Kényes, többek érzékenységét érinto témáról lévén szó, az esetleges félreértések elkerülése végett mindenekelott nyomatékosítani szeretném, mirol nem szól e tanulmány.[1]
Tárgyam nem a történettudomány - tehát nem az izgat, hogy ki, hogyan, mikor írta meg Magyarország ,,igazi" történetét, de arról sem kívánok elmélkedni, hogy hogyan kellene is azt megírni. Ez legyen a történeti szintézisek írására vállalkozó történészek gondja. Ebbol következoen nem is az ezeréves magyar történelem ,,értelmét" keresem. Arról sem fogok írni tehát, hogy szerintem milyen volt eddig a magyar történelem (például hogy sikeres-e vagy kudarcos, jó vagy rossz, szép vagy csúnya, normális vagy eltorzult). Ilyesmirol - bevallom - igen ritkán szoktam gondolkozni, és olyankor is vigyázok arra, hogy ne nyilvánosan tegyem.
Témám sokkal szukebb, eroteljesen behatárolt. A tárgyalandó kérdés csupán ennyi: hogyan jelenik meg, milyen formákat ölt a magyar történelem a XX. századi magyar politikai gondolkodásban, mi határozza meg e formákat, mibol következnek, és mi az ,,értelmük" - azaz milyen szerepet töltenek be a politikai gondolkodásban, következésképpen a politikai cselekvésben, a politikai folyamatokban és ezáltal a XX. századi magyar történelemben. Kérdésfeltevésem tehát nem a történettudományból, hanem a politológiából származik. Azt hiszem, ez kiderül elore bocsátott hipotéziseimbol.
Elemzésem alapfeltételezése - ami ellentmondhat a közvélekedésnek - ugyanis az, hogy a politika aktorai gondolkoznak, mielott és miközben cselekednek. Továbbá úgy vélem - beismerve, hogy ez sem magától értetodo, bizonyításra nem szoruló állítás -, hogy a politikai cselekvésnek van hatása egy ország sorsának alakulására, azaz történetére. Végül pedig azt, hogy a politikai gondolkodás a politikai cselekvés egyik nélkülözhetetlen, ugyanakkor bizonyos sajátosságokat felmutató szerkezeti eleme. Következésképpen amennyiben a politikusnak, ideológusoknak van a történelemhez - jelesül a magyar történelemhez - valamilyen viszonyuk, akkor az a politikai cselekvés, a politikai döntések, a politikai magatartások kontextusában is értelmezheto, sot - ha meg akarjuk érteni ezt a sajátos viszonyt - valójában csak ebben a kontextusban értelmezheto.
Ezen elofeltevések alapján viszont úgy gondolom, hogy az így körbehatárolt téma esetében nemcsak félretehetem, de - mint irreleváns, félrevezeto szempontot - félre kell tennem a tudományos állításokkal szemben joggal alkalmazható igaz/hamis értékelési kódot, és más értékelési szempontot kell keresnem. Ugyanis - mint már jeleztem - nem a történettudomány eredményeit akarom vizsgálni, hanem a magyar politikai gondolkodás történetének egyik elemét. A magyar történelemrol kialakult képek, a magyar történelemhez kialakított viszony változásait veszem szemügyre, függetlenül attól, hogy a politikai gondolkodásban szerephez jutó állításokat, feltételezéseket, mítoszokat, ítéleteket - ha tetszik, rögeszméket - hivatásos történészek, politikusok, publicisták vagy szobrászok, költok teremtették-e meg. Az esetleges félreértések elkerülése végett ismét kijelentem: nem historiográfiáról, nem a magyar történettudomány történetérol lesz szó a következokben, hanem a magyar politikai gondolkodás történetében jelentékeny szerephez jutó egyik toposz változatait - azaz a magyar történelemrol alkotott víziók keletkezését, politikai cselekvésben betöltött szerepüket, politikai célzatú hasznosításukat, hasznosulásukat fogom tárgyalni.
Ha elofeltevéseim helyesek, az ilyesfajta megközelítésnek is van értelme. Akkor ugyanis a politikai gondolkodás jelenségei többnek számítanak puszta kuriózumoknál, tehát a téma kutatásra érdemes.
I.
Hogyan kerül a csizma az asztalra? - kérdezhetjük. Miért jelenik meg egyáltalán a politikai gondolkodásban a ,,milyen volt a magyar történelem", vagy még inkább a ,,milyen volt az igazi magyar történelem" kérdése? Miért nem bízzák a politikusok, ideológusok, az állampolgárok ezt a kérdést a ,,szakemberekre" - azaz a történészekre? Vajon azért-e csupán, mert a magyar politikai gondolkodás valamilyen oknál fogva ,,historizáló" - miként ezt mifelénk régóta mondani szokás? Vajon azért-e, mert - miként újabban mondják - a magyar politika valamilyen oknál fogva nem pragmatikus, hanem ,,túlideologizált"? Vajon azért-e, mert - hogy egy újabb magyarázatot említsek - a politikusok rekrutációja Magyarországon valamilyen oknál fogva sajátosra sikeredett, és túl sok történészi képzettséggel rendelkezo értelmiségi vagy éppen hivatásos történész keveredett a rendszerváltás során a politikába?
E megállapításoknak persze lehet több-kevesebb magyarázó értékük, de mielott megoldottnak tekintenénk a problémát, s a jelenséget valamiféle magyar sajátosságként - esetleg ,,magyar átokként" - kezdenénk el vizsgálni, nem árt arra emlékeznünk, hogy a múltképek nem csak Magyarországon jutnak szerephez a politikában. A történelem egyes kérdései körül kirobbanó viták egyik része máshol sem korlátozódik a tudományos muhelyekre. Egy-egy történészi ,,revízió" széles hullámokat vet Franciaországban is - gondoljunk például a nagy francia forradalomról immáron kétszáz éve folyó, a Vichy-korszakról, az ellenállásról fel-fellobbanó, vagy éppen a francia értelmiségnek a kommunizmushoz való viszonyáról éppen mostanság sistergo vitákra -, hogy az ötven éve rendszeresen ismétlodo német ,,történészvitákról" ne is beszéljünk. A történelem egyes kérdéseinek megítélésében máshol is létezik ,,konzervatívnak", ,,liberálisnak", ,,szocialistának", ,,nacionalistának", ,,jobboldalinak", ,,baloldalinak", ,,mérsékeltnek", ,,radikálisnak", sot, ,,reakciósnak" vagy ,,haladónak" minosített álláspont. Gondolom, nem kell bizonyítanom, hogy e jelzok nem a tudomány, hanem a politika szókincsébol származnak, s ha ebben a vonatkozásban jelentenek egyáltalán valamit, nos, akkor e jelentések aligha a tudományelmélet vagy tudománytörténet szempontjai alapján fejthetok meg. Számomra legalábbis egyértelmu, hogy e különbségek politikai tartalmakat tükröznek vissza. Ha így van, akkor csakis, de legalábbis elsosorban politikai jelenségként, a politikai gondolkodás kontextusában értelmezhetok.
II.
A tárgyra térve, nézzük meg azokat az alapformákat, amelyekben a XX. századi magyar politikai gondolkodásban a magyar történelem megjelent!
Úgy vélem, három jellegzetes kérdésfeltevés nyomán három alaptípus különítheto el. A következokben ezek jellemzésére teszek kísérletet, elore jelezve, hogy az alkalmazás során e típusok érintkeznek, sot keverednek.
1. A kialakulás idorendjét tekintve az elso típus a századforduló táján a ,,dicsoséges vagy szégyenletes a magyar történelem" kérdésére adott válaszból született meg.
Azt hiszem, nincs szükség arra, hogy a magyar történelemrol kialakított képek illusztrációjaként részletesen bemutassam a mindenki által ismert, a millenniumi ünnepségek során kialakított - a történetírásban, a festészetben, a regényirodalomban, a költészetben, a köztéri szobrászatban és persze a politikai beszédekben, a tankönyvekben, az egész oktatásban megjeleno - idealizált történelmi tablókat.
A sok csatornán keresztül áradó, de egybehangzó ,,üzenetet" Gero András az ezredévi emlékmu történetét bemutató tanulmányában találóan foglalja össze: ,,A magyarok öntudatosak, harciasak, lovagiasak, nagy feladatok elvégzésére képesek, hosiesen küzdenek magukért és másokért, jogaik védelmében áldozatokra készek, a kultúra értékei elol nem zárkóznak el, s ha királyaik tiszteletben tartják szokásaikat és törvényeiket, akkor messzemenoen számíthatnak a magyarságra. Nemzetünk tehát lojális. Kereszténysége nem egyszeruen az Európához tartozást fejezi ki, hanem elkötelezettséget jelent: a keresztény értékek védelmét és az értük való küzdelmet. Magyarságunk kiteljesítése a Habsburg-birodalom keretei között is lehetséges, mi több: így következhet csak be igazán. Államunk és nemzetünk a kereszténységgel, a lojalitással, a Habsburg-monarchiához való kötodéssel felvértezve dicsoségesen és sikeresen állta és állja ki az évszázadok próbáit. Íme, ez a magyar grandeur és gloire, a nagyság és a dicsoség."[2]
A század elso évtizedében a ,,grandeur és gloire" jegyében megalkotott magyar történelem totális ellentéte is megszületik. Ez esetben is ismert jelenségrol van szó; demonstrálására alighanem elegendo felidézni a persze e kérdésben is ,,két meggyozodésu" Ady egyik - de többször kifejtett - véleményét a magyar történelemrol. Ilyen mondatokat, sorokat olvashatunk Ady publicisztikájában, költeményeiben:
,,...a török pusztítás majdnem piheno volt Magyarország szolganépe számára. (...) ...szerencsés gyermekek eredendo buneit lemossa a zseni, a nagyrahivatottság szent keresztsége. Magyarország sohase volt ilyen fölmentendo bunös, mert Magyarország még önmagáé se tudott sohase lenni, szabad prédája volt vad urainak, egy sötét börtön a kultúrásodó Európa közepén. Ez az ország nem volt forradalmi ország, s amikor az urai csináltak valami forradalomfélét, azt már jó elore eladásra szánták. Úgynevezett megtartó ero pedig itt hagyományosan az elzárkózás, a passzivitás, a rezisztálás kirgiz módszere volt. (...) Ha a híres történelmi osztály a történelemmel áll elénk, hát bátran kiáltjuk, hogy mi nem kívánjuk folytatni szolgaságunk és nyomorúságunk történelmét."[3]
,,István, a Szent, volt az elso, csaknem tudatos szemétszállítónk, ez a kegyes király, kinek kóborlovag-szállítmányairól talán csak a mai liberális angol premier tudhatna méltóan megemlékezni. Szent valóság és talán küldetésünk volt, hogy folyamatosan csaltuk, hívtuk, szállásoltuk és becéztük a jövevényeket, akár Keletrol, akár Nyugatról, akár más szakokról tolultak. De siserahadává az a legelso jövevényfajta [mármint a német - Sch. I.] lett e szerencsétlen országnak, s szövetkezve és dúlva jóformán rajta ül ma is. Jó tanítványokra s atyafiakra találtak persze a nyugoti kalmárok keleti, úri kalandor oseinkben... Magyar történelem, magyar kérdés, magyar fátum ennyi: néhány száz, eroszakos család uralkodott, álnokoskodott, kegyetlenkedett, barbárkodott egész Magyarországon. Ezek kinevezték magukat Magyarországnak, s a szent magyarság nevében kötötték az üzleteket, és zsebüknek egy kis sérelméért fölborítottak mindent."[4]
,,De a »nemzet«, a híres, magyar történelmi »nemzet«, megnemesmagyarodott svábokkal s szabad spekulációkra szomjas zsidókkal egyetemben vezérének vállalja ot."[5] [Mármint Tiszát - Sch. I.]
