Mándi Tibor
A ,,harmadik út" rövid tündöklése
A brit Munkáspárt, az amerikai Demokrata Párt és a keynesianizmus vége

A 20. század utolsó, avagy ahogyan a történészek egykor alighanem emlegetni fogják (a berlini fal leomlása, a Szovjetunió felbomlása etc.) a ,,hosszú" 21. század elsô évtizedének meghatározó politikai irányzatával, az úgynevezett harmadik úttal kapcsolatban elsôsorban azt érdemes megjegyeznünk, hogy ennek a viszonylag rövid idô alatt igen figyelemreméltó karriert befutott nézetrendszernek, melynek szimpatizánsai a hírek szerint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Német Szövetségi Köztársaság, valamint a Kínai Népköztársaság legmagasabb köreiben egyaránt megtalálhatók, nincs saját neve, csak sorszáma.
Nem valószínû, hogy ez a tény a megfigyelôben okvetlenül kínzó hiányérzetet váltana ki. Sôt, éppen ellenkezôleg. A harmadik út elnevezés tulajdonképpen tökéletesen kifejezi az irányzat lényegét, amennyiben sejteni engedi, hogy sokkal inkább politikai pozicionálásról van szó, semmint szilárd alapokon nyugvó eszmerendszerrôl. Legfeljebb annyi kifogást emelhetünk ellene, hogy a javasolt út nem feltétlenül a harmadik. Ha beszélhetünk ugyanis ,,régi baloldalról", illetve ,,új jobboldalról", valamint az elôzô kettô ,,hamis alternatívájának" meghaladását képviselô harmadik útról - ami alighanem az ,,új baloldal" lesz - akkor logikusnak tûnik, hogy valaha lennie kellett ,,régi jobboldalnak" is; ez esetben viszont a harmadik út tulajdonképpen a negyedik.
Mindez végsô soron perspektíva kérdése: ha (nagyjából) a nyolcvanas évek ideológiai küzdelmeit tekintjük vonatkoztatási alapnak, akkor a harmadik út tényleg a harmadik út. Csakhogy ehhez nagyvonalúan figyelmen kívül kell hagynunk a megelôzô harminc-negyven évet, a második világháború utáni úgynevezett ,,jóléti konszenzus" évtizedeit. Megvan persze a haszna az ilyen, egyébként talán kissé rövidlátó megközelítésnek is. Ha egy politikai párt vagy mozgalom a centrumban kívánja elhelyezni magát (mint a harmadik út hívei), akkor fokozott jelentôséget kap a politikai mezô pólusainak megfelelô megválasztása. Konkrétan: egyáltalán nem mindegy, hogy ez a bizonyos centrum Margaret Thatchertôl avagy Edward Heathtôl balra helyezkedik-e el. (Nem biztos ugyanis, hogy ami az elôbbitôl - némileg - balra van, az az utóbbitól nem lenne - határozottan - jobbra.)
A régi jobboldal (a nulladik út)
Anthony Giddensnek, a London School of Economics igazgatójának A harmadik út címû könyvét[1] szemlézve az Economist a könyvet az LSE egy másik híres professzorának egy másik híres könyvéhez hasonlítja.[2] Valóban, aligha találhatnánk jobb kiindulópontot a harmadik út tárgyalásához, mint Friedrich von Hayek 1944-es Út a szolgasághoz címû mûvét.
Mint az Economist megjegyzi, Hayek felhívása a tervgazdaság - a háborús viszonyok közepette feltartóztathatatlannak tûnô - térhódításának megállítására meglehetôsen bátor cselekedetnek számított. Hozzátehetjük, hogy ennek megfelelôen a keynesianizmus és a tervezés bûvöletében élô közgazdászok és politikusok körében meglehetôsen fagyos fogadtatásra is talált. Hasonló sors várt csaknem húsz évvel késôbbi elsô megjelenésekor a tengerentúlon a hasonló nézeteket valló Milton Friedman Capitalism and Freedom címû mûvére. A nyolcvanas évek elejére azonban Friedman (ahogyan arról az 1982-es kiadás elôszavában saját maga beszámol) anélkül, hogy nézetein a legcsekélyebb mértékben is változtatott volna, bestseller-szerzôvé, sôt tévésztárrá vált.[3]

-

Ami talán még ennél is fontosabb (bár ettôl aligha független), hogy ugyanekkor mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában Ronald Reagan, illetve Margaret Thatcher személyében olyan vezetôk kerültek hatalomra, akik inspirációikat jelentôs részben Hayek és Friedman mûveibôl merítették.
Reagan és Thatcher neve fémjelzi a piac felsôbbségét hirdetô, a monetáris egyensúlyt, adócsökkentést, deregulációt, privatizációt zászlajára tûzô új jobboldalt, amelyhez képest az egyik oldalról a harmadik út hívei a centrumban kívánják magukat elhelyezni. Csakhogy a Reagan-Thatcher-féle politikai irányzatot, mint a fentiekbôl már sejteni lehet, nem véletlenül szokták új jobboldalnak nevezni.
A Reagant és Thatchert megelôzô régi jobboldal talán némileg vonakodva, de alapjában véve mégis osztotta a második világháború utáni, keynesiánus alapokon nyugvó jóléti konszenzus alapfeltevéseit (ezért nevezték konszenzusnak). Nem próbálta meg visszafordítani a baloldali kormányok által bevezetett, az állami beavatkozás, az újraelosztás, a jóléti programok folyamatos növekedése irányába mutató reformokat, s maga is sokat tett ezek megôrzése, illetve kiterjesztése érdekében. Errôl a jobboldalról írhatta Hayek, hogy ,,talán sikerül lelassítania nemkívánatos folyamatokat, de mivel nem mutat más irányt, nem gátolhatja meg azok elôrehaladását... pusztán egy enyhe és mérsékelt változatát vallja kora elôítéleteinek... megfelelô idôközönként magáévá teszi azokat az eszméket, amelyeket a radikális propaganda elfogadhatóvá tett... kiegyezett a szocializmussal és ellopta ötleteit".[4]

-
 

Az angol politikai irodalomban az utóbbi idôben (egy néhány éve megjelent könyv nyomán) divat lett az elmúlt évszázadot ,,konzervatív évszázadnak" nevezni. Tony Blair miniszterelnök gyakran hivatkozik erre, amikor fô célkitûzéseként egy hasonlóan hosszan tartó, ám ezúttal ,,progresszív" korszak (egy ,,progresszív évszázad") megalapozását jelöli meg. Azonban ez a megközelítés erôsen megkérdôjelezhetô.
Mint arra a baloldali kommentátor, Andrew Marr rámutat,[5] a fenti elnevezés legfeljebb annyiban helytálló (és kétségtelenül innen is ered), hogy az elmúlt száz év túlnyomó részében Angliát a Konzervatív Párt kormányozta. Ha azonban a megvalósított politikát tekintjük - a szavazati jog kiterjesztésétôl a szakszervezeti jogosítványok növeléséig, a progresszív adóztatás bevezetésétôl a jóléti állam kiépítéséig -, az elmúlt évszázadot sokkal több joggal nevezhetjük progresszív évszázadnak. Végül is az évszázad konzervatív panteonjának talán legjelentôsebb alakja, Winston Churchill volt az, aki - a második világháború éveiben - elôször használta a jóléti állam híres jellemzését, amikor ,,a bölcsôtôl a sírig" tartó gondoskodást ígért (sôt, ugyanabban a beszédében többek között az állami tulajdon körének kiszélesítése mellett is elkötelezte magát).[6]
Úgy tûnik, a hatalmon levô párt politikai mezôben való elhelyezkedésénél fontosabb magának a mezônek a kiterjedése, azaz a politkai cselekvés körét behatároló, fôbb irányait kijelölô ideológiai-szellemi klíma milyensége. Ez pedig az elmúlt (fél)század folyamán egyértelmûen a baloldalnak kedvezett. (A pálya balra lejtett; függetlenül attól, hogy éppen melyik csapatnál volt a labda, a játék egy kapura folyt.) Ezt a helyzetet változtatta meg gyökeresen a hetvenes évek végén az új jobboldal színrelépése. Ahogy az (egyébként mérsékelten liberális, Clintonnal rokonszenvezô) amerikai gazdasági újságíró, David Warsh fogalmaz egy helyen, itt igazi vízválasztóról beszélhetünk - ettôl kezdve ,,a folyók az ellenkezô irányba folytak".[7]
A harmadik út, hívei szerint, a régi baloldal és az új jobboldal hamis alternatívájának ,,meghaladásával" áll elô. Nos, az elôbb mondottak fényében igazat kell adnunk a harmadikutasoknak abban, hogy a régi baloldal vs. új jobboldal alternatíva valóban hamis - amennyiben (bár attól tartunk, ôk ezt nem egészen így értik) megfelelô perspektívából szemlélve az elmúlt évtizedek politikai-ideológiai csatáit, sokkal inkább egyik oldalról a régi bal- és jobboldal, illetve másik oldalról az új jobb- és, mint látni fogjuk, baloldal konfliktusáról kellene beszélnünk - miután, mint érzékeltetni próbáltuk, a második világháború utáni évtizedek jobboldala több lényeges szempontból is közelebb állt a kortárs baloldalhoz, mint a hetvenes-nyolcvanas évek új jobboldalához. Másképpen fogalmazva: a korszak igazi vízválasztóját a keynesiánus gazdaságpolitikával való hetvenes évek végi szakításban látjuk - ennek megfelelôen a különbözô politikai irányzatok leírásakor az ehhez való viszonyulásukat tartjuk elsôdleges szempontnak.
Ennek bizonyítására vizsgáljuk meg mindenekelôtt, hogy valójában hogyan is áll a harmadik út a régi baloldal, illetve az új jobboldal meghaladásával.[8]
A régi baloldal meghaladása
Amikor az Atlantic Monthly címû amerikai folyóirat 1996-ban közölte Geoffrey Wheatcroft cikkét a Munkáspárt nemrég megválasztott karizmatikus új vezetôjérôl, Tony Blairrôl,[9]

