A Három nemzedék írása közben Szekfû Gyula így írt barátjának, kézirata gondozójának és javítgatójának, Horváth Jánosnak:[2] ,,Schopenhauer-törlésbe belenyugszom. De remélem, Asbóth munkája azért valahol csak idéztetik; kár volna e keserû elôdömet hallgatással mellôzni."[3] Érdekes, hogy könyve elsô kiadásában (1920) Szekfû az 1870-es évek magyar irodalmi és szellemi életérôl írva valóban elhagyta - egyébként indokolatlanul - az Asbóth által részletesen fejtegetett Schopenhauer-hatás említését, csupán két helyen idézte (jegyzetben) ,,keserû elôdjét", akinek írásai pedig sok vonatkozásban hatottak 1920 után oly joggal vitatott (a ,,kurzus" sok híve által persze dicsért) mûvére. Szekfû az 1870-es évek irodalmi és fôleg hírlapírói köreirôl szóló Asbóth-szövegekre utalt, s ezekre is anélkül, hogy - sajátos pontatlanságból - jegyzeteiben megemlítette volna, melyik Asbóth-írásból idéz. Az utalások azt mutatják, hogy Szekfû Három nemzedékében Asbóth irodalompolitikai vonatkozású írásait említette, elsôsorban azt az esszét, amely A fiatal irodalomból címet viselte (Asbóth 1876a).[4] Pedig említhetett volna más, politikai-társadalmi szempontból fontosabb Asbóth-hatásokat: így például azt, hogy ô és Szekfû is mily erôteljesen rokonították - különben más gondolatkörbe ágyazottan - Széchenyi-képüket Vörösmarty költészetével (Asbóth 1876b; Szekfû 1920, 15-23). De utalhatunk arra is, hogy az Asbóth-hatás - elsôsorban a közös elôd, Kemény Zsigmond befolyása mellett - érezhetô Szekfûnek a magyarság Monarchiához való szükségszerû ragaszkodását hangsúlyozó érveiben (Asbóth 1892b;[5] Szekfû 1920, 188-195); több helyütt a ,,második nemzedék" nemességének társadalomrajzában, s abban az asbóthi gondolatban, hogy a magyar gentry - melyet ô még az angol gentry szerepével azonosított - a gyenge hazai polgárság helyett mint tiers état, mint a polgárosodást fokozatos úton elôsegítô erô léphet fel Magyarországon. Asbóth késôbbi felfogását a róla szóló legfontosabb tanulmány így összegzi: ,,ô [ti. Asbóth] úgy kíván valódi magyar konzervatív, valódi magyar tory lenni, hogy vele szemben egy valódi magyar liberális párt, egy valódi magyar whig tábor álljon, s azt verje, váltogassa a tory a demokrácia forgatókönyve szerint." (Németh 1993) Ez elôképe volt Szekfû nézetének: eszerint a magyar politikai erôk súlyos hibája volt a dualizmus idején, hogy a közjogi kérdésekhez való viszony szerint, s nem világnézeti alapon szervezôdtek.
De miért mellôzte Szekfû a ,,keserû elôdre" való utalást a nagy kérdésekben? Ennek számos oka lehetett. Az ifjú Asbóth ellenálló 48-as forradalmárként élte át az 1860-as évek jó részét. Miután, talán a ,,megtért" apa segítségével (édesapja, a 48-as honvédség magas rangú tisztje gyorsan behódolt a Bach-korszak hivatalos köreinek), fölmentették egy Habsburg-ellenes összeesküvés vádja alól, családja Nyugatra, Svájcba, illetve Párizsba küldte; jórészt ott végezte mérnöki tanulmányait, ott tapasztalta meg a fejlett nyugati társadalmi viszonyokat, s a 48-as emigráció széthullását. Hazatérve mûveltségben, nemzetközi látókörében gazdagodva, csakhamar a Deák-párthoz csatlakozott, a kiegyezés és a kettôs monarchia lelkes híve lett - nyilván azért, mert belátta, hogy az új európai viszonyok és eszmeáramlatok Magyarország számára is elkerülhetetlenek s alkalmazkodni kell hozzájuk. De ismerve, s idehaza hatványozottan látva az új ,,vadkapitalista" korszak, a piac, a pénz, a haszonelv uralmát s ennek a nemesség helyzetére gyakorolt hatásait, szerinte úgy kell alkalmazkodni, hogy a magyarság ,,történelmi sajátosságai", a nemesség vezetése s az állam kárpát-medencei, majd a Balkán jó részére is kiterjeszthetô ,,civilizátori" uralma s a Monarchián belüli szerepe is megôrzôdjék, illetve megerôsödjék.
Így csakhamar konzervatív irányba fordult. De saját, nagyrészt liberális nemzedéke, s még az akkori és késôbbi konzervatívok körében sem volt népszerû. Szinte mindig gyanakvóan és - tudását, komolyságát elismerve - ellenszenvvel figyelték éles kritikai szellemét, amely még a legnagyobbakat - részben az egyébként példának állított Széchenyit, s persze elsôsorban Kossuthot, de Vörösmartyt, sôt Petôfit, késôbb a magyar européer Csengery Antalt - sem kímélte. Asbóth emellett már korán olyan politikai problémákat vetett fel, mint például a szocializmus ,,veszélyét" s a munkáskérdéssel való foglalkozás fontosságát; ezt a vezetô körök nem tartották idôszerûnek. Felrótták - emelkedett szellemi beállítottsága ellenére is - ,,dogmatizmusát", voltaképpen azt a nálunk ritka elvszerûséget, mely igazi kultúrkritikus módjára, a meggyôzôdéssel vallott konzervativizmust számos területen a korabeli hazai modernebb törekvésekkel igyekezett párosítani.