Azt hiszem, elfogadható az a vélekedésem, hogy e mondatokban Ady nem ábrázolja sem ,,nagynak", sem ,,dicsoségesnek" a magyar történelmet.
A rövid illusztrációt egészítsük ki még néhány utalással. A millennium egy egységesen értelmezett ,,ezeréves nemzetet" mutatott fel, amelyben a ,,nagyok" - még ha éltükben egymás ellenfelei voltak is - összebékültek. Emlékeztetnék Jókai életmuvére, vagy olyan szimbolikus eseményekre, mint amilyenek a nagy ,,temetések" voltak. Kossuth temetése, Rákóczi újratemetése ,,össznemzeti" ünnep volt; a ,,'67-esek" éppoly lelkesen borongtak, miként a ,,'48-asok". A ,,kuruc" és ,,labanc" hagyomány együttes vállalása nem volt hatástalan: az ilyen ,,össznemzeti" történelmi tudatból következhetett például, hogy ,,Ferenc Jóska" és ,,Kossuth apánk" képe egymás mellett függjön a falusi tisztaszobák falán.
Ugyanakkor a ,,mítoszrombolás", a ,,dezilluzionálás", a ,,deheroizálás", a ,,nagyok" közötti választás kényszere sem a XX. század hatvanas éveiben kezdodik el. Elegendo talán Szabó Ervinnek 1848-ról - benne Kossuthról -, Szekfu Gyulának a számuzött Rákócziról írt könyvére vagy éppen Adynak az Arany Jánosról alkotott (egyik) véleményére utalni. Nemcsak Ady tépázta meg a ,,magyar dicsoséget"; akadtak boven mások is, akik ,,szégyenletességét" bizonyították, de legalábbis ,,szégyenfoltokat" mutattak fel.
A bevezetoben írottak után nyilván senki nem vár választ tolem arra a kérdésre, hogy ,,dicsoséges vagy szégyenletes volt valójában az igazi magyar történelem", hogy ,,melyik az igazi Szent István, Rákóczi, Kossuth, »Ferenc Jóska«", esetleg - hogy némi aktualizálástól se tartsam vissza magam - ,,melyik az »igazi« Tisza István". Nem is válaszolnék. Engem ugyanis az ilyen állításoknak, véleményeknek és vélekedéseknek, mítoszoknak nem az ismeretelméleti értelemben vett igazsága vagy hamissága érdekel, hanem alkotóik motívumai és e toposzok korabeli jelentése - azaz az, hogy mi volt az értelmük, mi volt a jelentésük, mi volt a ,,hasznuk" a korszak politikai gondolkodásában.
A kérdésre újabb Ady-idézetekkel felelek - a válasz bizonyára félreérthetetlen lesz. Nézzük eloször néhány idézet alapján, milyennek is látja - láttatja - Ady saját korát!
,,...ez az ország... a tökéletlenség tökéletes példánya";[6] ,,...egy sötét börtön a kultúrásodó Európa közepén";[7] ,,Hulla-csarnok ez, ahol se meghalni, / Se föltámadni nem tudnak a hullák."[8]
Vagy azt, hogy miben látja a ,,tökéletes tökéletlenségbol", a ,,sötét börtönbol" kivezeto utat.
,,És most egy olyan új Magyarországhoz érkeztünk, mely éppen a múltak nagy bunei folytán készül és talán-talán fog tudni felszabadulni. Meggyülekezett s nem tétlenségre szánt erok feszítgetik már néhány évtized óta a magyar börtön falait, s már hatalmas nyílások isszák a nyugati civilizáció világosságát. A rezisztáló, régi Magyarország helyett, az urak Magyarországa helyett, íme, itt nyüzsög, kellemetlenkedik egy robbanó ország. (...) Eddig volt egy Magyarország, a keveseké, mely meglapuló erejével küzdött, nagyon sokszor képzelt ellenségek ellen. Ez a mai robbanó Magyarország már tudja, hogy az ellenség itt benn van, s hogy evvel az ellenséggel le kell számolni. (...) Az új Magyarország emberei annyi gyalázatos és szégyenes alku után meg fogják csinálni a nagy söprést ebben a nagy, sokszemetu pitvarban. A nagy demokráciák fanatikus szerelme, bámulata, hite és ereje él bennünk s az új, robbanó Magyarország minden derék elégedetlenében."[9] [Az én kiemeléseim - Sch. I.]
De olykor még ennél is merészebbet gondol:
,,A mi atyáink, akik talán még így-úgy magyarok lehettek, elfelejtették megcsinálni a magyarságot. Magyarság régen nincs már, ami van, az csak pars negativa, mely avval különbözik a jól megrajzolódott fajtáktól, ami neki nincs. Egyetlenünk, ami a miénk, és életjelünk volna, a nyelvünk is dadogó, megrekedt nyelv. Ez a nyelv olyan régóta készülodik, s úgy megkésett, megszédült, megbénult, hogy most már sohse készül el. (...) De szubjektív kínjaim részeg haláltáncában mintha bennem jajveszékelne az egyetlen és utolsó magyar. (...) ...ami magyarság van, az semmiképpen sem hasonlít az iskolai olvasókönyvekben föltálalt magyarsághoz. A püspök, a mágnás s nobilis és egregius osök gyámoltalan utódjai csak akkor prosperálnak, ha zsidók. Elotípusát látom egy új népnek... Ez volna mi minden dilemmánk megoldása... A kultúra és a továbbmenés tehát a Balkán-fajták közé ékelt korcs magyarság számára: a nem éppen tökéletes, de hasznos zsidóság."[10] [A másik lehetoséget - a hanyatló európai kultúrát megújító turáni-variánst - most már lehetetlen szamárságnak és kultúraellenesnek találja.]
Még egy, ismét versbol vett idézet:
,,Verje meg, verje meg, ha van vero Isten, / Aki csak egy kicsit ósditakar itten, / Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni, / Mindent, ami régi, ezeréves holmi, / Mindent, ami senyveszt, mindent, ami árul / S Etel-közt teszi meg hu magyar határul. / (...) Gogös, gazdag grófra s gazdagult zsidóra / Haragszunk és vagyunk egyazon haraggal, / Tán ki sem mondható gyilkos indulattal. / Mert a világ siet s most kerül dülore: / Érdemesek vagyunk életre s jövore? / Büdös úr-szag, pénz-szag sehol így nem kábít, / Minden: változásért és újért kiált itt. / (...) Petofi szavánál van szükség jobb szóra: / Mindent meglátóra, mindent felrugóra..."[11]
Azt hiszem, aligha lehet kétséges, hogy nem a magyar történelemrol kialakított véleménye az, ami a ,,kiutat" meghatározta, hanem megfordítva: amit jelenérol és a kívánatos jövorol gondolt, határozta meg a múltképét. A ,,szégyenletes", az ,,átkos" múlt toposzának ,,értelme" eminensen politikai: az indulat, a cselekvés szándéka, no meg az ellenfél legitimációs érveinek rombolása, a radikális változtatás érdekében történo mozgósítás, a radikális változtatás programjának igazolása és effélék magyarázzák létrehozását, indokolják felhasználását.
Természetesen politikai célok, politikai tartalmak jelentek meg a magyar történelemrol kialakított másik képben is. A ,,dicsoséges" változat jól érzékelhetoen a gyengeségtudatból fakadó félelmek eloszlatását, a nemzeti egység megteremtésének, az önbizalom növelésének, a fennálló igazolásának szándékát szolgálta. Megint Gero Andrást idézem:
,,...a kételyt kellett eloszlatni, azaz olyan történelemképet kialakítani, amely a múlt dicsoségével vonja be a jelent; a megkérdojelezhetetlen folyamatosság és beteljesedés képzetét adja."[12]
Nem hiszem, hogy bizonygatnom kellene: e kérdések nem a történettudomány, hanem - Szabó Ervin könyvének címét[13] felhasználva - a századforduló ,,társadalmi és pártharcaiból" származnak. Miként a ,,grandeur és gloire" a folyamatosságot szolgálja, az Ady-sorokban a ,,forradalom viharmadarának" kiáltásai hangzanak fel akkor is, ha a múltról beszél. A magyar történelem ,,szégyenletességének" felmutatása a radikális változtatás eszköze; nem a múlt leírása a funkciója, hanem egy elképzelt, kívánt jövo megvalósítására irányul.[14]
2. A magyar politikai gondolkodás XX. századi történetében a magyar történelemrol alkotott képzetek második típusa a ,,hol vesztettünk utat" kérdésére adott válaszokból született meg.
Az eddigiekbol talán kitunt, nem véletlen, hogy e kérdésfeltevés Ady töprengéseibol származtatja magát. Azt nem tudom, hogy az eltévedettség érzése valóban nála jelent volna meg eloször a magyar politikai gondolkodásban, ám a ,,hanyatlástörténetek" megalkotói közül többeknek az 1913-ban született ,,Fáradtan biztatjuk egymást" címu vers rezignációt, vereséget sugalló versszakának (,,Valahol utat vesztettünk, / Várat, tüzet, bizodalmat, / Valamiben késlegettünk / S most harcolunk kedvet vallva kedvetlenül.") elso sora jelentette a kiindulópontot.
A magyar történelem ezen új kérdésfeltevés alapján természetesen új módon jelenik meg. A kérdésbol magából következoen a válaszoknak annak dacára tragikus felhangjuk lesz, hogy - mint Adynál is - mindig hozzákapcsolódik a ,,mégis-morálból"[15] következo, vagy legalábbis azzal indokolt, abból levezetett cselekvési vágy.