-

a lap szerkesztôi a következô sorokat emelték ki a cikk elé: ,,Nem szabad elfelejtenünk - mondta valaki, aki ismeri ôt [Blairt] -, hogy életének nagy szenvedélye a Munkáspárt iránt érzett gyûlölete." Az idézet a cikk végérôl való; a közvetlenül utána következô utolsó két bekezdést most csaknem teljes terjedelmében idézzük:
,,Nem szabad persze megfeledkeznünk öreg barátunkról, az angol iróniáról sem, amikor ezt olvassuk, ám a dolognak a fele sem tréfa. Tony Blair karrierje politikai anomália. Amikor két évvel ezelôtt pártvezérnek választották, a Munkáspárt nem volt teljesen beszámítható állapotban: az elveszített választások sorozata demoralizálta, és kétségbeesésében hajlandó volt megragadni minden esélyt a hatalomba való visszatérésre. [...] Mindez azt jelentette, hogy olyan vezetôt akartak, aki képes nyerni, és ennek érdekében fausti alkut kötöttek.
Csakhogy Faust pontosan tudta, hogy mit csinál. A Munkáspárt azonban nem mérte fel igazán Blairt. Nem érzékelték, hogy milyen mélyen megveti a párt hagyományait, arra pedig egészen biztosan nem számítottak, hogy a párt egy generáció óta elsô miniszterelnöke nemcsak bármely elôzô munkáspárti miniszterelnöktôl, de számos háború utáni torytól is jobbra fog állni. A mutatvány kétségtelenül rendkívüli, és bizonyos értelemben sikerként is elkönyvelhetô, a kérdés csak az, hogy kinek a sikereként. Tony Blair életét, korát és kormányzását lehet, hogy egykor még Margaret Thatcher legnagyobb gyôzelmeként fogják majd számon tartani."
A fenti konklúziót megelôzôen Wheatcroft hosszasan és elég meggyôzôen vezeti elô érveit. Szavainak súlyát növeli, hogy korántsem szélsôséges pozícióból mondja, amit mond. Világosan elhatárolja magát a Munkáspárt nyolcvanas évek eleji ultrabaloldali korszakától, egyetértôen idézve a mérsékelt munkáspárti képviselô, Gerald Kaufman híres bonmot-ját, mely szerint a párt 1983-as választási programja volt ,,a történelem leghosszabb öngyilkos által hátrahagyott búcsúlevele". Mi több, komoly megértést tanúsít Margaret Thatcher számos reformjával kapcsolatban. ,,Sok mindennek a belátása szükséges volt" - írja Wheatcroft. ,,Csakhogy Blair sokkal tovább ment ennél" - teszi hozzá.
,,Mindenekfölött tett valami olyasmit, amit a »progresszív« oldal egyetlen vezetôje sem az 1840-es évek óta. Sir Robert Peeltôl kezdve minden tory miniszterelnök hallgatólagosan egyetértett ellenfeleivel abban, hogy a jövô az ô oldalukon áll; hogy legfeljebb utóvédharcokat lehet folytatni; hogy a konzervativizmus szerepe az, hogy olyan lassan, és olyan méltóságteljesen tegyen engedményeket, ahogyan lehetséges. Egészen Margaret Thatcherig. Ô volt az elsô konzervatív pártvezér, aki nem osztozott ebben a hitben. És Blair vele ért egyet. Ô a toryk elsô olyan ellenfele, aki elismerte, hogy ôk nyerték meg a vitát."
Wheatcroft megoszt az olvasóval egy anekdotát is, amely a cikk elé kivett idézet hátteréül szolgálhat. Amikor Blairt (a nyolcvanas években) elôször választották képviselôvé, nem sokkal a választások után egy pártgyûlésen megpróbálta kifejteni a Munkáspárt megújításának szükségességérôl vallott nézeteit. A következô felszólaló, Dennis Skinner, a párt akkoriban egyik legnépszerûbb szónoka alaposan lehordta képviselôtársát, amiért úgymond elárulta a szocializmus ügyét, majd színpadiasan rámutatott Blair korábbi baloldali ellenlábasára a képviselô-jelöltségért folytatott harcban, és a hallgatóság hangos éljenzése közepette kijelentette, hogy inkább ôt kellett volna jelölni Blair helyett. Blair csendben tûrte a megaláztatást. ,,Aligha nagy túlzás azt állítani: Blair élete azóta arról szól, hogy elégtételt vegyen ezért a pillanatért" - írja Wheatcroft.
Geoffrey Wheatcroft 1996-os cikke joggal nevezhetô prófétainak. Tony Blair kormányzásának harmadik évében a Blair-kormány prominens baloldali kritikusa, Roy Hattersley (1983 és 1992 között a Munkáspárt helyettes vezetôje) Wheatcroftéval szinte mindenben megegyezô diagnózist állít fel.
Hattersley, mint az Economist megjegyzi, a legutóbbi idôkig a párt jobbszárnyának reprezentánsaként volt ismert (az alább idézendô cikkek egyikében úgy emlékszik meg a nyolcvanas évek elejének Munkáspártjáról, mint amelyet ,,elborítottak a választásokon tökéletesen esélytelen ôrültség hullámai"), ám ,,az új munkáspárti politika néha szürreális világában" sikerült átkerülnie a baloldalra - úgy, hogy közben tizenöt éve gyakorlatilag ugyanazt mondja.[10]
Hattersley is úgy érzi: Blair a szíve mélyén megveti a Munkáspártot, legalábbis mindazt, amit az az elmúlt száz évben képviselt: ,,Blair nem csak szakított a régi hitekkel, de ki is gúnyolta azokat, akik ragaszkodnak hozzájuk... A párttagoknak nehezére esik kedvelni a miniszterelnököt, mivel ô oly nyilvánvalóvá tette, hogy nem kedveli ôket."
Hattersley is elismeri, hogy bizonyos változtatások szükségesek voltak a Munkáspártban (támogatásáról biztosítja a Neil Kinnock alatt elkezdett, majd John Smith vezetésével folytatódó reformokat), a kérdés szerinte is csak az, hogy ,,valóban el kellett-e menni ilyen messzire?" Ô azonban már több mint két hivatalban eltöltött év tapasztalatainak birtokában írhatja: ,,A [Blair-]kormány olyan intézkedéseket vezetett be, amelyeket a választások elôtt még baloldali kritikusai is elképzelhetetlennek tartottak volna."
Hattersley kritikájában külön figyelmet érdemel Blair és a párttagság viszonyának, illetve e nem éppen felhôtlen viszony esetleges következményeinek elemzése. Blairt a tagság nagy részétôl ideológiai szakadék választja el. Ennek megfelelôen támogatottsága ,,bár kiterjedt, de nem szilárd". Ha gyôzhetetlenségének mítosza csorbát szenved, sokak hûségével kapcsolatban ,,komoly kételyek" merülhetnek fel. És mindez nemcsak a mezei párttagokra (ide illô hazai kifejezéssel: a ,,borzalmas tagságra") vonatkozik. Hattersley egyes miniszterekhez közel álló forrásai (,,bizonyos esetekben olyan közel, hogy reggelente ugyanabba az ingbe és nadrágba bújnak bele") ,,értésére adták, hogy kezdenek bennük kételyek ébredni Tony Blair vezetésének mind stílusával, mind tartalmával kapcsolatban". Mellesleg ,,a kabinetnek legalább a fele nem vevô a harmadik útnak nevezett zagyvaságra".[11]
A blairi politikát baloldalról érô bírálatok hevességének érzékeltetésére jó alkalmat kínál a Mandelson-ügy. Amikor 1998 végén a Munkáspártban lezajlott blairi forradalom jelképes figurájának, Peter Mandelsonnak[12] egy kétes lakáskölcsönügylet miatt távoznia kellett a kabinetbôl, a baloldalon sokaknak meglehetôsen nehezére esett palástolni örömüket. A Guardian publicistája, Paul Foot például így emlékezett meg az eseményrôl:
,,Mandelson bukása nem tragédia. Hanem ok nagy örvendezésre. A kitûnô férfiúról kiderült, hogy kapzsi, mohó, törtetô udvaronc. Viselkedése nem az ítélôképesség pillanatnyi megingása vagy egyszerû hiba. Tökéletesen megfelel mindannak, amit ô és az Új Munkáspárt képvisel. Az Új Munkáspárt lényege, hogy sem nem új, sem nem Munkáspárt. Központi tézise nagyon is régi: a gazdagok hadd gazdagodhassanak tovább szabadon, plusz hadd irányítsák még az országot is. [...] Senki sem hitt ebben nagyobb szenvedéllyel, mint Mandelson. Imádattal adózott a gazdagok elôtt és boldogan hentergett a lábuk nyomában. [...] Nincs harmadik út. Ha a munkáspárti miniszterek a gazdagok elôtt hajbókolnak, akkor a szervezett munkásságot és a szegényeket kell támadniuk. Ez az új munkáspárti »projekt«, amelynek folytatását Blair ígéri. Ha valóban folytatódik, a milliók, akik tavaly oly nagy lelkesedéssel szavaztak a Munkáspártra, semmi másra nem számíthatnak, mint még több egyenlôtlenségre, szakszervezet-ellenességre - és korrupcióra."[13]
Mark Lawson, ugyancsak az elvileg kormányközeli Guardianban, az eset fényében a következôképpen vélte meghatározni a harmadik út lényegét: ,,Hagyományosan a tory miniszterek nagy házakban laktak, míg a munkáspárti képviselôk csak szerény összegû lakáskölcsönt engedhettek meg maguknak. A harmadik út? Munkáspárti miniszterek, akik nagy házban laknak, ám csak szerény összegû lakáskölcsönt engedhetnek meg maguknak."[14]
A Guardian testvérlapja, a vasárnapi Observer a kormányt komolyan megrázó ügy kifutása után vezércikkben összegezte a levonandó tanulságokat. Az angolszász újságírás hagyományainak megfelelôen (jelezve, hogy a lap intézményes véleményérôl van szó) a névtelen szerzô a következô figyelmeztetéssel zárta cikkét:
,,Elég volt a jóléti állam lefaragásából. Elég volt az üzleti élet minden követelésének kritikátlan elfogadásából. Elég volt a növekvô egyenlôtlenség és a stagnáló közszolgáltatások tudomásulvételébôl. [...] Mr. Blair bátor és karizmatikus politikus, azonban ha bátorságát nem állítja jobban a progresszív ügy szolgálatába, a következô bukással végzôdô politikai karrier lehet, hogy az övé lesz."[15]
Valószínûleg az ezekhez hasonló, szûnni nem akaró baloldali támadások indították arra a harmadik út fôideológusát, Anthony Giddenst, hogy egy, a New Statesmanben közölt cikkében olyan határozottsággal tegye helyre a baloldalt, amely megítélésünk szerint jócskán túlmegy a korábban (például A harmadik út lapjain) használt megfogalmazásokon. Az egyenlôsítô törekvéseket és újraelosztást számonkérô baloldali kritikákra reagálva (néhol egyetértôleg idézve másokat) Giddens többek között ezt írja:
,,A baloldalt sokáig meghatározó, mindenáron való egalitarizmusnak nincs jövôje. Michael Walzer, a politikai filozófus, a Dissent 1998-as téli számában nagyon jól megfogalmazta a dolog lényegét: »a politikai konfliktusok és a hatalomért való versengés óhatatlanul hatalmi egyenlôtlenségekhez vezetnek, a vállalkozói tevékenység pedig gazdasági egyenlôtlenségekhez. [...] Mindezt nem lehet megakadályozni a mindennapi életbe való végeláthatatlan, zsarnoki beavatkozás nélkül.« [...] El kell ismernünk, hogy a klasszikus liberálisoknak igazuk volt, amikor konfliktust láttak a szabadság és az egyenlôség között. [...] Világosan kell látnunk továbbá, hogy az állam, beleértve a jóléti államot is, nem egyszerûen megoldás az egyenlôtlenségre, hanem a probléma része is lehet. A hagyományos baloldali felfogás szerint a piac egyenlôtlenségeket termel, amelyeket az államnak kell kiegyenlítenie. Azonban a piac, bár valóban kreál egyenlôtlenségeket, néha abban is segíthet, hogy megszüntessük azokat - ahogyan a segély-helyett-munkát programok felismerték. A másik oldalról, még a demokratikus és nyilvánvalóan jó szándékú állami beavatkozás is okozhat egyenlôtlenséget vagy más elôre nem látott hátrányos következményeket. Ahogy a szociológus Claus Offe írja, a baloldal neoliberális kritikusainak »igazat kell adnunk abban, hogy a túlzott állami beavatkozás gyakran olyan beállítódásoknak a melegágya, mint a függôség, tétlenség, ingyenélés, bürokratizmus, klientelizmus, autoritarizmus, cinizmus, pénzügyi felelôtlenség, a számonkérhetôség kerülése, a kezdeményezôkészség hiánya, az újításokkal szembeni ellenségesség, néha egyenesen korrupció - gyakran a hivatal-ügyfél viszony mindkét oldalán«. [...] A szociáldemokratáknak le kell számolniuk azzal az elképzeléssel, hogy a legtöbb társadalmi probléma megoldható azáltal, ha az adókat a lehetô legnagyobb mértékûre növeljük. Bizonyos esetekben ennek éppen az ellenkezôje igaz - az adócsökkentés hozzájárulhat a társadalmi igazságossághoz. A megfelelôen alkalmazott adócsökkentések növelhetik a kínálati oldal beruházásait, ami több profitot és több elosztható jövedelmet jelenthet."[16]
Úgy érezzük, a fentiek (Wheatcrofttól Giddensig) minden igényt kielégítôen alátámasztják a harmadik út idézett önmeghatározásának elsô felét - tudniillik a régi baloldal meghaladásáról szólót. Egyúttal azonban, ami a meghatározás második felét illeti - amely az új jobboldal számára helyez kilátásba hasonló elbánást -, némi gyanakvásra adnak okot.
Az új jobboldal meghaladása?
Nem állítjuk, hogy a harmadik út reprezentánsai nem határolódnak el kellô rendszerességgel és határozottsággal az új jobboldaltól. Csakhogy ez az elhatárolódás általában nem túl meggyôzô. Sokat levon ugyanis az értékébôl, hogy egy fantommal szemben történik.
A legjobb példát erre Tony Blair szolgáltatja a harmadik útról írott rövid értekezésében,[17] amikor a propagálni kívánt politikai megközelítést úgy jellemzi, mint amely ,,egyértelmû meghaladása a régi baloldalnak, melyet az állami ellenôrzés, a magas adók és a munkavállalói érdekek határoztak meg, valamint az új jobboldalnak, mely a közösségi befektetést, sôt sokszor a »társadalom« és a kollektív cselekvés puszta ideáját is megszüntetendô gonoszságnak tekintette".
Nehéz nem észrevenni a mondat második, az új jobboldalra vonatkozó felének nyilvánvaló abszurditását - vajon létezik-e olyan normális ember, aki ,,megszüntetendô gonoszságnak tekinti a társadalom és a kollektív cselekvés puszta ideáját is"? Kételyeink további megerôsítést nyernek, ha vesszük magunknak a fáradtságot, és (mint az Economist megtette) elôkeressük azt az eredeti Margaret Thatcher idézetet, amelyre Blair az idézôjelbe tett ,,társadalom" szóval céloz, és amely a harmadik út szószólóinak talán legkedveltebb hivatkozási pontja az új jobboldallal kapcsolatban:
,,Túl sokan gondolják azt, hogy ha valami problémájuk van, az állam feladata, hogy megoldja azt. [...] Átruházzák a problémájukat a társadalomra. De, tudják, olyan, hogy társadalom, nem létezik. Vannak különálló férfiak és nôk, és vannak családok. Az állam önmagában nem tehet semmit, csakis az embereken keresztül, az embereknek pedig elôször meg kell próbálniuk saját magukon segíteni. Kötelességünk, hogy gondoskodjunk magunkról, és az is, hogy gondoskodjunk felebarátainkról. Az emberek fejében túlságosan is csak a jogosítványok járnak, a kötelességek nélkül. Pedig jogosítványok csak akkor léteznek, ha valaki elôzôleg teljesített egy kötelességet." (Kiemelés M. T.)[18]
Vessük ezt most össze az elôbb idézett Blair-szöveg néhány pontjával. Blair mindjárt a következô mondatban arról ír, hogy az ô ,,21. századi víziója" egy olyan politikáról szól, amely ,,összebékíti a múltban tévesen antagonisztikusnak tekintett eszméket", olyanokat, mint többek között a ,,jogok és kötelességek". Majd valamivel késôbb így magyarázza el ,,az igazságos társadalomhoz nélkülözhetetlen" négy alapérték - amelyek érvényre juttatását küldetése lényegének tekinti - közül a harmadikat, a ,,felelôsségvállalást":
,,Az állam által biztosított jogok követelése túl sokáig elvált az állampolgári kötelességektôl, és az egyének és intézmények közötti kölcsönös felelôsségvállalás parancsától. A munkanélküli-segélyeket gyakran anélkül fizették, hogy cserébe komoly kötelezettségek teljesítését várták volna el... Az általunk élvezett jogok kötelességeink tükörképei: a felelôsségvállalás nélküli jogok és lehetôségek az önzés és a kapzsiság ösztönzôi."
Tegyük hozzá, hogy Anthony Giddens könyvében egyenesen a harmadikutas politika mottójának ajánlja a ,,felelôsségvállalás nélkül nincs jog" szlogent.[19] Foglaljuk össze: ugyanaz a koncepció, amely egy új jobboldali politikus szájából elhangozván azt fejezi ki, hogy az illetô ,,megszüntetendô gonoszságnak tekinti a társadalom és a kollektív cselekvés puszta fogalmát is", amennyiben a harmadik út valamely szószólója hozza fel, átlényegül ,,az igazságos társadalomhoz nélkülözhetetlen" alapértékké.
Az új jobboldal harmadik út által való meghaladásának nemcsak az mond ellent, hogy a harmadik út, úgy tûnik, nem annyira meghaladta, mint inkább lekoppintotta az új jobboldalt, hanem az is, hogy amit viszont kétségtelenül meghaladott, az nem feltétlenül az új jobboldal volt. A már idézett pamfletben Tony Blair arról ír, hogy a kilencvenes évek közepére megérett a felismerés, mely szerint ,,a neoliberális jobboldal dogmatizmusa" nem tartható tovább. Könyvének összefoglaló részében Anthony Giddens (ismét másokat idézve) kiemeli, hogy Blair ,,a nyolcvanas évek szociáldemokrata válságának legfôbb szimbólumát, a thatcherista konzervativizmust" gyôzte le.[20] Mindkét szerzô mintha megfeledkezne arról a talán nem teljesen elhanyagolható momentumról, hogy a szóban forgó idôszakban Nagy-Britannia miniszterelnökét egy ideje (Blair gyôzelmének idôpontjában egészen pontosan hat és fél éve) már nem Margaret Thatchernek, hanem John Majornek hívták.
Major sok mindennel vádolható, ám azzal, hogy valamiféle ,,neoliberális dogmatizmus", avagy a ,,thatcheri konzervativizmus" képviselôje lett volna, nemigen. Híres-hírhedt kirohanása, melyben saját kormányának jobboldali (thatcherista) tagjait ,,kurafiakként" (bastards) aposztrofálta, csupán a legközismertebb példája a közte és a Konzervatív Párt jobbszárnya között fennálló feszültségnek. Thatcher alig titkoltan nagyjából úgy tekint John Majorra, mint ahogy Julius Caesar tekinthetett volna Brutusra, ha túléli ama végzetes márciusi napot. Major egyik legközelebbi munkatársának nemrég nyilvánosságra hozott naplója nemcsak a thatcheristák régi gyanúját erôsítette meg, mely szerint Margaret Thatcher leváltásakor Major korántsem tanúsította az elvárható lojalitást korábbi mentora irányában, hanem arról is beszámol, hogyan követelte a késôbbiekben több alkalommal is magából kikelve elôdjének ,,megsemmisítését".[21] A Thatcher-Major ellentét legalább annyira ideológiai, mint személyes természetû, sôt, szerény megítélésünk szerint elsôsorban az elôbbi (ami aztán elôidézte az utóbbit). A thatcheristák szemében Majornek az 1990-es vezetôválasztáskor elkövetett árulása csupán elôzménye a thatcheri ideológiai örökség elherdálásának.
John Major nemrég megjelent memoárja (és ez alkalomból adott nyilatkozatai) kitûnô alkalmat szolgáltattak a thatcherista establishmentnek, hogy újfent kifejezésre juttassa a Majorral kapcsolatos, nem éppen hízelgô véleményét. ,,Nem érzékeltük, hogy cselekedeteit konzervatív iránytû, vagy hogy egyáltalán bármi is vezetné" - írta vezércikkében a Daily Telegraph.[22] ,,Érdekes módon Major 774 oldalas könyvében abszolúte semmilyen utalás nincs arra nézve, hogy miért lett a Konzervatív Párt tagja. [...] Mint egész pályafutása bizonyítja, testének aligha van egyetlen igazán konzervatív porcikája. [...] Említésre méltó politikai avagy intellektuális hátország hiányában, puszta kényelmességbôl felvállalt politikai nézetekkel, Major története a tántoríthatatlan karrierizmusról és a megállíthatatlan elôrehaladásról szól" - szemlézte a könyvet Andrew Roberts a Times hasábjain.[23]
A mai Konzervatív Párt Major-korszakhoz való viszonyát jól jellemzik Boris Johnsonnak (pillanatnyilag az elsô számú angol konzervatív publicistának) a tavalyi pártkonferenciáról küldött tudósításának sorai, ahol eltávolítása óta elôször mondott beszédet Margaret Thatcher:
,,Lev Trockij korai szovjet fényképekrôl való kiretusálása óta nem lehettünk tanúi annak, hogy valaki [Major] létezésének nyomait így eltüntették volna. [...] A lélek hosszú, sötét éje után, amit a majorizmus jelentett, a sodródás, a bizonytalankodás... után, a toryk kezdik visszanyerni thatcherista ösztöneiket. [...] Kilenc év telt el az anyagyilkosság óta... a bágyatag kompromisszumkeresés kilenc éve; ám most Thatcher úgy nyúlt át a Major-korszakon, ahogy... egy híd ível át egy kanális fölött, hogy életre keltse igazi örökösét [William Hague-et, a párt jelenlegi vezetôjét], akárcsak Isten Ádámot a sixtusi kápolna mennyezetén."[24]
Amit tehát Tony Blair 1997-ben legyôzött, az (legalábbis a thatcheristák szerint, akik talán nem teljesen illetéktelenek a kérdés megítélésében) korántsem a ,,thatcheri konzervativizmus" volt, hanem ,,a lélek hosszú, sötét éje" stb. Olyannyira, hogy az 1997-es választásokon több prominens thatcherista újságíró (a legismertebb példa Paul Johnson) Majorral szemben Blairt támogatta. Ehhez persze a Majorral kapcsolatos fenntartásokon túl az is kellett, hogy Blair néhány jól irányzott célzással (amit Paul Johnson esetében egy ebédmeghívással is megfejelt) kifejezésre juttassa: a thatcheri örökség tôle egyáltalán nem áll olyan távol, sôt: csodálja Thatcher céltudatosságát és számít tanácsaira. (Amit Thatcher azzal viszonzott, hogy baráti körben abbéli - gondosan kiszivárogtatott - meggyôzôdésének adott hangot, hogy Blair ,,jó hazafi", akire ,,számíthat az ország".) És valóban: Blair alig néhány héttel megválasztása után, elsô európai csúcstalálkozója elôtt (majd az ôsz folyamán ismét) négyszemközti megbeszélésen fogadta a Downing Streeten Margaret Thatchert - anélkül, hogy akár közvetlen elôdjét, John Majort, akár a volt munkáspárti miniszterelnököt, Jim Callaghant hasonló megtiszteltetésben részesítette volna.[25]
A Blair-Thatcher (harmadik út - új jobboldal) viszony a harmadik út önmeghatározása szempontjából némileg problematikus vonatkozásait talán Boris Johnsonnak sikerült a legtömörebben összefoglalnia, amikor Blair az 1998-as munkáspárti konferencián elmondott (a kormány egyik fô médiamanipulátora, Peter Mandelson által bizalmasan már jó elôre egy híres 1981-es Thatcher-beszédhez hasonlított) beszédérôl a következô cím alatt számolt be: ,,Már csak a retikül hiányzik."[26]