Külön figyelmet érdemel ebbôl a szempontból irodalom- és mûvészetfelfogása, mely különösen az 1870-es évekbeli írásaiból tárul elénk. Minden jel szerint ô volt az elsô, aki a magyar irodalom nép-nemzeti irányát a reformkor és 1848 nemesi liberalizmusára, illetve ,,democratizmusára" vezette vissza. Az 1840-es években eszerint a magyar kulturális közvéleményt politikai szempontból egyfajta ,,sablon-liberalizmus", majd forradalmi demokratizmus jellemezte; vallási téren a keresztény racionalizmus, mely együtt járt a bensôség visszaszorulásával; az irodalomban ,,bizonyos kizárólagossággal, hogy ne mondjuk, korlátoltsággal a népiesre törekedett, a népiesre a szónak legszûkebb értelmében". Ennek az irányzatnak volt nagy elôdje Csokonai, lángelméi Kossuth, Petôfi, Arany, Jókai. ,,Mert Széchenyi, Eötvös, Kemény Zsigmond széles látóköre mindig messze túlment ez iskola határain." Ez a népiesség megfelelt a kor kívánalmainak, a legteljesebben ,,összevágott általán a korszellem és különösen a nemzeti élet fejlôdési stádiumával ...a democrátiai európai áramlattal, nálunk a népemancipátióval, a forradalommal, és ennek bukása után a nemzeti életnek a szó legszûkebb értelmében vett népéletre szorításával". De az új viszonyok ezt az irányt hanyatlásra ítélték, a népiesség elkopott, ,,stagnatio, sôt visszaesés volna, ha merev korlátoltsággal ragaszkodnánk a népieshez". A magyar irodalom szerinte már felszívta mindazt, amit a népéletbôl meríthetett, s most a magasabb kultúréletben és politikai életben kell elôretörnie (Asbóth 1892c; 1892e; 1892f).[6] Asbóthnak ez az álláspontja magyarázza a ,,modernekhez", Vajdához, Mikszáthhoz, a szociálisan érzékeny Munkácsy Mihályhoz való vonzódását. De bizonyára azt is, hogy 1920-ban miért javasolta az irodalmi népiesség talaján álló Horváth János Szekfûnek, hogy az Asbóth-utalásokkal bánjék csínján.
Asbóth nézeteihez tántoríthatatlanul ragaszkodott, de pártállását gyakran váltogatta. Az 1870-es évek elején, kiábrándulva a Deák-párt liberálisaiból, magányba, az irodalomba vonult - ennek köszönhetjük a talán elsô modern magyar lélekregény-kísérletet, az Álmok álmodója címû mûvét.[7] Az irodalomtörténet - bizonyos fokig joggal - e mû második fejezetét mint a regényben szinte szervetlenül álló részt, nem sokra becsüli. Annál érdekesebb e fejezet a történész számára: a kiegyezés elôtti és utáni közélet látleletét nyújtja hôse (voltaképpen saját maga) belsô önéletrajzát ábrázolva. Fô mondanivalója a ,,tikkasztó elégedetlenség" a hazai viszonyokkal. A passzív ellenállás korszakának terméketlensége; az emigráns élet tarthatatlansága - noha ennek nagy elônyét is elismeri: a korai megismerkedést a polgárosultabb nyugati viszonyokkal (,,Igaz - írja a regényben - hogy a különbség nem tûnt szemembe annyira, midôn kimentem, mint akkor, midôn évek után visszakerültem"); kiábrándulás a hazai közélet fô - liberális - irányzatából, s a közéleti szereplôk rossz, érdekhajhászó morális magatartásából. Ezt a kiábrándulást a regényben újra a külföldre menekülés követi, s ott egy elromlott és folytathatatlan szerelem okozta végsô kétségbeesés. ,,Megoldást" a hôs anyjának halála, a gyors hazatérés hoz: itthon, falujában megvilágosodik elôtte, hogy egyetlen kiút van, ,,az élet: kötelesség" eszméjének elfogadása. Ezt az eszmét többé már az itthoni ,,lelkiismeretlenek vásári zaja" sem tudja benne háttérbe szorítani. A kötelesség fô tartalmát Asbóth lényegében abban látja, hogy be kell illeszkedni az új, modern világba, de úgy, hogy folytonos küzdelmet folytassunk új visszásságai ellen.
