,,A magyar zsidóság kétszeresen ünnepelhet az ezredéves Magyarország jubileumán. Örvendhet a hazafi, aki tíz zivataros század irtó csatáinak lezajlása után romlatlan erôvel üdvözli a nemzetre derülô második évezredet, és örvendhet az ôsrégi vallás híve, aki felekezetének újjászületését és megerôsödését látja."[2]
Az 1896-os esztendô kettôs értelemben is ünnepként vonult be a magyar zsidóság történetébe. A honalapítás ünnepét alig néhány hónappal elôzte meg a zsidó vallás egyenjogúságát kimondó törvények elfogadása, amelyek teljessé tették az emancipáció 1867-ben félbemaradt mûvét,[3] s lezárták a jogi befogadás folyamatát. A recepciót deklaráló 1895. évi XLII. törvénycikk az izraelita felekezetet a bevett felekezetek közé iktatta, míg a vallás szabad gyakorlatáról rendelkezô XLIII. törvénycikk a zsidók és keresztények közötti áttérési viszonosság kimondásával járult hozzá a felekezeti egyenjogúsághoz.[4] Az egyházpolitikai törvényhozás során megalkotott törvények azon több évtizedes politikai küzdelmek eredményeként születtek meg, amelyek során a kiépülô polgári állam kísérletet tett az állam és az egyház szétválasztására, illetve a vallás- és a lelkiismereti szabadság feltételeinek megteremtésére.[5]
A recepció értéke és jelentôsége különösen megnövekedett a Millennium légkörében, hiszen a befogadás kellô alapot szolgáltatott ahhoz, hogy a zsidóság a magyar nemzet részeként ünnepelje a honalapítást. A jogi válaszfalak leomlása az ezredéves ünnepet szimbolikus jelentôséggel ruházta fel: ,,Mi a gondviselésnek, a magyarok istenének ujjmutatását látjuk abban, hogy a magyar nemzet ezredéves fennállásának ünnepe egyszersmind ünnepe a magyar zsidóságnak, mint felekezetnek is. A magyar nemzet ugyanis fennállásának ezredik évében bebizonyította a világnak, hogy az állam fejlôdésével karöltve jár a zsidók elleni elôítélet szétfoszlása is."[6] A recepció és a Millennium a ,,testvéresedés ünnepévé" vált, korszakhatár jellege legfôképpen az önmeghatározásban megragadható változásokban tükrözôdött: ,,Mint magyar-zsidók értük meg az ezredik esztendôt és mint zsidó-magyarok lépünk a második ezredévbe. Vallásunk törvényei e szent földön eggyel megszaporodtak és ez a törvény így szól: »Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar.« Ez volt eddig is hitünk, támaszunk, de ma a tízparancsolathoz egy tizenegyedik járult. A magyar zsidóságnak a magyar törvényhozás által befogadott vallási dogmája: a hazaszeretet lôn."[7]
A zsidó vallás bevetté nyilvánítása iránti lelkesedést az izraelita sajtó tolmácsolta, amely 1893-tól nagy lendülettel kapcsolódott be a honalapítás megünneplésére irányuló elôkészületekbe. Az ünnepi események megszervezésében és lebonyolításában a legnagyobb munkát a neológ zsidóság hetilapja, a pesti hitközséghez közel álló Egyenlôség, és a neológia vezetô testületéhez, a Magyarországi Izraeliták Országos Irodájához kapcsolódó tudományos folyóirat, a Magyar Zsidó Szemle munkatársai végezték, míg a konzervatív zsidóság ünnepvárásáról az ortodoxia magyar nyelvû hetilapja, a Zsidó Híradó tudósított. Bár e lapok szellemisége merôben különbözött, a Millennium alkalmából közölt írásokat a helykeresés és a bizonyítás igénye, azon tényezôk felsorolása jellemezte, amelyek feljogosítottak az ország más felekezeteivel és a nemzet egészével való közös megemlékezésre. A vezércikkek és cikkek hangnemét másrészt a zsidóság különbözô csoportjai közötti ellentétek határozták meg. A nemzethez tartozás óhaja ugyanis nem volt képes áthidalni azokat a belsô konfliktusokat, amelyek az 1868-as egyetemes gyûlést követôen a felekezet három részre szakadásához, a kongresszusi vagy neológ, az ortodox és a status quo ante irányzat elválásához vezettek.[8] A zsidóság megosztottságában megnyilvánuló ellentmondások - egy felekezet, de több szervezet - az ünnep légkörében sajátosan fejezôdtek ki. A tradicionális életmódtól távolodó neológiát nagyfokú aktivitás, a magyar kultúra és a nyelv átvétele terén elért eredmények hangsúlyozása jellemezte. Saját teljesítményét részben az ország egyéb felekezeteihez, részben az ortodoxia teljesítményéhez mérte. Az ortodoxokkal szemben fokozott elvárásokat fogalmazott meg, amelyek nem teljesülése esetén viszont a szégyenkezés és a konzervatív sajtót is túllicitáló kritika jellemezte. Az ortodoxia védekezô magatartásra rendezkedett be, ami egyben azt is jelentette, hogy tettei több esetben neológ megvilágításban kerültek a nyilvánosság elé. A neológ értékelést a magyarosodásnak való megfelelés vágya vezérelte, ami gyakran a konzervatív zsidóság túlhajtott bírálatához vezetett. A neológok bizonyítási vágya azonban csak részben vezethetô le a befogadtatás óhajából, s hoztató összefüggésbe az ünnep hangulatával. Hasonlóan hozzájárult ahhoz a katolikus-néppárti sajtó támadása. Az egyházpolitikai törvények konzervatív ellenzékét tömörítô s az antiszemitizmus hagyományát továbbéltetô Néppárt deklarált céljai közé tartozott az izraelita recepció revíziója, s ez az alapállás a recipiált felekezethez való viszonyát is alapvetôen meghatározta. Az antiszemita kritika a neológiát folytonos reagálásra késztette, így az ünnephez kapcsolódó gondolatok egy része is a Néppárttal folytatott polémiában bontakozott ki.

,,A szép magyar hazát megteremté Árpád,
Országát szabadon a zsidók is járták."[9]

A felekezet bevetté nyilvánítása a zsidók befogadásának jelenbéli reményét keltette, a közös honalapítás gondolatát megfogalmazó kazár-elmélet azonban a távoli múltból levezetve kívánta alátámasztani annak jogosultságát. Az elgondolást elsôként, 1884-ben, Kohn Sámuel történész-rabbi fejtette ki a hazai zsidóság történetét 1526-ig taglaló munkájában. A Kárpát-medence elsô zsidó lakóit azoktól a zsidó hitre tért kazár törzsektôl származtatta, amelyek a honfoglaló magyarokkal együtt érkeztek és telepedtek le az új ország területén.[10] A csupán feltevéseken alapuló elmélethez a Kazár Birodalom korabeli berendezkedése szolgált kiindulópontként, az az ismert tény, hogy a 8. században a kazár államban a zsidó vallás vált uralkodó vallássá. A magyarok tehát a zsidó hitnek hódoló kazárok szomszédságában kerültek kapcsolatba azokkal a törzsekkel, amelyek késôbb elkísérték a honfoglalókat a Kárpát-medencébe.
Kohn Sámuel nem tudta feltevését közvetlen bizonyítékokkal, elsôdleges forrásokkal alátámasztani, az elmélet történeti hitelességét azonban csak a századfordulón kezdte megkérdôjelezni a zsidó és nem-zsidó történészek nemzedéke. Elsôként 1902-ben Büchler Sándor történész-rabbi utasította a legenda világába, s cáfolta tételesen a kazár származást a budapesti zsidóság történetérôl szóló munkájában.[11] Közvetetten kérdôjelezte meg az elmélet kizárólagosságát Krausz Sámuel, aki a római kori síremlékek feltárása révén a zsidók idôszakos jelenlétét a Kárpát-medencében már a honfoglalást megelôzôen is kimutatta.[12] A nem-zsidó történészeket Hóman Bálint képviselte, aki a Magyar történet oldalain a kazár kérdésrôl értekezve kiemelte, hogy a magyarokhoz csatlakozó kazár törzsek nem voltak zsidó vallásúak.[13] Hasonlóan vélekedett a Magyar Zsidó Szemle hasábjain Csetényi Imre 1930-ban a kazár kutatást összefoglaló tanulmányában.[14] E kritikák nyomán Marton Ernô 1941-ben a hazai zsidóság származását elemzô írásában a következô konklúziót vonta le: ,,Át kell mennie végre a zsidó köztudatba, hogy a legenda szétfoszlott. A magyar zsidóság is egyenesági leszármazottja, törvényes utóda az ötezeréves zsidó népnek és fatális módon osztozik annak örök sorsában."[15]
Marton Ernô az elmélet fontos vonására utalt. A kazár származás gondolatában ugyanis nem volt nehéz felfedezni az asszimiláció kívánalmainak való megfelelés és annak utólagos, a történelmi múltban gyökerezô igazolásának vágyát. Hiszen közvetetten nem kevesebbet állított, mint hogy a hazai zsidóság egy része etnikai értelemben nem zsidó származású, csupán zsidó vallású honfoglalás kori népelem leszármazottja, azaz nem írható le népi vagy faji kritériumokkal. A zsidó hitre áttért prozeliták és azok kontinuus léte alkalmasnak bizonyult az asszimiláció jogosultságának alátámasztására. Ebben a vonatkozásban az elmélet hatása felhasználásában mérhetô le. Rendkívül alkalmas kiindulópontnak bizonyult például Venetianer Lajos 1922-ben született könyvéhez, amely a korszakváltás éveiben a magyar zsidóság asszimiláns beállítottságának alátámasztását tûzte ki céljául.[16]
A kazár-elmélet a közös ünnepléshez is meggyôzô históriai érvet szolgáltatott, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy a millenniumi elôkészületekben részt vevô felekezeti sajtó kritikátlanul vette át a professzionális történetírás által késôbb megkérdôjelezett, kissé romantikus kazár származás és együttes honalapítás tételét.[17][] Az elméletben rejlô lehetôségeket leginkább a neológ érvelés aknázta ki. A zsidóság korai jelenlétét az elhivatottság megnyilvánulásaként értelmezte, amelynek alátámasztására a két nép történetében rejlô párhuzamokat emelte ki. A zsidó-magyar sorsközösség történeti gyökereit egyfelôl a hasonló keleti származásra vezette vissza. Ebben a gondolatmenetben a magyarság a ,,kelet egyik népe", míg a zsidóság a ,,kelet másik népeként" jelent meg.[18] A közös sorsot másfelôl a mindkét népet jellemzô kiválasztottsággal indokolta. Eszerint a zsidóság hivatása ,,hirdetni az egy Istent", míg ,,a magyart Isten kiválasztotta, hogy hirdesse a szabadság és a jog igéit".[19] Az egyszerre érkezés gondolata lehetôséget adott arra, hogy ne passzív szereplôként, hanem aktív résztvevôként, ,,a magyar államiság elôôrseként" mutassa be a honfoglalás kori zsidókat, hiszen ,,ôk lettek a legtüzesebb szószólói a magyar hegemóniának az új ígéret földjén".[20] Az a tény, hogy ,,a zsidóság nem tisztán vendégnép e hon területén", feljogosította arra, hogy osztozzon az ország történelmében, ,,a magyar Izrael sorsa mindenha össze volt forrva az ország és a nemzet közös sorsával: vele él és hal".[21] Mindez erôs ,,kötelékként" fûzte a magyarsághoz Izrael fiait, egyszerre jelentve a történelem dicsô és vészterhes eseményeiben való részvételt. ,,Vagy tud-e fölmutatni a magyar történelem olyan kort, a melynek harczaiban a zsidók nem lettek volna egyek a magyarokkal?"[22] A nemzet balsorsa egyben a zsidóság balsorsa volt. ,,A legsúlyosabb csapást szenvedte el a hazai zsidóság a mohácsi vészszel: a gyôzô kardcsapásai alatt a nemzettel együtt majdnem elvérzett."[23] A sorsközösség gondolatára épülô érvelés nemcsak a magyarságnak szólt, de egyszerre hordozott üzenetet a zsidóság számára is. A két nép történetében fellelhetô hasonló vonások ugyanis a jelenre vonatkozóan is egymást erôsítô tényezôként jelentek meg, magukban rejtve a gondolatot, hogy az immár jogilag is befogadott zsidóság számára nincs külön zsidó jövô:

,,A zsidót a magyar testvérül fogadta,
Kitárta hû keblét, szivét neki adta,
A lelkes zsidó nép a nemzetbe olvadt,
S ily honszeretetet idô el nem olthat!
E földhöz tapadt ô, el nem válhat többé,
Élni, halni itten óhajt mindörökké!"[24]