»«»«
 

Boris Johnsont olvasva sem szabad persze megfeledkeznünk ,,öreg barátunkról", az angol iróniáról. Makacsul visszatérô sejtésünk azonban, mely szerint a harmadik út a régi baloldal és az új jobboldal meghaladására építô öndefiníciójának igazságtartalma némiképp kiegyensúlyozatlan volna, attól tartunk, csak további megerôsítést nyer, ha a harmadik út természetét illetô vizsgálódásaink során áttérünk a negatívról a pozitív megközelítésre: azaz, miután megkíséreltük felvázolni, hogy (legalábbis saját állítása szerint) mi nem a harmadik út, ezután azt próbáljuk feltárni, hogy mi igen.
A harmadik út születése
Amennyiben a következôkben a nyájas olvasó Giddens professzor alapvetésének részletekbe menô elemzését várja, sajnos csalódást kell okoznunk. Be kell vallanunk, hogy erre egészen egyszerûen képtelenek voltunk magunkat rávenni. Ennek oka pedig az, hogy osztjuk az Economist szemleírójának véleményét, aki szerint Giddens könyve ,,lenyûgözôen, tekintélyt parancsolóan és zavarbaejtôen üres".[27] Tisztában vagyunk vele, hogy illene valamivel részletesebben is megindokolnunk, miért is találjuk A harmadik út nagy részét ôszintén szólva emészthetetlennek (és erre bizonyos vonatkozásokban szándékunkban is áll visszatérni), ám egyelôre a kedves olvasónak ennyivel kell beérnie. Úgy érezzük ugyanis, hogy összehasonlíthatatlanul több fény vetül a harmadik út tartalmi lényegére, ha mindenekelôtt keletkezéstörténetének néhány - egészen pontosan két - meghatározó mozzanatát idézzük fel.
1989 áprilisában egy akkoriban még a bennfentesek elôtt is kevéssé ismert washingtoni székhelyû szervezet (igen, mint annyi minden manapság, a harmadik út is amerikai találmány), a Democratic Leadership Council igazgatója, Al From felkerekedett, és elrepült az Isten háta mögötti Little Rockba, hogy találkozzon az Egyesült Államok egyik mérsékelten jelentôs tagállamának, Arkansasnak fiatal és karizmatikus demokrata párti kormányzójával, az országos politikában egyelôre szintén nem túl magasan jegyzett, ám annál ambiciózusabb Bill Clintonnal - és tett neki egy olyan ajánlatot, amit az a rá jellemzô kitûnô politikai érzékkel nem utasított vissza.
A DLC-t Walter Mondale 1984-es megsemmisítô választási veresége (az 50 tagállamból 49-et sikerült elveszítenie Ronald Reagan ellenében) után alapította kiábrándult demokrata párti politikusok egy csoportja, azzal a céllal, hogy (bevallottan a konzervatívok példáját követve, akik a hetvenes években folyóiratok hasábjairól és think-tankekbôl indított palotaforradalmukkal befolyásuk alá vonták a Republikánus Pártot) gyökeresen megváltoztassák a Demokrata Párt ideológiai arculatát - amely véleményük szerint felelôs volt az elnökválasztásokon elszenvedett sorozatos vereségekért. A szervezetre - illetve az általa alapított think-tankre, a Progressive Policy Institute-ra, és folyóiratra, a New Democratre - elôször 1989-ben figyeltek fel, egy, a Demokrata Párt újabb menetrendszerû választási kudarcának (ezúttal Michael Dukakis maradt alul George Bushsal szemben) okait kíméletlenül ôszinte hangnemben firtató publikáció kapcsán, amelynek lényegét Al From egy késôbbi interjúban így foglalta össze: ,,a középosztálybeli szavazók úgy érezték, hogy a párt az ellenségük."[28]
Azon a bizonyos napon, 1989 áprilisában saját visszaemlékezése szerint From így szólt Clintonhoz: ,,Ha Ön elvállalja a DLC elnöki tisztét, akkor mi országos platformot biztosítunk az Ön számára, és jó okom van azt hinni, hogy Önbôl az Egyesült Államok elnöke lesz."[29] A többi történelem, mondhatnánk, ám ígértünk még egy másik mozzanatot is, amelynek kulcsszerepe volt a ma harmadik útnak nevezett jelenség világhódító pályára állításában.
Ezúttal is egy invitációról van szó, ezt azonban nem személyesen adták át, hanem - mivel a küldôt és a címzettet egy óceán választotta el egymástól - faxon érkezett; mégpedig 1992 szeptemberében, az akkor már teljes gôzzel folyó Clinton-kampány fôhadiszállásáról, Little Rockból, a kampány egyik fôstratégájától, Stanley Greenbergtôl a nem sokkal azelôtt (ismét) vereséggel végzôdött brit munkáspárti választási kampány egyik irányítójának, Philip Gouldnak londoni irodájába. Gould nem sokkal késôbb el is utazott Amerikába, hogy közvetlen közelrôl figyelhesse meg azt a választási kampányt, amely azóta állítólag minden kampányszakértôk képzésével foglalkozó intézményben tananyag. Gould és még legalább öt másik pártmunkás számára, akik kapcsolatba kerültek a Clinton-kampánnyal, majd késôbb fontos pozíciót töltöttek be a munkáspárti választási gépezetben (köztük volt például az akkoriban a washingtoni brit követségen szolgálatot teljesítô Jonathan Powell, ma Tony Blair kabinetfônöke) a legfontosabb tanulság, amelyet a tengerentúlról hazavittek, nem a kampányszervezés technikai újításainak körébe tartozott, hanem ideológiai természetû volt. Gould így foglalta ezt össze, amikor a választás napjának éjszakáján, Little Rock fôterén, Clinton gyôzelmi beszédére várva egy BBC-riporter megkérdezte tôle, hogy vajon mikor lesz alkalma a Munkáspárt vezetôjének hasonló beszéd elmondására: ,,Akkor, amikor a Munkáspárt megszabadult a magas adóktól és a szakszervezeti befolyástól. Amikor mi is véghezvisszük a pártban azokat a változásokat, amelyeket a Demokraták véghezvittek." A harmadik út nevû nemzetközi sztár megszületett.[30]

-
 

Mint említettük, úgy érezzük, hogy fogantatásának imént felidézett körülményei bizonyos szempontból szinte bármi másnál jobban rávilágítanak a harmadik út mibenlétére. Nevezetesen arra, hogy a harmadik út gyökereiben nem más, mint választási stratégia.
Különösen élesen kiütközik a harmadik út eme sajátossága, ha színrelépését összevetjük az új jobboldaléval. Utaltunk már rá, hogy az utóbbi több évtizedes elôzményekre tekinthet vissza, és hogy a késôbb Ronald Reagan és Margaret Thatcher által sikerre vitt nézetek kezdetben igencsak népszerûtlennek számítottak. Nemhogy választásokat nem lehetett nyerni velük, még az is szinte reménytelen vállalkozásnak tûnt, hogy a közbeszéd fôáramába bevigyék ôket (lásd Friedman visszaemlékezését arról, hogyan hagyta könyvét elsô megjelenésekor gyakorlatilag teljesen figyelmen kívül a mainstream média). Akik ennek ellenére kitartottak mellettük, kizárólag azért tették, mert meg voltak gyôzôdve arról, hogy igazuk van (amit aztán a hetvenes évek gazdasági válsága, majd a belôle a nyolcvanas évek elején megkezdôdött kilábalás, úgy tûnik, igazolt).
Ezzel szemben a harmadik út proponensei mindenekelôtt azzal indokolták az ideológiai váltás szükségességét, hogy ezzel lehet megnyerni a választásokat. A harmadik út alfája (sokak szerint ómegája is) azonban ez: a Munkás-/Demokrata Pártnak, ha hosszú évek után vissza akar térni a hatalomba, szakítania kell a választókat (elsôsorban a középosztálybelieket) elidegenítô baloldali/liberális politikájával.
A közvélemény-kutatás
és -befolyásolás mûvészete
A fentieknek megfelelôen, ha meg kellene neveznünk egyetlen embercsoportot, amely a legnagyobb befolyással rendelkezik a harmadikutas diskurzus és politikai vonalvezetés alakítására, akkor azok a közvélemény-kutató és -befolyásoló szakemberek lennének.
,,Ott mennek az emberek. Követnem kell ôket, hiszen én vagyok a vezetôjük." Ezt az (1848-ból egy francia politikustól származó) idézetet nem a harmadik út valamely rosszmájú kritikusa használta annak jellemzésére. A néhai Everett Carll Ladd, közvélemény-kutatásra specializálódott politológus professzor választotta egy, a New Democratban megjelent cikkének mottójául. A cikk egy nagyobb összeállítás részeként látott napvilágot, melyben a szerkesztôk a liberalizmushoz való visszatéréstôl óvják a Demokrata Pártot. Az összeállítás vezetô anyaga: Mark Penn, a Clinton által is elôszeretettel foglalkoztatott közvélemény-kutató beszámolója egy, a DLC megbízásából a Demokrata Párt szavazóbázisáról készített felmérésrôl.[31]
Ha ez még kevés volna ahhoz, hogy meggyôzzön bennünket a harmadik út explicite közvélemény-kutatási eredményekre alapozottságáról, üssük fel a DLC kifejezetten az elméleti iránymutatás céljával kiadott új folyóiratának, a Blueprintnek beharangozó számát. Az elsô, programadó cikket William Galston (Clinton politikai tanácsadója) és Elaine Kamarck (Al Gore politikai tanácsadója) jegyzi. Címe: Öt realitás, amely meg fogja határozni a 21. század politikáját. Hogy milyen természetû realitások fogják meghatározni a DLC programírói szerint a 21. század politikáját? Demográfiai realitások (mint pl. a munkásosztály vagy a városi népesség csökkenése). Hogyan fogják ezek a demográfiai realitások meghatározni a 21.
század poltikáját? Természetesen a választók politikai preferenciáinak
- közvélemény-kutatási adatokkal bôségesen dokumentált - alakulásán keresztül. Lapozzunk tovább. A lapszám leghosszabb írását ismét Mark Penn jegyzi. Az elnöki közvélemény-kutató a változatosság kedvéért részletekbe menôen elemzi - az amerikai választók politikai preferenciáit. Penn egyébként állandó szerzôje a lapnak: lenyûgözôen konzisztens teljesítményt nyújtva minden egyes számban kimutatja, hogy az ,,új demokraták" által az éppen tárgyalt területen (gazdaságpolitika, oktatáspolitika stb.) javasolt megoldások tökéletesen egybeesnek a választók akaratával.[32]-
A választások megnyerésének - mely (egyébként egyáltalán nem lebecsülendô) célkitûzés, úgy tûnik, a harmadikutas politika nem is igen titkolt raison d'etre-je - kétségtelenül legkézenfekvôbb módja a választók akaratának és pártprogramunknak összehangolása. Ez a logika szabályai szerint alapvetôen kétféle módon képzelhetô el: a) kevésbé ambiciózus módszer: a választói akarat feltárása közvélemény-kutatás által, majd a pártprogram megfelelô kialakítása; b) ambiciózusabb módszer: a pártprogram egyéb szempontok alapján történô kialakítása, majd a választók meggyôzése. A pártokat rendszerint mindkét módszer együttes alkalmazása jellemzi. A harmadik út pártjai azonban szemmel láthatólag jóval nagyobb hangsúlyt helyeznek az elsôre, míg a második tekintetében mintha beérnék annak egy redukált változatával - amennyiben ôk elsôsorban arról kívánják meggyôzni a választókat, hogy milyen komoly sikereket értek el az elsô módszer alkalmazása terén.
Az ilyen irányú erôfeszítéseknek köszönheti felvirágzását az a politikai tevékenységfajta (spinning), illetve a mûvelésére szakosodott kvázi-professzió (spin doctor), amelyeknek az utóbbi években világszerte tapasztalható prominenciája a harmadik út mûködésének egyik legjellemzôbb eredményeként könyvelhetô el.[33]
A spin doctorok befolyása korántsem korlátozódik a választási kampány idôszakára. Azt is mondhatnánk persze, hogy a harmadikutas politikusok számára tulajdonképpen a kormányzás is választási kampány - amennyiben célja (miután az elsôdleges célt, a választási gyôzelmet immár sikerült elérni) nem más, mint az újraválasztás. Egy nemrég megjelent könyv szerint, melynek szerzôi állítólag lehetôséget kaptak arra, hogy közvetlen közelrôl megfigyelhessék Tony Blair kormányának mûködését, a miniszterelnök legfontosabb találkozója a hétfôn reggel kilenc órakor kezdôdô egyórás megbeszélés politikai tanácsadóival - nem utolsósorban Philip Goulddal, akinek növekvô befolyását a szerzôk külön is szóvá teszik -, ahol a kabinetnek mindössze egy tagja, Blair bizalmasa, a kabinetiroda vezetôje, Charlie Falconer vesz részt.[34]
A harmadik út egy titkos hôse:
Alastair Campbell
Elmaradhatatlan résztvevôje viszont a hétfô délelôtti megbeszéléseknek Alastair Campbell, Blair sajtótitkára. A következôkben szándékunkban áll kissé hosszabban elidôzni Campbell munkásságánál, úgy érezzük ugyanis, hogy az ô ténykedése szintén többet árul el a harmadik útról, mint Anthony Giddens és Tony Blair könyvei, cikkei és beszédei együttvéve (különös tekintettel arra, hogy az utóbbi esetében ô írja ôket).
Peter Oborne, az elismert publicista írja Campbellrôl szóló könyvében:
,,A miniszterelnök után ô az ország második legbefolyásosabb embere. Az év [1999] elejétôl jól informált személyek, köztük több kabinetminiszter és magas beosztású köztisztviselô, úgy tekintenek Campbellre, mint a miniszterelnök helyettesére. Bizonyos szempontból abszurdum Campbellt miniszterelnök-helyettesnek nevezni. A hatalma nem a sajátja. Nincs politikai bázisa. Nem választott politikus. Mégis, van abban valami eddig példátlan - és egészen rendkívüli -, hogy milyen nagy befolyással rendelkezik Campbell a megszilárduló Blair-kormányzatban. Kétségtelenül egy szinten van napjaink legfontosabb politikusaival. Többször is vitába szállt és gyôzedelmeskedett Gordon Brownnal [a pénzügyminiszterrel] és John Prescottal - a névleges miniszterelnök-helyettessel - szemben. A kabinet többi tagja egyszerûen végrehajtja Campbell utasításait. Campbell sokkal több, mint sajtótitkár, bár az sem lenne kevés. Ô a miniszterelnök politikai tanácsadója. Ô a miniszterelnök legközelebbi és legbizalmasabb barátja a kormányzatban. A legcsekélyebb fontossággal bíró döntés sem születhet Campbell tudta nélkül, s kevés direkt részvétele nélkül."[35]