Minisztériumi hivatalnokoskodások és rövid életû (olykor liberális szellemû) folyóiratok, újságok szerkesztése, s ugyancsak rövid életû, sikertelen konzervatív szervezkedések után, végül is a nyolcvanas évek második felében Asbóth a kormányzó Szabadelvû Párthoz csatlakozott. Figyelemre méltó, hogy meggyôzôdéses konzervativizmusa ellenére az 1870-1880-as konzervatív párttörekvésektôl elhatárolta magát. Az e mozgalmak élén álló báró Sennyey Pált tiszteletre méltó személyiségnek tartotta, de látta, hogy a modern parlamenti rendszerben nem ismeri ki magát, s elutasította azt a gondolatot, amely - ókonzervatív módon - a konzervativizmus igazi bázisát a mágnásokban látta. Asbóth észrevette, hogy a politikai elit - általa is - fô tényezôjének tekintett középnemesség mindinkább megváltozik: ,,csökken a liberalizmus és demokrácia varázshatása, s ha nem is a 47-es ó-konservatív, de bizonyos nemzeti conservatív szellem közte ébredni kezd; hogy ha conservatív pártot egyáltalán akarunk, akkor annak sem felekezeti, sem mágnás jelleggel bírni nem szabad, és hogy éppen azon középbirtokos osztályra kell a fô súlyt fektetni". Helytelenítette, hogy minderre Sennyeynek csak ez volt az elutasító válasza: ,,akkor kiesik kezünkbôl a vezetés" (Asbóth 1892a, 559). Asbóthnak a Szabadelvû Párthoz való csatlakozása azt mutatja, hogy a nemesi liberalizmus gondolatvilágától akkor ô sem tudott teljesen megszabadulni; ezt magyarázza egy némileg késôbbi jellegzetes állásfoglalása is. Amikor Sennyey fô kifogása a kormány ellen az volt, hogy nem képvisel egységes, egyöntetû rendszert, ,,átgondolt, nagyszabású politikát", Asbóth, a Szabadelvû Párt ,,középutasságát" védelmezve, így vitázott Sennyeyvel: vagyis ,,más szavakkal: hogy [a kormány] nem a francia-német chablon-liberalizmus és doctrinairizmus, hanem azon gyakorlati angol politika methodusát követi, mely a létezô érdekeket egyezteti, és csak ott, és csak akkor, amikor, amennyire a gyakorlati szükség kívánja. Én megvallom, hogy az én ízlésemnek, vérmérsékletemnek és hajlamomnak jobban tetszik ez, mint a másik, mely a radicalismusnak methodusa." (Asbóth 1892a, 566)
Mindez még világosabban mutatja, hogy Asbóth nem volt haladásellenes konzervatív, hanem a fokozatos modernizálódás híve, olyan modernizálódásé, amely - egy sajátos ,,harmadik utasságot" elôképezve - a korai magyar ,,nyerskapitalizmus" negatív vonásait, a modernizációval együtt járó értékvesztést elkerüli. Bizonyítja ezt az is, hogy a politikai antiszemitizmust elvetette, s bár az új bevándorló, gyorsan asszimilálódni akaró zsidókkal szemben, az ortodox zsidósággal szimpatizált, s kiállt a neológok azon törekvése ellen, hogy az ortodoxokat saját szervezetükbe integrálják, az üzleti és az ipari életben elismerte pozitív szerepüket (Asbóth 1898c). A nemességet, elsôsorban annak középbirtokos rétegét belülrôl bírálta, mint olyan réteget, amely az új anyagi és kulturális igényeket gyorsan elsajátította, de a társadalmi aktivitást nem. Szerinte részben ezért maradt le a késôbbi gentry az új, modernebb pályák elfoglalásáról már az 1849 utáni másfél évtizedben, amikor a passzív ellenállást választotta. Arra a kérdésre, hogy ez a nemesség megállhat-e az új viszonyok viharában, azt válaszolta, hogy a nemesség már sok válságot átélt. 1849 után a hiba az volt, hogy ,,a haladás érdekei miatt feledésbe mentek a conservatió, a fenntartás és megszilárdulás nem kevésbé fontos érdekei...". Ez romláshoz vezet, de romláshoz vezet az is, ,,aki konokul és szellemtelenül zárkózik el a haladás elôl". Asbóth látta a gentry hanyatlását, mégis, még az 1880-as évek végén is hitt abban, hogy megmaradt gazdasági erejével, politikai súlyával, a földjüket vesztettek új, modern foglalkozásokba lépésével megôrizheti vezetô szerepét, s így a ,,nemzeti erô" még az új kulturális formákat is betöltheti. ,,Akkor aztán meglehet, hogy jön idô, amikor a nemzet egész nemességét... odadobhatja a halottakhoz, ôseinek sírboltjába, mert ha ez a nemesség talán tönkre is megy hibái és gyengeségei miatt, erejét és erényeit át fogja örökíteni egy új nemzedékre, és ez az új nemzedék az egész, nagy magyar nemzet lesz". (Asbóth 1892d)
Így érthetô, hogy ô, aki a régies és sikertelen konzervativizmust mindinkább elavultnak, túl defenzívnek és provinciálisnak, az arisztokrácia érdekeit régi módon védelmezô irányzatnak tartotta, örömmel fogadta a konzervativizmus újabb, modernebb európai áramlatát s - legalábbis egy ideig - egyik korai magyarországi lecsapódását: a Katolikus Néppárt megalakulását. Asbóth e fordulatát, amelyet egyébként már korábbi felfogása sok tekintetben elôképezett - például a magyar konzervatívok passzivitásának ostorozása, s a konzervatív eszmekör ,,nyugatos" megközelítése (Asbóth 1874) -, három körülmény támasztotta alá: egyfelôl a magyar polgári-nagypolgári rendszer megerôsödése, másfelôl az új nemzetközi szellemi-ideológiai hatások, amelyeket különösen a pápai enciklikák váltottak ki, s végül a hazai egyházpolitikai reformok napirendre kerülése. Asbóth egyetértett azzal, hogy a gazdaságban a növekedésre, a prosperitásra kell törekedni, de szerinte nem úgy, hogy ezt a fejlôdést, az elônyöket, amelyben részesülnek (itt Asbóth a tôkések adókedvezményeit sérelmezte) ,,az újabb kiváltságos osztályokban", vagyis a burzsoáziában ne kísérje növekvô ,,kötelességtudat". Ez összefügg azzal is - mondotta -, hogy az új társadalmi osztályok nem gyökereznek ,,a haza szent földjében", ,,jönnek szegényen és mennek gazdagon" (Asbóth 1898, 8).[8] Mindezt akkor, amikor az új hazai burzsoázia mindjobban megerôsödött s ,,magyarosodott", már kezdte visszaszorítani az osztrák tôke egyoldalú befolyását s kiszélesítette kapcsolatait a nyugati világgal.
Az egyházpolitikai harcokban Asbóth különösen éles konzervatív-ellenzéki álláspontot foglalt el. A Wekerle-kormány - s persze Tisza Kálmán - akkor ,,megerôsödött liberalizmusát"[9] a vitákban úgy értékelte, mint az egyház ,,pusztán magánjogi" területre szorítását, mint a házasság ,,államosítását", a családközpontú szemlélet rombolását s a szegény néprétegek lelki vigasztól való megfosztását. Ô úgy gondolta, hogy a társadalom mûvelt rétegeiben lehetnek olyan csoportok, amelyek ateisták ugyan, mégis morális alapon állnak, a széles néprétegekben azonban, a vigaszon kívül, az egyház által képviselt vallásos hit az erkölcsös magatartás biztosítéka is.
Az egyházpolitikai küzdelmekben elszenvedett konzervatív vereség után Asbóth kilépett a Szabadelvû Pártból, s 1896-tól független képviselôként vett részt az országgyûlés munkájában. Ebben az idôben az újonnan alakult Néppárt védelmét is vállalta, s hangot adott a néppárti antiszemitizmusnak is - igaz, differenciált formában. Mint már említettük, az új tömeges zsidó bevándorlást már korábban bírálta, de a politikai antiszemitizmus élesebb formáitól vagy attól, hogy a zsidók ,,térhódítását" az ország fô problémájává tegyék, mindig tartózkodott. Még a kilencvenes években is azt fejtegette, ô nemcsak hogy nem antiszemita, hanem kifejezetten rokonszenvez a zsidósággal: ,,én a zsidóságot az emberiség civilizációjában a legnevezetesebb és legnemesebb tényezôk egyikének tekintem". (Asbóth 1898a) Továbbra is helyeselte, hogy a neológ (vagyis asszimilálódott) és az ortodox zsidóság külön szervezetben tömörül. Ebben, s a szerinte rendkívül értékes ôsi és középkori zsidó hagyományok elismerésében persze nemcsak szellemi befogadóképessége, hanem az új bevándorlókkal s asszimilációs törekvéseikkel (s különösképpen a pénzpiacon mûködô zsidókkal) szembeni ellenszenve is megnyilvánult, s ez a tendencia a kilencvenes évek második felében megerôsödött. Megmutatkozott ez a Néppártot védelmezô beszédeiben, s ezek olyan kitételeiben, hogy a zsidók hiába álltak ki az új egyházpolitikai törvények mellett, a válaszfalak zsidók és magyarok között nem épültek le; abban az egyébként sok igazságot tartalmazó megállapításában, hogy ,,a néppártban találhatni antiszemita velleitásokat, de azok megvannak ép olyan, sôt tán még nagyobb mértékben a szabadelvû párton is. A különbség az, hogy itt barátaink ôszintébben beszélnek..."; abban a széleskörûen elterjedt véleményében, hogy a galíciai bevándorlás ellen ôk nem antiszemitaságból tiltakoznak, hanem mert ezek a bevándorlottak ,,paraziták"; a Néppárt programját védelmezve külön bírálóan emelte ki a ,,Lipótváros szellemét" stb. (Asbóth 1898d; 1898e, 626-628; 1898b). ,,Megengedem, hogy [a miniszteri javaslat] a lehetô legmesszebbmenô vallásszabadságot enged a mélyen t. zsidóságnak is és a kebelében létezô különbözô felekezeteknek és rítusoknak, mert midôn lemond azoknak egységes országos szervezetérôl, akkor egyúttal lemond az egységes országos felügyeleti jogról is, melyet a lokális szolgabírói indolencia és inkompetencia nem pótol. Már a keresztény felekezetek nem részesülnek ilyen elônyökben, azoknak úgyszólván eredeti joga csak a házi ima..." - írta mély elfogultsággal (Asbóth 1898a, 353). A kormány által indított ,,kultúrharcot", ,,vallásháborút" azért is helytelenítette, mert szerinte emiatt nem foglalkozik komolyabban a mind jobban elôtérbe kerülô nemzetiségi kérdéssel, a Monarchián belüli magyar szerep kiszélesítésének ügyével,[10] a növekvô szociális feszültségekkel, a munkáskérdéssel, a szocializmus veszélyével, az agrárszocialista mozgalmakkal. Ô volt Magyarországon egyébként az elsô, aki fölfigyelt az agrárszocialista mozgalom ,,valláspótló", pontosabban: vallásias rítuselemeket is magába építô, szektaszerû jelenségeire.