A ,,hol, mikor, miben tévesztettünk utat" kérdése értelemszeruen a tragédiák után vagy a tragédiák eloérzetében született meg. Jellegzetes darabjai vagy egy sokk - mint Trianon vagy a II. világháborús vereség és a demokratikus átalakuláshoz fuzött remények összeomlása - nyomán születtek meg, vagy pedig egy újabb tragédia eloérzetében. Az elso csoportba, sok egyéb mellett, olyan muveket sorolhatunk, mint Szekfu Gyula Három nemzedék címu muve (elso megjelenés: 1920) vagy Bibó István több esszéje, kiváltképp az ,,Eltorzult magyaralkat, zsákutcás magyar történelem" címu írása (1948), míg a másodikba - megint sok egyéb mellett - olyanokat, mint Németh László ,,Kisebbségben" címu nagyesszéje (elso megjelenés: 1939) vagy Szekfu Gyula 1943-44 fordulóján született, az alapkérdést a címben is exponáló ,,Valahol utat vesztettünk" cikksorozata.
A ,,mit, hol, mikor, miért" kérdéseire eltéro válaszok és magyarázatok születnek, de a válaszoknak van egy közös elemük, amit a kérdésben rejlo alapfeltevés határoz meg. Innen nézve a magyar történelem ugyanis nem lehet más,mint tévedések és/vagy bunök okozta ,,torzulás", ,,zsákutca", ,,hanyatlástörténet".
Természetesen most sem vállalkozom annak eldöntésére, hogy kinek volt igaza - azaz hogy mikor - a kereszténység felvételekor, 1514-ben, a XVIII. század végén, 1848-ban, esetleg 1867-ben, 1918-19-ben stb. - fordult a rossz irányba a magyar történelem. Kitérek az elol a kérdés elol is, hogy valójában kiket is - az ,,idegeneket", a nagyurakat vagy a ,,parasztgyulölo kisnemest", a liberálisokat, a konzervatívokat, a radikálisokat vagy a kommunistákat stb. - terheli a hanyatlásért a felelosség, kinek vagy kiknek bunéért, milyen tulajdonságokért lakol a magyar. Megelégszem annak megállapításával, hogy a kérdésfeltevésbol logikusan és kikerülhetetlenül következoen valamikor a múltban tragédia történt, a tragikus vétséget a magyar történelem valamelyik fordulópontján valaki vagy valakik követték el. Azaz: a hanyatlás oka a valamiféle sajátosságot felmutató magyar történelem szereploiben található meg. Nos - kérdezzük Bibó egyik kedvenc kifejezését használva -, mi az értelme, mibol fakad, mi a célja, mi a hasznosulása e kérdésfeltevésnek?
Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a kérdés mögött ez esetben sem a tudományos megismerés szándéka áll; nem a múlt történéseinek, folyamatainak leírása a cél. Számomra legalábbis teljesen egyértelmu, hogy a megismerési érdek a jövore irányul; a múlt a jelen, de még inkább egy jövokép felol nyeri el értelmét. Nyersebben fogalmazva: bunbakképzésrol van szó. Amihez persze rögtön hozzáteszem: lehetséges ugyan, hogy e módszer nemcsak a tudomány normái felol vet fel problémákat, hanem morális dilemmát is magában foglal, de - különösen egy-egy kudarc, egy-egy vereség, egy-egy tragédia után a cselekvoképesség helyreállításának a politikából jól ismert, gyakran használt eszköze. Alkalmazta ezt már Kossuth is, alig néhány nappal menekülése után, és Kemény Zsigmond is - éppen Kossuthra vonatkoztatva - 1850-ben, az újrakezdés lehetoségeit keresve. Pusztán illusztrációként nézzünk néhány idézetet.
Aligha hinném, hogy a történész szól Szekfubol - holott foglalkozására nézve nem akármilyen történész volt - amikor a Három nemzedék elso kiadásához írt eloszavában a mu megírását indokolja.
Elobb A magyar állam életrajza címu, 1917-ben megjelent könyvébol ide átemelt mondatokat idézem: ,,a kapitalisztikus korszak új hatóeroi hirtelen betörve, rohanó munkájukkal a meglevot sokkal inkább megtámadták, semmint ez állami szociális elorelátás mellett szükséges lett volna. Az új erok új képzodményeket hoztak létre, melyek a lassú történeti fejlodéssel még nincsenek szerves kapcsolatban." E mondatokat az engedékenyebb, pluralista tudományfelfogás alapján még elfogadhatjuk a folyamatok leírásaként, ám a folytatás - gondolom én - már nyilvánvalóan nem a múltra vonatkozik. Így hangzik: ,,A hiányok kitöltése, az akadályok leküzdése csak szervezett munkával valósítható meg, hogy pedig erre a modern alkotmányos állam hagyományos gépezetével és kapitalista gazdaságával képes lesz-e, ez a jövo nagy kérdése nemcsak Magyarországra, de az egész széttépett európai közösség minden államára nézve." Majd - most már 1920-ban - ekként folytatja: a ,,magyar olvasóközönségnek szánt eloszóban kimutattam liberális történetfelfogásunk alapveto hibáit [ezt még felfoghatjuk történészi, historiográfiai feladatvállalásnak is, ám a következoket már aligha, hiszen a mondat ekként zárul], a valódi magyar nemzetiségtol eltéréseit, nyíltan szólottam a »huszonöt év óta rajtunk uralkodó dekadenciáról« és az uralkodó politikai felfogással szemben konstatáltam, hogy az »alkotmányos állam mai formájában nem képes a nemzeti élet minden terén döntoen közremuködni, munkája tehát feltétlenül kiegészítendo a nemzeti eroknek társadalmi és gazdasági szervezkedése által.«"[16] [Az én kiemeléseim - Sch. I.]
A kérdésem természetesen most sem az, hogy Szekfu - állítása szerint már 1917-ben - helyesen vagy helytelenül ítélte-e meg a magyar társadalom helyzetét, a magyar politika irányzatait, a jövo feladatait, hanem csupán az: a történettudományból vagy a politikából származnak-e a szempontjai. A válasz - azt hiszem - nyilvánvaló. Szekfu politikai cselekvésre szólít fel, s egy általa helyesnek vélt politikai irányvonal elfogadtatásához szállítja az érveket.
A mu 1934-es kiadásához Szekfu egy újabb, több mint száz oldalas ,,ötödik könyvet" csatolt. Aligha vitatná bárki állításom: a tudós történész nem a történettudományt gazdagította e kiegészítéseivel. Hogy a mufaj általa adott meghatározását idézzem föl: e munkája ,,történetpolitikai" tanulmányai közé sorolható; annyiban mindenképp, hogy a történelem faggatásának ,,értelme" a politikából származik.
A ,,neobarokk társadalom" szenvedélyes kritikája, a korszak általa helytelennek tartott szellemi-politikai áramlatainak hol heves, hol ironikus, de mindig politikai elkötelezettséget felmutató bírálata, s végül a ,,Magyarabb magyarság felé", már címében is árulkodó utolsó fejezet egésze félreérthetetlenül megmutatja, hogy a professzor - kétségtelenül felhasználva a történész eszközeit is - valójában politikai programot, a reformkonzervativizmusnak nevezett politikai irányzatnak a modern kereszténydemokrácia felé mutató programját alkotta meg.
Az esszéista Németh László nem is törekszik arra, hogy szándékait valamiféle tudományos nyelvezet mögé rejtse. Világosan kimondja, mit gondol az elhibázott magyar történelem tragédiával fenyegeto következményének, s ugyancsak egyértelmuen fogalmaz célját illetoen is.
Mint ismeretes, Németh a problémát ,,a magyar középosztály faji szétesésében", a magyar szellemiség idegenekhez való asszimilálódásában jelöli meg. Innen származik a mu alapkérdése az esszé elso soraiban: ,,Hogy veszett el a magyar a magyarban?" Majd ekként folytatja: ,,Mert ha igaz, amit látnunk adatott, ez történt: a magyarság elveszett abban, ami annak mondta magát, s most, amikor a történelem keresni kezdi: alig halljuk a szavát. Hogy történik meg az ilyesmi? Ha nem volnánk magyarok, csak elmélkedo nézok vagy bölcselkedo utókor, akkor is érdekes volna ez a kérdés. Így, hogy azok vagyunk, dühösen rángatjuk és kaparjuk, mintha gyökereibe dugták volna az orvosságot. Hol romlott el minden? - kérdezte már a Három nemzedék, s azóta ez a kérdés ott dúl minden történelmi elmélkedésünkben. A bíráskodók a feleloseket, a megbélyegzendoket keresik; a bizakodók a tiszta talajt, a szilárd példát, amelyrol újból elrugaszkodhatunk."[17] [Az én kiemeléseim - Sch. I.]
Aligha lehet világosabban megfogalmazni a ,,hol vesztettünk utat" kérdésének irányultságát, s a rá adott válaszok tartalmát. Némethet magát sem a múlt foglalkoztatja, hiszen bevallottan nem ,,elmélkedo nézo" vagy a ,,bölcselkedo utókor" képviseloje. Pontosabban fogalmazva: a megismerésre ösztönzo motivációt, a megismerés szenvedélyét nem a ,,mi történt", a ,,hogyan történt" kíváncsisága adja, hanem a ,,felelosök", a ,,megbélyegzendok", illetve az ,,újbóli elrugaszkodáshoz" - azaz a cselekvéshez - szükséges ,,tiszta talaj", a ,,szilárd példa" keresése. Megint kitérek annak a kérdésnek megválaszolása elol, hogy vajon Németh rátalált-e arra, amit keresett, hogy helyesen határozta-e meg, egyáltalán helyes irányban kutatta-e azt. Számomra most csak az a fontos, hogy a magyar történetet o is hanyatlástörténetként fogta fel, s azért törekedett a ,,tragikus vétség" mibenlétének, illetve a bun elkövetoinek megnevezésére, hogy a magyar társadalomfejlodés helyes, a válságból kivezeto útját találja meg. Valójában a ,,mi a teendo" kérdése izgatja tehát; a ,,mi történt" kérdése ebben a kontextusban nyeri el értelmét. Ne csodálkozzunk így a következményen: az esszében kibontakozó múltkép értelmét az adja, hogy a Németh által kívánatosnak gondolt jövot szolgálta.
Ugyancsak nem tárgya e dolgozatnak, hogy e jövokép ,,helyes" volt-e. Ám ha valaki elolvasta a ,,Kisebbségben" utolsó oldalait, bizonyára egyetért velem abban, hogy a ,,hanyatlástörténet" megfordítására, de legalábbis a magyarságot a zord idok túlélésére alkalmassá tevo politikai programot olvasott. Németh László ismeroi jól tudják, e program elemei már jóval korábban készen voltak alkotójuk fejében, mielott az esszében kifejtett történelemkép megszületett volna.
