A történetírás manapság mind többet és egyre gyakrabban foglalkozik önmagával. Erre nem egyszer a historiográfia mûfajának keretei között, olykor viszont a történetírás elméleti alapjainak filozófiai igényû vizsgálódásával kerít sort. Világosan megmutatkozott az önreflexió iránti fokozott igény Oslóban a 19. Nemzetközi Történettudományi Kongresszuson is, ahol feltûnôen sok ülést szerveztek az olyan kérdések megvitatására, mint a globális történelem módszerei és fogalmai, a professzionális történetírás problémái, vagy a történész felelôssége az emlékezet és a kollektív identitás megkonstruálásában és fenntartásában. Semmi kétség, e kérdések napirendre kerülése egyfajta szellemi válság tudatosításának az igényét jelzi, amit viszont a tudományos megismerés alapjainak újragondolása követ. Ezt a benyomást erôsíti az is, hogy a diskurzusok szinte mindig a körül a kérdés körül forognak: objektív-e, illetve mennyire lehet egyáltalán objektív a történetírás. Georg G. Iggers, napjaink egyik legtekintélyesebb historiográfusa nem véletlenül választotta a 20. századi európai és észak-amerikai történetírásról írt legutóbbi munkájának rendezôelvéül azt a kérdést, hogy miként változott az idôk során az objektivitásnak, vagyis a múltnak mint racionálisan megismerhetô valóságnak a fogalma. A mából visszatekintve pedig azért tûnhet ez fontos és kiemelt problémának, mert a posztmodern felfogás lényegében illúziónak minôsíti a szakszerû történetírás objektivitás iránti igényét. Iggers nem tartozik ugyan a posztmodern lelkes és feltétlen hívei közé, ám végül ô sem hárítja el magától teljesen a posztmodern teoretikusai által megfogalmazott episztemológiai szkepszist.[1]

------
 

Az ,,objektivitás-probléma"
és a magyar történészek
Nálunk mind ez ideig alig érzékelhettük a probléma történetírói tudatosítását, bár utóbb idehaza is akadt néhány historikus, aki számot vetett az objektivitás fogalmi revíziójával. Kövér György, amikor a honi társadalomtörténet-írást nemzetközi tudományos kontextusban vizsgálta, futólag említést tett a ,,linguistic turn" által kiváltott sokkról is, amely - szerinte - kizárja azt a lehetôséget, hogy a társadalomtudományos történetírás válságára a múlthoz történô változatlan visszatérés legyen a válasz.[2] Engel Pál pedig egy vele készített interjúban, ahol történetírói ars poeticájáról faggatták, kertelés nélkül kijelentette: ha a történetkutatás nem is, a történetírás kétségkívül olyasfajta szellemi tevékenység, amely kívül esik a tudomány körén. Hiszen, így Engel, a felkutatott tények egy kerek történetben fogalmazódnak történelemmé, amelynek nyelve és felépítése egyaránt az irodalmiság, a fikcionalitás szabályait követi.[3] S nem hallgathatom el, hogy magam egy egész könyvet szenteltem annak a problémának, hogy a mód, ahogyan a történész az emlékezés, illetve az emlékezet megôrzött anyagából népének (vagy az emberiségnek) a múltját elbeszéli, közvetlenül megszabja a múlt így megrajzolt képét.[4]
Ezek a szórványosan idézhetô hazai megnyilatkozások azonban határozottan kivételt képeznek. Történészeink, már ha egyáltalán tudnak, vagy hajlandók tudomást venni a tudományos megismerés újabb keletû szkepticista kritikájáról, makacsul és egyöntetûen kitartanak a történetírói objektivitás - lényegében Ranke óta töretlen - múlt századi dogmája mellett.
E beállítottság jellemzô példáját adja Ormos Mária, aki elôzetesen megértônek mutatkozik ugyan a tudományos szkepszis felvetésével szemben (,,bizonyos határig osztom a történelem tudományosságát megkérdôjelezôk álláspontját"), ám nála ez csupán annyit jelent, hogy elismeri: a múltat illetôen ismereteink nem teljesek, tekintve, hogy a források nem egészen esnek egybe a múlt valamikori valóságával, hiszen ,,értékük más és más, de mindegyik viszonylagos." Majd így folytatja: ,,Jelenti-e vajon mindez együttvéve azt is, hogy történelem mint olyan nem is létezik? Azt hiszem, hogy nem." Végül pedig elismétli a jól ismert történetírói hitvallást ,,A történelemírásnak és a történésznek az a dolga, hogy az emlékek - írásbeliek és nem írásbeliek - segítségével minél hitelesebben feltárja és átadja mindenkinek a történelmét. Igaz, ez sohasem lehet teljes, és nem lehet minden vonatkozásban pontos. (...) Mindazonáltal [a történész] a megélt és ezáltal létezô történelmet akarja megérteni és megértetni."[5]
Hiba lenne, ha az objektivitás problémája iránt idônként megmutatkozó érzékenységet egyes-egyedül az elméleti önreflexió felettébb ritka megnyilvánulásaihoz kapcsolva vizsgálnánk. Több haszonnal jár, ha a történészeket ,,mûködés közben" figyeljük meg, ami a mûveikben implicite benne rejlô szemléleti elemek és beállítottságok rekonstruálására, rendszerezésére és kontextualizálására indít bennünket. Nem tûzhetjük azonban célul magunk elé a mai magyar történetírás egészének ilyen értelmû ,,átvilágítását"; ezt a szerzô korlátozott szakértelme eleve meghiúsítja. Arra törekszünk tehát, hogy a rendszerezés szándékával elsôsorban a kora újkort, illetve a modern kort, s csupán elvétve például a középkort érintô újabb történetírói termést vegyük szemügyre úgy, hogy kiderüljön belôle: honnan hová tart történetírásunk és milyen válaszokat kínál azokra az égetô kérdésekre, melyeket a rendszerváltozás, valamint az évezredforduló egymásra rakódó problémái egyre nagyobb nyomatékkal vetnek fel számunkra.
Változás és folytonosság történetírásunkban
Az utolsó negyedszázad magyarországi történetírásának értékelése során látszólag egyetértés uralkodik a diszkontinuitás tényét illetôen. Eltérnek viszont a vélemények abban a tekintetben, hogy miben rejlik a korábbi domináns történetírói diskurzustól való elszakadás lényege. Az egyik álláspont szerint a változás abban áll, hogy történetírásunk egyszeriben visszatalált arra a második világháború után elhagyott útra, amely a nemzeti történelem hiteles ábrázolását követeli meg a historikustól. ,,A külföldi szellemtudomány és a belsô magyarországi szellemi fejlôdés - hosszabb távon - érdekes (és értékes) hatást gyakorolt a magyarországi történelemtudományra. Fôleg a fiatal és fiatalabb történészgenerációban erôsödött meg és kezdett lombosodni a nemzeti szellem. (...) Annyi hamis és a mai magyarságtól idegen bálvány tanaiból kiábrándulva, számos hazai történész felfedezte magyarságtudatát és egyben a feladatot is, ami a felismeréssel együtt járt. Hol volt a kezdet? Kié az érdem, hogy a nagy háború, az »ötvenes évek«, illetve a levert forradalom után nemzeti történelmünk birtokbavétele ismét megkezdôdhetett? Ma már felállíthatjuk a határköveket, s megállapíthatjuk, hogy az új történeti folyamat a hetvenes évek elején vette kezdetét..." - vonja meg a mérleget az emigráns pozíciójából ítélô historikus.[6]
Szintén a hetvenes évtizedhez, az évtized a derekához köti a nevezetes historiográfiai váltást a másik megítélés, amely a társadalomtörténet váratlan hazai megjelenésében jelöli meg a változás okát. Igaz, Benda Gyula szerint a ,,látványos fordulat" ekkor még nem járt együtt nemzedéki váltással, és a kutatások intézményi rendje sem módosult érdemben a korábbiakhoz képest, hiszen minderre majd csak a következô évtizedben került sor. Akkor, midôn ,,a társadalomtörténet sajátos történeti véletlenek révén alulról szervezôdött meg, s e formájában modellként szolgált más tudományterületek számára is, gyûjtômedencéjévé lett számos új társadalomtudományi és történeti törekvésnek. Ez egyben változást hozott a beszédmódban is."
A szerzô - Gosztonyival éppen ellentétben - abban látja tehát a historiográfiai változás értelmét, hogy az ekkortájt jelentkezô ,,széles értelemben vett társadalomtörténeti szemlélet egy új civil társadalom alapvetô beszédmódjává, diszkurzusává válhat, s leváltja az állam, a politika, az eseménytörténetre épülô nemzeti történelmet".[7]
Elgondolkodtató, hogy miért ítélik meg történészeink szinte egy idôben egymástól ennyire különbözôképpen a hetvenes évek állítólagos historiográfiai fordulatát. Anélkül, hogy mélyebben belemerülnénk a kérdés vizsgálatába, annyit mindenesetre megállapíthatunk, a nézetek szembeötlô eltérése a hagyományos értelemben vett történetírói diszciplína felbomlásának vagy folyamatos erodálódásának a következménye. A diszciplína hagyományos fogalmán az értendô, hogy a modern történetírás múlt századi létrejöttekor azt a funkciót töltötte be, melyet a modern nemzetállam valóságosságának (legitimitásának) igazolása és lelki-kulturális identitássá transzformálása írt elô számára.[8] A szakszerû történeti elbeszélés e formájának társadalmi elfogadottságát utóbb a szakma professzionalizációjával együtt járó intézményesülés szilárdította meg. A történetírás azonban az utóbbi idôben láthatólag kezdi elveszteni az ôt annak idején a szaktudomány pozíciójába emelô funkcióját, azt a sajátszerû hivatását, hogy megteremtse és ápolja a nemzeti identitást. Nem állítom, hogy e téren betöltött szerepe mára teljesen elenyészett volna, az viszont tagadhatatlan, hogy elsôként a társadalomtörténet, újabban pedig az új kultúrtörténet paradigmájának hatására immár végérvényesen szertefoszlott az egy és oszthatatlan történészidentitás puszta lehetôsége is.[9]
A dolgot tovább bonyolítja, hogy Európa középsô, keleti és délkeleti régióiban, vagyis az úgynevezett posztszocialista országokban az ötvenes (a volt Szovjetunióban a húszas) évek is már valóban komoly töréshez vezettek a nemzeti történetírásban. A törést akkor az váltotta ki, hogy a korábban szinte kizárólagosan a nemzetállami identifikáció ügyét magáénak valló és abban leginkább érdekelt történettudományt ettôl kezdve erôszakkal az osztálypolitika közvetlen szolgálatába állították. S midôn e merôben másfajta politikai elvárás és hatalmi eszközökkel szorgalmazott társadalmi funkció szorítása idôvel valamelyest mégiscsak lazulni kezdett - erre nálunk, többek egybehangzó véleménye szerint, a hetvenes években került sor -, akkor a kényszerûen feladott eredeti funkció újra féledt. 1989 után pedig egy csepp kétség sem férhetett ahhoz, hogy mi kölcsönözhet megint értelmet és mi adhat érvényes közösségi feladatot a történetírásnak: természetesen a posztkommunista nemzetépítés (vagy inkább újraépítés) lelkes és öntevékeny szolgálata. A nemzeti hagyomány ekkoriban kibontakozó, s a régió mindegyik országában feltûnôen virulens politikai kultusza e fejlemény bizonnyal legékesebb tanújele.[10]

-

⁰ Ott azonban, így Magyarországon is, ahol e historiográfiai visszaút már némi elôzményre is támaszkodhatott (emlékezzünk a hetvenes évek említett váltására), a nemzetivé visszaalakulás folyamata kevésbé drámai körülmények között következett be. Ez teremt azután alapot a honi történetírással kapcsolatban (is) gyakran elhangzó ama vélekedésnek, mely szerint a késô kádári és a posztkommunista idôszak történetírása között (a jelenkorkutatás kivételével) szinte nincs is érdemleges különbség, nem beszélhetünk tehát semmiféle tudományos rendszerváltásról. Ám amíg egyesek ezt erôsen kárhoztatják (mivel elmaradt a tudomány olyannyira kívánatos szemléleti és személyi felfrissülése), addig mások számára (Glatz Ferenc történeti publicisztikájának minduntalan visszatérô megfogalmazásában) a kontinuitás azt bizonyítja, hogy már a kádári korszak is ,,jó úton haladt". ,,Az a rendszerváltás, ami végbement és végbemegy Magyarországon, nagyrészt annak köszönhetô, hogy a történettudomány végül is szakított mind a proletárdiktatúra, mind az ún. reális szocializmus ideológiai rendszerébe beépített történelmi alaptézisekkel."[11]

--

¹
A marxista-leninista fogalmi alapokra átállított és az osztálypolitika ideológiai szükségleteihez idomított kelet-európai történetírások ugyanakkor tartósan már azért sem válhattak tökéletesen zárt szellemi képzôdményekké, mert rájuk is hatott némiképpen az akkor sommásan burzsoáként megnevezett (megbélyegzett) nyugati történetírás megannyi új tendenciája. Az államtörténetírással szembeni ellenáramlatként színre lépô, s hosszú idôn át jószerivel szcientista, újabban viszont inkább hermeneutikus beállítottságú nyugati történetírás különösen ott éreztette hatását, ahol az állampárt egyébként is engedett valamennyit ideológiai monopóliumából. (Mindenekelôtt magyar és lengyel viszonylatban igaz e megállapítás, ugyanakkor merôben másként alakult a helyzet például Ceauescu Romániájában.)[12]
 

² Sôt, idônként éppen ez a szellemi orientáció tûnt hatalmi szempontból számára veszélytelenebbnek, melyet tolerálhatóbbnak ítélt a nemzeti történetkép érdekében teendô engedményeknél is. Hadd említsek ez utóbbira egyetlen szemléltetô példát. Andorka Rudolf saját bevallása szerint azért kezdett történeti demográfiával (a cambridge-i minta szerinti családrekonstitúcióval) foglalkozni, mert fônökei és végsô soron a politikai elit nem tûrte a korabeli népesedési folyamatok kapcsán kezdett demográfiai kutatásait. A ,,nemzeti sorskérdésként" definiált és módfelett átpolitizált jelenkori népesedési probléma vizsgálata helyett vagy részben vele párhuzamosan (pusztán egzisztenciális okokból is) járhatóbbnak tûnt számára a nyugati történettudomány egyik aktuális irányzatának adaptálása, azt ugyanis ekkor már nem nehezítették meg számára a hatóságok.[13]
Márpedig az, ami ekkoriban igazán hatni tudott a nyugati historiográfia korabeli kínálatából, éppen nem a német historizmus hagyományára emlékeztetett. Most nincs hely annak taglalására, hogy a különféle ,,új történetírások" a maguk határozottan állam- és eseménytörténet-ellenes beállítottságuk folytán miként segítették elô a nemzeti történetírás szétesését.[14] A folyamatból számunkra itt csupán az érdekes, hogy a hetvenes évek Magyarországán a történetírás egyrészt kereshette (idôben visszafelé haladva) a nemzeti funkció újraélesztésének a lehetôségét - ezt hangsúlyozza Gosztonyi - másrészt az osztálypolitika rabságából lassanként kiszabaduló történetírás elôtt az elôre menekülést ígérô másik út is megnyílni látszott ezt emeli ki Benda. Az utóbbit választva, tehát a nemzeti helyett immár kifejezetten a nemzetközi történészdiskurzus világához csatlakozva vált végre lehetôvé, hogy fellazuljanak vagy akár el is szakadjanak azok a kötelékek, melyek a történetírást közvetlenül a politikához és az ideológiai elvárásokhoz fûzik.
Mondani sem kell, az útkeresés ezen utóbbi válfaja nem a mainstream történetírást, hanem a kutatói közösségnek elsôsorban azt a kisebbségét jellemezte, melynek tagjai még nem, vagy tartósan rosszul integrálódtak a tudomány akadémiai és egyetemi intézményi rendjébe.[15]
Így fest tehát a közeli múlt képe, amely afféle elôtörténetként máig sok tekintetben meghatározza történetírásunk lehetséges tájékozódását és tényleges eredményességét. Nem célom a honi történetírás mûhelyeinek, mûködési mechanizmusainak és a mûvekben testet öltô teljesítményének ,,parttalan" áttekintése. Mivel szilárdan hiszem, hogy a nemzeti történetkép, a nagy nemzeti narratíva ápolásán munkálkodó (s ma is mainstreamnek számító) történetírástól elszakadva kerülhetünk leginkább összhangba korunk aktuális szellemi kihívásaival, történetírásunknak ezért kizárólag ezzel a többé-kevésbé az 1990-es évtized idôhatárai közé esô, szûkebb vetületével kívánok foglalkozni.
A ,,társadalomtudományos"
történetírás hazánkban
Korábban szó esett már arról, hogy miért kezdett Andorka Rudolf az 1970-es évek elején történeti demográfiával (is) foglalkozni. Ez azért is fontos számunkra, mert a társadalomtudományos történetírás éppen a történeti demográfia (és nem például a társadalmi struktúra vizsgálata vagy a mobilitáskutatás, netán a kliometrikus gazdaságtörténet)[16] nyomán honosodott meg hazánkban. Az e márkanévvel illetett ,,új történetírás" fôbb ismérvei a következôk: kvantifikáció, modellalkotás (pontosabban: elméleti modellek történeti tesztelése), interdiszciplinaritás, komparáció, a narratív elôadásmód felcserélése a pôre analízissel, végül a nemzeti közösség története helyett fôként az alsó népcsoportok és társadalmi rétegek vizsgálata.[17]
A KSH Könyvtára körül tömörülô kutatóknak (Andorka Rudolf, Benda Gyula, Dányi Dezsô, Faragó Tamás, Fügedi Erik), az innen koordinált család- és háztartásvizsgálatoknak, továbbá egy-két akadémiai történésznek (Granasztói György, Katus László, Szûcs Jenô), valamint a még Louis Henry korai vizsgálatait elsôként hasznosító Kováts Zoltánnak köszönhetôen a Cambridge Groupnak, a téma nemzetközi tekintetben több évtizede vezetô mûhelyének tevékenységével szinte egy idôben nálunk is gyökeret vert a társadalomtudományos történetírás. Ám ez akkoriban szinte fel sem tûnt, legalábbis nem keltett különösebb szenzációt. Sôt. Így fordulhatott elô, hogy a külföldön rangos helyeken is szívesen látott magyar történész szerzôk e témáról itthon legföljebb a KSH úgyszólván szamizdat jellegû belsô kiadványaiban publikálhattak. A zömmel a 18-19. századi falusi népesség családnagyságát és háztartásszerkezetét anyakönyvek és adókönyvek minuciózus feldolgozásával rekonstruáló társadalomtörténet-írás nálunk az 1970-es, 1980-as években élte fénykorát, azóta szemmel láthatóan visszaesett a témakör iránt mutatkozó hazai tudományos érdeklôdés, bár teljesen azért nem enyészett el.[18]

-

⁸
Mivel hosszú idôn át a történeti demográfia ezen áramlata jelentette idehaza a társadalomtudományos történetírást, általa érzékeltethetjük leghívebben annak fôbb szemléleti és módszertani attribútumait. Faragó Tamás nem pusztán demográfiai érdeklôdésû (hanem emelletta település- és várostörténetre, valamint a rétegzôdéskutatásra irányuló, sôt a kvantitatív mentalitástörténetet is érintô) társadalomtörténeti munkásságának példáját használjuk fel erre a célra.[19]

