A közelmúlt szociológiailag és politikailag egyaránt igen figyelemreméltó, kellôen azonban mindmáig nem elemzett nagy társadalmi mozgása csaknem kétmillió felnôtt lakosnak a magánnyugdíj-rendszerbe való átlépése volt. Az átlépések mögött igazi választás és a nyugellátás eddigi társadalombiztosítási rendszerérôl szóló erôteljes kritikai véleménynyilvánítás húzódott meg. Hiszen az új törvényi keretek révén - a munkaerôpiacra frissen belépô pályakezdôk kivételével - az emberek döntési helyzetbe kerültek: meg kellett fontolniuk, hogy nyugdíjuk, azaz idôskori megélhetésük legfôbb financiális alapjának formálását továbbra is az államra vagy - legalább a törvény adta mértékig - valamely újonnan alakult piaci magánnyugdíj-pénztárra kívánják-e bízni. Mint ma már tényszerûen tudjuk, az elvileg választásra jogosultak elsöprô többsége nem a kényelmes elsô, hanem a kockázatosabb, ám ugyanakkor ígéretesebb második módozat mellett döntött. E távolról sem magától értetôdô fejlemény kellô magyarázatával a hazai szociológia mind ez idáig adós. Pedig az átlépési hullám minden várakozást felülmúló mérete és intenzitása elemzésre érdemes kérdések egész sorát veti fel. Hadd említsek itt elöljáróban csak néhányat közülük. Mindenekelôtt: milyen tényezôk állhatnak a társadalombiztosítás ilyen mértékû leértékelôdése mögött? Milyen okok magyarázzák a korábbi reformkísérletek kudarcát és a magánszféra felé nyitás senki által elôre nem látott népszerûségét? Hogyan rendezôdtek át a társadalombiztosítást a nyolcvanas években fogva tartó érdekviszonyok a kilencvenes évekre? Milyen folyamatok idézték elô annak belátását, hogy a régi rendszer belsô reformok útján nem hozható rendbe, s hogy a kiutat talán egy új intézményhálózattal való versenyeztetése jelentheti? Igazolják-e a reményt a kezdeti tapasztalatok? Ami pedig a biztosítási rendszerek általánosan emlegetett funkcióit illeti, felmerül, hogy vajon mennyire került ellentmondásba piac és társadalmi szolidaritás a régi rendszerben, és mennyire képes feszültségüket kezelni az új? Végül, kik az új intézmények mûködtetôi, milyen kultúrák, milyen szaktudás és milyen társadalmi víziók letéteményese a magánnyugdíjak új rendszere?
Az alábbiakban az itt felvetett kérdéseket igyekszem körüljárni. A válaszadáshoz számos forrásból dolgoztam. Mindenekelôtt bôségesen merítettem azokból az interjúkból, amelyekben néhány tipikus magánnyugdíj-szolgáltató meghatározó egyéniségei nyilatkoztak a nyugdíjrendszer átalakítása során szerzett elsô tapasztalataikról, terveikrôl, nehézségeikrôl, valamint az új intézményhez vezetô pályaútjukról. Az itt következôk építenek továbbá azokra az intézményi esettanulmányokra, amelyek - részben az említett interjúk, részben az egyes intézményekrôl szóló dokumentációk és statisztikák felhasználásával - a magánnyugdíj-rendszer fôbb típusait reprezentáló intézményekrôl készültek. Munkámban felhasználtam emellett a Tárki rendszeres Omnibusz-, illetve Monitor-felvételeinek a nyugdíjakkal kapcsolatos adatblokkjait, valamint az Állami Pénztárfelügyelet által a magánnyugdíj-pénztárak alapvetô jellemzôirôl, tagságuk alakulásáról és gazdasági mûködésükrôl összeállított adatállományt. A felsoroltakon kívül az itt következôkben sokat támaszkodom arra a sajtófeldolgozásra is, amely a fôbb országos napilapok, valamint a vezetô napi és heti gazdasági lapok 1998. évi - a magánnyugdíjrendszer kiépülésével kapcsolatos írásokra kiterjedô - sajtófigyelése alapján készült.

A magánnyugdíjrendszer létrejöttének elôzményei
Ahhoz, hogy az új magánnyugdíj-pénztári hálózat gyors kiépülését és tömeges választásának motívumait értelmezhessük, kissé vissza kell lépnünk az idôben, és szemügyre kell vennünk a hazai nyugdíjrendszer máig hordozott feszültségeit, illetve azokat az okokat, amelyek miatt e feszültségek a társadalombiztosítás hagyományos rendszerében hovatovább kezelhetetlenekké váltak.
A történet kezdetei valójában a rendszerváltás elôtti évekre, közelebbrôl a nyolcvanas évtizedre nyúlnak vissza. A társadalombiztosítás lassan kúszó, ám megállíthatatlanul mélyülô válsága alapvetôen két forrásvidékrôl eredezett: azt egyfelôl a jövedelem-újraelosztás e fontos rendszerének latens funkcióváltozásai idézték elô, másfelôl pedig azok a hatalmi harcok, amelyek a piacgazdaságra való áttérés folyamatában a rendszerben összpontosuló hatalmas vagyon feletti rendelkezés kérdésében élezôdtek ki.

A társadalombiztosítás latens funkcióváltozásai
Egy korábbi munkámban[1]- sorra vettem azokat a társadalomtörténeti elôzményeket, amelyek folytán a társadalombiztosítás a nyolcvanas évekre a kádári konszolidáció szociálpolitikájának legfôbb pénzügyi csatornája lett, s mint ilyen, egyre jelentôsebb szerepet nyert a pártállami vezetés és a lakosság közötti hallgatólagos kompromisszum - a fennálló rend elfogadása fejében biztosított relatív függetlenedés - bôvülô társadalmi hatósugarú mûködtetésében. Közelebbrôl arról volt szó, hogy a társadalombiztosítás pénzügyi járandóságaira való jogosultságok kiterjesztésével, illetve új juttatási formák bevezetésével az évek során széles társadalmi csoportok rugalmas munkaerôpiaci be- és kilépését, valamint - fôleg - a második gazdaságban való részvételét legalizáló és legitimáló eljárásmódok alakultak ki. A társadalombiztosítás kínálta alternatív utak e széles körû használata pedig több szempontból igen jótékony hatásúnak bizonyult. Miközben ugyanis általa továbbra is fenntartható maradt a jövedelmek és a lakossági fogyasztás feletti központi kontroll, e kontroll gyakorlásának új, indirektebb formái lehetôséget teremtettek a személyes szabadság ,,kis köreinek" kiépítésére éppen úgy, mint a társadalombiztosításra mankóként hagyatkozó rugalmasabb vállalati foglalkoztatás- és bérpolitikára - márpedig e kis szabadságok biztosítása a Kádár-rendszer önlegitimációjának legfontosabb politikai alapja volt. Éppen e politikai, illetve másodlagos gazdasági haszna emelte a társadalombiztosítást - eredeti újraelosztó szerepén túl - a Kádár-rendszer legfôbb társadalompolitikai kellékévé, és tette érdekeltté a játszma valamennyi szereplôjét az adott szerepátértelmezés fenntartásában, illetve intézményes mozgásformáinak kiteljesítésében.
Korábbi elemzésemben kimutattam azt is, hogy az említett társadalompolitikai funkció elôtérbe kerülése azonban árakat követelt: mind fokozottabb térnyerése révén ugyanis egyre hátrébb sorolódtak és összezavarodtak a társadalombiztosítás hagyományos funkciói. Egyfelôl, a nyolcvanas évekre erôsen megkérdôjelezhetôvé vált a társadalombiztosításnak a jövedelmek újraelosztásában játszott egyenlôtlenségmérséklô szerepe, másfelôl ez idô tájra gyakorlatilag eltûnt a színrôl az a közteherviselési mozzanat, amelynek nevében a hatósági szabályozás súlyos százalékokat vont el a kiáramló - amúgy mesterségesen nyomottan tartott - keresetekbôl és egyéb jövedelmekbôl, hogy egyes életfeladatok - így mindenekelôtt az idôskori megélhetés és a gyermeknevelés - költségeit a társadalmi újraelosztás révén részlegesen vagy teljes körûen finanszírozza. Az új szerepértelmezés nyomán fellépô funkciózavarok több formában is jelentkeztek: egyrészt, az évek során a társadalombiztosítás pénzügyi ellátásai egyre elégtelenebb színvonalra süllyedtek, s így maga a rendszer egyre markánsabban járult hozzá a lakosság egyes csoportjai közötti jövedelmi egyenlôtlenségek élezôdéséhez, valamint határozott körvonalú, államfüggô szegénycsoportok megjelenéséhez, másrészt a társadalombiztosítás által folyósított ellátások egyre jobban elszakadtak eredeti alapjaiktól, a keresetektôl és/vagy valamilyen kiinduló elvrendszer alapján normatív módon körvonalazott szükséglettípusoktól is.