-
 

A fentihez hasonló megfogalmazások az angol sajtóban többé-kevésbé közhelynek számítanak. A Spectatorban Bruce Anderson a következôképpen adta meg a Blair-kormányzatban érvényesülô erôsorrendet: 1. Tony Blair; 2. Alastair Campbell; 3. Gordon Brown és Lord Falconer holtversenyben.[36] De felidézhetjük Simon Hoggartnak, a Guardian parlamenti tudósítójának Campbellrôl írt sorait is, amelyek már Campbell munkamódszereibe is engednek némi bepillantást:
,,Azok a tudósítók, akik valami olyasmit írnak, ami nem nyeri el Campbell tetszését, számíthatnak egy késô éjszakai vagy kora reggeli telefonhívásra, amelyben bûneik élénk részletességgel és teljes hangerôvel kerülnek ecsetelésre. »Az egész egy rakás sz...« - ez egyike Campbell szelídebb feddéseinek, amely mára szinte amolyan vicces szólásmondássá vált [...] Ha valaki valamilyen komolyabb hibát követ el, felkészülhet rá, hogy otthonában felkeresi egy csapat maszkot viselô férfi, lefûrészelt csövû puskával. [...]
Campbell Tony Blairért él és lélegzik. Ô Tony Blair kemény, agresszív énje, az az oldala, amely sosem látszik a nyilvánosság elôtt. Többnyire ô írja, amit Tony Blair mond. Majdnem mindig ô írja, ami Tony Blair neve alatt megjelenik. Néha, amikor Blair kérdésekre válaszol a parlamentben, elnézem Campbellt, amint fônöke fölött ül a galérián. Az ember ilyenkor úgy érzi, hogy Campbell arca pontosan tükrözi azt, amit a miniszterelnök gondol, de nem mondhat ki a képviselôk elôtt. Ha a miniszterelnöknek van egy jól sikerült mondata, amit a mögötte ülô bólogató jánosok megtapsolnak, Campbell boldogan mosolyog. Néha élvezettel csóválja a fejét a saját vicceit hallgatva."[37]
Campbell kivételes befolyását Oborne (nem meglepôen) arra vezeti vissza, hogy ,,Blair és az ôt körülvevô kis csoport számára a politika és annak prezentálása egy és ugyanaz, ugyanannak a folyamatnak a része, amit ugyanazok az emberek visznek véghez". Ebben a folyamatban a cél mindenekelôtt a kormány kifelé irányuló kommunikációjának kézben tartása. Ennek elsô számú eszköze Campbell napindító értekezlete a miniszterelnöki hivatal és a fontosabb minisztériumok képviselôivel. Itt határozzák meg az aznapra érvényes kormányzati ,,vonalat", amelyhez mindenkinek szigorúan tartania kell magát. Az egyik miniszter szavai szerint: ,,Az ember nem akarja, hogy ô legyen a probléma a reggeli értekezleten. Egyáltalán nem akarja." Délben minden minisztériumba elfaxolják Campbell aznapi sajtótájékoztatójának szövegét. Egy magas beosztású tisztviselô szerint ez szintén ,,szent és sérthetetlen. A miniszterek a lehetô legszigorúbban ragaszkodnak a benne foglaltakhoz." Mielôtt a miniszterek bármilyen nyilatkozatot tesznek, azt egyeztetniük kell Campbell irodájával.
Ha a miniszterelnök interjút ad, Campbell mindig személyesen is jelen van. Sôt, nemcsak egyszerûen jelen van. Az egyik újságíró, aki Oborne
szerint gyakran készít interjút a miniszterelnökkel, így írja le a szituációt: ,,A dolog egészen rendkívüli. Olyan, mintha egyszerre két emberrel készítenénk interjút. Alastair ott ül az asztal másik oldalán, cédulákat ír, és azokat odacsúsztatja a miniszterelnöknek. Ha a miniszterelnök elveszti a fonalat, Campbell gyakran közbeszól és helyre teszi a dolgokat."
Koszovó, a harmadikutas háború
Alastair Campbell kulcsfontosságú szerepének, egyben a politika és kommunikáció harmadikutas szimbiózisának mindeddig leglenyûgözôbb példáját azonban véleményünk szerint a koszovói háború szolgáltatta.
Kezdve mindjárt azzal, ahogy a szövetségesek tudatosan kerülték, hogy a koszovói sajnálatos eseményeket a ,,háború" szóval illessék, elônyben részesítve például a jóval kevésbé ijesztôen hangzó ,,konfliktus" kifejezést. Ez esetben a gondosan megválaszott szóhasználat mögött valódi tartalmi eltérés húzódik meg (ami nem mindig mondható el a harmadik út nyelvi leleményeirôl). A koszovói ,,konfliktus" során a NATO által követett stratégia ugyanis korlátozottságában - szárazföldi csapatok bevetésének kizárása, a pilóták lehetô legnagyobb biztonságát szavatoló, nagy magasságból végrehajtott bombázás, robotrepülôgépek használata - eleddig gyakorlatilag példátlannak minôsíthetô a hadviselés történetében. A stratégia ilyetén megválasztásának fô oka természetesen a (mindenekelôtt az amerikai) közvélemény tûrôképességének messzemenô figyelembevétele volt. Mindazonáltal ennek a stratégiának is megvoltak a maga hátulütôi, leginkább az, hogy sokáig tökéletesen eredménytelennek, sôt esetenként határozottan kontraproduktívnak bizonyult.
Amikor 1999. április 14-én Djakovica közelében amerikai F-16-os repülôgépek nagy magasságból kilenc 500 fontos lézervezérelt bombát dobtak az albán határ felé igyekvô menekültkonvojra, nyilvánvalóvá vált, hogy változtatni kell a dolgok menetén. Másnap éjjel 11 órakor az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács egyik munkatársa telefonon értesítette Jamie Shea-t, a NATO szóvivôjét: Bill Clinton és Tony Blair személyes megbeszélésének eredményeképpen Alastair Campbell és emberei azonnal indulnak Brüsz-szelbe, hogy átvegyék a szövetségesek kommunikációjának irányítását.[38]
Bár a hivatkozott cikk szerzôjének értékelése, mely szerint ,,ettôl kezdve a világ leghatalmasabb hadigépezetét nem katonák, hanem spin doctorok irányították", némileg túlzónak tûnik, az kétségtelen, hogy Campbell alapvetôen változtatta meg a NATO brüsszeli központjának életét (amelynek alkalmazottai elképedve figyelték, amint a Clinton és Blair közvetlen felhatalmazásával bíró Campbell és a fontosabb szövetséges fôvárosokból 24 órás határidôvel Brüsszelbe rendelt munkatársai számára az útban levô falakat sem kímélve alakították ki a legfejlettebb katonai kommunikációs technikával felszerelt új Média Operációs Központot).
Campbell Brüsszelben is hamarosan bevezette odahaza már jól bevált módszereit: a legfontosabb NATO-fôvárosok közötti napi kétszeri konferenciakapcsolás biztosította, hogy a tagországok vezetôi a megfelelô idôpontban a megfelelô nyilatkozatokat tegyék. A médiateam egyik tagja állandóan Wesley Clark tábornok, a szövetséges erôk fôparancsnoka oldalán tartózkodott.
Clark egyébként meglehetôsen nagyra értékelte Campbell szolgálatait. Az idézett cikk szerzôjének nyilatkozva a következôképpen vélekedett a spin doctor mesterségrôl, amelyet valószínûleg nem oktattak a West Point-i katonai akadémián: ,,A [szerb] propagandaoffenzíva elleni fellépés módja semmiképpen sem a még több propaganda. Hanem az, hogy elmondjuk az igazságot, a teljes igazságot, és csakis az igazságot, méghozzá olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges. De ahhoz szükség van néhány okos emberre, hogy megmondják, pontosan mi is az az igazság, amit keresünk." Késôbbi brüsszeli útjai alkalmával Campbell abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Clark belgiumi villájában szállhatott meg. És nemcsak Clark tábornokra volt rendkívüli hatással Campbellnek a háború alatt nyújtott teljesítménye. Peter Oborne könyvébôl megtudhatjuk, hogy Bill Clinton egy washingtoni látogatás alkalmával félig-meddig komolyan felkínálta neki, hogy foglalja el éppen távozó szóvivôje helyét.
A harmadik út és az értelmiség
Azt a meghatározó szerepet, amelyet a harmadik út esetében a közvélemény-kutatók és a spin doctorok töltenek be, az új jobboldal idejében a think-tankek és a folyóiratok köré csoportosuló (neo)konzervatív értelmiség játszotta el. Nem minden tanulság nélkül való azonban a harmadik út és az értelmiség viszonyának megvizsgálása sem. A téma kitûnô áttekintését adja John Lloyd a brit folyóirat, a Prospect egyik nemrég megjelent számában. A cikk címe Összeveszés (Falling out).[39]
Lloyd egy prominens új jobboldali értelmiségire, Friedrich von Hayekre való hivatkozással indítja cikkét. ,,A nagy osztrák közgazdász briliánsan sikeres" munkássága nyomán sorozatban alakuló think-tankek (az elsô, az 1955-ben létrehozott Institute of Economic Affairs alapítóját, Anthony Fishert közvetlenül Hayek munkái ihlették) által népszerûsített eszmék, melyek Margaret Thatcher fellépését intellektuálisan megalapozták, ,,mélyen beszivárogtak a brit politika véráramába". Olyannyira, hogy a thatcherizmusnak azóta sem akadt hozzá mérhetô hatású ideológiai ellenfele. Ezen a helyzeten a szerzô véleménye szerint a munkáspárti választási gyôzelem sem változtatott. ,,A thatcherizmussal szembeni elsô alternatíva - az Új Munkáspárt - azon a többé-kevésbé explicit felismerésen nyugszik, hogy a neoliberális oldal megnyerte a vitát."
Könnyen átlátható, hogy a fenti képletben nem túl sok hely jut az ún. politikaformáló értelmiségnek, illetve a másik oldalról, hogy a politikaformáló értelmiség kiszorított helyzete közvetett bizonyítéka a fenti helyzetelemzés helytállóságának. Márpedig ez utóbbihoz Lloyd szerint nem sok kétség férhet. ,,Thatcher kedvelte a jobboldali értelmiséget; igényelte heves, konfrontatív szenvedélyüket, az ellenfelekkel vívott kíméletlen csatáikat, és az eszmék erejében való hitüket. [...] Az Új Munkáspárt, ezzel ellentétben, nem tart igényt hasonló értelmiségiekre" - írja. Ennek megfelelôen ,,a legtöbb baloldali értelmiségi mára elhatárolja magát az Új Munkáspárttól, és különösen annak saját politikai filozófia megalkotására tett kísérletétôl, a harmadik úttól, amelyrôl többnyire megvetéssel nyilatkoznak".
A liberális Michael Ignatieff (Isaiah Berlin életrajzírója) szerint a harmadik utat az a veszély fenyegeti, hogy nem lesz több egy olyan taktikánál, amely ,,liberális (baloldali) retorikát használva begyûjti a szegények szavazatait, hogy aztán hatalomra jutva a fiskális konzervativizmus segítségével elárulja ôket". A Lloyd által ,,az ország legfontosabb szociáldemokrata gondolkodójának" minôsített David Marquand, az oxfordi Mansfield College igazgatója, a nyolcvanas években a balszélre sodródott ,,régi" Munkáspártból kivált SDP (Szociáldemokrata Párt) egyik alapítója, aki nemrég még Tony Blair vendége volt a Downing Streeten a híres harmadikutas szemináriumok egyikén, szintén nem palástolja kiábrándultságát. ,,A kormány az alapvetô kérdésekrôl nem kíván vitába bocsátkozni. Az egyetemi értelmiség bevonására irányuló kísérletek nagyrészt csak kirakatot jelentenek" - nyilatkozta, még mielôtt Blairt ,,szûk látókörûnek" nevezte, kormányának tagjait pedig úgy írta le, mint akik híján vannak az intellektuális kvalitásoknak. Végül ami Anthony Giddenst illeti: ,,Hadd mondjak csak annyit, hogy a harmadik úttal kapcsolatos munkája messze alatta marad a tôle megszokott színvonalnak."
Hogy milyen lehetett az ,,adjon Isten", amely a fenti ,,fogadj Istent" kiváltotta, azt remekül érzékelteti a következô anekdota. Amikor Lloyd megkérdezte a miniszterelnöki hivatal egyik munkatársát, hogy a harmadikutas think-tankek mely produktumának vette eddig a legnagyobb hasznát, az azt válaszolta: ,,A Demos hulladékbegyûjtésrôl szóló tanulmányának."
A harmadik út újabb titkos hôsei:
Friedrich Hayek és Keith Joseph
Még mindig a harmadik út és az értelmiség témájánál maradva meg kell jegyeznünk, hogy elvétve azért akadnak olyan, a hulladékbegyûjtés forradalmasításánál valamivel ambiciózusabb célokat maguk elé tûzô gondolkodók, akiknek (igaz, posztumusz) sikerült elnyerniük a harmadik út exponenseinek bizalmát. Az egyik, úgy tûnik, Friedrich von Hayek.[40]
Az még csak hagyján, hogy a harmadik út egy olyan notórius baloldali kritikusa, mint a már idézett Roy Hattersley, azzal vádolja az Új Munkáspártot, hogy ,,von Hayek programjából válogat".[41]

"