-

⁹
Faragó, helyesebben a vele szemléltetni kívánt új (társadalomtudományos) történetírás elôször is határozottan szembehelyezkedett a gazdaság- és társadalomtörténet-írás kevés számú, még a két háború között iskolázott itthoni mûvelôje által képviselt tradícióval, nem tagadva meg tôlük eközben az elôfutároknak joggal kijáró nagyrabecsülést sem. Ez kivált Szabó István életmûvének a méltatása kapcsán kapott hangot. Faragó fontosnak tartja megjegyezni, hogy Szabó egyik 1940 körül keletkezett tanulmányában csíraszerûen már ,,felismerhetjük a mai szociológiai szemlélet és problémafelvetés egyes elemeit". Majd így folytatja: s ,,ugyancsak igen korszerûnek mondható..., hogy megközelítése interdiszciplináris".[20] Végül: ,,Szabó István azonban nemcsak a konkrét adatfeltárásban és problémamegoldásban szerzett elévülhetetlen érdemeket, hanem szemléletével is újat hozott" azáltal, hogy ,,a felsô rétegek, az uralkodó osztály, közvetve pedig a politikai eseménytörténet helyett a nép, a parasztság, illetve a társadalom- és gazdaságtörténet középpontba helyezésére törekedett".[21]
Igaz, Szabó és nemzedéktársai még nem azt a fajta társadalomtudományos szemléletet és módszertant követték, ami csak jóval késôbb alakult ki, s ez burkolt kritika alapjául is szolgál, imigyen: ,,Talán egyedül a demográfiai és gazdaságelméleti gondolkodás hiányát, illetve formalitását róhatnánk fel egyik-másik írásának." Faragó azonban rögtön hozzáfûzi: Szabó, természetesen, még nem meríthetett abból a tudásból, ami e téren azóta felgyûlt.[22]

-

²
Ennél sokkal egyértelmûbb a kritikai és az elhatárolódási szándék akkor, amikor Wellmann Imre újkeletû munkásságát értékeli, a Faragó által egyébként kifejezetten nagyra becsült historikusnak a tízkötetes Magyarország története kora újkori, 1989-ben publikált IV. kötetébe írt népesedéstörténeti fejezetét elemezve. Értékelését a következô lesújtó kijelentéssel zárja: ,,Az 1950-es évek közepén-végén kialakult és az 1980-as évek elejéig rendkívül dinamikusan fejlôdô történeti demográfia egyszerûen eldübörgött a magyar történettudomány mellett."[23]
Faragó nem állt teljesen egyedül akkoriban ezzel a véleményével, melyet a társadalomtudományos orientációjú történetírás nevében a mainstream történetírás felett a jelzett esetben nyíltan is megfogalmazott. Szintén e kötet kapcsán fejti ki Bácskai Vera és különösen Benda Gyula, hogy az 1930-as években, majd közvetlenül 1945 után iskolázódó tudósnemzedékek, mostani mûveik bizonysága szerint, semmilyen fogékonyságot sem mutatnak az 1960-as évek óta lendületesen fejlôdô gazdaság- és társadalomtörténet szemléletmódja, fogalomkészlete és módszerei iránt.[24]
S vajon a deklarációkon túl érdemben mi különbözteti meg az új, a társadalomtudományos történetírást attól, ami a Magyarország története tollhegyre tûzött népesedés-, város-, gazdaság- és társadalomtörténeti fejezeteinek szemléletét jellemzi? Ennek tisztázása végett legjobb lesz, ha megismerkedünk azokkal a társadalomtudományos történetírói normákkal, melyeket nemegyszer külön is fontosnak tartanak megfogalmazni maguk és mások okulására. Adjuk át a szót Faragó Tamásnak. ,,Melyek lehetnek az adott korszak társadalmi rétegzôdésének feltárására alkalmas legcélszerûbb módszerek?" - teszi fel a kérdést, majd nyomban meg is válaszolja. ,,Tapasztalataink egyértelmûen azt sugallják, hogy az elsô lépés a probléma kijelölése, a fogalmak meghatározása és ezek alapján a megválaszolni kívánt kérdések feltevése. Ezt követi a szükséges adatbázis összeállítása, amely nem azonos a nyers, forrásokból kiírt adatok tömegével, hanem azok különbözô mûveletekre alkalmas, formára átírt és bizonyos szempontok szerint elôrendezett halmazát jelenti. [...] Az elemzés során célszerû a mérésre törekednünk, függetlenül attól, hogy a rétegzôdés melyik megközelítését alkalmazzuk. Ugyanígy célszerû az összehasonlításra törekvés is, azonban mindkettônél szükséges a vonatkozó szabályok betartása."[25]
Hogy milyenek ezek a ,,vonatkozó szabályok", melyek betartására óva int, azt a szerzô máshol fejti ki bôvebben. A fogalmi kiindulópont tekintetében például szerinte ez azt jelenti, hogy ,,szilárdan megalapozott, térben és idôben egymással, illetve más tudományágak eredményeivel való összehasonlításra alkalmas megállapításokhoz csak konzisztens, egyértelmû fogalomrendszer használatával juthatunk". Egyedül ez képes garantálni a tudományosság megkövetelte racionális magyarázatot, valamint ennek köszönhetô, hogy nem feltétlenül adunk többé hitelt a struktúrákkal kapcsolatos tapasztalatoknak, a szabályozásukra hivatott normáknak, a bennük óhatatlanul megnyilvánuló szubjektivizmusnak. Hiszen ,,egy kapcsolat, egy struktúra létezése, súlya és a róla alkotott elképzelések, ítéletek néha egymástól nagyon messze eshetnek."[26] A szubjektivitásból fakadó veszélyek elhárításához, Faragó szerint, a fogalomrendszer gondos megválasztása mellett a kvantifikáció és a statisztikai reprezentativitás, végül pedig az teremt további biztosítékokat, hogy az összehasonlítás révén az eredményeket az esetek hosszú sorára általánosíthatjuk.[27]
Faragó rendre alkalmazza is az egyes témákban folytatott vizsgálódásai során a felsorolt kutatási elveket; így tesz akkor is, amikor a történeti térbeliség kérdését tárgyalja. Ennek kapcsán egymás után áttekinti a különbözô diszciplínák és aldiszciplínák (település- és gazdaságtörténet, néprajz, földrajz) térrel kapcsolatos elgondolásait azért, hogy a társadalomtudományok térszemléletében rejlô fogalmi lehetôségeket kiaknázva sikerrel juthasson túl a településtörténet történeti táj és régió koncepcióján.[28] S ez csupán egyetlen a számos kínálkozó példa közül.
Ilyen volt tehát az 1980-as évek diskurzusa, melynek történész szószólói a szociológia és a többi kemény társadalomtudomány mintájára remélték a történetírást tudományosabbá (vagy éppen tudománnyá!) tenni. Ám azóta történt egy és más, melyek eredményeként ma már mind kevesebben gondolják úgy, hogy a társadalomtudományos modell az egyedüli, vagy legalábbis a legüdvösebb megoldás a történeti kutatások megújítására. Elôször is meginogtak a pozitivista (a szcientista) társadalomtudományi gondolkodás eddig és oly hosszú idôn át biztosnak vélt episztemológiai alapjai. Hadd szemléltessem ezt továbbra is azon a területen maradva, melyet Faragó Tamás munkássága kínál számunkra, nevezetesen a családtörténet példáján.
A kultúra mint a társadalomtörténet
új paradigmája
Faragó, emlékezhetünk rá, attól remélte vizsgálódásainak szilárd tudományos alapokra helyezését, hogy: 1. konzisztens és egyértelmû fogalmak szabják meg a kutatás tárgyának és szempontjainak a kiválasztását;
2. nagy tömegû (statisztikailag reprezentatív), homogén és összehasonlítható adatbázist alkotunk, hogy sikerrel tesztelhessük az elméleti modellt. Kérdés: lehetséges-e mindez egyáltalán? Ha, mondjuk, az anyakönyveket (e forrás a 2. pontban foglalt követelményeknek rendszerint mindig és mindenhol megfelel) arra használjuk fel, hogy kiderítsük: mi az elsô házasságkötéskor az átlagos házasodási életkor a 18. században, elôbb-utóbb
belebotlunk abba a fogas kérdésbe, hihetünk-e vajon az ott megvallott, az anyakönyvben feljegyzett életkori adatoknak? Nem adhatunk a kérdésre teljesen megnyugtató választ. Az ok hasonló ahhoz, ami miatt az eredetileg határozottan a társadalomtudományosság eszményének elkötelezett Melegh Attila idôvel maga is elbizonytalanodott más - jóllehet nem kifejezetten társadalomtudományos - történetírói eredmények láttán forrása szavahihetôségével kapcsolatban. ,,Valahol a 18. év körül a nôknek házastársat kellett találniuk maguknak - szól megfigyelése a 18. század végérôl két lokalitás kapcsán. Ez a jelenség persze lehet a forrás, az anyakönyvterméke is, amennyiben az életkorok nem a tényleges leélt évek számát tükrözik, hanem a bemondottakat. (...) Tehát egy szokás mondathatta velük az így hullámmá összeálló életkorokat."[29] (Kiemelés - Gy. G.) Amennyiben viszont egy számunkra merôben idegen mentalitás lenyomatát kell látnunk a társadalomtudományos történészek által teljesen objektívnek vélt történelmi forrásban, akkor vajon nem ezt a múltbeli mentalitást kellene inkább vizsgálni, hogy megtudjuk: mirôl is szól tulajdonképpen a 18. századi anyakönyvi bejegyzés? Ha a korabeli magyar társadalom idôtudatát illetô (Melegh Attila által, sajnos, figyelmen kívül hagyott) újabb kutatások eredményeit tekintjük, a legcsekélyebb kétségünk sem lehet afelôl, hogy az idôt bemondás alapján rögzítô forrásunk egyáltalán nem bizonyul ,,megbízhatónak". Következésképpen egyáltalán nem, vagy csak erôs megszorításokkal kvantifikálható, és nem is modellezhetô szabadon a társadalomtudomány szája íze szerint, mivel a szóbeli emlékezeten és hagyományon alapuló idôképbôl szinte teljesen hiányzik a szilárdság és a pontosság. Tóth István György mutatott rá gazdag anyag feldolgozásával, hogy az idô megvallása, ha nyoma maradt egyáltalán a forrásokban, erôsen egyes konkrét alkalmakhoz kötôdik. Ezzel magyarázható például, hogy adatközlôink miért tüntetik fel magukat olykor idôsebbnek, máskor pedig jóval fiatalabbnak: a perbeli tanúk ,,akkor vallották magukat öregebbnek, ha valamilyen régebbi tényt kellett megerôsíteniük", ha viszont a jelenhez közelebbi eseményrôl számoltak be, megelégedtek a fiatalabb életkorral.[30]

