Horváth László-Király Júlia
Se elkezdve, se befejezve
A mi 20. századi közgadaságtanunk

A történeti folyamatok naptárilag meghatározott korszakainak bemutatása kapcsán gyakran merül fel az a gond, hogy a tartalmi szempontból jelentôs fordulópontok nemigen igazodnak idôszámításunkhoz. Ez késztette a történészeket - egyebek mellett - arra, hogy a ,,hosszú 19. század" fogalmával operáljanak. És bár ugyanôk - talán visszazökkentendô az idôt - elôszeretettel nevezik éránkat ,,rövid"-nek, mi az elôbbi szóképet használjuk, és a közgazdaságtan ,,hosszú 20. század"-áról fogunk beszélni. Tesszük ezt azért, mert a történetet valójában sem elkezdeni, sem befejezni nem tudjuk.
Robinson 19. századi öröksége
A 20. század közgazdaságtanának hôse mindazonáltal még csak nem is múlt századi figura, hanem a 18. században irodalmi alakot öltött 17. századi hajótörött: Robinson. Pontosabban: a 20. századi közgazdaságtan 19. századi elôfutárai Robinsonban vélték felfedezni az egyéni racionális döntéshozó mintaképét, aki nem egyszerûen evett, hanem ,,fogyasztói kosarak között választott" - az ô személyes preferenciáinak megfelelôen. Nem azért értékelte sokra a kecskesajtot, mert nagy munka volt elkészíteni, hanem mert örömöt okozott neki, hogy felfalhatja. A ,,hosszú 20. század" elsô közgazdái, még úgy a múlt század hetvenes éveinek környékén, ezt a maguk tudományos nyelvén úgy fogalmazták, hogy ,,egy jószágegység értéke az egyéni fogyasztó számára nyújtott szükséglet-kielégítési képességébôl - ún. hasznosságából - fakad, ennek mértéke pedig függ az adott jószágfajtából már rendelkezésre álló mennyiségtôl."
Robinson azt is tudta, hogy a túl sok kecskesajt csömörhöz vezet. A század legnagyobb hatású elôfutárai, a fent név nélkül szóba hozott marginalisták (szemléletes magyar fordításban talán azt mondhatnánk: ,,határértéktanászok") ezt az alapvetô elvet úgy fogalmazták meg, hogy egy jószág mennyiségével a hasznosság nem arányosan, hanem kisebb mértékben növekszik. Az egymás után elfogyasztott (kicsi vagy végtelen kis) jószágegységekbôl fakadó hasznosságnövekmény - az ún. határhaszon - tehát egyre csökken, sôt egyfajta telítôdés után negatívvá is válhat.
Robinson öntudatlanul is szakított a 19. század uralkodó közgazdasági gondolkodóival, a klasszikusokkal, Adam Smith-szel és David Ricardóval (egyszersmind Marxszal is, csak ôt ki szokták felejteni a sorból), amikor a kecskesajtot fölébe helyezte a ki tudja, milyen helyi magvakból, de feltétlenül több munkával elôteremtett kenyérnek (még nem ismerte a biotáplálkozást és annak legfôbb ismérvét: le az ízekkel!). A klasszikusok ugyanis az értéket a költségekbôl, mégpedig alapvetôen a termék elôállításához szükséges munkamennyiségbôl vezették le. Ezzel szemben a ,,határértéktanászok", Robinson nyomán, azt vallják, hogy a fogyasztó a jószágot a határhaszon alapján értékeli, s ennek tükrözôdnie kell az árban. Sôt, ennél tovább mennek: állítják, hogy a kecskesajt elôállításához felhasznált ,,munka" (Robinson) és ,,tôke" (a kecske) értéke a sajtból származtatandó és nem fordítva. Hihetetlen eltérés a klasszikusokhoz képest:
Klasszikusok: Robinson munkája határozza meg a sajt értékét.
Marginalisták: a sajt határhaszna határozza meg Robinson munkájának értékét.
Nem meglepô, hogy az elmélettörténészek ezt a múlt században bekövetkezett radikális fordulatot ,,marginális forradalom"-ként aposztrofálják. Figyelemre méltó, hogy a mozgalom három nagy alakja három nem éppen forradalmi nemzet közgazdája: az osztrák Carl Menger (1840-1921), az angol W. Stanley Jevons (1835-1882) és a svájci Léon Walras (1834-1910), akik egymástól függetlenül és szinte ugyanabban az idôben jutottak az új paradigma alapját képezô felfedezésre. Az utóbbi kettô tudott egymásról, s az elsôségrôl - jó szokás szerint - vita is támadt közöttük.[1]
Az alapelvek egyezôségének ellenére az elmélet felépítése a három szerzônél nem teljesen azonos, aminek részben eltérô szemlélet, eltérô hangsúlyok és eltérô módszer az oka. Menger a verbális kifejtést alkalmazza, Jevons és Walras a matematikai apparátust. Jevons szerint ,,Világos, hogy ha a közgazdaságtan egyáltalán tudomány kíván lenni, akkor matematikai tudománnyá kell válnia." A 20. század ezt a jóslatot beváltotta: a marginalizmusból kinôtt mikroökonómia alaptankönyvei inkább hasonlítanak egy bevezetô jellegû analízistankönyvre, semmint társadalomtudományi alapmûre, s a mai hallgatók inkább ismerik a matematikai közgazdaságtan elôfutárainak, Cournot-nak (Cournot-féle duopólium) és Edgeworth-nek (Edgeworth-doboz) a nevét, mint a marginalizmus három nagyjáét. A ,,verbális fecsegést" ekkor kezdi felváltani, késôbb pedig kiszorítani a ,,matematikai fegyelem", ami a huszadik század végére tökéletessé, ugyanakkor tökéletesen céltalanná is válik. A forma totális gyôzelmet arat a tartalom felett.
Eddig Robinsont tekintettük kiindulópontnak. Most el kell válnunk tôle, ugyanis a marginalizmus attól lett igazán nagy hatású, azért tudta és tudja uralni ma is a közgazdaságtudományt (legalábbis a fôáramnak nevezett nagyobbik hányadát), mert túllépett a magányos hôsön. A svájci Walras az általános egyensúly elméletével vonult be a közgazdaságtan történetébe, mert azt mutatta meg, hogy a különbözô szigeteken élô Robinsonok egyéni haszonmaximalizáláson alapuló döntéseinek létezik egyensúlya, létezik olyan árrendszer, amely mellett nincs sem többletkereslet, sem többletkínálat egyetlen termékbôl sem. Az általános egyensúly gondolata nem azért megkerülhetetlen, mintha azt hinnénk, hogy mindig és minden piac egyensúlyban van, hanem azért, mert kiugróan jó referenciapontot kínált. Olyat, amelyhez hasonlót azóta sem talált a közgazdaságtan. Nem véletlen, hogy ezen elmélet elsô precíz matematikai megfogalmazója, a 20. századi közgazdaságtan valóban zseniális alkotója, Kenneth Arrow kapta e tudomány egyik elsô Nobel-díját - közel 100 évvel késôbb, 1972-ben. A Walras mûvét csak alapanyagként használó Arrow-Debreu-modell olyan gazdag rendszert épített fel az elôdje idején még teljesen ismeretlen matematikai eszköztárral, hogy a hetvenes években már halódó egyensúlyelmélet a kilencvenes években ismét fénykorát éli, mivel a legalkalmasabb elemzési keretnek bizonyult, ha a pénzügyi piacok ár-, illetve mûködési mechanizmusa a tárgy. Ez tipikusan az az eset, amikor a közgazdasági kérdésfelvetés messze (itt: egy évszázaddal) megelôzi a válaszhoz szükséges eszköztár kialakulását.
