A dokumentumok hozzáférhetetlensége miatt az 1980-as évek közepéig tartotta magát az a vélekedés, hogy a Rákosi-korszakban nem is létezett terület- és településfejlesztési politika (például Tatai 1984), csak a szocialista városok építésére vonatkozó ad hoc tervek készültek. Ez az állítás annyiban igaz, hogy 1948 és 1953 között sem a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) vezetése, sem a Minisztertanács vagy az Országgyûlés nem hagyott jóvá speciálisan terület- és/vagy településfejlesztési programot (hacsak az I. ötéves terv néhány idevonatkozó mondatát nem tekintjük annak). Azaz koherens terület- és településfejlesztési politikáról valóban nem beszélhetünk e periódusban. (Hivatalosan jóváhagyott és kormányprogram szintjére emelt terület- és településfejlesztési programok csak késôbb, az 1950-60-as évek, illetve az 1960-70-es évek fordulóján születtek.) Azonban a Területrendezési Intézet (TERINT) iratanyagának felfedezését (amely Belényi Gyula nevéhez fûzôdik) és az Országos Tervhivatal (OT) iratainak kutathatóvá válását követôen kiderült, hogy különbözô tervezômûhelyek a Rákosi-korszakban is számos fejlesztési programot dolgoztak ki, csak azokat hivatalosan, véglegesen nem hagyták jóvá.
Az elmúlt másfél évtizedben a Rákosi-korszak terület- és településfejlesztési politikájáról több, különbözô szempontú feldolgozás készült. Elsôként Belényi Gyula írt a korabeli településfejlesztési koncepciókról (Belényi 1984), majd Ádám Anna az ipartelepítés és az ipar decentralizációja viszonylatában vizsgálta a szocialista területi politikát (Ádám 1985). Az 1990-es években Hajdú Zoltán település- és közigazgatás-földrajzi kutatásai keretében foglalkozott a témával (Hajdú 1990, 2001), Belényi Gyula pedig az alföldi városok kapcsán tanulmányozta részletesen a fejlesztéspolitika problematikáját (Belényi 1996). A korszak legjellemzôbb térbeli-társadalmi produktumainak, a szocialista városoknak a szempontjából azonban mostanáig senki sem vizsgálta a terület- és településpolitikát.
Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy az 1948-1953 között kidolgozott különféle fejlesztési elképzeléseket és programokat áttekintve bemutassuk, hogy ezeknek a terveknek a legfôbb céljuk - elôbb latensen, utóbb nyíltan is - a szocialista városok létrehozása volt. Az említett idôhatárok választását az indokolja, hogy ez az öt év a magyar ipar szerkezetének és a településstruktúra alakulásának szempontjából egyaránt meghatározó jelentôségû volt. Az 1948-1953 között megkezdett beruházások és városépítkezések egyfajta kényszerpályára állították a késôbbi fejlesztéspolitikát is: lehetetlen volt félbehagyni ôket, pusztulni engedni a milliárdos invesztíciókat, viszont befejezésük továbbra is súlyos tehertételt jelentett a nemzetgazdaságnak.[1]
Tanulmányunkban elsôként röviden felvázoljuk, hogy mely intézmények foglalkoztak a terület- és településfejlesztés kérdéseivel, illetve mely testületek rendelkeztek érdemi döntéshozatali vagy véleményezési jogkörrel e területen. Ezt követôen közelebbrôl megvizsgáljuk, hogy a szocialista városok milyen helyet foglaltak el az 1948 és 1951 között kidolgozott területfejlesztési és ipartelepítési tervekben, a szocialista országrendezési tervben, továbbá hogy miként érintette azokat az ipartelepítés végrehajtása. Külön foglalkozunk majd a településfejlesztési tervezetekkel és a településosztályozással. Végül megnézzük, hogy az infrastrukturális fejlesztések elosztása során hogyan biztosítottak kedvezôbb feltételeket a szocialista városoknak.
A részletes vizsgálat elôtt azonban röviden tisztáznunk kell, hogy mely hazai településeket tekintjük szocialista városnak. Politikai, szociológiai, településföldrajzi és demográfiai kritériumok (a szocialista redisztribúciós rendszerekben elfoglalt kiemelt helyzet, a speciális ipari funkciók, az ipari foglalkoztatottak túlsúlya, a városi tradíciók hiánya és a gyors népességnövekedés) együttes figyelembevételével tizenegy magyar települést sorolunk a szocialista városok kategóriájába: Ajkát, Dunaújvárost, Kazincbarcikát, Komlót, Oroszlányt, Ózdot, Salgótarjánt, Százhalombattát, Tatabányát, Tiszaújvárost és Várpalotát.[2] E tizenegy város közül kettônek (Százhalombatta és Leninváros-Tiszaújváros) az alapítása ugyan idôben kívül esik a vizsgált perióduson, de a kiemelt helyzetrôl elmondottak esetükben is érvényesek (egy késôbbi idôszakban is).

Döntési mechanizmusok és jogkörök a fejlesztéspolitikában

Egy olyan bürokratikus jellegû rendszerben, mint a szocializmus volt, különösen fontos, hogy egy-egy részpolitikával milyen fôhatóságok, testületek foglalkoznak, van-e az adott területnek önálló minisztériuma stb. A szocialista rendszerben a fejlesztéspolitikák szigorú hierarchiába tagozódtak a következôk szerint:
1. a kommunista ideológia és a mindenkori katonapolitikai helyzet határozta meg a gazdaságpolitikát;
2. a gazdaságpolitikai prioritások szabták meg az iparosítás tempóját és struktúráját, azaz a gyakorlati iparpolitikát;
3. az iparpolitika szabott irányt a terület- és településfejlesztési politikának.
Egy-egy település és térség sorsa tehát a gazdaságpolitikán állt vagy bukott, önálló terület- és településfejlesztésrôl a vizsgált periódusban nem beszélhetünk. A vázolt hierarchia ugyanakkor a döntési szinteket is kirajzolja.
Az elsô szint az MDP Titkársága, illetve Politikai Bizottsága (PB) - gyakorlatilag Rákosi Mátyás, Gerô Ernô és Farkas Mihály - kizárólagos kompetenciájába tartozott. Ez természetesen nem zárta ki, hogy e két testület alkalom- vagy inkább kampányszerûen ne foglalkozzon egyes kiemelt nagyberuházásokkal (Sztálinváros, Komló, Kazincbarcika stb.) vagy az ipar-, terület- és településfejlesztés legfontosabb kérdéseivel. A Titkárság és a PB kötelezô érvényû direktívákat fogalmazott meg, s utasításaira intézkedett az államigazgatás irányában az Elnöki Tanács, a Minisztertanács vagy a Népgazdasági Tanács (NT). A többszörös személyi átfedések (Rákosi a Minisztertanács, Gerô az NT elnöke volt stb.) garantálták a direktívák végrehaj(ta)tását.
A második szint - a pártvezetés rendszeres és operatív beavatkozása mellett - fôként az OT hatáskörét képezte. Az OT az ambiciózus Vas Zoltán vezetése alatt gazdasági csúcsminisztériumként irányította a magyar gazdaság átalakítását, majd tervgazdaságként való mûködését. A Tervhivatal apparátusa viszonylag nagy önállósággal dolgozta ki a fô irányvonalon belüli hangsúlyokat, fejlesztési elképzeléseket. (1953 elején éppen ez a pártvezetés által túlzottnak tartott önállóság vezetett Vas Zoltán leváltásához.) Az OT szervezete egyfelôl leképezte az államigazgatás struktúráját konkrét minisztériumokat felügyelô fôosztályokkal (szénbányászati, kohászati stb.), másfelôl olyan fôosztályai is voltak, amelyek több tárcát érintô ügyekkel foglalkoztak (például a beruházási és telepítési, a közületi vagy a szociális és kommunális fôosztály). Az egyes ágazati minisztériumok fejlesztési kérdésekben szûk mozgástérrel rendelkeztek, az OT legfeljebb konzultáció szintjén vonta be ôket a döntések elôkészítésébe. E fôhatóságok lényegében csak a pártvezetés és az OT által kiszabott feladatokat bontották le az alsóbb irányítási szintek (iparigazgatóságok, trösztök stb.) számára.
A harmadik szintnek, magának a terület- és településfejlesztési politikának a kidolgozása alapvetôen szintén az OT hatáskörébe tartozott. (A kulcskérdésekben természetesen itt is a Titkárság és a PB mondta ki a végsô szót.) Ugyanakkor a Tervhivatal illetékes fôosztályai rendszeresen egyeztettek a Belügyminisztérium Helyi Tanácsok Fôosztálya Területszervezési Osztályával, az Építésügyi Minisztérium városfejlesztéssel foglalkozó fôosztályával, a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium infrastruktúráért, valamint a Könnyûipari Minisztérium szociális és kommunális ügyekért felelôs fôosztályával. A Tervhivatal mellett ezen a szinten jutottak szerephez a különbözô tervezômûhelyek (az OT-nek alárendelt TERINT, illetve VÁTI), amelyek több esetben "önszorgalomból" is készítettek tervezeteket. A megyei és a helyi tanácsok elméletileg és gyakorlatilag is kívül maradtak ezen a döntési mechanizmuson, már csak azért is, mert a jogszabályok sem írták elô a velük való egyeztetést. A tanácsoknak tehát az ipar-, a terület- és a településfejlesztés kérdéseibe szinte semmilyen beleszólásuk nem volt.