Amikor a Néppárt maga is belebonyolódott a közjogi harcokba, a századfordulón Asbóth lemondott mandátumáról s inkább a magányt választotta. Hátralevô éveiben fôleg az agrárszegénység, a bánya- és ipari munkásság problémáival foglalkozott; sokat írt és vitázott a ,,fenyegetô" szocializmus veszélyérôl, melyrôl szerinte Tisza Istvánék alig vesznek tudomást, mert úgy gondolják, hogy a szocializmus eszméi Magyarországon nem képviselhetnek számottevô erôt, s szórványos radikális jelentkezését, ha kell, erôszakkal visszaszoríthatják. Asbóth viszont szinte feltartóztathatatlannak tartotta a szocialista mozgalom terjedését, ezért küzdött a választójog kiterjesztéséért s a szociáldemokrácia bevonásáért (s így megszelídítéséért) a parlamenti életbe.
Ebbe az életútba és ideológiai felfogásba kell beléhelyeznünk Asbóth egyik legfigyelemreméltóbb írását, az 1895-ben akadémiai székfoglalóként elhangzott Korunk uralkodó eszméi címû tanulmányát (Asbóth 1895). A tanulmány a kor talán legszínvonalasabb magyar korai neokonzervatív hitvallása. Ebben az irányzatban ô megtalálta mindazt, amit az elôzô évtizedekben vallott vagy hiányolt. Így azt az akkor Európa-szerte elterjedt gondolatot, amely szerint a társadalmi gondolkodásban sajátos ,,dialektika" érvényesül: amikor egy régebben újnak számító eszmeáramlat szükségképpen lehanyatlik, új alakban feltámadhat a régi. A korai neokonzervativizmusban megtalálta a konzervativizmus régebben hiányolt aktív képviseletét; az európai eszmeáramlatok egy részével való egybehangzást, a konzervativizmus modernebb érvekkel való védelmét. A tanulmány a szerzô széles körû mûveltségét és tájékozottságát bizonyítja, s egyúttal szellemi emelkedettségét is, amely ellenfelei véleményét is tiszteli, s nem lép fel a jelenkor megítélésének feltétlen bizonyosságával, csak új - illetve általa újnak tartott - tendenciákat, megnyíló új utak lehetôségét kínálja. Mindezt azonban minden világnézeti relativizmust elvetve, szilárd hittel és belsô meggyôzôdéssel adja elô.
A tanulmány érdekes sajátossága, hogy az Eötvös József ,,uralkodó eszméi" bírálataként induló cikk a magyar problémákkal nyíltan lényegében egyáltalán nem foglalkozik - a szerzôt csak a nagy összeurópai kérdések érdeklik. Eötvössel egyébként már korábban is foglalkozott, nagy tisztelettel, de kritikus szellemben: Eötvöst a nyugati eszmék nagy elterjesztôjének tartotta, de ellentmondó elvek (nyilván a szabadság és egyenlôség közötti feloldhatatlan ellentét) egyeztetôjének, a nyugatias liberalizmus képviselôjének. 1895-ös tanulmánya fô tézise: a felvilágosodás s a szabadság, egyenlôség, testvériség (Eötvösnél a nemzetiség), és az ebbôl fakadó liberalizmus eszméi nem a XIX., hanem a XVIII. század uralkodó eszméi voltak; a XIX. században csupán ezeknek az eszméknek az átmeneti ,,másodvirágzását", szinte csak epizodikus szerepét figyelhetjük meg. A francia forradalom menete, s az azt követô restauráció és romantika már ezeknek az eszméknek az irrealitását bizonyította, s csak az 1830-1840-es években történt meg átmeneti fellángolásuk, hogy a francia ,,második bonapartizmus", a kor kívánalmaihoz alkalmazkodó bismarcki konzervativizmus, a hosszú angol tory-uralom végleg megmutassa a liberalizmus korszerûtlenségét. Asbóth elfelejti, hogy Nyugaton mindezek keretén belül a régi liberális igények is egyre jobban megvalósultak. Bizonyítja ezt a demokratikus jogállam megerôsödése, a választójog s az egyéni szabadságjogok kiterjesztése, az állam szekularizált jellegének megerôsödése, a sajtó- és szólásszabadság, a modern önkormányzatiság jelentôs kiszélesítése. Más szinten vonatkozik ez bizonyos fokig Közép-Kelet-Európára is: a magyar s a többi közép-kelet-európai nép nemesi liberalizmusának nagy áramlatát, mely nálunk, legalábbis 1830 és 1870 között, éppen azokban a rétegekben töltött be uralkodó szerepet, amelyeket Asbóth sokáig a magyar tiers état lehetséges hordozóiként emlegetett, nehéz volna pusztán eleve elavult, epizodikus jelenségnek vagy a német napi sajtó által felszínesen közvetített francia sablonliberalizmus lecsapódásának tekinteni. A magyar fejlôdés torzulását - tehetjük hozzá - nem utolsósorban éppen az okozta, hogy az 1870-1880-as évekre bebizonyosodott: a hazai nemesség zöme nem képes modern polgárrá válni s így liberalizmusa is kiüresedett; az új polgárság viszont nem tett szert olyan erôs politikai szerepre, hogy létrehozza saját kifejlett polgári liberalizmusát (Szabó 1993).
