Az utóbbi évtizedek nemzetközi társadalomtörténeti
és történeti szociológiai irodalmában
Hartmut Kaelble német társadalomtörténész
fogalmazta meg talán legmarkánsabban azt a nézetet,
hogy a nyugat-európai országok társadalmainak fejlôdése
a 20. században döntô fontosságú területeken
konvergált. Ennek eredményeként már-már
indokolt egy sajátos jegyekkel rendelkezô, integrált,
de legalábbis integrálódó nyugat-
európai társadalomról beszélni.[1]
Kaelble a maga elemzését a családfejlôdés
sajátosságai, a foglalkozási struktúra, a társadalmi
mobilitás, a társadalmi egyenlôtlenség, a városi
élet minôsége és a jóléti állam
(szociálpolitika), valamint a munka világa (,,labour relations")
vizsgálatával végzi el, illetve legutóbbi tanulmányaiban
a tömegfogyasztás mintáinak elemzése is társul
ezekhez.[2]
Magyarországot - más közép- és kelet-európai
országokhoz hasonlóan - érthetô okokból
nem vizsgálta, hiszen tanulmányai a kontinens nyugati felével
foglalkoztak. A következôkben - kapcsolódva Kaelble kérdésfeltevéséhez
- egy nagyobb, a 20. századi magyarországi társadalmi
fejlôdés több területét összehasonlító
perspektívában elemzô munka részeként
azt vizsgáljuk, hogy Magyarország demográfiai és
családfejlôdése miként viszonyult a nyugat-európai
folyamatokhoz a ,,rövid 20. század" (1918-1990) során.
A társadalomtudományokban egyre inkább teret kap
az a felismerés, hogy egy ország társadalmi fejlôdésének
megértése csak akkor lehetséges, ha azt a változások
szélesebb összefüggéseibe ágyazzuk. E tény
tükrözôdik az egyre nagyobb számban megjelenô
összehasonlító történeti munkákban
is. Ennek ellenére a 20. századi magyar társadalomtörténet
szisztematikus összehasonlító vizsgálatára
mindmáig nem került sor. Csak egyes részterületek
bizonyos periódusokban és bizonyos országokkal való
összehasonlítása történt meg.[3]
Az utóbbi években megjelentek olyan, igen informatív
és koncepciózus kompreatív munkák, melyek -
a korábbiaktól eltérôen - Magyarországot
is bevonták az elemzésbe. Közülük azonban
több csak az 1945 utáni évtizedekkel foglalkozott, továbbá
- terjedelmi okok miatt is - Magyarországra vonatkozóan csak
igen vázlatos lehet.[4]
Ennek ismeretében nem meglepô, hogy a 20. századi
magyar családtörténetet tágabb nemzetközi
összehasonlításban vizsgáló kutatások
jószerivel nem léteznek, s különösen nem az
általunk tervezett - a társadalmi integrációra
vonatkozó - kérdésfeltevés alkalmazásával.
Ráadásul a 20. századi magyar társadalomtörténet
és családtörténet számos területén
nem csupán összehasonlító tanulmányokra
nem támaszkodhatunk, hanem más szempontból is igen
szórványosak a kutatások. Fontos kivételnek
csak a demográfiai és a családszociológiai
vizsgálatok számítanak. A demográfiai kutatások
a század során mindvégig magas színvonalon
folytak Magyarországon, s számos, a családfejlôdéshez
kapcsolódó demográfiai folyamat elemzését
elvégezték. A demográfusok azonban - már csak
a szakma jellegébôl adódóan is - a családfejlôdésnek
csupán egyes aspektusait ragadták meg, ráadásul
ez esetekben is rendszerint másodlagos volt a történeti
szempont: a történeti demográfia a 17-19. századra
koncentrált Magyarországon.[5]
A viszonylag kiterjedt demográfiai összehasonlítások
is leginkább az utóbbi évtizedek fertilitásának
és mortalitásának alakulásával foglalkoztak.[6]
A családszociológiai irodalomban a hatvanas évektôl
szintén számos színvonalas tanulmány látott
napvilágot, ezek azonban - érthetôen - ugyancsak az
tóbbi néhány évtizedre vonatkoztak. Ezenkívül
az összehasonlító családszociológiai vizsgálatok
szintén viszonylag szûk területre és az országok
szûk csoportjára korlátozódtak.[7]
A magyarországi családtörténet összehasonlító
vizsgálata mellett az európai társadalmi integráció
Kaelble által megfogalmazott problémája iránti
érdeklôdés adja a következô vizsgálat
alapját. Ezért az összehasonlítások során
kapcsolódunk sajátos kérdésfeltevéséhez,
illetve az általa kidolgozott módszertanhoz és eredményekhez.
Ugyanakkor perspektívánk részben el is tér
az övétôl, amennyiben mi elsôsorban a 20. századi
magyar családfejlôdés egyes fontos területeinek
a nyugat-európai trendekhez való viszonyát vizsgáljuk.
Ennek során mindenekelôtt a következô kérdésekre
igyekszünk választ adni: közeledett-e a 20. századi
magyarországi családfejlôdés a nyugat-európaihoz
vagy távolodott tôle? A század mely periódusaiban
és a fejlôdés milyen területein volt jellemzô
a konvergencia, illetve a divergencia?
Szükségesnek tûnik néhány megjegyzés
a vizsgálat módszereit, az összehasonlítás
tárgyát, illetve a kutatás korlátait illetôen.[8]
Ami a módszereket illeti, statisztikai eszközökkel is
vizsgáljuk a magyarországi folyamatok nyugat-európaiakhoz
viszonyított alakulását - a konvergencia vagy divergencia
meglétét -, bár a rendelkezésre álló
adatok összehasonlíthatósága terén gyakran
nyilvánvaló nehézségek jelentkeznek, s a formai
(mérhetô) hasonlóságok/eltérések
gyakran eleve félrevezetôek lehetnek a funkcionalitást
illetôen. Kézenfekvô, hogy az elemzés során
a megfelelô magyar adatokat viszonyíthatjuk a nyugat-európai
átlaghoz, így mérve a közeledést vagy
távolodást. Ez a módszer valóban jelezhet fontos
fejlôdési tendenciákat, önmagában azonban
mégsem tûnik maradéktalanul megfelelônek. A nyugat-európai
átlag értelmezése ugyanis a súlyozástól
eltekintve sem teljesen problémamentes, hiszen figyelmen kívül
hagyja azt, hogy milyen szórás mellett jött létre
ez az átlag. Ennek a nehézségnek a kiküszöbölése
céljából egy másik mutatót, a standardizált
magyar adatot is kiszámítjuk, ami a szórás
és az átlag alakulását egyaránt figyelembe
veszi, s ily módon átfogóbb információt
nyújt. A standardizált magyar adathoz úgy jutunk,
hogy a magyar adatból kivonjuk a megfelelô nyugat-európai
átlagot, majd elosztjuk a nyugat-európai szórással.
E szám nullától való eltérése
mutatja a nyugat-európai adatoktól való eltérés
mértékét. Ez a mutató - adott esetben az átlaggal
együtt - nemcsak jól jelzi a konvergens, illetve divergens
tendenciákat, hanem arra is lehetôséget nyújt,
hogy akkor is mérjük a magyarországi fejlôdés
konvergenciáját, ha az adott területen maga a nyugat-európai
családfejlôdés divergál.
Az összehasonlítások ugyancsak fontos problémáját
jelenti szinte minden esetben az, hogy mit hasonlítunk össze
mivel, azaz mit tekintünk az összehasonlítás tárgyainak.
Esetünkben sem magától értetôdô,
hogy mely államokat soroljuk a nyugat-európai országok
közé. A mintába kerülô államok kiválasztásakor
célunk az volt, hogy a 20. században hasonló szocioökonómiai
és politikai fejlôdésû országok kerüljenek
e csoportba - mint ez Kaelble fontos viszonyítási pontként
szolgáló tanulmánya esetében is történt.
Így a tanulmányozott országok között nagyrészt
az Európai Unió tagállamai szerepelnek - Spanyolország,
Görögország, Portugália kivételével,
de Norvégia és Svájc felvételével. Mindazonáltal
nem állíthatjuk, hogy a 13 ország mellé továbbiak
felvétele indokolatlan lett volna: ezt néhány esetben
egyszerû praktikus okok - a források hozzáférhetôségének
hiánya - akadályozták meg. A következôkben
tehát Nyugat-Európa fogalmán az összes vizsgált,
Magyarországgal összevetett országot értjük.
A vállalt összehasonlítás kétségkívül
több szempontból is nehéz feladat. Az átfogott
idôszak igen hosszú, közel egy évszázad,
s - bár figyelmünk elsôsorban a magyarországi
fejlôdésre irányul - az analízisbe bevont országok
száma több mint egy tucat. Ezek a körülmények
már önmagukban is bizonyos leegyszerûsítéseket
tesznek szükségessé a családfejlôdés
vizsgált területeinek számát és a vizsgálat
mélységét illetôen. A nehézségek
azonban nem indokolhatják azt, hogy lemondjunk az összehasonlításról
mint a történetírás fontos eszközérôl,
mely a magyar társadalomtörténet-írás
számára - éppen eddigi viszonylagos mellôzöttsége
miatt - fontos új szempontokat kínálhat a további
kutatásokhoz.
Aligha kell tehát hangsúlyoznunk, hogy az összehasonlításnak
korlátai vannak. Ezek egyrészt tudatosan vállaltak,
másrészt szándékolatlanok. Elôbbieket
a kérdésfeltevés már önmagában
is jelzi: a Magyarország és Nyugat-Európa közötti
konvergens és divergens vonások elkülönítése,
mint fô szempont, más megközelítések háttérbe
szorításával járt. A szándékolatlan,
gyakorlati nehézségek szabta korlátokat nem csupán
a szerzô felkészültsége jelentette: a kutatás
során nyilvánvalóan nem pótolhattuk a rendelkezésre
álló irodalom fôként magyarországi vonatkozásban
meglévô - és részben már jelzett - hiányait,
így annak egyenetlenségei tükrözôdnek a munkában.
A legszembetûnôbb ilyen aránytalanság kronológiai
jellegû: a második világháború elôtti
idôszak folyamatainak bemutatására az indokoltnál
kisebb terünk nyílt a forrásmunkák hiányai
miatt. Emellett azonban tematikai téren is kétségkívül
vannak egyenetlenségek: például a család kulturális
jellemzôi (normák, értékek) minden ellenkezô
irányú törekvésünk ellenére ugyanezen
okok miatt szorultak háttérbe.
A következôkben elsôként a családfejlôdés
legfontosabb demográfiai meghatározóinak alakulását
mutatjuk be (születések, halálozások, ezek között
a csecsemôhalandóság), ezután pedig a
házasodási
mozgalmat (házasodási korok, ráták), illetve
a
háztartás- és családszerkezetet (nukleáris
és összetett család-háztartások) vesszük
szemügyre. Majd a családon belüli interperszonális
kapcsolatok egy területét, a házastársak közötti
viszonyt és ennek meghatározóit (nôi munka,
nôi iskolázottság, a házasság iránti
attitudök) vizsgáljuk, illetve a válásokkal és
a családformák pluralizálódásával
(házasságon kívüli születések, alternatív
együttélések) foglalkozunk. Kitérünk a társadalom
gyermekekhez
való viszonyának alakulására is. Végül
összefoglaljuk eredményeinket.
A családfejlôdés demográfiai alapjai: a fertilitás
és a mortalitás trendjei
A 20. század során összességében a
fertilitás nagyarányú csökkenése figyelhetô
meg minden nyugat-európai országban, jóllehet egyes
periódusokban a termékenység átmenetileg növekedett.[9]
Ezt a folyamatot a legkézenfekvôbb mutató, a nyers
születési ráta alakulása is jelzi, de még
inkább érzékeltetik a komplexebb, a nem- és
kormegoszlás eltéréseit kiküszöbölô
arányszámok - mint például a teljes termékenységi
arányszám -, melyek a különbözô országok
összehasonlítására is alkalmasabbak.[10]
A század elsô felében a fertilitás gyors
csökkenésének folyamatát az elsô világháború
kiváltotta hullámzások - a háború alatti
különösen nagy mérvu visszaesések, majd a
háború utáni átmeneti növekedések
- ugyan mozgalmassá tették, de a csökkenô tendencia
folytán már a két világháború
között mindenhol a nettó reprodukciós szint alá
csökkent a fertilitás, eltekintve
Olaszországtól és Hollandiától.[11]
A második világháborút közvetlenül
követôen egy rövid fertilitásnövekedés
következett be a családok újraegyesülése
nyomán, majd az 1940-es évek végén és
az 1950-es évek elején egy alacsonyabb fertilitású
szakasszal találkozunk. Az ezután bekövetkezett ,,baby
boom" szinte egyformán érintette az összes nyugat-európai
országot: a hatvanas évek elejéig mindenütt jelentôsen
megnôttek a születési arányok. A fertilitás
növekedése ekkor jóval hosszabb ideig tartott és
nagyobb mértéku volt annál, hogy az a háborúk
után szokásos születésszám-növekedésnek
lett volna tulajdonítható. Emellett a ,,baby boom" összeomlása
(,,baby bust") is mindenütt igen hasonló idôpontban -
1964 körül - és hasonló drámaisággal
következett be. Az új folyamat a hetvenes évek elején
felgyorsult, 1975-re a fertilitás majdnem minden országban
az egyszeru reprodukcióhoz szükséges szint alá
süllyedt, s ezután nem is emelkedett efölé.[12]
A ,,második demográfiai átmenetnek" is nevezett periódusban,
a hetvenes évek közepe után a fertilitás ezen
alacsony szint körül ingadozott. A legtöbb északnyugat-európai
és skandináv országban a nyolcvanas évek közepétôl
aztán átmenetileg ismét nôtt a termékenység.[13]
A két világháború között nôtt
a nyugat-európai országok fertilitásának relatív
szórása, így a második világháború
utáni mintegy két évtized jelentôs konvergenciája
csak ennek ellensúlyozására volt képes. Az
1960-1970-es években ismét nagymértékben nôttek
a különbségek az egyes országok termékenységi
arányai között, amit a nyolcvanas évek gyors és
jelentôs egységesülési tendenciája követett
mind a nyers születési ráta, mind a teljes termékenységi
arányszám esetében. Összességében
a legmagasabb és a legalacsonyabb fertilitású államok
közötti különbségek a század eleje és
vége között abszolút számban csökkentek,
de arányaikban alig.[14]
(Lásd
Függelék.)
A fertilitás Magyarországon is jelentôsen csökkent
a 20. század során. A század elején 39°/oo
körül volt a nyers születési ráta, s 5,3 körüli
a teljes termékenységi arányszám, amelyek egyaránt
meghaladták minden nyugat-európai ország megfelelô
adatát. A század derekán - megváltozott területen
- a magyarországi fertilitás már inkább közepesnek
számított ugyanezen országokhoz hasonlítva.
1990-ben pedig a nyers születési ráta 12,1°/oo,
a teljes termékenységi arányszám 1,84 volt;
az elôbbi valamivel a nyugat-európai átlag alatt alakult,
az utóbbi jó közepesnek volt tekinthetô.[15]
A csökkenést Magyarországon is kisebb-nagyobb fluktuációk
szakították meg. Az elsô világháború
alatt csak Franciaországban volt jelentôsebb a születések
visszaesése, mint Magyarországon. A húszas évek
közepétôl ismét folyamatos csökkenés
látható, ami a gazdasági válság éveiben
felgyorsult. Szintén sajátosság, hogy a második
világháború alatt összességében
alig csökkent a születési ráta. Ezenkívül
- egy rövid növekedési periódust követôen
- folytatódott a születési ráta alakulásának
korábbi tendenciája, azaz a családok gyermekszáma
folyamatosan csökkent, sôt a csökkenés üteme
gyorsult - Magyarországon nem figyelhetô meg a számos
nyugat-európai országban és Észak-Amerikában
jelentkezô ,,baby-boom". Emellett, a második világháború
utáni évtizedek további jellegzetességeként,
a nyers születési rátában, illetve még
inkább a születések számában a korábbi
évtizedeknél erôsebb ingadozás alakult ki, ami
elsôsorban a különféle pronatalista népesedéspolitikai
intézkedéseknek volt tulajdonítható.
A legalacsonyabb szinten 1962-1965-ben voltak a születések
(12,9-13,1°/oo), mely negatív rekordnak számított
a kor Európájában, sôt az egész világon
is. A teljes termékenységi arányszám ekkor
1,8-re esett vissza. Támogató intézkedések
következtében (1965: családi pótlék emelése,
1967: gyes bevezetése) a hatvanas évek közepén
a csökkenô tendencia megfordult: a születési ráta
kismértékben emelkedett, majd 1967-1973 között
15°/oo körül állandósult, ami a nyugat-európai
átlag alatt volt. Egy újabb pronatalista intézkedéssorozat
(pl. az abortusz enyhe szigorítása, a családi pótlék
emelése) után 1974-1976 között ismét nôtt
a születési ráta (18°/oo-re), ami viszont ekkor
már magasnak számított Európában. 1977
az újabb fordulat éve volt, amikor ismét csökkenni
kezdtek a születések. Ezután a nyolcvanas években
12°/oo körül állandósult a nyers születési
ráta.[16]
A teljes termékenységi arányszám 1990-ben 1,84
volt, ami mintegy 7%-kal meghaladta a nyugat-európai átlagot.
(Lásd Függelék.)
A standardizált magyar adatok azt mutatják, hogy a hazai
fertilitás a század során összességében
közelebb került a nyugat-európaihoz. A legkisebb különbségek
az ötvenes és a hetvenes években mutatkoztak. Igaz,
a második világháború utáni közeledés
csak rövid ideig tartott, mivel annak eredményeként
jött létre, hogy míg Nyugat-Európában
erôsen nôtt, addig Magyarországon jelentôsen csökkent
a termékenység. A két ellentétes trend következtében
ismét nagy különbségek alakultak ki, de ekkor már
fordított elôjellel.
A halálozások terén is jelentôs változások
zajlottak le a 20. század során Nyugat-Európában:
a halálozási mutatók folyamatosan - bár az
egyes országokban és idôszakokban természetesen
eltérô sebességgel - csökkentek. A mortalitás
változásának dinamikáját a népesség
korszerkezete által alapvetôen befolyásolt nyers halálozási
ráta csak részben mutatja: ennek értéke a századfordulón
még 15,8 és 25,2°/oo között volt a különbözô
országokban, a század közepére 7,5 és
12,7°/oo közé csökkentek, 1990-ben pedig már
8,7 és 11,9°/oo közé estek az adatok.[17]
A népesség kormegoszlásának hatását
kiiktató korspecifikus mutatók - mint a várható
átlagos élettartam és a csecsemôhalandóság
- ez esetben is árnyaltabb képet adnak, s így összehasonlításra
is alkalmasabbak.
Míg a századelôn a legkedvezôbb mutatókkal
rendelkezô országokban (a skandináv országok,
Finnország kivételével) a férfiak születéskor
várható élettartama alig érte el az 50 évet,
addig a nyolcvanas évek végén minden nyugat-európai
országban meghaladta a 70 évet, sôt Norvégiában
és Svédországban majdnem elérte a 75 évet.
A nôk esetében még ennél is tovább jutott
a folyamat, így 1990-re a nyugat-európai nôk a férfiaknál
átlagosan 6,5 évvel hosszabb életre számíthattak.
Mindazonáltal a halandóság javulása egyik nem
vonatkozásában sem volt egyenletes ütemu: a növekedés
igen gyors volt a század elsô felében, de még
az ötvenes években és a hatvanas évek elején
is erôteljesnek volt mondható, majd a hatvanas évek
második felében és a hetvenes évek elején
lelassult, a hetvenes évek végétôl pedig ismét
valamivel gyorsabb ütemben javult.
Bár a közeledés a század elsô felében
is elôrehaladt, ennek ellenére a második világháború
után a nyugat-európai országok közötti halandósági
különbségek még viszonylag jelentôsek voltak.
1950-ben a legjobb mutatókkal rendelkezô Hollandia, Norvégia,
Svédország, Dánia és a legkedvezôtlenebb
helyzetben lévô Finnország között 12 év
volt az eltérés, de a finnek gyors felzárkózása
eredményeként már csak 3,3 év elônnyel
bírt az élen álló Svédország.
A különbség azonban nem csak a szélsô értékek
között csökkent: míg a nôk és férfiak
várható átlagélettartama terén 1900-ban
8-8% volt a relatív szórás, addig ez 1950-re már
5, illetve 3%-ra, 1990-re pedig 2, illetve 1%-ra mérséklôdött.
Az összes fontos demográfiai jelenség közül
kétségkívül a halálozásban volt
a legnagyobb a konvergencia a nyugat-európai országok között.[18]
(Lásd
Függelék.)
Magyarországon a század elsô felében - ezen
belül is különösen a két világháború
között - mindkét nem esetében jelentôsen
nôtt a születéskorvárható átlagos
élettartam. A századfordulón a férfiaknál
36,6, a nôknél 38,2 év volt ez a mutató, de
1920-21-re 41, illetve 43,1 évre, az 1941-es évre pedig már
54,9, illetve 58,2 évre emelkedett, vagyis a férfiaknál
18, a nôk esetében pedig 20 évvel volt magasabb, mint
a századfordulón. Ez mindenekelôtt a csecsemôhalandóság
jelentôs csökkenésének az eredménye volt.
Közvetlenül a második világháború
után, annak utóhatásai (a rossz egészségügyi
viszonyok, a gyenge táplálkozás) miatt, nôtt
a halálozási arány (1946: 15°/oo), de 1947-tôl
kezdôdôen már ismét javulni kezdett. A következô
mintegy másfél évtizedet a magyarországi halandóság
leggyorsabb átalakulási idôszakának tekinthetjük,[19]
és radikális csökkenése folytán a nôk
születéskor várható átlagos élettartama
az 1940-es évek végének 64 évérôl
a hatvanas évek közepére 72 évre nôtt.
1949 és 1965 között a férfiaknál is nagyarányú
javulás figyelhetô meg, ami 60 évrôl 67 évre
emelte ezt a mutatót.
A hatvanas évek közepe azonban fordulatot hozott a halálozási
ráta alakulásában. A nôk helyzete viszonylag
kedvezôen alakult, hiszen esetükben csak lelassult a pozitív
folyamat: várható átlagos élettartamuk 1980-ban
72,7, 1990-ben 73,7 év volt. A férfiak ugyanezen mutatója
azonban elôbb stagnált, majd fokozatosan csökkenni kezdett,
s 1980-ban 65,5, 1990-ben pedig már csupán 65,1 év
volt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a nemek közötti halandósági
különbség Magyarországon jóval nagyobb lett
- 1990-ben a születéskor várható élettartam
vonatkozásában több mint 8 év -, mint Nyugat-Európa
országaiban. A mortalitás romlása nem egyformán
érintette a különbözô korosztályokat
sem. Miként más kommunista országokban, Magyarországon
is a középkorú férfiakat sújtotta leginkább.[20]
Összefoglalásul azt mondhatjuk, hogy a magyarországi
halandósági viszonyok a 20. század során idônként
konvergáltak Nyugat-Európához, de a század
eleje és vége között összességében
a divergencia volt jellemzô. A konvergencia különösen
erôs volt a harmincas években, majd a hatvanas évek
elsô felében, amikor a legfejlettebb országok elértek
egy olyan pontra, ahonnan már nehezebben tudták javítani
mutatóikat, ugyanakkor Magyarország még képes
volt fejlôdésre. A hatvanas évek közepétôl
azonban, miközben Nyugat-Európában tovább javultak
a halandósági viszonyok, Magyarországon a felnôtt
férfi lakosság halandósága egyenesen romlani
kezdett, amit ,,epidemiológiai válságnak" is neveznek.[21]
Ezzel erôteljes divergencia vette kezdetét a halandóság
magyarországi és nyugat-európai fejlôdésében,
ami a nyolcvanas években a Nyugat-Európán belüli
gyors egységesülés következtében - különösen
a csecsemôhalandóság terén - még erôsödött
is.[22]
(Lásd Függelék.)
Házasodási szokások
A házasodási szokásokban markáns változások
következtek be a 20. századi nyugat-európai társadalmakban.
A nyers házasságkötési ráta csak kevéssé
mutatja ezeket, hiszen Nyugat-Európa évi átlaga 1000
lakosra számítva 7-8 házasságkötés
volt egészen a hetvenes évekig - ebben legfeljebb a háborúk
okoztak nagyobb kilengéseket -, ezután pedig elôbb
7, majd 6°/oo alá csökkent ez a mutató. Az egyes
országok közötti különbségek is keveset
módosultak a század során - a relatív szórás
mindvégig 12-15% között mozgott. (Lásd Függelék.)
A sajátosságokat és a változások
dinamikáját lényegesen jobban tükrözi két
másik mutató, mégpedig az elsô házasságkötés
átlagos életkorának, illetve az élethossziglani
cölibátusnak az alakulása.
Az a - más földrészek vagy Kelet-Európa társadalmaihoz
viszonyítva[23]
- magas átlagos életkor, melyben a századfordulón
az
elsô házasságot kötötték szerte Nyugat-Európában
(a férfiaknál 28 év, a nôknél pedig 26
év körül), lényegében a két világháború
között is fennmaradt. A második világháború
után azonban Nyugat-Európában a házasság
és a család egyfajta reneszánszának jeleként
a házasodás átlagos életkora igen jelentôsen,
több évvel csökkent: 1950 és 1970 között
a legtöbb országban a férfiaknál 2-3 évvel,
a nôknél 3-4 évvel esett ez a mutató. Ezt követôen
- általában a hetvenes évek közepétôl
- azonban ismét gyorsan nôtt az elsô házasságkötés
életkora, s az 1980-as évek végére Nyugat-Európa
átlagában újra elérte a század eleji
szintet.
Az élethossziglani cölibátus - a házasságot
soha nem kötôk aránya a 45-54 éves korcsoportban[24]
- szintén hasonló trend szerint alakult, bár meg kell
jegyezni, hogy e mutató évtizedes késéssel
reagál a házasságkötési mozgalom változásaira.
A századfordulón ez az arány a férfiak esetében
8-28% között, a nôknél 10-24% között ingadozott.
A század elsô felében - Írország és
a skandináv országok kivételével - a házasságot
nem kötôk aránya a férfiak között csökkent,
a nôknél stagnálás vagy kismértéku
növekedés látható; az ötvenes évektôl
azonban már az utóbbiak esetében is minden országban
jelentôs a csökkenés. Az 1970-es évektôl
a házasságot soha nem kötôk aránya a nôk
között tovább süllyedt, hiszen ekkor kerültek
a vizsgált 45-54 éves korosztályba azok, akik az ötvenes
évek intenzív házasságkötési periódusának
idején voltak huszonévesek. Igaz, a férfiakat ez a
folyamat nem érintette, az ô esetükben ekkor már
inkább a stagnálás volt jellemzô. Ennek eredményeként
a hetvenes évektôl a nôk idevágó adata
- a század során elôször - alacsonyabbnak mutatkozott,
mint a férfiaké. 1990-ben a nyugat-európai férfiak
esetében az arány 10,7%, a nôknél pedig 7,1%
volt.
Az élethossziglani cölibátus mutatója kiválóan
alkalmas a házasságkötési arányokban bekövetkezett
hosszú távú változások jelzésére,
de - mint utaltunk rá - a rövid távú ingadozásokat
illetôen kevésbé érzékeny ez a szám.
Az ilyen elmozdulásokra inkább reagáló mutatók
- mint pl. a teljes elsô házasságkötési
arányszám - azt bizonyítják, hogy hozzávetôlegesen
1970-tôl a legtöbb nyugat-európai országban jelentôs
változások indultak meg a fiatalok házasságkötési
arányának alakulásában. A teljes elsô
házasságkötési arányszám azt mutatja,
hogy a hetvenes években minden országban jelentôsen
csökkent a nupcialitás - a legnagyobb visszaesés Hollandiában
következett be. Ez a folyamat a nyolcvanas években a legtöbb
országban folytatódott, bár a csökkenés
üteme mérséklôdött, s ekkor két alacsony
házasodási kedvu skandináv országban (Dánia,
Svédország) már ismét valamelyest többen
házasodtak.[25]
Összességében: az elsô házasságkötés
átlagos korát illetôen a nyugat-európai társadalmak
közötti különbségek az 1930-1940-es évekre
csökkentek a legalacsonyabb szintre, de azt követôen ismét
nôttek az eltérések, s így az 1980-as években
hasonló mértékuek voltak, mint a századfordulón.
A soha nem házasodók aránya terén egészen
a hatvanas évekig (férfiak), illetve a hetvenes évekig
(nôk) tartott a divergencia, azt követôen pedig egy viszonylag
gyors ütemu kiegyenlítôdés következett be.
Az utóbbi folyamat ellenére 1990-ben a különbségek
még mindig nagyobbak voltak, mint 1900-ban. (Lásd
Függelék.)
Bár a 19. század végén az átlagos
elsô
házasságkötési életkor kismértékben
nôtt Magyarországon, a századfordulón a hazai
házasodási szokások lényegében a Hajnal-féle
osztályozás kelet-európai típusához
voltak sorolhatók, még ha annak ,,mérsékeltebb"
válfaját alkották is.[26]
Nem csak a nyers házasságkötési ráta volt
minden nyugat-európai országénál magasabb,
hanem - ami ennél is sokatmondóbb a házassági
rendszer szempontjából - a nôk 1900-ban átlagosan
22,5 éves korban, a férfiak 26,4 évesen házasodtak,
s közülük egyaránt csupán 4-5% nem kötött
házasságot élete során.
A 20. század elsô évtizedeiben, különösen
pedig a harmincas években azonban nôtt az elsô házasságot
kötôk életkora. Ennek eredményeként a második
világháború elôtt a vôlegények
átlagosan 27 évesek, a menyasszonyok pedig 23 évesek
voltak, s ezek az életkorok a háború alatt, 1944-ben
tetôztek, a férfiak esetében átlagosan 29,7
évvel, a nôknél 25,3 évvel. Szintén valamelyest
nôtt ezekben az évtizedekben a házasságra soha
nem lépôk aránya: a második világháború
elôtt a férfiak 5-6%-a, a nôk 7-8%-a maradt végérvényesen
nôtlen, illetve hajadon. Ennek nyomán a házasságkötés
átlagos életkora ekkor nem tért el lényegesen
a korabeli nyugat-európai szinttôl.[27]
A közeledést elôsegítette, hogy Nyugat-Európában
már a század elejétôl stagnált az átlagos
elsô házasságkötési kor. Az élethossziglani
cölibátus arányában nagyobbak maradtak a különbségek,
bár - különösen a nôk esetében - itt
is közeledett a magyar szint a nyugat-európai társadalmakéhoz.
(Lásd Függelék.)
A második világháború után - az
európai és észak-amerikai tendenciáknak megfelelôen
- egyértelmûen a házasságkötési
kedv növekedése figyelhetô meg Magyarországon
is: tovább nôtt - különösen az özvegyek
és elváltak esetében - a házasságot
kötôk aránya, s csökkent az elsô házasságot
kötôk átlagéletkora is. Ráadásul,
míg Nyugat-Európában - mint láttuk - a hatvanas
évek végétôl egyfajta fordulat következett
be a nupcialitásban, addig Magyarországon a hetvenes évek
második feléig nem történt lényeges csökkenés
a házasságkötések szintjében. Ez még
az élethossziglani cölibátus arányában
is mutatkozott, jóllehet erre hatottak az évtizedekkel korábbi
házasságkötési viszonyok is. Különösen
azonban a kormegoszlás eltéréseit kiszûrô
ún. teljes elsô házasságkötési arányszámok
alapján állítható, hogy a házasodási
kedv a hetvenes évekig viszonylag magas szinten maradt. Egyedül
az özvegyek és az elváltak újraházasodási
hajlandósága csökkent jelentôsen már a
hatvanas évektôl. Ebben az évtizedben az elsô
házasságot kötô vôlegények átlagéletkora
24 évre, a menyasszonyoké pedig 21 évre süllyedt,
s a hetvenes évek közepén volt a legalacsonyabb az egész
század során (a nôk esetében ez 1974-ben 20,7
év, a férfiaknál 23,4 év volt). Ez azt is jelentette,
hogy a vôlegények és a menyasszonyok korkülönbsége
a második világháború elôtti 4,7 évrôl
2,7 évre csökkent.