-

⁰ Az oralitás és a neki megfelelô mentalitás, valamint az azt idôvel felváltó írott kultúra térfoglalásának, az alfabetizáció hazai folyamatának a szerzô utóbb külön monográfiát is szentelt.[31]
Talán éppen ezek a belátások késztették Melegh Attilát arra, hogy a ,,statisztikai leírások" szigorúan társadalomtudományos eljárását, melyhez idézett tanulmányában az életciklus vizsgálata során még erôteljesen ragaszkodott,[32] idôvel teljesen feladja, hogy végül átengedje magát a kvalitatív megközelítés csábításának? Legalábbis erre vallanak újabb kiskunhalasi kutatásai, melyek során a házasságtörést immár az egyházi normatív szabályozás felôl igyekszik megközelíteni.[33] Ám ezzel már ugyancsak messze került a ,,tudományos" megközelítésnek attól a Faragó által megszabott normájától, amely az objektivitás érdekében a történészt eltávolítaná a struktúra és a kapcsolatrendszer tapasztalati világától és annak utólagos (történészi) megítélésétôl.
Úgy tûnik, Melegh nem egészen társtalan ezen az úton, hiszen a házasságkötés, a válás, valamint a házasságon belüli és kívüli szexualitás körében végzett újabb kutatások kivétel nélkül a narratív források kvalitatív megszólaltatását ambicionálják. A kutatók ez esetben már nem annyira a makrostruktúrák, hanem sokkal inkább a mentalitás, vagy a viselkedési stratégiák mikroszintû rekonstrukciójára, illetve történeti antropológiai megértésére törekednek.[34]

---

⁴ Ennek pedig gyakorta az esettanulmány (vagy esettanulmányok sorozata) felel meg, és a szerzôk némelyike tudatosan épít a fikciós narráció eszköztárára, amint Hudi József példája is mutatja. ,,Az a rendkívüli házasság, melyet az alábbiakban vázlatosan ismertetünk
- írja -, a protestáns köznemesség 18. század végi családi életéhez nyújt adalékokat. A történet végkifejlete, akár a klasszikus görög tragédiáké, már a kezdô felvonásban tételezett: a házasságra szociálisan éretlen gyermek-
lányt özvegy édesanyja hozzákényszeríti egy hozományvadász érett férfihoz, kit nem szeret, s mindent megtesz azért, hogy közös életüket elviselhetetlenné tegye."[35]
Ám nemcsak a házassági szerzôdésekre és fôként a házassági bontóperekre alapozott kutatás, hanem a nô (mint anya, feleség és munkaerô), a gyerek (és a szülôk gyerekhez fûzôdô viszonya), valamint az otthon, a magánélet privát tere beletartozik a család (és háztartás) történeti vizsgálatának a keretébe. Különösen azóta kerültek e témák a kutatás elôterébe, hogy a társadalomtudományos orientáció mellett létjogosultságot szerzett az antropológiai történetírás is. Mind közül a nôtörténet, illetve a nemek története (gender history) vált - koncepcionálisan - leginkább meghatározóvá. Magyarországon a gender fogalmi bázisán eddig nemigen folyt még kutatás, a nôtörténeti irodalom azonban ma már viszonylag tekintélyesnek mondható. Hosszú idôn át a nô gazdasági szerepe állt az érdeklôdés középpontjában a középkort illetôen éppúgy, mint a rákövetkezô évszázadokban egészen az 1950-es évekig.[36] A megközelítési módot itt szinte mindig a statisztikai eszköztár használata, és változó mértékben ugyan, de többnyire a társadalomtudományos beállítottság hatotta át. A nôi szociabilitás másik fontos terepe, az egyesületi-társas élet is kezd az utóbbi idôben kutatókat magához vonzani, sôt errôl a témáról azon nyomban szintetikus munkák születtek.[37]

-

⁷ A nô mint külön történeti kutatás tárgya kedvezô lehetôséget teremt egyúttal a pszichotörténeti megközelítés, valamint a kollektív emlékezet adta szemléletmód érvényesítésére is.[38]
Más lett a sorsa a gyermek történetére irányuló hazai történetírói érdeklôdésnek, amely viszonylag kései fejlemény, s ráadásul nem is foglalkoztat túl sok kutatót. Mivel Philippe Ariés, a gyerekkor mint téma történeti kutatásának úttörô kezdeményezôje eleve mentalitástörténetként fogta fel a tárgyat, ez a fajta beállítottság vált nálunk is szinte egyedül meghatározóvá.[39] Péter Katalin, a téma elsô számú hazai, nemzetközileg is elismert kutatója szintén ennek a tradíciónak a keretei között marad, ám ennek ellenére folyton Ariés fô tézisét igyekszik empirikus úton cáfolni. Fôúri magánlevelek, sôt újabban jobbágyokra vonatkozó dokumentumok felhasználásával bizonyítja, hogy legalábbis a kora újkor századaiban egyáltalán nem volt ismeretlen a számunkra ma olyannyira természetes bensôséges szülô-gyerek kapcsolat.[40]
Végül a magánélet tere, az otthon és a lakás idôvel szintén bekerült a történeti kutatások fókuszába. Az otthonkultúra és a térhasználat historikumának hazai vizsgálatakor különösen sokat köszönhetnek a történészek a narratív forrásoknak (sôt a lakásleltárakat is gyakran ilyen módon dolgozzák fel), és többnyire esettanulmányok formájában jelenítik meg az elsôsorban vizsgált városi középpolgárság és munkásság múltbéli magánéletét. Ezt a megközelítést elsôsorban Hanák Péter ösztönözte.[41] Tôle függetlenül és idôben is korábban kezdôdött a jobbára paraszti otthonok társadalomtudományos történeti vizsgálata, amely a tárgyi kultúra egyedi háztartásokhoz kötött rekonstrukcióját célozta. A hagyatéki leltárak kvantitatív kiértékelésén nyugvó elemzések követendô mintáját a hetvenes és a nyolcvanas évek dereka között Benda Gyula és Tóth Zoltán munkálta ki,[42] ám a téma ilyesfajta kutatása azóta is folytatódik történetírásunkban.[43] Az anyagi kultúra kutatását a nemegyszer szerencsés forrásadottságok, valamint a már kidolgozott megközelítési módszerek egyaránt segítik, mivel bizton támaszkodni lehet akár az angol (L. Weatherill), akár a francia (D. Roche) kutatási tapasztalatokra.[44] Ezzel szemben a fogyasztástörténeti vizsgálatoknak jóval kedvezôtlenebbek a feltételei. Különösképpen azért, mert ritka a megfelelôen hasznosítható, ráadásul rendszeres formában hozzáférhetô forrásanyag, de ma még többnyire az elemzés módszerei is kialakulatlanok. Az elszórtan fennmaradt háztartási naplók nem többre, csak esettanulmányok készítésére adnak lehetôséget, a jelenség szisztematikus és nagyobb idôtávot átfogó elemzése így jó ideig várat még magára.[45]
Eddig azt próbáltam egyetlen, bár belülrôl felettébb szerteágazó téma kutatási tapasztalatainak és a teljes publikációs termésnek legföljebb szemléltetô jellegû áttekintésével bizonyítani, hogy történetírásunkban mennyire elterjedt a mikrotörténeti módszer.[46] Ami a korábban domináns társadalomtudományos orientáció mellett, értelemszerûen, nagyobb teret enged a kultúra és a mentalitás vizsgálatára ,,szakosodott" történetírói iskoláknak és szemléletmódoknak. Annak érzékeltetésére, hogy milyen erôs késztetések hatnak történetírásunkban ebbe az irányba, hadd említsek két olyan példát, amelyek némileg távol esnek az eddig bemutatott tematikától.
Klaniczay Gábornak a középkori magyarországi szentkultuszokat tárgyaló monográfiája a medievisztika világába kalauzol bennünket.[47] Az imponálóan bôséges forrásanyagon és szakirodalmon nyugvó európai összehasonlítás tárgya a középkori királyi hatalmat legitimálni hivatott szimbolikus reprezentáció, s e célból nemcsak az írott, hanem az ikonográfiai források is terítékre kerülnek a mûben. A mentalitástörténeti felvetés szinte önként adódik a témaválasztásból, hiszen a szerzô a középkori (királyi) hatalom egyik éltetô forrásaként a (világi) személy szakralizálására irányuló (kulturális) gyakorlatot tünteti fel, melyet megannyi helyi változatában és idôbeliségében be is mutat. Klaniczay így a Jacques Le Goff, a kora újkor tekintetében pedig Peter Burke által alkalmazott paradigmának a hazai historikumát tárja fel munkájában.[48]
Másik példánk az utóbbi évek hazai történeti könyvkiadásának egyik legnagyobb bestsellere, Ungváry Krisztiánnak Budapest II. világháborús ostromáról írt (s már a megjelenés évében egymás után háromszor is kiadott) könyve.[49] A közönségsiker több okra visszavezethetô, ám bizonyára a mû újszerû szakmai kvalitásainak is van benne némi része.
Az magától értetôdik, hogy a politikai tabuktól, valamint a levéltárak tiltó rendszabályaitól megszabadult, 20. századdal kapcsolatos történeti kutatás valóban sok újat és meglepôen izgalmasat mondhat az olvasónak. S ha erre ráadásul olyan hadtörténeti munka keretében kerül sor, amilyet John Keegantôl szokhattunk meg, aligha marad el a várva várt olvasói érdeklôdés. A honi hadtörténetírás azonban mind ez ideig, sajnos, nem vett tudomást arról a ,,forradalomról", amely Keegan egy 1976-os könyvétôl, az egyetlen fejezet erejéig (!) magyarul is megjelentetett The face of battle (A csata arca) címû munkától számítható.[50]
Keegan újdonságszámba menô módszerének az a lényege, hogy a historikus a háború, helyesebben a csaták valóságos eseménytörténetét jeleníti meg, korábban jórészt mellôzött narratív források megszólaltatásával. Keegan történeti antropológiai látószöge a hadviselés és a háborúskodás közvetlen emberi tapasztalati univerzumát tárja elénk ahelyett, hogy hadászati-hadtudományi nézôpontból, tehát hadmérnöki szempontok alapján beszélné el egy-egy ilyen esemény lefolyását.
Ungváry, természetesen, a történet immár tárgyilagos elmondhatóságával szemben támasztott jogos követelményeknek is meg kíván felelni; ábrázolásmódja így valóban nem is nélkülözi a konvencionális hadtörténetírás megannyi szokványos kellékét. Ugyanakkor szinte elsôként kap a magyar olvasó magyar historikustól olyan, a múltban jelentôs hazai hadi eseményrôl szóló történeti beszámolót, melynek szerzôje komolyan veszi az ostrom katonai és civil oldalon szerzett tapasztalatait, és egyúttal meg is jeleníti ezt a szubjektív világot.
A mikrotörténeti módon mûvelt mentalitás-, kultúr- és társadalomtörténet a múltról szükségképpen erôsen mozaikos képet ad, ami részben abból fakad, hogy a történész rendszerint esettanulmányt ír, sôt a kérdésfeltevései is rendre ,,a normális kivételes", tehát az egyedi, a különös vagy a deviáns kategóriájára vonatkoznak.[51]

,,"

¹ Mivel már a társadalomtudományos történetírás esetében is igencsak kérdéses volt, hogy a kutatások eredményei (s azok szemléletmódja) mennyire integrálhatók a nemzeti történet nagy narratívájába, ez a probléma még hatványozottabb a mikrotörténet-írás esetében. Ennek ellenére sem ismeretlen az a törekvés, hogy a nemzeti történet keretébe illesztve is elmondható legyen az így elôállt történeti tudás. A törekvést jótékonyan segíti, hogy a múlttól eltérôen ma már nem afféle akadémiai privilégium nemzeti történelmünkrôl összefoglaló munkát írni, mint volt hosszú idôn át (részben még az egyetemi tankönyvek tekintetében is). Korábban a szakma hatalmi hierarchiájában elfoglalt hely döntött arról, hogy szerkesztôként és szerzôként ki vehet részt a nemzeti történet kanonizált felfogását reprezentáló mû megalkotásában. Ma viszont az a helyzet, hogy közvetlenül a megsokasodott oktatási igények ösztönöznek összefoglaló munkák készítésére, melyekben így azok is szóhoz jutnak, akik egyébként mikrotörténeti kutatásokat (is) folytatnak.[52]

--

²
Ez magyarázza, hogy - noha kivételként - mégis létezik ma már olyan összefoglaló mû, melynek egyik-másik szerzôje (Dobszay Tamás és Fónagy Zoltán) elsôként kísérli meg beemelni a nagy nemzeti történeti narratívába a társadalomtudományos, illetve mikrotörténeti és történeti antropológiai történetírás egyes témáit és kézzelfogható eredményeit. Külön alfejezetekben foglalkoznak ugyanis a szerzôk a család és a háztartás, a nemi szerepek, az életciklus szakaszai, az idô- és térfelfogás, a társadalmi fegyelmezés stb. kérdéseivel.[53]

-

³
Nem állítom, hogy a tág értelemben vett hazai társadalomtörténet-írás egésze egyöntetûen ebbe az irányba tart. Tény ugyanis, hogy akár a mobilitás (beleértve a migrációt is), akár a társadalmi rétegzôdés kutatásában mind a mai napig továbbra is a makrostrukturális, statisztikailag megalapozott és ,,hagyományosan" társadalomtudományos szemléletû megközelítés az igazán mérvadó. Azok a frissen megjelent rétegmonográfiák is erre vallanak,[54]

-----

⁴ melyek elôzményeikkel együtt kellô alapul szolgáltak a reformkortól a második világháború végéig tartó évszázad hazai társadalomtörténetének elsô, kifejezetten makrostrukturális szempontok szerint megírt összefoglalásához.[55]

-

⁵
A ,,levéltári forradalom" hatása
a történetírásra
1989 tavaszán a rendszer egyre élesedô válságának biztos jeleként a Közgazdaságtudományi Egyetem egyik nagy elôadótermében került sor arra a mintegy ötszáz fôs hallgatóság részvételével rendezett viharos tanácskozásra, amely az Elhallgatások és torzítások, avagy hogyan kutatható a közelmúlt magyar történelme? sokatmondó címet viselte. E sorok írója tartotta az egyik elôadást, melyet mások referátumai, majd hosszas vita követett.[56] Az elôadók a történész szakma és közvetve a szélesebb közvélemény azon erélyes kívánságának adtak ekkor hangot, tegyék már végre hozzáférhetôvé a közelmúlt szigorúan zárolt archív dokumentumait, hogy tényszerûen megismerhetô legyen minden, ami a múltban velünk megesett. A rendszerváltozás azután évek múltán meg is hozta mind a cenzúra, mind pedig a levéltári kutatási korlátozások radikális felszámolását. Ám csupán idôlegesen hárultak el a kutatást akadályozó ilyesfajta akadályok, hiszen idôközben két ponton is újra gúzsba kötötték a levéltári adatok történetírói felhasználását (és persze az egyén információs önrendelkezési jogát is). A személyiségi jog védelme címén idôben visszamenôen is titkosították (anonimizálták) azok személyét, akik egy-egy történeti esemény (negatív) közremûködôiként kerülhetnének a kutatás látókörébe. Sôt, a Történeti Hivatalban ôrzött megfigyelési ügyiratok esetében az anonimizálás odáig terjed, hogy a valamikori megfigyelt a róla akkoriban jelentô besúgó személyérôl utólag sem szerezhet tudomást.[57]

,,"

⁷ Banktitok védelme címén pedig azóta újabb hatékony gátat emeltek a kutatás elé. A banki ügyek visszamenôleges titkosítása ugyanis olyan abszurditásokhoz vezet, hogy (amint az adatvédelmi ombudsman maga mondja) ,,például a középkor végén elzálogosított szepesi városok története sem kutatható, mivel a Thurzó-bankház közremûködésével történt az ügylet a magyar és a lengyel uralkodó között".[58]

,,"

⁸ Ám most nem is ez, hanem fôként az a kérdés foglalkoztat bennünket, hogy a források hirtelen megszaporodása és szinte korlátozás nélküli hozzáférhetôsége, illetôleg a korábbi történetszemléleti kötöttségek megszûnte megújította-e vajon a jelenkorkutatást szemléleti és módszertani tekintetben?
Ez a kérdés került az oslói történész világkongresszuson a valamikori cseh disszidens történész, Vilém Preèan által szervezett, s igen nagy érdeklôdéssel kísért kerekasztalülés homlokterébe is. A levéltári kutatások újmódi szabályozása nyomán a közelmúlt, vagyis a kommunizmus korszaka elfoglalhatta végre helyét a szakszerû történetírás legitim témáinak sorában.[59] Ám ennél sokkal többet, vagy lényegesen jobbat már nem mondhatunk a fejlemény további historiográfiai következményeirôl.
A vitaülés elôadásaiból, illetve az egyes hozzászólásokból kiderült, hogy ,,a rendszer megváltozása (ami a levéltárak megnyitását is eredményezte), bár érdemben befolyásolta a legújabb történelem kutatásának mennyiségét és formáit, végül azonban nem hozta magával a kutatási technikák lényegi változását. Egyszóval, szólt a lengyel elôadó summázata - »a levéltári forradalom« semmilyen metodológiai forradalomhoz nem járult hozzá."[60]
Mindenekelôtt azért nem, mert a politikatörténet - könnyen magyarázható okból - megmaradt domináns megközelítésnek, s ez eleve szûk teret hagy a szemléleti és módszertani megújulás számára. Aligha kell hosszasan ecsetelni a jelenség nyitját: a titkok java része közvetlenül a politikai döntések világához kötôdött, elsôsorban rájuk volt tehát mindenki kíváncsi. Vessünk most futó pillantást arra, hogy e téren mi a helyzet nálunk.
Érdemben nem cáfolhatom az oslói tanácskozás (posztszocialista országokból érkezett) elôadóinak imént idézett megállapítását, noha számos jele akad a módszertani újító törekvéseknek is. A jelenkorkutatás körébe vágó és általam legjelentôsebbnek ítélt újabb történetírói alkotások, érdekes módon, éppen azok, melyek szerzôi a politikatörténeti diskurzus keretein belül maradva is megpróbálnak valamiképpen túljutni a módszertani és tematikai beidegzôdéseken. Úgy tûnik, a biográfia mûfaja nyújtja ehhez a legkézenfekvôbb kiindulópontot. Hadd emeljek ki az egyébként módfelett gazdag szakirodalmi termésbôl három olyan munkát, melyekkel alátámaszthatom álláspontomat.
Rainer M. János kétkötetes monumentális Nagy Imre-biográfiája, melynek szakmai értékelése, sajnos, még várat magára, látszólag szokványos ,,politikai életrajz", olyan tehát, ami erôsen emlékeztet például Romsics Ignác Bethlen Istvánról szóló könyvére.[61] Rainer minden bizonnyal tudatában volt a vele szemben támasztott kettôs kihívásnak, annak, hogy egyszerre kell tényszerûen ,,teljes" és immár korrekt képet adnia a hazai kommunista mozgalomról és uralmi gépezetrôl (államrendszerrôl) - ezt fejezi ki a ,,politikai" életrajz alcím; továbbá, hogy lehetôleg a biográfiaírás mai szakmai elvárásainak is meg kellene felelnie. Ez utóbbi, valljuk be, nem mindig és nem egyenletesen valósult meg, mivel Rainer hôse nem sok valóban személyes nyomot hagyott maga után. Legkevésbé sem sablonos életútja ellenére a vele kapcsolatos, a rá vonatkozó, valamint a tôle származó dokumentumok roppant szegényesen vallanak Nagy Imre személyiségének titkairól. A szerzô úgy segít tehát magán, hogy a hiányzó dokumentumok helyett a számára egyedül hozzáférhetô, ám többnyire személytelen hangvételû ideológiai diskurzusszövegek retorikai elemzésével igyekszik közelebb kerülni Nagy Imre személyiségéhez. Ennek során jól hasznosítja azokat a narrációelemzési technikákat, melyekkel a legújabb irodalomelméleti (hermeneutikai) irányzatok ajándékoznak meg bennünket.
Némileg más a helyzet Kövér Györggyel, aki - miután egy, a kommunista hatalmi hierarchiában Nagynál jóval jelentéktelenebb funkcionáriust állított elbeszélése középpontjába - nem kényszerült politikai életrajz írására. Szabadon maradt tehát elôtte a terep, s ô élt is a kínálkozó lehetôséggel (és az immár kedvezô forrásadottságokkal), hogy pszichotörténeti fogalmakat segítségül híva kísérje figyelemmel egy identitásteremtô, identitását többször is elvesztô, majd újraalkotó kommunista személyiség belsô vívódásait, majd sorozatos metamorfózisait.[62]
Végül: a titkokat nemcsak az írott forrásokban, hanem a kimondatlanul és persze leíratlanul maradt szubjektív tapasztalatokban is fellelhetjük, ahogy arra a II. világháborús megszállás idején tíz- és százezres tömegben megerôszakolt magyar (illetve osztrák és német) lányok és asszonyok memóriáját ,,életre keltô" nôtörténeti kutatások kapcsán korábban már utaltunk. Hasonló célokat tûzött maga elé az az ötvenhatos üldözöttek közvetlen leszármazottainak a személyes emlékeit megelevenítô, s e memória anyagát történeti beszámolóvá gyúró izgalmas könyvnek a szerzôpárosa is (Kôrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne), akik ezzel nyomban a hazai orális történeti feldolgozás úttörôivé léptek elô (módszertani diskurzus persze korábban is folyt már e témában).[63]

------

³
A mûben az az igazán újszerû, hogy a történész a narrátor megszokott szerepébôl visszahúzódva az elbeszélô hangját átengedi azoknak, akikrôl a történet szól - jóllehet továbbra is ô határoz afelôl, hogy mirôl essék szó egyáltalán (ô kérdezi ki interjúalanyait); és természetesen ô dönti el, hogy milyen narratív szerkezetben beszéltessék el a megtorlás évtizedeinek megannyi személyes története (ô szerkeszti kötetbe az interjúk formátlan anyagát). Az orális történet az átélt, a személyesen megtapasztalt múltbeli valóság emlékezésen átszûrt elbeszélése, és mint ilyen, közeli rokonságban áll mindazon történetírói törekvésekkel, melyek éppen ennek az ,,elveszett világnak" a rekonstruálására vállalkoznak.[64]
Az olvasónak talán feltûnt, hogy az utolsóként taglalt három mû az 1956-os Intézet kiadásában jelent meg. Ez ahhoz a problémához vezet át bennünket, hogy vajon miként alakult a történetírás intézményi infrastruktúrája az utóbbi egy évtized során.
A megfeneklett tudományos infrastruktúra
Mályusz Elemér, midôn az 1940-es években politikailag egyre inkább jobbra sodródva elôször az imrédysta Egyedül vagyunk hasábjain, majd könyv alakban is közreadta fejtegetéseit, a népiségtörténeti irányzat lehetôségei felôl vette számba a ,,magyar történettudományt" (ez volt könyvének is a címe). Ebben a szemléleti problémákon túl nagy teret szentelt a kutatás intézményi rendjének, az Akadémiának, az egyetemnek, a Történelmi Társulatnak, a múzeumnak és a levéltárnak.[65] Mályusz példáját követve az alábbiakban magam is igyekszem röviden számot vetni a kutatás és a tudományos kommunikáció terén bekövetkezett újabb fejleményekkel, feltéve, ha vannak egyáltalán érdemleges új fejlemények.
Ami a kutatások intézményes rendszerét illeti, ténylegesen nem beszélhetünk számottevô változásokról az 1989-et követô idôben. Bár az Akadémia (az MTA Történettudományi Intézete) az általa foglalkoztatott kutatók számát és szakmai erôforrásait tekintve idôközben lényegesen meggyengült, végül mégis talpon maradt. A történetírás (és a történelem oktatásának) egyetemi mûhelyeiben tömörülô történészek száma ugyanakkor aligha nôtt az eltelt idôben (a Bokros-csomagból következô létszámcsökkenést az új egyetemeken alapított történelmi tanszékek legföljebb csak kiegyenlítették), a korábbinál viszont jóval önállóbb arculatot öltöttek a szakmai hatalmi pozícióikat jelentôsen megnövelô tanszékek és intézetek. Hiszen az Akadémiától (TMB) hozzájuk került át a doktori képzés mûködtetése (PhD-programok indítása a valamikori aspirantúra helyettesítésére), valamint a tudományos fokozatok odaítélésének kiváltsága. Emellett hallatlanul megnôtt az egyetemi tudós- és tanárközösségek öntevékeny, nemegyszer saját kiadói hátteret is magáénak tudó publikációs tevékenysége.
A szervezeti rendet és a kommunikációs formákat illetô decentralizáció mellett néhány újonnan alapított kutatóintézetet lehet még megemlíteni, közülük fôként az 1956-os Intézet igazolta eddigi kutatási eredményeivel életrehívásának jogosságát.
Az internet korában különösen visszásan hat mindaz, ami a történettudományos információközlés írott formáit ma Magyarországon általában jellemzi. Nem is csak az a gond, hogy évtizedek óta szinte változatlan folyóirat-szerkezet felel meg a szakma kommunikációs igényeinek; nagyobb baj, hogy ezek az olykor igen nagy hagyományú és szinte kivétel nélkül napi anyagi gondokkal küszködô orgánumok úgyszólván semmit sem változtattak korábbi szerkesztési elveiken s a lapjaikon érvényesülô történetszemléleten. Nem csoda tehát, ha számukra nem az on-line változat elindítása a legfontosabb cél, mint a nyugati világ történeti folyóiratai jelentôs hányadának esetében, hanem az, hogy a következô szám megjelentetéséhez mindig elôteremtsék a szükséges anyagi fedezetet.
A tartalmi megcsontosodás következtében pedig a vezetô orgánumok mellett egész egyszerûen ,,elhúz" a szakma fejlôdésének útja; az intellektuálisan legizgalmasabb írások szerzôi jó érzékkel már eleve nem is ide, hanem a kulturális vagy tágabb profilú tudományos lapokhoz (2000, Holmi, Századvég, BUKSZ, Replika, Limes, Café Bábel, Mûhely), vagy külföldi szakfolyóiratokhoz küldik be tanulmányaikat megjelentetés céljából. Egyetlen olyan tisztán történettudományi szakfolyóirat létezik ma Magyarországon - ez a szegedi egyetem történészei által szerkesztett Aetas -, amely változatos tematikus számaival, nagyfokú elméleti érzékenységével, és nem utolsósorban a fiatal szerzôk felkarolásával valóban be tudja tölteni azt a szerepet, ami egy történeti folyóirattól az évezredfordulón joggal megkövetelhetô. S nagy reményekre jogosít a zömmel doktoranduszhallgatók szerkesztésében 2000-ben megindított elsô hazai társadalomtörténeti folyóirat, a Korall léte. Égetôen nagy szükség van az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezésekre, mert különben elôbb vagy utóbb súlyos szakmai kár származik abból, ha nem megy végbe gyökeres átalakulás a folyóiratok terén, valami olyasmi, amire újabban könyvkiadásunk mutat pozitív példákat.

Jegyzetek

[1] ,,Az a magabiztosság, melynek jegyében a professzionális történészek Ranke után feltételezték, hogy a forrásokba belemerülve a múlt valóságát érzékelik, már jó ideje megváltozott. (...) Inkább tudatában vagyunk ma már annak, hogy... [a források] mennyire nem a valóságot közvetítik számunkra, lévén, hogy maguk is narratív konstrukciók, melyek ezen valóságokat, nem kénytelen-kelletlen, hanem a tudományos eredmények és a tudományos beszédmód által diktált módon rekonstruálják." Georg G. Iggers: Historiography in the twentieth century. From scientific objectivity to the postmodern challenge. Hannover-London, 1997, Wesleyan University Press. 144. A posztmodern történetfelfogáshoz lásd Keith Jenkins: Re-thinking history. LondonNew York, 1991, Routledge. 5971.; Joyce ApplebyLynn HuntMargaret Jacob: Telling the truth about history. New YorkLondon, 1994, W. W. Norton and Company. 198241.
[2] Kövér György: Milyenek vagyunk? A ,,Hajnal István Kör - Társadalomtudományi Egyesület" - tíz év múltán. Századvég, 1997. tavasz. 48.
[3] Beszélgetés 2000-ben Engel Pál történésszel. 2000, 1998. 12. sz. 4.
[4] Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, 2000, Napvilág. A könyvben Engel Pál felfogásának egynémely belsô ellentmondásáról is szó esik.
[5] Ormos Mária: Történelem és történetírás. Korunk, 2000. 7. sz. 4, 11.
[6] Gosztonyi Péter: Történelemszemlélet, történelemtudat és történeti irodalom Magyarországon. Korunk, 1995. 4. sz. 34.
[7] Benda Gyula: A társadalomtörténet-írás helyzete és perspektívái. Századvég, 1997. tavasz. 36.
[8] Bôvebben lásd Gyáni Gábor: Emlékezés... 32-33.
[7]⁹ Vö. Rolf Torstendahl: Thirty-five years of theories in history. Social science theories and philosophy of history in the Scandinavian debate. Scandinavian Journal of History, vol. 25 (2000) no. 1-2. 25.
[10] A jelenség hazai szimptómáit elemzi Gyáni Gábor: A hagyomány mint politikai kultusz. 2000, 1992. 7. sz. 3-7; uô: Political uses of tradition in postcommunist East Central Europe. Social Research, vol. 60 (Winter 1993) no. 4. 893-915. A kérdésrôl folyó diskurzushoz vö. Szabó Miklós: Restauráció vagy a történelem kritikus feldolgozása. Magyar Lettre International, 1992. ôsz; Lányi Gusztáv: Föltámadás és/vagy restauráció? A ,,múlt szerepe" a politikai rendszerváltásban. Magyar Tudomány, 1993. 2. sz.; László János: A közép-kelet-európai kollektív élmény. In uô: Szerep, forgatókönyv, narratívum. Szociálpszichológiai tanulmányok. Budapest, 1998, Scientia Humana. 200208.
[11] A humán- és társadalomtudományok egészét érintô negatív álláspontra példa Bence György: Átmenet és átmentés a humán tudományban. BUKSZ, 1992. ôsz. 348-356. A kádári idôszak apológiáját árasztó pozitív megítélés idézett megnyilatkozása: Glatz Ferenc: Rendszerváltás, oktatáspolitika, történelemtanítás. História, 1993. 910. sz. 61. Lásd még uô: Pozitív múltszemléletet! História, 1993. 56. sz. 2, 23.
[12] ,,Ceauescu idejében az uralkodó diskurzus - sôt bizonyos értelemben az egyedüli - nacionalista diskurzus volt. Azt mondhatjuk: »egyedüli«, mivelhogy elkerülhetô lehetett volna, de nem volt keresztezhetô, sem cáfolható világos érvekkel, és nem lehetett melléje állítani más, összefüggô diskurzust. Ha pedig a történészeknek olykor sikerült is elmenekülniük kevésbé viharos tájakra, vagy pedig szakmai finomsághoz folyamodtak, a népesség egésze - a mûködô propaganda-csatornák révén - szenvedélyesen nacionalista népbutításnak (demagógiának) volt alávetve." Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban. Bukarest-Kolozsvár, 1999, Kriterion. 89-90. Ugyanakkor a román történetírás 1989 utáni alakulása is többnyire a kontinuitás, semmint a radikális változás jegyeivel jellemezhetô: Uo. 299-303.
[13] ,,Az eredmények azt mutatják, hogy a születéskorlátozás már 1790 körül megjelent Magyarországon." Beszélgetés Andorka Rudolf szociológussal. Aetas, 1996. 4. sz. 116. (Az interjút Pozsgai Péter készítette.)
[14] Gyáni Gábor: Emlékezés... 38-44.
[15] Errôl fôként a Hajnal István Kör példája kapcsán szól Benda Gyula: i. m.; Kövér György: i. m.
[16] A kliometrikus történetírás elmaradt hazai adaptációját ecseteli Kövér György: A magyar gazdaságtörténet-írás régi útjai. BUKSZ, 1992. nyár, különösen 181-182.
[17] Lásd a Világtörténet címû folyóirat 1986. 3-4. számát, különösen Robert W. Fogel: ,,Tudományos" és tradicionális történetírás. 7-40; Jürgen Kocka: Elméletek és kvantifikáció a történetírásban. 53-63.
[18] Ezt bizonyítja a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének legfrissebb évkönyve is a benne található több idevágó új kutatási beszámolóval: Pozsgai Péter: Család, háztartás és tulajdon Torna vármegyében a 19. század második felében. In Faragó Tamás-Ôri Péter (szerk.): Történeti demográfiai évkönyv 2000. Budapest, 2000, KSH. 166-225; Heilig Balázs: Paraszti háztartások és háztartásciklusok Szôlôsardón a 19. század második felében. Uo. 225-266. Korábban: Bácskai Vera: Család, háztartás, társadalom a 19. század elején. /Történeti statisztikai füzetek 11/ Budapest, 1992, KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat; Holló Szilvia Andrea: Zsidó háztartások a Vízivárosban a XIX. század elsô felében. Fons, 1998. 4. sz. 551587.
[19] Kapóra jön, hogy a szerzô összegyûjtve nemrég könyvben is megjelentette másfél évtized szakirodalmi termését, melynek egyes darabjait annak idején eldugott helyeken tette közzé. Faragó Tamás: Tér és idô - család és történelem.Társadalomtörténeti tanulmányok (19761992). Miskolc, 1999, Bíbor.
[20] Faragó Tamás: Parasztságtörténet és történetírás. In uô: i. m. 299.
[21] Uo. 303.
[22] Uo. 299300.
[23] Faragó Tamás: Óbor új palackban? In uô: i. m. 334.
[24] Benda Gyula-Bácskai Vera-Faragó Tamás: A negyedik kötet társadalomképe. BUKSZ, 1991. ôsz. A bemutatott gondolatmenet Benda Gyula írásából való (316).
[25] Faragó Tamás: A falusi társadalom rétegzôdésérôl. In uô: i. m. 85.
[26] Uô: Háztartás, család, rokonság. In uô: i. m. 190-191.
[27] Uo. 192.
[28] Faragó Tamás: Településtörténet, történeti táj, történeti térbeliség. Uô: i. m. 11-34.
[29] Melegh Attila: Nôi és férfi életpályák két 18. századi mezôvárosban. In Nagy Beáta-S. Sárdi Margit (szerk.): Szerep és alkotás. Nôi szerepek a társadalomban és az alkotómûvészetben. Debrecen, 1997, Csokonai. 159.
[30] Tóth István György: Harangkongás és óraketyegés. In Zimányi Vera (szerk.): Óra, szablya, nyoszolya. Életmód és anyagi kultúra Magyarországon a 1718. században. Budapest, 1994, MTA TTI. 116, 128.
[31] Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz... Az írás térhódítása a mûvelôdésben a kora újkori Magyarországon. Budapest, 1996, MTA TTI.
[32] Ez az Egyesült Államokban s úgyszintén a hetvenes években elôtérbe került kutatási téma a társadalomtudományos történetírásnak volt az egyik hajtása. Lásd az irányzat programadó mûvét, Tamara K. Hareven (ed.): Transitions. The family and life course in historical perspectives. New York, 1978, Academic Press.
[33] Melegh Attila: Házasságtörés Halason a 17-18. században. In Történeti demográfiai évkönyv 2000. 266-292.
[34] A szorosabban mentalitástörténeti megközelítést Tóth István György alkalmazza a szexualitás múltját vizsgálva: Peasant sexuality in eighteenth-century Hungary. Continuity and Change, vol. 6 (1991) no. 1. 4358; uô: ,,Komám nincs és feleségem vagyon" (Meddôség és fogamzásgátlás a 18. századi magyar parasztságnál). In Zimányi Vera (szerk.): i. m. 133145. A 1820. századi paraszti szexualitást és gyermekszülést a bába tevékenységének prizmáján keresztül, történeti-néprajzi eszközöket is latba vetve átfogóan tárgyalja Deáky Zita: A bába a magyarországi népi társadalomban (18. század vége - 20. század közepe). Budapest, 1996, Centrál Európa Alapítvány. A magánélet (a házasság) egyházi normatív szabályozását veszi górcsô alá Kiss Réka: Matrimoniális causák a küküllôi református egyházmegye jegyzôkönyveiben. Házasság, válás egy 17. századi erdélyi egyházmegyében. In Kósa László (szerk.): Fiatal egyháztörténészek kollokviuma. Budapest, 1999, ELTE. 41-59. A válás során követett férfi és nôi stratégiák elemzésére kerít sort esettanulmányában Mátay Mónika: Barta Gergely contra Zefer Mária: egy XIX. századi debreceni válóper dilemmái. In Bódy Zsombor et al. (szerk.): A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára. Budapest, 2000, Osiris. 244-275. A házasságkötéskor követett s a házassági szerzôdés révén írásban is rögzített férfi és nôi stratégiákat, valamint a polgári válás szociológiai mozgatórugóit elemzi Gyáni Gábor: Hétköznapi Budapest. Nagyvárosi élet a századfordulón. Budapest, 1995, Városháza. 12-28.
[35] Hudi József: Egy pápai válóper a 18. századból. In Nagy Beáta-S. Sárdi Margit (szerk.): i. m. 164-171. Hasonló jellegû feldolgozásra példa Németh László Sándor: A házi szövetség felbontása, avagy Pálóczi Horváth Ádám házassági bontóperének rövid summázata. Holmi, 1996. 6. sz. 748-754.