Elôrevetítve a következô szerkezeti egység egyik kulcskérdését, már itt érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a klasszikus robinsoni egyensúlyi gazdaságban a pénz másodlagos, közömbös valami, ami legfeljebb arra való, hogy a már kialakult cseredöntéseket, azok végeredményének befolyásolása nélkül lebonyolítsa, de aminek létével az egyensúlyelmélet kidolgozói nem is igen foglalkoztak.[2]
Walras és követôi alkották a lausanne-i iskolát, amelynek tagjai közül csak Vilfredo Pareto urat emeljük ki, akinek a ,,Pareto-optimum" fogalmát köszönhetjük. Ennek alkalmazásával lett teljes az általános egyensúlyelmélet. A ,,Pareto-optimum" nem egyszerûen piaci egyensúlyt jelent, hanem olyan egyensúlyt, amelynek révén mindenki ,,jól jár", pontosabban olyan helyzetet, amelyben egyik szereplô sem növelheti hasznosságát anélkül, hogy másvalakié ne csökkenne. Az egyensúlyhoz hasonlóan referenciafogalommá váló Pareto-optimum késôbbi elemzése és kritikája a jövedelemelosztás ,,igazságosságának", majd még késôbb a jóléti közgazdaságtan ezzel ellentétes alapfogalmainak és alaptéziseinek megfogalmazásához vezet el. A nem egyszer karcossá váló kritika interpretálásában a csô-, illetve a kastélylakó dualitását a Pareto-optimum rendben lévônek találja, hiszen a kastély lerombolása és két ház építése nemcsak hogy ront a kastélylakó helyzetén, de még az is elôfordulhat, hogy az összjólét csökkenéséhez vezet!
A múlt századot véglegesen lezáró és már egyértelmûen a miénkhez kapcsolódó név Alfred Marshallé, pedig viselôje a neki adatott 82 évbôl csak 24-et élt ebben a században. Marshall éppen a századfordulón, 1890-ben publikálta a ,,Principles of Economics" (,,A közgazdaságtan alapjai") c. mûvét, amelyen késôbb közgazdászok nemzedékei nevelkedtek. Ennek hatására kezdik elhagyni a ,,politikai gazdaságtan" nevet, s helyette egyre inkább terjed a ,,közgazdaságtan" (economics) megjelölés. A ,,mathematics" és ,,physics" mintájára alkotott tudománynév mintegy idézni volt hivatva a matematizált tiszta tudomány auráját.
Marshall mûvének középponti témája az volt, hogyan függ össze az egyes javak piacán a kereslet, a kínálat és az ár. Ugyanakkor, mivel nem csupán a szûk szakmai közönségnek szánta a mûvét, a szerzô, korát meghazudtoló marketingismeretekrôl tanúbizonyságot téve a függelékbe számûzte, a matematikai levezetéseket, a fô szövegben pedig, Smith-hez hasonlóan, a történeti-leíró módszerrel, kombinálta a szigorú logikai érvelést. Ezzel a huszadik századon végighúzódó látens vitában foglalt állást: a ,,verbális fecsegés" nincs feltétlenül ellentétben a formalizmus precízségével (még ha emezt a függelékbe számûzik is), amennyiben az utóbbinak tényleg egyfajta más nyelvre történô (ha nem is tökéletes) fordítása és illusztrálása az elôbbi. Az általa bevezetett ,,ics" végzôdést (economICS) viszont azóta is sokan alkalmazzák ellentmondást nem tûrô érvként annak érdekében, hogy tudományunkból számûzzék a leíró érvelést és a történelmi módszert.
Ô vezette be a közgazdaságtanba a matematikában és a logikában ismert ,,ceteris paribus" elvét, áttéve a hangsúlyt a könnyen semmitmondóvá váló globális bölcselkedésrôl a legalább részeredményeket felmutatni képes parciális elemzésre. Lényegében ô dolgozta ki a mai mikroökonómiai eszköz- és fogalomtárat. Az egymást metszô keresleti és kínálati görbék ábráját napjainkban is gyakran nevezik Marshall-keresztnek. Sôt! A Marshall iránti tisztelet okán az ebbôl kialakult piaci egyensúlyelemzést azóta is olyan koordináta-rendszerben mutatják be, ahol a függôleges tengelyen van a független változó (az ár) és a vízszintes tengelyen a függô változó (a mennyiség). Más matematikai jellegû tudományágak képviselôit ezzel mindig sikerül meglepni, és azt sugallni, hogy a közgazdaságtudomány azért valami más, mint a földhözragadt logikájú természettudomány.[3]
Marshall alkotta meg a mai közgazdasági viták egyik központi fogalmát, a ,,fogyasztói többlet"-et. A fogyasztói többlet abból adódik, hogy a piaci ár a ,,határon" alakul ki - azaz az árat a termékért legkevesebbet kínáló határfogyasztó szabja meg -, így mindenki, aki hajlandó lett volna többet fizetni a termékért, nyer a cserén. Ez a virtuális nyereség a fogyasztói többlet. A monopóliumok korlátozása, a versenytörvények kidolgozása és alkalmazása kapcsán néha már-már parttalanul hivatkoznak erre a fogalomra.
A fogyasztói többlet értelmezésébôl nôtt ki a 20. század egy másik meghatározó közgazdasági áramlata, a jóléti közgazdaságtan. Minthogy általában a nagyobb jövedelmûek lennének hajlandók a magasabb ár megfizetésére is, tehát ôk élvezik a fogyasztói járadékot, ebbôl Marshall azt a következtetést vonta le, hogy ha a gazdagok jövedelmébôl elvesznek, ez nem befolyásolja a keresletet, míg ha az elvont hányadot odaadják a szegényeknek, jelentôsen nôhet is. A Pareto-optimum tehát az egyensúlyi logikán belül átalakítható! A csô- és a kastélylakó mégiscsak átköltözik a polgárházba. Ezt a gondolatot fejleszti tovább Amartya Sen, aki mindezért a 20. század végén (1998-ban) Nobel-díjat kap.
Marshall nem elégedett meg azzal, hogy a piacon (egyes termékek piacáról van szó) kialakul az egyensúly, az idôdimenzió is érdekelte. Négy idôtávot különböztetett meg: nagyon rövid távon adott a kínálat, s a keresleti függvény határozza meg az egyensúlyi árat; rövid távon adottak a termelôberendezések, de a kibocsátás változtatható az egyéb termelési tényezôk (pl. a munkamennyiség) változtatásával; hosszú távon minden termelési tényezô változik, s az árnak fedeznie kell az állandó és változó költségeket

(az árat ebben az esetben normál hosszú távú árnak nevezik); nagyon hosszú távon már a népesség és a technológia is variábilis.
A termelési tényezôk díjazásában, tehát a jövedelemelosztásban is szerepe van az idôtávnak. Marshall kimutatta, hogy míg rövid távon a termékárak határozzák meg a járadékot, a bért, a kamatlábat és a profitot, hosszú távon ez utóbbiak determinálják az árakat. Ez lényegében megfelel a természetes ár Smith-féle koncepciójának, azaz a marshalli mû a nagy szintézisek közül való. Hozzá mérhetô nagysággal a 20. század szerintünk nem dicsekedhet, pedig iskolateremtôk és iskolavezetôk szép számmal akadtak.
Marshall nemzedékek által tanult mûvének nagy elônye volt, hogy nem annyira lezárt tudást közvetített, mint inkább kutatásra buzdított azáltal, hogy jócskán hagyott megmagyarázatlan kérdéseket. Ugyanakkor a deduktív-elméleti és a történeti-intézményi oldal nagyjából azonos súlya mintegy korlátozta is e két közelítés kiteljesedését, ugyanis egyfelôl az elméleti precizitás rovására megy, ha a teóriát közvetlen kapcsolatba akarják hozni a gyakorlati kérdésekkel, másfelôl viszont az elméleti célú elvonatkoztatások meghamisítják a tények leírását. A továbbfejlôdés tehát megkívánta, hogy a két nézôpont önállósodjék. Egyrészt a tiszta elmélet kritikájaként, a német történeti iskolához mint elôzményhez kapcsolódva kialakult az amerikai institucionalista iskola. Másrészt a marshalli örökségbôl mintegy elhagyva a leíró oldalt, az elmélet matematikai kidolgozása irányában folytatódott az út a mai mikroökonómia felé, egyszersmind kiterjesztve az érdeklôdést a Marshall által nem vizsgált területekre is. Mindezektôl függetlenül, mintegy külön világban fejlôdött és a századhatáron szintén messze túlnyúlt a marxi közgazdaságtan.
De ez már egy másik történet. Marshall-lal végleg búcsút mondunk a 19. századnak, és elkezdôdik az ,,igazi" 20. század, amelyik kész rendszert kapott, hogy azt továbbépítse és szét is rombolja.
Az elméleti forradalmak
és ellenforradalmak kora
Volt Marshallnak egy kiemelkedôen tehetséges tanítványa, aki azonban hezitált a matematika és a még mindig önmeghatározási problémákkal küzdô közgazdaságtan között. E késôbb mégiscsak közgazdásszá lett tanítvány a legtöbbet tette, amit egy tudománnyal tenni lehet: bevitte a köztudatba. Mindenki érteni kezdett hozzá, mindenki vélekedett róla. Miközben nem gondoljuk, hogy Gossen második törvényérôl, Menger, Jevons, Walras vagy akárcsak Marshall tételeirôl hosszú téli estéken széles néptömegek vitatkoztak a kandalló mellett, annál nagyobb csodálattal adózunk John Maynard Keynesnek, hogy a ,,keynesizmus" és a nyomában (ellenére?) feltámadó ,,monetarizmus" köznapi viták kulcsszavai lettek. A többség ért rajtuk valamit, sôt - a közgazdaságtan nagyobb dicsôségére - felvilágosult képviselôink a legsúlyosabb sértéseként vágják egymás fejéhez a ,,keynesista" és ,,monetarista" jelzôket.
A ,,keynesi forradalom"
John Maynard Keynes (1883-1946) édesapja, John Neville Keynes is közgazdász volt, Alfred Marshall kollégája, édesanyja pedig - feministák figyelem! - Florence Ada Keynes, Cambridge egyik elsô nôi diplomása és egy ideig a híres egyetemi város elsô nôi polgármestere! Tehetsége (no és családi háttere) révén John Maynard a klasszikus elitképzô intézményekben, Etonban és a cambridge-i King's College-ban tanult matematikát és klasszikus tárgyakat. Majd Marshall és Pigou elôadásait hallgatta, hogy felkészüljön az erôs versenyfeltételek között zajló közszolgálati (!) vizsgára. Mint a háború pénzügyeivel foglalkozó kincstári köztisztviselô lett a versailles-i szerzôdést tárgyaló angol delegáció tanácsadója. 1919-ben egy csapásra világhíressé vált azzal, hogy a békeszerzôdés aláírása elôtt lemondott, majd megjelentette A béke gazdasági következményei c. munkáját. (Ez Keynes egyetlen mûve, amely kétszer is megjelent magyar nyelven.) A békefeltételek, úgy véli, olyasfélék, mint amit valaha Karthágóra kényszerítettek: nem egyszerûen büntetô jellegûek, hanem megnyomorítóak; a háború elôtti kapcsolatokat oly módon zilálják és rombolják szét, hogy Európa fejlôdési bázisa megy tönkre. A háború után visszatért a tanításhoz, és a King's College pénztárnoka lett. Tôzsdei ügyletei révén óriási vagyonra tett szert. A sokat idézett bonmot élô cáfolata: nemcsak magas szinten tanította, hanem imponáló eredménnyel ,,csinálta" is a tôzsdei ügyleteket. Mindazonáltal meglehetôsen rossz véleménye volt a spekulációról - a tôzsdét egyfajta elitklubnak tekintette, ahonnan a hozzá nem értô spekulánsokat, akik csak tönkreteszik a piacot, távol kellene tartani. Közgazdasági publicisztikájában folyamatosan bírálta a gazdaságpolitikát, rendszeresen új megoldásokat javasolt. Érdemei elismeréseként lesz lord Keynes, Tilton bárója. Utolsó jelentôs közszolgálati tevékenységeként részt vett a háború utáni nemzetközi gazdaságpolitika formálásában, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank létrehozásában. 1944-ben ott volt a Bretton Woods-i konferencián. 1946-ban halt meg Tiltonban.
Összegyûjtött írásai 30 kötetet tesznek ki, a róla szóló, a munkásságával, nézeteivel foglalkozó irodalom ennek többszörösét. A 30 kötet jelentôs része ma inkább elmélettörténeti csemege, egyszerûen azért, mert az ,,akkori" kérdések idôszerûtlenné váltak, az ,,akkori" válaszokkal együtt. A saját maga által legjelentôsebbnek tartott tudományos munkája, a pénzelméleti (vagy talán már csak pénzelmélet-történeti?) szempontból megragadóan eredeti és szellemes ,,Értekezés a pénzrôl", ma a polcokon porosodik. Jó, ha egy-egy kötelezô irodalomként kiadott részlet erejéig hajlandók foglalkozni (saját interpretációjukban: szenvedni) vele korunk egyetemistái. Mindennek ellenére állítjuk, hogy Keynes urat még ma is érdemes, akár eredetiben is, forgatni - ez az ember ugyanis azon ritka zsenik közül való volt, akiknek nagysága nem unalmasságában, hanem célra irányuló ötletességében rejlik. (Aki a Wittgenstein-filmbôl ismeri, abban persze kicsit más zsenikép él.) Keynes még ma is a gyakran idézett közgazdák közül való, noha a legtöbbet citált aforizmáját - miszerint kit érdekel a hosszú táv, ,,hiszen hosszú távon mind halottak vagyunk" - kevesen olvasták a maga helyén (,,Rövid értekezés a pénzügyi reformról").
Az a mû, amivel a közgazdaságtant kiemelte az egyetemek falai közül, egyszersmind hosszú évtizedekre beemelte a köznapi beszédtémák közé, a szerény ,,Általános elmélet" címet viseli. Ez a könyv mindössze 400 oldalas - a könyvespolcokon sorjázó testes ,,nagy alapmûvek" közül filigrán termetével tûnik ki. Gyorsan ki kell jelentenünk, hogy az Általános elmélet nem kevésbé zseniális, mint az Értekezés, gondolatgazdagsága ma is lenyûgözô, és nem puszta beleérzés, ha aktuálisnak találjuk számos, a tôkeköltségre, a spekulációra, a pénzkeresletre, a beruházások értékelésére stb. vonatkozó megfogalmazását. Az Általános elmélet három témát nevezett meg elmélkedése tárgyául: a pénzt, a kamatot és a foglalkoztatást. Amitôl azonban százados alapmû lett, az nem a pénz, nem is a kamat, hanem a foglalkoztatás. Mindjárt megértjük, ha ismerjük megjelenésének évét: 1936. Ez a könyv volt az elsô koherens válasz a megélt és intellektuálisan teljesen feldolgozhatatlannak tûnô gazdasági világválságra. Olyan válasz, aminek az ötsoros Shakespeare-kivonatokra emlékeztetô tömörítménye már a tizenévesek történelemtankönyveibe is belefér. (Be is került - tudományunk képviselôi közül elsôként és egyben utolsóként, legalábbis szerintem.) Meg sem próbáljuk hát az általános elméletet itt kibontani, hanem e tömeghatás eredôjére, a foglalkoztatásról és a gazdaság egészérôl mondottakra koncentrálunk (és mivel meg sem kísérelhetjük a pontos, analizáló kifejtést, belemerülünk a vulgarizálás csábító langyvizébe).
A mû foglalkoztatással kapcsolatos alapállítása mindössze annyi, hogy a magára hagyott piaci automatizmus nem tudja kiküszöbölni a kényszerû munkanélküliséget, amikor is a munka iránti kereslet kisebb, mint a kínálat, és nem jön létre egyensúly. Rövidebben: van munkanélküliség. Próbáljunk szembesíteni egy józan embert azzal a ténnyel, hogy a közgazdaságtan a 20. század harmincas éveiben a fenti állítással (ti. hogy van munkanélküliség) emelkedett ki az ismeretlenségbôl (ráadásul a közgazdászok azóta is hevesen vitatkoznak a dologról). Alig hihetjük, hogy az érintettnek a tudományunkról és mûvelôinek szellemi képességeirôl alkotott tartózkodó véleménye ettôl majd fordulatot vesz. A keynesi gondolat és az azt követô lassan hét évtizedes polémia persze nem egyszerûsíthetô le arra, hogy ,,van" vagy ,,nincs" munkanélküliség. Nagyon buta hasonlattal élve (remélhetôleg kevés orvos olvassa a Századvéget): az alapkérdés nem az, hogy vannak-e rövidlátó emberek vagy sem, hanem hogy mi a rövidlátás oka és milyen módon orvosolható. A hasonlat már csak azért is rossz, mert a rövidlátás és a munkanélküliség (bár mindkettô egyformán kellemetlen állapot) valamiben alapvetôen különbözik: a rövidlátást emberi döntés nem képes befolyásolni, a munkanélküliség viszont emberi döntés hatására alakul ki. Itt tehát, az elôzô két kérdés mellett, még az is felmerül, hogy kinek a döntése az inkább meghatározó: a munkavállalóé vagy a munkaadóé. Hozzáteendô, hogy ez utóbbi kérdés még az elméleti közgazdák széles tömegeit is irritálja, és amikor a munkavállaló által meghatározott ,,önkéntes munkanélküliségrôl" hallanak (ami más hozzáértôk szemében csak egyfajta értelmes absztrakció a piac leírására), azt firtatják, láttunk-e már olyan embert, aki (a rossz hasonlatnál maradva) önként választotta a rövidlátást?
Nos, visszatérve Keyneshez, kicsit pontosítsuk az állítást: a gazdaságban jellemzôen van munkanélküliség, mégpedig meghatározóan a munkaadók döntésének hatására kialakuló, nem önkéntes munkanélküliség. Próbáljuk meg a cikk keretei adta rövid terjedelmen belül felvázolni, hogy szerinte milyen okokra vezethetô ez vissza és hogyan orvosolható! (Mellékesen, a Keynesrôl szóló könyvtárnyi irodalom mind e rövid összefoglalásra törekedett!)
Különböztessünk meg két szereplôt a gazdaságban. Neveztessék az egyik fogyasztónak, aki munkát vállal, és ezért jövedelemhez jut. Ennek egy részéért mindenfélét vásárol (közönséges árukat meg szolgáltatásokat), másik részét pedig megtakarítja. Az egyszerûség kedvéért rakja bankba vagy vegyen rajta kincstárjegyet. (Az ember pénzügyes lelke lázong, ha ezt az ,,egyszerûség kedvéért" kitételt hallja!) A másik szereplô legyen a vállalkozó, aki a bankból hitelként felveheti elôzô szereplônk megtakarítását. (A diszkontkincstárjegyben tartott megtakarítás ugye nem juthat el hozzá, mert azzal az államnak kölcsönözünk - ha eddig nem tudatosodott volna.) Amennyiben úgy látja, hogy profitkilátásai kedvezôbbek, mint a hitel után fizetendô kamat, él a lehetôséggel: beruházási jószágokat (gépeket, ingatlanokat...) vásárol és feltartóztathatatlanul invesztál, amibôl ,,holnapra" új munkalehetôséget adó - és egyben profitot hozó - munkahelyek nônek ki a földbôl (miként Dunaújváros Dunapentelébôl). Eddig még egy úton haladunk a Robinsonra építô egyensúlyelmélettel: ott a különbözô szereplôk különbözô piacokon hozott különbözô döntéseit az árak mint tökéletes információhordozók összehangolják, míg a pénz mint másodlagos valami segíti a cserék végbemenetelét, és az egyensúly kialakulásának semmi akadálya.
Ha tehát az árak megfelelôen alakulnak - és itt a közönséges áruk árai mellett már kapcsoljuk be a kamatlábat és a munkabért is -, akkor éppen annyi munkavállaló lesz, amennyinek éppen annyi jövedelme lesz, amibôl éppen annyit fog fogyasztani, amennyi ,,normál áru" termelôdött, és éppen annyit fog megtakarítani, amennyibôl a vállalkozónak éppen annyi hitele lesz, amennyit a profitkilátások mellett éppen a meglévô beruházási cikkek vásárlására akar fordítani, és közben éppen akkora munkabért kínál, amennyi mellett éppen annyi lesz a munkavállaló. És így tovább. Elhelyezhetünk azonban e ,,smooth" történetben olyan homokszemcséket, amitôl súrlódás (csak hogy még kellemetlenebbek legyünk: csikorgás) keletkezik. És innen kezdôdik a vita.
A súrlódást meghatározóan a rugalmatlan áralakulás okozza, aminek következtében a piacok összehangolásában mutatkoznak gondok. A bér (a munkaerô zsebben cincogó ára - mint tudjuk) lefelé nem rugalmas, mert a munkavállalók ,,pénzillúzióban" szenvedve a nominálbér-megállapodásokhoz kötik magukat (elnézve az egyeztetô fórumok tárgyalásait, ez nem élettôl elrugaszkodott feltevés). A kamatok pedig gyakran kerülnek ,,csapdá"-ba, amikor is már mindenki emelkedésükre számít, és nem képesek az egyensúlyhoz szükséges még alacsonyabb szintre süllyedni. (Amióta azonban Japánban és Svájcban tartós jelenség a negatív reálkamat, hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy a pénzpiacok rugalmasabbá váltak a Keynes által elképzeltnél.) Úgyszintén csapdába kerülhetnek a beruházások azáltal, hogy a profitkilátásokat nem a racionális emberi várakozás, hanem az irracionális tömeglélektan vezérli, azaz a döntésekben kulcsszerepet játszó árvárakozások nem racionálisan és nem rugalmasan alakulnak.
Így már elôfordulhat, hogy a teljes foglalkoztatáshoz tartozó jövedelem mellett a szándékolt megtakarítás meghaladná a tervezett beruházást. Az árupiaci egyensúlyt elôállító jövedelemszint nem produkál egyben munkapiaci egyensúlyt is. Itt válik a pénz a gazdaság központi kategóriájává, lehetôvé téve, hogy a pénzbeli megtakarítás (hoarding) révén az összkereslet a munkapiaci egyensúly által meghatározott ún. potenciális kibocsátás alá essen. Ennek nyomán a megtakarítás növelését célzó szándék - szemben a mikroszintû hétköznapi tapasztalatokkal - makroszinten nem vezet nagyobb megtakarításhoz, ugyanakkor csökkenti a jövedelmet és a fogyasztást. Nem véletlen, hogy e heurisztikusan csak fölöttébb nagy berzenkedéssel fogadható állítást azóta is ,,megtakarítási paradoxon"-nak (paradox of thrift) nevezik, amely csak akkor emészthetô, ha elfogadjuk (azt a már csaknem marxian dialektikus) állítást, miszerint makroszinten (azaz ,,a" gazdaság szintjén) más összefüggések érvényesek, mint mikroszinten (amikor Robinsonokból rakjuk össze a gazdaságot).
A ,,súrlódás" tehát a piacok immanens összehangolatlanságából adódik. Keynes szerint keletkezhet ,,felesleges megtakarítás", ami ,,tétlen" pénzként fog heverni valahol, tehát a pénzt nem tekinthetjük egyszerû ,,gazdasági olajnak", mert képes nem várt helyeken felhalmozódni. Nincs olyan mechanizmus, amely biztosítaná, hogy a már megtermelt fogyasztási javakat megvásárolják. Tehát keletkezhetnek ,,felesleges árukészletek" - és a borszínû tengerbe kávéval teli zsákok repülnek (ez is, az is középiskolás tudás). Mindennek következtében semmi nem akadályozza meg, hogy a vállalkozók munkaerô-piaci kereslete kisebb legyen a vártnál, így bármikor kialakulhatnak ,,felesleges munkakészletek" - ez a kényszerû munkanélküliség. A gazdaságban az egyensúly szorul magyarázatra, nem annak hiánya.
    A csapdahelyzet tehát a magára hagyottan csapongó gazdaság lényege. És mivel Münchausen bárón kívül még senkinek sem sikerült hajánál fogva kirángatni önmagát a gödörbôl, következik a ,,deux ex machina". Szükség van egy külsô szereplôre, akit nem kötnek profitvárakozások, nincs pénzillúziója, és bármikor és bárhol képes beavatkozni a gazdaságba - ez pedig az állam. A keresletet az állami vásárlásokkal közvetlenül fokozó költségvetési politika mindig hatásos. Ez az egyetlen alkalmas eszköz a válságok leküzdésére és a teljes foglalkoztatottság biztosítására még akkor is, ha mindez költségvetési deficittel és esetlegesen némi inflációval jár.
Az ,,Általános elmélet" kétségtelenül forradalmian új volt mind világlátásában, mind megoldási javaslataiban. A felvilágosult abszolutizmust idézte vissza: tudjuk, hogyan mûködik a körülöttünk lévô világ, tudjuk, mit kell tennünk, hogy jobban mûködjön, és a ,,felvilágosult uralkodó" - a 20. században ezt már állami gazdaságpolitikának nevezik - meg is teszi a szükséges lépéseket boldogulásunk érdekében. Sôt, meg merjük kockáztatni, hogy Keynes, az aktív közszolgálatot végzô ember számára a megoldási javaslat néha fontosabb volt, mint a precíz tudományos elemzés, az elméletépítés. ,,Pokolba a részletekkel" - sugárzik az ,,Általános elmélet" nem egy odavetett, hihetetlen szuggesztivitással, de fölöttébb nagyvonalú vonalvezetéssel megírt fejezetébôl! És mégis, a részletek kidolgozatlansága, a belsô ellentmondások dacára (vagy tán éppen azért?) zseniális a mû. Amit természetesen - mint minden zseniális gondolatot - elért a maga sorsa: koherens elméletet faragtak belôle, a hiányokat kipótolgatták, az odavetett állításokat összhangba hozták, gatyába rázták, rendesen felöltöztették, végül bekerült a kötelezô tankönyvek zárt világába. Ettôl kezdve tízen olvassák az eredetit, kilencvenen a tankönyvet.
Nehéz megmondani, hogy amikor a ,,keynesi elméletrôl" és a ,,keynesi gazdaságpolitikáról" folyik a vita, akkor valóban Keynesrôl vitatkoznak vagy az elméletépítô Hicksrôl, illetve a tankönyvsorozatot megalapozó Samuelsonról. Keynes szerencséjének mondható, hogy e két utóbbi úriember nem kis formátumú alakja volt tudományunk 20. századi történetének. Nevükhöz végül is nem a ,,keynesizmus", hanem a ,,szintézis" szó kapcsolódott, mert tudásuk és rendszerezô elméjük egyaránt predesztinálta ôket a generációk tudásanyagát meghatározó tankönyvként is szolgálni képes alapmûvek megalkotására. Igazán nem véletlenül és érdemtelenül váltak Nobel-díjas iskolateremtô személyiségekké. E két ember nélkül hiányozna a közgazdaságtan ,,makroökonómiá"-nak nevezett ága - olyannyira, hogy még maga a szó is Samuelson leleménye (akinek neve egyébként évtizedekre egybeforrt a ,,Közgazdaságtan"-nal mint tantárggyal, eddig 16 kiadást megélt és az Amazon eladási listáján még mindig az egyik legkeresettebb közgazdasági mûnek számító alaptankönyvének köszönhetôen). A szintézis lényege abban állt, hogy megkísérelték egy gondolatmeneten (tankönyvön) belül ötvözni Robinsont Keynesszel. Ezt tükrözte a tankönyvek tipikus felépítése is: külön egység mutatta be az egyrészt a közömbösségi görbékre (esetleg a hasznosságfüggvényekre) alapozott fogyasztói magatartásból, másrészt a tökéletes versenyt és egyéb piaci szerkezeteket vizsgáló, termelési és költségfüggvényeket alkalmazó termelôi elméletbôl álló mikroökonómiát, valamint a Keynes alapötleteire építô, de látszólag a mikroökonómia precíz eszköztárát (görbéket, egyenleteket, tételeket, bizonyításokat...) alkalmazó, ,,a" gazdaságot leíró makroökonómiát; közgazdászok nemzedékeibe égetve bele, hogy a keynesizmus üzenete legjobban az IS/LM görbék tologatásából érthetô meg. (Ám aki eddig nem tudta, mi az az IS/LM, most már, így a század múltával, nyugodtan mellôzheti megismerését.)