Ismeretes, hogy a ,,magyar történelem utolsó száz esztendejének sorozatos katasztrófáinak" magyarázatát, ,,a magyar alkat válságának okait" Bibó is a magyar történelemben kereste. A kifejezetten e feladatnak szentelt híres esszéjében, az ,,Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem" címu, 1948 áprilisában megjelent írásában elutasítja Németh Lászlónak és Karácsony Sándornak az ,,idegen hatásokra", a magyarság idegenekhez való asszimilálódására hivatkozó - Bibó szerint ,,vakvágányokra" vezeto - magyarázatát, a ,,hol veszett el a magyar" ,,mélyen igaznak és hitelesnek" ítélt, ,,alapveto válságérzékelést" kifejezo kérdést azonban megtartja.
Bibó az ,,eltévedtség" - a ,,torzulás", a ,,zsákutca" - mibenlétét Szekfutol és Némethtol is eltéroen határozza meg.
,,Különleges magyar jelenség azonban az, hogy ez az ország történek legújabb kori szakaszában, különösen pedig a 19. század végétol kezdve, dönto történeti pillanatokban, mindenekfelett 1914-1920 között és 1938-1944 között végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebbol adódó feladatokat meglássa. Túl azon, hogy két háborúban »rossz oldalra állott«, amit mások is megtettek, a magyar nemzet ezekben a dönto pillanatokban, politikai, társadalmi és szellemi téren egyaránt, nem tudta megtalálni vagy nem tudta hatalomhoz juttatni azokat a vezetoket vagy olyan vezetoket, akik szükségleteit, érdekeit, útját jól kifejezték s jól megtalálták volna. Vezetokben és a közösség egyes tagjaiban dönto pillanatokban végzetesen hiányzott vagy megzavarodott a közösség érdekeinek felismerésére irányuló normális ösztön - ami nem valami misztikus kollektív jelenség, hanem a közösség egyes tagjainak ép ítéloképességébol tevodik össze... Nem az a lényeg ebben, hogy más népek csodálatos egységben és egyetértésben élnek, szemben a »széthúzó« magyarral. Hanem az, hogy a magyar nemzeti közösségben újból meg újból olyan módon vetodtek fel a dönto, az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezeto harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká lett."[18] [Az én kiemeléseim - Sch. I.]
Természetesen most sem fogom vizsgálni Bibó állításának igazát, csupán arra szolgált az idézet, hogy megmutassa: a bajok eredetének, a ,,magyar alkat" ekként definiált ,,válságának" okait keresve fordult Bibó is a magyar történelemhez. Nem csoda, hogy ez a történelem hanyatlástörténet lesz nála is; legfeljebb az ,,osbunt", a hanyatlás kezdetét, a ,,zsákutcába" tévedés idopontját még Németh Lászlónál is távolabbra helyezi - egészen a XVI. század elejére -, és természetesen a tragikai vétséget másként, a felelosöket másokban határozza meg, mint Szekfu és Németh László tette volt.
Van valami megrendíto abban az igyekezetben, ahogy 1948-ban, tehát
- hogy saját kifejezését használjam - egy újabb ,,zsákutcába" vezeto fordulat idején - vagy már után - Bibó a ,,normális", a ,,helyes" fejlodéshez visszavezeto eljárásmódokat, gondolkodásmódokat, cselekvési lehetoségeket keresi. Ismeretes, hogy ekkor is - mint már negyedik éve folyamatosan - a félelmeket akarta eloszlatni, a ,,hamis realizmus" és a ,,túlfeszített lényeglátás" hibás szemléletmódjaival szemben az ,,eltorzult magyar alkatot" ,,éppé", ,,egészségessé" tevo, azaz a helyes politikai cselekvést lehetové tevo helyes gondolkodásmód mintáit szerette volna kidolgozni és a politikát meghatározó tényezové emelni.
Persze aligha feltételezhetjük, hogy Bibó 1948-ban a kommunisták vagy éppen Rákosi Mátyás kiválasztásában látta volna megtestesülni az ,,ép magyar alkatot"[19], mint ahogy azt sem, hogy az embereket felszabadító, az emberi méltóságot tisztelo, igazságosságot teremto, az európai társadalomfejlodést értelmét megvalósító, ,,igazi" demokráciához vezeto útnak gondolta volna a ,,fordulat éve", 1948 után létrejött ,,népi demokráciát". De most nem is errol van szó, hanem arról, hogy Bibó vágyaiban, reményeiben, a négy éven keresztül újra és újra megfogalmazott programjában milyen szerep jutott a magyar történelem hanyatlástörténetként való felfogásának, illetve a hanyatlás mibenlétét, a felelosök megnevezést, a bunök természetét meghatározni igyekvo törekvéseinek.
Azt hiszem, a bibói szöveg világosan beszél:
,,Magyarország a felszabadulással radikálisan és véglegesen kiesett azokból a hamis konstrukciókból, melyekben addig életét berendezte. Ezeknek összeomlásával megszunt két dolog, amelynek a megléte idestova száz esztendo óta megakadályozott nálunk minden elorehaladást: a magyar rendi társadalmi világ idon túli fennmaradása és a történeti Magyarország illúziójának a fenntartására irányuló erofeszítés. A rendi világ hatalmi, gazdasági és lélektani szerkezetének az összeomlása mérhetetlen megkönnyebbülést jelent emberi életek és életfeltételek százezrei és milliói számára. (...) Nem bizonyos azonban, hogy egy olyan mértékben rossz beidegzodésu közösség, [mint] amilyen a miénk, a valósággal való összeütközés nagy megrázkódtatásaiból feltétlenül jó és termékeny tanulságokat formuláz meg magának. Érdemes tehát megkérdeznünk, hogy a közelmúlt megrázkódtatásaiból nem fenyegetnek-e a fejlodésnek újabb görcsei és zsákutcái."[20] [Az én kiemeléseim - Sch. I.]
Úgy vélem, e mondatok kínálják fel a titok megfejtését; Bibó itt árulja el, miért volt szüksége arra, hogy saját változatot teremtsen a hanyatlástörténetbol. Elhitte - vagy csak el akarta hitetni magával és a magyar politikai élet szereploivel is, ez valójában mindegy -, hogy ami 1944 és 1948 között történt, az felszabadulás, egy torz fejlodés következményeitol való megszabadulás volt, ami esélyt ad a ,,normalitáshoz" való visszatérésre, az újrakezdésre. Azaz: lehetoséget nyit a cselekvésre. E nélkül hogyan is képzelhetné el, hogy politikai céljai még mindig megvalósíthatók? Hogyan is fogalmazhatná meg - az összes többi politikai ero megsemmisítése után - a most már a teljes hatalmat birtokló kommunistáknak javaslatait a ,,fejlodés újabb görcsei és zsákutcái" elkerülésére? A cselekvoképesség fenntartásához, helyreállításához nélkülözhetetlen volt e konstrukció.
Magyarán mondva: ahhoz, hogy a kommunistákkal való együttmuködésben, sot a kommunisták vezetésével el tudja képzelni az ,,igazi demokrácia" megteremtését, el kellett hinnie egyfelol, hogy a kommunisták voltaképpen ugyanazt akarják, mint o, s ha mégsem úgy viselkednek, az nem lényegükbol, hanem voltaképpen a zsákutcás magyar fejlodésbol, az eltorzult magyar alkatból következik. Amiként írja, a kommunisták magatartása a ,,magyar baloldaliság nagy megrázkódtatásából" értheto meg, abból, hogy ,,ez az ország ilyen ellenálló-képtelennek, ilyen közösségi szellem híjával valónak, ilyen korlátoltnak, ilyen reakciósnak, ilyen jobboldalinak mutatkozott".[21]
De ugyanakkor - és számunkra most ez a motívum a fontosabb, mert ebben a mozzanatban jut dönto szerephez a magyar történelem ,,hanyatlástörténetként" való felfogása - arról is meg kellett magát gyoznie, hogy a kommunisták külso vagy belso emigrációba vonult kritikusainak nincs igazuk. Az antikommunista álláspontok mindegyikét ugyanis - akár a kommunistákkal való szembenállásban, akár a cselekvésrol való lemondásban ölt testet - a motívumok ,,leleplezése" nélkül nem tudná elutasítani. Ezért kell tehát kimutatnia, hogy az antikommunizmus bármely formájában valójában ,,az egész hatvanhetes-ellenforradalmi eszmevilág" születik újjá.
Sot, a ,,leleplezésben" még tovább is kellett mennie: ,,Külsoleg inkább hatvanhetes ízu ez az új külso és belso emigráció, a maga formai demokratizmusával és a mögötte rejlo társadalmi-politikai mozdulatlansággal, amit stílszeruen kiegészít a legitimista orientáció lehetoségének a fel-felbukkanása; a gyakorlati érvényesülés azonban elsosorban az ellenforradalmi vonásokat, éspedig nemcsak a keresztény-nemzeti ellenforradalmi, hanem a fasiszta ellenforradalmi vonásokat hozza és hozná a felszínre..." De még azt is el kellett higgye - legalábbis szükségét érezte annak, hogy leírja -: ,,...a régi világ továbbélése nemcsak annak tudatos hívein keresztül fenyeget, hanem tömegessé vált beteg beidegzodésein keresztül is. Mindenekelott a társadalom hierarchikus szemlélete, az emberek rangkórsága, a hatalomgyakorlásban az uralmi szellem túltengése a szolgálat szelleme felett, a »képesítés«-ben és az »állás«-ban rejlo rang- és kiváltságtudat túltengése a feladat és szolgálat tudata felett: mindezek oly módon át- meg áthatották egész társadalmunkat, hogy politikai fordulatok és személycserék magukban el nem törölhetik oket, s ezek számos vonatkozásban akadályozzák, de egyben kompromittálják is társadalmunk folyamatban lévo nagy átalakulását."[22]
E mondatokat - ha Farkas Mihály nem is, de Révai József, Lukács György, sot talán még Rákosi Mátyás is leírhatta volna. A politikai következtetés természetesen meroben más volt - tegyük gyorsan hozzá. A kommunisták számára az ,,átkos múlt" toposza arra szolgált, hogy a ,,kerül, amibe kerül" logikáját, a semmilyen korlátot nem ismero eszközhasználatot igazolja, Bibó számára pedig nyilvánvalóan nem. O - miközben a meglehetosen parttalan fogalommá változtatott, a tudatos és az öntudatlan ,,ellenforradalmárokat" egyaránt magában foglaló - ,,reakció" elleni harcot elfogadta, a kommunisták megváltozásában reménykedett, azt hívén, de legalábbis azt állítván, hogy - közvetlen vagy közvetett módon - oket is a ,,régi világ" rontotta meg, s csupán félelmeiket kell levetkozniük ahhoz, hogy ,,megjavuljanak".