Körülbelül ez volt az az állapot, amelyben a társadalombiztosítás a rendszerváltás küszöbére érkezett. Közvetlenül a pártállam levonulását megelôzôen azonban fontos - a késôbbi fejleményeket nagyban meghatározó - változások történtek a rendszer napi mûködtetésében. Egyrészt, 1989-tôl az addig közvetlen költségvetési felügyelet alatt álló társadalombiztosítást független intézményként önállósították, másrészt 1990-tôl két önálló részre - a pénzbeni járandóságokat folyósító Nyugdíjbiztosítási Alapra és az egészségügyi ellátás mûködtetéséért felelôs Egészségbiztosítási Alapra - bontották. E két - látszólag merôben szervezési jellegû - intézkedéscsomag a késôbbiekben a funkciózavarok jelentôs további elmélyüléséhez vezetett.
A társadalombiztosítás független intézményként való önállósítása ugyanis úgy történt meg, hogy a tényleges függetlenség gyakorlásának mindennemû alapja hiányzott. A költségvetés védôburkából és a költségvetési tervezés begyakorlott mechanizmusából ugyan kiemelték az ágazatot, de - más ágazatoktól eltérôen - fej nélkül hagyták, azaz nem hozták létre döntéshozó, a saját érdekeket megfogalmazó és védelmezô apparátusát, és nem definiálták újra az államháztartás más intézményi szereplôihez való viszonyát sem. A valóságban az önállósítással a társadalombiztosítás a kormányzat ,,saját kasszájává" vált, amely szükség szerint lenyelte a költségvetés hiányának tételeit a nemzetközi pénzügyi szervezeteket ez idô tájt leginkább zavaró -tételeket (pl. ártámogatások, adójellegû bevételekbôl folyósított pénzügyi járandóságok stb.), míg máskor rugalmas módon finanszírozta a központ egyes kiadásait (fôleg az akkortájt divatos lakáskötvények kényszerû felvásároltatása, illetve a költségvetésnek nyújtott közvetlen hitelek formájában). Más szavakkal: saját döntéshozatali apparátus és belsô döntési mechanizmusok híján, a kormánynak való közvetlen alárendeltség révén szervezetileg igen egyszerû megoldás született arra, hogy a társadalombiztosítás pénzügyi gazdálkodását, kiadási szerkezetét elsôdlegesen az állami költségvetés akkoriban drámaian növekvô hiányainak mérséklésében betölthetô hiánypótló szerep határozza meg. Az önállósítással szûkült a rendszer felett alkudozó szereplôk köre, miközben az egy csapásra önállóvá lett hivatal zárt ajtói mögött megindulhatott a társadalombiztosítás tényleges funkcióinak - késôbb döntô jelentôségûnek bizonyuló - újraértelmezése.
A társadalombiztosítás két alapjának szétbontása révén pedig legitim formát nyert egy korábban állami feladatként értelmezett szükségletkielégítési rendszer - az egészségügyi ellátás - átdefiniálása, valamint az átdefiniálás költségeinek az immár önállósított biztosítási rendszeren belüli versenyeztetése. Miközben az adott pillanatban az egészségügy biztosítási áthelyezésének az állami költségvetést kímélô következményei álltak az elôtérben, az áthelyezéssel témánk - a nyugdíjrendszer reformja - szempontjából hosszabb távon robbanásveszélyes helyzet állt elô: az évtizedes lemaradásoktól és belsô feszültségektôl terhes egészségügy üzembiztosan szívó hatást gyakorolt azokra a pénzalapokra, amelyek felett az adott pillanatban semmilyen érdekvédô gazda nem rendelkezett. A kilencvenes évtized elejére így állhatott elô az a helyzet, hogy a szükséges hosszú távú elôreszámítások és a nyugdíjrendszerben várható strukturális változások felmérése nélkül kerüljön sor a két alap közötti járulékmegosztásra - azaz a pénzbeni ellátások központi alapjainak effektív megkurtítására.
A feszültségeket csak tetézte, hogy mindeközben ugrásszerûen bôvült a pénzbeni ellátásokért - mindenekelôtt a legkülönbözôbb korai nyugdíjformákért - folyamodók köre. Aki csak tehette, így védekezett a munkanélküliség fenyegetéseivel szemben. Az eredmény a rokkantnyugdíjasok, valamint a korkedvezménnyel nyugdíjba vonulók számának folyamatos növekedése, aminek révén a nyugellátásokat igénybe vevôk köre 1990 és 1996 között közel hatszázezerrel (mintegy egynegyedével) emelkedett.

Harcok a társadalombiztosítás feletti rendelkezésért
Mindezen közben a társadalombiztosítás feletti rendelkezés kérdésében kiélezett hatalmi harc vette kezdetét. A rendszer 1989-es önállósításának ki nem mondott, ám mégis világossá tett másodlagos célja az volt, hogy a minisztertanácsnak való közvetlen alárendelés révén visszaszoríttassék a társadalombiztosítást hagyományosan saját ,,hitbizományukként" kezelô szakszervezetek szerepe. A törekvés mögött egyrészt a kormány (és az akkoriban átalakuló, nyíltan piacorientált) állampárt reformerôi álltak, akik a szakszervezetekben a reformok tradicionális ellenlábasait és az állampárti szociális demagógia legfôbb védelmezôit azonosították, másrészt azok a gazdasági csoportok - mindenekelôtt az egészségügy pénzügyi menedzserei, valamint a nagy gyógyszergyártó- és forgalmazó cégek -, amelyek az élezôdô piaci versenyben versenyképességük megerôsítését vagy - adott esetben - megôrzését éppen a társadalombiztosítási pénzforrások feletti nagyobb befolyásuktól, az újraelosztási arányok számukra kedvezôbb irányú módosításától remélték. Az 1989-ben, illetve 1990-ben végrehajtott - fent említett - átalakítások átmenetileg valóban megváltoztatták a pénzalapok feletti rendelkezés arányait, amit mindennél beszédesebben mutattak az ekkoriban ugrásszerûen megnövekedett gyógyszerár-támogatási és egészségügy-fejlesztési kiadások.[2]-
A társadalombiztosítás hatalmi viszonyainak radikális és tartós átrendezése elôtt azonban súlyos akadályok tornyosultak. Mindenekelôtt objektív akadályt jelentett a gazdaság ezekre az évekre esô mélyrepülése, ami mellett felettébb nagy óvatosságot követelt a szociális egyensúlyteremtô funkciót évtizedeken át ellátó társadalombiztosítás drasztikus megbolygatása. Különös óvatosságra intette az 1990-ben hatalomra került Antall-kormányt az 1990-es ôsz sokkszerû tapasztalata: a taxisblokád megtanította
a kormányt arra, hogy a piacosítás érdekében foganatosítandó lépéseket - például az ártámogatások megvonását - csak kellô egyeztetések és kompromisszumkötések mellett teheti meg, ellenkezô esetben tömeges megmozdulások, sztrájkok és bojkottok sorával kell számolnia. A taxisok szervezettsége és az irántuk megnyilvánuló társadalmi szolidaritás mértéke újra az ,,alvó oroszlánra", a szakszervezetekre irányította a figyelmet: a taxisblokád világossá tette, hogy nélkülük nincs piaci átalakítás, különösen nem ott, ahol tegnap még ôk voltak az urak - a társadalombiztosításban.
De fékezôleg hatott a társadalombiztosítás radikális átrendezésére a rendszer belsô tehetetlensége is: a fellépô új szereplôk igényeinek kielégítése mellett nehéz helyzetet teremtett a járulékfizetési fegyelem erôs megbillenése, valamint a társadalombiztosítási járandóságok iránti - már említett - megnövekedett igény. E tényezôk együttes hatására a társadalombiztosítás egyes juttatási formái drasztikus értékvesztésen mentek keresztül. Különösen drámai volt a helyzet a nyugdíjak esetében, amelyek 1989 és 1992 között - alig három év alatt - közel húsz százalékot veszítettek reálértékükbôl, s e leértékelôdést egészen máig nem tudták kiheverni. A folyamatok ilyetén önmozgása a napnál világosabbá tette, hogy politikai kalandorság lenne a társadalombiztosítási rendszer bárminô átszabása, piackonformmá tétele. Sôt, a helyzet stabilizálása inkább a régi erôviszonyok helyreállítását és új keretek között való intézményesítését kívánná meg.
Ilyen körülmények között került sor az évtized elsô felének a társadalombiztosítás tekintetében legfontosabb törvénykezési fejleményére: a társadalombiztosítási önkormányzatok felállítására. Felborítva a szakmai és törvényelôkészítô körökben évek óta konszenzuálisan elfogadott menetrendet - amely szerint elôbb a társadalombiztosítás járandóságainak, illetve e járandóságok hozzájárulási alapjai újraszabályozásának kell napirendre kerülnie, s csak ezt követheti majd a szervezetrendszernek az elôbbi elemekkel konform átalakítása -, a kormány váratlanul már 1991 ôszén benyújtotta, majd 1992 tavaszára el is fogadtatta az új önkormányzati törvényt. Tette ezt azonban úgy, hogy a tartalmat - a társadalombiztosítás mindennapi mûködését - minden elemében érintetlenül hagyta, sôt átmenetileg befagyasztotta a korhatár felemelésérôl, illetve egyes jogosultságok (pl. családi pótlék, gyes, gyed) újragondolásáról akkoriban megindult reform-elôkészítô munkálatokat is. Az újraszabályozott szervezetrendszerben a két nagy pénzügyi alap feletti rendelkezés három szereplôt - a munkavállalókat, a munkaadókat, illetve a kormányt - képviselô testületek kezébe került, s ezek a testületek a pénzalapoknak gyakorlatilag teljhatalmú gazdái lettek. Noha a törvény változatlanul fenntartotta a társadalombiztosítás feletti parlamenti ellenôrzés rendszerét, a vonatkozó éves költségvetési, illetve jogosultságszabályozási törvények kialakításában az új önkormányzatok egyértelmû vezetô szerepet kaptak. Közelebbi szemügyre vétellel már maga a társadalombiztosítási önkormányzati törvény elôre vetítette, ami a valóságban történt: az új önkormányzatok valójában a szakszervezetek - és köztük is elsôdlegesen a legnagyobb munkavállalói képviselet, az MSZOSZ - hatalmi súlyának rehabilitálását és egyúttal az új körülmények közötti társadalmi szerepének legitimálását voltak hivatva biztosítani. Az elsô tb-önkormányzati választásokat ezért az MSZOSZ méltán ünnepelte saját befolyása és intézményesített súlya újraelismeréseként, és választási sikerei nyomán méltán követelt magának vezetô szerepet mindkét önkormányzat irányításában, valamint egy tételben juttatandó vagyont ahhoz, hogy új gazdaként piaci tulajdonosi funkcióit már rövid távon is kibontakoztathassa. (Érdemes felidézni, hogy a vagyonjuttatás kérdésében folytatott viták során alig esett szó magáról a társadalombiztosításról, illetve annak egyre mélyülô financiális válságáról és arról, hogy a juttatandó tôke miféle forgatásával lehetne a válság már rövid távon is mérsékelhetô. A felhozott érvek egyrészt inkább kárpótlási jellegûek voltak - azaz, az egykor államosított biztosítóintézeti vagyonok visszaosztásáról szóltak. Másrészt a vagyont követelô szakszervezeti vezetôk - a társadalmi igazságosság némiképp demagóg hangoztatásával - a szakszervezetek által hagyományosan képviselt rétegeknek az általános ,,elprivatizálási" hullámban való méltányos részesedése mellett szálltak síkra.)
A két társadalombiztosítási alap feletti rendelkezés tekintetében a Fidesz vezette új koalíciós kormány hatalomra kerüléséig[3]-- az önkormányzatok által legitimált szakszervezeti túlsúly lényegében változatlan maradt.[4]
A társadalombiztosítás tartalmi reformja pedig bizonytalan idôre elnapolódott. A kilencvenes évtized folyamán foganatosított lépések - még ha olykor drasztikusak voltak is - legfeljebb arra voltak elegendôek, hogy a társadalombiztosítás további erodálódását valamelyest fékezzék, és ezzel védelmezzék a költségvetést attól, hogy a pénzalapok egekbe szökô hiánya az
államháztartás egészét maga alá temesse. De a toldozás-foldozások mellett tovább folytatódott a folyó ellátások megállíthatatlan értékvesztése, a járulékok kényszerû - a gazdaságot fékezô - emelése, és nyomában a járulékfizetési fegyelem immár rutinszerûvé vált áthágása, a társadalombiztosítás felügyelete alá került folyó eszközök és vagyonok idônként közbotránkozást kiváltó herdálása - valamint a tb-alapok hiányának napjainkra már súlyos tízmilliárdokban mérhetô növekedése. A rendszer lepusztulásán
- úgy tûnt és úgy tûnik ma is - belsô megreformálása útján már nemigen lehet segíteni.
E mélyülô válságból a kiút másfelé vezetett; elôbb próbaképpen az önkéntes, majd - beválásuk után - a teljes törvényi, intézményi és tôkefedezettel színre lépô kötelezô magánnyugdíjpénztárak felállítása felé.

A magánnyugdíjpénztárak - közelrôl
Ha röviden összegeznünk kellene az eddig vázoltakat, azt mondhatnánk, hogy a magánnyugdíjpénztárak életre hívása különbözô forrásvidékekrôl induló, ugyanakkor az idôk során egymásba fonódó és egymást felhangosító folyamatok összeérlelôdésének logikus és szerves eredménye volt. A háttérben egyaránt ott munkáltak a gazdaság több pontján mélyülô konfliktusokat generáló hosszú távú makroszintû változások,[5] a társadalombiztosítás ,,reformrezisztens" magatartásáról szerzett évtizedes tapasztalatok, valamint a mindennapi élet vitelében és tömeges polgárosulásában bekövetkezett azon átalakulások, amelyek egyre növelték a feszültséget az ellátórendszer és annak fogyasztói között, és a társadalombiztosítás szélsôséges delegitimálásához vezettek. Mindent egybevetve, azt mondhatjuk tehát, hogy a gesztációs idôszak folyamatai különlegesen sokrétûek és különlegesen tartósak voltak. És éppen ez a sajátosságuk az, amiért e folyamatokra történeti szemmel pillantva, valójában meglepetéssel kell szemlélnünk a tényt: az új intézményrendszer - mint Pallasz Athéné Zeusz fejébôl - teljes fegyverzetben, mégis szinte látható elôzmények nélkül lépett a hazai piacgazgaság színpadára. Pedig a hosszú érlelôdés nyomán joggal tételezhette volna fel bárki, hogy a magánnyugdíj-pénztári hálózat - és vele az öngondoskodáson alapuló magánnyugdíjak egész új rendszere - kitartó kísérletezés és kiérlelt viták után kerül majd bevezetésre, és végleges formáját az elvárások sokszínû skálája fogja alakítani. Ez a várakozás annál is jogosultabb volt, mert megannyi gyakorlati részlet mellett, az íróasztalnál folyó tervezés szakaszában még az új berendezkedés alapfunkciói sem voltak egyértelmûen megjósolhatóak. Nem volt ugyanis semmilyen nagykönyvben megírva és eleve elrendelve, hogy az új pénztárak inkább piaci ágensek vagy a lakosság bizalmának visszanyerését megcélzó takarékpénztárak lesznek-e, mint ahogy az sem volt eleve adott, hogy az állam szoros pórázon fogott magánosított jobbkezeivé válnak-e, vagy a piaci liberalizmus eszméjét tökélyre vivô autonóm aktorokká.
Amilyen hosszú volt azonban a latens érlelôdési folyamat, olyan gyorsan - csaknem puccsszerûen - történt a magánnyugdíjpénztárak tényleges megalakítása: a nyugdíjrendszer alapvetô átszabását magáévá tévô kormányüléstôl mindössze egy fél esztendô telt el a magánnyugdíjpénztárakról szóló törvény parlamenti megszavazásáig, és ez utóbbitól számítva alig két hónap a pénztárak szervezését lehetôvé tévô rendeleti startpisztoly eldördültéig, majd alig újabb négy, s már meg is nyitották kapuikat a belépôk százezres tömegei elôtt.
Ez a nagy sietség magyarázatra szorul. A magyarázat azonban külön kutatást kíván: hiszen csak sejthetjük, hogy az események tényleges alakulását alapvetôen politikai természetû folyamatok szabták meg. Mert azért az erre utaló mozaikok többé-kevésbé összerakhatóak. Hiszen politikai természetû vitáktól és egymást követô hangos botrányoktól, vádaskodásoktól és fenyegetôzésektôl volt akkoriban hangos a társadalombiztosítás; az MSZP-nek az államháztartási reformra elszánt, illetve a szakszervezetek tradicionális hatalmát védô meghatározó frakciói közötti politikai alkukat kellett sejtenünk a közelgô választásokra való felkészülés eseményeit és kommentár nélkül hagyott napi kishíreit figyelve; politikai megállapodások állhattak az európai csatlakozást felgyorsító, ennek érdekében pedig Európa-konform piaci intézményeket ígérô hazai diplomáciai lépések hátterében; és politikai kérdés - méghozzá a közelgô választások kimenetelét nagymértékben befolyásoló kérdés - volt akkortájt a hatalmon lévô kormánytól elidegenedô, mindinkább a Fidesz felé kacsingató középosztály visszanyerése is. Mindezt mint a magánnyugdíjpénztárak életre hívását közvetlenül meghatározó és arra döntô hatást gyakorló jelenségegyüttest azonban egyelôre csak hipotetikus érvénnyel fogalmazhatjuk meg: a jövô történészeire vár, hogy az egykor majd hozzáférhetô társadalombiztosítási dokumentációk, pártközi és államközi tárgyalási jegyzôkönyvek, valamint az érdekkörbe tartozó piaci szerzôdések feldolgozásával és értô tanulmányozásával összerakják a törvényhozási sietség kellôen részletezett és okadatolt történetét. A csaknem egyidejû értelmezésnek be kell érnie annyival, hogy a hozzáférhetô (félnyilvános és nyilvános) dokumentumok egybeolvasásával igyekszik kideríteni a meghatározó szempontokat, illetve azok feltûnôen változékony alakulását és a vezérmotívumok sorrendjében rövid idô alatt elôállott látványos átrendezôdés hátterét.
Egy ilyesfajta vizsgálódáshoz két kiemelkedô jelentôségû dokumentumot érdemes itt közelebbrôl is szemügyre vennünk: a kormány 1996. december közepén formába öntött javaslatát az új nyugdíjrendszerre, illetve a magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló, 1997 júliusában elfogadott LXXXII. számú törvény egyes részleteit.
Az új szisztéma elônyeinek indoklásaként a Kormányprogram az alábbiakat írja: ,,A Kormány a javasolt új nyugdíjrendszert a következôk miatt támogatja:
4. A nyugdíjrendszer átalakítása összhangban áll a nemzetközi tapasztalatokkal....
4.2. Az új rendszer garantálja az idôskori anyagi biztonságot...
4.3. Az új nyugdíjrendszer javítja az egyén érdekeltségét a rendszerben való részvételre...
4.4. ...a tôkefedezeti finanszírozású nyugdíjrendszer... a gazdaság forrásait is bôvíti(k)....
4.5. ...Az évrôl évre halmozódó, tartós megtakarítás jótékony hatással van a gazdasági tevékenységre...
4.6. ...Számításaink szerint a tôkefedezeti nyugdíj-elem bevezetése hosszabb távon akár a duplájára is növelheti a vállalkozások belföldi hitelfelvételi lehetôségeit."[6] (Kiemelések tôlem - Sz. J.)
A fél évvel késôbb elfogadásra került törvény ,,Mûködési alapelvek, alapvetô rendelkezések" címû fejezetében pedig a következôket olvashatjuk: ,,5. § (1) Az önkormányzati mûködés elvének megfelelôen a pénztárra vonatkozó alapvetô döntések meghozatalára kizárólag a pénztártagok jogosultak.
(2) A szabad pénztárválasztás joga ... a pénztárba való belépéssel, illetôleg átlépéssel gyakorolható... Tilos a pénztártagok vallási, faji, etnikai, illetôleg politikai meggyôzôdés, kor és nemek szerinti megkülönböztetése.
(3) A kölcsönösség és az öngondoskodás elve alapján a pénztártagok közösen teremtik meg a pénztár mûködésének és szolgáltatásainak fedezetét...
(4) A pénztártag követelése - a tulajdonlás elve szerint - a pénztártag tulajdona...
(6) A pénztár... úgy köteles vagyonát gyarapítani, hogy az szolgáltatási kötelezettségének teljesítését ne veszélyeztesse.
(7) A jó gazda gondosságának elvét megtartva a pénztár nevében eljáró személyek kötelesek a pénztártagok érdekében különös gondossággal eljárni.
(8) A nyilvánosság és az adatvédelem elvének megfelelôen a pénztár mûködésére vonatkozó adatok nyilvánosak..."[7] (Kiemelések tôlem - Sz. J.)
A idézett két szöveg összevetése tanulságos következtetésekre ad módot. Bár nyilvánvaló, hogy más céllal és - részben legalábbis - más közönségnek születtek, hangsúlyos szempontjaik szembeötlô különbségei mégis figyelmet érdemlôek. A mindössze egy hónaposra tervezett társadalmi vitát megalapozni hivatott kormányzati szöveg középpontjában egyértelmûen a bevezetni szándékozott új rendszer kecsegtetô gazdasági (ezen belül is elsôsorban makrogazdasági) elônyei és a törvényes rend mûködését elôsegíteni remélt vonásai állnak: az egyén és a makrogazdaság találkozó érdekeltsége; a járulékfizetési fegyelem megerôsödése; a gazdaság szereplôi által igénybe vehetô források bôvülése stb. A törvény szövegezésében ugyanakkor az új rendszer polgári erényei domborodnak ki. Megannyi vonzó egyéni jogról és köztiszteletnek örvendô társadalmi értékrôl tanúskodnak azok a paragrafusok, amelyek az új pénztárak önkormányzatiságát, a szabad pénztárválasztás jogát, az egyéni tulajdonlás garanciáit, az adatközlés nyilvánosságát és a tisztességes verseny alapfeltételeit szabályozzák. Sôt, a törvényszöveg alaposabb tanulmányozása révén az is kiviláglik, hogy a törvényalkotó végül is jelentékenyen visszanyesegette a kormány vehemens felhalmozási szándékait. A végül elfogadott szabályozás ugyanis rendkívül szûk körre szabta és szoros állami ellenôrzés alá rendelte a nyugdíjpénztárak hitelnyújtásait és tôkebefektetési lehetôségeit, miközben komoly tartalékalapok és garanciális fedezetek képzését írta elô a számukra, egyúttal pedig - a kormányprogramban vázoltakhoz képest - kiterjesztette az egyén jogköreit is (mindenekelôtt a nyugdíjbefizetések fokozottabb védelme és a nyugdíjcélú felhalmozás örökölhetôségi feltételeinek liberalizálása révén). Azaz úgy is fogalmazhatunk, hogy szemben a kormányprogram gazdaságpárti jellegével, a végül megszületô törvény egyénpárti lett, amelynek középpontjában állam és polgára új viszonyának hangsúlyos megfogalmazása és az új viszony garanciális feltételeinek aprólékos kimunkálása áll.
A súlypontok e jelentékeny áthelyezôdése - megítélésem szerint - két dologra utal. Egyrészt arra a fentebb többször is említett tényre, hogy a nyugdíjkérdés hosszú ideje összetett politikai kérdés volt, s ezért az utolsó pillanatig nem volt megjósolható, hogy a nyugdíjpénztárak végül is melyik érdekeltségi kör gyôzelme révén nyerik el indító alakzatukat. S bár a közvéleménykutatások tanusága szerint a köztudatban a parlamentrôl alkotott kép éppen az intézménynek a választópolgároktól való elidegenedettsége okán oly kedvezôtlen, a magánnyugdíjpénztárakról szóló törvény jó hír ebben a tekintetben: a polgári alapértékek, valamint az állam és polgárai közötti tisztességes viszony feltételeinek középpontba állításával a törvény a lakosság egyik legalapvetôbb igényére válaszolt. Mégpedig úgy tette ezt, hogy az állampolgáriakkal ütközô más értékszempontoknak - köztük a kormányzatiaknak - látványosan hátrébb kellett húzódniuk. Az említett erôteljes súlyponteltolódásból kiolvasható második következtetés már kevésbé kedvezô. A két dokumentum feltûnôen nagy fesztávja ugyanis azt jelzi, hogy a nyugdíjpénztárak végül is meglehetôsen borulékony talajon születtek meg. A kellôen szilárd konszenzus hiánya pedig már magában hordta, ami azóta be is következett: noha igen hosszú távra szóló törvényrôl van itt szó, annak szava mégsem szent. Ha ma a járulékmegosztás eleve elképzelt menetrendjén változtat az új kormányzatot támogató parlamenti többség, akkor holnap a törvénycsomag bármely más eleméhez is hozzányúlhat. Márpedig aligha kell hangsúlyozni, hogy ezzel éppen ott kérdôjelezôdik meg a törvény hitele, ahol kezdeti népszerûségének titkát lelhetjük meg: állam és polgárainak új típusú viszonyát rögzítô szabályrendszerében.
Az utóbb emlegetett veszély azonban 1997 nyarán még legfeljebb csak elvi síkon vetôdhetett fel. És e veszéllyel szemben a mérleg egyelôre mindenképpen az elônyök oldalára billent. A törvény kihirdetése nyomán lázas ténykedés vette kezdetét. A nagy bankok és biztosítótársaságok már hónapokkal elôbb kiképzett ügynöki körrel, a hatékony tagszervezési munkát ösztönzô - finoman bekalibrált - bérezési és juttatási rendszerrel, valamint a külföldi anyaintézményekben kiképzett menedzseri gárdával várták, hogy az új pénztárak tényleges felállításához fogjanak; az önkéntes pénztári tapasztalatokon edzôdött ágazati és munkahelyi apparátusok az újabb szerepkörbôl adódó feladatok ellátására való képességüket latolgatták; a PR-cégek propagandaanyagok ezrein próbálgatták szaktudásukat és egymással szembeni versenyüket; a szaktárcák végrehajtási rendeletek és nyilvántartási rendszerek tömegeinek a közelgô január 1-jei idôpontra való elôállításán munkálkodtak; a munkahelyi humánpolitikai és bérgazdálkodási vezetôk az átutalások új rendjébôl rájuk háruló hatalmas feladattömeg ésszerû egyszerûsítésén fáradoztak; az emberek - a megszólított állampolgárok - pedig egyelôre tájékozódni próbáltak.
A tájékozódás nem volt könnyû. Hosszú távú adatsorok hiányában ugyanis nehéz volt a törvény hátterében álló számításoknál többet és életszerûbbet megtudni arról, hogy kinek éri meg az átlépés és kinek nem. Mint interjúinkból és a Tárkinak a magánnyugdíjrendszer fogadtatását végigkísérô felvételblokkjaiból kiderül, az emberek többsége az ilyen irányú tájékozódást hamar fel is adta, és arra hagyatkozott, amit körülötte a többiek csináltak - azt tette, amit a kollégák, a fônökök vagy a közeli barátok javasoltak. De nemcsak azt volt nehéz eldönteni, hogy megéri-e az átlépés, az egymást túllicitáló pénztárak közötti választás sem volt egyszerû. A potenciális belépôk kegyeiért ugyanis igen sokan versenyeztek. 1997 ôszén több mint ötven szervezet fordult pénztáralapítási kérelemmel az Állami Pénztárfelügyelethez. Január elsején végül ennél kevesebben indultak el, de még mindig túlságosan sokan voltak ahhoz, hogy a tagok várható létszáma alapján alakuló biztonság- és hozammutatókat akár az avatott szakemberek elôre meg merték volna becsülni. Így aztán kevéssé csodálkozhatunk azon, hogy miközben a törvény a pénztárválasztás egyéni szabadságjogát kiemelten hangsúlyozta, a valóságban e jog meglehetôsen korlátozottan érvényesült. Hamar kialakult ugyanis a törvény ésszerûsítésének spontán társadalmi eljárása: a belépés legfôbb színtere a munkahely lett. Hogy ez így történt, az sokak gyakorlati érdekét szolgálta. Egyrészt a pénztárakét: a piac felosztásáért folyó ádáz harcban az juthatott közülük elônyhöz, aki a hajsza egy-egy lépésében nagy falatokat harapott a tortából. Nagy falatnak pedig a sokezer dolgozót foglalkoztató nagy cégek számítottak, melyek meghódításáért értelemszerûen ugyancsak nagy verseny indult. Mindenki azon az úton indult el, amelyen tudott. Az országos fiókhálózattal, évtizedes ügyfélkörrel rendelkezô bankok és biztosítók elsôsorban pultos munkatársaikra építettek: a régi kapcsolati háló mozgásba hozatalával igyekeztek informális befolyást szerezni, hogy kuncsaftjaik egy-egy jó szóval utat nyissanak nekik a vállalati menedzserek és munkaügyi szakemberek tárgyalószobáiba. A többi már az ô dolguk volt: frissen szerzett ügynöki képzettségük birtokában, arcukon a bennfentesség mosolyával jó eséllyel indultak, hogy a náluknál talán profibb, de kívülálló külföldi cégek elôl elorozzák az elsô tájékoztatás tagszervezési szempontból oly kitüntetett jogát. Az utóbb említett külföldiek inkább szakértelmükkel, a mögöttük álló hatalmas tôke és évtizedes nemzetközi tapasztalatok fedezetével, valamint a vállalati vezetôk elôtt megcsillantott külföldi befolyásukkal igyekeztek biztos vevôkört szervezni. Az újdonatúj kis cégek átláthatóságukat, szolidarisztikus mûködési rendjüket, valamint demokratikus döntéshozatali rendszerük vonzerejét tûzték zászlajukra, és elsôsorban az említett értékek iránt fogékony nagyvárosi szellemi rétegeket próbálták megnyerni. Végül az ágazati és munkahelyi pénztárak a szakszervezeti utat követték: a kollektív szerzôdések újratárgyalásával és kibôvítésével irányították a tagságot az új pénztárba. A másik oldalon maguk a munkahelyek is fogadókésznek bizonyultak a tömeges szervezés befogadására. A meggyôzô ügynök levette a vállukról az egyénenkénti tanácsadás terhét, a tájékoztatás termelési értekezlet-jellege pedig egyúttal mintegy legitimálta is dolgozóik közös beléptetésének aktusát. Az érintett munkavállalók nemigen protestáltak. Többnyire úgy vélték, hogy maguk aligha hozhatnak szerencsésebb döntést, mint feletteseik. És különben is: a tb-járulék eddig se került hozzájuk, ezután se fog. Közvetlen veszteségük tehát nincs, ha annak egy részét munkáltatóik ezután máshová fizetik; a társadalombiztosítás számukra át nem látható mûködéséhez képest pedig mégiscsak elôny, hogy ezután legalább személyre szólóan kézhez kapják majd felhalmozásaik éves egyenlegét. A versengô társaságok közötti választáshoz viszont amúgy sincs muníciójuk.
Az aktorok érdekeltségeinek e jelentôs egybeesése nyomán állott elô azután az a helyzet, hogy - a Tárki Omnibusz- és Monitor-felvételeibôl származó adatok tanusága szerint - a belépô pénztártagok közel kétharmadának pénztárválasztása mögött a munkahely állt: azt tették, amit a munkaügyisek, a fônökök vagy kollégáik javasoltak nekik. Az informátorok munkahelyi köréhez képest másodlagosnak bizonyult minden más csatorna: a lakásról lakásra járó ügynökök tevékenysége éppúgy, mint a barátok, a család befolyása. És ha a társadalmi helyzet jellemzésére rendelkezésre álló indikátorok bármelyikét is nézzük, a kép - néhány százalékpontos eltérésektôl eltekintve - rendre ugyanaz. Az egyes társadalmi rétegek között legfeljebb árnyalatnyi differenciák adódnak: az ügynökök inkább a városi képzettebb munkavállalókat érik el, míg a munkahelyen kívüli tanácsadók (családtagok, barátok, szomszédok) szerepe valamivel nagyobb faluhelyen, az idôsebb és kevésbé iskolázott csoportok körében.
Nyilván nem függetleníthetôen attól, hogy a tagszervezés itt felelevenített menete végül is leginkább egy sajátos szakszervezet-alakulás folyamatára emlékeztetett, a belépések száma viharos sebességgel emelkedett, és néhány hónap alatt az elvileg számítható maximális taglétszám közelébe jutott. A magánnyugdíj-pénztári tagság összlétszáma alig öt hónap után már egymillió fô közelében járt, 1998 ôszére meghaladta az egymillió-kétszázezret, az 1998-as év végére pedig egymillió-nyolcszázezer közelébe jutott. Az 1999-es második esztendô - egészen az év augusztusáig - csupán csekély növekedéssel (fôleg a pályakezdôk beiratkozásával) járt, majd egy utolsó végsô löketben belépett az a mintegy százhúszezer ember is, aki a döntés meghozatalával megvárta a törvény adta augusztus 31-i utolsó határnapot. A dinamikus növekedést - úgy tûnik - semmi sem akaszthatta meg. A társadalombiztosításba való visszalépések száma elenyészô volt és maradt, és egyelôre szórványosnak bizonyultak a pénztárak közötti átlépések is. Pedig a talaj rengett a magánnyugdíjpénztár intézménye alatt: mintegy öt kisebb pénztár néhány hónap után kifulladt, s valamelyik nagyobba olvadt, miközben a nagyobb pénztárak is kisebb-nagyobb szervezeti átalakításokon mentek keresztül (többnyire önkéntes és magánnyugdíj-pénztári ágazataik olvadtak együvé, de sokhelyütt és többször változtak a pénztárakkal együttmûködô letét-, illetve vagyonkezelôi intézményeik is). A már belépett tagokat és a belépéssel kacérkodókat mindez szemlátomást nem ingatta meg, ahogy hidegen hagyták ôket az 1998-as év kedvezôtlen tôzsdei, valamint törvényalkotási fejleményei is. A belépési folyamat töretlen dinamikája egyszerûen másról szólt: a tömeges odahagyás inkább a társadalombiztosítás lejáratódását fejezte ki, mint azt, hogy az emberek - öntudatos polgárokként - élni kívánnának a törvényben oly vonzó formában lefektetett alanyi jogaikkal. Ez utóbbiak közül a pénztárválasztás szabadságának feltételei már a kezdet kezdetén erôsen korlátozódtak. A többi jog - az önkormányzatiság, az örökölhetôség, az adatkezelés nyilvánossága - gyakorlásához pedig kevés volt az eddig eltelt idô; manapság még minden a kezdeti formálódás képlékeny állapotában van.
Mindennek eredményeként a magánnyugdíj-pénztári történéseknek egyelôre nem az átjelentkezett tagok a fôszereplôi, hanem inkább a róluk és érdekükben intézkedô szervezetek. S bár e szervezetek - a pénztárak éppen úgy, mint a garanciális mûködésük érdekében, illetve felügyeletükre létrehozott piaci és állami intézmények - az eltelt két és fél esztendô során leginkább önképük és belsô mûködési rendjük formába öntésén fáradoztak, a rendszer gyors belsô tagolódásának néhány szembeötlô sajátossága azért már a jelenlegi kezdeti fázisban is megragadható. E sajátosságok között vannak magától értôdôek, de vannak némileg meglepôek is.
A strukturálódás egyik természetes dimenziója a méret: a ma (még) porondon lévô mintegy 38 pénztár két pólus körül tömörül. Az egyik pólust az öt óriás testesíti meg: az ÁB-Aegon, a Nationale Nederlanden, az OTP, a Hungária Biztosító és a Winterthur nyugdíjpénztárai - azaz kivétel nélkül a pénzügyi szféra nagy üzleti hagyományokkal rendelkezô intézményi körébe tartozó szervezetek. Az eltelt két és fél év során a felsorolt öt szereplô vonzotta magához a tagság mintegy nyolcvan százalékát és a tagdíjbefizetéseknek még ennél is magasabb hányadát. A másik póluson a kicsik tömörülnek: egy-két kivételtôl eltekintve, döntô többségük néhány tízezer tagot számláló ágazati, illetve munkahelyi pénztár. E polarizálódásra pillantva, behatóbb elemzés nélkül, már pusztán ránézésre is nyilvánvaló: a méretkülönbségek gyakorlatilag funkcionális különbségeket teremtenek, illetve takarnak. A nagy pénztárak a pénzügyi világ elôkelô intézményeinek újabb - mindenekelôtt pénzügypolitikai és piaci szempontból tekintett - vállalkozásai, míg a kicsik egy-egy iparág, munkahely belsô életébôl nôttek ki; elsôdleges szerepük nem a piacszerzés vagy a vállalkozói profit növelése, hanem sokkal inkább a munkahelyi tradíciók életben tartása. Létrehozataluk e különbségébôl fakadóan, a nagyokat tisztán profitszempontok vezérlik: számukra a magánnyugdíj-pénztári ágazat futtatása annyiban és addig éri meg, amíg az vagy néhány éven belül megtérülô profitot eredményez, vagy/és kinyitja a kapukat a piacszerzés más lehetôségei számára. Ugyanakkor a kicsik számára a ,,megéri-e" kérdése nem pusztán a befektetések - tágabban vagy szûkebben felfogott - megtérülésének prizmáján át vetôdik fel, hanem pénzben kevésbé kifejezhetô megfontolások is szerepet játszanak: munkaerôpolitikai, szakszervezeti szempontok éppen úgy, mint a hagyományápolás érzelmileg átszínezett motívumai.
A méret és a funkcióértelmezés e szoros egymásra rakódása azonban nem minden következmény nélkül való. A két jelenségkör egymást fedése ugyanis elôrevetíti annak árnyékát, hogy a nagyok és a kicsik által szolgált majdani nyugdíjasok között komoly mértékû jövedelmi különbségek jöhetnek létre. Hiszen nem nehéz elôre megjósolni, hogy a jövendô nyugdíjak szintjét befolyásoló hozam vélhetôleg a tôkeerôsebb nagyokban lesz nagyobb; így azután a céghûségért idôvel havi ezresekben mérhetô árat kell majd fizetni. Talán nem alaptalan ezért felhívnunk a figyelmet arra, hogy a tagolódás e dimenziója mentén idôvel újabb löketet és alapos érveket kaphatnak a frusztráció és a becsapottság indulatai, amelyek azután könnyen átcsaphatnak éles szakszervezet-ellenességbe, mi több, a nagyokkal szembeforduló piac- és külföld-ellenességbe is. Ilyesfajta radikalizálódó indulatokat külön is táplálhat az a tény, hogy a nagyok és a kicsik tagságának összetétele szemlátomást különbözik. Bár a rendelkezésünkre álló adatok mentén a pénztártagok társadalmi hovatartozásának igazán finom elemzését nem végezhettük el, a meglehetôsen aggregált indikátorok is jelzik: a magasabb iskolázottságú, jobb pozíciójú társadalmi rétegek inkább a nagyok, míg a kevésbé iskolázott, fôként fizikai munkát végzô csoportok inkább a munkahelyi szervezôdésû kicsik tagságát gyarapítják. Ha márpedig ez így van, akkor hosszabb távon még azzal is számolhatunk, hogy a nagyokkal szembeni indulatok osztályindulatokkal színezôdnek - ami viszont egyértelmûen az elôbbiekben vázolt konfliktus elmélyülését hozná magával.
Persze meglehet, hogy az elkövetkezô évek során a fejlôdés más irányt vesz: a koncentrációs folyamat tovább folytatódik, s eredményeként a kicsik egyszerûen eltûnnek majd. Egy ilyen beolvadási folyamatnak azonban várhatóan szintén ára lesz: eredményeként a majdani nyugdíjak ugyan minden bizonnyal kiegyenlítettebbekké válnak, viszont gyorsan eliminálódnak a rendszerbôl a beépített demokratikus elemek - a befektetési és piacpolitikai döntések tisztán az állam és a nagy cégek alkujától függenek majd. Márpedig ha ez utóbbi várható kimenetelt tekintjük, akkor kevés remény van arra, hogy a pénztártagok önkormányzatisága, tulajdonosi jogosítványainak érvényesítése vagy személyes érdekeinek védelme több lesz a törvényben leírt hangzatos óhajnál, és akár egyetlen pillanatig a hazai nyugdíjrendszer megvalósítható, ténylegesen gyakorolható mûködésmódjává válik.
Különösen így van ez, ha azt tekintjük, hogy a méretek és a funkciók szerinti markáns tagolódáshoz egy további szempont is járul: az alapító intézmény nemzeti hovatartozása. Sôt, a pénztárhálózat tagolódásának ez utóbbi mozzanat talán a legerôteljesebb meghatározója. A külföldi, illetve hazai alapítású pénztáraknak nemcsak ama kézenfekvô különbségeire kell itt gondolnunk, amelyeket közöttük az alapítók tôkeereje, illetve az új magánnyugdíj-pénztári ágazat felfuttatására szánt ráfordításai teremtettek. Az általános hazai tôkehiány közepette nem meglepô, hogy e tekintetben a hazai és a külföldi alapítók egyszerûen nem azonos súlycsoportban versenyeznek. Így volna ez csaknem bármely terméknél és szolgáltatásnál, de különlegesen így van a nyugdíjszolgáltatások területén. Hiszen a nyugdíjpénztár drága mulatság, és különösen kezdetben az: az új tevékenységi kör beindítása idején a pénztárak inkább csak viszik a pénzt, és a megtérülésre jó néhány évig gondolni sem lehet. Így e kezdeti szakaszban a dolgok jó része az alapító pénzköltési hajlandóságán múlott. Ez a hajlandóság meg persze erôsen függött attól, hogy ki mit engedhetett meg magának. Így aztán a tôkeerôs nagy bankok és biztosítók már eleve és objektíve jobb starthelyzetben voltak, mint a nyugdíjpénztár felállításával kacérkodó iparvállalatok, szolgáltató cégek vagy akár egyes ágazatok, ahol a profilidegen pénzpiaci befektetés könnyen herdálásnak minôsülhetett.
De e nyilvánvaló - és csaknem átléphetetlen - különbségek mellett az alapítók mibenléte más, kevésbé kézenfekvô szempontokból is markáns strukturálódás kiindulópontja lett. Magánpénztári filozófiájuk - és e filozófiát megalapozó egész mögöttes kultúrájuk - szempontjából ugyanis még
a technikai feltételek különbségeinél is élesebb választóvonal húzódik a külföldi alapítású és a hazai pénztárak között. Interjúink és esettanulmányaink egyik figyelemre méltó tanulsága volt, hogy identitásképük és missziójuk megfogalmazásától rekrutációs politikájukon át a hazai kapcsolatrendszerben való eligazodásukig, a belpolitikai szempontból oly nagy jelentôségû politikai aktorok igényeinek bekalkulásáig vagy éppen elegáns átlépéséig mennyire más vonások jellemzik az egyik és a másik csoportot. Annál is meglepôbbnek találtuk ezeket a különbségeket, mivel a belépô tagságra vonatkozó adatsorok ennek éppen az ellenkezôjét jelzik: a pénztárválasztás során a fogyasztók szemében - minden jel szerint - mellékes kérdésnek minôsült, hogy egy adott pénztár hazai vagy külföldi kézben van-e. Mégis, a szervezet belsô világa felôl tekintve, egyelôre földrésznyi távolságok választják el a pénztárak e két csoportját egymástól.
A pénztári vezetôkkel, részlegirányítókkal és ügynökökkel készült interjúinkból, valamint esettanulmányainkból világosan kiderült, hogy bár ugyanazt a közönséget célozzák meg, s természetesen mindenki jövedelmezô üzletre számít, a nyugdíjpiacra belépô szereplôk érdekeltségei mégiscsak összetettebbek. A külföldiek számára a nyugdíjpénztár elsôsorban a piacszerzés eszköze, a velük közvetlenül érintkezô más tôkéscsoportok számára való terepmegmunkálás és az új, meghódítandó terepen folytatott kultúratanulás iskolája. A hazaiak máshogyan néznek az új intézményre. Számukra a közvetlen anyagi szempontokon túl hagyományok továbbvitelérôl, bizonyos évtizedes értékek védelmének intézményesítésérôl, a hazai nyugdíjpolitikába, illetve általánosabban: a hazai piacpolitikába való beleszólás lehetôségérôl, valamint korábban kialakított pozíciók védelmérôl van szó. Ezek a különbségek teszik azután, hogy másféleképpen fognak hozzá a megcélzott piac megszer(ve)zéséhez éppúgy, mint szakembergárdájuk kineveléséhez. Az interjúk beszédesen szólnak arról, hogy a külföldiek eleve ,,nagyban" utaznak: rendre-módra a hazai nagyvállalatokat veszik célba, és elsôdleges útjuknak a munkáltatókon keresztül történô tagtoborzást tekintik. A tagok polgárias kezelése azután már nyugatos filozófiájukból következik: kifejezett modernizációs és civilizációs missziót látnak abban, hogy a kelet-európai polgárt ugyanolyan elbánásban részesítsék, mint évtizedek óta szolgált nyugati társát. Attitûdjük a szóhasználatból is kitûnik. A belépett pénztártag számukra ,,ügyfél", akit ,,tájékoztatnak", akit ,,értesítenek", akivel ,,partneri viszonyt" alakítanak ki. A hazaiak ugyanakkor a jól ismert paternalizmus hangján szólnak a maguk kliensérôl (aki számukra ,,tag", ,,nénike", legjobb esetben ,,asszony", ,,dolgozó" stb.), s a klienssel való kapcsolatuk meghatározó tevékenységi köre a ,,tanítás", ,,felvilágosítás". Így azután ,,érdekükben" járnak el a szövetségekben, a tárcánál stb. Ugyanakkor a beléptetés ügyében ez utóbbi hazai cégek a személyes viszonyra sokkal inkább építenek (építhetnek is), mint nyugati társaik: vagy azért, mert egy-egy munkahely, ágazat révén eleve többé-kevésbé adott a megcélzandó ügyfélkör (amelynek megszerzéséhez adottak a bejáratott szakszervezetis, osztályvezetôi és egyéb kapcsolatok is), vagy - a bankok esetében - a kiépült helyi fiókhálózat pultosai hozzák be a más szolgáltatások révén már odaszoktatott vevôkört. A személyesség - és vele együtt a szóbeli közlekedés - azután a késôbbiekben is fontos mozzanat marad a nyugdíjpénztár és az ügyfél kapcsolatában. Ez derül ki például abból, hogy a hazai alapítású nyugdíjpénztárak munkatársai egytôl egyig bizonyos gondozási, karbantartási teendôket toltak elôtérbe, amint a tagszervezés kampánya levonult. Ugyanakkor a külföldi hátterû pénztárakban a tagszervezésben oroszlánrészt vállaló ügynökökbôl elsôsorban a céggel kapcsolatba került nagy munkaadók biztosítási- és hiteltanácsadói lettek, vagy az érintett munkatársak egyszerûen más banki, biztosítási munkakörökbe kerültek át, amint a hullám levonult.
A különbségek - mint említettem - kitûntek a nyugdíjpénztár szakembergárdájának kiválasztásában és felkészítésében is. A külföldi biztosítók, bankok a nyugdíjpénztári elôkészítés során is a másutt és máskor már bevált utat követték. Fôként hazai fejvadászcégeket bíztak meg, hogy részleteiben kimunkált, pontosan operacionalizált szempontrendszer alapján hozzák össze a munkatársi kört. A kiválasztottak számára azután külföldön biztosítottak szakmai képzést, majd beemelték ôket a cég saját kultúrájába. E beemelés valójában komoly beavatási szertartás: egész életformához és kapcsolati hálóhoz juttatják azt, akinek jövendô pályáját felettesei az adott intézmény különbözô posztjain képzelik el. S mint egy misszió esetében általában, itt is igaz: egy-egy feladatkör betöltése nem biztosít életfogytig tartó pozíciót. Ha a felettesek úgy gondolják, akkor éppen kemény rotációs technikával forgatják a helyi menedzsmentet, nehogy saját hitbizományaként kezeljen egy-egy posztot, szolgáltatást, pozíciót. Interjúinkból úgy tûnik, hogy ezt a pályaívet nem mindenki találja vonzónak, elsôsorban a felfelé törekvô, tehetséges, fiatal szakembereknek egy meglehetôsen jól körülhatárolható csoportja tudja és akarja vállalni. A külföldi hátterû nyugdíjpénztárakban egyre-másra olyan - ma harmincas éveikben járó - vezetôkkel találkoztunk, akik eredetileg többnyire mûszaki végzettséget szereztek, de akik már eleve sem a mérnöki pályák felé indultak el, hanem ambiciózusan nyelveket tanultak, s a technikai ismereteket modern világtudással igyekeztek kombinálni. Izgatta ôket az üzlet, izgatta ôket a rendszerszervezés, az informatika; s a két terület határmezsgyéjére keveredve adódtak elsô olyan állásaik, amelyekben már nem egy-egy szûk terület szakemberei, hanem szélesebb látókörû és a tudás szélesebb arzenálját mozgósítani képes modern technokraták voltak. Innen pedig igazi továbblépés volt a nyugdíjpénztári út: a technokrata látókört üzleti vonatkozásban nagy lendülettel tovább bôvítette, s ehhez még némi humán kultúrát is társított. Ez a tágítás azután életformájukon is nyomot hagyott: életüket világpolgárként élik, amiben a külföldi sajtó és irodalom olvasása, a rendszeres turistáskodás, a széles politikai tájékozottság, szakmai értelemben pedig a külvilágok beható ismerete fontos szerepet játszik. Igaz, a jó lakás, igényes bútor, modern felszerelés lényeges a számukra, de fôleg funkcionális szempontból: nem luxusra, hanem racionálisan és célszerûen berendezett, ugyanakkor nyugatosan színes életre vágynak. Gondolkodásukban és viselkedésükben meglehetôsen autonómok, de pontosan tudják autonómiájuk határait: az ma számukra a külföldi felettes, és jóval kevésbé a hazai irányító apparátus.
Kissé más körbôl kerültek ki és más életpályaívet látnak maguk elôtt a hazai nyugdíjpénztárak vezetôi és dolgozói. Ôk inkább hivatalnokok, akik a pénztárat alapító cég egy-egy posztján már korábban tanubizonyságát adták rátermettségüknek és hûségüknek. Tipikusan közgazdasági, számviteli, (esetleg) jogászi végzettséggel kerültek a hajdani szocialista intézményhez, és járták a számukra kijelölt ranglétrát: ügyintézôk, majd csoportvezetôk, késôbb osztály- és fôosztályvezetôk lettek. Szakmai ismereteik java része az adott céghez kötött, azt viszont úgy ismerik, mint a tenyerüket. Helyhez kötött tudásuk mellett helyhez kötöttek a kapcsolataik is: nemcsak a szûken vett munkahelyi körben, hanem a felettesek között is nagy biztonsággal mozognak, s tudják mindazt, amit az átalakuló világban kinek-kinek a múltjáról tudni illik vagy lehet. Ez a történeti tudás egyúttal kikezdhetetlenségük záloga is: kikerülhetetlen régi motorosok ôk, akikre a privatizáció után érkezô új menedzsmentnek célszerû támaszkodnia. Az egy helyen ledolgozott évek tôkebefektetése okán nemigen vágynak más munkahelyre, még kevésbé más pályára. Nemcsak valamivel elôrehaladottabb életkoruk, de eltérô beállítódásuk is teszi, hogy a hazai alapítású pénztárak kulcspozíciókban lévô munkatársai jóval kevésbé mozgékonyak a külföldi hátterû intézményekben megismert kollegáiknál. Szerényebb mobilitási aspirációik mellett szerényebb az életvitelük is. Életformájukban ma a közepes hazai átlagot képviselik, s ebbôl nem is igen akarnak kitörni. Lakóhelyükön - akárcsak a munkahelyen - elsôdlegesen az otthonosság érzése tartja ôket; a szomszédok bensôséges köszönését a világért fel nem váltanák valamely elegánsabb környék magasabb státusértékére. Szeretik a komfortot, igyekeznek jól és választékosan öltözni, enni; de életfelfogásuk fontos része, hogy mindezzel ki ne lógjanak a - számukra a szomszédokban, barátokban, munkatársakban testet öltô - hazai középosztály soraiból. Aspirációik ennek megfelelôen nem különösebben hedonisták: törekvéseik elsôdlegesen újonnan szerzett posztjaik jobb betöltésére vonatkoznak.
Ki akarják tanulni az ügyes üzleti fogásokat, igyekeznek kiismerni a tôzsdét - de igazán otthonosan továbbra is az állami intézmények piacain és szervezetrendszerében mozognak, s ez utóbbiak erôsítésén fáradoznak. Jó szabályokat, méltányosságot, védelmet sürgetnek, s ígérik: mindennek fejében a kezük alatt formálódó nyugdíjpénztárból olyat faragnak, hogy annak nemcsak ország-világ, hanem még a külföld is csodájára jár majd. A versenytôl - hiszen nem vakok - igencsak szoronganak, s miközben saját gyermekükként féltik pénztárukat, nap nap után nônek alig leplezhetô indulataik az érzéketlen és kíméletlen külföldi tôkével szemben. Ezekkel az érzésekkel a másik oldalon - a külföldi cégek hazai menedzsmentjében és munkatársai között - még elvétve sem találkoztunk. Igaz, féltékenykedni nincs okuk, fölényüket nyíltan fitogtatni pedig ízlésük ellen való volna. Így magatartásukat a kicsi hazaiak iránt inkább némi megbocsátó lekezelés jellemzi, amit csak hangsúlyosabbá tesz a személyes, illetve intézményi sikereik által nap nap után visszaigazolva látott jogos önbizalmuk és magabiztosságuk.
Az eltérô érdekeltségek, az ezekre rímelô eltérô habitusok és aspirációk hamar intézményesültek: röviddel a pénztárkapuk megnyitása után, a divergáló pályák elkülönült társulásokba rendezték a két markáns csoport szervezeteit és munkatársait. A külföldi alapítású, pénzintézeti hátterû nagy pénztárak néhány hónap után létrehozták a maguk kartelljét, amelynek keretében nemcsak tôkepiaci akcióikat hangolják össze, és nemcsak a tagfelvétel, illetve -átvétel egyes módozatainak egymás közt érvényesítendô szabályaiban állapodtak meg, hanem közös érdekeik védelmére szövetséget is alakítottak, hogy az állammal és képviselôivel kellô súlyú tárgyalópartnerként szállhassanak vitába. A hazai alapítású, munkahelyi/ágazati hátterû kis pénztárak ugyancsak megalakították a maguk kamaráját. Funkcióit és hatékonyságát tekintve ez utóbbi azonban inkább emlékeztet egy helyi ipartestületre, mint militáns szakmai érdekvédelmi szervezetre. Az ágazati/munkahelyi pénztárak szövetsége elsôsorban szakmai viták fóruma, ahol a résztvevôk egymást tanítják ki a folyamatosan jelentkezô technikai nehézségek legügyesebb kivédésére. Igaz, érdekvédelmi feladatot is szánnának maguknak, de a nagyok nélkül erôtlenek, s az állami szervek sem veszik igazán komolyan az új társulást. Így azután az egyéni kijárás jól bevált hazai útja marad e második szövetség tagjai számára: ha a vállalati fônökök ezt-azt el tudnak érni a minisztériumban, a Pénztárfelügyeletnél vagy az APEH-nál, akkor van esély a mûködés fenntartására, ha nem, akkor - ezt maguk a pénztárigazgatók is tudják - szervezetük napjai valószínûleg meg vannak számlálva.
Ha a magánnyugdíj-pénztári hálózat igen gyorsan végbement belsô tagolódásának fentebb leírt jellegzetességeit együttesen tekintjük, sajátos következtetésre kell jutnunk: e tagolódás igen hamar rendies pozíciók kialakulásához vezetett. Mert mint láttuk, a tagolódás nem egyszerûen technikai dimenziók (méret, tôkeerô) szerint, nem is a funkciók mentén (általános ügyfélkör vs. a munkavállalók szakmailag körülhatárolható köre) játszódott le, hanem egyrészt e dimenziók csaknem teljes egymásra vetülésével, másrészt - s ez talán mindennél fontosabb - aszerint, hogy az alapítók kezdetben oly szükséges tôkéje a pénzügyi vagy más szektorból, továbbá itthonról vagy külföldrôl származott-e. Megfigyelhettük: ez utóbbi jellegzetességek mindent maguk alá gyûrtek, és szempillantásnyi idô alatt a pénztárhálózat elkülönülô alosztályaiba (rendjeibe) szervezték az újdonatúj intézményeket. A két rend belsô élete, munkatársi gárdája, igazodási rendszere és mindezt intézményesítô rendi kamarája markánsan elkülönül egymástól, s az átjárásra kevés jel mutatkozik. Mindez kívülrôl egyelôre kevéssé érzékelhetô, hiszen a rendek éppen csak hozzáfogtak önmaguk megjelenítéséhez, és egyelôre kevéssé látható, hogy milyen irányokban mozdítják majd befektetéseiket, piaci szerepüket és késôbb szolgáltatásaikat. Mindenesetre a rendies tagozódás elôrevetíti önmaga megerôsítésének árnyékát: az ügyfélkörnek az önképpel konform alakítását. Magyarán, könnyen elôadódhat, hogy a magánnyugdíjpénztárak két alosztálya az ügyfeleknek is két osztályát hozza létre, s ezzel a nyugdíjrendszer belsô konfliktusainak mérséklése helyett azok élezéséhez járul majd hozzá. Ez a veszély annál is inkább fennáll, mert eleve rendiesek azok a különbségek, amelyek a társadalombiztosításban maradókat a magánnyugdíjpénztárakba átlépôktôl elválasztják. Igaz, az átlépések tömeges jellege eleddig ez utóbbi tagozódás elhalványítása irányában hatott. De a magánnyugdíjpénztárak két aloszályának megcsontosodásával fennáll a veszélye annak, hogy a rendies szétválás egyszerûen csak transzformálódik - meg azonban nem szûnik. Túl azon, hogy egy ilyen fejlemény erôsen erodálná az új szisztéma ma vitathatatlan népszerûségét és széles társadalmi támogatottságát, annak távolabbi kihatásai is megjósolhatóak. E távolabbi hatások között számolnunk kell a piacon otthonosan mozgó és az állami védelem fokozását igénylô rétegek konfliktusával éppen úgy, mint az utóbbiak frusztrált Nyugat- és tôkeellenességével. A politikai következményeket tekintve, a rendies vonások erôsödése könnyen elvezethet a demokratikus játékszabályok lejáratódásához is, hiszen világossá válhat: e szabályok a piaci erôvel szemben nevetségesen erôtlenek. Mindez persze egyelôre csak eshetôség, amelyet észrevétlenül hagyni éppúgy lehet, mint idôben tenni ellene. A hathatós lépések azonban azt kívánnák, hogy a nyugdíjrendszer mûködtetésének kérdése végre a szó klasszikus értelmében közüggyé váljon. Nyilvános társadalmi vitának kell ugyanis tisztáznia a nyugdíjakért viselt egyéni és közösségi felelôsség kérdését éppen úgy, mint a nyugdíjakat kitermelô piac és a felettük ôrködni hivatott állam feladatmegosztását. Ha egy ilyen társadalmi vita a sarokpontokat végre tisztázta, akkor már nem nehéz meggondolni azt sem, hogy a hôn áhított - de ütközô - piaci és demokratikus értékek között milyen egyensúly teremtessék. Ma a tôkeérdekek primátusa nyilvánvaló. De nyilvánvalóak e feltétel nélküli elsôbbség következményei is: azok a kevéssé integrált hazai piaci társadalom szakadáspontjait növelik. A magánnyugdíj-pénztárak eddigi sikertörténete jó alap lehet más alternatíva kikísérletezésére. A gyorsan izmosodó rendies fejlemények azonban kellô figyelmeztetésül szolgálhatnak arra, hogy más alternatíva magától nemigen születik: a nyugdíjpénztárak egyhamar a pénzpiaci mozgások tisztán technikai értelemben vett ágenseivé és a tömeges társadalmi csalatkozás terrénumaivá válhatnak.

Jegyzetek

[1] Szalai Júlia: A társadalombiztosítás változó érdekviszonyai. In Uram! A jogaimért jöttem! Budapest, Új Mandátum, 1998. 280305. p.
[2] Vince Péter: Az önállósuló egészségbiztosítás dilemmái: a gyógyszerár-támogatási rendszer funkciózavarai. In Landau Edit és mások (szerk.): Az államtalanítás dilemmái: szociálpolitikai kényszerek és választások. Budapest, ATA, 1995. 94113. oldal.
[3] Az 1998-as parlamenti választások után hatalomra került új koalíció egyik legelsô lépése volt, hogy a két társadalombiztosítási alapot újra közvetlen kormányzati felügyelet alá vonta, a két önkormányzatot pedig szélnek eresztette. Az újraállamosítás az akkori retorika szerint rövid idôre szólt, és célja a társadalombiztosítás központilag vezérelt, szakmailag kellôen elôkészített, célirányos átalakítása és vagyonának privatizálása (?) volt/lett volna. Immár két év telt el azóta, de a kép mindeddig nem változott: az alapok központi kézben, a vagyon piacosításáról (privatizációjáról?) pedig a szlogeneken és általános reformkijelentéseken túl közelebbi elképzeléseket nemigen hallani. Így nincs mód arra, hogy legalább szuk szakmai körök kellô alapossággal megvitathassák a vagyon legjobb hasznosulásának ez esetben távolról sem egyértelmu módozatait, illetve a piacosítási elgondolásoknak a társadalombiztosítás alapvetô funkcióival való összefüggéseit. Efféle viták és elmélyült muhelymunkák nélkül pedig nemigen remélhetô, hogy a társadalombiztosítást illetôen a belátható jövôben nagyívu, koncepciózus és dinamikus reformtervek szülessenek. Alternatív elképzelések híján így végképp alapos okunk van rá, hogy az elkövetkezô évekre a rendszer további sodródását és erodálódását vetítsük elôre.
[4] Igaz, legalább a szakszervezeti önkormányzati vezetôk vehemens vagyonjuttatási követeléseit a Bokros-csomag némiképp visszanyesegette.
[5] Így mindenekelôtt a nyugellátás régi rendszerét mindinkább szétfeszítô demográfiai átrendezôdés; a társadalombiztosítás kiadásainak megállíthatatlan növekedése; az államháztartás egyensúlyát évrôl évre mind erôteljesebben fenyegetô hatalmas hiány; az évek óta tartó reménytelen versenyfutás a járulékemelési kényszer és a gazdasági növekedés ösztönzésének szempontjai között.
[6]  A Kormány javaslata az új nyugdíjrendszerre. Budapest, 1996. december 19.
[7] 1997. évi LXXXII. törvény a magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról.