Ormosbánya, Rudolftelep) ezeket a jegyeket nem mutatták. Sôt, ezeken a helyeken éppen ellenkezô elôjelû, a vasgyári kolóniához hasonló mentalitásbeli elemek voltak felfedezhetôek.
Ugyancsak a mikrokulturális elemek meglétét és azoknak az asszimilációs folyamatok ellenére való mûködését bizonyítja az a tény, hogy a kolóniából nyugdíjassá válásuk, anyagi megerôsödésük miatt vagy egyéb okokból kiköltözô lakosok milyen lakó- és térformákat választanak. Ez a vasgyári munkások esetében gyakorlatilag megegyezik a kolóniabeli lakásaik elrendezésével. Gyakran még a saját építésû házaik külseje, formája, architektúrája is azonos a kolóniában fellehetô lakóépületekével. Ezzel szemben a Rudabányáról kiköltözôk egy alapjaiban más lakóformát választottak. Sem a helybeli, ôslakos paraszti lakosság építkezési szokásai, sem a kolóniában megtapasztalt formák nem jelentettek számukra követendô mintát: a rudabányai parasztportáktól eltérô, a német lakosságú bányásztelepülésekhez hasonló módon alakították ki lakóterüket. A tornácos, hármas osztatú, nyújtott téglalap alakú, nyeregtetôs háztípus és a közvetlen utcai fronttal rendelkezô paraszti térképzés helyett a tornác nélküli, négyzetes vagy L alakú, összetett tetôs, magasított kô alapú, gyakran téglaarmírozású házfajta és a félig zárt belsô udvart rejtô, az utca felé reprezentatív, szinte kizárólag virágos, esetleg sziklakompozíciós elôkerttel csatlakozó térrendezés vált a követendô mintává.
Napjainkra ez a törekvés végérvényesen megszûnt. Mindkét településen nagyjából az 1960-as évekig volt jellemzô ez a folyamat. Ettôl fogva az akkor tipikus házformák, a négyzetes alaprajzú, sátortetôs házak, melyeket a köznyelv mindkét kolóniában „tízszer tízes sátortetôs”-nek nevezett, részben gazdaságossági okokból, részben az önkormányzatok által megkövetelt területfejlesztési kényszerbôl kezdtek egyeduralkodóvá válni.
Erôs különbség észlelhetô a két település terjeszkedésének és ebbôl fakadóan belsô struktúrájának tekintetében is. A véges térnek köszönhetôen a vasgyári kolónia – bár még késôbb is folytak kisebb építkezések, fejlesztések – 1907-re elérte mai kiterjedését. Ezt követôen a vasgyári munkások számára már nem itt építettek lakásokat, a gyarmat terjeszkedése lezárult. Rudabányán, mivel hatalmas beépítetlen területek vették körül, ez nem történhetett meg. Az egymást követô építkezések, melyek egészen az 1970-es évekig tartottak, mind hozzáragasztották kolóniarészüket a településhez. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a területi fejlôdésében lezárt vasgyári településnek volt ideje közösséggé alakulni, kialakítani saját közösségi emlékezetét, mikrokultúrájába integrálni a benne lévô, épített ipari környezetet, míg ezzel szemben Rudabánya lakosságát „lefoglalta” az újabb és újabb betelepülôk befogadása.
Még erôteljesebbé válik ez a különbség akkor, ha megvizsgáljuk a kolóniák belsô társadalmi szerkezetét. A vasgyári teleprôl elmondható, hogy a tervezô szándékának megfelelôen egy rétegzettségében diffúz szerkezet jött létre. A munkaköri hierarchiában elfoglalt pozíciók, amellett, hogy az ott élôk számára több jelbôl is (a lakás és a hozzá tartozó kert mérete, külsô és belsô formája stb.) nyilvánvalóak voltak, nem váltak területi elkülönítô erôkké. Nem alakultak ki elzárt tisztviselôi, vezetôi vagy munkásnegyedek. Ezzel szemben Rudabányán a kolónia terjedési fázisai egyben azt is jelzik, hogy milyen típusú munkaerônek készültek a lakások. Egyes kolóniarészek az elit, többnyire buléner származású szakmunkásoknak, mások a szakképzetlen munkaerônek készültek. Az egymás mellé épült, földrajzilag is elkülöníthetô kolóniarészek így a településen belül különálló morfológiai-társadalmi szegmentumokat képeznek.
Feltûnô az eltérés a két kolóniának az „ôslakosok” általi fogadtatásában is. Ahogyan ezt egy, az 1880-as évek elejérôl származó igazgatói levél tanúsítja, a rudabányai paraszt lakosok közül kikerülô munkások „szabályszerû felmondás és elbocsátó bizonyítvány nélkül, felvett bérelôlegének elszámolása mulasztásával eltávoznak, s a bányamunkát folytató bányászokkal szemben tüntetô viseletet mutatnak”.
Rudabányán a bevándorlók, a szakmunkás elitet adó bulénerek merôben új környezetbe kerültek. Az otthoni, eredeti lakóhelyükön évszázadok alatt kialakított, bányászpolgári értékrenden alapuló életvitelüket nem tudták folytatni. Számukra a költözés hatalmas minôségromlást jelentett. Eredeti lakóhelyeiken, amíg munkához jutottak, kifejezett jómódban éltek. Adót nem fizettek, kiterjedt szociális hálózattal rendelkeztek. Rudabányán kelletlenül fogadták, jöttmentként kezelték ôket a helyi lakosok, akik magukat magasabb kultúrájúnak gondolták. Ez a mentalitás ma is megfigyelhetô, ahogyan egy paraszti származású férfi adatközlômtôl elhangzott: „A bányász nem is igazi férfi, mer’ alúró túrja azt a fôdet, amit mink felûrô…”
Mindez Diósgyôrött nem volt észlelhetô. Egyrészt a kolónia gyakorlatilag lakatlan területre épült, másrészt a helybeli lakosság kellô szimpátiával fogadta a betelepülôket. A paraszti öntudattal szemben itt a városi belenyugvás és elfogadás dominált. Hozzájárulhatott ehhez az a tény is, hogy egy kolóniabeli lakosnak a munkavégzéstôl eltekintve nem volt szüksége elhagynia lakóhelyét – mivel az teljes önellátásra volt berendezkedve. Konfrontáció így alkalom híján sem jöhetett létre. A terepmunka során valamennyi interjúalanyom egyetértett abban, hogy sem a gyarmat és a város között, sem a kolónián belül élô, különbözô nemzetiségû lakosok között ilyen nézeteltérés nem adódott.
Itt merül fel a kétlakiság-egylakiság problémája is. Az, hogy a személy körülményeitôl és személyes kulturális örökségétôl indíttatva mennyire képes monoklin életmód vitelére, alapjaiban befolyásolja viszonyulását munkájához és lakóhelyéhez. A vasgyári kolóniára nem volt jellemzô a kétlaki életmód. Ez elsôsorban nem a minden igényt kielégítô bérezésnek, hanem annak köszönhetô, hogy nem voltak meg a kétlakiság feltételei. Bár minden kolóniabeli épülethez tartozott kisebb-nagyobb kert, ez azonban csak szabadidôs tevékenységnek minôsíthetô elfoglaltságra adott lehetôséget. Annak ellenére, hogy a vasgyári munkásoknak is volt igényük a földmûvelésre, ezt alkalmas terület híján nem tehették, hiszen a vasgyári kolóniát nem a munkások számára könnyen elérhetô földek övezték, hanem a város, illetve a kohászati és gépészeti üzemrészek. Voltak, akik még így sem tudtak ellenállni a földmûvelés vonzásának, vállalva inkább, hogy hosszas utazgatásokkal jutnak csak el bérelt vagy vásárolt földjükig.
Könnyebben mûvelhették – és mûvelték is – földjeiket ezzel szemben a rudabányai bányászok. A kétlakiság a nagyüzemi bányászat kezdetétôl fogva ismert jelenség volt. A község határainál viszonylag nagy kiterjedésû, igaz, gyönge minôségû földterület állt a mûvelni kívánók rendelkezésére. Emellett, a vasgyári kolóniához hasonlóan, a telep lakásainak mindegyikéhez tartozott kisebb konyhakert is. Olyannyira jellemzô volt ez a kettôs életmód, hogy a mezôgazdasági munkák ideje alatt jelentôsen csökkent a bányában dolgozó szakképzetlen munkások száma. Egyes idôszakokban ez a szám a munkáslétszám 26-28 százalékát is kitette. Így például 1899-ben az ezernyolcszáz fôs dolgozói létszám a nyári idénymunkák idôszakában ezerháromszáz fôre esett vissza. Természetesen ez az életmód a vállalathoz, és ezen keresztül az ipari környezethez való viszonyulást is alaposan befolyásolta.
Annak ellenére, hogy a beköltözött szakképzett munkások jóval kisebb mértékben éltek a kétlakisággal, joggal merülhet fel a kérdés, hogy egy olyan népesség körében, amely évszázadok óta a bányászatból tartotta fönn magát, miért ilyen erôs a földdel való foglalatosság igénye? Egyrészt azért, mert a kolóniát övezô paraszti településrészek és települések mindent átható földközpontúsága befolyásolta ôket. „A földmûvelés az egyszeri munka és dupla öröm a parasztoknak, hát nekünk miér’ ne lehessen? Mer’ nem kell mindenér’ a bótba szaladozni, ha van egy kis zôccség, meg kukorica a malacnak, meg aztán ha lássa az ember, hogy mit is dógozott a sajátján, akkor szinte kivirul a lelke is” – ahogyan egy idôs, buléner származású interjúalanyom mondta. Másrészt a szülôhelyrôl hozott tapasztalatok hatottak rájuk. Hiszen a kibocsátóhely, Dobsina, közel sem volt homogén népességûnek mondható, az iparból élôk folyamatos kapcsolatban álltak a föld- és erdômûvelésbôl élôkkel.
Explicit módon megmutatkozik ez a különállás a két település lakossága között. Míg a megkérdezett rudabányai munkások többsége (67%) azt vallotta, hogy „El lehet élni a bánya nélkû’ is, maj’csak elkapirgálok ottho’. Nekünk má’ semmise a gyár…”, addig a megkérdezett vasgyári munkások nagy része (79%) bízott a diósgyôri vasgyártás feltámadásában. „Elôbb-utóbb csak kell az a vas, és akkor mi készen fogunk állni!” – ahogyan egy vasgyári interjúalanyom mondta. Míg Rudabányán a követendô minta a paraszt ôsök öröksége, illetve valamilyen vállalkozói magatartás, addig a vasgyári kolóniában elsôsorban a vasgyári, nehézipari munka volt.
Jellemzô különbségeket mutatott a rendszerváltozásig a vállalati tulajdon tiszteletének eltérô volta is. A gazdasági-politikai változás mindkét település lakosságát katasztrofálisan érintette, hosszas és fájdalmas agóniát követôen megindult a munkahelyek leépülése. A kilátástalan jövôkép a két kolóniában azonban eltérô magatartásformákat hozott a felszínre. A nehézipari termelési eszközök, épületek, berendezések spontán, magánszemélyek általi széthordása hatványozottabban jelentkezett a rudabányai kolónia, mint a vasgyári kolónia esetében. Míg vasgyári interjúalanyaim valamennyien elítélôen nyilatkoztak a közösségi-vállalati vagyon eltulajdonításáról, addig rudabányai adatközlôimnél ennek pontosan az ellenkezôjét tapasztalhattam. Azt tekintették „ügyes embernek”, aki minél többet tudott saját használatba venni a vállalati tulajdonból, s az kapta meg a „nem igazi férfi” és a „tehetetlen ember” bélyeget, aki nem akart, nem tudott ebben a folyamatban részt venni.
A tulajdon tiszteletének ezeket az ismérveit mind elôképek, mind a legutóbbi idôk történései meghatározzák. A földet is mûvelô rudabányai ipari munkások között elfogadott volt az, hogy a nem mûvelt – nem kaszált, nem szántott, egyáltalán a tulajdonosi gondoskodást szemlátomást nélkülözô – földet bárki elfoglalhatta. A föld tulajdon- vagy bérleti joga minden körülményeskedést mellôzve átszállt a foglalóra. Ez ténylegesen mûködô folyamat volt, a hanyag tulajdonos teljesen természetesnek vette az ilyen cserét. Emellett a gyors lakosságnövekedés is magával hozta a község erkölcsiségének erôteljes hígulását. Az egymást szinte alig ismerô embereket, a Rudabányát még nem szülôföldjüknek tekintôket nem fogta vissza a közösség visszatartó erkölcsi ereje. Mindez a folyamat a vasgyári kolóniában nem jelentkezhetett. A zárt telep természetes fluktuációja (2. táblázat) nem tudta a közösségi kohéziót megváltoztatni, a szankcionálás kulturális intézményrendszere megfelelô mûködés mellett képes volt az újonnan érkezôket is visszatartani.

2. táblázat. Munkáslakások száma
 

	Rudabánya	Diósgyôr-Vasgyár
1882	040	0400
1888	090	0800
1889	190	1230
1938	281	1400
1951	314	1400
1955	359	1400
1965	781	1400

Igencsak fontos tényezô a kollektív emlékezet megtartásában, illetve a közösségi mentalitás alakításában az, hogy a helyi szimbólumrendszerekbe milyen fontossággal épültek be, s mennyire maradtak meg abban ikonként az ipari létesítmények. Ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy az egyén az így felfogható épületeket mennyire és milyen minôségben láthatja nap mint nap. Könnyû volna ellentétet találni a kohászat mindenki számára látható épületegyüttesei és a bányászat láthatatlan vagy csak kevés ember számára látható, a föld alá bújó objektumai között. Minden bizonnyal ez is erôsen befolyásolja az egyén viszonyulását az ipari környezethez. Ennél sokkal fontosabb azonban az évtizedek alatt kialakult szimbólumrendszer elemeinek elvesztése, nyom nélküli eltûnése vagy lassú pusztulása.
Az ilyen pusztulás mind a két település kolóniájában és munkaterületén bekövetkezett. De amíg Diósgyôrött „volt mibôl” szimbólumként számon tartott elemeket elveszíteni, addig Rudabányán nem. Így a kevés föld feletti szimbólum, mint az elsôdlegesnek tekinthetô vasércdúsító-kémény vagy a vasérctörômû pusztulása (de ide számíthatjuk a „Jó szerencsét!” köszönés kikopását az általános iskolából, illetve a köznapi nyelvezetbôl is) alapjaiban kezdte ki az egész szimbólumrendszert. Kivétel nélkül valamennyi rudabányai interjúalanyom olyan szellemben nyilatkozott, mint egyik társuk: „Akkor tudom, hogy hazaértem, ha már látom a busz vagy a vonat ablakából a [vasércdúsító] kéményt. A kémény Rudabányát jelenti. Mióta nincs kémény, nincs mihez igazodni…”
Ide tartozik több, napjainkban is zajló s a mentalitást befolyásoló folyamat is. Ilyennek nevezhetô a külvilágnak az ipari mûemlékek iránti érdeklôdése is. Ez az érdeklôdés tudatosítja az ott lakókban saját értékeik nagyságát és fontosságát. De amíg a vasgyári kolóniában ez a külvilágból érkezô érdeklôdés – köszönhetôen az itt zajló kutatásoknak – permanens, addig Rudabányán szórványos. Pedig egyrészt mindkét település lakóinak mentalitását szignifikánsan befolyásolja az ilyen érdeklôdés, másrészt az ott lakók fogékonyak az ilyen érdeklôdésre. Mutatja ezt az is, hogy Rudabányán a sorozatos ôshominidae-leletek – többek között a külvilág folyamatos és nem szûnô érdeklôdésének, a téma önmagában való érdekességének, a „valamit találás” helyi mítoszainak köszönhetôen, melyet állandóan ébren tart a korábbi külszíni fejtésen való ásványkeresgélés, másrészt a helyi általános iskolai oktatásnak köszönhetôen, mely sikerrel igyekszik a helyiekben elültetett büszkeséget ébren tartani – közösségi ikonná tudtak válni. „Ha régen kérdezték, hogy mire is vagyok büszke, akkor a vasércet mondtam, mer’ az valahogy olyan egyedülálló, az nincsen máshol. De az már nincs, bezárt; és ugyanolyan fontos a Rudapithecus, arról bárhol a világon mindenki tudja, hogy rudai. (…) Az egy helyi kurózium [sic!], az a mi büszkeségünk.”
A másik ilyen befolyásoló tényezô az épített ipari környezet eddigi védelmére tett bármilyen látható erôfeszítés. Védelem, törôdés, még ha csak adminisztratív úton is. A vasgyári kolóniában arra a kérdésemre, hogy honnan vannak tudatában annak, hogy bizonyos ipari épületek s a kolónia is építészeti értéket képvisel, a többség (71%) a központi intézkedéseket nevezte meg elsôdleges információforrásként. Rudabányán az erre a kérdésre adott válasz gyakorlatilag értékelhetetlen volt. A kérdés ellenpróbájára, azaz hogy miért nem értékesek ezek az épületek, a többség (84%) egyik interjúalanyom szavaival élve azt válaszolta, hogy „senkise foglalkozik ezekkel, …ezek senkiéi, mindenki azt csinál, amit csak akar”. Tovább rontja a helyzetet az értékes épületek központi átalakítása, jellegtelenné tétele, esetenkénti lebontása – ez követendô mintaként jelent, jelenik meg az egyén számára.
Erôs megítélésbeli tényezôként jelentkezik mind a Vasgyárban, mind Rudabányán a slumfolyamat is. Megítélésük azonban helyileg különbözô. Rudabányán a – fôként a legkorábbi építkezésekbôl származó – kolóniabeli épületeket túlnyomórészt (90%) a nyomortanyával, a cigánylakással azonosítják, ezekhez a lakásokhoz az alacsony életszínvonalú, komfort nélküli lét képe társul. A megkérdezettek igyekeztek önmagukat elhatárolni ezektôl az épületektôl, semmilyen közösséget nem vállalni szellemiségükkel. „Már a kedvem elmegy az Ördögszigettôl, a Rendôrsortól vagy a Kórházsortól [lepusztult rudabányai településrészek], ha arra kell menni. Ha vendéggel együtt jövök fel a vonattól vagy a busztól, a lehetô leggyorsabban igyekszek átmenni rajta, szinte ég a pofám, alig bírok elnézést kérni, hogy ezt látni kell. Tényleg, ég a pofám; hát hogy néznek azok ki?” – vélekedett egy harminckilenc éves telepi lakos.
A vasgyári kolóniában lakók ezzel szemben különbséget tettek az egyes lepusztulóban lévô utcák lakossága és az épületek között, a slumfolyamatot nem azonosították a kolóniabeli lakásokkal. „…A cigány az cigány mindenütt. Nem a kolónia tehet arról, hogy annyira lepusztították azokat az utcákat. Az nem a kolónia, azok CSAK a cigányok!” (…) Mikor valami ok miatt arra kell járni, akkor nem is úgy gondolok rá, hogy ez is ide [a kolóniához] tartozik. Pedig tudom, hogy oda, hát gyerekkoromban itt jártam hazafelé… – különböztette meg mintegy kettéválasztva a tönkretett és az eredeti vagy felújított állapotban lévô kolóniarészeket egy nyolcvankét esztendôs lakos. Köszönhetô ez annak is, hogy jócskán van példa a lakások tradicionalista helyreállítására is, melyek mind a közösség, mind a központi szabályozás igényeinek megfelelnek.
Összefoglalásként elmondható, hogy a jelen állapotának csíráit már a születésükkor magukban hordozták, mûködésük, virágkoruk és hanyatlásuk során pedig kibontakoztatták a vizsgált munkáskolóniák. Nem lehet egy-egy múlt- avagy jelenbeli részletet kiemelve dicsérni vagy kárhoztatni a mának az ipari környezethez való viszonyulását. Hozzátéve mindehhez azt is, hogy mindez nem egy lezárt történés, hanem napjainkban is jelentôs flexibilitással változó – és hozzáteszem: az eredmények által bebizonyítottan változtatható – folyamat.
 

Jegyzetek
1  Rudabányán 41, míg Diósgyôrben 62 fôvel készült zárt, interjú-vezérfonallal kísért beszélgetés. Rudabányán ez kiegészült 9 további, nem kolóniában lakóval felvett interjúval.
 

Irodalom

Cséfalvay Zoltán et al.: Rudabánya 1985. Forrás, 1987. 5. szám 66–74.
Csontos Györgyi–Vass Tibor: Ózdi munkáskolóniák. Pomáz, 2001, Kráter.
Eisele Gusztáv (szerk.): Gömör és Borsod vármegyék bányászati és kohászati monográfiája. 1. kötet. Selmeczbánya, 1907, OMBKE Borsod-Gömöri osztálya.
Gömöri Á. (szerk.): Emlékkönyv Dobsina város alapításának 600 éves évfordulójára. Putnok, 1927.
Hall, Edward T.: Rejtett dimenziók. Budapest, 1995, Katalizátor.
Kiszely Gyula: A Diósgyôri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867–1945. Miskolc, 1997, BAZ Megyei Levéltár – Montan-Press Kft.
Matej, Milos et al.: Nové Vitkovice. Ostrova, 1992.
Mráz Gusztáv: A dobsinai német nyelvjárás. Budapest, 1909, MTA.
Olajos Csaba: A diósgyôr-vasgyári kolónia. Miskolc, 1998, BAZ Megyei Levéltár.
Pittroff Kálmán: Munkásjóléti intézmények. Diósgyôr–Gyártelep, 1906, k. n.
Podányi Tibor: A nagyüzemû bányászat 100 éve Rudabányán. Rudabánya, 1980, ÉÁMF.
Podányi Tibor: A rudabányai bányászat történetének néhány emléke. Bányászati és Kohászati Lapok, 1975. 12. szám 845–852.
Podányi Tibor: Rudabánya bányásznemzetségei. Bányászati és Kohászati Lapok, 1974. 3. szám 208–211.
R. Nagy József: Miért lopnak Rudabányán? Kézirat. Miskolc, 1993.
R. Nagy József: A vasgyári kolónia. Dokumentumfilm. Miskolc, 1997.
R. Nagy József: A kolónia krónikásai. Dokumentumfilm. Miskolc, 1998, Miskolci Egyetem.
Viktor Gyula: Bulénerek Rudabányán. Kézirat. Rudabánya, 1981.