Hogy meddig hitte, hihette ezt? Nos, éppen 1948-ban zárult le ,,négy évig tartó élete"; elnémulása egyszersmind reményei szétfoszlását bizonyítja.
De természetesen most sem Bibó életmuvének ,,értékelését" kívántam elvégezni, de még csak az itt tárgyalt írásét sem. Csupán egyetlen mozzanatát érintettem: a magyar történelemhez való viszonyát, a magyar történelemrol kialakított képének ,,értelmét" szerettem volna - történeti-politikai kontextusba helyezve persze - felfejteni. Következtetésem is változatlan: Bibónak a magyar történelemrol kialakított képét szintén nem a tudományos megismerés szempontjai, hanem a politikai cselekvés - talán a most vizsgált írás esetében pontosabb így fogalmazni: a még lehetségesnek gondolt cselekvés eszközei keresésének - szempontjai határozták meg. Megállapításai ez esetben sem a történettudomány, hanem a politikai gondolkodás termékeként értelmezhetok, érthetok meg.[23]
3. Az egyes történések, tendenciák, személyek és teljesítmények minoségére vonatkozó, valamely hagyomány ,,reakciós vagy haladó" voltát, a ,,kié ez vagy az a hagyomány" kérdésére adott válaszok formálták ki a magyar történelem politikai célzatú ábrázolásának harmadik típusát.
A magyar történelemhez való viszonynak ezen típusa legtisztább - hogy úgy mondjam: klasszikus - formáját a kommunista politikai gondolkodásban nyeri el, elsosorban Révai József úgynevezett történelmi írásaiban, noha kétségtelenül ennek is megvannak a maga elozményei, mint ahogy azóta is vannak szép számmal muveloi; manapság is többen foglalkoznak a hagyományok el- vagy újrarendezésével valamiféle dichotóm, a mai pártmegoszlást jól vagy rosszul leképezo szerkezetben,[24] ma is zajlanak harcok - ahogy mondani szokták - egy-egy történelmi személy ,,kisajátításáért", vagy éppen az ellenfélre való rátukmálásáért. Ma sem ismeretlen az az eljárás, hogy egy-egy politikai áramlatot ,,osei" megnevezésével szándékoznak elfogadtatni vagy éppen diszkreditálni, netán diszkvalifikálni; nyilvánvalóan abban a feltevésben, hogy a választott vagy kiosztott ,,elodök" erényei vagy bunei az utódokat is minosítik.
Kézenfekvonek vélem illusztrációért a ,,legjobbhoz" - Révai Józsefhez - fordulni. Természetesen most sem azért, hogy a magyar kommunizmus történetének egyik szakaszában a legfobb ideológusnak számító politikus ,,helyét kijelöljem a magyar történelemben",[25] hanem részben azért, mert a példák igen beszédesek, de különösen azért, mert a szándék, a célzatosság, az eljárás ,,értelme" teljes nyíltsággal jelenik meg ezekben az írásokban.
Tudjuk, Révai többször értékelte, sot idorol idore alaposan újraértékelte Szabó Ervin teljesítményét, s ezen belül különösen történetírói munkásságát. Most az 1940-bol származó vélekedését idézem: ,,Egyik dönto tévedése - írja a ,,Marx és az 1848-as magyar forradalom" címu írásában - a 48-as forradalomról vallott felfogása. Szerinte: a 48-as forradalom nem polgári forradalom volt, hanem nemesi felkelés." A következo mondat azonban azt is elárulja, hogy e bírálat nem a történetírónak szól. Révai ugyanis ekként folytatja: ,,Nyilvánvaló, hogy ez a felfogás alkalmas volt arra, hogy a Garami-féle opportunista politikának elvi megalapozása legyen: Magyarország 1848 után is feudális ország maradt, nemcsak azért, mert a 48-as forradalom vereséget szenvedett, hanem azért is, mert a forradalom maga sem polgári."
Révai ebben az írásában önkritikát is gyakorol. Alighanem saját korábbi írásaira is gondolva - a benne megjeleno véleményt most ,,szélsobaloldalinak" minosítve - a 48-as forradalom értékelésének egy másik ,,helytelen" változatát is felemlíti. ,,Ha Szabó Ervinnek a 48-as forradalom egészében véve nemesi mozgalom volt, akkor e »baloldaliaknak« szoröstül-boröstül polgári volt. Az 1848-1849-es forradalomnak azért kellett mindenáron tiszta »polgári« forradalommá lennie, hogy a magyar történelem közvetlenül tanúskodhassék a tétel igazsága mellett: Magyarországon más, mint szocialista forradalom nem lehetséges." E ,,torz" elméletnek is ,,végzetes" következményei lettek - folytatja -, ahhoz a ,,helytelen" felfogáshoz vezettek, hogy ,,Magyarországon a nagybirtokosok és a burzsoázia olyannyira »összenottek«, hogy már nem is két osztályt, hanem csak egy osztályt alkotnak. Nyilvánvaló, hogy az egyetlen és egységes uralkodó osztályról szóló »elmélet« csak arra való volt, hogy a forradalmi népi demokrácia célkituzéseivel szembe lehessen állítani a szocialista forradalom célkituzését."[26] [Az én kiemeléseim - Sch. I.]
Milyen volt valójában a 48-as forradalom? Mi a - persze Révai szerint és 1940-ben érvényes - ,,helyes" álláspont? Gondolom, senkit nem lep meg, hogy a ,,helyességrol" Révai nem a ,,burzsoá álobjektivitás" alapján dönt. Az igazi kérdés számára természetesen nem az, hogy ,,milyen volt valójában a 48-as forradalom", hanem ugyanazt a logikát követi, amire a ,,helytelen" álláspontok kritikáját építette fel. A ,,helyes" válaszhoz vezeto kérdés tehát: mi a kommunista párt ,,helyes" politikája 1940-ben, miként a bírálat során is az volt a kérdése, hogy mi lett volna a ,,helyes" politika az 1910-es években Garami ,,opportunista" vagy a húszas években a magyar kommunisták ,,szélsobaloldali" politikájával szemben.
A ,,milyen volt a 48-as forradalom" kérdése ugyanis - mondja ki Révai imponáló oszinteséggel - csak és kizárólag a ,,helyes" politika nézopontjából válaszolható meg. Ha a ,,tiszta" polgári forradalom lett volna napirenden a tízes években - fordítjuk le az érvelést -, akkor helyes lett volna Szabó Ervin véleménye. Ha a ,,tiszta" szocialista forradalom lett volna napirenden a húszas években, akkor ,,helyes" lett volna a 48-as forradalom ,,tiszta" polgári forradalomként való minosítése. Az összefüggés nyilvánvaló: ha valaki polgári forradalmat akar csinálni, annak azt kell gondolnia, hogy az még nem zajlott le az országban, ha valaki szocialista forradalomra készül, annak azt kell bizonyítania, hogy az ország már túl van a polgári forradalmon, s ha túl van, akkor természetesen már csakis szocialista forradalmat kell, lehet, szabad csinálni.
Természetesen Révai számára a 48-as forradalom ,,jellegét" 1940-ben is a kommunista program, a ,,mi a teendo?" kérdésére adott válasz határozza meg. A maga elé állított feladatot pontosan e logikának megfeleloen, ekként határozza meg:
,,Az 1848-as forradalom tanulmányozására tehát sokunkat az is késztetett - teszi világossá a múlt feldolgozásának legfobb motívumát -, hogy végére járjunk annak az »elméletnek«, amely az 1848-as forradalommal akarta bizonyítani, hogy Magyarországon egy forradalmi munkás- és parasztdemokrácia minden elofeltétele hiányzik. (...) A magyar történelem 1848-as nagy fordulópontjának tanulmányozására tehát a forradalmi munkásmozgalom, a kommunista párt politikai irányvonala körül kifejlodött vitákban került sor. Nem mint utólagos szemlélok, hanem mint a jelen harcainak résztvevoi nyúltunk hozzá a magyar történelem kérdéseihez. És hitünk szerint csak errol az alapról lehet megközelíteni a történelmi objektivitás eszményét is. Csak a küzdo értheti meg a küzdoket. Hogy a forradalmi munkáspárt a maga belso problémáinak megvitatása közben jut el az ország történelmi problémáihoz, azt mutatja, hogy politikája össze van kapcsolva a történelmi fejlodéssel, s e fejlodés felvetette kérdéseket igyekszik megoldani."[27]
Milyen volt tehát 1940-ben a 48-as forradalom? Nyilvánvalóan olyan, amilyen megfelelt az aktuális taktika, a népfrontpolitika szükségleteinek. Olyan tehát, amely volt annyira polgári, hogy fölöslegessé tegye egy ,,tiszta" polgári forradalom megismétlését, de nem volt mégsem annyira polgári, hogy ne lehessen egy ,,tiszta" szocialista forradalom helyett a ,,forradalmi munkás- és parasztdemokrácia" jelszavát megfogalmazni.
Történeti írásaiban Révai számos további példát mutatott fel arra, hogyan kell ,,helyesen" viszonyulni a magyar történelemhez. A mintát láttuk: mindig a politikai helyzetnek megfeleloen, mindig a kommunista párt politikájának szükségletei szerint. 48 lehetett polgári forradalom, lehetett ,,tisztán" nemesi mozgalom, de lehetett félig-meddig polgári forradalom is. Ugyanígy - hogy már csupán egyetlen példát említsek - egyes történelmi személyiségek - mondjuk Kossuth - lehetett a ,,miénk" - ha a németek elleni harcra kellett mozgósítani, de válhatott csak félig-meddig a ,,miénkké"; akkor persze, amikor már a ,,polgári demokratikus forradalom" második felvonása, és különösen amikor a szocialista forradalom került a kommunista párt ,,napirendjére". Ekkorra természetesen már azok a különbségek is eltunnek, de legalábbis jelentoségüket vesztik, amelyek alapján az ,,urat" a ,,polgártól", a ,,kispolgártól", a ,,polgárit" a ,,polgári demokratától" megkülönböztették. A ,,reakciós", a ,,horthysta-fasiszta" Magyarország elleni totális támadás elérkeztekor a hagyományok újraosztályozása is bekövetkezett. Aki a ,,miénk" - tehát ,,haladó" - volt akár csak egy-két évvel korábban is, abból könnyen lehetett olyan, aki csak félig-meddig a ,,miénk", de olyan is, aki szoröstül-boröstül az ,,övék" - tehát ,,reakciós" - lett. Tudjuk, 1948 táján már nem Kossuth a ,,lobogó", hanem - természetesen az aktuális szükségletekhez formált - Esze Tamás, Budai Nagy Antal, Dózsa György és Táncsics Mihály, az 1848-ban a ,,hamis nemzeti egység" ellen fellépo, lázongó békési parasztok, és persze Petofi, Ady, József Attila.
A közelgo centenáriumra készülve, 1947 decemberében Révai magával Mindszentyvel vív meg 48 ,,helyes" értelmezéséért. Széchenyi, Vörösmarty, Arany, Deák kiváló emberek voltak ugyan, és voltak érdemeik, de - mondja Révai - ,,alig hiszem, hogy 48 centenáriumán éppen belolük csinálunk nemzeti hosöket..., 48 hosét, centenáriumi ideált abból a Széchenyibol, aki szembeszállt Kossuthtal és menekül a szabadságharc elol, nem tudunk csinálni. És Deák, akármennyire elismerjük progresszív szerepét a magyar történet bizonyos szakaszaiban, Deák sem lehet példakép 1848-cal kapcsolatban. (...) Aki 1848-cal kapcsolatban nem Kossuthot akarja az ünneplés és a szellemidézés középpontjába helyezni, az természetesen nem vehet részt a magyar demokrácia centenáriumi ünnepében."[28]
De afelol sem hagy kétséget, hogy már nem Kossuth az igazi példakép. A ,,bíboros érsekkel" szemben leghevesebben a felelotlenséggel vádolt ,,flamingókat", a ,,baloldalt" védi meg, akik nélkül - állapítja meg - Kossuth sem lehetett volna a szabadságharc vezére. Akik nem oket akarják ünnepelni - vonja le a következtetést -, azok ,,nem a magyar szabadságharc hoseit akarják ünnepelni, hanem a magyar szabadságharc belso ellenfeleit".[29]
A ,,haladó hagyományok" körébe nem csak az igazi forradalmárok tartoznak, ám az ,,igazi elodök", a példaképek közé ekkor már csak ok kerülhetnek be. ,,Tanítani kell iskoláinkban a nagy Árpád-házi királyokról is, a Hunyadiakról és tanítani kell a nagy magyar szabadsághosökrol, Rákóczitól Kossuth Lajosig, akik pedig nem voltak népi vagy paraszti forradalmárok. De ne vegye viszont zokon senki a magyar demokráciától, ha elsosorban a saját népi hoseit kutatja fel és hozza közel az ifjúságunkhoz és népünkhöz... Természetes, hogy Petofi mellett Arany Jánost, Tompát és a többi nagy magyar költot is tanítani kell, természetes, hogy Ady mellett nem szabad megfeledkezni Babitsról és Kosztolányiról, és József Attila mellett nem szabad megfeledkezni Illyés Gyuláról és a jelenkor többi jelentos költojérol sem. De viszont tudnunk kell, hogy a magyar nép történeti és, tegyük hozzá, forradalmi törekvéseinek igazi szószólója, a népi átalakulásnak viharmadara mégiscsak ez a három volt: Petofi, Ady és József Attila."[30] [Az én kiemeléseim - Sch. I.]
Egy évvel késobb már e példaképek mindegyike sem nyújthat mindenben példát. Ady Endrébol csak az maradt a ,,miénk", ami ugyebár ,,elore mutat". Mi is ez Révai szerint? Nos: ,,A szent gyulölet a feudális magyar ugar, a magyarságra ránehezedo úri Hunnia iránt, az elkéso forradalom miatti kétségbeesés, a dühös siettetése a forradalomnak, a forradalmi erok türelmetlen és már-már reménytelen ébresztése, a forradalom vezeto eroinek, a nemzeti megújulás vezetésére alkalmas osztálynak keresésére, a kutatása annak a friss osztálynak, melyben hinni és bízni lehet: ez Ady költészetének lényege: ez, csak ez, és semmi más."[31]
Ugyanakkor azonban Révai azt is kimutatja, hogy Ady bizony a fejlodésnek nem a csúcspontját testesíti meg; átmenet csupán annak a ,,haladásnak" a folyamatában, amely a beteljesedéshez - ekkor József Attilát tekinti annak - vezet. Mert erényei - az eddig említetteken túl beleértve azt is, hogy ,,utálta a burzsoát", hogy észrevette ,,a kapitalizmus és a polgárság egész kulturális és erkölcsi rothadását" stb. - sem feledtethetik, hogy ,,nem volt szocialista", ,,nem forrt össze a munkásosztály céljaival és eszméivel", hogy anélkül ,,nyitotta meg lelkét a szocializmus igézetének, hogy felolvadt volna benne és feladta volna különállását."[32]
Révai tehát Adyt is politikai megfontolásokat követve ,,helyezi el" a magyar történelemben. ,,Árnyaltan" persze; hibáit és erényeit, a ,,meghaladott", illetve a ,,vállalható" jellegzetességeit a ,,szocializmus építésének" szempontjai alapján elkülönítve. Adyt tehát szeretni kell, de helyesen kell szeretni: ,,ahhoz, hogy Adyt szeressük, nem kell az o világát az o szemével nézni". Hanem? Hát persze: Adyt a gyoztes proletárforradalom ,,szemével" lehet helyesen nézni.
Láthatjuk, 1948 végén már Ady is csak közvetve és csak magyarázatok révén volt beépítheto a ,,haladó hagyományok" közé. Nem sok ido múltán József Attila esetében is szükségessé vált a ,,korrekció". Bizony az is kiderült, hogy a ,,haladó hagyományok" egyike sem mentes minden hibától; nemcsak 1848, de például 1919 sem. De legyünk igazságosak! E nézopont alapján a ,,reakciósság" se feltétlenül maradt lemoshatatlan bélyeg. Egy újabb politikai fordulat, például 1953 után egyre többen kerültek vissza a ,,haladó" rubrikába. Ha jól emlékszem, úgy az 1960-as évek közepén Széchenyi is kezdett újra ,,haladóvá" válni; mondhatnám, a ,,tiltott" kategóriából átléphetett a ,,turt" kategóriába, ami már afféle ,,félig-meddig haladó" státusnak is tunhetett. És az effajta ,,revíziók" azóta is zajlanak.
Mondhatnánk, a szerencse forgandó. De alighanem közelebb járunk az igazsághoz, ha a politikai irányvonalak változékonyságára is gondolunk. A múltra is alkalmazott dichotóm szerkezetek hasznosságát - úgy tunik - az ido nem kezdte ki. Ezért van, hogy a történelmi eseményekre, személyiségekre vonatkozó ítéletek is meglehetosen változékonyak maradtak.
Azt hiszem, ennyi mindenképpen elegendo - de lehet, hogy sok is volt - a politikai gondolkodásban kialakult múltképek harmadik típusának jellemzésére. Mégsem állom meg, hogy legalább egy példát ne hozzak annak jelzésére, hogy ezen ,,múltalkotási" technika ma is muködik, és alkalmazása sem szunt meg.
A sok lehetoség közül - szinte találomra - egyik napilapunkban két egymást követo napon megjeleno egy-egy publicisztikát választottam. A közös bennük: mindkettohöz nyilvánvalóan ,,a vad, geszti bolond" szobrának újbóli felállítása adta az apropót; illetve mindketto célja nyilvánvalóan politikai: Tisza ,,bemutatása" egy jelenleg létezo politikai áramlat stigmatizációját szolgálja.
Az egyik szerzo - o az, aki foglalkozását tekintve nem történész - érvekkel is szolgál. A szoboravatás kapcsán nem mulasztja el, hogy a magyar történelem neves személyiségeit két csoportba ossza. Az egyikbol Károlyi Mihály, Rákóczi és Széchenyi nevét említi fel, akik ,,nem voltak holmi parvenü urak". Szemben persze a parvenü Tiszával - o tényleg frissen lett az arisztokrácia tagja, nem úgy, mint az imént említettek -, így hát persze nemcsak magyarnak, de úrnak is rongy volt. Miként az iménti, akként a további érvek is természetesen Adytól származnak.[33] (Csak úgy mellékesen, hadd idézzem fel ez esetben is a ,,másik" Adyt, aki tudta, hogy az ,,úrság" számonkérése valamiképp ellentmond a demokratikus érzelemnek: ,,Néha szinte szeretnék a gróf Andrássy Gyula helyében lenni, hogy emberi, intellektuális kiválóságon kívül még históriai és magyar úri alapon is lenézhessek gróf Tisza Istvánra. Ez bizony ötletnek nem demokratikus ötlet, de Magyarországon szabad és célos olyan fegyverekkel küzdeni, melyek kétségtelenül magyarok, s amelyek a legedzettebb, legúribb boröket is átjárják."[34] Vajon az Adyt idézo mai szerzo gondolt-e ezekre az Ady sorokra is?)
A másik cikk írója, polgári foglalkozását tekintve történész - amit nem is mulaszt el írása végén jelezni -, Tisza tevékenységérol egy szót sem ejt, csupán egy névsorban helyezi el nevét. A többiek: Simicska, Schlecht Csaba, Varga Tamás, Siklós Mária.[35] Kétségtelen, a publicisztika gondolatmenetének logikája szerint e névsorban Tisza nem kakukktojás. A ,,rossz" megtestesítoje o is, akárcsak a többiek, s felemlítésének oka is ugyanaz, mint a többieké: az ellenfél politikai és morális diszkreditálása mindannak a háttértudásnak, vélekedésnek, ítéleteknek és eloítéleteknek a felidézésével, ami a közvéleményben, de legalábbis az azt alkotók egy részének történeti tudatában Tisza nevéhez tapad. E nyelvi játék - függetlenül attól, hogy ki volt Tisza valójában - politikai értelemben sikeres lehet, ha a címzettek számára e név valóban a ,,rosszat" testesíti meg.
Ugyebár nem kell bizonyítanom, hogy ez az eljárás sem az ,,igazi Tisza" bemutatását, nem egy történelemtudományi probléma megoldását, hanem egy politikai cél elérését szolgálja? Ám ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a ,,nem tudományos" minosítésnek ebben a kontextusban egyszeruen nincs relevanciája. Persze, hogy nem az, de hát nem is a tudomány szférájában fejti ki hatását, nem is a múltra vonatkozik. A ,,mit oktassunk az iskolákban", ,,kinek állítsunk szobrot, és kinek ne", ,,kikrol nevezzünk el utcákat, intézményeket, és kikrol ne" stb. kérdések körüli nyilvános viták politikai tartalmakat hordoznak. Példánk is bizonyítja, hogy a történelem értelmezéséért folytatott küzdelmeknek igenis van értelmük, van jelentoségük. Politikai szempontból korántsem mindegy ugyanis, hogy egy név, egy esemény, egy történelmi folyamat, akár az egész magyar történelem minek a jelképévé válik, milyen ,,tanulságokat" testesít meg az emberek tudatában. Azt hiszem, az idézett Révai-szövegek bizonyítják, hogy a kommunisták tökéletesen tisztában voltak a múlt meghatározása feletti uralom politikai fontosságával. Ám ezzel az eszközzel nem csak a kommunisták éltek és élnek...
III.
Fejtegetéseim és példáim egyvalamit talán bizonyítottak: nem sok értelme van azt firtatni, hogy a tanulmányban feltett kérdésekre adott válaszokból kirajzolódó ,,magyar történetek" közül melyik az igazi - vagy óvatosabbra hangszerelve -, melyik a helyesebb. Hiszen a gondolkodásra készteto cél nem a múlt eseményeinek, folyamatainak megértése és leírása volt, nem a múltra, hanem a mindenkori jelen politikai küzdelmeire - azaz a jövo-
re irányult. Megismétlem legfontosabbnak gondolt állításomat: miként a kérdések, akként a válaszok sem a történettudomány, hanem a politikai gondolkodás termékeiként értelmezhetok: nem a múltban történtek ,,történelemmé konstruálására", hanem egy elképzelt és kívánatosnak tekintett jövot szolgáló múltkép megalkotására irányulnak.
Eszerint viszont legalábbis annak, aki a politológia felol szemléli a magyar politikai gondolkodás történetét, nem a ,,melyik az igaz" - vagy igazabb - kérdését kell feltennie a XX. század magyar politikai gondolkodásában született történelmi víziók vizsgálata kapcsán. Hanem azt kell megkérdeznie: miként és miért keletkeznek, léteznek és funkcionálnak ezek a történelemrol kialakított képzetek?
Az eddig adott magyarázatokat néhány általánosabb jellegu állítással egészíteném ki.
Nem hiszem, hogy magyarázatért az összeesküvés-elméletekhez kell fordulnunk, miként ezt az ,,áltudományos" elméletek ellen folytatott harcban született - egyébként persze nagyon tiszteletreméltó - ismeretterjeszto muvekben megszoktuk. Nem valamiféle tudatosan felépített csalássorozatra, netán a politikusok és ideológusok gonoszságára, a hazudozáshoz való beteges vonzalmukra s effélékre kellene gondolnunk.
Úgy vélem, a ,,titok" nyitja a politikai gondolkodás sajátosságában inkább megtalálható. A magyarázatot tehát azokban a speciális feladatokban, funkciókban kell keresnünk, amelyek a politikai gondolkodást a politikai cselekvés számára nélkülözhetetlenné teszik.
A történelemrol alkotott képzetek és víziók - miként már említettem - egyfelol természetesen az igazolás szándékából, a politikai cselekvés során szükségképpen felmerülo legitimációs igénybol következnek. De nem csupán abból. Hanem - vélem én, meglehet, túlságosan is merészen, esetleg meghökkento módon - azon sajátos megismerési igénybol is, ami a politikai cselekvéshez, a politikai döntésekhez ugyancsak elengedhetetlenül szükséges.
Mellozve azt a tudományfilozófiai kérdést, hogy vajon a tudományos
- vagy tudományosnak tekintett - ismeretszerzésre való törekvésben csak és kizárólag az ,,objektív valóság" leírásának igénye, a ,,tiszta" megismerési vágy játszik-e szerepet, s csupán ez határozza-e meg a tudományos tevékenységet mozgató ,,megismero érdeket", azt nagy biztonsággal kimondhatjuk, hogy a politikai cselekvéshez szükséges ismeretek speciális jellegébol következoen a politikusok ismeretszerzésre irányuló tevékenységében más szempontok az imént említetteknél sokkalta nagyobb szerephez jutnak. Ilyen például a cselekvoképesség megszerzésére, visszanyerésére irányuló akarat. Ilyen az ellenfél ,,valóságos" céljainak leleplezésére, érveinek meggyöngítésére irányuló szándék. És ilyen a ,,valóságnak" - ez esetben a múltnak - a cél elérését szolgáló megalkotása. Más szóval: nemcsak olyannak kell láttatni, hanem olyannak is kell látni a világot, amelybol a kívánatosnak gondolt jövo - és csakis az - következik.
Miként mondják, a falra festett ördög néha a maga testi valóságában is megjelenik. Sokan állítják, léteznek önbeteljesíto próféciák. Ezek mintájára kockáztatom meg a kijelentést: a kívánatosnak gondolt jövo nézopontjából szemlélt múltkép a tervezett jövo megvalósulásának-megvalósításának fontos, némely helyzetekben talán nélkülözhetetlen eszköze.
Ha a tétel igaz, akkor megkérdojelezheto a történészek által gyakran használt - persze, saját nélkülözhetetlenségüket is igazoló - állítás, miszerint azért kell ismernünk a múltat, hogy el ne tévedjünk. Nem biztos, hogy így van; a múltképek alkotói legalábbis nem mindig azért fordulnak a történelemhez, hogy megtudják, merre van az elore. Sokkal inkább azért, hogy elszántságot, önbizalmat gyujtsenek maguknak, bátorságot, bizonyosságot keltsenek másokban egy sok bizonytalanságot sejteto út vállalásához, amely persze sokkal inkábba mindenkori jelenbol, mint a múltból levezethetoen kívánatos cél eléréséhez vezet.
Aki felidézi magában, vagy a korabeli mualkotások, plakátok, mozgalmi dalok, visszaemlékezések segítségével maga elé képzeli az 1945 utáni néhány év hangulatát, érteni fogja, mirol beszélek. Aki ,,holnapra meg akarja forgatni az egész világot", ugyebár, könnyebben szánja rá magát a kétségtelenül kockázatokat is magába foglaló tettekre, ha morálisan is megalapozott késztetést nyerhet egy olyan múltképbol, mely szerint: ,,Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig..., a múltba nézo csupa sebet lát, vért, jajt, panaszt, könnyeket..."
Ha aztán az a jövo mégsem olyan lett, amilyennek ígérték, amilyennek ígérkezett, - nos, korántsem biztos, hogy az ,,úttévesztés" a történelmi ismeretek helytelenségébol következett. Feltevésem szerint a jövokép inkább ludas lehetett benne.
Tehát: történész hölgyek és urak - és persze, mindenféle tudós hölgyek és urak, ide értve természetesen a politológusokat is -, hátrább az agarakkal!
A politikát, a politikai gondolkodást nem azok a szabályok kötik, mint a tudományt. A politika nem tudomány. A politikai akarattá szervezodo emberi célok, vágyak, törekvések az emberekbol magukból, érdekeikbol és értékeikbol következnek, nem a tudományok eredményeibol, a tudományos megállapításokból keletkeznek. Lehetséges, hogy ez hiba, de mégsem hinném, hogy ebben - legalábbis belátható idon belül - változás következne be. Akkor pedig bizonyosnak látszik, hogy sem a politikát, sem a politikai gondolkodást nem lehet tudománnyal vagy tudományokkal felváltani, sem tudományossá tenni, a politikusokat tudósokkal felcserélni. Az sem történhet meg tehát, hogy a politikusok a múlt történelemmé konstruálását a történészekre bízzák, vagy - másként fogalmazva - a történészek, szakmai kompetenciájukra hivatkozva, a történelem megalkotásának jogát a politikusoktól visszahódítsák. Ha igaz volna, hogy a történelem az élet tanítómestere, a történelmi ,,leckék" megtanulása, alkalmazása, a politikai cselekvésekbe beépülo ,,példázatokká" alakítása bizonyosan nem a történész feladata. Okulni a cselekvo ember tud, a szemlélo ,,csupán" megérteni, leírni, megmagyarázni képes. Ami persze nem kevés, de mégis más, mint a történelem ,,tanulságainak" levonása.
Ha már idáig elmerészkedtem, nem térhetek ki azelol, hogy a történettudomány és a politikai gondolkodás viszonyára valamiféle következtetéseket kockáztassak meg. Megállapításom - akárhogyan forgatom is - meglehetosen lapos: a történettudomány a múltban zajló folyamatok megértésére, leírására, megmagyarázására törekszik, a politikai gondolkodás pedig - mint a politikai cselekvés egyik eleme - még ha a múltba néz is, a jövo formálására, azaz a világ megváltoztatására irányul. Meglehet, ugyanarról beszélnek, de egészen más az, amit csinálnak.
Más tudásformákról van tehát szó. Ebbol következoen a két gondolkodásmódot eltéro motívumok mozgatják, különbözo normák kötik. A történettudománynak elsosorban és mindenekelott a tudományosság értékeinek, szabályainak kell megfelelnie. A tudományosság követelményeinek pedig - gondolom - csak akkor felelhet meg, ha képes emancipálódni a politikától. Függetlensége nem pusztán azt jelenti, hogy nem züllik a politika, bármelyik politikai irányzat szolgálóleányává, hanem legalább annyira azt is, hogy nem a politika, nem a politikai gondolkodás logikájából, szemléletmódjából származó kérdéseket teszi föl magának.
De ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a politikai gondolkodásban megjeleno történelmi érdeklodésnek meroben más jellegunek kell lennie, hiszen más igényekbol, kívánalmakból ered, más logikát és más szemléletet képvisel. Nem a tudományét, hanem a politikáét, ám - hadd tegyem gyorsan hozzá - olyan logikát és szemléletmódot, amely nemcsak létezik, hanem éppoly legitim módon létezik, miként a tudományoké. Aligha volna tehát érdemes - és értelmes - megfogalmazni az iménti tétel ellenpárjaként azt, hogy ugyanis a politika, a politikai gondolkodás emancipálódjék a történelemtol, azaz a történelmet hagyja a történészekre: induljon tiszta lappal kalandos útjaira, ne bíbelodjön azzal, mi történt, csak a jelenre - esetleg a jövore - gondoljon, a múltat pedig felejtse el.
Ugyan, hogy is tehetné? Hogyan tudná a ,,tiszta lapot" eloállítani? Tetszik, nem tetszik, a jelen - s részeként a benne élo politikus - ezer szállal kötodik a múlthoz; maga és az egész társadalom élvezi vagy szenvedi, azaz éli, amit örökül kapott. És ugyan miért is mondana le a politika, a politikai gondolkodás a ,,historizálásról", ha az a cselekvoképességéhez, a jövokép megfogalmazásához, a mozgósításhoz, a politikai ellenfelekkel vívott küzdelemhez szükséges? Nem is beszélve arról, hogy a történelembol - bár kétségtelen, hogy nem iskolamester és nem is példatár - okulni valamelyest mégiscsak lehet. Például innen lehet tudni azt, hogy a ,,múlt eltörlése" politikai programként nem igazán szokott sikeres lenni, a múlt ugyanis tovább él a jelenben, és ezáltal a jövore is hatással van.
A ,,historizálás" megszüntetésére irányuló óhaj aligha teljesülhet. Aligha akadályozható meg, hogy a történelem a politikai gondolkodás tárgya és ebbol következoen politikai viták témája legyen. Aligha hinném, hogy a ,,revíziós" viták a jövoben elkerülhetok lesznek, s arra sem számíthatunk, hogy eltunnek a magyar történelemrol alkotott eloítéletek, rögeszmék, mítoszok. Megértem, ha a történészt bosszantják a téves nézetek, a hamis állítások, sot még azt is, ha fellép ellenük, ha kimutatja a tévedéseket, ha leleplezi hamisságukat. Ám könnyen szereptévesztés áldozata lehet, ha nem érti meg, hogy a politika, a politikai gondolkodás nem a tudomány normarendszere alapján ítélheto meg. Ha tehát a történelemrol, annak egyes eseményeirol, egyes szereploinek értékelésérol folyó vitáknak politikai relevanciája, politikai jelentése és jelentosége is van, a politikai tartalmak közötti vitában nem lehet a történészé és a tudományé az igazságosztó bíró szerepe. De talán még élesebben is fogalmazhatok: ha a tudós - bármilyen motiváció alapján - politikai vitába keveredik, akarja, nem akarja, a politika szereplojévé válik, s így nem lepodhet meg, ha a politikai élet többi szereploje politikusként ítéli meg.
Egy korábbi példámra visszautalva mondom: aligha gondolhatja bárki komolyan, hogy a Tisza Istvánról kialakult, kialakított közvélekedés a történészek csupán szakmai szempontokat követo vitájában formálódott ki. Oktatáspolitika, kultúrpolitika eddig is volt, most is van, s feltehetoen mindaddig lesz, amíg politika lesz. Bizonyos ügyek - például hogy az iskolákban mit és milyen tankönyvekbol tanítanak, a kutatási támogatások milyen témákat, milyen szemléletu kutatókat preferálnak - eszerint szükségképpen a politika témájává is válnak, a döntésekben a politika szempontjai szerint is érvényesülnek. És persze amíg politika van, addig lesznek politikai meggyozodések, sot szenvedélyek, lesznek eltéro értékek, lesznek egymással konkuráló jövoképek. Továbbá - feltéve, hogy állításaim igazak - szükségképpen lesznek különbözo múltképek is. A sokak által bizonyára oszintén óhajtott teljes és tökéletes konszenzus nem fog létrejönni a magyar történelmet illetoen sem.
De miért volna ez baj? A demokráciát, az alkotmányosságot, a jogállamot, a szabadságjogokat - beleértve a tudomány szabadságát is - nem a politika fenyegeti úgy általában. Sot, politika nélkül sem demokrácia, sem szabadságjogok, sem alkotmányosság, sem jogállam nem létezhetne. Valamely politika persze jelenthet fenyegetést ezen értékekre és intézményekre, de bizonyosan nem azáltal, hogy cselekvésében, logikájában nem a tudomány szabályrendszerének felel meg. A tudomány szabadságát a politika csak akkor fogja sérteni, ha a szabadságelvu, a pluralizmust értéknek tekinto politizálás szabályait sérti meg, ha céljaiban, eszközhasználatában nem ismer korlátokat, ha magára nézve nem tartja érvényesnek azokat a normákat, amelyek az imént említett értékeket és intézményeket védik: a törvényeket, az erkölcs parancsait és - igen! - a jó ízlés, a jó modor követelményeit.
Ha viszont a törvény, az erkölcs, a jó modor, az ízlés követelményeinek visszatartó ereje a politikában megtörik, nos, annak nem a történészi, tudósi kompetencia sérülése lesz az egyetlen és - vélem én egy állam polgáraként - a legsúlyosabb következménye.

Személyes ezredforduló címmel a Századvég Kiadó gondozásában jelent meg Javorniczky István interjúkötete, amely a szerzo tizenhat ismert társadalomtudóssal, íróval készített beszélgetését tartalmazza a XX. századról. Az interjúk többsége 1998-99 között megjelent a Magyar Nemzet címu napilapban, köztük a Szabad György történészprofesszorral készített beszélgetés is. A kötetbe a szerzo figyelmetlensége folytán olyan, a magnófelvétel más részleteit is tartalmazó változat került, amely több helyen eltér az újságban megjelent szövegtol.

[1] Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán a millennium tiszteletére rendezett tudományos ülésen tartott eloadás szerkesztett változata.
[2] Gero András: Az ezredévi emlékmû. In: uo: Magyar polgárosodás. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1993. 357-538.
[3] Ady Endre: A robbanó ország. (Világ, 1910.) In: Vezér Erzsébet (szerk.): Ady Endre publicisztikai írásai. III. kötet. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977. 314-316.
[4] Uo.
[5] Uo.: A tarisznyás ember. (Világ, 1911.) I. m. 333.
[5]⁶ Uo.: Két meggyozodésû emberek (Nyugat, 1911.) I. m. 340-341.
[5]⁷ Uo.: A robbanó ország. I. m. 315.
[5]⁸ Uo.: ,,Nagy lopások bûne", 1914.
[5]⁹ Uo.: A robbanó ország. I. m. 315.
[10] Uo.: Korrobori. (1917, de ekkor nem jelent meg.) I. m. 519-522.
[11] Uo.: A márciusi Naphoz. 1910.
[12] Gero: i. m. 357.
[13] Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban.
[14] A jelenleg is meglehetosen hektikus értelmiségi közgondolkodásra tekintettel már csak önvédelembol sem mulaszthatom el annak nyomatékos hangsúlyozását, hogy természetesen tisztában vagyok vele, a fentiekben nem Ady értékelését, ahogy mondani szokták, a magyar történelemben való elhelyezését, a ,,ki volt az igazi Ady" rejtélyének megoldását végeztem el. Sot, még arra is szolgáltatok bizonyítékot, hogy olvastam Ady más írásait is. Például ilyen sorokat:
,,De arról van szó, hogy amíg mi a Földet s a lebego Eget bejárjuk könyvben, képben, új gondolatban, alattunk és hátunk mögött marad egy furcsa Magyarország. (...) Tudjuk meg, mert hiszen úgyis tudjuk, hogy a mai Magyarország olyan, amilyen, minden bevált és beválható társadalmi törvény alatt álló, mégis más, mint más. ...az bizonyos, hogy török idobeli csibéinkre hirtelenül csapott reá a finom, de éhes, nyugati héja. ...Magyarország ma együtt érzi a catalaunumi, várnai és königgrätzi, boszniai csatákat, miként a görög kultúrától kezdve érzi az összes lelkébe karmosodott fo- és fiókkultúrákat. De Magyarország ma is félig ázsiai ország - oly jól esik e banális s talán nem is igaz igazságot leírni -, rakodóhelye ma már minden ideaáramnak, s a gazdasági konstellációk folytán mégis olyan megközelíthetetlen. De talán próbáljuk kihagyni, ha lehet, s ha tréfából is, de hagyjuk ki Magyarországból s a valóságos Magyarországból, Budapestbol, ezeket a skrupulusokat. Még mindig meg fog maradni egy minden eddig leírt mondatot cáfoló igazság, mely talán csak annyit ér, mint minden igazság, de eros és percenként aktuális. Ez a Budapest s vele együtt ez a Nyugatról meglegyintett Magyarország késon, kicsiben s egy pöttyet sajátosan szeretnének csinálni valamit. S e valaminek útjában állunk, holott nem tehetünk róla, és igazunk van, mindannyian, akik a világból s a Földbol láttunk valamit, ...avagy, ami több, akik sokat olvastunk, és minden lehetot elképzeltünk. (...) Mi néhány százan, az ifjúsági mesék Jelky Andrásai, mi világjártak, szeretnénk egy országból azt csinálni, ami lehetetlen egyre-kettore. S nem vesszük észre, hogy ez az ország nem is olyan halott és szamártövises ország, mint mi látjuk, akik fantáziában, térben, olvasmányban annyira s mindig többen eltávolodunk tole. (...) Én látom, hogy mi, néhány százan csak zavarólag hatunk abba a nagy míveletbe, mely eloször is terjedelmes alapját dolgozza a mi csak leendo életjogunknak. A magyar Jelky Andrások, a nem Korösi Csomák, legyenek türelemmel: ha nem tûrnek, úgyis a Korösi Csomák sorsa éri oket, s ha nem tudják bevárni az új Magyarország sikereit - mesebelibbek lesznek minden Jelky Andrásoknál." Jelkyek és Csomaiak. (Nyugat, 1911.) I. m. 353-354.
Az iménti sorok felidézése talán bizonyítja, hogy tudatában vagyok az Ady-jelenség ,,bonyolultságának", hogy tudom, az ,,igazi" Ady - költo és zseni lévén, talán még fokozottabban - ,,...mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény.")
[15] Király István kifejezése.
[16] Szekfû Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. (Ötödik kiadás) Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938. 5-6.
[17] Németh László: Kisebbségben. (1939) In: uo.: Sorskérdések. Magveto-Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 408-409.
[18] Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. (1948) In: uo.: Válogatott tanulmányok, 1945-1949. (Szerkesztette Vida István) Magveto Könyvkiadó, Budapest, 1986. 573-574.
[19] Uo. 615.
[20] Uo. 608.
[21] Uo. 609.
[22] Uo.
[23] Ismételten hangsúlyozom, hogy a fentiekben nem Szekfû Gyula, Németh László és Bibó István értékelésére, ahogy mondani szokták, az ,,igazi Szekfû", az ,,igazi Németh László", az ,,igazi Bibó" rejtélyének megoldására vállalkoztam. E személyiségekrol ma már számos, egymással vitatkozó feldolgozás áll rendelkezésünkre; én itt - talán tiszteletlenül - csupán illusztrációkért fordultam e szellemi kiválóságok mûveihez.
[24] Nem állom meg, hogy egy jellegzetes példát ne hozzak e személetre. Valamikor a kilencvenes évek elején fordult hozzám egy politikus ,,szakvéleményért": ugyan, mondjam már meg neki, hogy Szent István MDF-es vagy SZDSZ-es volt-e?
[25] E téma alapos tárgyalását lásd Lackó Miklós: Révai József a magyar történelemrol. In: Lackó Miklós: Sziget és külvilág. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1996. (Társadalom- és mûvelodéstörténeti tanulmányok 18.)
[26] Révai József: Marx és az 1848-as magyar forradalom. (1940) In: uo.: Válogatott történelmi írások. I. kötet. (Szerkesztett:. F. Majlát Auguszta) Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1966. 125.
[27] Uo. 125-126.
[28] Révai József: A demokratikus nevelés szelleme. (1947. december) In: uo.: Élni tudtunk a szabadsággal. Szikra kiadás, Budapest, 1949. 614-615.
[29] Uo. 613-614.
[30] Uo. 610.
[31] Révai József: Ady Endre halálának harmincadik évfordulója. In: uo., 1949: 673.
[32] Uo. 675.
[33]Népszabadság, 2000. november 8.
[34] Ady Endre: A tarisznyás ember. I. m. 333.
[35]Népszabadság, 2000. november 9.