A monetarista ellenforradalom
Még megingathatatlannak tûnt a keynesizmus, majd az azt magában foglaló neoklasszikus szintézis (Hicks, Samuelson) egyeduralma, mikor már mûködött az az - egyetlen mûvel nem fémjelezhetô - szellemi mûhely, amelynek eredményei megalapozzák az ún. monetarista ellenforradalmat. Szinte a magunk fiatalkorára emlékeztetô igazi ideológiai háború dúlt: a ,,forradalom" és ,,ellenforradalom" fogalmakat nem pártharcokon edzôdött marxista ideológusok aggatták az irányzatokra, hanem képviselôik - egymásra.
Ha azt mondtuk, hogy Keynes beemelte a közgazdaságtant a köztudatba, akkor a monetarizmus meghatározó alakja, Milton Friedman (1912-) még ennél is többet tett: népszerû tévésorozatot csinált belôle. 1980-ban, nagyjából abban az idôben, amikor mi naponta lestük Czeizel Endre szavait és lettünk botcsinálta genetikusok, Amerikában 10 héten keresztül 100 millió ember tapadt a tévé képernyôjére, és itta az akkor már Nobel-díjas Friedman tanítását arról, hogy mit jelent a hétköznapokban és a gazdaságban a ,,szabad választás", hogy miért ne bízzuk ezt a kormányokra, és miért higgyünk a piac választásainkat összehangoló erejében. A tévésorozat azonban nem a kezdete, hanem már majdnem a vége volt a történetnek.
A magát ,,új mennyiségi pénzelmélet"-nek tituláló irányzat - amely elnevezés más nyelven sem mond többet, mint magyarul, hiszen például a ,,quantity theory of money"-nak önmagában ugyanannyira nincs értelme, mint a ,,mennyiségi pénzelmélet"-nek, és amely a rövid és találó ,,monetarizmus" nevet csak 1968, Karl Brunner keresztelôje óta viseli -, szóval ez a koncepció a 16. századig nyúlik vissza, ezáltal mintegy kellô történelmi távlatot biztosítva magának. Alapállítását - melyrôl ezek szerint nem évtizedekben, hanem évszázadokban mérhetô vita folyik - Hume, aki egyébiránt filozófusként vált igazán ismertté, de akit a monetaristák egyként szellemi atyjuknak tekintenek, 1752-ben a következôképp fogalmazta meg: ,,egy nemzet boldogsága szempontjából semmiféle következményekkel nem jár, hogy a pénz nagyobb vagy kisebb mennyiségben áll rendelkezésére", azaz a pénz nem boldogít. Mielôtt megint a közgazdák szellemi képessége jönne szóba, gondoljunk arra, hogy milyen kellemetlen hatással lehet az árakra, ha hirtelen mindenkinek megduplázzuk a rendelkezésére álló pénzét. Amennyiben ez a kétszeresére duzzadt pénzmennyiség változatlan kínálattal találkozik, minden ár nagyon egyszerûen a kétszeresére nô, és lám, valóban senki sem lesz boldogabb. És ne felejtsük, ha a pénz valahol elkezd beszivárogni, az elôbb-utóbb szétterjed a gazdaságban. Érdektelen tehát számunkra az a kérdés, hogy Monte Christo talált vagyona növelte-e Edmond Dantes jólétét, mert naná hogy növelte, a kérdés az, hogy miután a gróf költeni kezdte a pénzét és az lassan szétszivárgott az országban, emelkedett-e Franciaország jóléte azáltal, hogy több lett az emberek rendelkezésére álló összes pénzmennyiség.[4]
A pénz nem boldogít, de nagyon is számít. Nem úgy, ahogy Keynes gondolta, ti. hogy tétlenül kicsapódik és így akadályozza az egyensúly kialakulását, hanem úgy, hogy ,,rossz" emberek - jelen esetben a kormányok - ,,rosszul" akarják felhasználni. Ha úgy tetszik, a monetarizmus ,,kétfrontos harcot" vívott (éppen, mikoron nálunk is ez volt napirenden - kissé más vetületben): egyszerre kívánta visszaadni a pénz jelentôségét (nem tétlenül heverô vagy csapdában vergôdô valami az!) és meggátolni a kormányokat abban, hogy felpörgessék az inflációt azon téves vélekedésüktôl vezérelve, hogy a költségvetési deficitet többletpénzkínálattal finanszírozván a kínálatot serkentik. A monetarizmus szellemes parafrázisa szerint ,,A pénz csak egy fátyol a gazdaságon, de ha e fátyol lebeg, a gazdaság megremeg." A pénz nem több, mint hasznos gépezet, de ha elromlik vagy ha rosszul használják, végzetes bajok forrása lehet.
A monetaristák csak annyit várnak a monetáris politikától, hogy a kiszámítható keretfeltételek megteremtése révén biztosítsa a magángazdaság önszabályozó mechanizmusának zavartalan mûködését. A költségvetési (fiskális) politikát eleve hatástalannak tekintik, mert képviselôik szerint a kormányzati vásárlások azonos mértékû magánberuházást szorítanak ki a kamatláb növekedésén keresztül. ,,Miért jó, ha másnak adok pénzt arra, hogy eldöntse, kit és hová hívjak meg ebédelni" - teszi fel a kérdést Friedman 100 millió amerikai tévénézônek.
Akármerrôl nézzük, akármerre forgatjuk, a monetarizmusból ennél több, mélyebb üzenetet nem lehet kicsiholni. (Ez az állítás tán meglepô jelen írásmû szerzôitôl, lévén, legalábbis egyikük, a monetarizmus eltökélt - de lám, nem elfogult - híve.) Az összes további szellemi erôfeszítés annak logikai és empirikus igazolására irányult, hogy márpedig a magára hagyott gazdaság magától az egyensúly felé törekszik, és azok a súrlódások, amelyeken az egész keynesi egyensúlyhiány alapszik, vagy átmenetiek, vagy egyre jelentéktelenebbé váló információs elégtelenségbôl adódnak. Ha tehát a kormányok megpróbálnak mindebbe beavatkozni, nagyobb bajt okoznak - újabb ciklusokat gerjesztenek -, mint ha kisujjukat sem mozdítanák.
Nos, önmagában ettôl a monetarizmus nem vívta volna ki magának az ,,ellenforradalmi" titulust, nem kerültünk volna annyian hatása alá, és nem vált volna gazdaságpolitikai ellenpólussá. Még két dolog kellett hozzá. Egyrészt: tudománytörténetileg meghatározó jelentôségû, hogy a monetarizmus a Keynesre építô neoklasszikus szintézissel azonos mélységû és precizitású, koherens - ám végkövetkeztetéseiben azzal élesen szembenálló - elméletet tudott kidolgozni. Könnyû volt nekik! - kiálthatnánk fel, hiszen ekkoriban, a század második felében már ezerszám sorjáztak a PhD-s hallgatók a neves egyetemek közgazdasági tanszékei körül, lesve a leesô morzsákra, hogy feltálaljanak valamit belôle. A monetarista elmélet vonzza az intellektust. Rehabilitálja Robinsont - a világ mégiscsak racionálisan gondolkodó, a tömeglélektan hóbortjaitól mentes, a jövôt ésszerûen felfogó alanyok összességeként írható le. A monetarizmus ,,újklasszikusnak" nevezett vonulata, amely külön iskolaként a késôbb szintén Nobel-díjat kapó Robert Lucas köré szervezôdött, szisztematikusan átgyúrta a samuelsoni ,,közgazdaságtan" építményének egészét - mígnem egyik képviselôjük 1990-ben már leírhatta: ,,A makroökonómia halott". Persze nem magára a diszciplínára gondolt, még kevésbé az ott tárgyalt kérdésekre. Amit ad acta tett, az az ún. makroökonómiai megközelítés. A racionális döntéshozóra alapozó modellek minden szituációra kielégítô és koherens elméleti és empirikus magyarázatot tudtak adni. A makroaggregátumok közvetlen kölcsönhatása kihagyható a dologból, mert az vagy kezelhetô a mikroökonómia keretei között is, vagy inkonzisztens.
A monetarizmus (feltehetôleg érdemeit meghaladóan) hangos diadalmenetének másik oka az volt, hogy a kormányok - a hetvenes években egyszerre megugró költségvetési deficit és infláció fenyegetô hatására - Keynestôl fokozatosan a monetárisokhoz pártoltak, legalábbis kezdtek felhagyni a gazdaság élénkítésével. Az infláció megtorpant, a deficitek tünedeztek, a világ visszakerült a megszokott kerékvágásba, és mikor megint ott volt a munkanélküliség és a renyhe gazdaság gondja, már senki semmilyen iskolát nem hívott segítségül. A kormányok eldöntötték, hogy ôk mostantól ,,heterogén" gazdaságpolitikát követnek, mert az a legjobb. Az elméleti közgazdászok meg csak vitatkozzanak békésen tovább, amirôl akarnak.
Az interneten böngészô fiatal az - egyik legjobbnak tartott, az Elsevier által mûködtetett, 65 közgazdasági lapot szemlézô - Econbase-ben Keynes nevére ,,rákeresve" 3 találatot fog elérni. Ugyanez a szám Friedman esetében 5, a monetarizmuséban 3, a keynesizmuséban újra 5. A ,,forradalmak" és ,,ellenforradalmak" kora a közgazdaságtanban véget ért.
A szétesô (?) tudomány
A fentiekben leírt (és ,,leírt") intellektuális mozgalmak mindazonáltal olyan szellemi pezsgést hoztak, amibôl hosszú évtizedekig meg lehet élni. Noha a korszak lezárult és az alapkérdések - bár továbbra is megoldatlanok - ma kevésbé tûnnek relevánsnak, a viták ,,hozadékai" mégis jelentôs mértékben meghatározzák a századvég kutatási irányait.
Mindenekelôtt tisztázódott, hogy a várakozások a közgazdasági döntések meghatározó elemei, és folytatódhatott a disputa arról, hogy a tömeglélektan vagy a racionalitás az alkalmasabb keret az emberi jövôbetekintés leírására. A racionális várakozások gondolatvilága, amely a makroökonómiai vitákban forrott ki elméletté, páratlanul hasznos segédeszköznek bizonyult a pénzügyi piacok leírásánál - kárba tehát nem (vagy csak részben) veszett a nyolcvanas évek elsô felében ennek kapcsán összeírt több könyvtárpolcnyi anyag. És még valami: ez az iskola szabta meg az empirikus elemzések századvégi kereteit - jelentôs lökést adva az ökonometria, elsôsorban az idôsorelemzés kanonikus fejlôdésének és tökéletesedésének. Az ökonometriának a 20. század második felében nyert jelentôségét jelzi, hogy a közel 50 Nobel-díjasból 6 ökonométer volt. A matematika - ezen belül is: a játékelmélet, a statisztika - elsôsorban az ökonometria révén tört be a közgazdasági kutatásokba, egyrészt felesleges formalizmust, másrészt eredetien új gondolatokat hozva magával. Pozitíve esik a latba például az ipari szervezetek elmélete (industrial organizations) vagy az információs aszimmetria elmélete és a szerzôdéselmélet, amelynek eredményei a gazdaságtan szinte minden területén hasznosultak.
A racionális várakozások makroökonómiai aspektusai az állam gazdaságpolitikai beavatkozásainak az értelmét vonták kétségbe, teret nyitva a még ma is burjánzó ,,szabály vagy diszkrecionális beavatkozás" dilemmájáról folytatott vitának és - ennek kapcsán - a döntéshozói hitelesség problémájának (idôkonzisztencia-modellek).
A determinisztikus összefüggések helyébe léptetett sztochasztikus kapcsolatokból következett, hogy számos jelenség nem mint cél, hanem mint szignál, mint információ szerepelt a huszadik század második felének modelljeiben.
Az újklasszikus iskola legnagyobb hatású, relevanciáját tekintve a gazdaságelmélet módszertanára is átsugárzó teljesítménye az ún. Lucas-féle kritika. Szerinte a gazdaságpolitikai felhasználásra szánt ökonometriai modellek az eredeti célra elvben használhatatlanok. Hibásnak tartja ugyanis azt a feltételezést, hogy a kiszámított paraméterek a gazdaságpolitika módosítása után is változatlanok maradnak, noha ebbôl következne az a lehetôség, hogy ha a modellben megváltoztatjuk a politikától függô változót, prognosztizálhatjuk annak hatását. Lucas szerint azonban a múltbéli idôsorokból számított paraméterek maguk is módosulnak, hiszen a racionális szereplôk az új intézkedésre reagálva megváltoztatják viselkedésüket. Summa summarum, csak a legalapvetôbb paraméterek (ízlés, technológia stb.) stabilak, de nincs kizárva, hogy ezek sem teljesen függetlenek a gazdaságpolitikától.
A nagy elméleti földmozgás utórezgései sem maradtak el. Egyrészt kváziiskolává szervezôdtek a ,,posztkeynesiánusok", a Keynes nyomdokain gondolkodó makroökonómusok - akik szellemi ,,anyjuknak" a cambridge-i iskola egyik nemtôjét, a monopolisztikus versenyelméletnek - az amerikai Chamberlan mellett - legnagyobb hatású alakját, Joan Robinson asszonyt tekintik. E szellemi áramlatnak nem kevesebbet köszönhet a világ, mint a ma használatos számbavételi rendszert. Ez az ún. SNA, amelyet az 1984-ben Nobel-díjassá lett Richard Stone alakított ki, és amely nélkül országok, régiók teljesítménye nem lenne összehasonlítható. Késôbb, sokkal késôbb, az anyaáramlattal legfeljebb egy-két alapkérdésben egyetértô szellemi irányzatként lépett fel az ,,újkeynesi iskola", amelynek képviselôit az új ,,mainstream" tagjainak tekintik. Egyik meghatározó alakjuk Gregory Mankiw, aki közgazdaságtani tankönyvei révén talán a ,,ma Samuelsonjának" is nevezhetô. Leslie szellemes megfogalmazása szerint az újkeynesiánusok jó pár vödörnyi homokot szórnak a neoklasszikus paradigmák olajozottan mûködô gépezetébe. Mindazonáltal a ,,követôk", a poszt- és neokeynesiánusok nem mindig és nem igazán tudták színvonalban, gondolati mélységben megközelíteni a nagy elôdöket.