De mit szóljunk ahhoz, ha a harmadik út egyik legfontosabb hivatkozási pontját, inspirációs forrását és büszkeségét jelentô Clinton-féle gazdaságpolitika egyik fôépítésze, Lawrence Summers pénzügyminiszter (korábban pénzügyminiszter-helyettes, még korábban a közgazdaságtan professzora a Harvardon) nyilatkozik imigyen:
,,Mi ma a legeslegfontosabb dolog, amit az egyetemi közgazdaságtan órákon meg lehet tanulni? Nos, az a tény, amit én is megpróbáltam elplántálni a hallgatóimban, hogy a láthatatlan kéz hatalmasabb, mint a rejtett kéz. Hogy a dolgok remekül mûködhetnek irányítás, ellenôrzés, tervezés nélkül is. Ez ma a közgazdaságtani konszenzus. Ez Hayek öröksége."[42]
Szólhatnánk persze azt, hogy ez csak Amerikában fordulhat elô (elvégre a Demokrata Pártot mindig is úgy tartották számon, mint a világ második legkapitalistább pártját). Szólhatnánk így, ha nem olvastuk volna az Új Munkáspárt egyik újabb, az utóbbi idôben erôsen feljövôben levô (legutóbbi könyvének ajánlói többek között: Tony Blair, Gordon Brown) gurujának, Charles Leadbeaternek azt a cikkét a New Statesmanben,[43] amelyben az Új Munkáspárt ,,intellektuális keresztapjaként" aposztrofálja - Keith Josephet. Hogy ki is az a Keith Joseph? Adjuk át a szót Leadbeaternek:
,,Ô volt Margaret Thatcher Ôrült Szerzetese, a szabad piac fôpapja, az elsô igaz hívô, aki a jövendô miniszterelnököt megtérítette a radikális jobboldali eszmék számára. Vad, átható tekintete miatt tökéletes célpontjául szolgált a hetvenes évekbeli baloldal démonizációs kampányának; vele kapcsolatban az ördögûzés megfelelôbb megoldásnak látszott, mint a vita. Az egykori fiatal munkáspárti idealisták közül, akik egyetemi elôadókörútjain zaklatták ôt - csak 1976-ban négy alkalommal fordult elô, hogy elôadásai a tüntetôk miatt elmaradtak -, sokan ma bizonyára az Új Munkáspárt gerincét alkotják. Nekik valószínûleg mind a mai napig Joseph nevének puszta említésétôl is felkavarodik a gyomruk."
Vajon melyek lehetnek Joseph azon érdemei, amelyek a nem is akármilyen, hanem radikális jobboldaliság, és az ez által munkáspárti körökben többnyire kiváltott heveny undor ellenére az Új Munkáspárt intellektuális keresztapaságára érdemesítik?
Nos (ismét csak a nálunk sokkal illetékesebb szerzô szavaival), ,,amit az új Munkáspárt Josephtôl - bár öntudatlanul - mindenekelôtt átvett, az az a felismerés volt, hogy a háború utáni konszenzusnak és vele együtt mindannak, amit az magában foglalt, mindörökre vége". A háború utáni keynesiánus berendezkedés csôdje, amirôl Joseph a hetvenes években sokáig magányos farkasként próbálta meggyôzni a közvéleményt, egyébként azóta Leadbeater szerint a közmegegyezés rangjára emelkedett (csakúgy, mint Hayek öröksége Lawrence Summers szerint).
Joseph beszédeinek és írásainak néhány további olyan megállapítása, amelyek Leadbeater szerint ,,zavarbaejtô módon megelôlegezik az új munkáspárti kormány tematikáját":
- A monetáris stabilitás és a kínálati oldali reformok elônyben részesítése az inflációgerjesztô keresletösztönzô politika helyett. Joseph egy, a tárgyban tartott 1974-es beszéde akkor olymértékû felháborodást váltott ki, hogy valószínûleg jelentôsen hozzájárult a szónok miniszterelnöki ambícióinak derékbatöréséhez. Mai szemmel azonban ez ,,pontosan az a formula, amely mellett Gordon Brown lándzsát tört".
- A piac és a vállalkozás pótolhatatlan szerepének elismerése a javak elôállításában. Idézet Joseph egy 1978-as írásából: ,,A termelés és fogyasztás, a kínálat és kereslet folyamatos kiegyenlítôdése nem automatikus folyamat. A források nem osztják el önmagukat - ehhez emberekre, mindenekelôtt vállalkozókra van szükség." Leadbeater szerint ,,a [Blair-]kormány... ugyanezt a nyelvet beszéli."
- Az állami segélyek nemkívánatos mellékhatásai. Joseph: ,,Egyre többet költünk segélyekre anélkül, hogy segítenénk, miközben veszélyes mértékû függôséget idézünk elô." Leadbeater: ,,Ez a mondat szerepelhetne Blair vagy Brown bármely beszédében."
A harmadik út nyilvános hôsei:
Keynes(?), Beveridge(?)
Hogy hol is keresendôk a harmadik út intellektuális gyökerei - hiszen azt, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek új jobboldali politikájában, magára valamit is adó baloldali nyíltan aligha ismerheti el - arra nézvést már Tony Blair a harmadik útról szóló traktátusában is találunk némi eligazítást, amikor a szerzô arról ír, hogy a harmadik út egyesíteni kívánja ,,a balközép politika két nagy áramlatát - a demokratikus szocializmust és a liberalizmust - amelyeknek szétválása az évszázad során oly sok kárt okozott a progresszív politizálásnak az egész Nyugaton". Ám kristálytiszta útbaigazítással, már ami a szerzônek a két említett irányzat közötti preferenciáját illeti, csak Blair egy, az elôbb említett pamflet megjelenése után nem sokkal tartott beszéde szolgál, amelyben többek között a következô kitétel szerepelt: ,,Az Új Munkáspárt jövôjét mindazok széles koalíciójaként képzelem el, akik hisznek a haladásban és az igazságosságban - hasonlóan a 19. századi Liberális Párthoz."[44]
Tekintve, hogy a Munkáspárt megalapítására annak idején jelentôs részben éppen azért került sor, mert a szakszervezetek elégedetlenek voltak a Liberális Párt politikájával, bátran kijelenthetjük, hogy az Új Munkáspártnak a régi Liberális Párttal való rokonítására tett kísérlet meglehetôsen közel jár a párt egész történetének (nemcsak elmúlt egy-két évtizedének) megtagadásához. Az elôbbi kijelentéshez már csak azért sem szükségeltetik túlzott bátorság, mert a Munkáspárt megalapításának idei, éppen századik évfordulója kitûnô alkalmat szolgáltatott Tony Blairnek arra, hogy üzenetét - mely szerint az Új Munkáspárt igazi elôdjének a századeleji Liberális Pártot tekinti - félreérthetetlenül eljuttassa mindazokhoz, akiket az illet.[45]
Amikor nem sokkal az 1999-es pártkongresszus elôtt Andrew Rawnsley, az Observer publicistája megkérdezte Blair beszédíróját (gyanítjuk: Alastair Campbellt), hogy várhatóan milyen szerepet szán kongresszusi beszédében munkaadója az évfordulónak, a következô választ kapta: ,,Informátorom szkeptikus volt a tekintetben, hogy fônöke könnyes szemmel emlékezne meg Keir Hardie-ról [a Munkáspárt egyik alapítója] és társairól. Kétségbe vonta, hogy a centenárium nagy szerepet játszana a beszédben, már ha egyáltalán említésre kerül."[46] Az üzenet néhány hónap múlva megerôsítést nyert, amikor a magán a centenáriumi ünnepségen elmondandó Blair-beszédet (nyilván az aktuális kiszivárogtatás nyomán) imigyen harangozta be a sajtó:
,,Jövô vasárnap Tony Blair azzal kívánja megünnepelni a Munkáspárt százéves fennállását, hogy azt lényegében a kudarc száz éveként festi le. Szimbolikus jelentôségû, hogy a szakszervezetek, akik annak idején megalapították a mozgalmat, nem lesznek jelen a hivatalos ünnepségen. [...] További elégedetlenséget okozhat, amikor Blair kijelenti, hogy a huszadik század a Munkáspárt számára kudarcot jelentett, hiszen a progresszív liberálisok és a Munkáspárt közötti történelmi szakadás miatt azt a Konzervatív Párt dominanciája jellemezte. Ehhez még hozzá fogja tenni, hogy a párt rossz irányba fordult, amikor 1918-ban eltávolodott a liberális reformerektôl és elfogadta az állami tulajdonon alapuló alkotmányát."[47]
Rawnsley - aki néhány héttel azelôtt készített hosszú interjút Blairrel - egyébként idézett cikkében az alábbiak szerint jellemezte a miniszterelnök viszonyát a Munkáspárt múltjához:
,,Tony Blair számára a múlt egy másik ország, amelyet nem áll szándékában ismét felkeresni. Amikor átírta a Munkáspárt alkotmányát, amikor a pártot átkeresztelte »Új Munkáspártra«, sosem hajbókolt a párt története elôtt. [...] Szívesebben múlatja idejét kockázati tôkebefektetôk körében, mint a durhami bányászok gálastjén. Mentora, Derry Irvine egyszer megjegyezte: »Tony sosem akart a Munkáspárt vezetôje lenni. Ô miniszterelnök akart lenni.« [...] A pártvezér beszédei ritkán említik, és még ritkábban dicsôítik a Munkáspárt házi istenségeit. Valószínûbb, hogy Gladstone-t, Lloyd George-ot vagy Beveridge-et, a Liberális Párt titánjait magasztalják. [...]
Az az igazság - bár ezt valószínûleg sosem vállalná ilyen nyíltan -, hogy [Blair] a lelke mélyén teljes kudarcnak tekinti az általa vezetett pártot. Közvetlen múltját tökéletesen megveti... Már ellenzékben is, de miniszterelnökként méginkább, legfôbb célja az volt, hogy felszámoljon minden hasonlóságot az általa létrehozott párt és a hetvenes-nyolcvanas évek Munkáspártja között... [De ahhoz, h]ogy tökéletesen megértsük, mit kíván elérni, fontos, hogy ráébredjünk: Blair nemcsak a párt közelmúltbeli történetét tekinti katasztrofálisnak. Hanem a párt létezésének egész idôszakát."
Elsô pillantásra úgy tûnhet, hogy a Liberális Párt örökségéhez való visszanyúlás Blair részérôl sajátosan brit, és inkább választási-matematikai, mint ideológiai okokra vezethetô vissza - nevezetesen az egyszerû többségi (first-past-the-post) választási rendszerre, amely a ,,progresszív" oldal megosztottsága miatt az elmúlt száz év során a kelleténél gyakrabban produkált a konzervatívok számára kedvezô eredményt (vö. ,,konzervatív évszázad"). Azt, hogy ennél többrôl van szó, bizonyítja, hogy a tengerentúlon (ahol nem játszódott le a ,,progresszív" erôknek az angliaihoz hasonló szakadása) a DLC ideológusai pontosan ugyanott keresik intellektuális gyökereiket, ahol Tony Blair: azaz a századelô liberalizmusában.
Amikor Will Marshall (a DLC think-tank, a Progressive Policiy Institute vezetôje) az ,,új demokraták" folyóiratában, a New Democratban, azt írja a keynesiánus gazdaságpolitika két legjelentôsebb tengerentúli vívmányáról, a New Dealrôl és a Great Societyról (utóbbi a Lyndon Johnson által a hatvanas évek második felében bevezetett népjóléti programok összefoglaló elnevezése), hogy azok ,,egy olyan ország számára, amely egyébként mély és tartós antietatista és individualista hagyományokat ápol - mely hagyományok az amerikai kivételességtudat lényegét képezik -, végsô soron anomáliának tekinthetôk", szintén a Demokrata Párt gyakorlatilag teljes huszadik századi teljesítményét veti el. Amit helyette inspirációul ajánl, az pedig nem más, mint a század elejének ,,a New Deal centralizáló tendenciáit megelôzô" progresszivizmusa.[48]

-
 

Mi magunk azonban korántsem vagyunk tökéletesen meggyôzôdve arról, hogy a század elsô felének liberalizmusa minden további nélkül elválasztható a század második felének szocializmusától (avagy a tengerentúlon a New Deal és a Great Society liberalizmusától). Úgy érezzük, nagyon komoly érveket lehet felhozni amellett, hogy a kettô között lényegi folytonosság áll fenn - hogy az utóbbi intellektuális alapjait az elôbbi rakta le. Eme folytonosság megtestesítôje természetesen mindenekelôtt John Maynard Keynes személye, akinek tanai - bár szerzôjük a Liberális Párt tagja volt - az alapját képezték annak a gazdaságpolitikának, amellyel a harmadik út szakítani kíván. Az ugyancsak liberális William Beveridge-nek a brit jóléti állam alapjainak lerakása terén szerzett múlhatatlan érdemeire (lásd az ún. Beveridge-jelentést) Anthony Giddens is hivatkozik.[49] Ennél fogva igen találónak érezzük David Marquand megjegyzését az Új Munkáspárt ideológiai váltásáról: ,,Keynes 1930-ban, nem pedig 1935-ben."[50]
A kérdés csak az, hogy ha ugyanazon az úton indulunk el, vajon joggal számíthatunk-e arra, hogy ezúttal máshová fogunk megérkezni?
A harmadik út tiszta forrása:
az Új Progresszív Nyilatkozat
A dolog pikantériáját növeli, hogy úgy tûnik, mindezzel tulajdonképpen a harmadik út ideológusai is tisztában vannak. Giddens említett hivatkozásán túl Will Marshall (és szerzôtársai) egy másik helyen azt írjá(k) az - egyébként ebben az esetben is inspirációul ajánlott - századeleji amerikai progresszivizmusról, hogy az ,,teremtette meg a New Deal és az erôs centralizált állam felemelkedésének intellektuális és politikai elôfeltételeit". A látszólagos ellentmondást az idézet folytatása hivatott feloldani, mely szerint a századeleji progresszívok eszméi ,,helyesek voltak a maguk idejében" (Kiemelés - M. T.).[51]
A következôkben az elôbb idézett, 1996-ban a DLC és a PPI mögött álló Progressive Foundation kiadásában megjelent, kifejezetten elméleti alapvetésnek szánt Új Progresszív Nyilatkozat címû dokumentumot (melyben könnyen lehet, hogy dolgozatunkban tárgyalt legújabb inkarnációjában elôször szerepel leírva a harmadik út kifejezés) vesszük alapul a harmadikutas ideológia legfontosabb tételeinek összefoglaló ismertetéséhez.
A Nyilatkozat szerzôi - Marshall mellett Al From, William Galston és Doug Ross - a következô helyzetkép felvázolásával kezdik mondanivalójukat:
,,A 20. század ipari társadalma, amelyet a gazdasági és politikai hatalom koncentrációja jellemzett, átadja helyét egy új, az információs társadalom korának centrifugális erôi - mikrochip-technológiák, globális piacok és új kommunikációs hálózatok - által formált berendezkedésnek. Ez a történelmi átalakulás, miközben óriási energiákat és kreativitást szabadított fel, ugyanakkor meg is rengette a gazdasági és társadalmi alapzatot, amelyen meghatározó köz- és magánintézményeink nyugszanak. [...]
E századi fejlôdésének folyamán az ipari demokrácia egy íratlan társadalmi szerzôdésre épült, melynek értelmében nagy, hierarchikus intézmények - nagyvállalatok, nagy szakszervezetek, nagy állam - szavatolták az amerikaiak biztonságát, cserébe hûségükért. [...] A hetvenes évek elejétôl azonban a gazdasági növekedés lelassulása, a technológiai változások és a globalizáció együttes hatása lehetetlenné tette ezen nagy intézmények számára, hogy betartsák az alku rájuk esô részét."
A régi baloldal tehát nem mindvégig tévedett. A ,,maga idejében" igaza volt (legalábbis a fentiek szerint - a harmadik út idevágó állításait sajnos a legnagyobb jóindulattal sem tudjuk tökéletesen koherensnek tekinteni). Annak oka pedig, hogy mára (pontosabban a hetvenes évek elejére) eljárt felette az idô, úgy tûnik, mindenekelôtt a technológiai újításokban keresendô. Hadd jelezzük, hogy érzésünk szerint ez a magyarázat igencsak gyönge lábakon áll. Némi történelmi ismeretek birtokában tudható, hogy a tudományos-technikai haladás, különös tekintettel az újítások gazdasági hasznosítására, korántsem automatikus folyamat (lásd az ókori Kína fejlôdésének megtorpanását). Akkor viszont marad a kérdés: miért éppen akkor következett be a szóban forgó technológiai áttörés, amikor?
A fentieknek megfelelôen nyilván a hetvenes évek közepétôl jelentkezô új jobboldal sem annak köszönhette sikereit, hogy az általa képviselt politika ab ovo magasabbrendû lett volna (helyesen felismert általános törvényszerûségeken nyugodott stb.). Mindenesetre vonzereje felôl nem sok kétségünk lehet - tekintve, hogy a Nyilatkozat nem (sem) fukarkodik, ha nem is az új jobboldal dicséretével, de legalábbis retorikájának kölcsönvételével.
Az elôzôekben már volt alkalmunk megismerkedni néhány olyan, harmadikutas szerzôtôl származó idézettel, amelyek nyugodtan helyet kaphatnának bármely, az új jobboldal ideológiáját bemutatni kívánó szöveggyûjteményben. A harmadik út konzervatív ihletettségének kiterjedtsége felôl azonban csak a DLC dokumentumainak (a ,,tiszta forrásnak") ismeretében bizonyosodhatunk meg végérvényesen. Az Új Progresszív Nyilatkozat miután elismeri, hogy ,,a piac a valaha kitalált legjobb eszköz a javak elôállítására", és megállapítja, hogy ,,az állami beavatkozás korszaka lezárult", ideáljaként egy olyan társadalmat jelöl meg, ,,amelyben az egyének saját tehetségük és erôfeszítéseik eredményeként nyerik el jutalmukat, egy tisztességes és nyilvános szabályok által irányított rendszer keretein belül".[52]

-

Ez az alapvetôen (vegyük észre) individualista társadalomideál (a megfogalmazás határozottan Hayeket idézi) természetesen nehezen fér össze a jóléti társadalomnak a baloldal által mindeddig preferált ideáljával. És valóban: a Nyilatkozat olvastán már nem elôször konstatálhatjuk, hogy a harmadikutas szerzôk akkor vannak a leginkább elemükben, amikor a jóléti állam különféle megnyilvánulásait ostorozhatják (olyan válogatott kifejezésekkel, amelyekkel tényleg csak az új jobboldal legkarakteresebb szerzôi - egy Hayek vagy egy Keith Joseph - vehetik fel a versenyt). Az alábbiakban ebbôl adunk újfent némi ízelítôt:
,,Évtizedeken keresztül az állam célja az esélyek és a javak újraelosztása volt. [...] Az eredmény: a támogatások, jogosultságok és különleges elbánások növekvô tömege, a haszonélvezôk egyre táguló univerzuma részére. A jogosultságok politikája mára összeomlóban van, az elviselhetetlen költségek és az általa kialakított függôségi kultúra miatt... a jóléti állam terjeszkedése azzal fenyeget, hogy elzárja a kemény munkán és érdemeken alapuló egyéni érvenyesülés útját."
A következô passzusok ismét a korábban már idézett, félremagyarázott Thatcher-szöveget (,,olyan, hogy társadalom, nem létezik...") juttatják eszünkbe:
,,Erkölcsi kérdés, hogy nem helyénvaló olyan társulás hasznait élvezni, amelyhez nem vagyunk hajlandók megfelelô mértékben magunk is hozzájárulni. [...] A kölcsönös felelôsségvállalás etikája ellentétben áll a jogosultságok filozófiájával - azzal a felfogással, hogy követelésekkel léphetünk fel másokkal vagy a közösséggel szemben anélkül, hogy cserébe mi is adnánk valamit. Az ok egyszerû: szinte minden, ami értékkel bír, legyen szó akár anyagi erôforrásokról vagy társadalmi tôkérôl, emberi tevékenység eredményeként jön létre és tartható fenn, rendszerint másokkal való együttmûködésben. Ha valami értékkel bíró dolgot követelünk anélkül, hogy cserébe bármit is felajánlanánk, az azt jelenti, hogy jogot formálunk arra, hogy egyesek mások számára végezzenek munkát, fizetség nélkül. Ez erkölcsileg helytelen. [...]
A kölcsönös felelôsségvállalás alapja a személyes felelôsségvállalás. Nem vagyunk külsô erôk tehetetlen áldozatai - legyen szó akár a szegénységrôl, az elôítéletekrôl, az arctalan bürokráciáról vagy a szívtelen nagyvállalatokról. Képesek vagyunk megérteni, hogy mit várnak el tôlünk, és ennek megfelelôen cselekedni. A szabad társadalom és maga a demokrácia is erre a hitre épül. [...]
[A] személyes felelôsségvállalás otthon kezdôdik. Kötelesek vagyunk gondoskodni saját magunkról és családunkról, és elkerülni, hogy szükégtelenül másokra szoruljunk. Gazdasági és társadalmi helyzetünktôl függetlenül kötelességünk, hogy betartsuk a törvényeket, és gyermekeinkkel is megértessük a törvények betartásának fontosságát."[53]

-
 

Az ,,új progresszívek" számára tehát a (tág értelemben vett, a jóléti állammal szembeállított) piac nem pusztán ,,a javak elôállításának leghatékonyabb eszköze" - hanem egyértelmûen erkölcsi értelemben is magasabbrendû a jóléti államnál.
Igencsak figyelemreméltó a Nyilatkozat szerzôinek álláspontja a tekintetben is, hogy mivel lehetne felváltani a jóléti állam kudarcot vallott intézményrendszerét:
,,[Az új megközelítés] inkább az állampolgárok széles körû, a józan észre alapozott ítélôképességében bízik, semmint a technokrata elitek szûk látókörû szakértelmében. [...] Mivel Washington többé nem vállalhatja fel a hihetetlenül összetett és sokszínû társadalom mikromenedzselésének megoldhatatlan feladatát, a köz problémáinak megoldásában a helyi önkormányzatoknak, az egyes állampolgároknak és a közösségi intézményeknek kell nagyobb felelôsséget vállalniuk...
[Az ipari társadalom korában] az állam professzionalizálta és bürokratizálta a szociális gondoskodást, miközben egyetemet végzett »szakértôkkel« helyettesítette a helyi önkénteseket, és ezzel kihúzta a talajt a szükséget szenvedôk úgy anyagi, mint lelki megsegítésére szervezôdött hagyományos közösségi erôfeszítések alól. Az idô múltával azonban az állami szociális védôháló sok szegény polgár számára csapdává vált,
végállomássá és nem megállóvá a családhoz, munkához és önellátó állampolgársághoz vezetô úton... a jóléti paternalizmus túl gyakran elôsegítette és elnézte a családok felbomlását... és az egészséges közösségek dezintegrációját. [...] A köz problémáinak megoldását elsôsorban az állampolgároktól és a helyi intézményektôl, nem pedig a távoli állami szervektôl kell várni."[54]
A fentiekben vázolt megközelítés - a család, a helyi civiltársadalom elônyben részesítése a szociális gondoskodás terén a gyakran kontraproduktív jóléti programokkal szemben - természetesen megegyezik azzal, amit a konzervatívok mindig is szorgalmaztak a jóléti állam alternatívájaként.
A harmadik út disztinktív tartalma
Az elôbbi idézetek persze - készek vagyunk elismerni - némiképp tendenciózusak, amennyiben eddig egyoldalúan olyan szövegrészeket szerepeltettünk, amelyek erôs jobboldali beütésrôl tanúskodnak. Az Új Progresszív Nyilatkozatban természetesen nemcsak ilyenek találhatók (bár abbéli véleményünket továbbra is fenntartjuk, hogy ezek a legélvezetesebbek). A harmadik útnak a jóléti állam új jobboldali kritikájához való viszonyát talán egy állítólag a nixoni Fehér Házból (a Watergate-botrány idejébôl) származó kifejezéssel lehetne a legjobban jellemezni: korlátozott, módosított beismerés (limited, modified hangout). Már láttuk, hogy a konzervatívoknak nem igazuk volt, hanem egyszer csak (mintegy önhibájukon kívül, a technikának köszönhetôen) igazuk lett. Ehhez most hozzátehetjük, hogy persze akkor is csak bizonyos mértékig, illetve bizonyos szempontból. A jóléti államot ostorozó elôbbi elsô idézetünk példának okáért az alábbiak szerint folytatódik:
,,Évtizedeken keresztül az állam célja az esélyek és a javak újraelosztása volt. [...] Az eredmény: a támogatások, jogosultságok és különleges elbánások növekvô tömege, a haszonélvezôk egyre táguló univerzuma részére. A jogosultságok politikája mára összeomlóban van, az elviselhetetlen költségek és az általa kialakított függôségi kultúra miatt... a jóléti állam terjeszkedése azzal fenyeget, hogy elzárja a kemény munkán és érdemeken alapuló egyéni érvenyesülés útját. A válasz azonban nem az, amit a konzervatívok közül sokan állítanak, hogy egyszerûen bénítsuk meg az államot, és mondjunk le kulcsfontosságú közösségi feladatok ellátásáról."
Az új progresszívek új jobboldaltól való rugalmas elszakadásának taktikáját kitûnôen szemlélteti a reagani kormányzati filozófiát összefoglaló híres mondat - ,,Az állam nem megoldás a problémáinkra, az állam a probléma" - Nyilatkozatban szereplô alábbi parafrázisa:
,,Az amerikaiak többsége immár nem hisz abban, hogy napjaink problémáinak megoldását a nagyobb, erôsebb központi kormányzatban kellene keresni. [...] A konzervatívok szerint a szövetségi kormányzat a problémáink forrása, és annak lerombolása fogja megoldani ôket. [...] Az
országnak egy harmadik választási lehetôségre van szüksége, amely a baloldalon felváltja a bürokratikus status quo védelmezését, és szembeszáll a jobboldalnak az állam puszta lerombolására irányuló destruktív törekvéseivel."[55]

-
 

Íme, a harmadik út dióhéjban (külön felhívnánk a figyelmet a közvéleményre való obligát hivatkozásra). A probléma ugyanaz, amit Thatcher Tony Blair részérôl meglehetôsen méltánytalan elbánásban részesített beszéde (,,olyan, hogy társadalom..." stb.) kapcsán már észlelhettünk: a(z új) jobboldaltól való elhatárolódás elsôsorban retorikai jellegû. Lényegében ugyanazt mondjuk, mint a másik fél, ám ezt a másik fél esetében súlyosan dehonesztáló módon minôsítjük. Így lett Blair pamfletjében (talán még emlékszünk) jogok és kötelességek a harmadik út által is abszolúte kívánatosnak tartott összekapcsolásából Thatcher esetében a társadalom puszta fogalmának is megszüntetendô gonoszságnak tekintése; és így lesz a fenti idézetekben a jogosultságok összeomlóban levô politikájának elvetésébôl - kulcsfontosságú közösségi feladatok ellátásáról való lemondás, a bürokratikus status quo elleni fellépésbôl - az állam lerombolására irányuló destruktív törekvés.[56]
Nem lennénk azonban igazságosak a harmadik úttal szemben, ha nem ismernénk el, hogy igenis vannak olyan elemei, amelyek a legnagyobb rosszindulattal sem minôsíthetôek az új jobboldal újrahasznosításának. Arra azonban, fájdalom, ezek az elemek sem szolgáltatnak elegendô alapot, hogy
készek legyünk a harmadik utat (az új jobboldalhoz - vagy a régi baloldalhoz - mérhetô) disztinktív politikai ideológiaként (kormányzati filozófiaként) elismerni. Éspedig azért nem, mert ezek a sajátos elemek megítélésünk szerint vagy a) értelmezhetetlenek (legalábbis a miénkhez hasonló földhözragadt elmék számára); vagy b) ha mégis értelmezhetôek, akkor rendszerint ezúttal a régi baloldal ideáinak mérsékelt, illetve módosított (limited, modified) változatára ismerhetünk bennük; vagy esetleg c) triviálisak.
Ami az elsô esetet illeti, azzal - érthetô okokból - nem kívánunk túlzottan sokat foglalkozni. ,,Az Új Munkáspárt által lefektetett harmadikutas kommunitárius posztmodern posztneoklasszikus retorika ködfelhôje elég sûrû ahhoz, hogy a szakértôk évekig bolyongjanak benne" - írta az Economist,[57] és mi ôszintén szólva nem vágyunk erre a sorsra. Az olyan impresszív célkitûzések értékelését, mint például ,,a felülrôl lefelé irányuló bürokratikus kormányzat felváltása az alulról felfelé irányuló önkormányzás új modelljével"[58] meghagyjuk a nálunknál kitartóbb elemzôknek. Csak annyit jegyeznénk még meg, hogy amikor a harmadik út proponensei - meglehetôsen gyakran - úgy nyilatkoznak, hogy nézeteik még ,,kidolgozás alatt" állnak (Blair), vagy amiatt mentegetôznek, hogy ,,csak átfogó válaszok megfogalmazására" van lehetôségük (Giddens),[59] akkor tulajdonképpen maguk is elismerik a konkrétumok fájó hiányát.
A triviálisra is csak egy példát szeretnénk felhozni: Anthony Giddens kockázatra vonatkozó eszmefuttatását.[60]

-

Giddens a tudomány és a technika haladása következtében elôálló ,,újfajta" (elsôsorban ökológiai jellegû) kockázati helyzetekrôl elmélkedve az alábbi következtetésre jut: ,,A kockázat nem egyoldalúan negatív jelenség, amit el kell kerülni vagy a minimálisra kell csökkenteni, hanem egyszersmind... a társadalom mozgatórugója is." (Ezt egy ún. kockázati mátrixszal is szemlélteti, amely egy négy részre osztott téglalap, melyben a következô szavak szerepelnek: ,,lehetôség", ,,innováció", ,,biztonság", ,,felelôsség" - de attól tartunk, ez már az elôzô kategóriába tartozik.) Kitér továbbá a környezetvédelmi irodalomban a kockázatok kezelésére általában javasolt ,,elôvigyázatosság elvére", melynek lényege, hogy a környezeti kockázatok elkerülése érdekében akkor is cselekedni kell, ha azok mértéke tudományosan vitatott. Ez az elv azonban Giddens szerint nem minden esetben alkalmazható, mert ,,lehet, hogy sokszor inkább bátorságra, és nem óvatosságra van szükségünk, hogy a tudományos és mûszaki újításokat támogatni tudjuk".
Nos: igen. Járt utat járatlanért el ne hagyj! Ugyanakkor: Aki mer, az nyer. Mindez lehet, hogy a baloldal számára újdonság, azok számára azonban, akik rendelkeznek csekélyke józan ésszel, mindig is többé-kevésbé nyilvánvaló volt.
Valamivel több figyelmet érdemelnek a harmadikutas szövegeknek azok a részei, amelyek azon túlmenôen, hogy nem vádolhatóak (új) jobboldalisággal, hétköznapi elme számára is felfoghatóak, továbbá meghaladják a trivialitás szintjét. Ha elég kitartóak vagyunk, és nem hagyjuk, hogy figyelmünket elterelje a harmadikutas beszéd elôzô bekezdésekben felvillantott (nem kevés) ,,alja", akkor konstatálhatjuk, hogy Anthony Giddens (Norberto Bobbio nyomán) végül is meglehetôsen világosan látja, mi az, ami végsô soron megkülönbözteti a baloldalt a jobboldaltól: a társadalmi igazságosság, avagy az egyenlôség kérdésének felvetése. Giddens ehhez még azt is hozzáfûzi: ,,A bal oldalon állók nemcsak hirdetik a társadalmi igazságosságot, hanem ezzel együtt azt is vallják, hogy az államnak kulcsszerepet kell betöltenie e cél elérésében."[61]

-

Ennek megfelelôen késôbb azt is egyértelmûen kimondja, hogy ,,az újraelosztásnak nem szabad lekerülnie a szociáldemokrácia napirendjérôl."[62] Csakhogy - és ezt Giddens tulajdonképpen nem is vitatja (nem véletlenül viseli könyve A szociáldemokrácia megújítása, és nem pedig, mondjuk A szociáldemokrácia meghaladása alcímet) - a baloldalt mindig is ez különböztette meg a jobboldaltól. Ez nem harmadik út, ez az elsô: a régi baloldal.
Ezen a ponton a harmadik út kénytelen ismét a szómágia eszközéhez
folyamodni - ezúttal a régi baloldaltól való megkülönböztetôdés érdekében.
A varázsszó ebben az esetben az ,,esélyegyenlôség", amit a harmadikutasok az általuk kívánatosnak tartott célkitûzés megjelölésére használnak, szemben a régi baloldal által favorizált ,,eredményegyenlôséggel", avagy ,,a végkimenetel egyenlôségével" (equality of opportunities vs. equality of results/outcome). Hogy mi ebben a szemfényvesztés? Az, hogy ha belegondolunk, végsô soron az esélyek is - bizonyos fajta - eredmények. Az esélyegyenlôség, akárhogy is nézzük, nem más, mint a végkimenetel bizonyos fajta egyenlôsége.[63]
Mindenesetre azzal a Nyilatkozat szerzôi is tisztában vannak, hogy ,,a piac »láthatatlan keze« nem teremt esélyegyenlôséget". Így, bár, mint emlékszünk rá, ,,az amerikaiak többsége immár nem hisz abban, hogy napjaink problémáinak megoldását a nagyobb, erôsebb központi kormányzatban kellene keresni", mégsem marad más lehetôség, mint ,,helyreállítani az állam problémamegoldó képességét". Igaz, ezúttal nem az a cél, hogy ,,létrehozzunk egy állami programot minden egyes probléma megoldására", hanem az, hogy ,,képessé tegyük az egyéneket és a közösségeket arra, hogy megoldják saját problémáikat" (erre a célra persze muszáj lesz létrehozni néhány állami programot).[64] Amirôl Ronald Reagan egy másik mondása jut eszünkbe, amikor egy televíziós vitában így kommentálta liberális ellenfele egyik javaslatát: ,,Látja, már megint kezdi!" (,,There you go again!").
A harmadik út akcióban
Ideológiájának (avagy annak hiányának) az eddigiekben megkísérelt elméleti elemzése úgy érezzük megfelelô alapot szolgáltat arra, hogy a hátralevôkben megpróbáljuk megmagyarázni a harmadik út gyakorlatban nyújtott teljesítményét, illetve megkockáztassunk néhány elôrejelzést várható jövôjét illetôen.
A harmadik úttal kapcsolatban gyakran idézik a néhai Lee Atwater, a legendás texasi kampánymenedzser bonmot-ját: ,,Az út közepén nincs más, csak egy fehér csík és egy döglött tatu." Az ,,aktív" (avagy ,,radikális") centrumról szóló minden harmadikutas szólam (b kategória) ellenére, véleményünk szerint igen találóan. A harmadikutas kormányzatok politizálása, úgy találjuk, tökéletesen leírható a (régi) baloldal és a(z új) jobboldal közötti, elsôsorban a külsô körülmények (mindenekelôtt a közvéleménykutatási eredmények) által befolyásolt ingadozással. A kettô között (avagy rajtuk ,,túl") ugyanis, mint azt a fentiekben megpróbáltuk kimerítôen illusztrálni, nincs túl sok minden.
A Washington Post 1998. január 11-i számában megjelent cikkében E. J. Dionne jr. (aki egyébként - az amerikai sajtóban szinte egyedül - rendszeresen, és általában igen pozitív hangnemben foglalkozik a harmadik út törekvéseivel), a konszenzusos közvélekedéssel összhangban, a következôképpen értékelte Bill Clinton elnökségének pillanatnyi állását:
,,Jelenleg a Harmadik Clinton felemelkedésének lehetünk tanúi. Az Elsô Clinton 1993 januárjától a Demokrata Párt 1994-es kongresszusi választásokon elszenvedett katasztrofális vereségéig kormányzott. A Második Clinton az elmúlt év végéig regnált. Ha minden jól megy, a Harmadik Clinton az elnöki ciklus 2001-es lejártáig fog kormányozni. Ha kudarcot vall, egy Negyedik, valószínûleg alaposan csökkent értékû Clinton lesz majd kénytelen átvenni a helyét. "[65]
Clinton elsô - baloldali - periódusának meghatározó intézkedései az 1993-as költségvetésben végrehajtott (és az akkor még demokrata párti ellenôrzés alatt álló Kongresszussal elfogadtatott) jelentôs adóemelés, illetve a neje, Hillary vezetésével készült egészségügyi reformtervezet volt, amely az állam szerepének jelentôs megnövelésével törekedett kiterjeszteni az egészségbiztosításban részesülôk körét. Ez utóbbi azonban olyan népszerûtlennek bizonyult (ellenzôi az amerikai gazdaság egyheted részét kitevô egészségügyi szektor államosításaként aposztrofálták), hogy Clinton arra kényszerült, hogy az egész tervezetet visszavonja. Ez sem tudta azonban megakadályozni pártja történelmi méretû vereségét a ciklus félidejében esedékes kongresszusi választásokon (a demokraták negyven év óta elôször vesztették el a Képviselôház feletti kontrollt; ráadásul a szenátus is republikánus kézre került, sôt a pártnak tagállami szinten is rendkívül súlyos veszteségeket kellett elkönyvelnie).
Clinton levonta a tanulságot: ha 1996-ban eséllyel kíván harcba indulni az újraválasztásért, jobboldali fordulatot kell végrehajtania. Ebben elsôszámú segítôtársa a közismerten republikánus párti politikai tanácsadó
(korábban többek között az amerikai liberális körökben az elsô számú közellenség posztjára kitûnô eséllyel pályázó kôkonzervatív Jesse Helms szenátor munkatársa), Dick Morris lett, akinek képe az együttmûködés csúcspontján a Time magazin címlapján is megjelent. Morris tanácsai nyomán Clinton - a demokrata frakció hangos ellenkezése dacára (sôt, hangsúlyozandó a baloldaltól való elhatárolódását, kifejezetten provokálva azt) - megállapodott a Kongresszus (immár) republikánus vezetésével a költségvetési egyensúly helyreállításáról, majd nem sokkal a választások elôtt
ünnepélyesen aláírta a munkanélküli segélyezés reformjáról szóló, a republikánusok által elfogadott törvényt, amely radikálisan csökkentette a segélyre jogosultak körét (a nem éppen szélsôséges baloldaliságáról híres - néha neokonzervatívként is emlegetett - tekintélyes New York-i demokrata szenátor, Daniel Patrick Moynihan drámai beszédben követelte a törvény megvétózását, a téli hidegben az utcán halálra fagyó gyermekek rémképét vetítve elôre). Ebbôl az idôszakból (az 1996-os State of the Union beszédbôl) származik Clinton talán legtöbbet idézett mondata (az után, hogy ,,Nem volt szexuális kapcsolatom azzal a nôvel"): ,,Az állami beavatkozás korának vége." (,,The era of big government is over.")
Ami Clinton harmadik korszakát illeti - mellyel kapcsolatban E. J. Dionne cikkében bizakodásának ad hangot többek között Will Marshall, a PPI elnöke -, az nem sokkal élte túl a cikk megjelenését. Néhány nappal késôbb a világ megismerhette Monica Lewinsky nevét, ami egyet jelentett a Dionne által jelzett negyedik, alaposan csökkent értékû Clinton színrelépésével. Dionne értékelését az elsô két Clintonról így nyugodtan olvashatjuk az elsô újdemokrata elnök egész munkásságának - egy újdemokrata-szimpatizáns szájából elhangzó - értékeléseként: ,,Válaszütései sokkal emlékezetesebbek, mint a harc irányítása terén felmutatott teljesítménye... kudarcot vallott abban, hogy egy olyan folytatható politikai projektet építsen fel, amely túléli elnökségét."
Van azonban a Negyedik Clinton mûködésének is egy témánk szempontjából nem érdektelen politikai tanulsága. Lee Atwater mondása az út közepérôl és a döglött taturól elsôsorban arra a kockázatra utalt, amivel a centrum felé törekvô politikusoknak óhatatlanul szembe kell nézniük: miközben megpróbálják elhódítani a rivális párt szavazóit - mint tették ezt, okulva a nyolcvanas évek választási kudarcaiból, a harmadik út követôi -, elveszíthetik saját hagyományos támogatóikat. Ez különösen olyan válsághelyzetekben tesz szert döntô jelentôségre, amikor az újonnan szerzett támogatók hûsége megkérdôjelezôdik. Abban, hogy Clintonból a Lewinsky-ügy kapcsán nem lett ,,döglött tatu", elévülhetelen érdemeket szerzett a fekete polgárjogi aktivista, Jesse Jackson tiszteletes - korábban a DLC egyik leghangosabb kritikusa -, akiben Clinton a nehéz idôkben lelki támaszra talált (a fekete lakosság nagyarányú részvétele az 1998-as kongresszusi választásokon, mely jelentôs mértékben hozzájárult a republikánusok által elszenvedett veszteségekhez, nyilván szintén nem ártott).
Az impeachment - az elnök Kongresszus általi felelôsségrevonása - az amerikai politikai rendszerben kivételes helyzetet jelent. A brit miniszterelnöknek azonban állandó jelleggel szüksége van a parlament támogatására ahhoz, hogy hivatalban maradhasson. Ez az, ami Roy Hattersley korábban idézett, Tony Blairnek címzett figyelmeztetésének különös jelentôséget kölcsönöz.
Attól persze, hogy a Clintonéhoz hasonló botrányba keveredjen, Blairnek nem kell tartania. Nemcsak példás családi élete tanúskodik arról, hogy esetében Clintonnál sokkal szilárdabb jellemmel van dolgunk, hanem az is, hogy kormányra kerülése után - Clintonnal ellentétben - nem távolodott el az elsô adandó alkalommal a választási kampány során ígért centrista politizálástól.
A Blair-kormány megalakulásának elsô évfordulóján az Economist címlapján a miniszterelnök képével, és ezzel a felirattal jelent meg: ,,A legfurcsább tory, akit valaha láttunk." Az azonos címet viselô vezércikk pedig megállapítja: ,,Tény, hogy Tony Blair elsô évében úgy viselkedett, mint egy tory miniszterelnök."[66] Ezt az értékelést aztán a lap szokásához híven egy hosszabb elemzô cikkel is alátámasztja. Fôbb érvei a következôk: a kormány a legfontosabb adónemet, a jövedelemadót - ígéretéhez híven - meghagyta a toryk által megállapított szinten; a költségvetési kiadások terén ugyancsak tartotta magát a még a toryk által elôzetesen tervbe vett keretszámokhoz (hozzátehetjük, hogy ezt a kormány két évre vállalta - és a vállalását teljesítette is); továbbá nem vonta vissza Margaret Thatcher szakszervezet-ellenes reformjait, sôt, mint az Economist megjegyzi: ,,David Blunkett (az oktatásügyi miniszter) olyan hangnemben tárgyal a pedagógusokkal, ahogyan a tory miniszterek mindig is szerettek volna, de sosem mertek"; legfontosabb új kezdeményezése pedig nem más, mint a munkanélküli-ellátás az amerikai (mint említettük: republikánus) példa által inspirált reformja.
Mindez persze nem csekély csalódottságot és elégedetlenséget váltott ki a Munkáspárt baloldalán, amelynek megnyilvánulásaiból korábban már bôséges ízelítôt adtunk. Azóta a kormányra baloldalról nehezedô nyomás kezdi megtenni hatását. A legutóbbi költségvetési számok mind az adóteher, mind a kiadások esetében nem elhanyagolható növekedésrôl tanúskodnak, ami nyomán a sajtó elkezdett a régi típusú munkáspárti adóztató-költekezô politika visszatérésérôl cikkezni.[67]
Ennek ellenére a hagyományos munkáspárti szavazók kiábrándultsága egyelôre nem enyhül: az Európa Parlament 1999-es választásain (amely kapcsán Roy Hattersley figyelmeztetése eredetileg megfogalmazódott), illetve a 2000-es helyhatósági választásokon távolmaradásuk fájdalmas munkáspárti veszteségekhez vezetett. A parlamenti padsorokban növekvô türelmetlenségrôl árulkodott még 2000 januárjában a korábban Blair megbízható szövetségeseként számon tartott Peter Kilfoyle védelmi államtitkár lemondása, tiltakozásul a kormány egyoldalúan a középosztály megnyerésére

irányuló politikája ellen. Mint egyre több kommentátor emlékeztet rá: a körülmények hasonló kombinációja - a parlamenti képviselôk félelme egy esetleges választási vereségtôl - vezetett annak idején Margaret Thatcher bukásához.[68]
A harmadik út jövôje
Mindez azonban már átvezet a harmadik út jövôjével kapcsolatos spekulációkhoz. Azt viszonylag nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy a harmadik útnak mint önálló, disztinktív politikai ideológiának a befolyása meglehetôsen korlátozottnak fog bizonyulni. Ennek legfontosabb oka az, hogy a harmadik út mint önálló, disztinktív politikai ideológia - ahogy azt a fentiekben igyekeztünk bebizonyítani - nem létezik. Ami azt illeti, még csak a harmadik útnak mint egy legalábbis névleg önálló, disztinktív politikai ideológia elnevezésének sem jósolhatunk túlzottan bíztató jövôt. Tony Blair például az 1999-2000-es politikai szezon kezdetén adott négy hosszabb sajtóinterjúban egyetlenegyszer sem említette.[69]
A harmadik út mint politikai jelenség azonban kétségtelenül létezik. Lényegét az angolszász baloldali pártok centrista újjászületésében ragadhatjuk meg, ami egyúttal az elmúlt évtizedek konzervatív (új jobboldali) fordulatának konszolidációját is jelenti. David Marquand egy cikkében a thatcherizmus és az Új Munkáspárt stílusbeli különbségeit hozza fel annak bizonyítására, hogy ,,a széles körben elterjedt nézet, mely szerint az Új Munkáspárt a thatcherizmust folytatja más eszközökkel, reménytelenül téves". Marquand ezt írja:
,,Margaret Thatcher harcos volt; Tony Blair gyógyító. Míg Thatcher megosztott, Blair egyesít. Míg Thatcher a »belsô ellenségrôl« beszélt, Blair »a néprôl«. A thatcheristák üldözött kisebbségnek érezték magukat, akiket gonosz, kíméletlen és hatalmas ellenség vesz körül. [...] Az Új Munkáspárt... úgy beszél és viselkedik, mintha a nemzeti konszenzust testesítené meg. [...] A thatcherista hidegzuhany helyett meleg fürdôt ajánl."[70]
Az Economist, amely, mint láttuk, a Marquand által ,,reménytelenül tévesnek" minôsített nézetet vallja, mindezt éppenhogy saját álláspontjának alátámasztásaként fogja fel:
,,Margaret Thatcher érdes, konfrontatív és megosztó volt (mivel ô igazi forradalmár volt, ilyennek kellett lennie). Kivéve, amikor saját pártjához szólt. Tony Blair sima modorú, konszenzuskeresô és »befogadó« (mivel ô konszolidátor, kivéve amikor saját pártjához szól, ilyennek kell lennie)."[71]
Mint az eddigiekbôl valószínûleg már nyilvánvalóvá vált, mi az Economist álláspontját osztjuk. Ez viszont azt jelenti, hogy a harmadik út jövôjérôl ilyen értelemben (politikai jelenségként) sincs túl sok értelme beszélni - tekintve, hogy egy egyszeri fejleményrôl van szó, ami mára többé-kevésbé teljes egészében lejátszódott.
Tôzsdei szakértôk szerint ahhoz, hogy egy hosszabb bessz véget érjen, az szükséges, hogy a befektetôk lelkileg kapituláljanak - amikor már senki sem számít az áresés megállására, rendszerint akkor következik be fordulat. A harmadik út véleményünk szerint a baloldal intellektuális kapitulációja a(z új) jobboldal elôtt. Ami a baloldal jövôjére nézve akár még biztató is lehet. A harmadik út rövid tündöklése azonban nem más, mint a hetvenes-nyolcvanas évek konzervatív fordulatának utolsó fejezete.


Jegyzetek

[1] Anthony Giddens: A harmadik út. A szociáldemokrácia megújulása. Ford.: Battyán Katalin. Budapest, Agóra Marketing, 1999.
[2] The third way revealed. The Economist, September 19, 1998.
[3] Milton Friedman: Capitalism and Freedom. Chicago, UCP, 1982. vivii. p. Friedman a Free to Choose címû (az amerikai közszolgálati csatornán, a PBS-en sugárzott) tévésorozatban (egyfajta amerikai Dr. Agyként) a piacgazdaság elônyeirôl tartott elôadásokat.
[4] Friedrich A. Hayek: Miért nem vagyok konzervatív? Ford.: Balogh Katalin. In Ludassy Mária (szerk.): Az angolszász liberalizmus klasszikusai II. Budapest, Atlantisz, 1993. 150151. p.
[5] Andrew Marr: Now for a really conservative century. New Statesman, December 20, 1999.
[6] Nem véletlenül ajánlotta a korábbi éles Churchill-bírálatáról elhíresült konzervatív történész, Andrew Roberts nemrég megjelent Salisbury-monográfiáját ,,Margaret Thatchernek, egy illiberális torynak". Nem véletlenül nevezte továbbá az amerikai új jobboldal egyik vezéralakja, Newt Gingrich a régi jobboldal emblematikus figuráját, Bob Dole szenátort valaha ,,a jóléti állam adóbehajtójának". Szintén nem véletlenül minôsítette Lawrence Kudlow, az új jobboldal befolyásos gazdaságpolitikai szakértôje Nixont (Dole mentorát) a 20. század (közvetlenül a nagy gazdasági világválságért felelôsnek tartott Herbert Hoover után) második legrosszabb elnökének.
[7] David Warsh: The pool reporter. Boston Globe, October 10, 1999.
[8] Arra nem szívesen térnénk ki, hogy a harmadik út hívei nem igazán szeretik, ha eszméiket a lealacsonyító ,,ideológia" szóval illetik - mivel magunk alapjában véve semmi kivetnivalót nem találunk abban, ha a politikai szereplôk rendelkeznek bizonyos elképzelésekkel arról, hogy mit (és fôleg miért) kívánnak elérni (és mi az ideológia szót ebben az értelemben használjuk: azaz a politikai gondolkodás egy szintjét értjük alatta, amely valahol az absztrakt ,,politikai filozófia" és a konkrét pártprogramok között helyezkedik el; ebben az értelemben egyébként, ha jobban belegondolunk, amikor a harmadik utat ,,ideológiának" nevezzük, tulajdonképpen egy nem teljesen kiérdemelt megtiszteltetésben részesítjük).
[9] Geoffrey Wheatcroft: The Paradoxical Case of Tony Blair. Atlantic Monthly, vol. 277 (June 1996) no. 6. 2240. p.
[10] Think-tanks. Proliferation. The Economist, July 19, 1998.
[11] A Hattersley-idézetek forrásai: Prisoners of New Labour. The Guardian, January 18, 1999; Lost cool. The Guardian, June 19, 1999; Blair denounces old beliefs and derides those who cling to them. The Observer, June 20, 1999; When the worms turn. The Guardian, September 27, 1999.
[12] Blair állítólag egyszer azt mondta, akkor lesz biztos benne, hogy a pártban véghezvitt változások visszafordíthatatlanok, ha a tagság ,,megtanulja szeretni" Mandelsont.
[13] Paul Foot: Adoring the rich. The Guardian, December 29, 1998. Mandelson, aki akkoriban ipari és kereskedelmi miniszter volt, kamatmentes kölcsönt fogadott el a Munkáspárt egyik gazdag üzletember támogatójától, amit ráadásul elfelejtett megemlíteni a vagyonbevallásában. Azóta egyébként, közel egyéves számûzetés után, visszatért a kormányba.
[14] Mark Lawson: Designer drivel. The Guardian, January 9, 1999.
[15] Audacity is Blair's best policy. The Observer, January 24, 1999.
[16] Anthony Giddens: Why the old left is wrong on equality. New Statesman, October 25, 1999.
[17] Tony Blair: The Third Way: New Politics for the New Century. Fabian Society, 1998.
[18] Goldilocks politics. The Economist, December 19, 1998.
[19] Giddens: A harmadik út. 78. p.
[20] Uo. 173. p.
[21] Major wanted Thatcher ,destroyed', diaries reveal. The Sunday Telegraph, September 19, 1999. A szóban forgó közeli munkatárs a néhai Judith Chaplin, Major volt politikai fôtanácsadója.
[22] His Major error. The Daily Telegraph, October 13, 1999.
[23] Andrew Roberts: Lies, damned lies and memoirs. The Times, October 14, 1999. Roberts, miután idézi Major egy másik botrányos megjegyzését, mely véletlenül behallatszott egy közelben lévô mikrofonba (,,kib........ keresztre fogom feszíteni a jobboldalt"; elnézést, szó szerinti idézet), ezekkel a szavakkal zárja cikkét, melybôl egyébként is süt a megvetés: ,,Ez egy klasszikus Major megnyilvánulás: sikerült egyetlen mondatba sûrítenie egy blaszfémiát, egy trágárságot, egy nyelvhelyességi hibát, és egy olyan ígéretet, amelyet nem tudott betartani." (A nyelvhelyességi hiba egy ún. split infinitive: ,,I'm going to f..... crucify the Right.")
[24] Boris Johnson: That nice Mr. Major's been airbrushed out of history. The Daily Telegraph, October 7, 1999.
[25] Blair and Thatcher in secret talks. The Sunday Telegraph, May 25, 1997.
[26] Boris Johnson: Give the man a handbag. The Daily Telegraph, September 30, 1998. ,,Mindössze annyit kellett volna még mondania, hogy Nagymama lettünk vagy Nem és nem és nem, és az hommage, avagy plágium tökéletes lett volna."
[27] The third way revealed. The Economist, September 19, 1998.
[28] Michael Kramer: The Brains Behind Clinton. Time Magazine, May 4, 1992.
[29] Kenneth Baer publikálatlan oxfordi disszertációja nyomán idézi: Jonathan Chait: The Slippery Center. The New Republic, November 16, 1998.
[30] Philip Gould könyvének (The Unfinished Revolution: How the Modernisers Saved the Labour Party. Little, Brown, 1998) kivonatos közlése nyomán. The Making of New Labour I-IV, The Times, October 1922, 1998.
[31] Everett Carll Ladd: Nobody's buying, illetve Mark J. Penn: The New Democratic Electorate. The New Democrat, (January/February, 1998). A szerkesztôségi bevezetô szerint, míg Penn cikke ,,lerombolja a szilárdan liberális demokrata bázis sztereotípiáját", addig Laddé - ugyancsak közvélemény-kutatási adatok alapulvételével - azt bizonyítja, hogy ,,a Demokrata Párt számára a baloldali elhajlás politikai öngyilkossággal ér fel".

[32] William A. GalstonElaine C. Kamarck: Five Realities that will Shape 21st Century Politics, illetve Mark J. Penn: The Active Center Holds. Blueprint, Fall, 1998. A választói preferenciák kipuhatolásának egyébként ma már nem a hagyományos közvélemény-kutatások jelentik az egyetlen módját. Legalább olyan gyakorisággal használják az üzleti marketingbôl kölcsönzött focus group technikát, amelynek lényege, hogy néhány, az elérni kívánt csoportot reprezentáló választópolgárt meghívnak, és személyesen kérdezik ki ôket elvárásaikról, illetve igyekeznek felmérni reakcióikat. Philip Gould már idézett könyvében alig leplezett büszkeséggel számol be arról, hogy az 1997-es kampány ideje alatt hetente hat ilyen felmérést végzett.
[33] Az említett kifejezések nehezen fordíthatóak magyarra. Eredetüket illetôen a következô találgatással szolgálhatunk: középiskolai fizikaórákról felrémlik, hogy ott az elektronok egyik (valamilyen módon a forgással kapcsolatos) tulajdonságát illettük a ,,spin" elnevezéssel - amely lehetett pozitív vagy negatív. Nos, a médiában ehhez hasonlóan kaphat egy hír vagy nyilatkozat pozitív vagy negatívspint - azaz tálalható pozitív vagy negatív felhangokkal. Ezt igyekszik befolyásolni a spin doctor - ahol a doctor nem a gyógyításra, hanem valaminek a (rokonértelmû) kiigazítására utal. Talán akkor járunk a legközelebb a valósághoz, ha magyarul a ,,médiamanipuláció", illetve a ,,médiamanipulátor" kifejezéseket használjuk.

[34] Dennis Kavanagh és Anthony Seldon könyvét (The Powers behind the Prime Minister. Harper Collins, 1999) ismerteti: Downing Street power base ,isolating Blair'. The Times, November 9, 1999.
[35] Peter Oborne könyvébôl (Alastair Campbell And The Rise Of The Media Class. Aurum Press, 1999) kivonatokat közölt: The Express, September 2023, 1999.
[36] Bruce Anderson: A Secretary of State who is unfit to remain in office. The Spectator, March 18, 2000.
[37] Simon Hoggart: No joke for No 10 when Hague gag hits the target. The Guardian, November 11, 1999.
[38] Spinning for victory. The Daily Telegraph, October 16, 1999.
[39] John Lloyd: Falling out. Prospect, October 1999.
[40] Kérjük a nyájas olvasót, higgye el, hogy Hayek gyakori felbukkanása a szövegben nem (jó, rendben: nem kizárólag) a szerzô iránta való, határokat nem ismerô csodálatának következménye. A kortárs angolszász politikai-ideológiai vitákban Hayek tényleg az egyik legtöbbet hivatkozott szerzô.
[41] Roy Hattersley: Up and down the social ladder. The New Statesman, January 22, 1999. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Hattersley (miközben arról a ,,vákuumról ír, ,,amelyet új munkáspárti körökben koherens kormányzati filozófiaként tartanak számon") valójában nem azzal vádolja Blairéket, hogy Hayek programjából válogatnak. Hanem azzal, hogy Hayek programjából válogatnak. Hayek programja ugyanis, bár Hattersley számára nem túl vonzó, legalább intellektuálisan koherens. Az Új Munkáspárt viszont ,,hajlandó nagyvonalúan feláldozni az intellektuális konzisztenciának még a látszatát is a hatalom kedvéért". Márpedig ,,egy kormánynak igazán jobban kellene adnia a reputációjára".
[42] Idézi: Virginia Postrel: After Socialism. Reason, November, 1999.
[43] Charles Leadbeater: New Labour's secret godfather. New Statesman, May 10, 1999.
[44] Jon Hibbs: Blair models Labour on old Liberals. The Daily Telegraph, December 16, 1998.
[45] Érthetô okokból a centenáriumi rendezvényeken elmondandó beszédek nem a legjobban feleltek meg a célnak, különös tekintettel a már amúgy is zaklatott párttagságra. Annál inkább megfelelt viszont a beszédek várható tartalmának némiképp tendenciózus elôzetes kiszivárogtatása, melynek révén nemcsak a szélesebb közvélemény számára sikerült jó elôre a múlttal való szakításra helyezni a hangsúlyt, de egyben közvetve, a negatív várakozások felkeltése által, melyek utóbb túlzottnak bizonyultak, a tagság elégedetlenségét is mérsékelni lehetett. Aki a fent leírt eljárást netán túlzottan körülményesnek, és ezért nehezen hihetônek találja, annak javasoljuk, hogy térjen vissza még egyszer az Alastair Campbellrôl írott részhez.
[46] Andrew Rawnsley: History is bunk. Well, 95 per cent of it. The Observer, September 26, 1999.
[47] Patrick Wintour: 100 years of failure, Blair to tell party. The Observer, February 20, 2000.
[48] Fred SiegelWill Marshall: Liberalism's Lost Tradition. The New Democrat, September/October, 1995.
[49] Giddens: A harmadik út. 133, 145. p.
[50] Idézi Lloyd: Falling out.
[51]The New Progressive Declaration. A Political Philosophy for The Information Age. Washington, Progressive Foundation, 1996. 23. p.
[52] Uo. 23, 4, 6. p.
[53] Uo. 78. p.
[54] Uo. 10, 15, 17. p.
[55] Uo. 23. p.
[56] A harmadik útnak az új jobboldal meghaladására irányuló erôfeszítései jellemzésére talán nem is a ,,retorika" a legmegfelelôbb kifejezés, hanem inkább a ,,szómágia". A szómágia híve bizonyos szavak, kifejezések szertartásos ismételgetésétôl azt várja, hogy ezáltal hatást gyakorolhat a valóságra. A harmadik út eszköztárában ehhez hasonlatos szerepet töltenek be az olyan, eposzi jelzôk állhatatosságával felbukkanó szavak, mint például az új jobboldal állítólagos törekvése az állam teljes ,,lerombolására" (,,dismantle" - a Nyilakozatban még kétszer tér vissza, de Blair is használja írásában).
[57] The strangest Tory ever sold. The Economist, May 2, 1998.
[58]Declaration. 10. p. (Az eredetiben: ,,replacing top-down bureaucratic government with a new model for bottom-up self-governance" - véleményünk szerint így még azt a kevés értelmét is elveszti, amit a fordítás - akaratunk ellenére - esetleg kölcsönzött neki.)
[59] Giddens: A harmadik út. 39. p.
[60] Uo. 7176. p.
[61] Uo. 5253. p.
[62] Uo. 116. p.
[63] Erre egyébként bizonyos vonatkozásban Anthony Giddens is rátapint (ha kissé bizonytalanul is), amikor egy helyen így ír: ,,ami az egyik generáció számára az esélyek egyenlôsége, az a következô generáció számára a végkimenetel egyenlôtlensége." Amit Giddens valószínûleg mondani akart (de úgy tûnik, kissé belezavarodott), az alighanem a következô: ,,ami az egyik generáció számára az esélyek egyenlôsége, és a végkimenetel egyenlôtlensége [hiszen ezzel állítólag nincs problémája], az a következô generáció számára már ismét az esélyek egyenlôtlensége." (Anthony Giddens: Why the old left is wrong on equality. New Statesman, October 25, 1999.)
[64]Declaration. 3, 6, 4, 10. p.
[65] E. J. Dionne jr.: Get Ready For Clinton's Third Act. The Washington Post, January 11, 1998.
[66] The strangest Tory ever sold. The Economist, May 2, 1998. (Szójáték a ,,the strangest story ever told" - ,,a legfurcsább történet, amit valaha hallottunk" - elterjedt szófordulatra alapozva; szó szerinti fordításban: ,,A legfurcsább Tory, akit valaha eladtak nekünk.")
[67] Lásd pl. David Smith: Return to tax and spend. The Sunday Times, March 26, 2000.
[68] Adott esetben Blair alternatívája Gordon Brown lehet, aki egyrészrôl pénzügyminiszteri mûködésével megnyugtatóan bizonyította, hogy nem híve a régi Munkáspártot jellemzô felelôtlen költekezésnek, másrészrôl viszont Blairnél sokkal jobban megtalálja a hangot a párttagság hagyományos baloldali érzelmû részével is. A Blair és Brown közötti viszony korántsem felhôtlen - utóbbi úgy érzi, hogy 1994-ben igazságtalanul fosztották meg a miniszterelnök-jelöltségtôl. A két politikus tábora közötti feszültség fellobbanása következtében kellett 1998 végén elôbb Blair bizalmasának, Peter Mandelsonnak (átmenetileg), majd mintegy elégtétel gyanánt Brown szóvivôjének, Charlie Whelannak távoznia posztjáról (utóbbi szivárogtatta ki az elôbbi kétes kölcsönügyletét). Az eseménysort többen egy Shakespeare-drámához hasonlították - amelynek utolsó felvonása, az obligát vérfürdôvel, még hátra van. (Boris Johnson: Bodies everywhere, but this is just Act II. The Daily Telegraph, January 5, 1999; Steve Richards: If these shadows have offended... The New Statesman, January 8, 1999.)

[69] Holiday is over for man with a mission. The Times, September 2, 1999; My moral manifesto for the 21st century. The Observer, September 5, 1999; Blair: We're getting the job done. The Guardian, September 25, 1999; That speech? I stand by what I said. The Daily Telegraph, October 20, 1999.

[70] David Marquand: The Blair Paradox. Prospect, May, 1998.
[71] The strangest Tory ever sold. The Economist, May 2, 1998.


Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu



C3 Alapítvány c3.hu/scripta/