A megszólalók nem hallgattak a magyar történelemnek a zsidókra nézve vészterhes idôszakairól sem. A honfoglalás és az Árpád-ház kora ,,boldog békeidôként" vonult be, míg a 14. századtól kibontakozó diszkrimináció mint külsô hatás, a magyarság szellemétôl idegen jelenség jelent meg. ,,Midôn Európában a keresztény vallás szülôanyja ádáz üldözésnek volt kitéve, hívei a szabadság és a jog uralta Magyarországon türhetô helyzetben éltek. Nem véletlen, hogy sulyos csapás csak Nagy Lajos alatt érte ôket, kinek ereiben nem Árpád vére csörgedezett, kinek lelkébe olasz földön lopódzott be a zsidó vallás gyûlölete."[25] A millennáris érvelésben Magyarország különleges, külsô és belsô elhivatottsággal bíró országként jelent meg Európa államai között, egyfelôl mint a nyugati civilizáció védôbástyája, másfelôl mint idegen népeket és felekezeteket befogadó ország. ,,A jog és a szabadság eszméihez és intézményeihez" való töretlen ragaszkodás képezte azt a fogalmi keretet, amelyben e különleges szerep történeti folytonossága idôtôl függetlenül elgondolható volt. ,,Ezek az eszmék teremtették meg ezeréves hazánkban az egységes politikai magyar nemzetet, a mely világtörténeti például szolgáló nagylelküséggel egyenlô szeretettel fogadja kebelébe a különbözô népcsaládokat és felekezeteket. Ezen eszmék és ezen nagylelkûség gyümölcseit élvezi a magyar nemzettestbe teljesen beolvadt magyar Izraél is."[26]
A historikus szemléletben a múlt értelmezésekor a ,,magyar" fogalom differenciálatlanul jelent meg, egyaránt jelentve a hazát, az országot és nemzetet, a jelenkori állapotok elemzésekor azonban nem volt megkerülhetô az a kérdés, mi lehet a helye a zsidóságnak a nemzet egyéb alkotóelemei között. A neológ érvelés megkülönböztette a zsidóságot a befogadandó egyéb népcsoportoktól. ,,A nemzetiségek áskálódásai, alkotmányt rontó törekvései nem voltak a zsidóság kenyere soha."[27] A kiválasztottság gondolata fogalmazódott újra, amikor velük szemben kötelezettségét hangsúlyozta: ,,Békés hadjáratot kell intéznünk a köröskörül élô nemzetiségek ellen, erkölcsi hódításokat kell tennünk minél elôbb, minél alaposabbakat. Románt, szlávot, németet tanitsuk meg a magyar honszeretetre. [...] Hadd legyen meg a második honfoglalás, melynél a zsidóság elôörs gyanánt nyomuljon elôre!"[28] Másfelôl azonosította magát a nemzetet alkotó, már befogadott csoportokkal, felekezetekkel. ,,Magyar lett mint bármely más felekezet és nem óhajt más lenni mint vallástestület. Nem is lehet egyéb, mert nyelvében és gondolkozásában teljesen magyar. A nemzeti ünnepben mint e hon polgárai vesznek részt, épúgy, mint a munkában, mely hazánkat az európai kulturnépek közé emelte."[29] A feltételezett gyors kulturális változás hátterében ,,kettôs átalakulás" állt, amely a jogi egyenlôség talaján játszódott le. ,,A zsidóság megváltozott kifelé és megújhodott befelé. [...] Leomlottak a válaszfalak, melyek különálló rész gyanánt tüntették fel a zsidóságot a nemzet testében... Azelôtt a zsidó elsô sorban zsidó volt, ma mindenekelôtt magyarnak érzi magát." Ugyanakkor óhajként fogalmazódott meg, hogy a magyarrá válás gazdagodásként, s ne pedig felekezeti értelemben vett önfeladásként valósuljon meg. ,,A külsô átalakulása belsô megerôsödéssel jár, hogy amit elveszt az önállóság látszatából, külsejét tekintve, azt busásan megnyeri az önérzet növekedésében. Érezve, hogy nincs különbség közte és a többi között, bátran vallja magát zsidónak, és tudva, hogy vallása nem akadály többé, mely gátat vet a haladásnak, annál szilárdabban ragaszkodik ôsei hitéhez."[30]
Ennek feltételeit azonban kevéssé látta teljesülni az ôsi hit megôrzésén munkálkodó ortodoxia, amely a hazafiság alatt sokkal inkább egyfajta állampolgári lojalitást értett, szemben a neológ szóhasználattal, amely egyaránt magában foglalta a nemzeti államhoz és a kulturális közösséghez tartozást. Az ortodox alapállás a nyelvi-kulturális asszimiláció korában nehezen értelmezhetô jelenséget takart, ami azonban nem akadályozta az ortodoxiát abban, hogy elfogadja a kazár származás gondolatát. ,,A zsidóságnak nem kellett a magyar hazánk szeretetét megtanulnia, hisz része van, habár nagyon csekély részben a honfoglalók érdemében is, mivelhogy zsidó vallású törzs is volt Árpádnak párduczbôrös seregei közepette."[31][] Fogalmilag ugyan nem olyan kidolgozott formában, mint a neológia magáévá tette a sorsközösség gondolatát is. ,,A magyar talán megérezte ösztönszerûleg, hogy az ô és a zsidóság sorsában van valami közös vonás, mivelhogy ép olyan elszigetelten állott az idegen népek között, ép annyi ellenség vette körül mint Izraelt sok ezred éven át!
És a magyart is csak az tartotta fenn a mi a zsidóságot, a lelkében rejlô erkölcsi kincs..."[32] Az ünnepi köszöntôkbôl a hála hangja csendült ki a nehéz idôkben menedéket nyújtó ország iránt. ,,Kutassatok a múlt idôk homályában és mindig azt fogjátok látni, hogy ama nap óta, melyen a magyarok ez országban hazát alapítottak maguknak, mindig szeretettel vevének körül bennünket. És ama szomorú napokban, midôn más országokban a gyûlölet gyûlöletével üldözték és üldözik Izrael fiait, szép Magyarország védô és menhelyet nyújtó vára volt a zsidóságnak!"[33] E magasztos ünnepen az ortodoxia sem marad le a neológok mögött a hazafiság hangsúlyozásában, legfeljebb szemlélôdô beállítódásának megfelelôen kevésbé látványos módon tette azt. ,,A magyar zsidóság együtt érzi magát a magyar nemzettel, mert a zsidóság kivette részét a magyar nemzet örömébôl, bujából és ama nagy munkában, mely a magyar hazát századokkal vitte elôre, ott látszik a zsidók kéznyoma is!"[34]

Az Országos Magyar Izraelita Közalap[35]
,,Hadd ünnepeljék a katholikusok katholikusan, a protestansok protestansan a pogány magyarok tettét, a zsidóságnak csak a magyarokat szabad látnia a honalapítókban és ünneplésében azt kell mutatnia, az ezer év alatt vallások eltüntek, új vallások támadtak e hazában, de a haza maga magyar maradt, a minek alapították s hogy a haza nem a vallások segélyével, de a vallások dacára maradt magyar."[36][]
A zsidóság magyarosodó csoportjai elutasították az ünnep vallásos, felekezeti jellegét. Magatartásukat egyrészt a befogadtatás óhaja szülte, másrészt a tiltakozás igénye a katolikus és a protestáns egyházak körében tapasztalt megnyilatkozásokra, amelyek felekezeti értelemben a nemzeti ünnep kisajátítását és kizárólagossá tételét célozták.[37] A neológok az egész nemzet mûvelôdését szolgáló alapítvány létrehozásával szerették volna demonstrálni álláspontjukat: ,,most az alkalomhoz méltó nagy és egyöntetû alkotásra van szükség, mely mindnyájunknak szól, akik magyarok vagyunk, melyet a zsidó-család ad az egész nemzetnek, mert maga is tagja."[38] A befogadásból eredô ,,tettre kész kötelességtudás" és a ,,teljes egyenlôség és testvériség" szellemében fogalmazódott meg az Országos Magyar Izraelita Közalap terve 1893 tavaszán.[39][][] Elgondolói a recepciónak és a Millenniumnak egyszerre kívántak emléket állítani. Valamennyien egyetértettek abban, hogy a zsidóság azzal teljesítheti hazafias kötelezettségét, ha a legnagyobb alapítvány adományaiból nemcsak a felekezetet részesíti. Az alapítvány kettôs célját Palágyi Menyhért a következôképpen összegezte: ,,az olyan alap, melyet a zsidóság alkot, zsidó alap lehet csak, de ép ennél fogva magyar, mert hiszen ez alap jelképe akar lenni a zsidóság lelkesedésének a magyar nemzet mûvelôdési feladatai iránt. Kettôs czélnak akar tehát az alapítvány szolgálni: egyrészt hozzá akar járulni általános nemzeti mûvelôdési intézmények létesítéséhez és fenntartásához, másrészt pedig specifikus zsidó felekezeti intézményeket támogat."[40]
A közalap létrehozásáról 1896 januárjában a kongresszusi hitközségek vezetôibôl álló községkerületi elöljárók gyûlése hozott döntést. A tanácskozás résztvevôi az alapítvány célját így határozták meg: ,,rendeltetése legyen azon czélok megvósításának elôsegítése, amelyek által a magyar zsidóságnak nemzeti szellemben való fejlôdése elômozdíttatik."[41] A konkrét feladatok között elsôbbséget kívántak biztosítani a szegény hitközségek támogatásának és alkalmazottai segélyezésének, valamint a számukra szervezendô nyugdíjintézet gyámolításának; alapítványi helyek fenntartásának, ösztöndíjak és pályadíjak adományozásának; valamint olyan közjótékonysági és közmûvelôdési intézmények létesítésének, amelyek fenntartására az izraelita hitközségek nem bírnak elegendô anyagi erôvel. ,,Hogy a többi egyházak tanintézeteiben élvezett kedvezményekért való hálánkat dokumentáljuk, másrészt, hogy a nemzet eszményi czéljai iránti kötelességtôl vezéreltetve, a teljes egyenlôség és testvériség szellemének ezzel is útját egyengessük",[42] az alapítók feltételként szabták, ,,az alapítványi helyek és ösztöndíjak, melyek a közalap jövedelmeibôl föntartatnak, a legméltóbb folyamodóknak, vallásukra való tekintet nélkül adományozandók. Szintúgy a közalapból föntartott közjótékonysági- és tanintézetek jótéteményeiben is a jelentkezôk valláskülönbség nélkül részesíttessenek".[43]
A közalap felhívással fordult a hazai zsidósághoz, s a lelkes adakozás eredményeképpen 1896 júniusában már több mint négyszázezer forint állt rendelkezésre.[44] Nagy összegekkel járult a gyûjtéshez a pesti izraelita hitközség, a pesti Chevra Kadisa, de komoly adományok származtak az üzleti élet neves képviselôitôl, vidéki hitközségektôl és magánemberektôl is.[45] Az alap 1896. május 4-én hozta létre elsô alapítványát.[46] A nemzeti intézmények iránti tisztelet jeleként öt díjmentes alapítványi helyet létesített a magyar királyi honvédségi Ludovika Akadémia tisztképzô tanfolyamán. Az alapítványi helyek fenntartására százötvenezer korona alaptôkét rendelt, feltételként szabva, hogy a jelentkezôk kiválasztása ,,valláskülönbségre való tekintet nélkül" történjen. Az alapítók az alapítványt ,,I. Ferenc József alapítványi helyek" címen kívánták bejegyeztetni, amelyhez az uralkodó készséggel hozzájárult.[47]
A Közalap és az általa létrehozott alapítvány neológ alkotás volt, az ortodoxia nem járult hozzá az adakozáshoz, az alapítványt azonban hazafias szempontból, valamint abból a megfontolásból, hogy a neológok nem vallási célokra használták az összeget, az ortodoxia vezetôi is üdvözölték: ,,Elsô sorban hazafisági szempontból helyeseljük az intézkedést és ezért bizvást meg is érdemlik a köszönetet. [...] De legfôképpen azért örülünk a létesített közalap ilyetén mód való felhasználásának, mert nagyon aggódtunk, hogy a neológok az összegyûjtött pénzt vallási és felekezeti czélokra fogják felhasználni, ami mindannyiszor veszedelmet jelentett a zsidó vallásra nézve. Csak vallási intézményeket ne létesítsenek, mert ilyenekhez nem értenek..."[48]