Mindezeken túl nem szabad megfeledkeznünk az MDP Központi Vezetôsége (KV, közkeletû nevén a Pártközpont) osztályairól, amelyek tevékenységükkel mindhárom szintet átfogták. Az Adminisztratív Osztály, az Állampolitikai Osztály, az Államgazdasági Osztály, a Terv-, Pénzügyi és Kereskedelmi Osztály, az Ipari és Közlekedési Osztály a pártvezetés döntéseinek elôkészítésében és végrehaj(ta)tásában egyaránt részt vett. Ezen osztályok egyrészrôl közvetlen kapcsolatot tartottak a minisztériumokkal és a fôhatóságokkal, az iparigazgatóságokkal, az ipari trösztökkel és egyes kiemelt nagyvállalatokkal (utasították, ellenôrizték, beszámoltatták ôket; adatokat, javaslatokat kérhettek tôlük), másrészrôl a párt vezetô testületei számára készítették elô a megfelelô jelentéseket, statisztikákat, adatokat.
A döntési mechanizmusról rajzolt képhez az is hozzátartozik, hogy 1948 és 1953 között a legfontosabb fejlesztési döntéseket az országot teljhatalommal irányító MDP Titkársága és PB-je hozta, ám e két a testület igen ritkán bírálta felül az OT vagy a Pártközpont apparátusa által készített javaslatokat. Ez azt is jelenthette volna, hogy szigorúan szakmai szempontú döntések születnek, de nem errôl volt szó. A Pártközpont osztályain, az OT és a minisztériumok fôosztályain ugyan többé-kevésbé szakmai munka folyt, ám azt is oly mértékben átitatta a kommunista ideológia, hogy ebben az idôszakban értelmetlen "szakmai" és "politikai vezetés" ellentétérôl beszélni. Valódi fejlesztési alternatívákat csak a független tervezômûhelyek tudtak felmutatni, mint például az Államtudományi Intézet Területrendezési Munkaközössége, a Budapesti Mûszaki Egyetem Városépítési Tanszéke vagy maga a TERINT (1949 decemberéig). Az általuk kidolgozott elképzelések azonban oly mértékben rendszeridegenek voltak, hogy - a TERINT néhány elgondolását leszámítva - semmilyen formában nem épültek be a szocialista tervezés gyakorlatába.
A terület- és településfejlesztés korabeli szereplôinek és döntési mechanizmusainak rövid áttekintését követôen most nézzük meg, hogy milyen területi és települési problémákkal kellett szembenézni az 1940-50-es évek fordulójának Magyarországán, s ezekre milyen válaszok születtek.
Területfejlesztési és ipartelepítési tervek (1948-1951)
Az 1940-es évek végén Magyarországot szembetûnô területi és települési egyenlôtlenségek osztották meg: változatlan volt Budapest ipari és települési túlsúlya és a hagyományos ipari régiók (Budapest környéke, Észak-Magyarország és Észak-Dunántúl) ipari és infrastrukturális elônye az Alfölddel és a Dél-Dunántúllal szemben (Ádám 1985, 181-183). Az egyenlôtlenségek felszámolását politikusok és gazdasági szakemberek egyaránt az elmaradott térségek és települések iparosításától várták. Az iparosítást két további tényezô is motiválta: a közelinek hitt újabb háborúra készülve megfelelô ipari-katonai potenciál kiépítése, illetve a társadalom átalakításának, a tömeges városi munkásosztály létrehozásának igénye.
Mindezeknek megfelelôen már az I. ötéves terv elôkészítése során is az iparosítás szempontjai kerültek elôtérbe. Az OT 1948 nyarán Budapest, Miskolc, Ózd ipari központok fejlesztését, valamint a Duna mentén egy vasipari komplexum és település létesítését irányozta elô. A középtávú terv területi és települési kérdéseinek kidolgozásával megbízott TERINT munkatársai - az OT eredeti elgondolásával ellentétben - a centrumok nagyobbítása helyett három regionális nehézipari együttmûködés tervét vetették papírra: egy Sajó-völgyi, egy mecsek-baranyai és egy Zagyva-völgyi kooperációét. Mindegyik a meglévô központok (Ózd, Miskolc, Pécs, Salgótarján) túlterheltségét igyekezett csökkenteni, és új városok létrehozásával (Sajókazinc és Berente, Komló és Mohács, illetve Nagybátony és Lôrinci térségében) kívánta fejleszteni a gyengén urbanizált térségeket. 1949 elején három fô tengely kiemelt fejlesztésére tett a TERINT javaslatot: egy északkelet-délnyugati bányászati, nyersanyagbázisra támaszkodó, de vízbázisban szegény tengelyre; valamint a Duna, illetve a Tisza vízbázisára alapított egy-egy észak-déli tengelyre (Perczel 1989, 84-85). Ezeket az elgondolásokat a Pártközpont hivatalosan elutasította, ugyanakkor az OT az ipartelepítési elképzelések kiindulási pontjaként használta azokat (lásd alább bôvebben).
1949 januárjában az MDP PB által az I. ötéves terv kidolgozásához elôzetesen megadott irányelvek a kohászat, a gépipar, a vegyipar és a vasúthálózat fejlesztését szorgalmazták a leginkább.[3] Bár a nyilvánosság elôtt még sok szó esett az ágazatilag és területileg kiegyensúlyozott fejlesztésrôl, a különbözô tervezômûhelyek fô feladata egyre inkább csak az iparosítás területi és települési elhelyezésére szûkült, úgy, hogy a telepítés megfeleljen a nyersanyag-adottságoknak, a mûszaki, a munkaerô-gazdálkodási, a közlekedési, a katonai-védelmi és nem utolsó sorban a politikai szempontoknak. Az új középtávú terv elôkészítése során a TERINT, az OT, az - akkor még egységes - Iparügyi Minisztérium és a Pártközpont megfelelô osztályai óriási munkát végeztek a konkrét telepítési helyszínek meghatározása érdekében. Csakhogy a politikai vezetés - a nemzetközi helyzet változásai és egyéb megfontolások alapján - állandóan új és új kívánságokkal állt elô, amivel lényegében lehetetlenné tette a tervezômunkát. (Ennek közismert példája a régóta óhajtott grandiózus vaskombinát építési helyszínének kiválasztása körüli tortúra,[4] de említhetjük a városfejlesztési-rendezési tervek állandó módosítgatásait is.)
Az egyik elsô, konkrét helyszíneket is tartalmazó ipartelepítési vázlatot az OT-ban 1949. április végén vetették papírra. A hivatal ipari osztálya - politikai jóváhagyás hiányában - ekkor azonban még csak néhány tervezett új üzem hozzávetôleges helyét adta meg.[5]
Részletesebb dokumentáció elkészítésére csak az ötéves terv készítésének utolsó pillanataiban, 1949 ôszén került sor. Az OT Üzemtelepítési Osztályán valószínûleg ekkor állították össze az Ötéves üzemtelepítési tervet[6], amelyben egyértelmûen felismerhetôk a fentebb ismertetett TERINT-tervezet elemei: a Sajó-völgy, a Tisza mente és Mohács térségének fejlesztése. Az Ötéves üzemtelepítési terv fô célként új ipari gócpontok létesítését és a nagy mezôgazdasági munkaerô-felesleggel rendelkezô területek iparosítását tûzte ki. A koncepció fontos elemének tekinthetjük, hogy a Mohács környéki tervezett iparvidék egyfajta déli ellenpólust képezzen az északi ipari térségekkel szemben (Ádám 1985, 189). Új városok létesítésérôl vagy meglévô ipari centrumok várossá alakításáról nem esett szó e dokumentumban.
Az MDP PB mellett gazdasági elôkészítô testületként mûködô Államgazdasági Bizottság 1949. október közepén vitatott meg egy 1950. évre szóló ipartelepítési tervet,[7] amely a korábbi Ötéves üzemtelepítési terv fôbb elemeinek felhasználásával készült. Az 1950. évi terv már keretösszeget is rendelt az egyes beruházásokhoz: a mohácsi "nehézipari gócpontra", a komlói bányákra és a Sajó-völgyi új lôpor-, illetve nitrogéngyárra több mint 4 milliárd forintot irányzott elô. Ezt a telepítési tervet végül nem hagyta jóvá az Államgazdasági Bizottság, hanem úgynevezett "telepítési irányelvek" kidolgozására szólította fel a Tervhivatalt.
Eközben az MDP vezetése 1949 késô ôszén - a nemzetközi politikai helyzet változása miatt - a részletes következô évi tervek kidolgozása helyett a középtávú terv minél gyorsabb elfogadtatására törekedett. Erre a sietségre mi sem volt jellemzôbb, mint hogy a legnagyobb volumenû beruházás, az új vasipari kombinát "telephelyváltozását" (Mohács helyett Dunapentele) át sem vezették a PB, majd a parlament elé kerülô ötéves tervjavaslaton. Mindenesetre az 1949 decemberében megszavaztatott, az I. ötéves tervrôl szóló törvény[8] a tervidôszakban 263 új ipari üzem létesítését írta elô. Ezeknek a 44 százalékát nehézipari üzemnek tervezték. A Tiszántúl, a Duna-Tisza köze, illetve a Dunántúl elmaradott megyéit gyárak telepítésével kívánták fejleszteni. A törvény ezenkívül két új iparvidék - a borsodi és a pécs-mohácsi - létrehozásáról is rendelkezett. A tervtörvény távlati célként megfogalmazta Magyarország elmaradott térségeinek felzárkóztatását, de egyrészt ezt kizárólag ipar telepítésével kívánta elérni, másrészt a taxatív felsorolásba többnyire csak a meglévô ipari térségekbe telepítendô létesítmények kerültek be.
Az OT által 1950 februárjában kidolgozott, és az MDP Titkársága által jóváhagyott 1950. évi ipartelepítési terv[9] aztán eléggé egyoldalúan értelmezte a tervtörvényben lefektetett célkitûzéseket. Ugyanis a terv "a budapesti ipari centrum egészséges megbontása és új vidéki ipari gócpontok létesítése" címén mindössze három körzet fejlesztését irányozta elô: Sajószentpéter-Kazincbarcika környékét (borsodi kombinát), Dunapentele-Dunaföldvár környékét (vaskombinát) és Várpalota-Veszprém-Balatonfûzfô vidékét (közép-dunántúli iparvidék). A korábban tervezett fôvárosi és alföldi beruházásokat erôteljesen mérsékelték, bár leszögezték, hogy a "honvédelmi szempontból fontosabb, nagy volumenû, elsôsorban nehézipari telepítéseket általában a Duna vonalától keletre kell elhelyezni". A terv végül összesen 2,3 milliárd forint beruházására tett javaslatot: ennek majd' 60 százalékát az iparban, illetve közel a felét az északi régióban kívánták felhasználni. A Duna-Tisza köze és a Tiszántúl a források alig negyedét kapta, és szociális-közületi beruházásokat egyáltalán nem terveztek e két régióban.
Az 1950. év folyamán - az éves ipartelepítési tervnek megfelelôen - számos nagyberuházás kezdôdött meg egyszerre az ország különbözô pontjain: a várpalotai és komlói bányák bôvítése; a Dunai Vasmû építése Dunapentelén; az ózdi és a diósgyôri kohászati rekonstrukció; a várpalotai és a tatabányai alumíniumkohó építése, illetve felújítása stb. E munkák döntô többségét természetesen nem lehetett néhány hónap alatt befejezni. Az OT - valószínûleg 1951 elején készült jelentésében - tizenhat sûrûn gépelt oldalon sorolta fel a folyamatban lévô és megkezdendô újabb beruházásokat.[10] A jelentés szerint a következô évre áthúzódó beruházások összege 1950-51 fordulóján elérte az 5 milliárd forintot, amibôl 2,7 milliárd a nehézipart, 0,9 milliárd pedig a védelmi ágazatot érintette. Mindezen túl 1951-ben 0,9 milliárd forintnyi polgári és 1,7 milliárdnyi katonai jellegû beruházást kívántak megindítani.
1950-ben és 1951 elsô felében a nagyberuházásoknak az ötévesterv-törvény elôírásait mellôzve, egyedi eljárás során kerestek telephelyet. Ezért lett volna mihamarabb szükség az ipartelepítési politika céljainak összegzésére. Az országos ipartelepítési tervet végül a TERINT készítette el, és hosszas egyeztetések után 1951. július végén terjesztette be az OT Beruházási és Telepítési Fôosztálya Kollégiumának.[11] Ennek kidolgozása során a négy "sztálini ipartelepítési elvbôl" indultak ki (1. gazdaságosság, 2. iparilag elmaradott területek fejlesztése, 3. a falu és a város közötti különbség felszámolása, 4. honvédelmi szempontok), valamint tekintettel voltak a beruházások végrehajtásának folyamatosságára, egyes települések ipari profiljára és Budapest további iparosításának megakadályozására. A tervben a TERINT 162 darab, összesen 21,86 milliárd forint értékû beruházással járó országos jelentôségû üzem elhelyezésére tett javaslatot. Ezen összeg közel felét, 10,2 milliárd forintot a szocialista városok építésére és üzemeinek fejlesztésére kívánták költeni. Budapest területén nem terveztek érdemi ipari fejlesztést, így a fôvárosra nem is tértek ki. E tervezet összeállításakor derült fény körülbelül 1,15 milliárd forintnyi járulékos beruházási szükségletre, amelyek bár létfontosságúak voltak (vízvezeték, csatorna, energiaellátás, útépítés, iparvágány), addig mégsem számoltak velük. E beruházási többletigény 99 százaléka Dunapentelén, Kazincbarcikán és Várpalotán keletkezett.
A TERINT országos ipartelepítési tervében az egyes beruházások leírásához kapcsolódó indoklásokban leginkább politikai-ideológiai érvek sorakoztak. Hol ipari város létrejöttérôl (Kazincbarcika és Várpalota), hol az "egész környék politikai jellegének megadásáról" (Komló), hol pedig kifejezetten "új szocialista város" (Oroszlány, Ózd) alapjainak lerakásáról beszéltek. (Megjegyzendô, hogy az utóbbi óhaj Esztergom-Dorog és Szigetszentmiklós tervében is szerepelt, ám mivel a beruházások az elhatározott mértékben nem valósultak meg, így ott a várossá nyilvánítás is elmaradt.)
Az országos ipartelepítési tervet hivatalosan nem hagyták jóvá, a TERINT mégis újabb, hasonló koncepciót dolgozott ki. A TERINT Kollégiuma által 1951 novemberében megvitatott Az 1953-54. évben létesítendô üzemek telepítési terve címû dokumentum[12] már csak a következô éveket illetôen tehetett javaslatot, hiszen idôközben - egyedi telepítéssel - milliárdos beruházások kezdôdtek meg. Az elôterjesztés indoklása szerint "a nemzetközi helyzet élesedése", a "honvédelmi szempontok fokozott érvényesítése" és egyes üzemek megnövekedett munkaerô-szükséglete miatt új telephelyek kijelölésére volt szükség. Huszonhárom üzem tervezett telephelyét megváltoztatták (köztük Rakamaz helyett Tiszapalkonyát javasolták a majdani vegyi kombinát telepítésére), valamint huszonkettô újabb üzem (köztük egy ózdi kokillagyár és egy várpalotai anódmasszagyár) telepítésére tettek javaslatot. Huszonhárom korábban tervezett beruházás megkezdését pedig bizonytalan idôre elhalasztották. Tudomásunk szerint - többi elôdjéhez hasonlóan - e telepítési terv is az íróasztalfiókban végezte pályafutását.

A szocialista országrendezési terv kidolgozása és az ipartelepítés végrehajtása (1951-53)

A TERINT Területrendezési Fôosztályán 1951 decemberére készült el az országos területrendezési terv, amely az intézet minden fontos korábbi munkáját felhasználva harminchárom kötetben összegezte a tervezôintézet fejlesztési elképzeléseit.[13] A tervezet "szigorúan bizalmas" minôsítése alapján feltételezhetôen a legszûkebb politikai-gazdasági vezetés számára készült azzal a céllal, hogy a toldozott-foldozott s egyébként is csak keret jellegû I. ötéves terv mellett (helyett?) irányt szabjon a fejlesztéseknek. Ez a dokumentáció az 1948-1953 közötti periódus legnagyobb szabású és legalaposabb terület- és településfejlesztési programja volt, amely összefoglalása a különféle korábbi ipartelepítési koncepcióknak, és mintegy esszenciáját adja a korszak fejlesztéspolitikai gondolkodásának.
Az összeállítóknak A dokumentáció célja, tárgya és tartalma címû 1. kötetben[14] kifejtett álláspontja szerint a programra a beruházások célszerûbb telepítése érdekében volt szükség. A legelsôként kidolgozott, kiemelt településekre vonatkozó úgynevezett tervezési programokra épült a települések osztályba sorolásának rendszere is. Az összeállítók szerint az osztályozás biztosította ugyan a súlypontképzést, de a beruházások telepítését egy szûk körre, kizárólag az I. osztályú településekre korlátozta. (A településosztályozásról lásd alább bôvebben.)
A terjedelmes tervdokumentáció 2-10. kötetei a beruházások telepítésére vonatkozó adatokat tartalmazták, és a népgazdaság egyes ágait ölelték fel területrendezési szempontból. A 11-31. kötetekben összegyûjtötték az I. osztályba sorolt városok és községek tervezési programját és területfelhasználási tervét, valamint - amennyiben elkészült - általános városrendezési tervét. Utóbbiakhoz kapcsolták a kísérletként készített megyefejlesztési tervek vázlatait is. Budapesttel azonban furcsamód egyáltalán nem foglalkoztak, arra hivatkozva, hogy az "nem tartozott a TERINT feladatkörébe". A hatalmas munkával összeállított országos területrendezési terv nagy része végül szintén fiókban maradt. Erre talán a dokumentáció 33., Összefoglaló kiértékelés és javaslatok címû kötetében[15] megfogalmazott kritikák szolgálhatnak magyarázatul. Az összegzés készítôi ugyanis az ágazati tervek kiegészítésének és kontrolljának szánták a területi tervezést, ami nyilván nem aratott osztatlan sikert az ipari minisztériumoknál. A tervezôk ráadásul bírálták a - legfelsôbb politikai vezetés által is jóváhagyott - gyakorlatot: "Természetszerû, hogy elsôsorban ipari üzemeket kell építenünk. Az is természetszerû, hogy másodsorban kapcsolódik a lakás ehhez. És érthetô, hogy a különbözô szociális, kulturális stb. létesítményeket csak harmadsorban létesítjük. De (...) az már teljesen helytelen, ha a házakat úgy építjük, hogy azokhoz az utat, vízvezetéket stb. késôbb, külön költséggel kell megvalósítani. Vagy hogy egész házsorokat építünk fel üzletek, óvoda, iskola nélkül. [Azaz] ...egyszerûen nem vagyunk képesek mindazokat a létesítményeket megépíteni, melyek egy más létesítmény miatt (ipari üzem) szükségesek." Ezek az állítások bármennyire is helytállóak voltak, valószínûleg már nem fértek bele az "építô kritika" kategóriába. Mindenesetre tény, hogy sem az OT vezetése, sem a Pártközpont illetékes osztályai nem foglalkoztak a dokumentációval.
A hazai pártvezetés ráadásul a "nemzetközi helyzet élesedése" miatt a gondosabb tervezés helyett az iparosítás tempójának fokozásával volt elfoglalva. Az MDP PB 1952. február eleji, a folyó évi tervrôl szóló határozatában[16] leszögezte: a befejezetlen és elhúzódó beruházások számát további koncentrálással kell csökkenteni, "az erôket az ötéves terv célkitûzéseivel szorosan összefüggô legfontosabb beruházásokra kell összpontosítani". A több mint 17 milliárd forintos beruházási fôösszeg 43 százalékát irányozták elô a nehéziparra, azon belül is fôként a kiemelt létesítményekre: a Sztálin Vasmûre, a komlói szénbányákra, a kazincbarcikai és a várpalotai kooperációra stb. 1952-ben 175 folyamatban lévô beruházást kívántak befejezni, és 20 újat megkezdeni.