A monetaristákkal szemben, akik szerint ,,a gazdaság a pénz fújta dallamra táncol", a század végére megerôsödött az ún. ,,reálciklus-iskola", amely a monetáris sokkok helyett a reálsokkokra összpontosította figyelmét. Kydland, Prescott és Plosser mûvei említendôk itt. Ôk - az újklasszikusok monetáris meglepetésével szemben - a ciklusokat kiváltó impulzusnak a véletlenszerû technológiai (vagy preferenciabeli) változásokat tartják, a terjedési mechanizmus tekintetében azonban elfogadják és tovább finomítják a korábbi újklasszikus gondolatmeneteket. A kutatás módszerét tekintve a reálciklus-iskola átvette a Lucas által ajánlott és alkalmazott modellépítést, melynek lényege, hogy azt a lehetô legegyszerûbb mesterséges gazdaságot kell matematikai formában megkonstruálni, amelynek reakciói egybeesnek a valós gazdaságéival - szimulálják az ún. stilizált tényeket -, és e modellt mûködtetve olcsón és kockázatmentesen, mintegy ,,laboratóriumi körülmények között" lehet kísérletezni. E munkán belül az egyik legtöbb vitát kiváltó és legnehezebb feladat a stilizált tényeket rögzíteni, vagyis felismerni és elkülöníteni a valódi gazdaság idôsoraiban az esetlegességektôl megtisztított, általános érvényû törvényszerûségeket. Talán furcsának tûnik, de nem csupán a magyarázatok, a tények is függenek a megfigyelô elôfeltevéseitôl, hisz sok mindent ,,bele lehet látni" a statisztikai adathalmazokba. Noha az iskolán belül nem egységes a merev árak és bérek magyarázata és a következmények értelmezése, a különbözô változatok nem kölcsönösen kizáró, sokkal inkább kiegészítô jellegûek.
Nincs egyetlen, mindenkit izgató gondolatkör, nem sorakoznak fel a PhD-s diákok ezen vagy azon iskola mögé. Okkal mondhatni, kevésbé izgalmas ez a szürke, a tévé képernyôjérôl kikopó közgazdaságtan. Ugyanakkor sokkal vonzóbb is pontos kérdésfeltevéseivel, letisztuló eszköztárával, egyre gazdagabb elemzési lehetôségeivel. Egyetlen közgazdaságtanról nem nagyon beszélhetünk - a diszciplína nem irányzatokra, hanem résztudományokra esett szét, és az egyes részterületek szakértôi már nem mindig tudják követni, mi történik a szomszéd várban.
Az elméleti-deduktív irányzaton belül az elsô nagy tagolódás a mikro- és makroökonómia különválása volt, amely Keynes nyomán következett be. A mikroökonómia megerôsödött elemzési eszközeiben, a gazdaság szinte valamennyi jelenségét képes koherens (és tegyük hozzá: parciális) modellek segítségével leírni. Menthetetlenül szét is esik részterületekre. A makroökonómia osztódása nem annyira tematikai jellegû, inkább az figyelhetô meg, hogy eltérô magyarázatok alakultak ki egyazon jelenségekre. Ennek köszönhetôen itt még mindig felfedezhetünk egymással vitatkozó iskolákat. Mára külön tudományággá vált és külön tantárgyként oktatják a külgazdaságtant, amelynek azonban erôs átfedése van a makroökonómiával és a mikroökonómiával. A matematizálás térnyerésével pedig módszertani tudományként önállósodott a matematikai közgazdaságtan és az ökonometria. Ezzel a közgazdasági publikációk besorolásánál meghatározónak számító JEL (Journal of Economic Literature) klasszifikációjának elsô három alapterületét sikerült kiemelni. Ezen kívül már csak 16 maradt, továb-
bá mintegy 100 alterület és közel 700 (!) fejezetcím. Úgy gondoljuk, valóban nem törekedhetünk a teljességre.
Így szinte semmibe vesszük az új intézményi közgazdaságtan (Coase és követôi) eredményeit, a versenytörvények alkalmazása (lásd Microsoft-eset) miatt ma újra izgalmassá váló, a fogyasztói többletet elemzô versenyelméletet (a monopolisztikus és oligopolisztikus piacok elméletét). Szót sem ejtünk az általános egyensúlyelmélet feltámadásáról, ahogy az a pénzügyelméletben újjászületik. Fittyet hányunk a nem teljes piacok elméletének. Még csak a közelébe sem jutottunk a vadonatúj, korábban amolyan üzleti tinglitanglinak tekintett theory of finance-nak, amely nemcsak a vállalatelméletet újította meg, de a piaci struktúráknak és mozgásoknak is sokkal árnyaltabb - és matematizáltabb - leírását adta, mint amilyenre korábban akárcsak gondolhattunk volna. És akkor még ott volna a Keynes alapproblémájából kinôtt munkagazdaságtan, a néhol a szociológiát súroló kutatási módszereivel. De nemcsak a szociológiával, a pszichológiával is kokettál a közgazdaságtan - elsôsorban a fogyasztói viselkedés elmélete (Katona).
Számos, a 20. századot befolyásoló vagy valószínûleg meghatározó közgazdasági gondolatot, irányzatot, témakört hagytunk említetlenül. Bizonyára igazságtalanul. De talán más máshol majd megírja e negligált közgazdaságtan 20. századát is.


Jegyzetek
 

[1] Valóságos elmélettörténeti csemege, hogy az igazi elsô egy negyedik volt, és ezt épp egy magyar közgazda és elmélettörténész, Kautz Gyula mutatta meg. Jevons egyik barátja ugyanis felhívta az angol tudós figyelmét arra, hogy Kautz a közgazdaságtan történetét bemutató német nyelvû mûvében említ egy bizonyos Hermann H. Gossent (1810-1858), aki lényegében ugyanazokat az összefüggéseket pár évtizeddel korábban már kifejtette, csak éppen akkortájt senki sem méltatta figyelemre. Az ekképp felfedezett elôd tiszteletére nevezték el a marginalizmus késôbbi képviselôi a csökkenô határhaszon elvét Gossen elsô, az ezen alapuló fogyasztói optimalizációt pedig Gossen második törvényének.
[2] Számunkra meglepô, hogy még ma is milyen könnyedséggel tud elsiklani az egyetemi ifjúság e tény felett. Az elsô egyetemi félévben tanult mikroökonómiában a pénz a maga különleges voltában elô sem kerül, legfeljebb mint az idôbeli allokáció során választható pénzügyi aktívák egyike. És senkinek semmi fejtörést nem okoz, hogy a második félévben hogyan válik ez a közömbös, szinte nélkülözhetô valami a makroökonómia központi kategóriájává, aminek értelmezésén a makroökonómiai megközelítésmód, az ,,élet értelmének értelmezése" múlhat!
[3] Mashallnál persze megvolt a maga logikája annak, hogy miért az árat mérte a függôleges tengelyre. A keresleti görbével ugyanis azt a maximális árat ábrázolta, amelyen a termelt mennyiség maradéktalanul eladható, s ez az ár a mennyiség függvénye. A kínálati görbét pedig a határköltségfüggvénybôl vezette le, s ez utóbbi szintén a felkínált mennyiségtôl függ. Aztán mindez kapott egy vajszínû árnyalatot, az ár vált a mindent meghatározó, a piacokon rugalmasan alakuló ,,független" tényezôvé, a görbék interpretációja lassan átformálódott (a levezetése nem!), de a felcserélt tengelyek maradtak.
[4] Persze meditálhatunk hosszasan azon, hogy boldogít-e a több pénz vagy sem, az önzô, a magánkonklúziónk azért mindig az, hogy bennünket személy szerint bizony igen.


Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu



C3 Alapítvány c3.hu/scripta/