A hetvenes évek közepétôl a házasságkötési
kedv kissé lankadni kezdett Magyarországon is. Lassú
emelkedésnek indult az átlagos házasságkötési
életkor, ami 1990-ben 21,5 év volt a nôk és
24,2 év a férfiak esetében. Idôközben azonban
a nyugat-európai társadalmakban ennél lényegesen
nagyobb mértékben nôtt ez a mutató, így
Magyarország inkább távolodott ettôl a régiótól.
Ennél gyorsabban változott a házasságkötések
arányszáma, ahogy azt a naptári év alapján
számított házasodási arányszámok
jelzik. Az 1987-1988. évi korspecifikus házasságkötési
arányszámok tartóssága esetén az 1960-as
évek második felében született magyar férfiak
mintegy 82%-a, a nôk 92%-a kötne házasságot 50
éves korig, ami a korábbihoz képest jelentôs
csökkenés.[28]
Összességében tehát Magyarországon
a két világháború között erôsen
halványult a Hajnal-féle osztályozás szerinti
kelet-európai házasodási minta. 1930-ban mind a férfiak,
mind a nôk esetében csupán egy évvel volt alacsonyabb
a nyugat-európai átlagnál az elsô házasságkötés
átlagos életkora. A házasságkötési
gyakoriság is ekkor került legközelebb a nyugat-európai
átlaghoz, bár az élethossziglani cölibátus
szintjében ez - a számítás jellegébôl
adódóan - néhány évtizeddel késôbb
jelentkezett. A második világháború után
azonban - különösen pedig a hatvanas évek közepe
és a hetvenas évek vége között - ismét
erôteljesen érvényesült Magyarországon
a kelet-európai házasodási minta. A hetvenes évek
végétôl ugyan a házasodási kedv csökkenése
mutatható ki, de a jelenség Nyugat-Európában
ennél is karakterisztikusabb volt, így közeledés
helyett inkább távolodásról beszélhetünk.[29]
A nyolcvanas évek változásai ellenére, a házasságok
nemzetközi viszonylatban magas aránya és az alacsony
házasságkötési kor egyértelmûen
jelzi, hogy Magyarországon a házasság korszakunkban
mindvégig úgyszólván monopóliummal rendelkezett
a párkapcsolatok terén.
A háztartás- és családszerkezet változása
A háztartások és a családok nagysága
és szerkezete viszonylag keveset változott az ipari forradalom
elôtt és alatt Nyugat-Európában - bár
a szakirodalom e tekintetben nem mondható egységesnek.[30]
Vitathatatlanul jelentôs fordulat következett be azonban a 20.
század folyamán: csökkent az együtt élôk
átlagos száma, illetve egyszerusödött a családok
és a háztartások szerkezete. A változások
nem utolsósorban demográfiai motívumokra (pl. a fertilitás
csökkenése, a mortalitás javulása, a nupcialitás
csökkenése, válások növekedése) vezethetôk
vissza, de emellett más, nem demográfiai okok is nagyban
közrejátszottak bennük.
A fogalmak különbözô definíciói
és az adatok összehasonlíthatóságának
problémái ellenére megállapítható,
hogy a háztartásnagyság változásának
trendjei meglehetôsen egyöntetuek. Az átalakulás
fontos irányát jelzi, hogy a háztartások átlagos
nagysága - ami a háztartásszerkezet legegyszerubb,
ugyanakkor legátfogóbb mutatójának tekinthetô
- jelentôsen csökkent a század során. Franciaország
1901-ben a lakott lakások átlagos 3,5 fôs, 1911-ben
2,9 fôs létszámával a legalacsonyabb általunk
ismert adattal rendelkezett - igaz, a nagyobb városokra vonatkozóan
-, míg ugyanekkor Anglia és Wales a maga 4,5, illetve 4,4
fôs adatával a nagyobb átlagos háztartást
formálók közé tartozott. A háztartások
átlagos létszáma 1954-ben Franciaországban
3,1 fô, Angliában és Walesben 1951-ben 3,2 fô
volt, ami nagyjából megfelelt a kontinens nyugati felén
megfigyelhetô átlagos háztartásnagyságnak
(1930-ban 3,71 fô, 1950-ben 3,35 fô). Franciaország
és Anglia adatai a második világháború
utáni idôszakban is együtt mozogtak - csökkenô
irányban -, s 1990-re egyaránt átlagosan 2,6-2,6 fô
lakott egy háztartásban e két országban. Nyugat-Európa
többi részén szintén érvényesült
a folyamatos csökkenés: a vizsgált országok átlagos
háztartáslétszáma
1970-ben 2,98 fô, 1990-ben pedig 2,55 fô volt. Ezzel párhuzamosan
a század közepe és vége között mérsékelt
kiegyenlítôdés is végbement e téren a
nyugat-európai országok között. (Lásd
Függelék.)
Az ötfôs, illetve ennél nagyobb méretu háztartások
arányának visszaszorulása az átlagos háztartáslétszáméhoz
nagyon hasonló dinamikát követett, ami nem meglepô,
hiszen éppen ez volt az utóbbi csökkenésének
egyik legfontosabb tényezôje. A háztartás- és
lakásstatisztikákból következtethetôen
a századelôn - Franciaország és Belgium kivételével,
ahol azonban csak a nagyobb települések adatait ismerjük
- minden országban domináltak az ötfôs és
nagyobb háztartások, de visszaszorulásuk már
a század elsô felében is gyors ütemben folyt:
1950 körül az országok többségében
20% alatti részaránnyal rendelkeztek. A további csökkenés
nyomán a nyolcvanas években az ötfôs vagy nagyobb
háztartások 10%-ot lényegesen meghaladó arányban
már csak Írországban fordultak elô. Ennek ellenére
a század közepéhez képest a hetvenes-nyolcvanas
évekre nôttek a relatív eltérések az
egyes országok között. (Lásd Függelék.)
Az ismert adatok szerint, az elsô világháború
elôtt az egyszemélyes háztartások Nyugat-Európában
az összes háztartás kevesebb mint 10%-át tették
ki. A század elsô felében csak mérsékelt
volt ennek az aránynak a növekedése, a második
felében azonban kimondottan gyors ütemu. Az 1980-as évek
végén Svédországban már a háztartások
40%-a, a többi skandináv országban, az NSZK-ban, Svájcban
és Ausztriában kb. egyharmada, az Egyesült Királyságban,
Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban a háztartások
kb. egynegyede volt egyfôs. Olaszország és Írország
adatai ez esetben is az átalakulás vontatottabb ütemére
vallanak. Az arány növekedésével párhuzamosan
a század második felében jelentôsen csökkentek
az eltérések is az egyes országok adatai között.
(Lásd: Függelék.)
A háztartások létszámcsökkenésének
egyik nyilvánvaló oka a családok átlagos gyermekszámának
visszaesése volt. Szintén a háztartások átlagos
létszámát csökkentette, s egyszersmind szerkezetüket
is egyszerusítette, hogy a családokkal élô,
s a háztartáshoz tartozó cselédek, paraszti
gazdaságokban és kisüzemekben, boltokban dolgozó
alkalmazottak (segédek, tanulók stb.) rétege elvékonyodott,
s immár a megmaradók sem a családokkal laktak, nem
formáltak közös háztartást azokkal.[31]
Ugyancsak fontos tényezô volt a háztartások
átalakulásának folyamatában a
családszerkezet
átrendezôdése. Abból a ténybôl
azonban, hogy a nukleáris családháztartások
növekvô dominanciára tettek szert az összetett háztartásokkal
szemben, nem következett, hogy az összes háztartás
között nôtt volna arányuk. Ezzel ellenkezô
folyamat zajlott le, hiszen különösen a század közepétôl
emelkedett a nem tradicionális háztartások (például
a házasságon kívüli együttélések),
valamint az egyedül élôk, az egyszemélyes háztartást
formálók aránya is.
Bár Magyarországon a házasodási szokásokban
összességében figyelemre méltó állandóság
volt tapasztalható, más vonatkozásban a családi
együttélés keretei és tartalmi jegyei számottevôen
megváltoztak a 20. század
során. A változások iránya nagyon hasonló
volt a nyugat-európai társadalmakban jellemzôhöz,
de mértéke gyakran jelentôsen eltért az ott
megfigyeltektôl.
A háztartások átlagos létszáma Magyarországon
már a századfordulón sem sokban különbözött
a kontinens nyugati felén mértektôl: 1890-ben egy háztartás
átlagosan 4,5 fôbôl állt - pontosabban ennyi
volt az egy lakásra jutó lakók száma. 1930-ban
- már a mai országterületen és a késôbbiekben
alkalmazott definíciónak inkább megfelelô módon
számítva - hozzávetôlegesen 3,9 fôbôl
tevôdött össze egy tipikus háztartás, 1949-re
pedig az átlag tovább csökkent, 3,6-re.[32]
Az e számlálások során használt háztartásfogalmak
tehát nem voltak teljesen azonosak, egységes elvek csak 1960
óta érvényesülnek. A csökkenés mindenesetre
azóta is töretlen volt: 1960-ban 3,1, 1970-ben 2,95, 1980-ban
2,8, 1990-ben pedig 2,6 fô volt az átlagos háztartásnagyság
Magyarországon. Ezek az adatok még a század elsô
felében mérteknél is kevésbé különböztek
a nyugat-európaiaktól.
Az ötfôs és ennél nagyobb létszámú
háztartások aránya 1930-ban 33%-ot tett ki, 1960-ban
pedig - amióta erre igazán megbízható országos
adatok állnak rendelkezésre - valamivel a nyugat-európai
átlag alatti volt 17%-os mértékével.[33]
A közeledés a csökkenés eltérô mértéke
következtében folytatódott, s így 1990-ben ezen
háztartási kategória 8%-os aránya még
a korábbiaknál is kevésbé tért el a
nyugati társadalmak megfelelô adatától.
Az egyszemélyes háztartások súlya ugyan
folyamatosan nôtt Magyarországon is, de ezt viszonylag alacsony
bázisról indulva tette: 1930-ban 6, 1949-ben 10, 1960-ban
14,5%-ot ért el ezen típus aránya, s a következô
évtizedekben is mindvégig alacsonyabb volt a nyugat-európai
átlagnál.[34]
1990-ben az összes háztartás nem egészen egynegyedében
élt egyetlen személy. Ennél kisebb arányt Nyugat-Európában
csak Írországban és Olaszországban (mindkét
esetben 22%) figyeltek meg. Ezen a téren tehát inkább
divergenciáról, mint közeledésrôl beszélhetünk
Magyarország és Nyugat-Európa társadalmai között.
A háztartásnagyság mérséklôdésének
alapvetô oka az volt, hogy az átlagos gyermekszám nagymértékben
csökkent Magyarországon is. Emellett a parasztgazdaságokban
az idegen, a háztartásba is integrálódó
munkaerô alkalmazásának már a század
elején sem voltak olyan hagyományai, mint Nyugat-Európában,
a kommunista hatalomátvétel után pedig politikai okok
zárták ki ezt a lehetôséget. Szintén
csökkentette a háztartások átlagos létszámát
- és egyben komplexitásának mértékét
-, hogy a tehetôsebb
családokkal együtt élô, a háztartások
átlagos nagyságát növelô, s még
a két világháború között sem jelentéktelen
számú háztartási alkalmazottak (cselédek)
rétege a második világháború után
ugyancsak hirtelen és teljesen megszûnt.[35]
Az egyszemélyes háztartások arányának
növekedését Magyarországon elsôsorban az
idôs, egyedülálló emberek számának
emelkedése okozta, részben az átlagos élettartam
javulása következtében, de a családok fokozódó
elkülönülése is közrejátszott ebben.
A válások számának emelkedése szintén
hasonló következménnyel járt. A fiatalok életstílusának
megváltozása azonban a nyugat-európainál jóval
mérsékeltebben járult hozzá ehhez a jelenséghez
- hiszen a jellemzôen korai házasság folytán
a fiatalok házasságkötés elôtti önálló
háztartásformálása nem lehetett számottevô
még a század utolsó harmadában sem.
A háztartások átlagos létszámának
és szerkezetének változása szempontjából
szintén nagy jelentôségû volt a családszerkezet
egyszerûsödése, vagyis a háztartásban a
nukleáris család tagjai (férj-feleség, nem
házas gyermekük) mellett más rokonok jelenlétének
ritkulása.
A század folyamán a családháztartások
,,nuklearizációja" Magyarországon is megfigyelhetô:
az összetett családháztartások aránya
csökkent, a nukleáris és az egyszemélyes háztartások
aránya ellenben folyamatosan nôtt. Ennek ellenére -
Faragó Tamás becslése szerint - 1949-ben a háztartások
nem kevesebb, mint 22-24%-a több családból állt,
illetve a család mellett más rokon is jelen volt.[36]
A háztartási statisztikából tudjuk, hogy a
háromgenerációs családháztartások
aránya még 1960-ban is 12,4% volt, ami egyben
azt jelentette, hogy a lakosság ennél jóval nagyobb
aránya élt ilyen családban.[37]
A háztartások komplexitásának viszonylag
magas átlagos szintjét jelzi az is, hogy 1970-ben 17,8%-ukban,
s még 1990-ben is 11,8%-ukban több család lakott vagy
a család mellett más rokon is jelen volt, s ilyen háztartásokban
élt (rendre) a lakosság 28,1, illetve 19,1%-a. Legtipikusabb
esetként a szülôk és a megházasodott gyermek(ek),
illetve az özvegy szülô és gyermekének családja
élt együtt. Ezek lényegesen magasabb arányok,
mint amelyek a nyugat-európai társadalmakban kialakultak:
1970-ben 7 vizsgált nyugat-európai ország (Anglia,
Hollandia, Belgium, Svájc, NSZK, Norvégia, Finnország)
közül mindegyikben 4-6% között volt a komplex háztartások
aránya, s csak Finnországban érte el - a használt
definíciótól függôen - a 7, illetve 9%-ot.[38]
Összefoglalóan tehát: Magyarországon a 20.
században mindvégig a nyugat-európaihoz hasonló
volt a háztartások átlagos létszáma,
s a meglévô kis különbségek is fokozatosan
csökkentek. A nagyobb - ötfôs és e feletti - háztartások
arányában is hasonlóságot láthatunk,
szintén az eltérések mérséklôdésével.
Még a nyolcvanas években is elmaradt azonban a kontinens
nyugati társadalmainak átlagos szintjétôl az
egyfôs háztartások aránya, s a folyamatos csökkenés
ellenére a század végén is nemzetközi
viszonylatban igen magas maradt az összetett (kiterjesztett és
a több családmagból álló) háztartások
aránya. Ezeken a területeken a konvergenciának nem volt
jele.
A házastársak közötti viszony
A családfejlôdés funkcionalista megközelítésének
hívei és az interpretációban a kulturális
erôknek kiemelt jelentôséget tulajdonítók
egyaránt elismerik, hogy a 20. század során a családban
egyre nagyobb szerephez jutott a házastársak közötti
érzelmi kapcsolat, s a gyermekek felnevelése is a családi
élet középpontjába került. Ez a család
privatizálódásaként, illetve emocionalizálódásaként
is emlegetett átalakulás természetesen fokozatosan
zajlott le Nyugat-Európában. Az új családfelfogás
elôször a középrétegekben vált dominánssá,
majd onnan terjedt tovább a felsôbb és alsóbb
rétegekre, s e változások javában tartottak
a 20. században is - a legtöbb társadalomban csak a
század közepére/második felére játszódtak
le többé-kevésbé teljesen.