[36] Szende Katalin: A nôi munka a középkori gazdaságban. Aetas, 1995. 1-2. sz. 179-194; uô: Craftsmen's widows in late medieval Sopron. In M. Hietala-L. Nilsson (eds.): Women in towns. The social position of European urban women in a historical context. Helsinki-Stockholm, 1999. 13-24; Péter Katalin: Nôi családfôk Sárospatakon a 16. és a 17. században. Századok, 1989. 5-6. sz. 563-606; Gyáni Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség. Budapest, 1983, Magvetô; uô: Patterns of women's work in Hungary 1900-1930. European Review of History, vol. 5 (1998) no. 1. 25-37; Nagy Beáta: Nôk keresôtevékenysége Budapesten a 20. század elsô felében. In Hadas Miklós (szerk.): Férfiuralom. Írások nôkrôl, férfiakról, feminizmusról. Budapest, 1994, Replika. 155-176; Petô Andrea: Women's employment and lifestyle in a Hungarian city of heavy industries in the fifties. In History Department Yearbook1993. Budapest, 1994, CEU. 265-277; Susan Zimmermann: Making a living from disgrace. The politics of prostitution, female poverty and urban gender codes in Budapest and Vienna, 1860-1920. In History Department Yearbook 1994-95. Budapest, 1995, CEU. 67-93; Karády Viktor: Felekezet, cselédsors és szexuális deviancia az 1945 elôtti Budapesten. In uô: Zsidóság és társadalmi egyenlôtlenségek (1867-1945). Történeti-szociológiai tanulmányok. Budapest, 2000, Replika. 141-169.
[37]Petô Andrea: Nôhistóriák. A politizáló magyar nôk történetébôl 1945-1951. Budapest, 1998, Seneca; Tóth Árpád: A társadalmi szervezôdés rendi és polgári normái. Fons, 1998. 4. sz. 411481; Susan Zimmermann: Die bessere Hälfte? Frauenbewegungen und Frauenbestrebungen im Ungarn der Habsburgermonarchie 1848 bis 1918. Wien-Budapest, 1999, Promedia-Napvilág.
[38] Lafferton Emese: Hysteria and deviance in fin-de-siécle Hungary. Ilma's case. Replika, 1998. Special issue, 75-99; Vári Sándor: Nôi hisztéria Budapesten az 1880-as években. BUKSZ, 1999. nyár, 174-184; Petô Andrea: Átvonuló hadsereg, maradandó trauma. Az 1945-ös nemi erôszak esetek emlékezete. Történelmi Szemle, 1999. 1-2. sz. 85-109.
[39] Philippe Ariés: A gyermek és a családi élet az ancien régime korában. In uô: Gyermek, család, halál. Tanulmányok. Budapest, 1987, Gondolat. Az azóta megjelent egyetlen újabb, ám szintén több évtizedes külföldi szakmunka is Ariés fô tézisére épül: Elisabeth Badinter:
A szeretô anya. Az anyai érzés története a 17-20. században. Debrecen, 1999, Csokonai.
[40] Péter Katalin (szerk.): Gyermek a kora újkori Magyarországon. Budapest, 1996, MTA TTI. Lásd különösen a kötetbe írt saját tanulmányát (A gyermek elsô tíz esztendeje); uô: Jobbágy gyermekek a kora újkori Magyarországon. Mûhely, 1999. 5-6. sz. 141-149. A 19. század elejéhez e tekintetben is fontos hozzájárulás Bácskai Vera: A vállalkozók elôfutárai. Nagykereskedôk a reformkori Pesten. Budapest, 1989, Magvetô. 184-196.
[41] Hanák Péter (összeáll., bev.): Polgári lakáskultúra a századfordulón. Budapest, 1992, MTA TTI; Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten, 1870-1940. Budapest, 1998, Új Mandátum; Vigh Annamária: Egy polgárlakás Budapesten. In Tanulmányok Budapest Múltjából XXVII. Budapest, 1998. 77-85; Cieger András: A Lónyay-Kappel vagyon nyomában. Egy ,,újarisztokrata" család vagyoni helyzete és életkörülményei a 19. század második felében. Történelmi Szemle, 1998. 1-2. sz. 87-113.
[42] Benda Gyula: Egy Zala megyei köznemesi család és gazdaság a XVIII. század közepén (Parraghy László hagyatéka). Agrártörténeti Szemle, 1984. 1-2. sz. 1-84; Tóth Zoltán: Szekszárd társadalma a századfordulón. Történelmi rétegzôdés és társadalmi átrétegzôdés a polgári átalakulásban. Budapest, 1989, Akadémiai.
[43] Benda Gyula: A lakásfelszereltség változásai Keszthelyen 1790-1848. In Novák László-Selmeczi László (szerk.): Építészet az Alföldön. Nagykôrös, 1989. 133-160; Németh Erika: Négy ruszti lakásbelsô a 17. században. In Zimányi Vera (szerk.): i. m. 87-99; Peterdi Vera: Gyáripari termékek a budapesti polgári háztartások konyháiban (1880-1945). In Néprajzi Értesítô, LXXVI. Budapest, 1994. 259-279; Granasztói Péter: Eltûnt mindennapok nyomában. Mezôvárosi társadalom a tárgyak tükrében (Kiskunhalas 1760-1850). Tabula, 1998. 1-2. sz. 25-60; uô: A tárgyaktól a tárgyak rendszeréig. Két példa a faktoranalízis alkalmazására. In Bódy Zsombor et al. (szerk.): i. m. 87-109; Güntner Péter: Társadalmi rétegzôdés és vagyonszerkezet Sopronban a századfordulón. In uo. 176-202.
[44] Vö. Lorna Weatherill: Consumer behaviour and social status in England, 1660-1750. Continuity and Change, vol. 1 (August 1986) no. 2. 191-217; Daniel Roche: The people of Paris. An essay in popular culture in the 18th century. Leamington Spa, 1987, Berg.
[45] J. Újvári Zsuzsanna: Egy kereskedôcsalád metamorfózisa (A mezôszegedi Szegedi család). In Zimányi Vera (szerk.): i. m. 33-87; Gyáni Gábor: i. m. 1995. 53-76; uô: Középosztályi fogyasztási kultúra és az áruház. Budapesti Negyed, 16-17, 1997. nyár-ôsz, 101-127; Vigh Annamária: Reggeli, ebéd, vacsora a Koronaherceg utcában. In Tanulmányok Budapest Múltjából XXVIII. Budapest, 1999. 319-329.
[46] Ezt az átalakulást korábban a várostörténet példáján már bemutattam. Gyáni Gábor: Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok. Századvég, 1997. tavasz. 55-69.
[47] Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban. Magyar dinasztikus szentkultuszok és európai modellek. Budapest, 2000, Balassi.
[48] Jacques Le Goff: Saint Louis. Paris, 1996, Gallimard; Peter Burke: The Fabrication of Louis XIV. New Haven-London, 1992.
[49] Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Budapest, 1998, Corvina.
[50] John Keegan: Waterloo. Budapest, 1990, Európa.
[51] A normális kivételes fogalmához vö. Szekeres András: Mikrotörténelem és általános történeti tudás. Századvég, 1999. tél. 15.; Szíjártó M. István: Történeti antropológia és mikrotörténelem. BUKSZ, 2000. nyár. 153, különösen a 23. jegyzet.
[52] Csupán a 19. századról három egyetemi tankönyv látott egymással nagyjából egy idôben napvilágot. Gergely András (szerk.): 19. századi magyar történelem 17901918. Budapest, 1998, Korona; Veliky János (szerk.): Polgárosodás és szabadság. Magyarország a XIX. században. Budapest, 1999, Nemzeti Tankönyvkiadó; Estók János: Magyarország története 18491914. Budapest, 1999, Nemzeti Tankönyvkiadó. S e mellett se szeri, se száma a század egyes alkorszakairól írt újabb keletû összefoglaló munkáknak (Csorba László, Diószegi István, Velkey Ferenc).
[53] A szóban forgó izgalmas szövegrészek ,,A rendi társadalom felbomlása" címû, szokványos társadalomtörténeti áttekintést sejtetô fejezetben olvashatók. Gergely András (szerk.): i. m. Különösen 5782.
[54] Mutatóul néhány az újabban megjelentek közül: Mazsu, János: The social history of the Hungarian intelligentsia 18251914. New York, 1997, ARP; L. Nagy Zsuzsa: A haszonból élô kispolgár. Debrecen, 1997, MediaDUP; Ódor Imre et al. (szerk.): Mágnások, birtokosok, címereslevelek. /Rendi társadalom polgári társadalom 9/ Debrecen, 1997; Fónagy Zoltán: Nemesi birtokviszonyok az úrbérrendezés korában. Századok, 1996. 6. sz. 11411192; Hajdu Tibor: Tisztikar és középosztály 18501914. Ferenc József magyar tisztjei. /História könyvtár. Monográfiák 10/ Budapest, 1999, MTA TTI.
[55] Gyáni GáborKövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. /Osiris tankönyvek/ Budapest, 1998, Osiris; a migrációkutatás terén a kétféle megközelítést elegyíti, Puskás, Julianna: Ties that bind, ties that divide. 100 years of Hungarian experience in the United States. New York, 2000, Holmes and Meier.
[56] Az elôadás szövege ,,Láthatási jog" címen a HVG-ben látott napvilágot (1989. május 13. 4-7); valamivel hosszabb változatát lásd Gyáni Gábor: A levéltárak és a kutatás szabadsága. Hiány, 1990. március 13. 3-6.
[57] A történeti kutatás útjába emelt ezen újabb adatvédelmi gátakról több fórumon is diskurzus folyt az 1990-es évek során: Kresalek Gábor (szerk.): Levéltár és nyilvánosság. Budapest, 1992, BFL; Nyerges András (szerk.): Közérdekû iratok, adatok és az állampolgár. Budapest, 1996, BFL. A Történeti Hivatal adatszolgáltatásának egyes anomáliáiról pedig Kenedi János: K. belügyi iratfelmérô jelentése a kastélyból. Budapest, 2000, Magvetô, 42-115.
[58] Interjú Majtényi László adatvédelmi biztossal. BUKSZ, 2000. ôsz. 258. Az interjút Mihalicz Csilla készítette. Az ilyen és hasonló adatvédelmi korlátozások lehetséges tudományos következményeirôl esettanulmány formájában adtam számot. Gyáni Gábor: Mire ne emlékezzünk - mit ne feledjünk! Az emlékezet mint történelemformáló erô. In Boros Géza (szerk.): Az emlékezésrôl. Kiállítás és szimpozion. Budapest, 2000, MAOE. Különösen 76-79.
[59]  Vilém Precan: The opening of archives and the history of communism (1990-2000). In Proceedings. 19th International Congress of Historical Sciences. Oslo, 2000, University of Oslo. 452.
[60]Andrzej Paczkowski: The end of communism: Consequences for Polish historiography. Konferencia-elôadás. Oslo, 2000. augusztus 7.
[61] Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. 1896-1953. 1. köt. Budapest, 1996, 1956-os Intézet; 1953-1958. 2. köt. Budapest, 1999, 1956-os Intézet; Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest, 1991, Magyarságkutató Intézet. (Második kiadása: Budapest, 1999, Osiris.)
[62] Kövér György: Losonczy Géza 1917-1957. Budapest, 1998, 1956-os Intézet. A könyvrôl más helyen részletesebben is szólok: Tragédia két felvonásban. A kommunista identitás metamorfózisai. In Gyáni Gábor: Emlékezés... 161-177.
[63] Kôrösi Zsuzsanna-Molnár Adrienne: Titkokkal a lelkemben éltem. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsa. Budapest, 2000, 1956-os Intézet. A módszertani irodalomhoz: Kovács András: Szóról szóra. BUKSZ, 1992. tavasz. 8897; Hanák GáborKövér György: Biográfia és oral history. In Valuch Tibor (szerk.): Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. Budapest, 1995, Osiris1956-os Intézet. 92101; Gyáni Gábor: Emlékezés és oral history. In uô: Emlékezés... 128145; Tóth Eszter Zsófia: Klio és az oral history. Múltunk, 2000. 3. sz. 165178.
[64] A mûrôl és a könyv kapcsán magáról a mûfajról lásd még a kötethez írt Elôszót. Uo. 7-17.
[65] Mályusz Elemér: A magyar történettudomány. Budapest, é. n., Bólyai Akadémia.