Asbóth tanulmányában a liberalizmussal szembeni konzervatív érveket két területen fejtegeti részletesen: a közgazdaságtan s a társadalomfilozófia területén. Ami a közgazdasági gondolkozást illeti, Asbóth - fôleg a korabeli magyar közegben - igen tájékozottnak mutatkozik, noha ismeretei így is eléggé behatároltak, s értesülései rendkívül egyoldalúak. Elsôsorban az angol klasszikus közgazdasági iskola képviselôit, az elôfutár Quesnayt s Adam Smith-t, Stuart Millt és Ricardót elemzi, de ismeri valamennyire Marxot is. Asbóth érezte, de nem volt tudatában annak, hogy az általa támadott magyar liberalizmus, Szabó Miklós szavaival ,,a klasszikus liberalizmus eszmekörébôl nô ki, nem a kontinentális liberalizmuséból, mivel [legalábbis jórészt - tehetjük hozzá] az abszolutizmus ellen harcoló rendiség ideológiájából építkezett, s nem... a felvilágosult abszolutizmus rendiségellenes modernizátor eszméibôl." (Szabó 1993, 157) Adam Smith-nél Asbóth nem mellôzi, hogy társadalom- és gazdasági felfogása erôs erkölcsi-etikai szemlélettel párosul, s találóan mutat rá arra, hogy Smith még az igazi ipari forradalom elôtti korszak tudósa, s talán ezért munkaérték-elméletében még elsôsorban a csere, a cserében elismert munka dominál. Stuart Millt - szemben a korszak magyar liberálisainak jó részével - joggal sorolja a liberalizmus megalapozói közé; dicséri Smith-nél finomabb árnyalásait (így a fizikai és a szellemi munka megkülönböztetését), de bírálja is Millt, mert mégis megmaradt a munkaérték-elmélet hívének. Nem foglalkozik viszont Mill mélyebb gondolataival, amelyek nem az államminimalizálás körébe esnek, hanem a modern társadalom uniformizáló hatását hangsúlyozzák és bírálják (Takáts 1996, 775-777). Adam Smith azon felfogását, amely döntôen az önérdekre épít s az önérdek és a közérdek közötti, automatikusan kialakuló összhangot hirdeti, Asbóth élesen kritizálja - ezt az 1890-es években már nem volt nehéz kritika alá vonni, s vele szemben az állami beavatkozást mint szükséges szabályozó erôt hangsúlyozni. Érdekes viszont, hogy Asbóth mellôzi azokat a földesúri érdekek ellen irányuló elemeket, amelyek Smith-nél már megjelennek (például a földesúrnak az inproduktív osztályba sorolását); de nem szól Smith-nek a saját korát bíráló (s nem feltétlenül szabadelvû) megjegyzéseirôl sem.
Sokkal élesebb bírálatban részesül Ricardo, akirôl Asbóth is tudja, hogy már a nagyipari átalakulás teoretikusa. Fô negatívumát abban jelöli meg, hogy még elkötelezettebb híve és kifejezôje a munkaérték-elméletnek. Asbóth sajátos logikája szerint a munka ilyen mértékû középpontba állítása voltaképpen a munkáskizsákmányolás igazolása. Érthetô, hogy Ricardo földjáradék-elméletét, mely sokkal élesebb polgári bírálatát jelentette a földesúri osztálynak, mint Smith kritikája, Asbóth teljesen mellôzi, pedig Ricardo nézeteit nyilván ebben a kérdésben is ismernie kellett - talán részben ez rejlett végletes kritikája mögött. Érdekes viszont, s ez talán egyfelôl Kossuth-ellenességébôl s a nemesi liberalizmus rendies gyökereibôl következett, hogy Asbóth egyáltalán nem foglalkozik azzal a német polgári közgazdásszal, aki Magyarországon a leghatásosabb szerzôje volt Kossuthnak és nemzedékének: a nyilván túl burzsoának tartott F. List tanaival. Pedig, mint közismert, List nemcsak az elmaradott, de fölzárkózni akaró német polgárság törekvéseinek, hanem a régi földbirtokos nemességgel való kompromisszumának híve volt, s közgazdasági írásaiban hangsúlyozta, hogy noha a gyors ipari fejlôdést az államnak felülrôl kell támogatnia, ez nemcsak a polgárság, hanem a földesurak, a mezôgazdaság érdeke is; a polgári fejlôdés támogatása az agrárvilágot is sokkal jobb helyzetbe hozza.
Asbóth a klasszikus angol közgazdaságtant - amely a XIX. században szerinte csak az angol viszonyok között játszhatott pozitív szerepet, s melynek ,,mélypontját" a manchesteri iskola jelentette - vádolja a liberális elfajulásért, a ,,laissez faire, laissez passer", a korlátlan szabad verseny eszméjének megalapozásával. Ám Asbóth szerint mindez már teljesen elavult - csak az itthoni szellemi elmaradottság magyarázza, hogy e tanoknak nálunk még vannak hívei. A gazdasági szabad verseny eszmekörével szemben fellépô Marx (és Lassalle) felfogását nem becsüli le, s nem - mint a késôbbi konzervatívok - a felvilágosodás és a liberalizmus radikalizálódásából vezeti le; ellenkezôleg, a szabad versenyes kapitalizmusra szükségképpen bekövetkezô, szinte megállíthatatlan hatású ellenáramlatnak tekinti. A liberális pénzemberek uralmát ,,a szocialista írók meg is támadják a legszenvedélyesebben, de nemcsak szenvedéllyel, hanem legalább Marx és Lassalle számottevô készültséggel, elmeéllel, alapossággal" (Asbóth, 1895 19). Szerinte a XIX. század eszméi nem a szabadság, egyenlôség, testvériség eddig még soha meg nem valósult gondolatkörében keresendôk, hanem a szocializmus és annak igazi ellenlábasa, az új konzervativizmus eszmekörében; az utóbbi azt hirdeti, hogy ,,a szociális forradalmat csak a társadalmi reform gátolja meg" (Asbóth 1898, 19), s kész megvalósítani a szocialisták számos követelését is. De Asbóth - ôszinte ,,népbarát" felfogása ellenére - sosem tudott túllépni a nép - az agrárproletárok, a munkások, a bányászok - alapvetôen patriarchálisan elképzelt kapcsolatán. Tanulmányában errôl így ír: ,,Az emberi nemnek a »struggle for life« biológiai törvényén kívül szüksége van más igazságra is, arra, hogy mind egy atyának vagyunk gyermekei, hogy szeressük egymást, hogy gazdagnak és szegénynek viselni kell a maga keresztjét egyaránt, egymásért és önmagáért..." (Asbóth 1898, 24).
A társadalomfilozófia, a társadalmi gondolkodás terén Asbóth jogosan hangsúlyozza, hogy a társadalom természettudományos-biológiai szemlélete, a racionalizmus azon egysíkú változata, mely sokáig uralkodott, idejét múlta és elavult. Az újabb tudományos irányzatok szemben állnak a szabadság, testvériség, egyenlôség gondolatával. Itt Asbóth - a másutt említett Schopenhauer mellett, akinek alapvetôen vallja pesszimizmusát, de a pusztán negatív és morálisan alá nem támasztott pesszimizmust nem tartja elfogadhatónak: ki kell azt ,,javítani" a (közéleti) kötelességtudat ,,csak azért is eszméjével" - lényegében csak Darwin tanaira, a társadalmi életre is alkalmazott darwinizmusra utal, s még nem ismeri Bergson, a némileg késôbb fölfedezett kortárs Nietzsche, még kevésbé a korai mûveit író Dilthey hatását. Rámutat arra, hogy a ,,struggle for life" eszméje éppen a társadalom tagjainak egyenlôtlenségét, az erôsebb kíméletlen gyôzelmét hirdeti; a szabadság és egyenlôség összeegyeztethetetlenségét a kapitalizmus mindennapjai bizonyítják. Ami pedig a testvériség, illetve a helyébe tett nemzetiség gondolatát illeti, Asbóth szerint az is csupán a XVIII. század szép, utópisztikus szava; a testvériséget a könyörtelen érdekharc, a nemzeti eszmét a nemzeti gyûlölködés váltotta fel, a népek, fajok egymás elleni küzdelme. Asbóth itt nem veszi észre, hogy megértô nemzetiségpolitikai elgondolása maga is ennek a ,,nacionáldarwinizmusnak"[11] még egy patriarchális nemzetiségi és népfelfogás keretében jelentkezô formája.
Asbóth kritikus szavaival mindenesetre a XIX. század - fôleg második felének - egyik jellegzetes tendenciájára mutatott rá, amelyet késôbb sokan mások, és nemcsak a konzervatívok, a századtól elválaszthatatlan sajátosságként hangsúlyoztak. Az 1920-as évek végén, a német neokonzervativizmus több irányzatának elfajulását látva és kritizálva, Thomas Mann írta: ,,A nagy tizenkilencedik század, amelynek lekicsinylése és ócsárlása bizonyos modern értelmiség legostobább szokásai közé tartozik, nemcsak elsô felében volt »romantikus«. Második felének évtizedeit, a voltaképpeni polgári szabadelvû, monisztikusan természettudományos, mûvelôdésre süketen materialista évtizedeket át- meg átszövik a romantika elemei és bomlástermékei; ezek szorítanak rá, hogy a romantikusat a polgáriasság alkatrészeinek tekintsük... Nem lévén tanulatlanok minden élet szellemileg bonyolult dolgában, értelmi kötelességünkké tettük, hogy a »haladás« és a »reakció« szavakat óvatosan kezeljük." (Mann 1929, 121, 123)
Akkor, az 1890-es években Asbóth a neokonzervativizmus korai nézeteit nálunk még mintegy ,,naiv" módon képviselhette s nem teljesen alaptalanul használhatta fel az új, modernizálódó polgári viszonyok negatív hatásainak bírálatára. A ,,keserû utód" 1920-ban erre már nemigen hivatkozhatott.

Irodalom

Asbóth János 1874. Magyar conservatív politika. Budapest.
Asbóth János 1876a. A fiatal irodalomból. In Irodalmi és politikai arcképek. Budapest, Légrády Testvérek, 77-120.
Asbóth János 1876b. Három nemzedék. In Irodalmi és politikai arcképek. Budapest, 13-20.
Asbóth János 1892a. Báró Sennyey Pál. In Jellemrajzok és tanulmányok korunk történetéhez. Budapest, Athenaeum. 443-570.
Asbóth János 1892b. Eszmék a magyar faj hivatásáról. In Jellemrajzok és tanulmányok korunk történetéhez. 25-51.
Asbóth János 1892c. Irodalmi mozgalmak a kiegyezés után. In Jellemrajzok és tanulmányok korunk történetéhez. 188-216.
Asbóth János 1892d A magyar birtokos osztály hanyatlása. In Jellemrajzok és tanulmányok korunk történetéhez. 1-24.
Asbóth János 1892e. Színirodalom, mûvészet és kritika. In Jellemrajzok és tanulmányok korunk történetéhez. 217-254.
Asbóth János 1892f. Vajda János; Mikszáth; Munkácsy. In Jellemrajzok és tanulmányok korunk történetéhez. 255-274., 571-586.
Asbóth János 1895. Korunk uralkodó eszméi. Akadémiai székfoglaló értekezés. 1895. okt. 14. Megjelent: Értekezések a társadalmi tudományok körébôl. XI. Budapest, 1896, MTA. 499-520; illetve In Asbóth János: Társadalom-politikai beszédei. Budapest, 1898, Szent Gellért Nyomda. 3-31.
Asbóth János 1898a. A kötelezô polgári házasságról szóló javaslat és az Anti-Krisztianizmus. 1894. márc. 9-én tartott beszéd. In Társadalom-politikai beszédei. 338-376.
Asbóth János 1898b. A néppárt programja. In Társadalom-politikai beszédei. 1897. 528-551.
Asbóth János 1898c. A zsidóság egységes szervezetérôl. (Felszólalás a képviselôház 1890. jan. 31-iki ülésén.) In Társadalom-politikai beszédei. 128-142.
Asbóth János 1898d. A választások. In Társadalom-politikai beszédei. 1896. 493-521.
Asbóth János 1898e. Vallás és socialismus. In Társadalom-politikai beszédei. 1898. 608-614.
Balla Antal 1926. A liberalizmus történelme. Budapest, Légrády Nyomda és Könyvkiadó Rt.
Mann, Thomas 1929. Freud helye a modern szellem történetében. In Válogatott tanulmányok. I. Budapest, é. n.
Németh G. Béla 1993. Ábránd, csalódás, sztoicizmus. Elôszó Asbóth János Álmok álmodója (1876) címû regényéhez. Budapest, Szépirodalmi.
Szabó Miklós 1993. A nemesi liberalizmus. In Dénes Iván Zoltán (szerk.): Szabadság és nemzet. Liberalizmus és nacionalizmus Közép-Kelet-Európában. Budapest, Gondolat.
Szekfû Gyula 1920. Három nemzedék. Egy hanyatló kor története. Budapest, Élet Irodalmi és Nyomda Rt.
Szekfû Gyula 1933. Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.
Takáts József 1996. Kállay Béni, John Stuart Mill és a modern társadalom. Holmi, május. 775-777.
Vörös Károly (szerk.): Magyarország története tíz kötetben. V. kötet, 1790-1848. Egyházpolitikai harcok. Budapest, Akadémiai, 1983.

Jegyzetek

[1] A liberalizmus egész történetét áttekintô, szinte egyedülálló magyar mû, Balla Antal A liberalizmus történelme címû munkája nevezte Asbóth Jánost ,,a magyar konzervatívok legnagyobb képzettségû publicistájának" (Balla 1926, 250).
[2] Ez a ,,javítgatás" sokszor fontos tartalmi kérdéseket érintett. Ahogy a Szekfû-Horváth levelezés mutatja, változtatott Szekfû Ady-beállításán, Tisza Istvánról szóló eredeti szövegén, s több más módosításra is ösztönözte a történészt - konzervatív szellemben.
[3] Szekfû Gyula levele Horváth Jánoshoz. 1920. nov. 8. (Horváth János magánhagyatékából.)
[4] Szekfû a Három nemzedék késôbbi kiadásában kijavította a hibát. (Szekfû 1933, 262)
[5] Asbóth említett írása a nyolcvanas években készült.
[6] Asbóth itt még nem tudta, hogy a népkultúra ôsibb és régebbi rétegeit a magaskultúra távolról sem szívta fel.
[7] Budapest, 1876. (Megjelent 1878-ban.)
[8] Asbóth: A vallás-politikai program. Társadalom-politikai beszédei. 1893, 262.
[9] Szekfû Gyula szavai a Magyar történet V. kötetében, az Egyházpolitikai harcok c. alfejezetben.
[10] Asbóth nemcsak a környezô kis szláv és a balkáni népeket akarta magyar fennhatóság alá vonni, hanem arra vágyott, hogy a Monarchia Budára helyezze központját.
[11] Németh G. Béla találó szava.