A házastársak közötti új jellegu, a
korábbinál kiegyenlítettebb szerepfelfogású,
,,szimmetrikusabb"[39]
kapcsolatok kialakulása összefüggött a nôk
társadalmi helyzetének megváltozásával.
Ennek valószínuleg legfontosabb egyedi tényezôje
a nôk munkavállalási lehetôségeinek javulása,
a nôi foglalkoztatottság jelentôségének
növekedése volt - egyes történészek-szociológusok
szerint ez egyenesen a családi viszonyok átalakulásának
legfontosabb oka a 20. században.[40]
A nôi foglalkoztatottság szintje a század elsô
harmadában és közepén divergált Nyugat-Európa
társadalmaiban, s jelentôsebb konvergencia csak a hatvanas
évektôl figyelhetô meg. E közeledéssel együtt
is a század végén kb. ugyanakkora volt a szórás,
mint a század elején.
A nôk foglalkoztatottságának bôvülése
Magyarországon
is az egyik legfontosabb - egyes szerzôk szerint egyenesen a legfontosabb
- változás volt a 20. század, különösen
pedig a második világháború utáni periódus
családtörténetében, ami számos további
változást is indukált ezen a területen.[41]
A századfordulón a foglalkoztatottak 25,2%-a volt nô
Magyarországon. Ez az arány a következô évtizedekben
csak mérsékelten emelkedett, 1930-ban 26,1%, 1941-ben pedig
27,3%-ra, ami nyugat-európai összehasonlításban
közepesnek számított. Nemzetközi méretekben
is gyorsan bôvült azonban a nôi foglalkoztatottság
az ötvenes és a hatvanas években, hiszen a hetvenes
évek közepén elérte a 44%-ot, s ezzel lényegében
maximumát is. Ennek a fejlôdésnek az eredményeként
a hatvanas években Magyarország ezen a téren már
az európai élvonalba tartozott.[42]
A hetvenes évek közepe után mérséklôdött
a különbség e téren Magyarország és
Nyugat-Európa országai között, hiszen itthon lényegében
megállt, míg a nyugat-európai társadalmak mindegyikében
folytatódott a jelzett trend.
Bár a század korábbi idôszakaiból
szisztematikus adatokkal nem rendelkezünk erre vonatkozólag,
a házassággal/családdal kapcsolatos elképzelések,
normák
és értékek több szempontból is közel
kerültek egymáshoz a 20. század második felében
a legtöbb nyugat-európai országban. Jól mutatja
ezt az ideális családnagysággal kapcsolatos elképzelések
alakulása. Az 1970-es évek végén szinte minden
országban a megkérdezettek 2/3-a a kétgyermekes családot,
1/5-e a három gyermeket tartotta optimálisnak, s a válaszadóknak
csak 10%-a gondolta azt, hogy számára egy, illetve négy
vagy ennél több gyermek lenne a kívánatos a családban.
Csupán Franciaország és még inkább Írország
jelentett kivételt: Franciaországban nagy (45%) volt a háromgyermekes
család ideálját magukénak vallók aránya,
Írországban pedig a megkérdezettek 56%-a 4 vagy több
gyermekre gondolt.[43]
A vizs-
gált korszak végén, 1990-1993 között
végzett World Value Survey szerint - szintén Írország
kivételével - ugyancsak meglehetôsen hasonlóan
vélekedtek a nyugat-európai társadalmak az ideális
családnagyságról.[44]
A nôk kívánatos életcéljaival, törekvéseivel
kapcsolatos és a családi élet harmóniájáról
alkotott elképzelések is jelentôsen átalakultak.
Az 1980-as évek elején az Európai Tanács felmérése
szerint a lakosság - s nem csupán az érintett nôk
- többsége a legtöbb országban azt tartotta követendônek,
hogy a nôk munkát vállaljanak, s a partnerek között
egyenlôen legyen megosztva minden családhoz kötôdô
feladat.[45]
A néhány évvel késôbb, 1990 körül
végzett másik felmérés pedig azt mutatta, hogy
minden országban a megkérdezettek 64-80%-a gondolta szerencsésnek,
ha a feleség és a férj egyaránt hozzájárulnak
a háztartás jövedelmeihez - Hollandia kivételével,
ahol ez az arány csak 32% volt.[46]
Ezenkívül míg a Gallup egy közvélemény-kutatása
szerint Nagy-Britanniában 1952-ben a megfelelô jövedelmet
és a jó lakáskörülményeket a nagy
többség még igen fontosnak tartotta a boldog házassághoz,[47]
addig a nyolcvanas években és a 90-es évek elején
a válaszadók körében mind Nagy-Britanniában,
mind a többi nyugat-európai országban a türelem,
a kölcsönös tisztelet, a szexuális örömszerzés
szerepeltek az élen, míg az anyagiak és a származás
egyaránt a fontossági sorrend végén álltak
mindkét idézett vizsgálatban.[48]
A családon belüli munkamegosztás tényleges
gyakorlata csak részben tükrözi ezt az értékváltozást,
de mindenesetre tény, hogy - legalábbis a hatvanas évektôl
- ezen a területen is kiegyenlítôdés zajlott a
nemek között. Bár ennek mértékérôl
nehéz határozott kijelentéseket tenni, az idômérleg-felmérések
szerint három vizsgált nyugat-európai országban
(Belgium, Franciaország, NSZK) a hatvanas évek közepén
a gyermekkel rendelkezô városi családokban, ahol mindkét
szülô munkát vállalt, a férfiak csak a
nôk által a háztartásra fordított idô
(rendre): 8, 14, illetve 7%-át szentelték erre a célra.
Ugyanezen felmérés szerint a szabadidô mennyiségében
- ami a férfiak több háztartáson kívüli
munkával töltött ideje következtében megfelelôbb
mutatónak tunik - már kisebb, de azért továbbra
is tetemes volt a különbség: a nôk a fenti három
országban a férfiak szabadidejének 69, 64, illetve
66%-ával rendelkeztek.[49]
Ezt követôen azonban a szabadidô mennyiségét
illetôen kiegyenlítôdés látható
a nemek között: hét nyugat-európai ország
adatainak átlaga azt mutatja, hogy a nyolcvanas években a
férfiak a nôk által háztartási munkára
fordított idô egyötödét töltötték
ezzel, s a nôk szabadidejének mennyisége ekkor már
elérte a férfiakénak a 95%-át.[50]
A hatvanas és a hetvenes években a sorozatosan végzett
családtervezési vizsgálatok szerint az ideális
családnagyságról alkotott közvélekedés
Magyarországon
is hasonló volt a legtöbb nyugat-európai országban
kialakulthoz.[51]
Számos területen azonban jóval vontatottabb a magyarországi
fejlôdés. A hatvanas évektôl egymást követô
- bár egymással csak részben összehasonlítható
- idômérleg-felmérések adatai és más
kutatások szerint a háztartási munkák (beleértve
a családhoz kapcsolódó termelést is) és
a rendelkezésre álló szabadidô mennyisége
az utóbbi évtizedekben is igen egyenlôtlenül oszlott
meg az egyes családtagok között Magyarországon.
A háztartási feladatok túlnyomó részét
továbbra is a nôk látták el, bár a háztartási
gépek használata, illetve a szolgáltatások
javuló kínálata csökkentette terheiket.[52]
Igaz, a magyar férfiak a nemzetközi átlagnak megfelelô
mértékben vállaltak részt: például
a hatvanas évek közepére vonatkozó nemzetközi
idômérleg-vizsgálat szerint a gyermekkel rendelkezô
hazai családokban az arány magasabb volt, mint Belgiumban
és az NSZK-ban, s csak alig alacsonyabb, mint Franciaországban.[53]
A férfiak részvétele a háztartási munkákban
1963 és 1986/87 között is a nemzetközi trendeknek
megfelelôen nôtt.
Lényegesen nagyobbak maradtak azonban Magyarországon
a különbségek a férfiak és a nôk rendelkezésére
álló szabadidô vonatkozásában. Egy 1965-1966-ban
végzett felmérés szerint Magyarországon a házasságban
élô, gyermekes, városi munkavállaló nôk
a hasonló státusú férfiak szabadidejének
52%-val rendelkeztek, ami már ekkor is alacsonyabb volt a már
idézett megfelelô belga, francia és nyugatnémet
adatoknál (69, 64 és 66%).[54]
Egy másik felméréssorozat alapján 1963-1976
között a 15-69 éves nôk szabadideje a férfiakéhoz
képest csökkent, s a következô évtized növekedésével
is csak 73%-ot ért el 1987-re.[55]
Mivel Nyugat-Európa említett országaiban a különbség
- mint láttuk - ennél jobban mérséklôdött,
azt mondhatjuk, hogy 1960 és 1990 között Magyarországon
Nyugat-Európához képest nôtt a nemek közötti
egyenlôtlenség ezen a területen.
De nem csupán a férfi-nôi munkamegosztás
gyakorlata, hanem a kívánatos nôi szerepekrôl
alkotott elképzelések is jelentôsen eltértek
a nyugat-európai országok többségében
jellemzô - korábban megismert - felfogástól.
Egy 1978-ban végzett magyarországi felmérés
eredménye szerint a válaszadók többsége
szerint az az ideális, ha a nôk elsôsorban a gyermekneveléssel
foglalkoznak.[56]
1990-ben a vizsgált nyugat-európai országokban a válaszadóknak
átlagosan csak 37%-a gondolta azt, hogy a nôk teljes életéhez
a gyermekek elengedhetetlenül szükségesek, ezzel szemben
Magyarországon ez az arány 96% volt.[57]
A nôi munkavállalás növekedése jó
alapokat teremtett az apajogú beállítottság
megszüntetéséhez, a nôi egyenjogúság
elismertetéséhez, különösen a század
utolsó harmadában, amikor Magyarországon a nyugat-európai
átlagnál is több nô vállalt munkát
a háztartáson kívül. Mégis úgy
tunik, hogy a családon belüli tényleges egyenlôség
lényegesen kevésbé érvényesült
Magyarországon, mint Nyugat-Európában. Nálunk
sem a normatív viszonyok, a társadalom nôi szerepekrôl
vallott felfogása, sem a családok hétköznapi
életének munkamegosztása nem alakult át olyan
jelentôsen a hatvanas évektôl kezdve, mint Nyugat-Európában,
sôt ebben a periódusban - éppen a gyorsabb nyugat-európai
változások miatt - inkább divergenciát láthatunk
ezeken a területeken.
A válások és a családformák pluralizálódása
A házassághoz és a családhoz való
viszony a 20. századi Nyugat-Európában átalakult.
A változást különösen jól mutatja a
házasságok felbontásának, illetve a házasságon
kívüli együttélések és a házasságon
kívüli születések gyakoriságának
nagyarányú növekedése. Ez indokolja jellemzô
jegyeinek bemutatását.
A nyugat-európai családfejlôdésben feltunôen
nagy különbségek figyelhetôk meg olyan területeken,
ahol a jogi szabályozás jelentôsebb szerephez juthat.
A
válás az egyik legnyilvánvalóbb példa
erre vonatkozóan.[58]
A válási jogban már a századfordulón
is igen nagy eltérések voltak, s ezek fennmaradtak egészen
a század utolsó harmadáig. Jelzi ezt, hogy miközben
Finnországban a századelôn nemcsak elválhattak
a házastársak egymástól, hanem a bíróságok
már 1917-ben szakítottak az egyoldalú vétkesség
elvével mint a válás kimondásának kizárólagos
okával, addig Olaszországban 1971-ig egyáltalán
nem volt mód a törvényes válásra, Írországban
pedig csak az 1990-es években vált lehetôvé.[59]
A hatvanas-hetvenes évek jelentôs közeledést hoztak,
mivel a leginkább restriktív szabályokkal rendelkezô
országok - az említett Írország nyilvánvaló
kivétel - ekkor sokat lazítottak a válással
kapcsolatos elôírásaikon.[60]
Így a megfelelô arányszámok különbségei
többé-kevésbé folyamatosan csökkentek a
század során, s a kiegyenlítôdés különösen
jelentôs volt a leggyorsabb növekedési periódusban,
a hetvenes és a nyolcvanas években. (Lásd Függelék.)
Magyarországon a válás arányai már
a század elején is a legmagasabbak közé tartoztak
Európában: 100 házasságkötésre
3,7 jutott 1906-ban. Ezután fluktuációkkal ugyan,
de csak egyetlen, a húszas évek közepe és a 30-as
évek közepe közötti jelentôsebb periódus
kivételével a ráta folyamatosan emelkedett. Különösen
gyors volt a növekedés az ötvenes években és
1968-1985 között.[61]
1960-ban - továbbra is a fenti mutató szerint - a magyarországi
válási gyakoriság már magasabb volt minden
nyugat-európai országénál. A hatvanas évektôl
Svédország és Dánia, majd a hetvenes évek
elejétôl az Egyesült Királyság ugyan megelôzte
Magyarországot, a válások hazai intenzitása
azonban továbbra is az egyik legmagasabb volt Európában:
az 1980-as évek közepén száz házasságkötésre
vetítve évi 40 válást regisztráltak.
Igaz, e mutató érzékenyen reagált a házasságkötések
alakulására is: más, a házasságkötések
számának ingadozását kiszûrô indikátorok
- pl. a teljes válási arányszám, ami a 100
fennálló házasságra jutó várható
válások számát mutatja az adott naptári
idôszak (év) válási viszonyainak változatlan
fennmaradása esetén - kisebb mértékû
növekedést jeleztek a hetvenes években, s némi
csökkenést a nyolcvanas évek második felében.[62]
A 20. század második felében kialakult magas válási
arányszámok tehát a magyarországi népességnek
a házassághoz való sajátosan ellentmondásos
viszonyát jelzik: míg a házasságkötések
terén egészen a kilencvenes évekig fennmaradt a tradicionális
kelet-európai társadalmakra jellemzô minta, addig a
válások a század során mindvégig folyamatosan
nôttek, s a nyugat-európai átlag felett alakultak.[63]
Magyarország és Nyugat-Európa között konvergenciát
leginkább azokban a periódusokban - a két világháború
utáni években, majd a század utolsó harmadában
- láthatunk, amikor a nyugati országokban a magyarországinál
is dinamikusabban nôtt a válások száma. (Lásd
Függelék.)
A hatvanas évektôl azonban más jelentôs változások
is bekövetkeztek a nyugat-európai családfejlôdésben.
Ezek között különös figyelmet érdemel a
házasságon kívüli együttélések
és születések gyors térhódítása.
A házasságon kívüli együttélés
a hatvanas években leginkább két skandináv
országban, Svédországban és Dániában
terjedtek el: 1975-ben Dániában már a fiatal (20-24
év közötti) nôk 30%-a, Svédországban
pedig 29%-a választotta ezt az életformát. Más
országokban ekkor még alacsony volt az ilyen kapcsolatok
aránya: pl. Franciaországban ugyanebben a korosztályban
1975-ben 4%, Nagy-Britanniában 1976-ban 2%. A hetvenes évek
második felében, s különösen a nyolcvanas
években azonban másutt is elterjedt ez az együttélési
forma. 1990-ben az említett fiatal nôi korosztályoknak
Nagy-Britanniában és Franciaországban már egyaránt
24%-a, Hollandiában 23%-a, Németországban 18%-a, Belgiumban
18%-a élt házasságon kívüli kapcsolatban.[64]
A különutak itt sem hiányoznak: a házasságon
kívüli együttélések aránya Olaszországban
még 1990-ben is csak 1%, Írországban 4% volt a 20-24
éves nôk körében.