A gazdaság ilyen megterhelést azonban már nem bírt el. Emiatt 1952 szeptemberében - az ipartelepítési tervektôl függetlenül - az MDP PB ismételten a beruházások további koncentrációjáról volt kénytelen dönteni.[17] Ugyanis még az olyan kiemelt létesítményeknél is, mint a Sztálin Vasmû, a diósgyôri kohászati rekonstrukció vagy a borsodi kooperáció, nyár végén még csak 20-40 százalékig teljesítették az éves beruházási tervet. A PB-határozat a terv végrehajtása érdekében egyfelôl elrendelte, hogy hitelkeret-átcsoportosítással a "termelô beruházásokat, ezen belül a nehézipari és elsôsorban az alapanyagok termelését biztosító nagylétesítményeket" kell elônyben részesíteni; másfelôl "a beruházások szétforgácsolásának megakadályozása érdekében új létesítményekhez hozzáfogni (...) nem szabad".
A látványosan fokozódó nehézségek ellenére 1952. december elején az OT közel 10 milliárd forintnyi újabb ipari beruházás következô évi elvégzését irányozta elô.[18] Alig két hónappal késôbb azonban már válságtanácskozásra ült össze az MDP Titkársága, mert az ipari termelés minden szektor-
ban jelentôsen elmaradt az elôirányzatoktól. A Titkárság 1953. február 11-ei határozatában[19] ezért a termelés mindenáron való fokozását sürgette.
Közben a gazdasági válságjelekkel mit sem törôdve az OT Beruházási és Telepítési Fôosztálya már a II. ötéves terv telepítési irányelvein dolgozott. E munkálatok részeként értékelte az MDP KV Államgazdasági Bizottsága a beruházások telepítésének tapasztalatait.[20] A beszámoló az ipartelepítés fô hiányosságai között említette, hogy egyes megyék (fôként Tolna és Somogy) iparosítását elhanyagolták; hogy a városok fejlesztése tervszerûtlen volt, és hogy Budapest ipari súlyának csökkentése nem volt kellô ütemû. A gazdaság további szektoraiban végrehajtott beruházások kapcsán a jelentés kendôzetlenül beszélt a nem ipari térségek teljes elhanyagolásáról.
Az MDP Titkársága 1953. április végén az Államgazdasági Bizottság elôbbi jelentését megjegyzés nélkül tudomásul véve határozott a készülô II. ötéves terv telepítési irányelveirôl, lényegében a területfejlesztés további direktíváiról.[21] Eszerint egyes iparágakat meghatározott körzetekbe kívánták telepíteni. Továbbá a túlzott koncentráció megakadályozása érdekében a nehézipari központokba és bányásztelepülésekre - mint Budapest, Miskolc, Gyôr, Salgótarján, Sztálinváros, Tatabánya, Várpalota, Komló és Kazincbarcika - csak a meglévô üzemekhez kapcsolódó vagy a helyi nyersanyagot feldolgozó, illetve a lakosság ellátását célzó könnyû- és élelmiszeripari létesítményeket terveztek elhelyezni. A korábbi területfejlesztési politika korrekcióját jelentette az osztrák és a jugoszláv határ menti térségekre vonatkozó tilalmak feloldása. Az irányelvekben megfogalmazott két további elképzelés is azt jelezte, hogy a pártvezetés az egyes régiókat kiegyenlítettebben kívánja fejleszteni. Egyrészt a fôváros ellensúlyozása érdekében szorgalmazták, hogy Miskolc, Debrecen és Gyôr - regionális központként - 150-200 ezer fôs ipari nagyvárosossá fejlôdjön. Másrészt a szocialista városok további erôsítése mellett az elmaradt és az addig elhanyagolt régiók felzárkóztatását is szolgálta az ipari középvárosok fejlesztésének meghirdetése: ez 14 város 50-80 ezer lakosú, valamint 30 város és község 25-50 ezer lakosú várossá fejlesztését jelentette volna. Az egyenletes területi fejlesztés ezen többé-kevésbé helyeselhetô törekvését azonban rögtön ki is oltotta a fejlesztési erôk összpontosításáról szóló - korábban is sokszor hangoztatott - kitétel. Összességében tehát szerény elmozdulás történt az I. ötéves terv fejlesztési koncepciójához képest. A készülô középtávú tervbe immár tételesen is bekerült a szocialista városok létesítésének programja: "Tatabányából mintaszerû, kulturált bányászközpontot kell létesíteni, Várpalotát [pedig] a meglévô falusias településbôl szocialista nagyvárossá kell alakítani."
A további nagyszabású tervek kidolgozásának csak az agyonhajszolt nemzetgazdaság állapota szabott gátat: 1953 késô tavaszára az iparosítási program minden drasztikus intézkedés ellenére is kifulladt. Minden területen (termelés, beruházás, begyûjtés) egyre növekvô lemaradásokkal kellett szembenézni, így 1953. június elejére elkerülhetetlenné vált a tervszámok módosítása.[22] Az MDP Titkársága azonban a kiemelt építkezések - Sztálinváros, Komló, Kazincbarcika - folytatását még ekkor sem adta fel, sôt felszólított ezek anyagellátásának bármi áron való biztosítására. Így a nagy építkezések széles körû leállítására és a beruházási források átcsoportosítására csak Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése után került sor.

Településfejlesztési tervezetek és a településosztályozás

Az elsô ipartelepítési irányelvek 1950. év eleji megszületésével adva volt a településfejlesztési programok kiindulópontja, így a TERINT - az OT más fôosztályaival együtt - megkezdhette az országos program kidolgozását. Ennek elsô lépéseként különféle felméréseket végezt(ett)ek, majd egyre szûkülô körökben határozták meg a fejlesztésre érdemes települések körét, hogy végül elkészüljön a településosztályok háromosztatú rendszere.
Az egyik elsô "rostálásra" 1950. július elején került sor, amikor a TERINT összeállította a magyar települések rangsorát. Ennek célja az volt, hogy felmérjék azon helységeket, amelyek "fejlesztés szempontjából tekintetbe vehetôk".[23] Öt kategóriát állítottak fel, amelyekbe összesen 299 települést soroltak be:
III. fôváros (Budapest);
III. regionális jelentôségû nagyvárosok (Debrecen, Gyôr, Miskolc, Pécs, Szeged, Szolnok);
III. középvárosok;
IV. kis tájközpontok;
IV. helyi jelentôségû települések.
A szocialista városok számára - mintegy megelôlegezve a bizalmat, hogy belátható idôn belül képesek lesznek valódi városi funkciókat ellátni - a III., illetve a IV. kategórián belül önálló alkategóriát kreáltak (az "ipari jellegû" települését).
A TERINT e tervezetének további sorsa nem ismeretes, mindenesetre ennek alapján készítette el az intézet újabb javaslatát az OT Beruházási és Telepítési Fôosztálya Kollégiuma számára 1950. november elején.[24] A javaslat "egy egészséges, szocialista város- és községhálózat" kialakításának s ezzel párhuzamosan új közigazgatási beosztás szervezésének szükségességét vetette fel, mivel a meglévô városhálózat a "szocialista termelés érdekeinek nem felel meg". A településeket a termelési központok köré szervezett új közigazgatási egységek felállításáig tartó átmenet idejére kívánták - a beruházások megfelelô területi elosztása érdekében - kategorizálni.
A korábbi csoportosítás némi egyszerûsítésével ezúttal négy "fôcsoportba" sorolták immár a teljes magyar településállományt:
III. országos fontosságú települések (117 db);
III. megyei fontosságú települések (163 db);
III. járási fontosságú települések (1850 db);
IV. nem fejlesztendô települések (1291 db).
Az I. fôcsoporton belül kreált, az "ötéves terv súlyponti települései" elnevezésû (al)csoportban találjuk Dunapentelét és Kazincbarcikát is, a terv legnagyobb beruházásai ugyanis ide összpontosulnak, és "minôségi változásokat idéznek elô" - szólt az indoklás. A többi szocialista várost a II. fôcsoportba sorolták, amivel ismét a hierarchia - a fôvárost és a vidéki nagyvárosokat követô - felsô régiójában kaptak helyet.
A szakmai jellegû tervezetek átdolgozásával rövidesen megszületett a politikai döntés is: az NT 1950. november közepén intézkedett a területrendezésrôl és a beruházások "tervszerû elhelyezésérôl". Ez az NT-határozat a korábbi többszintû településrangsorolási elképzeléseket immár a végletekig egyszerûsítve háromosztályos rendszert vezetett be:[25]
- az I. osztályba azokat a településeket sorolta, amelyek már az ötéves tervidôszakban "átlagon felül" fejlesztendôk, valamint azokat, amelyeknek a területére nagyobb ipari vagy egyéb nagy beruházásokat telepítenek;
- a II. osztályba sorolta azokat a településeket, amelyeknek városias fejlôdését biztosítani kell, de országos átlagon felül nem fejlôdnek;
- végül az összes többi település a III. osztályba került.
Az NT ezen intézkedését ismételte meg magasabb jogszabályi szinten az Elnöki Tanács az 1951. évi 1. számú törvényerejû rendelettel a város- és községrendezésrôl.[26] Az immár rendelet által is elôírt településosztályozás végrehajtásáról, azaz a konkrét települések besorolásának elveirôl 1951 áprilisában tárgyalt az MDP KV Államgazdasági Bizottsága.[27] A bizottság által elfogadott irányelvek szerint ettôl fogva:
- az I. osztályba sorolt településekre kellett telepíteni az országos jelentôségû beruházásokat;
- a jelentôs közlekedési beruházásoknak az I. osztályú települések egymás közötti közlekedési hálózatának kiépítését kellett szolgálnia;
- a jelentôs kommunális beruházásoknak az I. osztályú települések városias kialakítását és fejlesztését kellett szolgálnia.
A bizottság az OT által I. osztályúnak javasolt 76 település közül 72-t fogadott el, valamint Budapest és Miskolc osztályon felüli besorolását is jóváhagyta. Ebbe a kivételezett osztályba az általunk szocialistának nevezett városok is mind bekerültek, s a magyar településállomány 97 százalékának a kárára jutottak jelentôs fejlesztési forrásokhoz.
Az MDP KV Államgazdasági Osztálya egy héttel késôbb állította össze elôterjesztését a települések osztályba sorolásáról, amelyet az MDP PB 1951. május 3-án jóvá is hagyott.[28] A határozatban ezúttal is a korábban elfogadott 72+2 várost és községet találjuk, a közlekedési beruházások elhelyezésénél viszont még külön hangsúlyt kaptak a honvédelmi szempontok is. Az állami apparátus formális jóváhagyása az I. osztályba sorolt települések jegyzékérôl néhány nappal késôbb, az NT ülésén született meg.[29]
A kevéssé jelentôsnek ítélt településeknek a II. és a III. osztályba való besorolása 1951 tavaszán zajlott le,[30] de a szocialista városokat ez már nem érintette. A II. és III. osztályba sorolt települések jegyzékét 1951 ôszén, számos helyszíni vizsgálat után véglegesítették. Végül - Hajdú Zoltán számításai szerint - az összes magyar település 52,5 százaléka került a fejlesztendôk közé, amelyekben az ország lakosságának 85,6 százaléka élt (Hajdú 1990; 163, 165).
1952 májusában az alig hat hónappal korábban nagy nehezen véglegesített településkategorizálást máris felülvizsgálták. Az OT - a gazdasági nehézségekre hivatkozva - 40 százalékkal (81-rôl 49-re) csökkentette a II. osztályba sorolt települések számát a következô indoklással: "Népgazdaságunk jelenlegi fejlôdési szakaszában városfejlesztésre csak minimális összegeket fordíthatunk és így minimumra kell redukálni azoknak a településeknek a számát, amelyeknek (...) a városias fejlesztést biztosítani kell" (Ádám 1985, 193). Ezzel érdemi fejlesztésre immár csak az I. osztályba sorolt községek és városok számíthattak, illetve azok közül is csak a kiemelt ipari beruházások helyszínei (Sztálinváros, Kazincbarcika stb.).
Ezután - az iratok tanúsága szerint - a településosztályok további finomítása és a területrendezés kérdése helyett a területi átszervezés került a (politikai) figyelem középpontjába (Hajdú 1991, 325-326). Közben a tervezési feladatok megváltozása miatt a Minisztertanács 1952. nyár elején
- különösebb elôzmény és magyarázat nélkül - megszüntette a TERINT-et, és az OT-t bízta meg az intézet korábbi feladatainak ellátásával.[31] Ugyanakkor a TERINT egykori feladatkörének "hatósági" részét az Országos Építésügyi Hivatal kapta meg.[32]
A településosztályozás hatását, eredményét (pontosabban eredménytelenségét) a vizsgált idôszakban nem értékelték. 1953 júniusa után az egész településkategorizálásról alig esett szó, a II. ötéves terv elôkészítése során mégis ebbôl a szempontrendszerbôl indultak ki. Ezt bizonyítja például, hogy az OT Területi Tervezési Fôosztálya egy 1954 februárjában készült elôterjesztésében[33] a kiemelt (azaz a korábban I. osztályba sorolt) települések körének újbóli meghatározására tett javaslatot. Az osztályozási alapelvek ezúttal csak részlegesen változtak. Országos jelentôségû ipart továbbra is csak kiemelt településre kívántak telepíteni, amelyek "lakosságszámuknak, a területen betöltött központi szerepüknek, s az ipar követelményeinek megfelelô" infrastrukturális beruházásokat is kaptak. A kiemelt körön kívüli települések esetében fejlesztést már csak "szükséges mértékben", illetve a "II. ötéves terv adta lehetôségeken belül" terveztek. A területi tervezési fôosztály ezúttal már csak 51 települést kívánt a kiemeltek jegyzékére felvenni. Ez a II. ötéves terv azonban végül sohasem készült el.

Az infrastrukturális fejlesztések elosztása

Az eddigiekben vázolt terület- és településfejlesztési törekvések eredményeként sajátos aszimmetrikus fejlôdés következett be Magyarországon: bizonyos térségek és települések rendkívül dinamikusan növekedtek, mások kifejezetten hanyatlásnak indultak, és válságba kerültek. A kedvezményezett ipari térségekben bôséggel nyílt munkaalkalom, a "nem termelô" szféraként mellôzött, egyre elhanyagoltabb infrastruktúra azonban egyre kevésbé tudott lépést tartani a szükségletekkel. Ez természetesen súlyos feszültségekhez vezetett, amelyeket utóbb ismét csak az ipari települések egyoldalú fejlesztésével "orvosoltak" (Belényi 1985, 490). Az alábbiakban azt fogjuk megvizsgálni, hogy milyen intézkedések születtek az infrastrukturális javak elosztására.
A hároméves népgazdasági terv idején (1947-1949) - annak újjáépítési jellege miatt - alig folyt kommunális fejlesztés. Az 1949 decemberében törvénybe iktatott I. ötéves terv infrastrukturális téren is szelektív fejlesztési elképzeléseket fogalmazott meg. A tervtörvény általánosságban az elmaradott régiók felzárkóztatását tûzte ki célul, a konkrétumoknál azonban, mint például a közlekedésrôl szóló fejezet (38. §), már csak a meglévô "nagyvárosok és ipari gócok" (Nagy-Budapest, Miskolc, Ózd, Salgótarján, Pécs) esetében írt elô komoly fejlesztést.[34]
Az MDP PB által 1950. április végén elfogadott 1950. évi népgazdasági terv[35] aztán már egyáltalán nem is foglalkozott a leszakadó térségekkel. A betervezett kereskedelmi, kulturális, szociális stb. beruházások szinte kizárólag a kiemelt települések ellátásának javítását célozták. Salgótarjánban, Újpesten, Tatabányán és Gyôrött egy-egy állami áruház, Komlón és Oroszlányban egy-egy új rendelôintézet, Diósgyôrött és Ózdon egy-egy tizenkét tantermes gimnázium építését írták elô. Ezzel szemben hét alföldi megye tanyán lakó parasztjainak "az új községekbe és településekbe való önkéntes beköltözését" mindössze 100 millió forintnyi hitellel tervezték segíteni.
A nyomdafesték még meg sem száradt ezen a PB-határozaton, amikor 1950. május végén a párt legfelsôbb testülete 750 millió forinttal felemelte az éves beruházási tervet,[36] méghozzá a kommunális-szociális ágazatban. A "bánya- és iparvidékeken még mindig kedvezôtlen lakásviszonyok megjavítása céljából" közel 400 millió forinttal növelték a lakásépítkezés keretét, amelybôl többek között 586 helyett 2000 új bányászlakást és 200 helyett 2500 új munkásszállói férôhelyet kívántak létesíteni. Ez a kezdeményezés Tatabányát, Komlót, Oroszlányt, Petôfibányát, Diósgyôrt, "Sajómelléket" (Kazincbarcikát), Ózdot, Dorogot, Salgótarjánt, Borsodnádasdot, Miskolcot és Budapestet, valamint - új megyeszékhelyként - Békéscsabát érintette. Figyelemre méltó, hogy a fenti többletberuházásokkal egyidejûleg a tanyaközpontok magánerôs beruházásainak állami hiteltámogatására elôirányzott 100 milliós összeget megfelezték.
Az OT Közületi Fôosztályán 1950 júliusában készült közületi fejlesztési terv[37][][] a lakásgazdálkodás, a vízvezeték-kiépítés és csatornázás, az útépítés stb. 1951. évi feladatait vette sorra. A lakásgazdálkodásnál felállított fontossági sorrend, amely a többi kommunális területre is érvényes volt, a következôképpen nézett ki:
1. a nehéziparban bôvített, felújított, illetve újonnan épített üzemek dolgozói számára, valamint a bányászatban munkába állók részére kívántak mindenekelôtt lakhatást biztosítani;
2. a fôvárosban jelentkezô igényeknek körülbelül a 70 százalékát tervezték kielégíteni;
3. az új megyeszékhelyeken a tanácsi dolgozók elhelyezését látták szükségesnek megoldani;
4. legvégül a szocialista mezôgazdasági üzemek dolgozóinak "legfontosabb szükségleteit" is tekintetbe kellett venni.
A közületi fôosztály tervezete az elsô kategória legfontosabb elemeként a szocialista és más ipari városok lakásszükségletét nevezte meg (a dunai kombinát, a várpalotai kooperáció, a borsodi kombinát, továbbá Miskolc, Salgótarján, Ózd, Gyôr, illetve a bányásztelepülések közül Komló, Oroszlány, Tatabánya, Bodajk igényét); továbbá egyértelmûen leszögezte: "a vidéki városok közül a lakásépítés súlypontja az ipari centrumokra helyezôdik, (...) a folyó évi terv a döntôen nem ipari jellegû vidéki városok lakáshelyzetének megjavításáról nem gondoskodhat". A többi kommunális beruházás elosztásánál is ez a tétel ismétlôdött: fontos feladatnak nevezték például a vízvezetéki ivóvízzel ellátott lakások számának növelését, természetesen itt is "súlyponttal az ipari lakótelepekre". Az OT Közületi Fôosztálya egyúttal azt is kinyilvánította, hogy "az egyéb jellegû városok és községek számára új vízmû létesítése 1951-ben nem indul meg". Ezek után azon sem csodálkozhatunk, hogy amíg Kazincbarcika vízmûvére és csatornázására 5 millió forintot irányzott elô a Tervhivatal (2000 lakos számára), addig a falusi és tanyai vízellátás javítására (6 millió 730 ezer ember életkörülményeinek megváltoztatására) összesen 13 millió forintot szánt.
1951 januárjában az OT elnöke ezt - az elôzô évben már "bejáratott" - beruházási gyakorlatot erôsítette meg külön rendelettel. Vas Zoltán egyetlen tollvonással kijelölte azt a településkört, amelyben valóban érdemi városfejlesztési beruházások történhettek. Az elnöki rendelet[38] a szocialista városokban (Ajka, Kazincbarcika, Komló, Oroszlány, Ózd, Salgótarján, Tatabánya, Várpalota), három jelentôs ipari regionális központban (Gyôr, Pécs, Miskolc), az akkor még szintén várossá fejleszteni kívánt ipari falvakban (Bodajk, Nagybátony, Petôfibánya, Szigetszentmiklós, Zirc), valamint öt egyéb iparosítandó településen (Békéscsaba, Gödöllô, Hódmezôvásárhely, Szolnok, Vác) kívánta megteremteni a lakótelep- és lakóház-építkezések, valamint a kommunális beruházások összhangját. Ez az operatív intézkedés erôsebb hatású volt, mint a néhány hónappal késôbbi 166/8/1951. számú NT-határozat,[39] amely az iparosított I. osztályú településeken kívánta koncentrálni a "szociális, kulturális, közlekedési és egyéb városfejlesztési" beruházásokat. Az ipari településeknek ezzel olyan zárt köre jött létre, amelynek tagjai - a nagy ipari invesztíciók mellett - az infrastrukturális beruházások döntô részét is megkapták.
Vas Zoltán rendeletének hatása már az 1951. évi népgazdasági terven is felismerhetô.[40] A kommunális beruházások elosztásánál újra és újra ugyanazok a településnevek ismétlôdtek:
- az egészségvédelemnél Budapest, Dunapentele, Komló;
- a népmûvelésnél - egyedüliként - Dunapentele;
- az oktatásnál Budapest, Dunapentele, Gyôr, Miskolc, Veszprém;
- a város- és községfejlesztésnél Ajka, Bodajk, Budapest, Debrecen, Dunapentele, Gyôr, Komló, Miskolc, Nagybátony, Oroszlány, Ózd, Pécs, Petôfibánya, Salgótarján, Szigetszentmiklós, Tatabánya és Várpalota.
A legutóbbi beruházási kategóriára - többek között a lakás-, irodaház- és útépítésre, parkosításra stb. - szánt 360 millió forintnak körülbelül a 70 százalékát eleve a szocialista városok fejlesztésére irányozták elô.
Az 1951 nyarán elkészült következô évi lakásépítési terv már az éves népgazdasági tervben foglalt úgynevezett kapcsolódó beruházások részletezését tartalmazta.[41] Az OT illetékes osztályának feljegyzése elôrebocsátotta, hogy "az 1952. évi lakásterv súlyponti feladata a kiemelt településeken új üzemek, új városok kialakításával kapcsolatosan jelentkezô munkaerô-szükséglet elhelyezésének biztosítása, lakások és munkásszállások építése". A források szûkössége miatt ugyan a szükséges 12 700 lakás helyett csak 11 ezret kívántak megépíteni, de ezek eloszlása maximálisan illeszkedett az OT-elnöki rendelkezéshez: az állami forrásból építendô lakásoknak közel az 50 százalékát, mintegy 4100 otthont a szocialista városokban kívántak létesíteni.
Az MDP PB 1952. februári, folyó évi tervrôl szóló határozatában[43] ismét csak a nehézipari központokat részesítette kiemelkedô mértékben a kommunális beruházásokból. Új, állami finanszírozású lakásokat szinte kizárólag Sztálinvárosban, Miskolcon, Várpalotán, Tatabányán, Salgótarjánban és Komlón kívántak építeni.
Az 1952. év folyamán fellépô gazdasági-beruházási nehézségek azonban súlyosan érintették a lakásépítkezéseket is. Az MDP PB elé terjesztett - fentebb már idézett - 1952. szeptemberi pártközponti jelentés[44] szerint nyár végéig a tervezett lakásoknak csak alig a 30 százalékát adták át még Sztálinvárosban, Kazincbarcikán és Komlón is. Ez a lemaradás természetesen egyre súlyosbodó életkörülményeket idézett elô a szédületes tempóban növekvô szocialista városokban.
Nagy Imre 1953. júliusi miniszterelnökké választását követôen azonban a pártvezetés és a kormányzat már nagyobb figyelmet szentelt az infrastrukturális kérdéseknek, a lakásellátásnak stb. A korábbi erôltetett fejlesztés következményeivel (a bányászvidékeken és az ipari térségekben tapasztalható lakásínséggel, rossz ellátással, embertelen körülményekkel) csak 1953 ôszén szembesült igazából a vezetés, amikor a munkásosztály helyzetérôl a kommunista hatalomátvétel óta elôször készült ôszinte beszámoló.[45] A szocialista városok - miközben a Nagy Imre-kormány a nehézipari beruházásokat drasztikusan csökkenteni próbálta - ezúttal úgy élveztek elônyt, hogy a lakosságuknak derékhadát adó munkásság életkörülményeinek javítása vált a kormányprogram egyik fô célkitûzésévé. Így nem meglepô, hogy az 1953-ban megkezdett és 1954-ben befejezni kívánt mintegy 14 ezer lakás 33 százaléka épült a szocialista városokban.[46] Az MDP PB 1953 novemberében is úgy határozott az 1954. évi lakásépítési keretszámokról, hogy "túlnyomórészt Budapesten, Miskolcon, a bányásztelepüléseken és az új szocialista városokban épüljenek új lakások"[47]. A vizsgált településkör kivételezett helyzete tehát megmaradt az új politikai körülmények között is.
Mindent egybevetve az I. ötéves terv idôszakában kifejezetten romlott a lakáshelyzet, hiszen a minimálisan szükséges 120 ezer új lakás helyett összesen 88 ezer épült. A népesség vándorlása miatt azonban még kedvezôtlenebb helyzet állt elô, ugyanis 30 ezer lakás azokban a megyékben épült, ahonnan a lakosság elvándorolt. A migráció célpontjának számító Budapesten és 11 megyében létesült 58 ezer lakás pedig messze elmaradt az egyre gyorsabban növekvô igényektôl.[48]

A magyarországi szocialista rendszer elsô öt évének mérlegét tehát a területfejlesztés és ipartelepítés szempontjából a következôkben vonhatjuk meg.
A területi és települési problémákat az 1948 és 1953 közötti idôszakban - a fennen hirdetett szólamok ellenére - meglehetôsen tervszerûtlen, ad hoc módon intézték. Az MDP vezetése nem tartotta magát az I. ötéves terv törvényben megfogalmazott célkitûzéseihez, hanem a katonai-hadiipari követelmények szerint jelölte ki a fejlesztendô települések körét. Sokmilliárdos beruházások kezdôdtek megfelelô szakmai elôkészítés, hatástanulmányok és távlati tervek nélkül, egyedi - leginkább (katona)politikai - döntések alapján. A TERINT és az OT hiába dolgozta ki országosan koordinált fejlesztési tervek sorát, azok jó részével a legfelsôbb politikai vezetés érdemben sohasem foglalkozott. Azon tervek többsége is íróasztalfiókban maradt, amelyeknek az lett volna a feladatuk, hogy összhangot és egyensúlyt teremtsenek a különbözô iparágak fejlesztése, illetve az egyes beruházások között. Így a többé-kevésbé koherens elképzeléseknek csak egyes elemei valósultak meg, aminek következtében termelési kooperációk váltak hiányossá. Az ismertetett tervezetek tehát a gyakorlatban legfeljebb háttéranyagként szolgáltak az éves beruházási tervek összeállításához. (Egyéb szakértôi-intézményi háttér hiányában nem is támaszkodhattak volna másra az OT ágazati fôosztályai.) Továbbá a vizsgált dokumentációk képezték az egyik kiindulópontját annak az 1958-59-ben elindított vidéki ipartelepítési (tulajdonképpen területfejlesztési) programnak, amely azután számos elképzelést át is vett a korábbi tervezetekbôl.
A mai értelemben vett területfejlesztés a korszakban nem folyt. A fejlesztés egyetlen céljává, s ugyanakkor eszközévé az iparosítás vált. A fejlesztéspolitika ráadásul eleve fordított logikával gondolkodott: nem egy adott régió felzárkóztatásához kerestek megfelelô eszközöket, hanem gyáraknak igyekeztek katonai, politikai, nyersanyag- és munkaerô-ellátási szempontból ideális "telephelyet" találni. Ezért az, hogy az 1948 és 1953 között kidolgozott különféle ipartelepítési tervekben megjelölt új üzemek jelentôs része nem valósult meg, az a telephelyül kiszemelt helységeknek a fejlesztésbôl való kimaradását is jelentette. Az 1951-ben I. osztályba sorolt hetvenkét település közül alig huszonötbe telepítettek új üzemet, különösen az alföldi és dél-dunántúli településekre tervezett fejlesztések maradtak el.[49] A hidegháborús hisztéria következményeként pedig a nyugati és déli határ menti területekre gyakorlatilag fejlesztési tilalom volt érvényben, amelyet csak 1953-tól enyhítettek. A fejlesztéspolitika az egyébként is iparosodott északkelet-délnyugati tengely településeit részesítette elônyben az alföldi régió városaihoz és községeihez képest: Budapestet, a szocialista városokat és talán még tizenöt-húsz ipari települést. A területileg is szelektív fejlesztés miatt százezrek voltak kénytelenek az ország otthonuktól távol esô részein munkát vállalni, emiatt drasztikusan megnôtt az ingázók száma és az ingázás távolsága.
A fentiekben ismertetett 1951-es településosztályozás mérföldkô volt a hazai terület- és településfejlesztés történetében, mert - bár ez a kategorizálás csak rövid ideig volt érvényben, és a kiemelt települések köre többször változott - az 1980-as évek közepéig meghatározta a fejlesztés egész logikáját, gondolatrendszerét. A településeket az osztályozással egy merev redisztribúciós struktúrába tagozták be, és egyértelmûen ez a hierarchiában elfoglalt pozíció szabta meg falvak és városok fejlôdését egyaránt. A szocialista fejlesztéspolitika centrumokban gondolkodott, és amint arra Hajdú Zoltán is rámutatott (Hajdú 1990, 163), a nagyvárosok favorizálása, valamint munkásosztály- és városcentrikusság jellemezte. A fejlesztési szakemberek súlypontokat kívántak képezni egy-egy régióban, hogy aztán azok "kisugározzák" a gazdasági-társadalmi fejlôdést. Ez természetesen együtt járt a nem kiemelt települések diszkriminációjával, sôt, idônként kifejezett visszafejlesztésével (építési tilalom elrendelése, közintézmények, közellátás megszüntetése stb.).
A TERINT különféle elôkészítô tervezetei egyre szûkebbre vonták a fejlesztendô települések körét. A törvényerejû rendeletként véglegesített kategorizálási rendszer semmibe vette a településállomány sokszínûségét, s az osztályozás kezdetben földrajzi-közigazgatási jellegû szemléletét egyoldalú iparfejlesztési doktrínával váltotta fel. Így leginkább a bányászati-nehézipari-hadiipari konglomerátum üzemeinek "telephelyéül" szolgáló települések fejlesztését segítette. A többi település pedig - még ha be is került az "elit" I. osztályba - legfeljebb a fejlesztési pénzek maradékán osztozhatott. Az alsóbb, különösen a III. kategóriába sorolt, többségében kistelepülések pedig szinte halálra voltak ítélve, hiszen nemhogy központi segítséget nem kaptak, hanem még a helyi forrásokat is elvonták tôlük.
Az 1948-1953 közötti korszakban az infrastrukturális javak elosztása is a településosztályozás logikáját követte. A fejlesztés hierarchiája ezen a területen is hasonlóan épült fel, mint az iparosításnál: a kitûzött és rangsorolt célok mindegyikének megvalósításához sohasem volt elegendô pénz, ezért a kivitelezés során a forrásokat az elsô helyekre sorolt beruházásokra koncentrálták. Kommunális és szociális beruházások - a forrásoknak a termelôszférába és -beruházásokba történt koncentrációja miatt - csak a legszükségesebb mértékben valósultak meg. Mindezek következtében csak a kiemelt ipari beruházásoknak helyet adó települések, közülük is különösen a szocialista városok részesültek a szûken mért állami lakásépítési, közmûfejlesztési és egyéb szociális forrásokból. A vizsgált források tanúsága szerint bizonyos években az ország nyolc-kilenc szocialista városában használták fel az összes kommunális és szociális beruházási forrás 40-70 százalékát. Ugyanakkor a szocialista városokban az erôltetett, gyors növekedés miatt még a kiemelt helyzet ellenére is embertelen állapotok uralkodtak, hiszen lehetetlenség volt két-három év alatt kész városokat építeni. Az ország többi települése lényegében magára volt utalva: közmûfejlesztésre legfeljebb a jelképes összegû helyi forrásokból futotta, a lakásépítésnél pedig megmaradt az önerôs magánépítkezés.
A beruházási-fejlesztési forrásoknak ilyen egyoldalú, a magyar településállománynak egy szûk rétegét preferáló elosztására a magyar történelemben korábban nem volt példa. 1948 és 1953 között a szocialista városokban végrehajtott (ipari, városépítési stb.) beruházások az összes beruházási forrásnak közel az 50 százalékát emészthették fel. Mindez máig hatóan befolyásolja a magyar gazdaság struktúráját és településszerkezetét. Ma már tudjuk, hogy mérhetetlen luxus volt ezeknek az "egy város - egy gyár" típusú településeknek a létrehozása és fejlesztése, amely az ipar mindenhatóságába és örökkévalóságába vetett hiten alapult.
A Rákosi-korszak ipar- és településszerkezeti öröksége még napjainkban is tehertételt jelent, hiszen a (volt) szocialista városok közel 400 ezer lakójának sorsa ma is megoldandó kérdés. Kazincbarcika, Tiszaújváros és Százhalombatta az 1960-70-es években kiépített s folyamatosan fejlesztett, majd az 1990-es években privatizált vegyiparának köszönhetôen prosperáló települések. A két megyeszékhelyi státusú bányászváros, Tatabánya és Salgótarján talán már túljutott a válságon a többi szocialista városénál diverzifikáltabb gazdasági szerkezetének köszönhetôen. Salgótarjánban a privatizált üveggyár, tûzhelygyár stb. fejlôdése, Tatabányán az újonnan megtelepedett autóipari és elektronikai beszállítócégek növekedése jelenti a kiutat. Oroszlányban a szénbányászat esetleges végleges megszüntetése miatt aggasztó a helyzet, ráadásul új iparágak továbbra sem telepedtek meg a városban. Dunaújváros ma is függ az acélipar nemzetközi recessziójától, néhány évi "szárnyalás" után a vasmû és a város újra központi támogatásokért kilincsel. Komló, a feketeszén-bányászat egykori fellegvára Pécs szatellittelepüléseként tengôdik. Ajkán és Várpalotán - a szénbányászat leállítását követôen - a szintén privatizált alumíniumipar egymaga nem képes felvirágoztatni a várost, így jövôjük továbbra is bizonytalan. Ózd tíz-tizenöt éve tartó leépülését pedig talán a közeljövôben lehet majd megállítani, ha végre sikerül nagybefektetôket csábítani az ország ezen távoli sarkába. A szocialista városok új pályára állítása hosszú és fájdalmas folyamat, de talán megalapozottabban és körültekintôbben történik majd, mint egykori alapításuk és várossá nyilvánításuk.

Irodalom
 

Ádám Anna 1985. Ipartelepítés az elsô ötéves terv idôszakában. Decentralizációs elképzelések és a valóság. In Molnár János-Orbán Sándor-Urbán Károly (szerk.): Tanulmányok a magyar népi demokrácia negyven évérôl. Budapest, Kossuth, 181-200.
Belényi Gyula 1984. Településfejlesztési koncepciók az 1950-es évek elején. Honismeret, 5. szám 37-41.
Belényi Gyula 1985. Lakás- és településfejlesztés, 1949-1956. Ipari és Építôipari Statisztikai Értesítô, 12. szám 489-496.
Belényi Gyula 1996. Az alföldi városok és a településpolitika (1945-1963). Szeged, Csongrád Megyei Levéltár (Dél-Alföldi Évszázadok 7.).
Belényi Gyula-Sz. Varga Lajos 2000. Munkások Magyarországon, 1948-1956. Dokumentumok. Budapest, Napvilág Kiadó.
Germuska Pál 2001a. A szocialista iparosítás Magyarországon 1947-1953 között. In Kôrösi Zsuzsanna-Rainer M. János-Standeisky Éva (szerk.): Évkönyv IX. Budapest, 1956-os Intézet, 147-172.
Germuska Pál 2001b. A szocialista városok helye a magyar urbanizáció történetében. A magyarországi szocialista városok kialakulása. PhD-értekezés. Budapest.
Hajdú Zoltán 1990. A településpolitika "szocialista" modelljének kialakítása Magyarországon (1949-1951). In Tóth József (szerk.): Tér - idô - társadalom. Huszonegy tanulmány Enyedi Györgynek. Pécs, 1990, MTA Regionális Kutatások Központja, 157-166.
Hajdú Zoltán 1991. Rendszerváltás, berendezkedés, területiség. Közigazgatási területi reformtörekvések Magyarországon 1949-1956 között. Magyar Közigazgatás, 4. szám 323-329.
Hajdú Zoltán 2001. Magyarország közigazgatási földrajza. Budapest-Pécs, 2001, Dialóg Campus Kiadó (Területi és Települési Kutatások 17.).
A Magyar Népköztársaság fontosabb törvényei és kormányhatározatai. 1952, Budapest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.
Perczel Károly 1989. A magyarországi regionális tervezés történetéhez. Tér és Társadalom, 3. szám 80-105.
Tatai Zoltán 1984. Iparunk területi szerkezetének átalakítása. Budapest, Kossuth.

Jegyzetek

[1] Az 1948-1953 közötti gazdaság- és iparfejlesztési politikáról lásd részletesen Germuska 2001a.
[2] A szocialista városok fogalmáról és definíciójáról lásd részletesen Germuska 2001b.
[3] Lásd a Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL) M-KS 276. f. 53. cs. 19. ô. e. és az MDP PB 1949. január 20-ai ülésének határozatait.
[4] A telepítés dokumentumait lásd többek között: MOL XIX-A-16-a, 96. d., MOL XIX-A-16-b, 8. d., MOL M-KS 276. f. 116. cs. "Terv" 4. ô. e. és uo. "Vegyes" 4-5. ô. e.
[5] MOL M-KS 276. f. 116. cs. "Terv" 20. ô. e. Az OT Ipari Osztályának feljegyzése. 1949. április 25. 1-2.
[6] MOL M-KS 276. f. 103. cs. 5. ô. e. Az OT Üzemtelepítési Osztálya: Ötéves üzemtelepítési terv. d. n. 19-31.
[7] MOL M-KS 276. f. 112. cs. 33. ô. e. Az MDP KV Államgazdasági Bizottsága 1949. október 18-ai ülésének jegyzôkönyve, illetve OT: Telepítési terv 1950. évre. d. n. 5. és 127-133.
[8] 1949. évi XXV. törvény a Magyar Népköztársaság elsô ötéves népgazdasági tervérôl az 1950. január 1-jétôl 1954. december 31-éig tartó idôszakra. In A Magyar Népköztársaság fontosabb törvényei és kormányhatározatai. 25-45.
[9] MOL M-KS 276. f. 54. cs. 86. ô. e. Az MDP Titkársága 1950. február 15-ei ülésének jegyzôkönyve. 1., illetve OT: Az 1950. évi nagy létesítmények indoklásai. 8-33. A következô idézetek ugyaninnen.
[10] MOL MK-S 276. f. 116. cs. "Terv" 4. ô. e. OT: A Magyar Népköztársaság elsô ötéves népgazdasági tervének 1951. évi terve. Beruházások. d. n. 38-123.
[11] MOL XXVI-A-1, 19. d. TERINT Területrendezési Osztály: Elôterjesztés országos ipartelepítési terv tárgyában. d. n. A terv másodpéldányát lásd MOL XIX-A-16-b, 253. d. Az idézetek az utóbbi, tervhivatali példányból származnak.
[12] MOL XXVI-A-1, 19. d. Jegyzôkönyv a TERINT 1951. november 16-án tartott kollégiumáról, illetve TERINT Területrendezési Osztály: Elôterjesztés az 1953-54. évi országos ipartelepítési terv kérdéseivel kapcsolatban. 1951. november 12. A következô idézet ugyaninnen.
[13] Lásd MOL XXVI-A-1, 17-21. d.
[14] Uo. 17. d.
[15] Uo. 17. d. A következô idézet ugyaninnen.
[16] MOL M-KS 276. f. 53. cs. 93. ô. e. Az MDP PB 1952. február 7-ei ülésének jegyzôkönyve, illetve az MDP KV Államgazdasági Osztálya: Az 1952. évi népgazdasági terv fô feladatai és célkitûzései. 2-3. 23-41. A következô idézet ugyaninnen.
[17] MOL M-KS 276. f. 53. cs. 106. ô. e. Az MDP PB 1952. szeptember 11-ei ülésének jegyzôkönyve 2., illetve Az MDP KV Államgazdasági Bizottságának elôterjesztése. 12-19. A következô idézet ugyaninnen.
[18] MOL M-KS 276. f. 94. cs. 576. ô. e. OT: Elôterjesztés az 1953. évi népgazdasági terv fô feladatairól. 1952. december 1. 273-275.
[19] MOL M-KS 276. f. 54. cs. 230. ô. e. 23-29.
[20] MOL M-KS 276. f. 54. cs. 240. ô. e. Az MDP KV Államgazdasági Bizottsága: Az I. ötéves tervben végrehajtott és folyamatban lévô beruházások telepítésének értékelése és javaslatok a II. ötéves terv telepítésének irányelveire. 48-56. A következô idézet ugyaninnen.
[21] Uo. Az MDP Titkársága 1953. április 22-ei ülésének jegyzôkönyve, illetve: Határozat a II. ötéves terv telepítési irányelveirôl. 68-72. A következô idézet ugyaninnen.
[22] MOL M-KS 276. f. 54. cs. 247. ô. e. Az MDP Titkársága 1953. június 10-ei ülésének jegyzôkönyve, az MDP KV Államgazdasági Bizottságának elôterjesztése a népgazdaság 1953. évi tervének módosításáról, illetve az MDP KV határozata (sic!). 7. 75-80., 81-84.
[23] MOL XXVI-A-1, 2. d. A fejlesztés szempontjából számba jövô települések. 1950. július 11.
[24] Uo.: Elôterjesztés a Beruházási és Telepítési Fôosztály Kollégiumához. Határozati javaslat. 1950. november 9. A következô idézetek ugyaninnen. Tételes településlista nem található a besorolásokról.
[25] 609/31/1950. N. T. számú határozat. Népgazdasági Tanács Határozatainak Tára, 1950. 31. szám.
[26]Magyar Közlöny, 1951. 2. szám. A végrehajtási utasítást lásd OT-elnök 3611-59/1951. (VI. 29.) ÉM-rendelet Magyar Közlöny, 1951. 98. szám.
[27] MOL M-KS 276. f. 112. cs. Az MDP KV Államgazdasági Bizottsága 1951. április 20-ai ülésének jegyzôkönyve, illetve az OT elôterjesztése a városok és községek osztályba sorolásáról. d. n. 8/hátlap-9/hátlap és 54-137. A következô idézetek ugyaninnen.
[28] MOL M-KS 276. f. 53. cs. 74. ô. e. Az MDP PB 1951. május 3-ai ülésének jegyzôkönyve, illetve MDP KV Államgazdasági Osztály: Javaslat a Politikai Bizottságnak elsô osztályba sorolandó településekre. 1951. április 28. 5. és 97-102. A döntésnek az alföldi városokra gyakorolt hatásáról lásd Belényi 1996, 94-95.
[29] Az 1951. május 10-ei keltezésû közlönyben jelent meg a 166/8/1951. N. T. számú vonatkozó határozat, majd még a Minisztertanáccsal is megszavaztatták a kérdést május 18-án. Népgazdasági Tanács Határozatainak Tára, 1951. 8. szám.
[30] MOL XIX-A-16-a, 72. d. TERINT: Jelentés az 1951. évi II. negyedévi munkaterv végrehajtásáról. 1951. június 4. 69-71.
[31] 2070/20/1952. számú MT-határozat. Határozatok Tára, 1952. 20. szám.
[32] MOL M-KS 276. f. 54. cs. 217. ô. e. Az MDP Titkársága 1952. november 11-ei ülésének határozata. 32-33.
[33] MOL XIX-A-16-a, 531. d. Az OT Területi Tervezési Fôosztályának elôterjesztése az OT Kollégiumához a kiemelt településekrôl. 1954. február 13.
[34] 1949. évi XXV. törvény a Magyar Népköztársaság elsô ötéves népgazdasági tervérôl az 1950. január 1-jétôl 1954. december 31-éig tartó idôszakra. In A Magyar Népköztársaság fontosabb törvényei és kormányhatározatai. 25-45.
[35] MOL M-KS 276. f. 53. cs. 51. ô. e. Az MDP PB 1950. április 28-i ülésének jegyzôkönyve, illetve a Minisztertanács határozata a Magyar Népköztársaság elsô ötéves népgazdasági tervének az 1950. évi január 1-jétôl december 31-éig terjedô idôszakára. 2. és 35-40.
[36] MOL M-KS 276. f. 53. cs. 53. ô. e. Az MDP PB 1950. május 25-ei ülésének jegyzôkönyve. 2., illetve az OT elôterjesztése 23-26.
[37] MOL M-KS 276. f. 116. cs. "Terv" 3. ô. e. OT 1951. évi elôzetes közületi keretszámok. Az OT Közületi Fôosztály 1951. évi fejlesztési terve. 1950. július 10. 143-154. A következô idézet ugyaninnen.
[38] MOL XIX-A-16-b, 216. d. Az OT-elnök 04015/1951. számú rendelete: Városfejlesztési szempontból fontos települések. 1951. január 10.
[39]Népgazdasági Tanács Határozatainak Tára, 1951. 8. szám.
[40] MOL MK-S 276. f. 116. cs. "Terv" 4. ô. e. OT: A Magyar Népköztársaság elsô ötéves népgazdasági tervének 1951. évi terve. Beruházások. d. n. 38-123.
[41] 42 MOL M-KS 276. f. 116. cs. "Terv" 11. ô. e. Az OT Közületi Fôosztálya Város- és Községfejlesztési Osztálya feljegyzése az 1952. évi lakástervrôl. 1951. július 23. 1-3. A következô idézet ugyaninnen.
[43] MOL M-KS 276. f. 53. cs. 93. ô. e. Az MDP PB 1952. február 7-ei ülésének jegyzôkönyve, illetve az MDP KV Államgazdasági Osztálya: Az 1952. évi népgazdasági terv fô feladatai és célkitûzései. 2-3., 23-41.
[44] MOL M-KS 276. f. 53. cs. 106. ô. e. Az MDP PB 1952. szeptember 11-ei ülésének jegyzôkönyve. 2., illetve az MDP KV Államgazdasági Bizottsága elôterjesztése. 1952. szeptember 11. 12-19.
[45] Lásd Az üzemi dolgozók és üzemi vezetôk szociális és kulturális helyzete 1953 ôszén. Az MDP PB által kiküldött különbizottság jelentése. d. n. A jelentést az MDP PB 1953. november 5-ei ülésén vitatták meg. Közli Belényi-Sz. Varga 2000, 324-380. Ózdról és a bányavidékekrôl lásd a 332-335. és a 354-366. oldalakat.
[46] MOL M-KS 276. f. 53. cs. 140. ô. e. Az MDP PB 1953. október 8-ai ülésének jegyzôkönyve, az ÉM és a Könnyûipari Minisztérium jelentése a lakásépítkezések és tatarozási munkák állásáról. 83.
[47] MOL M-KS 276. f. 53. cs. 147. ô. e. Az MDP PB 1953. november 18-ai ülésének jegyzôkönyve, az OT elôterjesztése. 93.
[48] MOL XIX-A-16-b, 876. d. Az OT Területi Tervezési Fôosztálya: Az elsô ötéves terv területi értékelése. 1954. augusztus 31.
[49] MOL XIX-A-16-b OT Tük. 1502. d. Az OT Beruházási Fôosztálya: Tervezet a második ötéves terv telepítési elveinek meghatározásához. d. n.