A hitközségi könyvtármozgalom terve
A Közalappal ellentétben kevesebb siker koronázta a hitközségi könyvtárak megalapítására irányuló elképzelést. A terv, hogy a Millennium elôtt minden hitközség saját ,,magyar jellegû könyvtár" létrehozásával tisztelegjen, Palágyi Lajos költôtôl származott: ,,A hitközségi könyvtárak alapítása erôsíteni fogja felekezetünket s emelni fogja mûveltségünket. [...] gyarapítani fogja tekintélyünket az ország más felekezetei elôtt. [...] szilárdítani fogja magyarságunkat s bizonyítani fogja, hogy mint a magyar nemzet többi fiai, mi is fáradunk és harczolunk a magyarságért. [...] elô fogja mozdítani a magyar irodalom felvirágzását." Külön kiemelte, ,,a zsidóság a magyar polgári osztály jelentékeny alkotóelemét képezi", s ennélfogva ,,hivatva van a magyar kultúra terén a nemzetnek óriási szolgálatokat tenni. [...] A zsidó polgárságra vár tehát az a nemzeti misszió, terjeszteni, ápolni, erôsíteni az irodalmat, a tudományt. [...] De a magyar zsidókra fokozott mértékben vár e kötelesség, mert nekünk ország-világ elôtt be kell bizonyítanunk, hogy rágalom és hazugság ellenségeink minden állítása, s hogy nincs felekezet, mely annyit tenne a kultura érdekében, mint mi teszünk. Fényesebben a nyilvánosság elôtt ezt mással nem bizonyíthatjuk be, mint ha minden hitközségben magyar jellegû könyvtárt alapítunk. S szebben a nemzet millenniumát meg nem ünnepelhetjük, mint azzal, hogy minden hitközséget a magyar kultura egy czentrumává teszünk."[49]
Az Egyenlôség 1893 januárjában jelentette meg a könyvtáralapításra vonatkozó felhívást. A csatlakozó hitközségek közül azonban többrôl kiderült, hogy már rendelkezik könyvtárral. A szolnoki hitközség elöljárója ezerkötetes, kizárólag magyar nyelvû ifjúsági könyvtár fennállásáról adott hírt.[50] A beszámoló szerint a hitközség már 1889-ben határozatot hozott a magyar irodalom pártolására, a magyar írók mûveinek terjesztésére, s egy ,,hitközségi magyar könyvtár" létrehozására. A könyvtár 1891-ben alakult meg, s gyarapításáról a közösség évrôl évre saját költségvetésébôl gondoskodik. A levél nem kis büszkeséggel szólt arról, hogy a felhívást annak idején valamennyi zsidó hitközséghez eljuttatták, ezért a kezdeményezés méltán tekinthetô a jelen mozgalom elôzményének. Hasonló lépésekrôl számolt be a körmendi zsidók levele.[51] A körmendi zsidó fiatalok nem sokkal az emancipáció után hozták létre azt az Ifjúsági Kört, amely 1873-ban Wurmfeld Ignác tanító indítványára vetette meg a könyvtár alapjait. A gyûjtemény 1893-ra már 1800 kötetbôl és háromnegyed részt magyar mûvekbôl állt. Az egylet ugyan idôközben interkonfesszionálissá vált, tagsága továbbra is kizárólag zsidókból állt, s a könyvtár az ô gyûjtésükkel gyarapodott tovább.
A könyvtáralapítás gondolatát az Egyenlôség a magyar szellemi élet képviselôi körében is igyekezett népszerûsíteni. A lap hasábjain 44 irodalmár, tudós, politikus - zsidók és keresztények - mondta el véleményét, valamennyien megvalósítandónak ítélve az elképzelést. A megszólalók között találjuk többek között Rákosi Viktort, Gárdonyi Gézát, Visontai Somát, Vázsonyi Vilmost, Pikler Gyulát, Szatmári Mórt, Ignotust és Vámbéry Rusztemet.[52]
A mozgalom rövid idô alatt kinôtte a hírlapi kereteket. Irányítására 1893. február 5-én Tenczer Pál író vezetésével a pesti izraelita hitközség épületében alakult meg az az irodalmi bizottság, amely Magyar Könyvtártársulat néven egy állandó társulatot szeretett volna létrehozni, s amelynek céljait Palágyi Lajos összegezte: ,,Czélunk a magyar irodalmat pártolni. Czélunk mindenütt magyarságot terjeszteni. És czélunk a zsidóságban szellemi kapcsolatot létesíteni." A leendô társulatnak fontos szerepet szánt a zsidóság körében tapasztalható ,,elpogányosodás" megállításában: ,,Egész osztályok, rétegek képzôdtek, melyek csaknem egészen elszakadtak a zsidóságtól, anélkül, hogy más csoporthoz csatlakoztak volna. Bizonyos álmûveltség, bizonyos fél-elôkelôség kapott lábra egész tömegekben s ma sok oly zsidót találunk, ki sem a zsidó, sem a keresztény vallásban nem hisz... s meggyôzôdés, elv, hit nélkül csupán czinizmusával, mindent tagadó felületességével tetszeleg magának. Pedig ne feledjük el egy perczig sem, hogy igazi mûveltség nem lehet el hit nélkül. [...] mindeme tünetek onnan származnak, mert a magyarhoni zsidó lakósok közt nem fejlôdött ki szellemi élet s nem voltak oly szellemi vezérek, kik képesek lettek volna lelket hinteni a tömegekbe s az igazi kultura iránti nagy lelkesedést ébren tartani."[53]
A könyvtártársulat elôkészítô bizottsága azonban rövid fennállás után, 1893. április 20-án beszüntette mûködését. Az Egyenlôség 1893. április 21-i száma ,,Egy agyonütött mozgalom" címmel közölt cikket a mozgalom megszûnésérôl. A cikk a könyvtármozgalom elhalásában elsôdleges szerepet tulajdonított az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat megalakulásának. Az IMIT gondolatát 1884-ben a Magyar Zsidó Szemle elsô évfolyamának hasábjain Goldziher Ignác vetette fel azzal a céllal, hogy ,,alkalmat nyújtson az egyéb felekezetekhez tartozó mûvelt közönségnek, hogy hitfelekezetünk igaz történetét illetôleg tájékoztatást nyerjen".[54] Az elképzelést a korabeli zsidó tudományos élet több neves képviselôje is támogatta. Kohn Sámuel a vallás kútfôi és a felekezeti irodalom magyar nyelven történô megismertetését, Lôw Immánuel a zsidó tudományok népszerûsítését és a mûvelt zsidó közönség igényeinek kielégítését szánta legfontosabb feladatának.[55] Az elgondolást a Magyar Zsidó Szemle karolta fel, s 1892-ben egy társulat megalakítására tett javaslatot. A terv megvalósításáról azonban csak 1893 áprilisában döntött a községkerületi elnökök ülése, amelyet a kongresszusi zsidóság csúcsszerve, az Országos Iroda hívott össze. A társulat feladatai között elsô helyen szerepelt egy teljes magyar bibliafordítás közreadása, az izraelita vallás és erkölcstan megismertetését szolgáló mûvek megjelentetése, a szentírásra, a zsidóság történetére és irodalmára, valamint a hitközségi életre vonatkozó elôadások, nyilvános felolvasások szervezése.[56] A megalakulásra zárt ajtók mögött került sor, a könyvtártársulat elôkészítô bizottsága tagjainak tudta nélkül, akik meglepôdve értesültek az IMIT létrejöttérôl. Az Országos Iroda eljárása méltán keltette azt a gyanút, hogy a könyvtármozgalommal konkurálva, illetve annak sikerén felbuzdulva próbálja megvalósítani a közel egy évtizede szunnyadó tervet. Bár a rendelkezésre álló információk nem adnak betekintést a konfliktus mélyebb összefüggéseibe, az IMIT megalakulásáról szóló kommentárok az Egyenlôség és a Magyar Zsidó Szemle közötti rivalizálásra engednek következtetni. A könyvtártársulat elôkészítô bizottságának utolsó ülése komoly kritikával illette a községkerületi elnökök döntését. Az elnök, Tenczer Pál azzal az indokkal, hogy ,,két társulatot a magyar zsidóság el nem bír", a mozgalom felfüggesztését javasolta. Szabolcsi Miksa, aki az Egyenlôség fôszerkesztôjeként teret adott a könyvtáralapítás tervének, támogatta a javaslatot, mondván, ,,nem méltó ügyünkhöz, nem méltó hozzánk - úgymond - hogy konkurrens társaságként kezdjük meg mûködésünket, habár a konkurrenciát nem mi kezdtük". Palágyi Lajos meggyôzôdését fejezte ki, hogy ,,egy tisztán zsidó irodalommal foglalkozó társulatnak nálunk talaja nincsen". Az író-orvos Feleki Sándor az írókat hiányolta: ,,Az urak, kik az új irodalmi társulat alakítását elhatározták, nagyon derék hitközségi elnökök lehetnek, de hol voltak az írók? Hisz irodalmi társulat létrejöttét elsô sorban írók szokták elhatározni." Vázsonyi Vilmos visszamenôleg is lesújtó kritikával illette az Országos Iroda mûködését, ,,melynek húsz éven át az élettelenség volt a programmja, és egyedüli mûködése az, hogy meg akar ölni a zsidóság körében kelt, minden hasznos, életet eláruló mozgalmat." Vázsonyi a mozgalom folytatását javasolta, a bizottság többsége azonban felfüggesztése mellett döntött.[57]

Az ezredéves kiállításon
A millenniumi év kiemelkedô eseményének számított az ezredéves kiállítás, amely több éves elôkészítés után 1896. május 2-án nyitotta meg kapuit.[58] A kiállítás két fô részre oszlott. A történelmi része az ezeréves múlt emlékeit mutatta be, míg a jelenkori kiállítás ,,a magyar államot alkotó összes erôket... az anyagi és erkölcsi téren való munkálkodásnak összes vívmányait" tárta a világ elé, s ennek megfelelôen a mûvészeti életet, a közmûvelôdést, az oktatás- és egészségügyet, illetve a gazdaság különbözô ágazatait bemutató csoportokból állt.[59] A zsidóság dominanciája leginkább a jelenkori kiállításon, a kereskedelmi, pénz- és hitelügyi csoportban, illetve a magyar ipar eredményeit összegzô részlegben mutatkozott meg. A magyar kereskedelem megalapítójaként jegyzett 24 kereskedô közül 18 tartozott az izraelita felekezethez.[60] Az iparcsarnokban kiállító gyárak között jelen volt Weisz Bertold és Manfréd konzervgyára és ércárugyára, Wolfner Gyula és társa bôrgyára és gyapjúmosója, Deutsch Ignác és fia cukorgyárai, a Goldbergerek kékfestôgyára, a Krauszok gôzmalma, élesztô- és szeszgyára, Neuschloss Ödön és Marcell és gelsei Guttmannék fatelepe, a Fischer-féle herendi és budapesti porcelángyár, a Zwack-féle likôrgyár, a Linzer- és a Grauer-féle szeszgyár.[61] Nem vállalkozhatunk arra, hogy a kiállításon szereplô valamennyi céget és vállalatot számba vegyük, rendelkezésre áll azonban azok névsora, akiket a zsûri kitüntetésre érdemesnek talált. Ösz-szességében az elismerésben részesülôk 21,5%-a volt izraelita, arányuk az egyes csoportok kitüntetettjei között a következôképpen oszlott meg. Mezôgazdasági csoport: 11,4%; borászat: 16,8%; kertészet, magtermelés: 8,4%; dohánytermelés: 7,3%; vas-, gép- és fémipar: 12,6%; fa- és bútoripar: 16,4%; szövô-fonó ipar: 12,6%; bôripar: 14,6%, agyag-, porcelán-, kôipar: 9,6%; építôipar: 16,8%; malomipar: 28,4%; cukoripar: 16,8%; szeszipar: 36,4%; vegyészeti ipar: 22,6%; kereskedelem-, pénz- és hitelügy: 62,4%; hadfelszerelés 12,8%; élelmezés: 29,6%.[62]
A vállalkozásoknak és az alkotásoknak szóló elismerések mellett többen kaptak személyre szóló kitüntetést a gazdasági, szellemi és mûvészeti élet kiválóságai közül. A kitüntetések odaítélésére három alkalommal került sor. A kitüntetettek névsorából az Egyenlôség munkatársai válogatták ki és állították össze az izraeliták névsorát. Eszerint 1896 nyarán az elismerésben részesült 120 személyiség közül 12-en tartoztak az izraelita felekezethez. Az ôsszel odaítélt 180 kitüntetésbôl 9-et kapott izraelita. A harmadik, s egyben legnépesebb sorozatról azonban nem készült ilyen összevetés, s csak azt tudjuk, hogy az év végén 46 izraelita vehetett át elismerést.[63]
Az ezredéves kiállítás szervezéséért részesült elismerésben a közgazdász-publicista Gelléri Mór, aki a kiállítás titkári teendôit látta el. Gelléri az Országos Iparegyesület tisztviselôjeként 1872-tôl szerkesztette az egyesület lapját, illetve részt vett számos ipari és kereskedelmi lap szerkesztésében. Publicisztikai munkássága mellett több könyvet szentelt a magyar ipar történetének, s jelentékeny szerepet játszott az országos nôipari kiállítás és a kereskedelmi múzeum létrehozásában. Az 1870-es évektôl jelen volt valamennyi hazai kiállításon, de tanulmányozta többek között az 1873-as bécsi, az 1878-as párizsi és az 1883-as amszterdami nemzetközi kiállításokat is. Az ott szerzett tapasztalatok birtokában 1893 tavasza óta látta el a millenniumi kiállítás titkári feladatait, s mint a kiállítás szerkezetének, felépítésének egyik legjobb ismerôje, szerkesztésében jelentek meg azok a kötetek, amelyek segítették a látogató közönség eligazodását, s részletes leírással szolgáltak az utókornak is.[64] Az Egyenlôség így méltatta munkáját: ,,A kiállítás megnyitásakor szerényen félrehúzódott a díszruhás urak tömegétôl, odament a balszárnyra, a külföldi hírlapírókhoz és informálta ôket, adatokat szolgáltatott nekik, lelkesítette ôket, hogy vigyék világgá a magyar nemzet dicsôségét. [...] És a hírlapírók, akik pedig tán egy kartársukat sem kedvelik annyira mint ôt, hosszú tudósításaikban jóformán meg sem említették nevét. Tudták, hogy ô nem keresi az emlegettetést, beéri a teljesített kötelesség tudatával."[65] Gellérit érdemei elismeréséül az uralkodó királyi tanácsosi címmel jutalmazta, s 1896-ban az Országos Iparegyesület alelnökévé, valamint az Országos Ipartanács, az Országos Háziipari Bizottság és az Országos Iparoktatási Tanács tagjává nevezték ki.
Ugyancsak a kiállítás létrehozásában való közremûködéséért kapott elismerést Neuschloss Marcell nagyiparos. A Neuschloss testvérek, Marcell és Ödön tulajdonában lévô cég a korszak egyik legnagyobb és legnevesebb építési vállalkozásának számított. Egyik specialitása a parkettagyártás volt, de az építési- és faipar szinte minden ágazatában élen járt. A cég legnevesebb építkezései közé tartozott Pøzemysl erôdítése és laktanyáinak megépítése, Eperjes újjáépítése az 1880-as években bekövetkezett tûzvész után, a Danubius Hajógyár üzemeinek, a József-fôherceg huszárlaktanya épületeinek, illetve számos egyéb gyár, laktanya és vasúti híd kivitelezése. A cég nagy részt vállalt az 1885. évi kiállítás építkezéseiben, de a legnagyobb elismerést a millenniumi kiállításon érte el a történelmi fôcsoport épületeinek létrehozásával. Az uralkodó a Neuschloss testvéreket az 1885. évi kiállítás után a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntette ki. Neuschloss Marcell 1891-ben elnyerte a harmadosztályú vaskoronarendet, a millenniumi kiállításon nyújtott teljesítményéért pedig királyi tanácsosi címet kapott.[66]
A zsidóság látványos szereplését a jelenkori kiállításon az Egyenlôség nem kis büszkeséggel nyugtázta: ,,A kiállítás gyönyörû, diadala a magyar iparnak, dicsôsége a magyar munkának. A zsidóság kétszeresen örvendhet ennek az általános elragadtatásnak. Akadtak ugyan egynehányan, akik el akarták vitatni a zsidóknak a kiállítással szerzett érdemeit, de aki tárgyilagosan ítél és ítéletében nem a felekezeti érdek vezérli, nem fog elzárkózhatni azon tény elôl, hogy a zsidók még sohasem mutatták és bizonyították annyira, mint ép a mostani kiállítással, hogy a magyar kereskedelemnek, az iparnak, a tudománynak, az emberbaráti intézményeknek, a közmûvelôdésnek stb. milyen lelkes ápolói, apostolai."[67] Az elismerô szavakkal a lap egyben a katolikus Magyar Állam támadására reagált. Az antiszemita-néppárti újságban ugyanis két héttel korábban rövid hír jelent meg, amely a nagyobb nyomaték kedvéért vélhetôen az uralkodó szájába adta a következô szavakat: ,,»Nagyon szép ez a kiállítás, csakhogy nem keresztény.« Ezeket a szavakat mondta a napokban egy nagyon magas úr, akinek kiállítási látogatásairól minden szavát ki szokták írni az újságok, sôt kiírják még azokat is, miket sohasem mondott. Szóval Magyarország már zsidóország számba megy a legmagasabb körök elôtt is."[68]" ,,Hát csak hadd hirdesse a »Magyar Állam«, hogy zsidó ez a kiállítás. Magyar az, tövestôl-hegyestôl" - utasította vissza az Egyenlôség cikkírója az értékelést. ,,És ha a zsidónak oly nagy része van benne, az nem annak a bizonyítéka, hogy zsidóké a kiállítás, hanem csak annak, hogy van a magyar népnek egy olyan eleme, amely minden nemzetiséget és idegen néptörzset megelôzve, szerves részévé vált neki, munkájából részt kért, iparában tevékenykedett, kereskedelmét magára vállalta, tudományában buzgólkodott és fajának veleszületett erényeit arra használta föl, hogy elômozdítani és fejleszteni segített annak a népnek gazdasági erejét, amely vele e hazát és e földet megosztotta."[69]
Sokkal szerényebb mértékben képviseltette magát a zsidóság a történelmi kiállításon. A zsidó történelmi emlékek az egyháztörténeti csoportban kaptak helyet, a kiállított tárgyak száma és pompája azonban meg sem közelítette a nagy egyházakét. Az egyházi kiállítás elôkészítésében és a mûtárgyak összegyûjtésében meghatározó szerepet vállalt az Egyenlôség.[70] A lap szerkesztôsége nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a zsidóság felekezetként is méltón mutatkozzon be a történelmi egyházak között, ezért sérelmezte, hogy a kiállítás szervezô bizottságában a keresztény egyházfôk és szakemberek mellett zsidó szaktudós nem kapott helyet.[71] Minden bizonnyal ennek köszönhetô, hogy az összegyûjtött emléktárgyak között a bizottság nagy szelekciót hajtott végre, s csak a hazai vonatkozású tárgyak kiállítását engedélyezte, amelyek többsége a 18-19. században keletkezett. Kimaradtak a bemutatott tárgyak közül a dr. Kaufmann Dávid birtokában lévô, Itáliából származó héber kódexek, illetve a legfontosabb királyi rendeleteket, városi és földesúri végzéseket tartalmazó okmányok. A kiállítás végül a vártnál is szerényebbre sikerült, s egyetlen szekrényben elfértek a kiválasztott mûkincsek, amelyek között helyet kapott Schulhof Izsák Buda ostromáról szóló krónikája, több szombatos imakönyv és az az 1772-ben készült oltárfüggöny, amely állítólag II. József bölcsôtakarója volt. A legtöbb tárgyat az óbudai és a nagykanizsai hitközség, illetve dr. Kohn Sámuel pesti rabbi és gr. Andrássy Géza bocsátotta a kiállítók rendelkezésére.[72]
A szerényre sikeredett egyházi kiállítás azonban nem múlt el nyomtalanul. Az Egyenlôség hasábjain Szabolcsi Miksa vetette fel elôször azt, hogy a kiállításra összegyûjtött, de közszemlére végül nem került ereklyéket és régiségeket célszerû lenne együtt tartani, s azokból egy zsidó-magyar múzeumot létrehozni.[73] Az elképzelés igen hamar támogatókra lelt, közöttük megszólalt Zempléni Árpád, Silberstein-Ötvös Adolf, Weisz Berthold és a fiatal történész-rabbi, Büchler Sándor.[74] Mindannyian egyetértettek az intézmény tervével, de a gyûjtemény helyét illetôen különbözô véleményeket fogalmaztak meg. Weisz Berthold a múzeumnak országos jelleget kívánt adni, ezért azt javasolta, hogy csatolják a Nemzeti Múzeumhoz. Szabolcsi Miksa az újabb szelekciót elkerülendô a pesti hitközség intézményeit találta legalkalmasabbnak a gyûjtemény befogadására. Büchler Sándor egy teljesen új intézmény felállítását javasolta, amely ,,legyen önálló, független, ne legyen valamely meglévô intézet hamupipôkéje és ne szoruljon olyan terembe, ahol megtûrik, de nem látják szívesen". A létrehozandó múzeum fô feladatának azt tekintette, hogy ,,a magyar zsidóságban a történeti érzéket fölkeltse. [...] Egész Magyarországon egyetlen hitközség sincs, melynek régi rendezett levéltára volna, ennek egyedüli oka a történeti érzék hiánya, mely meg fog idôvel szûnni, ha lesz egy szövetkezet, intézmény, mely buzdítólag elôl fog járni a példával, mint kell a zsidó tárgyakat megbecsülni."[75] A zsidó múzeum gondolata egyelôre elképzelés maradt, a terv kivitelezésére 1916-ban került sor.

Ünnepnapok
Az 1896-os esztendôt az Egyenlôség ,,a millenniumi év minden szombatjára" szóló ünnepi ima közeadásával nyitotta meg.[76] Az ünnepi fohász magyarul készült, de annak érdekében, hogy könnyebben beilleszthetô legyen a zsinagógai istentiszteletbe, nem sokkal ezután héberül is közölték. Az év egésze a megemlékezés jegyében telt el, az ünnepnapok között azonban kiemelkedett május 9-e és 10-e, amikor országszerte hálaadó istentisztelettel emlékeztek a honalapításra.[77] A lapok közölték az ünnepi istentiszteletek rendjét. A zsidóság hitközségeiben, zsinagógáiban, iskoláiban és egyesületeiben ünnepelt. Az iskolai ünnepségek május 9-én zajlottak. Ez a nap azonban szombatra esett, ezért a szombattartó zsidóságot az ortodox hitközségek csúcsszerve, az Ortodox Közvetítô Bizottság próbálta biztosítani afelôl, hogy az iskolai ünnepségeken való részvétel az ifjúság számára nem jár a vallási kötelezettségek áthágásával.[78] A pesti neológ hitközség istentiszteletet rendezett az elemi és a középiskolai ifjúság számára. A Dohány utcai templomban más-más idôpontban ünnepeltek a gimnáziumi és reáliskolai tanulók, a polgári fiúiskola növendékei, a felsôbb és polgári leányiskolák, valamint az elemi iskolák osztályai. Az Országos Izraelita Tanítóképzôben dr. Bánóczi József igazgató buzdította hazaszeretetre a hallgatókat. Ünnepélyt rendezett a pesti hitközség fiúárvaháza, a pesti izraelita nôegylet leányárvaháza és árvamenhelye, illetve az Izraelita Siketnémák Országos Intézete is.[79]
A hitközségek május 10-én tisztelegtek a millennium elôtt. A fôvárosban a Dohány utcai zsinagógában került sor a neológia legimpozánsabb ünnepségre.[80] A nyolcezer hívôt befogadó templom zsúfolásig megtelt. A legelôkelôbb vendégek között foglaltak helyet az izraelita országgyûlési képviselôk, Chorin Ferenc, Mandel Pál, Visontai Soma, Rosenberg Sándor, Neumann Ármin, Mezei Mór, ugyancsak jelen volt Décsei Zsigmond, a kir. tábla tanácselnöke, hatvani Deutsch Sándor és megyeri Krausz Lajos, Kohner Zsigmond hitközségi elnök és Kornfeld Zsigmond a Magyar Hitelbank igazgatója. ,,Ilyen zsidó látogatói elôször most voltak a zsidó templomnak és lesznek ezentúl valószinûleg gyakrabban, mert díszmagyarban pompásan festenek ám a mi modern zsidóink, kikhez a díszkard csakúgy hozzásímul, kiknek kócsagtollát csakúgy lengeti a szél és kinek a magyar nadrág csakúgy feszül meg, mintha 10 ôssel dicsekvô mágnások viselnék. Hogy is mondja Vörösmarty apródja: magam leszek ôs." A fôvárost Gerlóczy Károly polgármester, Vaszilievics János kerületi elöljáró és Amtmann Géza elnöki titkár képviselte, a kormány képviseletében pedig Dániel Ernô kereskedelmi miniszter és Balla Lajos miniszteri titkár jelent meg. Az istentiszteleten a templomi kórus és az Operaház teljes férfi és nôi kara énekelt. Dr. Kohn Sámuel fôrabbi ünnepi beszédében a két nép közös történeti hivatását ecsetelve kért áldást a hazára: ,,Magyar hazánkért imádkozunk hozzád, hogy szemeid ôrködjenek fölötte, s a Te világot kormányzó kezed vezesse, oltalmazza, mint a múltban, úgy a jövôben is. [...] Engedd, hogy magyar népünk híve maradjon történeti küldetésének: a szabadságnak legyen hírnöke, bajnoka, erôs védbástyája. Áldd meg a béke aranyos áldásaival, s ha harczra szólítja szent végzeted, fûzd a diadalt dicsô zászlaihoz. Adj egyetértést gyermekeinek, hogy mindig mindnyájan egy hanggal vallják a magyar hitvallást: »A haza mindenek fölött.«"[81] Ezzel egy idôben Budapest más zsinagógái is ünnepi díszbe öltöztek. Kevésbé nagyszabású, de szép megemlékezésrôl számoltak be az óbudai, a budai és a budapest-kôbányai hitközségekbôl. A pesti ortodox hitközség az Orczy-házban és a Rumbach utcai zsinagógában ünnepelt.[82]
A magyarosodásban élenjáró szegedi gyülekezet istentiszteletét dr. Lôw Immanuel fôrabbi ünnepi beszéde tette emlékezetessé. A tíz szakaszból álló, szép beszéd áttekintette a nemzet elmúlt tíz évszázadát, s a jelenrôl így vélekedett: ,,A magyar nemzet történetének tizedik százada az emberi jogok érvényesülésének százada. [...] Az emberi jogok gyôzelmének százada, ama jogoké, a melyeket a nemesség igaz nagylelkûséggel és bölcs elôrelátással megosztott az igaviselô jobbágysággal. Az utolérhetelen, magas szárnyalású kornak nagy törvényalkotása a nemesek nemzetébôl nemes nemzetet teremtett. Árpád hazát szerzett a nemzetnek, századunk delének törvényhozása nemzetet szerzett a hazának! Újjászületék a közéletben, anyagi emelkedésben, nyelvében, költészetében a nemzet. Nemtôje teste ölt, hogy újjáalkossa az anyagi erôket s a világgazdasággal egybeforraszsza a világtól elmaradt földet Széchenyiben, hogy újjáalkossa soká sínlett nyelvét Kazinczyban. Testet ölt a magyar nép lelkének költészete, nyelvének varázsa, legtitkosabb sugalma Arany János mûvészetében, testet ölt az államot megifjító, a jogegyenlôséget megteremtô lelkesedés lobogó lángja Kossuth Lajosban és a jellem érczébe öntve megjelenik az ôsi jog békeszeretô szelleme Deák Ferencben."[83]
A vidéki ünnepségekrôl szóló tudósítások többsége a testvériesülés ünnepeként írta le az eseményt.[84] Számos helységben, többek között Pécsett, Kolozsvárott, Szegeden, Kassán, Mohácson, Bonyhádon a helyi lakosság felekezeti hovatartozástól függetlenül vett részt az izraelita istentiszteleten. Sok helyütt a keresztény egyházak elöljárói is megjelentek. Temesvárott a piarista rendház fônöke és több kegyesrendi tanár, Bácsalmáson a katolikus tanári kar, Komáromban a református és evangélikus egyház képviselôi voltak jelen az izraelita hitközség ünnepén. Balatonfôkajáron a zsidóság délelôtt a református istentiszteleten vett részt, délután pedig a református elöljárókat és a híveket látta vendégül a zsinagógában. Csáktornyán római katolikus kántor és orgonista közremûködésével zajlott az ünnepség, Vágújhelyen a többségében keresztényekbôl álló városi énekkar is énekelte az ünnepi dalokat. Országszerte több hitközség új zsinagóga építésével tisztelgett a honalapítás elôtt. Ekkorra és a következô hetekre idôzítette az új zsinagóga felavatását többek között a zólyom megyei Zólyom, a krassó megyei Facset és a jászsági Jászapáti közössége.[85]
A zsinagógákat a hálaadó istentiszteletekre nemzeti színû drapériákkal és a magyar címerrel díszítették, de volt, ahol gondot okozott a kereszttel díszített magyar címer. ,,Mulatnánk rajta - tudósított az Egyenlôség -, ha olyan bosszantó nem volna, hogy vannak itt-ott rabbik, kik álbuzgóságból vagy meggondolatlanságból valósággal nemzeti ünneprontókká válnak éppen akkor, midôn igaz hazafiságból a nemzet ezredéves ünnepét méltóan megünnepelni készülnek istentisztelettel, hazafias szónoklattal. Egy-két községbôl ugyanis azt a hírt vesszük, hogy az ezredévi istentiszteletre bevitték a magyar czímert a zsinagógába, de mert a czímeren két helyen kereszt van, a rabbi ezt a jelvényt a czímerbôl kivétette és vagy csillaggal vagy hatszöggel pótoltatta. Bolond, ostoba eljárás."[86]
Az ünnepnapok között hasonló jelentôséggel bírt június 8., I. Ferenc József megkoronázásának évfordulója. Ezen a napon az országgyûlés ünnepi ülést tartott az új Országház kupolacsarnokában. A törvényhozás mindkét háza, a vármegyék és a törvényhatóságok díszbandériumai hódolatukat mutatták be a királyi pár elôtt. A Perczel Dezsô belügyminiszter vezetésével felvonuló díszbandériumok a Vérmezô-Vár-Országház útvonalon haladtak végig, a koronát és a koronázási jelvényeket a Királyi Várból az Országház elé kísérték.[87] A ,,káprázatos szépségû menetben" tizenöt izraelita vonult fel. Budapest székesfôváros képviseletében megyeri Krausz Lajos, megyeri Krausz Izidor és Herzog Mór Lipót lovagolt díszmagyarban a menetben. ,,Az igaz - tudósított az Egyenlôség -, hogy szívesebben jegyeztük volna föl, ha számarányunknak megfelelô mennyiségben látjuk a zsidó hitû bandérialistákat; de tudjuk, hogy nem rajtunk múlt, hogy annyian nem lehettek. Az olyan kiváló alkalmakkor, minô a hódoló menet volt, nálunk még mindig a nemesség és dzsentri vezet és az oroszlánrészt, többé-kevésbbé hagyományokra támaszkodva ôk foglalják le maguknak."[88][]

Az ünnep nyelve
A neológ zsidóság képviselôi nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az ünnepi istentiszteletek magyar nyelven hangozzanak el, ezért a millenniumi elôkészületek között kitüntetett feladatnak tekintették a magyar nyelvû igehirdetés általánossá tételét. Az Egyenlôség hasábjain 1893-ban Steinherz Jakab, a magyarosodásban élenjáró székesfehérvári hitközség rabbija vetette fel, hogy az ünnep hangulatát kihasználva tanácsos volna ,,a magyar nyelvnek elsôbbségét a szószékre nézve is kimondani". Nem titkoltan elsôsorban az ortodoxiát kívánta felhívni mulasztásai orvosolására, de úgy vélte, ,,elintézni valója van az úgynevezett neológ pártnak is ezen kérdést illetôen. A német nyelv ezen a részen is még igen sok helyen paritást élvez a magyar anyanyelvvel, a minek helytelenítéséhez éppenséggel nem kell sovinizmus."[89] A javaslatnak nem lett ugyan gyakorlati következménye, az Egyenlôség élénk figyelemmel kísérte a rabbik beiktatását, s kifejezett örömmel számolt be arról, ha egy-egy hitközség élére magyarul tudó rabbi került. Az ünnepi elôkészületek közepette láthatóan megszaporodott a magyar nyelven beszélô rabbit alkalmazó hitközségek száma. 1896 januárjában a nagykárolyi status quo ante alapon szervezôdô hitközség, májusban a szabadkai és a besztercebányai hitközség alkalmazott magyarul tudó rabbit.[90] 1896 nyarán az újpesti hitközség kapott magyarul beszélô rabbit dr. Venetianer Lajos személyében,[91] augusztusban pedig a nagyszombati hitközség iktatott be új rabbit.[92] Több évig tartó huzavona után ekkor került magyar hitszónok a miskolci ortodox hitközség élére. A miskolciak választásának jelentôségét a hitközség ortodox jellege mellett külön növelte az
a tény, hogy az ország harmadik legnépesebb közösségének számított.[93]
A beszámolók viszont nem mulasztották el hangsúlyozni, hogy a hitközségek magyarosodása nem jelent gyökeres átalakulást. A veszprémi rabbiváltást a következôképpen kommentálták: ,,Az ottani zsidóság alkalmazkodott, átalakult, megmagyarosodott, de azért megmaradt zsidónak."[94]
Az istentiszteletekrôl készült beszámolók tanúsága szerint nemcsak a kongresszusi hitközségek többsége felelt meg a magyar nyelvû igehirdetéssel kapcsolatos elvárásoknak, hanem az ortodox közösségek egy része is legalább az ünnep idejére gondoskodott magyar nyelven beszélô hitszónokról.[95][] A rabbik nyelvhasználatáról a vallás- és közoktatásügyi miniszternek az egyházak nyelvérôl szóló 1895. évi képviselôházi beszámolójából tájékozódhatunk. Eszerint a hazai rabbik 81,2%-a tudott magyarul, csupán néhány százalékkal maradva le a keresztény papság mögött, amelynek 86%-a használta a magyart. A magyar nyelvhasználat terén élen járt Csongrád és Udvarhely megye, illetve Szeged, Pécs, Kecskemét, Székesfehérvár, Hódmezôvásárhely, Selmecbánya és Temesvár, ahol a zsinagógákban kizárólag magyar nyelvû igehirdetés folyt. Egy-egy rabbi kivételével valamennyi tudott magyarul Abaúj-Torna, Borsod, Gyôr, Komárom, Hont, Jász-Nagykun-Szolnok és Szatmár megyében. A magyar nyelv ismerete a kongresszusi zsidóság körében volt általános, míg mellôzése legfôképpen Máramaros, Nyitra és Pozsony megyét, az ortodox és haszid többségû területeket jellemezte.[96]
A rabbik magyarosodásában döntô szerepet vállalt az Országos Rabbiképzô Intézet, amely 1896-ban a 20. tanévét nyitotta meg. Az intézet addigi mûködésérôl Schill Salamon készített rövid összefoglalást, amely betekintést enged a hallgatók összetételébe. Az alapítás óta a Rabbiképzônek összesen 368 tanítványa volt, akik 1589 osztálytanulót adtak. A tanulók közül legtöbben Pest megyébôl származtak (223 fô), ezt követte Nyitra 135, Zemplén 121, Szatmár 82, Pozsony 74, Trencsén 73, Abaúj 64, Heves 64 és Liptó megye 57 növendékkel. A hallgatók többsége a felsô-magyarországi, konzervatív többségû megyékbôl érkezett. Létszámuk azt mutatja, hogy az intézet fontos csatornájává vált az ortodoxia modernizációjának, s a konzervatív zsidóság vezetôinek nem sikerült távol tartania az ortodox ifjúságot a modern szellemû rabbiképzôtôl, amelynek fennállása óta összesen 66 hallgató nyert rabbiképesítést, s közülük 33-an hazai hitközségekben nyertek állást.[97]
A magyarosodás legfontosabb intézményei az elemi iskolák voltak, amelyek többségében a 19. század végén magyarul folyt az oktatás. A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1895. évi jelentése szerint az országban mûködô 979 izraelita tanító közül 752 anyanyelvi szinten beszélte a magyart, 242 szóban és írásban egyaránt jól használta, s mindössze elenyészô volt a magyarul nem tudók száma.[98] A Országos Izraelita Tanítóegyesület július 5-re, a II. országos tanügyi kongresszus idejére idôzítette ünnepi közgyûlését.[99] Az egyesület nem kis büszkeséggel számolt be az elsô ülés óta eltelt változásokról. Míg ugyanis 1866-ban csak a ,,magyar fanatikusok" elszánt kis csoportjának - köztük Mezei Mór, Bródy Zsigmond, Ágai Adolf, Rósa Izsó, Tenczer Pál - fellépésére kerülhetett sor Lôw Lipót magyar nyelvû megnyitójára, 1896-ban mindez már nem volt kérdéses.[100] A változásokhoz a legfôbb biztosítékot az izraelita elemi iskolák magyarosodása szolgáltatta. ,,Ha igaz... hogy »nyelvében él a nemzet«, ugy a magyar izraelita tanítói kar derekasan kivette a maga részét, az e dicsô nemzet életének fentartására irányuló áldásos munkából."[101] ,,Hogy a zsidó iskolák elôörsei a magyarságnak, végvárai a nemzeti érzületnek, terjesztôi világosságnak, kulturának: ez nemcsak nemzeti szempontból szolgál rá az elösmerésre, de felekezetibôl tán még inkább. [...] E tekintetben tanulságai vannak a multnak. Nem a felekezeti önérzet elejtése, a vallásos érzület meglazítása tett minket a magyar nemzet fiaivá, de magyarokká lettünk, mert nemzeti érzületet vallásos tanaink és önérzetünk ôsforrásából meritettünk."[102] Az ünnepi közgyûlés ,,vezérlô ikerczélokként a hazafias eszme és a vallásos érzület" ápolását tûzte az elemi iskolai oktatás elé. Ekkor mutatták be Csukássi Fülöp és Barna Jónás ez alkalomra készült munkáját, A magyar zsidó felekezeti és polgári iskolák monográfiáját. A díszülésen dr. Kohn Sámuel az izraelita tanítók tevékenységét méltatta: ,,A zsidóság számára csak e század elsô felében ért véget a középkor. De azért mihelyt saját hazájában érvényre jutott a magyar nyelv és fölébredt és hatalmasan nyilvánult a nemzeti tudat, a zsidó községekben mintegy varázsszóra jöttek létre a magyar iskolák és megmagyarosodtak a már létezô német iskolák. A zsidó tanító legbuzgóbb terjesztôje volt a magyar szónak és a magyar szellemnek, még pedig nemcsak községében, nemcsak hitfelei között. [...] Az, hogy a Magyarországon 1000 év óta fönnálló zsidóság mint zsidó hitû magyarság lép be Magyarország 2-ik évezredébe, elsô sorban tanítóinak érdeme."[103]
A zsidó tanítókat kibocsátó Országos Izraelita Tanítóképzô Intézet neológ irányítás alatt mûködött, amit viszont az ortodoxia a vallásos nevelés elhanyagolása miatt utasított el. Az ortodoxok ezért saját tanítóképzô felállítására törekedtek, amelyhet az ünnep hangulatát kihasználva tették meg az elsô lépéseket. A régóta szunnyadó elképzelést a nagyváradi hitközség karolta fel, s a millennáris ünnepségen tízezer korona összegû alapítványt tett egy leendô tanítóképzô javára. ,,Az orthodox zsidó hitfelekezet sarkalatos alapelvét képezi, hogy ragaszkodva az ôsi hithez, egyszersmind a nemzeti eszme szolgálatában álljon, a nemzeti kultúrát mívelje. E törekvésének azonban nehezítô körülménye van abban, hogy iskolái számára nem neveltetnek olyan tanítók, akik kellô képzettség mellett egyszersmind vallásilag is teljesen megbízhatók lennének. [...] Vallásos, alaposan képzett jó magyar tanítókat akarunk nevelni! Ez által utat fogunk nyitni a nemzeti kultúrának azon területeken, ahol azt a mi kezeinkbôl nemcsak idegenkedés nélkül, hanem bizalomtelten, sôt lelkesen fogják fogadni."[104] A neológok azonban nem hagyták említés nélkül a tervet: ,,Tanitóképzô intézetünkbôl kikerült tanítók közül számosan állásnélküliek még, de azért mégis még egy zsidó tanítóintézetet akarnak fölállítani a nagyváradi orthodox testvérek. Egy orthodox tanítóképzôt, hogy orthodoxul tanítsák az ábécét, az egyszeregyet, a földrajzot, nyelvtant és a magyarok történetét. [...] ha már
elhatározták magukat orthodox atyánkfiai Nagyváradon, tették volna ezt inkább más czélra. Tették volna inkább egypár magyar tanító részére a jesivák javára, honnan papjait veszi az orthodoxia. Neveljék magyar nyelvre és magyar gondolkodásra leendô papjaikat, nehogy gyalázatot hozzanak a zsidó névre Magyarországon..."[105]

A munkácsi eset
A neológia és az ortodoxia szembenállását láthatóan az ünnep légköre sem enyhítette. Az ortodoxok az ôsi hit feladását vetették a neológok szemére, akik viszont a magyarosodás külsô jegyeit kérték számon a konzervatív táboron. Az ortodoxia egy-egy ballépését a neológ sajtó szellôztette a legélénkebben, a jobboldali lapokat megelôzve, s egyben azok támadását kivédendô éles hangon határolódott el minden olyan eseménytôl, amely a hazafiatlanság vádját kelthette. Egy ilyen konfliktusba enged betekintést a munkácsi ortodox zsidóság körül kialakult bonyodalom. Munkácson 1896. július 19-én zajlott a magyarok bejövetelét megörökítô Árpád-emlékszobor alapkôletétele. Az ünnep fontos részét képezte a város felekezeteinek tisztelgése a kormányt képviselô Erdély Sándor igazságügyi miniszter elôtt. Az eredeti tervek szerint a munkácsi hitközség küldöttsége is tiszteletét tette volna, s erre az alkalomra külön bizottságot választott. A hitközség néhány, az ortodox elöljárósággal elégedetlen tagja azonban kieszközölte a fôispánnál, hogy a miniszter külön fogadja. A községi elöljáróság tiltakozott a fôispánnál az eljárás ellen, hiszen hivatalosan csak egy hitközség mûködött Munkácson, s a fôispánnak küldött iratában kilátásba helyezte, abban az esetben, ha a másik csoportot is fogadja a miniszter, a hitközség küldöttsége nem szándékozik a hivatalos fogadásokon részt venni. Erre a lépésre a ,,kiválók" elálltak eredeti szándékuktól, a fôispán azonban arra hivatkozva, hogy a zsidó közösség különbözô csoportjai nem tudnak megegyezni, elejtette az izraeliták tisztelgését.[106]
A zsidóság távolmaradása a hivatalos ünnepségtôl nem maradt titokban, hiszen a hatezer fônyi ortodox zsidóság a város lakosságának felét, s egyben a legnagyobb felekezetét alkotta. Az esetrôl beszámoltak az emlékmûavatásról tudósító lapok. A kormánypárti Pesti Hírlap tárgyilagosan közölte a hitközség és a fôispán iratváltását, s kommentárként mindössze annyit közölt: ,,A munkácsi hitközségnek ezen az ünnepség hangulatához nem illô torzsalkodásán minden vallásfelekezet fölháborodott, legjobban pedig az intelligens zsidóság."[107] A katolikus-néppárti Alkotmány következetesen ,,új honfoglalóként" emlegette a zsidóságot, s a történtekhez a következôt fûzte: ,,Ha majd a város történetében búvárkodni fog egy hisztorikus, arra a következtetésre fog jutni, hogy Munkácson a XIX-ik század végén még alig volt zsidó, mert Erdély miniszter látogatása alkalmával nem tisztelegtek, pedig van hatezer."[108]
Leghangosabban azonban az Egyenlôség tiltakozott. Szabolcsi Miksa cikke részletesen beszámolt a munkácsi hitközségben uralkodó békétlenségrôl, törvénytelennek minôsítve a magyarul nem beszélô munkácsi rabbi mûködését, a távolmaradást pedig az egész hazai zsidóság szégyeneként értékelte: ,,Elmaradni, amikor ott van öt megye népessége, maga a magyar állam, az egész ország szeme: az oly cselekedet, melyet csak szégyenletes elmaradottsággal magyarázhatunk meg, ha rút hazafiatlanságnak nem bélyegezzük. [...] A neveletlenségen kívül, helyrehozhatatlan hibája a munkácsi hitközségi elôljárónak, hogy neki nem lett volna szabad semmiképpen sem a tisztelgésrôl lemondani. Ez hazafiatlan tett, mely nemcsak az ô fejére esik vissza és nemcsak neki válik gyalázatára. [...] Gravamenje az ô dolga, meg nem jelenése szégyen az egész zsidóságra nézve."[109] A lap megragadta az alkalmat, hogy a kormányt fellépésre ösztönözze a magyarul nem tudó rabbikkal szemben: ,,Szorgalmaztuk és szorgalmazzuk most újból: intézkedjék a magyar kormány, hogy ezentúl zsidó hitközség se rabbit, se bármily más név alatt rabbifunkcziókat végzô hivatalnokot ne alkalmazhasson, hogyha az illetô egyén magyarul nem tud és legalább az elemi iskola 6. osztályának megfelelô világi míveltséggel nem rendelkezik."[110] A munkácsi zsidóságot az ortodoxia magyar nyelvû hetilapja vette védelmébe. Visszautasítva a hazafiatlanság vádját a szerencsétlen esetért Bereg megye fôispánját tette felelôssé, ,,aki elôsegítette azoknak kisded játékait, a kik az újkori reformer zsidók azon pártjához tartoznak, kik minden ellen, a mi a szó egyetlen és igaz értelmében zsidó, irtóháborút szeretnének indítani..."[111]

Herzl röpiratának fogadtatása
A magyarosodó csoportok körében minden bizonnyal máskor sem találtak volna melegebb fogadtatásra az asszimiláció lehetôségét tagadó herzli gondolatok,[112] az ezredéves ünnep és a röpirat megjelenésének véletlen idôbeli egybeesése azonban még nagyobb nyomatékot adott a disszimiláció eszméjének elvetéséhez.[113] A ,,testvériesülés" ünnepén rendkívül zavaróan hatott Theodor Herzl röpirata az önálló zsidó állam létrehozásáról, így nem csodálkozhatunk azon, hogy a neológ sajtó nagy vehemenciával utasította vissza a programot, amely által viszont a nemzethez való tartozás is új formában fejezôdött ki. Az Egyenlôség rendkívül gyorsan reagált, az 1896. február közepén megjelent munkát[114] Szabolcsi Miksa már március elején vezércikkben támadta: ,,Herzel Tivadar kifelejtette számításából a zsidók hazafiságát. [...] a magyar zsidóságot nem fogja rábírni a haza elhagyására sem az antiszemitizmus, sem semmiféle más járvány, vagy országos csapás. Nem érhet itt bennünket soha olyan nyomorúság, hogy még végtelenül nyomorultabbakká ne válnánk, ha e hazát más hazával kellene fölcserélnünk; legyen az bármilyen gazdag, bármilyen boldog. Vegye tudomásul egyszer mindenkorra mindenféle cionista és hazaszerzô, hogy e földön vannak gyökereink, hogy ez a föld a mi szentföldünk, hogy e föld mással föl nem cserélhetô, mivel sem pótolható, örökké és megváltozhatatlanul hazánk. Boldogok, ha jól folyik dolgunk; küzdünk, ha kell; türünk; szenvedünk, ha Isten csapást, szenvedést, antiszemitizmust küld ránk és az országra: de itt maradunk, itt hazánkban, minden körülmények között."[115]
A heves, érzelmi felhangoktól sem mentes reakciót csak néhány hónappal követték a higgadtabb hangvételû historikus-teoretikus ellenvetések. Az elemzôk többsége fantazmagóriának és utópiának nyilvánította a röpiratot, s ,,gyáva megfutamodásként", a kétezer éves küzdelem feladásaként értékelte. A cionizmus az üldözöttség élményébôl táplálkozott, s egyfajta földi megváltást hirdetett a veszélyeztetett zsidóság számára. Következésképpen a vele folytatott polémia fontos elemét képezte az üldözöttség átértékelése, amely a korábbi szenvedéstörténet helyett, illetve azzal szemben mint a zsidóság ereje és intellektuális képességei kifejlôdésének forrása értelmezôdött.[116] A disszimiláció ellenfelei a diaszpórából történô kiválást kettôs értelemben is veszteségként prognosztizálták. Egyfelôl mint a zsidóság saját veszteségét értékelték a küzdelem feladását, másfelôl a befogadó államok várható veszteségeként könyvelték el az ôket gazdagító csoportok távozását, amit a zsidókat korábban kiûzô országok, például Spanyolország vagy Tirol történetével támasztottak alá.[117] Más megközelítés szerint Herzl programja a zsidó történelemtôl idegen megoldást körvonalazott, ami nem volt levezethetô a zsidó múltból, hiszen abban nem mutatható ki ,,az egyszer már eltemetett állam újjáépítésének" vágya. Ez az álláspont legfeljebb a fizikálisan fenyegetett csoportok megmentésére szolgáló zsidó állam létjogosultságát ismerte el.[118] Ez volt az egyetlen nyomós érv, amely elôtt a cionizmus késôbb sem fogyó hazai ellenfelei meghajoltak.[119]

***

Ha az 1896-os év mérlegét akarjuk megvonni, szembetûnô az események torlódása és véletlen egybeesése. A recepció, a ,,testvériesülést" jelentô Millennium és ellenpontként a cionizmus megjelenése lehetséges különbözô utakat jelölnek, amelyek egyben kínálják a magyarázatot, hogy az év eseményeit a hazai zsidó történetírás hagyományait követve, az asszimiláció és a bezárkózás-kiválás kettôsségében értelmezzük, s ez alapján a neológiát az asszimiláció képviselôjeként, míg az ortodoxiát a bezárkózó magatartás megtestesítôjeként ábrázoljuk. Az ünnep alatt megfogalmazott gondolatok azonban azt mutatják, hogy a zsidóság két nagy csoportjának magyarságképe sokkal több hasonlóságot rejt, semmint arra a közöttük dúló vitákból következtethetnénk. Az ünnep körül kibontakozott konfliktusok ellenére ugyanis kirajzolódik egy közös nevezô, amely az önmegtartásra, illetve az önmegtartással együtt történô befogadtatásra irányuló törekvésben fejezôdött ki. Ez a törekvés egyaránt jelen volt az ortodoxok és a neológok körében, még ha megvalósításához különbözô utakon jártak is. Az ortodoxia az ôsi vallás megôrzésével együtt próbált alkalmazkodni és beilleszkedni, a neológia viszont a vallási modernizáció révén nagyobb társadalmi-gazdasági és kulturális mozgástérrel rendelkezett. Az önmegtartás-beilleszkedés formáiban rejlô különbségek látványos eltérésekhez vezettek, amelyek a neológ és az ortodox zsidóság strukturális jellemzôiben tükrözôdtek.[120] Összességében úgy véljük, a millenniumi év eseményei sokkal inkább az integráció folyamatában képeznek fontos állomást, semmint beszoríthatóak lennének az asszimiláció és bezárkózás vagy kiválás kettôsségében gondolkodó hagyományos történet keretébe.[121]

Jegyzetek

[1] A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj, a Memorial Foundation for Jewish Culture (New York) és a Rosenfeld Research Project (Dinur Center, Hebrew University of Jerusalem) támogatásával készült.
[2] Salgó Ernô: Zsidó renaissance. Egyenlôség, 1896. május 1., melléklet, 3. p.
[3] Az 1867:XVII. tc. értelmében ,,az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyílváníttatnak". A törvény elismerte az egyéni állampolgári egyenlôséget, de a zsidó vallást nem emelte a bevett vallások közé. Márkus Dezsô (szerk.): Magyar Törvénytár. 1896, 1836-1868. évi törvénycikkek. 354. p.
[4] 1895:XLII. tc. Az izraelita vallásról. Uo. 1894-1895. évi törvénycikkek. 305-306. p.; 1895:XLIII. tc. A vallás szabad gyakorlatáról. Uo. 306-315. p.
[5] A recepció megszületésére lásd Prepuk Anikó: Miért éppen recepció? Az izraelita valás egyenjogúsítása az 1890-es években. In Barta János (szerk.): Emlékkönyv L. Nagy Zsuzsa 70. születésnapjára. Debrecen, 2000. A kérdést az egyházpolitika összefüggéseiben vizsgálja Péter László: Az állam és egyház viszonya és a civil társadalom Magyarországon: történeti áttekintés. Századvég, Új folyam. 1997. tavasz, 3-31. p.
[6] Dr. Fleischmann Sándor: A reczepczió és a millennium. Egyenlôség, 1896. január 10., 2. p.; Lásd még Szatmári Mór: Az ezredéves ünnep. Uo. 1896. május 1., 3-4. p.
[7] Dr. Fleischmann Sándor: i. m. 3. p.
[8] 1867-ben az izraelita vallás bevett vallássá nyilvánításával szemben komoly érvként szolgált a felekezet szervezetlensége, az autonóm hitközségek közötti szervezett kapcsolat hiánya. A hitközségek felett ôrködô képviseleti hatóság megteremtése érdekében ült össze 1868-ban az izraeliták egyetemes gyulése Eötvös József kultuszminiszter és a zsidóság haladó erôinek kezdeményezésére. A tanácskozás azonban az egységes szervezet megteremtése helyett a felekezet három részre szakadásához vezetett. 1871-re a hazai zsidóság egy felekezet részeként három szervezeti egységre, az egyetemes gyulés határozataihoz ragaszkodó kongresszusi vagy neológ, a szervezeti centralizációt elutasító ortodox és a kongresszus elôtti állapotokhoz ragaszkodó status quo ante alapon álló irányzatra oszlott. A szakadást követôen a kongresszusi vagy neológ hitközségek muködését az egyetemes gyulés határozatai szabályozták: A magyarországi és erdélyi izraeliták 1868. december 10-ki egyetemes gyulése által hozott szabályzatok és határozatok. Hivatalos kiadás, Pest, 1869. Az ortodoxia számára a kultuszminiszter 1871 októberében jóváhagyott szervezeti szabályzata számított mérvadónak: Hajnóczi R. József: A magyar zsidók közjoga. Lôcse, 1901, 261-266. p. A status quo ante hitközségek a korszakban nem rendelkeztek önálló alapszabállyal, elismerésük a kultuszminiszter jóváhagyásától függött. Az egyetemes gyulés és a szakadás legújabb feldolgozásai: Jakov Katz: Végzetes szakadás. Budapest, 1999; Walter Pietsch: Reform és ortodoxia. Budapest, 1999.
[9]⁹ Varsányi Gyula: Ezer év. Egyenlôség, 1896. május 1., 1. p.
[10] Kohn Sámuel: A zsidók története Magyarországon. A legrégibb idôktôl a mohácsi vészig. Budapest, 1884. 12-46. p.
[11] Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten a legrégibb idôktôl 1867-ig. Budapest, 1901. 13-24. p.
[12] Krausz Sámuel: Római emlékek a pannon zsidókról. IMIT Évkönyv, 1902. 293-304. p.
[13] Hóman Bálint és Szekfu Gyula: Magyar történet. 2. kiad. Budapest, 1935. 1. köt. 60-69. p.
[14] Dr. Csetényi Imre: A kabarokról. Magyar Zsidó Szemle, 1930. 48-52. p.
[15] Marton Ernô: A magyar zsidóság családfája. Kolozsvár, 1941. 18. p.
[16] Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története. Budapest, 1922. 9-17. p. A kazár-elméletrôl szóló fejezetet csak az elsô kiadás tartalmazza, az 1986-ban keletkezett reprint kiadásban helyét az elôszó tölti ki.
[17] Az elméletet nemcsak az asszimilációban élenjáró neológia, de az ortodox zsidóság is elfogadta: Dr. Lázár Béla: A magyar zsidóság és a millennium. Egyenlôség, 1896. január 3., 4-5. p.; Millenium. sic! Zsidó Híradó, 18. szám. 10. p.
[18] Dr. Silberstein Ötvös Adolf: A hetek ünnepe. Egyenlôség, 1896. május 15., 1. p.
[19] Dr. Silberstein Ötvös Adolf: Ezer év. Egyenlôség, 1896. április 24., melléklet, 1. p
[20] Dr. Silberstein Ötvös Adolf: A hetek ünnepe. Egyenlôség, 1896. május 15., 1. p.
[21] Ezer év. Magyar Zsidó Szemle, 1896. 194-195. p.
[22] Tímár Szaniszló: A mineurök. Egyenlôség, 1896. május 1., 5. p.
[23] Ezer év. 195. p.
[24] Varsányi Gyula uo.
[25] Ezer év. 195. p.
[26] Uo. 194. p.
[27] Dr. Lázár Béla 5. p.
[28] Dr. Silberstein Ötvös Adolf: A hetek ünnepe. Egyenlôség, 1896. május 15., 1-2. p.
[29] Ezer év. 194. p.
[30] Salgó Ernô. 3. p.
[31] Millenium. sic! Zsidó Híradó, 1896. 18. szám. 10. p.
[32] Hartstein Lajos: Sevuosz. Zsidó Híradó, 1896. 19. szám. 2. p.
[33] (V-r.): Rabbigyulés. (Szózat az orthodox zsidósághoz.) Zsidó Híradó, 1896. 11. szám. 2. p.
[34] Deutsch Jenô: Ünnep után. Zsidó Híradó, 1896. 39. szám. 2. p.
[35] A Közalap a bevett izraelita felekezet elsô komoly kezdeményezése volt felekezeti tôke összegyujtésére. Az elnevezésbôl kiindulva analógiát vélünk felfedezni a katolikus közalapokkal. Csorba László: A vallásalap jogi természete. Az egyházi vagyon problémája a polgári átalakulás korának Magyarországán. 17821918. Budapest, 1999.
[36] Kabos Ede: A zsidók és a millenium. sic! Egyenlôség, 1893. április 21., 1. p.
[37] Brandt Juliane: A protestánsok és a millennium. Századvég, Új folyam, 1998. tél, 167-193. p.
[38] Kabos Ede: i. m. 2. p.
[39] Dr. Misner Ignác: A millenium sic! alkalmából létesítendô alapítvány. Egyenlôség, 1893. május. 5., 1. p.; Dr. Steinherz Jakab: Kettôs indítvány a millenium sic! alkalmára. Egyenlôség, 1893. október. 27., 3-4. p.
[40] Palágyi Menyhért: A millennaris alapítvány. Egyenlôség, 1896. január 24., 3-4. p.
[41] Az értekezlet. Egyenlôség, 1896. január 10., 11. p.
[42] Felhívás a hazai zsidósághoz. Magyar Zsidó Szemle, 1896. 2. szám. 98. p.
[43] Az értekezlet. 11. p.
[44] Az Egyenlôség kéthetente közölte a közadakozásból befolyt összegeket és az adakozók névsorát. Az országos magyar izraelita közalap. Egyenlôség, 1896. június 12., 9. p.; Közalap. Magyar Zsidó Szemle, 1896. 99-102. p.
[45] Hírek. Egyenlôség, 1896. február 14., 7. p.
[46] Az ,,Országos magyar izraelita közalap" elsô alapítványa. Egyenlôség, 1896. június 5., 9. p. Lásd még Magyar Zsidó Szemle, 1896. 3. szám. 200-202. p.
[47] Ô Felsége a zsidó alapítványról. Egyenlôség, 1896. június 19., 7. p.
[48] Hírek. Zsidó Híradó, 23. szám. 8. p.
[49] Palágyi Lajos: Felhívás a zsidó hitközségekhez. Egyenlôség, 1893. január 27., 1-3. p.
[50] A hitközségi magyar könyvtárakról. Egyenlôség, 1893. február 17., 8-9. p.
[51] Zsidók könyvtára. Egyenlôség, 1893. február 10., 12. p.
[52] Negyvennégy író nyilatkozata. Egyenlôség, 1893. február 3.
[53] Palágyi Lajos: Magyar könyvtár-társulat. Egyenlôség, 1893. február 24., 6-7. p.
[54]Magyar Zsidó Szemle, 1884. 254. p
[55]Magyar Zsidó Szemle, 1884. 318-320. p., 397-398. p.
[56] Az izraelita magyar irodalmi társulat alakulásáról és muködésérôl. IMIT Évkönyv, 1895. 425-479. p.
[57] Egy agyonütött mozgalom. Egyenlôség, 1893. április 21., 7-8. p.
[58] Leírására lásd Budapest, 1896. Budapesti Negyed, 1996. 10-11. szám; Kôváry László: A millennium lefolyásának története. Budapest, 1897; Szmollény Nándor-Liptay Károly: Magyarország ezredik éve. Budapest, 1896. 1. kötet. A kiállítással egy idôben jelent meg gr. Zichy Herman és Derestye Gy. M. szerkesztésében a Magyar zsidók a millenniumon címu muvelôdéstörténeti tanulmány. (Budapest, 1896) A kötet fontosabb írásai: S. M.: Zsidóvallású magyarok; Acsády Ignácz: A magyar zsidók kétszáz évvel ezelôtt; Gelléri Miksa: Zsidók a magyar közgazdasági életben; Zsidó-magyar tudósok; Silberstein Ötvös Adolf: A zsidó nép és plasztika; Zsidó-magyarok a törvényhozásban; Szabolcsi Miksa: A pesti izraelita nagyhitközségrôl; Arcképcsarnok.
[59] Az 1896-ik évi millenniumi kiállítás. Magyar Zsidó Szemle, 1893. 208-210. p.
[60] Ünnepnapok. Egyenlôség, 1896. május 8., 8. p.
[61] Seress László: A kiállítás. Egyenlôség, 1896. július 3., melléklet, 1. p.
[62] Seress László: Élô czáfolat. Egyenlôség, 1896. november 22., 3-4. p.
[63] Elsôként tüntették ki Kohner Zsigmondot, a Pesti Izraelita Hitközség elnökét a Ferenc József-rend piros mellszalaggal díszített középkeresztjével. ,,Legfelsôbb elismerésben" részesült Fürst Jakab textil-nagykereskedô; Simon Jakab nagykereskedô; Kohner Ágost nagykereskedô; Baranyvári Ullmann Emil termény-nagykereskedô; Baumgarten Henrik, a Danubius Rt. igazgatója; lovag Bárdányi Brám Miksa, a déli vasúttársaság magyarországi igazgatója; Brüll Ármin, a Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmu igazgatója; Fischer Béla, a magyar Villamos Rt. igazgatója; Koppély Géza földbirtokos; Megyeri Krausz Lajos gyáros; Mauthner Ödön magkereskedô. Harmadosztályú vaskoronarendet vehetett át Budai Goldberger Sámuel textilgyáros; Weisz Leó textilgyáros; Karsay Albert földbirtokos-gazdálkodó; Budai Goldberger Berthold textilgyáros; Neuschloss Emil nagykereskedô; Reinmann Lázár, a Salgótarjáni Kôszénbánya Rt. igazgatója. A Ferenc József-rend lovagkeresztjét nyerte el Bloch Mózes fôrabbi, az Országos Rabbiképzô Intézet tanári karának elnöke; Haraszti Jellinek Henrik, a Magyar Kereskedelmi Csarnok elnöke; dr. Schreyer Jakab ügyvéd; Lipsics Lipót abaúj-szántói rabbi, az Ortodox Közvetítô Bizottság vezetôje; Tiller Sámuel nagykereskedô; Deutsch Antal hírlapíró; Altschul Arthur svéd konzul, a Magyar Varrógépgyár igazgatója; Bálint Sándor, a Kôbányai Téglagyár igazgatója; Mauthner Mihály bôrgyáros; Bihari Sándor festômuvész; Gerô Lajos, a Pallas Nyomda igazgatója; Mauthner Izidor, a Rózsahegyi Szövôgyár igazgatója; Ohrenstein Henrik cementgyáros és Quittner Zsigmond építész. Koronás érdemkeresztben részesült Ábeles Vilmos bôrgyáros; Czettel Gyula, a Czettel és Deutsch-cég egyik tulajdonosa; Feivel Lipót vasbútorgyáros; Fellner Ottó, az eszéki gôzmalom igazgatója; Fischer Gyôzô muszerész; Gelb Manó kárpitos; Groszmann Miksa kádár; dr. Hirschler Mór, a budai keseruvíz-forrás tulajdonosa; Hönigsberg Leó zágrábi muépítész; Jusztusz Dezsô gyáros; Kaufmann Samu fômérnök; Lederer János fômérnök; Steinschneider Bertalan gyáros; Stern Leó, a zágrábi bôrgyár igazgatója; Streicher Sándor zimonyi birtokos; Süss Nándor, a mechanikai tanmuhely igazgatója; Weisz Gyula, a zágrábi gôzmalom igazgatója és Wollák Samu gyáros. Arany érdemkeresztet kapott Erdélyi Mór udvari fényképész; Franck Ignác zágrábi szobrász; Gerô Adolf cipész; Roth Miksa üvegfestô; Sichermann Lipót szerszámkovács; Szekula Ede virágkereskedô. Koronás ezüst érdemkeresztet nyert Reich Mihály vazaki tanító. Királyi tanácsosi címben részesült dr. Tatay Adolf orvos, az Országos Közegészségügyi Tanács tagja; Gelléri Mór, az ezredéves kiállítás titkára; Neuschloss Marcell nagyiparos és Beimel Jakab, a tôzsdetanács alelnöke. Magyar nemesi címet nyert Mende Bódog közgazdasági író; Balázs Mór, a Villamos Vasutak vezérigazgatója; Frigyesi Adolf, az Adria Biztosítótársaság vezérigazgatója; Kôrösi József, a Fôvárosi Statisztikai Hivatal igazgatója; Braun József pezsgôgyáros és Liebner József földbirtokos. Egyenlôség, 1896. június 2., október 18., december 27. (mellékletek); Kitüntetett zsidók. Zsidó Híradó, 36. szám. 10. p.
[64] Gelléri Mór: Az ezredéves országos kiállítás kalauza. Budapest, 1896; Uô: Az ezredéves Magyarország múltjából és jelenébôl. Budapest, 1896; Uô: Mit jelent és milyen lesz az ezredéves kiállítás? Iparosok Olvasótára, I. évf. 1. szám. Budapest, 1894.
[65] Jakab Imre: Gelléri Mór. Egyenlôség, 1896. május 15., melléklet, 4. p.; Lásd még Kálnoki Izidor: Gelléri Mór. Zsidó Híradó, 36. szám. 3-5. p.
[66] Károly Halmos: Vergleich der Geschichte von zwei Unternehmerfamilien aus dem 19. Jahrhundert. In Vera Bácskai (hrsg.): Bürgertum und bürgerliche Entwicklung in Mittel- und Osteuropa. Budapest, 1986, 1: 285-333. p.; Gelléri Mór: Ipartörténeti vázlatok. Budapest, 1906. 737-746. p.
[67] Seress László: A kiállítás. Egyenlôség, 1896. július 3., melléklet, 1. p.
[68] ,,Magyartvédô zsidók. Magyar Állam, 1896. június 18.; Lásd még A kiállítás felekezete. Egyenlôség, 1896. június 19., 6-7. p.
[69] Seress László: uo. 2. p.
[70] Ha-Kohen: Zsidók a kiállításon. Egyenlôség, 1893. június 9., 1-2. p.; G-i: A magyar zsidóság az ezredéves kiállításon. uo. 2-3. p.
[71] Szabolcsi Miksa: Helyet kérünk. Egyenlôség, 1893. július 14., 1-3. p.
[72] Dr. Büchler Sándor: A zsidó egyházi kiállítás. Egyenlôség, 1896. május 29., melléklet, 5-6. p.; A kiállított mutárgyak felsorolását lásd Strausz Adolf: Zsinagógai tárgyak a kiállításon. Zsidó Híradó, 20. szám. 2-4. p.; Tájékoztató az 1896-ik évi ezredéves országos kiállítás történelmi jury-tagjai számára. Budapest, Franklin Társulat, 17, 22. p.
[73] Szabolcsi Miksa: Zsidó gyujtemények tára. Egyenlôség, 1896. augusztus 14., 4-6. p.
[74] Zempléni Árpád: Zsidó ereklye-múzeum. Egyenlôség, 1896, augusztus 28., 2-4. p.; Dr. Silberstein Ötvös Adolf: Zsidó gyujtemények tára. uo. 1896. augusztus 21., 1-2. p.; Weisz Berthold: Hol állítsák fel a zsidó ereklye-muzeumot? uo. 1896. szeptember 4., 2-3. p.; Büchler Sándor: Az alapítandó zsidó múzeum dolgában. uo. 1896. október 4., 2-4. p.
[75] Büchler Sándor uo.
[76] Szabolcsi Miksa: Ima a millenniumi év minden szombatjára. Egyenlôség, 1896. január 3., 3. p.; A millenniumi ima. uo. 1896. január 17., 8. p.
[77] A millenniumi istentisztelet. Egyenlôség, 1896. április 17., 9. p.
[78] Millennium. Zsidó Híradó, 1896. 17. szám. 1. p.
[79] Ünnepnapok. Egyenlôség, 1896. május 15., melléklet, 2. p.
[80] Ezredévi istentisztelet az ország elsô zsidó templomában. Egyenlôség, 1896. május 15., 6-9. p.
[81] Uo. 8. p.
[82] Ünnepnapok. Egyenlôség, 1896. május 15., melléklet, 2. p.; Az ortodox istentiszteletek rendjét lásd Millennium. Zsidó Híradó, 17. szám. 1. p.
[83] Dr. Lôw Immanuel fôrabbi beszéde, a szegedi zsinagógában 1896. május 10-dikén. Szmollény Nándor-Liptai Károly: i. m. 488. p.
[84] Ünnepnapok. Egyenlôség, 1896. május 15., május 22., május 29., június 12. (mellékletek).
[85] Alapkôletétel. Zsinagógaavatás. Egyenlôség, 1896. június 31., 10-11. p.; Kettôs ünnep. uo. 1896. szeptember 4., 8. p.
[86] Bolond dolog. Egyenlôség, 1896. május 15., 9. p.
[87]Millenniumi hódoló díszfelvonulás leírása. Budapest, 1896; Tímár Szaniszló: Királyi szózat. Egyenlôség, 1896. június 12., 3-4. p.
[88] A milleniumi sic! bandérium. Egyenlôség, 1896. június 12., 9-10. p.
[89] Dr. Steinherz Jakab: Kettôs indítvány a millennium alkalmára. Egyenlôség, 1893. október 27., 4. p.
[90] Rabbi beiktatás Nagykárolyban. Egyenlôség, 1896. január 17., 9. p.; A magyar szó. uo. 1896. május 1., 9. p.
[91] Három rabbi-választás. Egyenlôség, 1896. május 22., 10. p.
[92] Rabbibeiktatás Nagyszombaton. Egyenlôség, 1896. augusztus 14., 9. p.
[93] Magyarosodó hitközség. Egyenlôség, 1896. május 19., 12. p.
[94] Sz. M.: A veszprémi rabbi-beiktatás. Egyenlôség, 1896. augusztus 28., 4. p.
[95] A pozsonyi millenáris sic! ünnep. Zsidó Híradó, 37. szám. 8. p.
[96] Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter válasza Madarász József interpellációjára. Képviselôházi Napló, 1892-97. 27. kötet, 201-204. p.; A rabbik és a magyar nyelv. Magyar Zsidó Szemle, 1895. 602. p.
[8]⁹⁷ Schill Salamon: A Budapesti Rabbiképzô-Intézet története. Budapest, 1896; Dr. Wellesz Gyula: Az orsz. rabbiképzô intézet története. Magyar Zsidó Szemle, 1896. 256-260. p.; Az országos rabbiképzô-intézet. uo. 376. p.
[8]⁹⁸ Seress László: Zsidó tanügyi statisztika IV. Egyenlôség, 1896. augusztus 7., 6. p.
[8]⁹⁹ Halász Nándor: A magyar izraelita tanítói kar a millennium küszöbén. Egyenlôség, 1896. május 1., 6. p.; A zsidó hitu magyar tanítók millenniumi díszgyulésére. uo. 1896. július 3., 3-4. p.
[100] Múltról és jelenrôl. Egyenlôség, 1896. július 10., 4-5. p.
[101] Halász Nándor: A magyar izraelita tanítói kar a millennium küszöbén. Egyenlôség, 1896. május 1., 6. p.
[102] A zsidóhitu magyar tanitók millenniumi díszgyulésére. Egyenlôség, 1896. július 3., 3-4. p.
[103] Az orsz. izr. tanítóegyesület díszgyulése. Egyenlôség, 1896. július 10., 5-6. p.
[104] Orthodox zsidó tanítóképezde. (A millennáris év alkotása). Zsidó Híradó, 19. szám. 3. p.
[105] Hírek. Egyenlôség, 1896. május 22., 11. p.
[106] Viador: A munkácsi eset. Zsidó Híradó, 29. szám. 1-3. p.
[107] Munkács ünnepe. Pesti Hírlap, 1896. július 19., 13. p
[108] Munkácsi ünnepségek. (Forradalom a zsidó hitközségben). Alkotmány, 1896. július 21., 4. p.
[109] Szabolcsi Miksa: Akikért szégyelnünk kell magunkat. Egyenlôség, 1896. július 24., 8-9. p.
[110] Szabolcsi Miksa: Nagyon helytelen eljárás. Egyenlôség, 1896. augusztus 7., 8. p.; Lásd még uô: Egy kis nyomás felülrôl. uo. 1896. október 25., 7-9. p. Ezért a lépésért az ortodoxok antiszemitizmussal vádolták a neológia vezetôit: Viador: Zsidó antiszemiták. Zsidó Híradó, 38. szám. 1-3. p. A recepciós törvény csak arról rendelkezett, hogy rabbik és hitközségi elöljárók azok lehetnek, akik magyar állampolgárok és képesítésüket Magyarországon szerezték. 1895:XLII. tc. I. m. 306. p. Az errôl szóló vitára lásd Prepuk Anikó: Miért éppen recepció?...
[111] Munkácsi: A munkácsi ,,magyar párt". Zsidó Híradó, 30. szám. 1. p.; Lásd még Mardochai Hajehudi: A munkácsi zsidók magukviselete. Egyenlôség, 1896. július 31., 8. p.
[112] Theodor Herzl: Der Judenstaat, Versuch einer modernen Lösung der Judenfrage. Leipzig-Wien, 1896.
[113] A témáról mélyrehatóbb elemzést nyújt Schweitzer Gábor: Miért nem kellett Herzl a magyar zsidóknak? Budapesti Negyed, 1994. 4. szám.
[114] Halász Zoltán: Herzl. Budapest, 1995, 112-121. p.
[115] Szabolcsi Miksa: Nem kérünk az új hazából. Egyenlôség, 1896. március 6., 1- 2. p.
[116] Fantazmagória. Egyenlôség, 1896. november 22., 4-6. p.; Zsidó állam (dr. Ernst Lajos tollából). uo. 1896. december 6., melléklet, 2. p.
[117] Szabolcsi Miksa: uo. 2. p.
[118] Dr. Hajdú Gábor: A zsidó állam. Magyar Zsidó Szemle, 1896. 103-106. p.
[119] Silberstein Ötvös Adolf: Sionizmus. Egyenlôség, 1896. július 11.; Kohn Sámuel: Zsidó ország. Pesti Napló, 1897. szeptember 8.
[120] Karády Viktor: Ecsetvonások a budapesti ortodoxiáról. In uô: Zsidóság és társadalmi egyenlôtlenségek (1867-1945). Budapest, 2000. 41-57. p.; Uô: Az asszimiláció Szegeden: Szociológiai kérdésvázlat. uo. 59-91. p.; Prepuk Anikó: A területi átrétegzôdés vizsgálata Pest ortodox zsidó kereskedôi között (1873-1895). Magyar Történeti Tanulmányok, XXI. (szerk.): Fehér András. Debrecen, 1988. 41-56. p.
[121] E hagyományos nézôpont érvényességét kérdôjelezi meg Gerô András: Zsidó utak és magyar keretek a 19. században. In uô: Magyar polgárosodás. Budapest, 1993. 295-317. p.