A házasságon kívüli születések
- különösen bizonyos idôszakokban és egyes
rétegeken belül - már a 20. század elôtt
is viszonylag magas szintet értek el Nyugat-Európában.
A 20. század elején azonban arányuk - Ausztria és
Svédország kivételével, ahol 1900-ban az összes
születés 13,5, illetve 11,4%-át tették ki - 10%
alatt maradt. A két világháború között
csak idôlegesen és néhány országban -
Németország, Dánia - emelkedett néhány
százalékponttal e határ fölé, s átlagában
még errôl a viszonylag alacsony szintrôl is tovább
csökkent egészen a hatvanas évekig. Kivétel az
említett Ausztria és Svédország volt, ahol
az elsô világháború után jelentôsen
tovább nôtt arányuk.
Az igazi változást ezen a téren is a hatvanas
évek hozták, leginkább Svédországban
és Dániában. A házasságon kívüli
születések rátája az elôbbiben 15%-ról
40%-ra, az utóbbiban 10%-ról 33%-ra emelkedett 1965 és
1980 között. 1990-ben 47,0, illetve 46,4%-kal vezették
az európai statisztikákat, s közben Norvégia
is felzárkózott hozzájuk (38,6%). Más országokban
késôbb indulva, de szintén gyorsan emelkedett az arány:
pl. Franciaországban 1970-ben még 6,8% volt, de 1980-ban
már 11,4%, 1990-ben pedig 30,1%. Ugyanakkor az egyes országok
közötti különbségek sokáig nôttek,
s csak a vizsgált periódus végén csökkentek
jelentôsebben. Mindazonáltal az említett magas skandináv
értékekkel szemben Svájcban és Olaszországban
még 1990-ben is 6,1%, illetve 6,5% volt csupán a házasságon
kívüli születések aránya.
Magyarországi jellegzetesség, hogy míg a legtöbb
nyugat-európai országban a házasságkötések
gyakoriságának visszaesése együtt járt
a házasságon kívüli együttélések
jelentôs szaporodásával, addig nálunk ez még
a házasságkötési hajlam kései visszaesésekor,
a nyolcvanas években sem következett be. Az 1970-es népszámlálás
idején a 15 éves és idôsebb nôk 1,4%-a,
1984-ben 2%-a, de még 1990-ben is csak 2,7%-a vallotta azt, hogy
élettársi kapcsolatban él.[65]
Alacsony aránya mellett a nem házas együttélések
jellege is sajátos volt Magyarországon. Míg Nyugat-Európában
a próbaházasság jellegû, fiatalkori együttélés
volt a gyakori, s az csak kivételesen - mint pl. a francia és
az angol nagyvárosok esetében - volt a hátrányos
társadalmi helyzet következménye,[66]
addig Magyarországon jellemzôen az alacsony iskolázottságú,
valamint az elvált, gyermekes nôk, illetve az özvegyek
éltek élettársi kapcsolatban.[67]
A házasságon kívül történt születések
rátája a századfordulón és a két
világháború között egyaránt 9% körül
ingadozott Magyarországon. A második világháborút
követôen jelentôsen csökkent ez az arány,
s a hatvanas évek második felében 5% körüli
értékkel mélypontot ért el. Ezután az
emelkedés kezdetben lassú volt (1980: 6,6%), s csak a nyolcvanas
években gyorsult fel (1990: 13,1%).
A házasságon kívüli születések
magyarországi aránya tehát - rövid idôszakoktól
eltekintve - a kontinens nyugati felének átlaga felett volt
a század elsô kétharmadában. A hatvanas évektôl
az eltérés fordított elôjelûvé
vált, s a gyors nyugat-európai növekedés miatt
1990-re jelentôsen kinyílt az olló.
Összességében: a családhoz, illetve házassághoz
való viszony fontos indikátorának tekintett válások,
házasságon kívüli születések és
együttélések Magyarországon eltérôen
alakultak a nyugat-európai fejlôdéshez viszonyítva.
A válási minták terén a század közepére
és végére nézve mutatható ki hasonulási
folyamat, s a házasságfelbomlások gyorsan növekvô
aránya a házassághoz, családhoz való
hagyományos viszony megszunését sejtetné. Ellentmond
ennek ugyanakkor az, hogy a házasságon kívüli
születések és különösen a házasságon
kívüli együttélések terén csak mérsékelt
növekedés figyelhetô meg a vizsgált idôszak
végén is, ami erôteljes távolodás a nyugat-európai
gyakorlattól.
A gyermekek helyzete
Bár a 17-18. századra, sôt még a 19. századra
vonatkozóan is nagy hatású családtörténeti
munkák mutatták ki a gyermekek helyzetének változását
a nyugat-európai társadalmakban,[68]
ugyanennek 20. századi alakulásáról viszonylag
kevés - különösen pedig kevés összehasonlító
- történeti kutatásra támaszkodhatunk.
Kiindulópontként a 20. század vonatkozásában
is egyetérthetünk Lawrence Stone megállapításával,
mely szerint az utóbbi négyszáz év nyugat-európai
családtörténetének egyik legszembetunôbb
vonása a gyermekek iránti figyelem úgyszólván
folyamatos növekedése volt, jóllehet a gyermekekhez
való viszony változott e hosszú idôszak alatt,
például hol megengedôbb, hol szigorúbb lett.[69]
Stone tézisét igazolja a szociálpolitika gyermekekre
vonatkozó intézkedéseinek és a gyermekgondozó-intézményeknek
a növekvô szerepe.[70]
A társadalom azonban nem egyszeruen nagyobb figyelmet szentelt a
gyermekeknek, hanem a gyermekekhez való társadalmi viszony
tartalma is jelentôsen megváltozott.
Bár a század elsô évtizedeibôl kevés
összehasonlító adatunk van arról, hogy a gyermekekkel
kapcsolatos értékek hogyan alakultak Nyugat-Európában,
úgy tunik, hogy a változás fô iránya
a gyermekek egyéniségének, autonómiájának
növekvô tisztelete volt. Ezt nem csupán olyan elszigetelt,
de azért sokatmondó összehasonlító adatok
bizonyítják, mint egy, a század elsô és
egy, a század második felébôl származó
francia közvélemény-kutatás eredményei.
Ezek szerint míg 1938-ban a megkérdezett francia szülôk
30%-a válaszolta azt, hogy az ô kompetenciájuk a gyermek
pályaválasztásáról dönteni, addig
1977-ben már csak 4,4% vélekedett így.[71]
Ennél szisztematikusabb bizonyítékokat kínál
Göran Therborn, aki a gyermekjogok
fejlôdésének összehasonlító
elemzésébôl von le következtetéseket a
társadalom hozzájuk való viszonyának alakulását
illetôen, abból kiindulva, hogy a jog és az állami
intervenció adminisztratív formái jelentôs szerepet
játszottak a modern gyermekkorfogalom megalkotásában
- pl. az iskoláztatás és a munkavállalás
feltételeinek szabályozása során.[72]
Therborn három fô területen vizsgálja a gyermekek
jogainak 20. századi alakulását. Elsô ezek közül
a hagyományos patriarchális helyett a gyermekközpontú
(,,child-centred") család létrejötte, melyben a szülôk
egyforma felelôsséget viselnek a gyermekért, s melyben
a gyermek érdekei élveznek prioritást, s nem egyéb
megfontolások (pl. válás esetén nem a váló
felek ,,vétkessége", illetve ,,vétlensége"
alapján döntenek a gyermek elhelyezésérôl).
A másik szempont a gyermekek egyenlô jogainak megvalósulására
vonatkozik, függetlenül attól, hogy azok házasságon
kívül vagy házasságban születtek. A harmadik
vizsgálati terület pedig az, hogy a gyermekek autonómiája
és személyes integritása miként érvényesül,
mindenekelôtt a testi fenyítés terén, illetve
- a század végén jelentkezô új jogként
- a szüleiktôl vagy nevelôiktôl való elválásuk
törvényes lehetôségeit illetôen.[73]
Figyelembe véve, hogy a gyermekkor ,,felfedezése" már
jóval a 20. század elôtt lezajlott, meglepônek
tunhet az a tény, hogy a századfordulón egyik országban
sem érvényesültek a gyermekek jogai, mégpedig
a fenti három terület egyikén sem. Elsôként
Norvégiában és Svédországban vezették
be mind a házastársak közötti, mind pedig a gyermekek
közötti jogi egyenlôséget, még az elsô
világháború idején, de a többi skandináv
ország is hamarosan követte ôket. Velük csak Anglia
és Skócia tartott lépést némileg, ugyancsak
a két világháború között változtatva
családjogán.
Úgy tunik, hogy a házasság és a család
második világháborút követô ,,aranykora"
konzerválta a családjogot, hiszen ekkor (az NSZK kivételével)
jó ideig alig voltak a gyermekek jogait érintô jelentôs
változások a nyugat-európai országokban. Feltunôen
aktív volt ugyanakkor a hetvenes és a nyolcvanas évtized
törvénykezése. Ekkoriban már egy sor ország
garantálta a gyermekek alapvetô jogait, s az ebben mutatkozó
különbségek a nyolcvanas évekre kétségtelenül
csökkentek. Igaz ez annak ellenére is, hogy ekkoriban egy területen
bizonyos divergencia mutatkozott. A hetvenes és nyolcvanas években
ugyanis megjelent a gyermekjogok egy újabb generációja,
a gyermekek autonómiájának és személyes
integritásának elismerése - a fentiekben jelzett értelemben.
E jogokat azonban 1990-ig egyedül Norvégia garantálta
teljes egyértelmuséggel, nemcsak tiltva a gyermekek testi
büntetését a családban is, hanem biztosítva
a gyermekek jogát a szülôtôl/gondviselôtôl
való elválásra, s mellesleg megteremtve a gyermekek
szószólójának (ombudsman) intézményét
is.[74]
A többi skandináv országban és Ausztriában
a testi fenyítés tilalmát foglalták törvénybe.[75]
Mindazonáltal a jogfejlôdés és a szociálpolitika
vizsgálatának eredményeit illetôen indokolt
az óvatosság, már csak azért is, mert más
vizsgálatok az ezeken a területeken tapasztaltnál kisebb
különbségeket jeleznek a nyugat-európai országok
gyermekekhez való viszonyában. Igaz, értékvizsgálatok
csak a század végétôl állnak rendelkezésre,
de ezek alapján a gyermekekkel szemben támasztott elvárások
ekkoriban meglehetôsen hasonlóak voltak. Egy, az 1980-as évek
elején végzett, nemzetközi felmérés szerint
a gyermeknevelés során fontosnak tartott értékek
között a szülôk mindenütt a becsületességet
sorolták az elsô helyre, ezt a többi emberrel szembeni
tolerancia és mások tisztelete, a jólneveltség
(good manners) - Franciaországban és Belgiumban az udvariasság
és a kedvesség (politeness and neatness) - és a felelôsségérzet
követték, többnyire ebben a sorrendben.[76]
Tíz évvel késôbb egy másik felmérésben
lényegében ugyanez az eredmény született, azzal
az eltéréssel, hogy a felelôsségérzet
(responsibility) került a kívánatos tulajdonságok
élére.[77]
Voltak ezek mellett - de csak néhány esetben - olyan
tulajdonságok, amelyek az egyes országokban különös
hangsúlyt kaptak. Dániában a függetlenség,
az NSZK-ban szintén a függetlenség és emellett
a szorgalom, Nagy-Britanniában az engedelmesség, a lojalitás
és az önkontroll képessége, Írországban
az önkontroll, az engedelmesség és a vallásos
hit, Észak-Írországban szintén az engedelmesség,
Franciaországban és Belgiumban a kemény munka, Olaszországban
a lojalitás voltak azok a jellemzôk, melyek ugyancsak a legfontosabbnak
tartott gyermeki tulajdonságok, illetve nevelési célok
között szerepeltek.[78]
A gyermekek társadalmi helyzetében Magyarországon
is nagyon hasonló irányú változások
következtek be: a családtörténetnek valószínuleg
ez az a területe, ahol a konvergens vonások a legerôsebbek
voltak.
A gyermekekkel szembeni megváltozott, tudatosabb társadalmi
viszonyt jelzi, hogy az elsô világháború elôtti
években nálunk is megjelentek az állami családpolitika
gyermekeket is érintô rendelkezései, majd ezek fejlôdtek
tovább a késôbbiekben.[79]
Bár a jog elôírásai és a tényleges
társadalmi viszonyok közötti kapcsolat megítélését
illetôen magyar vonatkozásban is szükséges az
óvatosság, mindenesetre a jogi fejlôdés megismerése
tanulságokkal jár. A század elsô felében
Magyarországon a - részben törvényeken, részben
szokásjogon alapuló - családjogi szabályozás
egyrészt nem garantálta a családon belüli, házastársak
közötti egyenjogúságot, de azt sem, hogy a gyermekek
érdekei elsôdlegességet élvezzenek a családi
jogvitákban; emellett diszkriminálta a házasságon
kívül születetteket. Mindkét téren jelentôs
fordulat következett be azonban a második világháborút
követô években. Az 1946. évi XXIX. tc. szinte
teljesen megszüntette a megkülönböztetést a
házasságban és a házasságon kívül
született gyermekeket illetôen, ezenkívül lehetôvé
tette az apaság bírói úton történô
megállapítását, s az apai elismerés
szélesebb körét is.[80]
A több tekintetben ezen a szabályozáson alapuló
1952-es családjogi törvény rögzítette a
nôi egyenjogúságot a családban, s külön
kitért a gyermek védelmének szükségességére
is,[81]
valamint felszámolta a nem házasságban születettek
rovására fennmaradt csekély megkülönböztetést.[82]
A kiskorú gyermekek érdekeinek elsôdlegességét
(pl. válás esetén) a magyar joganyag - nemzetközi
szerzôdések elôírásai nyomán -
csak 1995-tôl tartalmazza, de a bírósági gyakorlatban
ez már két-három évtizeddel korábban
megjelent. A gyermekek jogainak harmadik generációja - a
személyes autonómia és a személyes integritás
joga - a vizsgált korszakban nem, s a kilencvenes években
is csak részlegesen valósult meg. Mindazonáltal változások
itt is voltak a század derekán: 1948-ig az ún. házi
fegyelmi jog még a könnyû testi sértésig
terjedhetett, ezt követôen a szülô fenyítôjogának
a tettleges becsületsértés és a személyi
szabadság rövidebb tartalmú korlátozása
volt a határa. A tanárok viszont 1948 után nem alkalmazhattak
semmilyen testi fenyítést a tanulókkal szemben.[83]
A házastársak közötti kapcsolatok ugyan - mint
láttuk - eléggé ambivalens módon változtak
meg a 20. századi Magyarországon, azonban a családon
belüli interperszonális viszonyok egy másik vonatkozásában,
a szülô-gyermek viszonyban ennél egyértelmûbb
átalakulás figyelhetô meg.
A századfordulón a gyermekhez való viszony a kisebb
gyermekszámú polgári rétegek körében
is magán viselte a tradicionális minták jegyeit.
A családtörténeti irodalomban a gyermek-anya kapcsolat
egyik fontos indikátorának tekintett szoptatást vizsgálva
azt láthatjuk, hogy a múlt század végén
még a polgárnôk például alakjuk, a cselédek
pedig munkaképességük megôrzésének
céljából gyakran nem szoptatták gyermeküket,
hanem inkább szoptatós dajkához adták (illetve
az utóbbiak maguk szegôdtek el ilyennek).[84]
Ez a szokás már az 1910-es években is halványult,
jelezve a gyermekek növekvô értékét a családok
számára. Bár egymással közvetlenül
összevethetô, hosszú távú összehasonlító
vizsgálatokra ezen a téren sem támaszkodhatunk, az
áttekintett korszak végén lezajlott és korábban
is többször idézett nemzetközi értékvizsgálat
mind Magyarországot, mind pedig a szóban forgó nyugati
országokat felölelte. Ez a kutatás arra a következtetésre
jutott, hogy a második világháború után
a családon belüli értékek közeledtek egymáshoz.
A magyar szülôk saját szerepükrôl-feladataikról
meglehetôsen hasonlóan gondolkodtak nyugat-európai
(osztrák, német, holland, skandináv) társaik
többségével, a gyermekek autonómiáját/függetlenségét
hangsúlyozva.[85]
Szintén közös vonás a jólneveltség
hangsúlyozása, de más tekintetben a magyar válaszadók
által kívánatosnak tartott nevelési céloknak
már kevésbé voltak nyugat-európai párhuzamai:
a kemény munka valamennyi, a takarékosság és
az engedelmesség pedig majdnem valamennyi nyugati országban
megadottnál nagyobb, ellenben a tolerancia kisebb súlyt kapott
Magyarországon.[86]
Összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy
a gyermekek társadalmi és családon belüli helyzete
a nyugat-európai országokban és Magyarországon
a század végén meglehetôsen hasonló volt.
A konvergencia a második világháború után
nemcsak a szociálpolitikában és a gyermekekkel kapcsolatos
törvénykezésben, hanem a gyermekekhez kapcsolódó
értékek terén is érzékelhetô -
bár a gyermeknevelésben betöltött nagyobb állami
szerepvállalás miatt fontos újonnan létrejött
különbségek is megfigyelhetôek ekkoriban.
Néhány következtetés
Tanulmányunkban a 20. század - pontosabban az elsô
világháború vége és az 1990 közötti
idôszak - demográfiai és családfejlôdésének
trendjeit vizsgáltuk Nyugat-Európában és Magyarországon.
Érdeklôdésünk mindenekelôtt arra irányult,
hogy a magyarországi fejlôdés miként viszonyult
a kontinens nyugati felében lezajlott változásokhoz,
mely területeken és mely periódusokban volt a divergencia,
illetve a közeledés jellemzô? A vizsgált területek
között szerepelt a születési és a halálozási
mozgalom, a házasságkötések, a család-
és háztartásszerkezet, a válások és
az új családformák létrejöttének,
a házastársak közötti viszonynak és a gyermekek
helyzetének alakulása.
Bár az egyes területek elemzése gyakran eltérô,
sôt egymással is ellentétes eredményre vezetett,
mégis - vagy éppen ezért - érdemes kísérletet
tenni ezek összegzésére. Közel másfél
tucat - a korábbiakban idézett - kvantitatív mutató
esetében viszonylag teljes idôsorokkal rendelkezünk.
Ezeken túl természetesen figyelembe kell vennünk az
olyan területek fejlôdését is, melyekrôl
hasonló indikátorokkal nem rendelkezünk. Mindezek alapján
a 20. századi magyarországi demográfiai és
családfejlôdés három fô szakasza különíthetô
el:
(1) Az elsô, a század elejétôl a század
közepéig tartó periódusban Magyarország
közeledett Nyugat-Európa társadalmaihoz. A konvergencia
a fertilitás és a mortalitás terén - a csecsemôhalandóság
kivételével - éppúgy kimutatható, mint
a válások és a házasságon kívüli
születések vonatkozásában. A folyamatot nagyban
elôsegítette, hogy Magyarországon a két világháború
között erôsen halványult a Hajnal-féle osztályozás
szerinti kelet-európai házasodási minta, mind az elsô
házasságkötés átlagos életkorát,
mind pedig a házasságkötési gyakoriságot
illetôen, bár az élethossziglani cölibátus
szintjében ez - a számítás jellegébôl
adódóan - néhány évtizeddel késôbb
jelentkezett. A család- és háztartásszerkezetre
vonatkozóan szûkösen rendelkezésre álló,
összehasonlításra alkalmas adatok szintén a különbségek
csökkenését mutatják, s ugyanez látható
a nôi munkavállalók arányában is. E folyamatok
eredményeként a század közepén a magyarországi
népesség- és családfejlôdés a
legtöbb fontos területen lényegesen közelebb állt
a Nyugat-Európában jellemzô mintákhoz, mint
a század elején, sôt a magyar társadalom az
egész vizsgált idôszakban ekkor hasonlított
leginkább a nyugat-európai társadalmakhoz - legalábbis
a vizsgált területeken.
(2) A második, hozzávetôlegesen a század
közepétôl a hatvanas évek közepéig
tartó periódusban összességében megállt
a különbségek további csökkenése, de
ekkor még nem is indultak növekedésnek az eltérések.
E sajátos ,,egyensúlyi" helyzet kialakulása több
tényezô eredménye volt.
Egyrészt voltak olyan területek - mint pl. a háztartások
összetétele -, ahol viszonylag kevéssé változtak
a Magyarország és Nyugat-Európa közötti
eltérések. Ezenkívül ekkor a nupcialitás
vagy a válások terén a század elsô felének
több olyan magyarországi fejlôdési tendenciája
megfordult vagy lelassult, mely az elsô szakaszban hozzájárult
a konvergenciához. Fontos körülmény, hogy számos
vonatkozásban jelentôsen csökkent a szórás
a nyugat-európai társadalmak között, ami - ha minden
egyéb változatlan marad - szintén a magyar családfejlôdés
divergenciájával járt volna.
Másrészt azonban voltak olyan tendenciák, melyek
inkább a közeledés irányába mutattak:
az ötvenes években és a hatvanas évek elsô
felében a magyarországi mortalitás a nyugat-európainál
is gyorsabban csökkent; a házasságon kívüli
születések mellett a gyermekek társadalmi és
családon belüli helyzetében szintén konvergencia
érzékelhetô a második világháború
után, nemcsak a szociálpolitika és a gyermekekkel
kapcsolatos törvénykezés, hanem a gyermekekhez kapcsolódó
értékek terén is - bár a gyermeknevelésben
betöltött állami szerepvállalás mértékében
fontos, újonnan létrejött különbségek
is megfigyelhetôek ekkoriban. Ezenkívül a második
szakasz sajátos abból a szempontból, hogy a ,,baby
boom" és a tradicionális családi minták átmeneti
megerôsödése miatt a nyugat-európai társadalmak
korábbi fejlôdési trendjei ekkor több területen
(fertilitás, nupcialitás) megtörtek, s így némi
túlzással azt mondhatjuk, hogy ekkoriban Nyugat-Európa
közeledett Magyarországhoz.
(3) A harmadik, a hatvanas évek közepe és 1990 közötti
idôszakban Magyarország a tárgyalt szempontból
összességében divergált Nyugat-Európától.
A hasonlóságok csak a válások arányaiban,
illetve a gyermekekhez való viszonyt illetôen erôsödtek,
a többi vonatkozásban a különbségek fokozódtak.
Ez egyrészt annak következménye volt, hogy Nyugat-Európában
véget ért a ,,család aranykora", mely ott a kelet-európai
házasodási viszonyokhoz hasonló mintákat eredményezett.
Ekkor - bár országonként jelentôs különbségekkel
- a tradicionális családformák és a házassághoz,
családhoz kapcsolódó értékek gyors pluralizálódása
(pl. házasságon kívüli együttélések,
születések elterjedése, illetve növekedése)
kerül elôtérbe. Magyarországon ellenben a házassággal
és a családdal kapcsolatos magatartások és
elképzelések kevésbé vagy éppen ellentétes
irányba változtak: a hatvanas évek közepe és
a hetvenes évek vége között ismét erôteljesen
érvényesült a kelet-európai házasodási
minta. A hetvenes évek végétôl ugyan a házasodási
kedv csökkenése érzékelhetô, de az Nyugat-Európában
ennél is erôsebb volt, így közeledés helyett
inkább távolodásról beszélhetünk.
Ezenkívül a hatvanas években Magyarországon
drámai fordulat következett be a halandóságban:
a nôknél a javulás üteme igen lelassult, a felnôtt
férfi korosztályoknál pedig egyenesen romlani kezdtek
a mutatók, mely folyamat ezután mintegy három évtizeden
keresztül tartott. Ezzel erôteljes divergencia vette kezdetét
a halandóság magyarországi és nyugat-európai
fejlôdésében, ami a nyolcvanas években a Nyugat-Európán
belüli gyors egységesülés következtében
- különösen a csecsemôhalandóság terén
- még fokozódott is.
Kevésbé markáns módon változtak
a család- és háztartásszerkezet eltérései,
de összességében ezeken a területeken sem volt
konvergencia. A háztartások átlagos létszáma
és a nagyobb - négy fô feletti - háztartások
aránya ugyan a Nyugat-Európában jellemzô szinthez
közeledett, de egyfôs háztartásokban még
a nyolcvanas években is lényegesen kevesebben éltek,
mint a kontinens nyugati társadalmaiban. Ezenkívül,
a folyamatos csökkenés ellenére, még a század
végén is igen magas maradt az összetett (kiterjesztett
és a több családmagból álló) háztartások
aránya Magyarországon.
A század utolsó harmadára a nôi munkavállalás
kiterjedése, melynek intenzitása meghaladta a nyugat-európait,
jó alapokat teremtett Magyarországon a patriarchalizmus megszüntetéséhez
és a nemek egyenjogúságához. Úgy tunik
azonban, hogy a gyors szocioökonómiai átalakulás
ellenére a családon belüli tényleges egyenlôség
elmaradt a nyugat-európai társadalmakban megfigyelhetôtôl.
Az értékek és normák, a társadalom nôi
szerepekrôl vallott felfogása, a családok hétköznapi
életének munkamegosztása lassabban alakult át
Magyarországon, mint Nyugat-Európában, sôt,
a hatvanas évektôl kezdve - éppen a gyors nyugat-európai
változások miatt - inkább divergenciát tapasztalhatunk
ezeken a területeken.
A demográfiai és családfejlôdés különbözô
mutatói Nyugat-Európában
és Magyarországon, 1900-1990
|
Év |
Magyar adat
(1) |
Nyugat-európai átlag
(2) |
Nyugat-európai szórás
(3) |
Nyugat-európai szórási együttható | Standardizált magyar adat:
(1)-(2)/(3) |
|
| Nyers születési ráta (ezrelék) | ||||||
| 1900 | 39,70 | 29,57 | 4,24 | 0,14 | 2,39 | |
| 1910 | 35,10 | 26,97 | 4,05 | 0,15 | 2,01 | |
| 1920 | 31,40 | 24,95 | 3,17 | 0,13 | 2,03 | |
| 1930 | 25,40 | 19,01 | 3,17 | 0,17 | 2,02 | |
| 1940 | 20,00 | 17,52 | 3,22 | 0,18 | 0,77 | |
| 1950 | 20,90 | 18,86 | 2,82 | 0,15 | 0,72 | |
| 1960 | 14,70 | 17,79 | 1,90 | 0,11 | -1,63- | |
| 1970 | 14,70 | 15,98 | 2,26 | 0,14 | -0,56- | |
| 1980 | 13,90 | 13,02 | 2,90 | 0,22 | 0,31 | |
| 1990 | 12,10 | 12,92 | 1,40 | 0,11 | -0,59- |
|
Év |
Magyar adat
(1) |
Nyugat-európai átlag
(2) |
Nyugat-európai szórás
(3) |
Nyugat-európai szórási együttható | Standardizált magyar adat:
(1)-(2)/(3) |
|
| Teljes termékenységi arányszám | ||||||
| 1900 | 5,28 | 4,22 | 0,65 | 0,15 | 1,64 | |
| 1910 | 4,67 | 3,59 | 0,64 | 0,18 | 1,69 | |
| 1920 | 3,74 | 3,19 | 0,51 | 0,16 | 1,07 | |
| 1930 | 2,84 | 2,37 | 0,51 | 0,21 | 0,92 | |
| 1940 | 2,48 | 2,17 | 0,49 | 0,22 | 0,63 | |
| 1950 | 2,62 | 2,57 | 0,41 | 0,16 | 0,12 | |
| 1960 | 2,02 | 2,69 | 0,40 | 0,15 | -1,68- | |
| 1970 | 1,97 | 2,35 | 0,52 | 0,22 | -0,74- | |
| 1980 | 1,92 | 1,79 | 0,45 | 0,25 | 0,29 | |
| 1990 | 1,84 | 1,71 | 0,25 | 0,15 | 0,50 | |
| Férfiak születéskor várható átlagos élettartama (év) | ||||||
| 1900 | 36,60 | 45,59 | 3,79 | 0,08 | -2,37 | |
| 1910 | 39,10 | 49,76 | 4,62 | 0,09 | -2,31 | |
| 1920 | 41,00 | 53,61 | 4,03 | 0,08 | -3,13 | |
| 1930 | 48,70 | 57,72 | 3,52 | 0,06 | -2,56 | |
| 1940 | 55,00 | 61,94 | 3,97 | 0,06 | -1,75 | |
| 1950 | 59,90 | 65,21 | 3,45 | 0,05 | -1,54 | |
| 1960 | 65,90 | 68,40 | 2,14 | 0,03 | -1,17 | |
| 1970 | 66,30 | 69,09 | 1,81 | 0,03 | -1,54 | |
| 1980 | 65,50 | 70,78 | 1,33 | 0,02 | -3,96 | |
| 1990 | 65,10 | 73,06 | 1,13 | 0,02 | -7,05 | |
| Nôk születéskor várható átlagos élettartama (év) | ||||||
| 1900 | 38,20 | 48,23 | 4,02 | 0,08 | -2,49 | |
| 1910 | 40,50 | 52,29 | 5,04 | 0,10 | -2,34 | |
| 1920 | 43,10 | 56,51 | 3,41 | 0,06 | -3,93 | |
| 1930 | 51,80 | 60,77 | 2,97 | 0,05 | -3,02 | |
| 1940 | 58,20 | 64,06 | 4,06 | 0,06 | -1,44 | |
| 1950 | 64,20 | 69,32 | 2,40 | 0,03 | -2,13 | |
| 1960 | 70,10 | 73,58 | 1,32 | 0,02 | -2,63 | |
| 1970 | 72,10 | 75,30 | 1,34 | 0,02 | -2,38 | |
| 1980 | 72,70 | 77,52 | 1,30 | 0,02 | -3,70 | |
| 1990 | 73,70 | 79,52 | 1,11 | 0,01 | -5,25 |
|
Év |
Magyar adat
(1) |
Nyugat-európai átlag
(2) |
Nyugat-európai szórás
(3) |
Nyugat-európai szórási együttható | Standardizált magyar adat:
(1)-(2)/(3) |
|
| Csecsemôhalandóság (ezrelék) | ||||||
| 1900 | 223,00 | 154,238 | 42,84 | 0,28 | 1,61 | |
| 1910 | 195,00 | 116,238 | 33,50 | 0,29 | 2,35 | |
| 1920 | 192,70 | 98,85 | 28,73 | 0,29 | 3,27 | |
| 1930 | 152,50 | 74,38 | 21,05 | 0,28 | 3,71 | |
| 1940 | 130,10 | 65,69 | 22,53 | 0,34 | 2,86 | |
| 1950 | 885,70 | 42,00 | 15,23 | 0,36 | 2,87 | |
| 1960 | 847,60 | 26,45 | 88,45 | 0,32 | 2,50 | |
| 1970 | 835,90 | 18,11 | 85,70 | 0,31 | 3,12 | |
| 1980 | 823,20 | 10,42 | 82,56 | 0,25 | 5,00 | |
| 1990 | 814,80 | 87,25 | 80,80 | 0,11 | 9,42 | |
| Nyers házasságkötési ráta (házasságkötések száma/1000 lakos) | ||||||
| 1900 | 9,10 | 7,37 | 1,04 | 0,14 | 1,66 | |
| 1910 | 8,60 | 7,08 | 0,84 | 0,12 | 1,81 | |
| 1920 | 13,108 | 10,898 | 3,63 | 0,33 | 0,61 | |
| 1930 | 9,00 | 7,58 | 1,10 | 0,15 | 1,29 | |
| 1940 | 7,70 | 7,98 | 2,35 | 0,29 | -0,128 | |
| 1950 | 11,408 | 8,23 | 1,17 | 0,14 | 2,71 | |
| 1960 | 8,90 | 7,45 | 0,94 | 0,13 | 1,54 | |
| 1970 | 9,30 | 7,62 | 0,98 | 0,13 | 1,72 | |
| 1980 | 7,50 | 6,02 | 0,73 | 0,12 | 2,04 | |
| 1990 | 6,40 | 5,81 | 0,73 | 0,13 | 0,81 | |
| Férfiak elsô házasságkötésének átlagos életkora (év) | ||||||
| 1900 | 26,40 | 28,50 | 1,41 | 0,05 | -1,48 | |
| 1910 | 26,20 | 27,40 | 0,55 | 0,02 | -2,19 | |
| 1920 | 26,70 | 29,29 | 2,56 | 0,09 | -1,01 | |
| 1930 | 26,80 | 27,86 | 0,69 | 0,02 | -1,53 | |
| 1940 | 27,50 | 28,17 | 0,75 | 0,03 | -0,89 | |
| 1950 | 26,40 | 28,50 | 2,07 | 0,07 | -1,01 | |
| 1960 | 25,30 | 26,76 | 1,55 | 0,06 | -0,94 | |
| 1970 | 24,00 | 25,57 | 1,07 | 0,04 | -1,47 | |
| 1980 | 24,00 | 26,29 | 1,17 | 0,04 | -1,96 | |
| 1990 | 24,20 | 28,17 | 1,11 | 0,04 | -3,57 |
|
Év |
Magyar adat
(1) |
Nyugat-európai átlag
(2) |
Nyugat-európai szórás
(3) |
Nyugat-európai szórási együttható | Standardizált magyar adat:
(1)-(2)/(3) |
|
| Nôk elsô házasságkötésének átlagos életkora (év) | ||||||
| 1900 | 22,50 | 25,63 | 0,92 | 0,04 | -3,41 | |
| 1910 | 22,30 | 25,25 | 0,96 | 0,04 | -3,08 | |
| 1920 | 23,60 | 26,00 | 1,41 | 0,05 | -1,70 | |
| 1930 | 23,80 | 24,71 | 0,95 | 0,04 | -0,96 | |
| 1940 | 23,00 | 25,50 | 0,55 | 0,02 | -4,56 | |
| 1950 | 22,80 | 25,25 | 1,39 | 0,05 | -1,76 | |
| 1960 | 21,90 | 24,07 | 1,25 | 0,05 | -1,73 | |
| 1970 | 21,10 | 23,23 | 0,87 | 0,04 | -2,45 | |
| 1980 | 21,30 | 23,83 | 1,06 | 0,04 | -2,39 | |
| 1990 | 21,50 | 25,87 | 1,02 | 0,04 | -4,28 | |
| Férfi cölibátus aránya (százalék) | ||||||
| 1900 | 4,90 | 11,88 | 2,44 | 0,21 | -2,86 | |
| 1910 | 5,80 | 13,89 | 5,12 | 0,37 | -1,58 | |
| 1920 | 5,20 | 12,92 | 2,89 | 0,22 | -2,67 | |
| 1930 | 5,00 | 13,66 | 7,12 | 0,52 | -1,22 | |
| 1940 | 5,80 | 15,39 | 9,80 | 0,64 | -0,98 | |
| 1950 | 6,00 | 11,95 | 6,36 | 0,53 | -0,94 | |
| 1960 | 5,40 | 11,32 | 6,05 | 0,53 | -0,98 | |
| 1970 | 4,10 | 10,81 | 5,75 | 0,53 | -1,17 | |
| 1980 | 5,00 | 11,10 | 4,39 | 0,40 | -1,39 | |
| 1990 | 6,10 | 10,71 | 2,78 | 0,26 | -1,66 | |
| Nôi cölibátus aránya (százalék) | ||||||
| 1900 | 4,80 | 14,40 | 2,80 | 0,19 | -3,43 | |
| 1910 | 5,70 | 15,82 | 4,06 | 0,26 | -2,49 | |
| 1920 | 5,50 | 16,05 | 3,76 | 0,23 | -2,81 | |
| 1930 | 6,10 | 17,13 | 4,73 | 0,28 | -2,33 | |
| 1940 | 8,00 | 18,54 | 6,14 | 0,33 | -1,72 | |
| 1950 | 8,20 | 16,21 | 4,24 | 0,26 | -1,89 | |
| 1960 | 7,30 | 12,89 | 3,78 | 0,29 | -1,48 | |
| 1970 | 5,60 | 10,45 | 3,30 | 0,32 | -1,47 | |
| 1980 | 3,80 | 07,21 | 2,75 | 0,38 | -1,24 | |
| 1990 | 3,80 | 07,14 | 2,03 | 0,28 | -1,64 |
|
Év |
Magyar adat
(1) |
Nyugat-európai átlag
(2) |
Nyugat-európai szórás
(3) |
Nyugat-európai szórási együttható | Standardizált magyar adat:
(1)-(2)/(3) |
|
| Háztartások átlagos létszáma (fô) | ||||||
| 1900 | - | 3,97 | 0,57 | 0,14 | - | |
| 1910 | 4,70 | 3,88 | 0,64 | 0,16 | 1,28 | |
| 1920 | 4,30 | 3,75 | 0,48 | 0,13 | 1,15 | |
| 1930 | 3,90 | 3,71 | 0,41 | 0,11 | 0,46 | |
| 1940 | 3,80 | 4,30 | - | - | - | |
| 1950 | 3,60 | 3,35 | 0,53 | 0,16 | 0,46 | |
| 1960 | 3,10 | 3,21 | 0,34 | 0,11 | -0,310 | |
| 1970 | 3,00 | 2,98 | 0,33 | 0,11 | 0,05 | |
| 1980 | 2,80 | 2,69 | 0,38 | 0,14 | 0,29 | |
| 1990 | 2,60 | 2,55 | 0,31 | 0,12 | 0,16 | |
| Egyszemélyes háztartások aránya (százalék) | ||||||
| 1900 | - | 10,83 | 4,20 | 0,39 | - | |
| 1910 | - | 10,42 | 5,64 | 0,54 | - | |
| 1920 | - | 09,83 | 4,65 | 0,47 | - | |
| 1930 | - | 09,74 | 2,56 | 0,26 | - | |
| 1940 | - | 09,40 | - | - | - | |
| 1950 | (10,00) | 13,98 | 5,00 | 0,36 | -0,80 | |
| 1960 | 14,50 | 16,31 | 3,67 | 0,23 | -0,49 | |
| 1970 | 17,50 | 20,46 | 4,19 | 0,20 | -0,71 | |
| 1980 | 19,60 | 25,54 | 4,88 | 0,19 | -1,22 | |
| 1990 | 24,30 | 29,88 | 5,47 | 0,18 | -1,02 | |
| Öt vagy ennél több taggal rendelkezô háztartások aránya (százalék) | ||||||
| 1900 | - | 34,27 | 9,87 | 0,29 | - | |
| 1910 | - | 33,30 | 10,390 | 0,31 | - | |
| 1920 | - | 29,98 | 9,31 | 0,31 | - | |
| 1930 | (33,0) | 29,30 | 8,90 | 0,30 | 00,42 | |
| 1940 | - | 40,80 | - | - | - | |
| 1950 | - | 26,31 | 11,220 | 0,43 | - | |
| 1960 | 17,00 | 20,58 | 6,50 | 0,32 | -0,55 | |
| 1970 | 14,00 | 17,75 | 6,15 | 0,35 | -0,61 | |
| 1980 | 10,60 | 12,23 | 6,51 | 0,53 | -0,25 | |
| 1990 | 08,00 | 09,17 | 5,61 | 0,61 | -0,21 |
|
Év |
Magyar adat
(1) |
Nyugat-európai átlag
(2) |
Nyugat-európai szórás
(3) |
Nyugat-európai szórási együttható | Standardizált magyar adat:
(1)-(2)/(3) |
|
| Nôi foglalkoztatottak aránya az összes foglalkoztatott körében (százalék) | ||||||
| 1900 | 25,20 | 32,00 | 4,00 | 0,12 | -1,70 | |
| 1910 | 22,10 | 32,39 | 4,17 | 0,13 | -2,47 | |
| 1920 | 29,80 | 32,26 | 5,33 | 0,17 | -0,46 | |
| 1930 | 26,10 | 31,60 | 4,64 | 0,15 | -1,19 | |
| 1940 | 27,30 | 30,99 | 4,53 | 0,15 | -0,81 | |
| 1950 | 29,20 | 30,92 | 4,03 | 0,13 | -0,43 | |
| 1960 | 35,50 | 32,40 | 5,76 | 0,18 | 90,54 | |
| 1970 | 41,10 | 32,79 | 5,07 | 0,15 | 91,64 | |
| 1980 | 43,40 | 38,46 | 5,38 | 0,14 | 90,92 | |
| 1990 | 44,50 | 41,65 | 4,55 | 0,11 | 90,63 | |
| 100 házasságkötésre jutó válások száma | ||||||
| 1900 | 93,70 | 91,22 | 1,18 | 0,97 | 2,10 | |
| 1910 | 94,70 | 92,15 | 1,75 | 0,82 | 1,46 | |
| 1920 | 96,60 | 93,19 | 2,16 | 0,68 | 1,58 | |
| 1930 | 97,10 | 95,14 | 3,59 | 0,70 | 0,55 | |
| 1940 | 97,80 | 95,73 | 4,01 | 0,70 | 0,52 | |
| 1950 | 10,60 | 10,08 | 5,65 | 0,56 | 0,09 | |
| 1960 | 18,70 | 9,46 | 5,67 | 0,60 | 1,63 | |
| 1970 | 23,60 | 13,58 | 8,75 | 0,64 | 1,15 | |
| 1980 | 34,60 | 24,72 | 12,419 | 0,50 | 0,80 | |
| 1990 | 37,50 | 31,31 | 13,529 | 0,43 | 0,46 | |
| Házasságon kívüli születések aránya (ezrelék) | ||||||
| 1900 | 9,60 | 7,49 | 3,13 | 0,42 | 0,67 | |
| 1910 | 9,60 | 7,63 | 3,62 | 0,47 | 0,54 | |
| 1920 | 8,00 | 8,48 | 6,04 | 0,71 | -0,089 | |
| 1930 | 8,90 | 8,64 | 6,80 | 0,79 | 0,04 | |
| 1940 | 8,40 | 7,09 | 5,52 | 0,78 | 0,24 | |
| 1950 | 8,50 | 6,12 | 4,48 | 0,73 | 0,53 | |
| 1960 | 5,70 | 5,38 | 3,67 | 0,68 | 0,09 | |
| 1970 | 5,20 | 6,83 | 4,81 | 0,70 | -0,349 | |
| 1980 | 6,60 | 13,159 | 11,359 | 0,86 | -0,589 | |
| 1990 | 13,109 | 23,049 | 14,429 | 0,63 | -0,699 | |
Megjegyzés: a zárójelben lévô adatok
becslések.
Forrás: Tomka Béla: Társadalmi integráció
a 20. századi Európában: Magyarország esete.
(Kézirat)
Jegyzetek
[*
A tanulmány az Osiris Kiadónál a közeljövôben
megjelenô kötet lényegesen lerövidített változata.
A szerzô ezúton szeretné megköszönni Illés
Sándor, Kövér György, Lencsés Gyula, Lôrincz
János, Pozsgai Péter, Spéder Zsolt és Tóth
István György segítségét, az esetleges
tévedésekért azonban a felelôsséget egyedül
viseli.]
1 Hartmut Kaelble: Auf dem Weg zu einer europäischen
Gesellschaft. München, 1987; Hartmut Kaelble: A Social History of
Western Europe, 1880-1980. Dublin, 1990; Magyarul rövid részlet
Kaelble könyvébôl: Hartmut Kaelble: Útban egy
európai társadalom felé. Nyugat-Európa társadalomtörténete,
1880-1980. In Andorka Rudolf-Stefan Hradil-Jules L. Peschar (szerk.): Társadalmi
rétegzôdés. Budapest, é. n. 161-170. p.; Legújabban:
Hartmut Kaelble: Europäische Vielfalt und der Weg zu einer europäischen
Gesellschaft. In Stefan Hradil-Stefan Immerfall (Hrsg.): Die westeuropäischen
Gesellschaften im Vergleich. Opladen, 1997. 27-68. p.
[2]
Kaelble:
Europäische Vielfalt und der Weg zu einer europäischen
Gesellschaft. 40-42. p.
[3]
Magyarországra és Finnországra: Rudolf Andorka: The
Use of Time Series in International Comparison. In Else Oyen (ed.): Comparative
Methodology. London, 1990. 103-223. p.; Susan Zimmermann-Gerhard Melinz:
A szegényügy ,,szerves" fejlôdése vagy radikális
reform? Kommunális közjótékonyság Budapesten
és Bécsben (1873-1914). Aetas, 1994. 3. szám. (37-70.
p.; Susan Zimmermann: Prächtige Armut. Fürsorge, Kinderschutz
und Sozialreform in Budapest.
Das ,,sozialpolitische Laboratorium" der
Donaumonarchie im Vergleich zu Wien, 1873-1914. Sigmaringen, 1997.
[4]
Gerold Ambrosius-William H. Hubbard: A Social and Economic History of Twentieth-Century
Europe. Cambridge, Mass., 1989; Göran Therborn: European Modernity
and Beyond. The Trajectory of European Societies, 1945-2000. London, 1995.
[5]
Lásd pl.: Faragó Tamás: Háztartásszerkezet
és falusi társadalomfejlôdés Magyarországon,
1787-1828. In
Történeti statisztikai tanulmányok. 3.
Budapest, 1977. 105-214. p.; Rudolf Andorka-Tamás Faragó:
Pre-industrial household structure in Hungary. In Richard Wall (ed.): Family
forms in historic Europe. Cambridge, 1983. 281-307. p.; Andorka Rudolf:
Háztartási rendszerek és az idôs emberek élete
a 18-19. századi magyarországi falvakban. Aetas, 1996. 4.
szám. 128-153. p.; Benda Gyula: Keszthely népessége,
1696-1851. (A Népességtudományi Kutató Intézet
történeti demográfiai füzetei. 16). Budapest, 1997.;
A késôbbi idôszakot is érintô tanulmányok
közül: Faragó Tamás: Lakások és háztartások
Budapesten, 1850-1944. I-II. Statisztikai Szemle, 70. évf. (1992):
2. szám., 138-147. p; és
Statisztikai Szemle, 70. évf.
(1992): 3. szám., 256-269. p.
[6]
Ezekre a demográfiai összehasonlításokra lásd
pl.: Klinger András: Magyarország demográfiai helyzete
Európában. Demográfia, 34. évf. (1991) 1. szám.,
19-60. p.; Alain Monnier-Jitka Rychtarikova: The Division of Europe into
East and West. Population. An English Selection, Vol. 4. (1992) 129-160.
p.; David Coleman: European demographic systems of the future: convergence
or diversity? In Human resources in Europe at the dawn of the 21st Century.
Luxemburg, 1992. 141-180. p. (Magyarul:
Demográfia, XLI. évf.
(1998) 2-3. szám., 165-205. p.); Korábbi idôszakokat
is átfog: Hablicsek László:
Az elsô és
második demográfiai átmenet Magyarországon
és Közép-Kelet-Európában. Budapest, 1995.;
Hablicsek László: Demográfiai átmenet Finnországban
és Magyarországon. Statisztikai Szemle, 70. évf. (1992)
6. szám, 471-489. p.; Demény Pál: A huszadik század
Magyarországának népesedése nemzetközi
összehasonlítások tükrében. In Kovacsics
József (szerk.):
Magyarország történeti demográfiája
(896-1995). Budapest, 1997. 379-390. p.
[7]
Lásd pl.: Utasi Ágnes: Az interperszonális kapcsolatok
néhány nemzeti sajátosságáról.
In Utasi Ágnes (szerk.):
Társas kapcsolatok. Budapest, 1991.
169-193. p.
[8]
Az összehasonlítások módszertanára általában:
Larry J. Griffin: Comparative-historical analysis. In Edgar F. Borgetta-Marie
L. Borgetta (eds.):
Encyclopedia of Sociology. Vol. 1. New York, 1992.
263-271. p.; Else Oyen (ed.): Comparative Methodology. London, 1990; A
családszociológiai és -történeti összehasonlításokra
is lásd Gary R. Lee-Linda Haas: Comparative Methods in Family Research.
In Pauline G. Boss et al. (eds.):
Sourcebook of Family Theories and Methods.
A Contextual Approach. New York-London, 1993. 117-131. p.
[9]
A. J. Coale-S. C. Watkins: The Decline of Fertility in Europe. Princeton,
1986; Susan Cotts Watkins: From Provinces into Nations: Demographic Integration
in Western Europe, 1870-1960. Princeton, 1991. 55-83. p.
[10]
Jean Louis Rallu-Alain Blum: European Population. In Alain Blum-Jean-Louis
Rallu (eds.): European population II. Demographic Dynamics. Paris, 1993.
3-6., 11-14., 18-28. p.
[11]
Jean-Paul Sardon: Generation Replacement in Europe since 1900. Population.
An
English Selection, Vol. 3 (1991) 22. p.
[12]
David Coleman: New Patterns and Trends in European Fertility: International
and Sub-National Comparisons. In David Coleman (ed.): Europe's Population
in the 1990s. Oxford, 1996. 11. p.
[13]
Coleman: European demographic system of the future: convergence or diversity?
156. p.
[14]
Kaelble: A Social History of Western Europe. 162-163. p.
[15]
Paul Demeny: Early fertility decline in Austria-Hungary: A lesson in demographic
transition. In D. V. Glass-Roger Revelle (eds.): Population and Social
Change. London, 1972. 153-172. p.; Dányi Dezsô: Regionális
fertilitási sémák Magyarországon a 19. század
végén. Demográfia, XX. évf. (1977) 1. szám.,
56-87. p.
[16]
Klinger András: Magyarország népesedése az
elmúlt negyven évben. Statisztikai Szemle, 63. évf.
(1985) 373. p.
[17]
Brian R. Mitchell: European Historical Statistics, 1750-1975. London, 1981.
100-110. p.; Oscar W. Gabriel-Frank Brettschneider (Hrsg.): Die EU-Staaten
im Vergleich. Opladen, 1994. 498-499. p.
[18]
Coleman: European demographic system of the future. 175. p.
[19]
Hablicsek László: Az elsô és második
demográfiai átmenet Magyarországon és Közép-Kelet-Európában.
Budapest, 1995. 15. p. (A KSH Népességtudományi Kutató
Intézet Kutatási Jelentései. 54. p.)
[20]
Marek Okolski: East-West Mortality Differentials. In Blum-Rallu (eds.):
European
Population II. 165-189. p.
[21]
Józan Péter: Epidemiológiai válság Magyarországon
a kilencvenes években. I-II. Statisztikai Szemle, 72. évf.
(1994) 1. szám., 5-20. p., 72. évf. (1994) 2. szám.,
101-123. p.
[22]
Mesle: Mortality in Eastern and Western Europe. 127. p.
[23]
John Hajnal: European Marriage Patterns in Perspective. In D. V. Glass-D.
E. C. Eversley (eds.): Population in History. London, 1965. 101-143. p.
[24]
John Hajnal - s nyomában mások - a tárgyra vonatkozó
klasszikus munkájában a 45-49 éves korcsoportban házasságot
nem kötötteket alapul véve határozta meg az élethossziglani
cölibátus arányát. (Hajnal: European Marriage
Patterns in Perspective. 101-104. p.) Az alábbiakban - az adatok
teljesebb hozzáférhetôsége miatt - rendszerint
a 45-54 éves korcsoporthoz viszonyítunk, ami azonban nem
változtat lényegesen az eredményen.
[25]
John C. Haskey: Formation and dissolution of unions in the different countries
of Europe. In Blum-Rallu (eds.):
European population. II. 214-215. p.
[26]
Hajnal: European Marriage Patterns in Perspective. 103. p.; Paul Demeny:
Early fertility decline in Austria-Hungary: A lesson in demographic transition.
In D. V. Glass-Roger Revelle (eds.): Population and Social Change. London,
1972. 164-168. p.; Máire Ni Bhrolchain: East-West marriage contrasts,
old and new. In Blum-Rallu (eds.): European population II. 461-479. p.
[27]
Csernák Józsefné: Házasság és
válás Magyarországon. In
Magyarország történeti
demográfiája (896-1995) Budapest, 1997. 342-343. p.
[28]
Csernák Józsefné: Házasodási szokások
Finnországban és Magyarországon. Statisztikai Szemle,
71. évf. (1993) 10. szám., 801. p.
[29]
Kathleen E. Kiernan: Partnership Behaviour in Europe: Recent Trends and
Issues. In David Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. Oxford,
1996. 62-64. p.
[30]
A 20. század elôtti fejlôdés gazdag irodalmáról:
Michael Anderson:
Approaches to the History of Western Family, 1500-1914.
London, 1980; A fejlôdésrôl összefoglalóan:
Michael Mitterauer-Reinhard Sieder: Vom Patriarchat zur Partnerschaft.
München, 1991. 46-71. p. (angolul: Uô: The European Family.
Chicago, 1982.)
[31]
K. Schwarz: Household trends in Europe after World War II. In Nico Keilman-Anton
Kuijsten-Ad Vossen (eds.):
Modelling Household Formation and Dissolution.
Oxford, 1988. 76. p.
[32]
Thirring Lajos: Magyarország népessége 1869-1949 között.
In Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti
demográfiája. Budapest, 1963. 295. p.; Thirring Lajos: A
lakások és háztartások Magyarországon
1930-ban. Magyar Statisztikai Szemle, XV. évf. (1937) 1-6. p.
[33]
1930-ban a lakások megoszlása a 10 000 fônél
népesebb községekben a bennük lakók száma
alapján. Faragó Tamás: Nemek, nemzedékek, családok
és rokonok a XVIII-XX. században. (Doktori ért.) 1994.
MTA Kézirattár. Melléklet 49.
[34]
1930-ban szintén a lakások megoszlása a 10 000 fônél
népesebb községekben a bennük lakók száma
alapján. Faragó: Nemek, nemzedékek, családok
és rokonok. Melléklet. 49.
[35]
A két világháború közötti városi
cselédségre: Gyáni Gábor: Család, háztartás
és a városi cselédség. Budapest, 1983. 24-30.
p.
[36]
Faragó: Nemek, nemzedékek, családok és rokonok.
Melléklet. 38.
[37]
A családstatisztika szerint 1960-ban a családok 7,5%-a volt
háromgenerációs. Az eltérést az magyarázhatja,
hogy a népszámlálás során a közös
háztartásban élô családok feltételezhetôen
gyakran több családnak vallották magukat, mivel így
- pl. lakásigényeik kielégítésénél
a sajátos kommunista hiánygazdálkodásban -
különféle elônyöket reméltek. Következésképpen
a háztartásstatisztikai adat megbízhatóbbnak
tunik. [Kósa Erzsébet: Adalékok a mai magyar család
generációs viszonyainak alakulásához. In Lôcsei
Pál (szerk.): Család és házasság a mai
magyar társadalomban. Budapest, 1971. 123-124. p.]
[38]
R. Wall: Introduction. In Wall (ed.):
Family forms in historic Europe.
48. p.
[39]
Michael Young-Peter Willmott: The symmetrical family. New York, 1973.
[40]
John Ermisch: The Economic Environment for Family Formation. In D. Coleman
(ed.): Europe's Population in the 1990s. 144-162. p.
[41]
Cseh-Szombathy László: Népesedés és
család. In Kulcsár Kálmán (szerk.): A népesedés
és a népesedéspolitika. Budapest, 1983. 112. p.
[42]
Boh: European family life patterns. 269. p.
[43]
Ambrosius-Hubbard: A Social and Economic History of Twentieth-Century Europe.
23-24. p.
[44]
Ronald Inglehart-Miguel Basanez-Alejandro Moreno (eds.): Human Values and
Beliefs: A Cross-Cultural Sourcebook. Ann Arbor, 1998. Table V 213. p.
[45]
Kaelble: A Social History of Western Europe. 129. p.; S. Harding-D. Philips-M.
Fogarty: Contrasting Values in Western Europe. Unity, Diversity and Change.
London, 1986. 129. p.
[46]
Inglehart-Basanez-Moreno (eds.):
Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural
Sourcebook. Table V 223. p.
[47]
Harding-Philips-Fogarty:
Contrasting Values in Western Europe. 128. p.
[48]
Harding-Philips-Fogarty:
Contrasting Values in Western Europe. 120-121.
p.; Inglehart-Basanez-Moreno (eds.): Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural
Sourcebook. Tables V 198-V 210. p.
[49]
Szalai Sándor (szerk.): Idô a mérlegen. Budapest, 1978.
460, 474. p. (Angol eredeti: Alexander Szalai (ed.): The Use of Time. The
Hague, 1972.)
[50]
Therborn: European Modernity and Beyond. 64-65. p.
[51]
Acsádi György-Klinger Anadrás-Szabady Egon: Családtervezés
Magyarországon: az 1966. évi termékenységi
és családtervezési vizsgálat (TCS) fontosabb
adatai. (KSH Népességtudományi Kutató Intézet
Közleményei 27.) Budapest, 1970. 118-124. p.; Klinger András:
Az újabb magyar családtervezési vizsgálatok
fôbb eredményei. Statisztikai Szemle, 53. évf. (1975)
2. szám., 127-137. p.; Statisztikai Szemle, 53. évf. (1975)
3. szám., 233-248. p.; Pataki Judit-S. Molnár Edit:
Közvélemény-kutatás
népesedési kérdésekrôl - 1985. Budapest,
1987. 11. p.
[52]
Szalai Júlia: A családi munkamegosztás néhány
szociológiai problémájáról. In Lôcsei
Pál (szerk.):
Család és házasság a mai
magyar társadalomban. Budapest, 1971. 188. p.
[53]
Therborn: European Modernity and Beyond. 64. p.
[54]
Szalai: Idô a mérlegen. 474. p.
[55]
Rudolf Andorka-Tamás Kolosi-György Vukovich (eds.): Social
Report. Budapest, 1992. 136. (Eredeti magyar kiadás: 1990.)
[56]
Pongrácz Tiborné-S. Molnár Edit: A gyermekvállalásról
és a népesedéspolitikáról alkotott vélemények
több gyermeket gondozó anyák körében. (KSH
Népességtudományi Kutató Intézet Közleményei.
48.) Budapest, 1980. 24-26. p.
[57]
Inglehart-Basanez-Moreno (eds.): Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural
Sourcebook. Table V 215. p.
[58]
Kaelble: A Social History of Western Europe. 133. p.
[59]
Chester: Conclusion. In Robert Chester (ed.): Divorce in Europe. Leiden,
1977. 288. p.
[60]
Francis G. Castles-Michael Flood: Why Divorce Rates Differ: Law, Religious
Belief and Modernity. In Castles (ed.):
Families of Nations. 300-301. p.
[61]
Csernák Józsefné: Házasság és
válás Magyarországon. In Kovacsics József (szerk.):
Magyarország
történeti demográfiája (896-1995). Budapest,
1997. 350. p.
[62]
Csernák Józsefné:
Házasság és
válás Magyarországon. 350, 362. p.
[63]
Csernák Józsefné: Házasság és
család: A demográfiai változások újabb
irányvonalai és összefüggései. Demográfia,
XXXI. évf. (1991) 1-2. szám. 95-96. p.
[64]
E témára lásd még: Meyer-Schulze: Nichteheliche
Lebensgemeinschaften - Alternativen zur Ehe? 735-754. p.; Kathlen Kiernan:
Leaving home: Living arrangements of young people in six West-European
countries. European Journal of Population, Vol. 2 (1986) 182. p.; Nico
Keilman: Recent trends in family and household composition in Europe. European
Journal of Population, Vol. 3. (1987) 309-312. p.
[65]
Csernák Józsefné-Pongrácz Tiborné-S.
Molnár Edit:
Élettársi kapcsolatok Magyarországon.
Budapest, 1992. 31. p. (KSH Népességtudományi Kutató
Intézet kutatási jelentései. 46. p.)
[66]
Höpflinger: Haushalts- und Familienstrukturen im intereuropäischen
Vergleich. 109. p.
[67]
Elwood Carlson-Andras Klinger: Partners in Life: Unmarried Couples in Hungary.
European
Journal of Population, Vol. 3. (1987):1., 85-99. p.; Szucs:
Az élettársi
kapcsolatban élô családok társadalmi-demográfiai
jellemzôi. 7. p.
[68]
Aries idézett tanulmányai mellett: Lloyd DeMause (ed.): The
History of Childhood. New York, 1974; Lawrence Stone: The Family, Sex,
and Marriage in England, 1500-1800. New York, 1979; Edward Shorter:
The
Making of the Modern Family. New York, 1976; Újabban: Joseph M.
Hawes-N. Ray Hiner: Children in Historical and Comparative Perspective.
New York-London, 1991.
[69]
Stone: The Family, Sex, and Marriage in England. 1979. 423. p.
[70]
Anne Héléne Gauthier:
The State and the Family. A Comparative
Analysis of Family Policies in Industrialized Countries. Oxford, 1996.
50-58, 73-82. p.
[71]
Linda Clark: France. In Children in Historical and Comparative Perspective.
294. p.
[72]
Göran Therborn: The Politics of Childhood: The Rights of Children
in Modern Times. In Castles (ed.):
Families of Nations. 247-248. p.
[73]
Therborn: The Politics of Childhood. 254-255. p.
[74]
Gauthier: The State and the Family. 157. p.
[75]
Therborn: The Politics of Childhood. 264. p.
[76]
Kaelble: A Social History of Western Europe. 135. p.; Harding-Philips-Fogarty:
Contrasting
Values in Western Europe. 19-24. p. A vizsgálatban az alábbi
országok szerepeltek: Belgium, Dánia, Spanyolország,
Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia, Írország,
Olaszország, NSZK, Észak-Írország.
[77]
Inglehart-Basanez-Moreno (eds.): Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural
Sourcebook. Tables V 226-V 236. .
[78]
Harding-Philips-Fogarty: Contrasting Values in Western Europe. 19-24. p.
[79]
Hoóz István:
Népesedéspolitika és népességfejlôdés
Magyarországon a két világháború között.
Budapest, 1970. 161. p.; Tárkányi Ákos: Európai
családpolitikák: A magyar családpolitika története.
Demográfia, XLI. évf. (1998) 2-3. szám., 241. p.;
Andorka-Vukovich: A népesedéspolitika elvi kérdései.
203. p.; Susan Zimmermann: Gyermeksorsok és családvédelem
Budapesten a Monarchia idején. Budapest, 1996. 24. p.; Zimmermann:
Prächtige
Armut. 300-374. p.; Gergely Ferenc: A magyar gyermekvédelem története
(1867-1991). Budapest, 1997.
[80]
Csiki Ottó: A családi jogállás. In Kôrös
András (szerk.): A családjog kézikönyve. I. Budapest,
1997. 277. p.
[81]
Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Budapest, 1996. 203.
p.
[82]
Nizsalovszky Endre: A család jogi rendjének alapjai. Budapest,
1963. 254-62. p.
[83]
Nagy Ferenc-Tokaji Géza: A magyar büntetôjog általános
része. Budapest, 1998. 159. p.
[84]
Gyáni Gábor: Gyermeksors a történelemben. Szoptatós
dajkák a polgári átalakulás korában.
Világosság,
XXI. évf. (1980) 7. szám., 443-448. p.
[85]
Therborn: European Modernity and Beyond. 292-293. p.
[86]
Inglehart-Basanez-Moreno (eds.): Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural
Sourcebook. Tables V 226-V 236. p.
Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu