Demográfiai és családfejlôdés
raham Wallas és Harold Laski - e katedra mindkét korábbi vezetôje - jeles kiválóságok voltak; nyomukba lépni olyan vállalkozás, amelyre én nem érzem elég felkészültnek magam. Wallas szerencsésen ötvözte a tapasztalatot és az elméletet, a politika gyakorlati és mély értelmezését nyújtotta egyszerre. Rendszer nélküli gondolkodó volt, azonban a tisztességes és türelmes kutatómunka segítségével gondolatait egységes szálra fûzte fel; szellemi erejét az emberi viselkedés következetlenségeire összpontosította, s egyformán közel álltak hozzá az ész és a szív érvei. Laski esetében az értelem hideg fénye meleg lelkesedéssel, a tudós humora pedig egy reformer temperamentumával párosult. Még mindig friss az élmény, ahogy elkápráztatott bennünket széles körû tudásával és felkészültségével, megnyerôen bátor kiállásával és imponáló nagylelkûségével. Mindkét ember
- a maga módján - hatással volt az angliai politikai képzésre. Mindketten nagy tanáregyéniségek voltak, elkötelezettek és fáradhatatlanok, s szilárdan hittek abban, amit tanítaniuk kellett. Talán kissé hálátlanságnak is tûnik, hogy most egy szkeptikus lép a nyomukba, olyan valaki, aki jobban csinálná, ha tudná, hogyan kell. De azért senki sem kívánhat magának nagyobb tiszteletet annál, mint amiben ez a két ember részesül. A téma, amelyet mára választottam, bizonyára az ô helyeslésükkel is találkozna.

Egy
Rossz napok járnak mostanság a ,,politikai képzés" kifejezésre; a korunkra jellemzô szándékos és alattomos nyelvrombolás körülményei közepette ez a szókapcsolat baljós jelentést nyert. Van, ahol az agypuhítással társítják, amit erôszakkal, félelemkeltéssel vagy egyszeri elmondásra sem érdemes dolgok végtelen ismételgetésének hipnózisával érnek el, vagyis olyan eszközökkel, amelyekkel egész populációkat lehet behódolásra késztetni. Ezért tehát egy nyugodt pillanatban érdemes lesz ismét megvizsgálnunk, hogy miként is kell értelmeznünk ezt a kifejezést, amely két dicséretes tevékenységet egyesít, s e vizsgálódással talán tehetünk valamit azért, hogy megmentsük ezt a kifejezést a méltatlan használattól.
Politika alatt én a véletlen vagy a választás által összehozott embercsoportok általános viszonyaira vonatkozó tevékenységet értem. Ebben az értelemben a családoknak, a kluboknak és a tudóstársaságoknak is megvan a maguk ,,politikája". De ez a fajta tevékenység az örökletes kooperatív csoportokban vagy közösségekben a legszembetûnôbb: ezek közül sokan ôsi eredetûek és mindegyikük múlt-, jelen- és jövôtudattal rendelkezik - ezeket államnak nevezzük. Az emberek számára a politizálás másodlagos tevékenység, vagyis az ezekkel az általános viszonyokkal való foglalkozás mellett valami mással kell foglalkozniuk. De végsô soron a mi értelmezésünkben ez olyan tevékenységet jelent, amelyben a gyermekek és az elmebetegek kivételével mindenkinek van valami része és valamilyen kötelessége. Az embereknél ilyen vagy olyan szinten ez általános tevékenység.
E tevékenységrôl mint ,,a viszonyokkal való foglalkozásról" beszélek, nem pedig mint ,,a viszonyok megalkotásáról", mivel ezekben az örökletes kooperatív csoportokban a tevékenység számára sohasem állt rendelkezésre korlátlan lehetôségekkel teli tiszta lap. Bármelyik - még a legforradalmibb - nemzedék esetében is az éppen élvezett viszonyok jóval szélesebb körûek, mint azok, amelyekre nyilvánvalóan figyelmet kell fordítani; és azon viszonyok, amelyeket élvezni akarnak jóval szûkebb körûek, mint azok, amelyeket módosítanak: az új csupán jelentéktelen hányada az egésznek. Vannak persze, akik megengedhetik maguknak, hogy azt mondják: A viszonyok csupán arra valók, hogy meg lehessen javítani ôket. Azonban a cselekvés jobbítását célzó elhatározás a legtöbb embert nem akadályozza meg annak felismerésében, hogy amivel rendelkezik, annak nagyobb része nem hurcolni való teher vagy gyötrelmes kötelesség, amitôl meg kellene szabadulni, hanem örömére szolgáló örökség. És minden igazi kényelemhez társul egy bizonyos fokú kopottasság.
A társadalom viszonyaival való foglalkozás tehát olyan tevékenység, amelyet az összes többihez hasonlóan tanulni kell. A politika tudást igényel. Következésképpen hasznos lehet megvizsgálni a szóban forgó ismeretek jellegét és a politikai képzés mibenlétét. Azonban szerintem nem arra a kérdésre kell keresnünk a választ, hogy miféle információkkal kell fölszerelkeznünk, mielôtt politikai cselekvésbe kezdünk, vagy hogy mit kell tudnunk ahhoz, hogy sikeres politikusok legyünk; inkább azon tudás jellegét kellene feltárni, amelyre elkerülhetetlenül támaszkodunk, valahányszor politikai tevékenységet folytatunk, és ennek alapján kell megértenünk a politikai képzés jellegét.
A politikai képzéssel kapcsolatos elgondolásaink talán abból is eredeztethetôek, ahogyan a politikai tevékenységet és a hozzá szükséges ismereteket értelmezzük. S ebbôl úgy tûnhet, hogy amire ezen a ponton szükségünk van, az a politikai tevékenység olyan meghatározása, amelybôl aztán bizonyos következtetéseket lehet levonni. De én úgy vélem, ez tévútra vezetne bennünket. Amire szükségünk van, az nem annyira a politika meghatározása, amelybôl aztán deduktív módon következtethetünk a politikai képzés jellegére, hanem inkább a politikai tevékenységnek olyan megértése, amely magában foglalja az ehhez a tevékenységhez kapcsolódó képzés jellegének megismerését is. Egy tevékenység megértése ugyanis annak mint konkrét egésznek az ismeretét jelenti; annak felismerését, hogy e tevékenység végzésének önmagában van a forrása. S az olyan értelmezés, amely valami önmagán kívülibôl származtatja a tevékenységet, ugyanezen okból kifolyólag inadekvát. S ha a politikai tevékenység nem lehetséges bizonyos fajta ismeretek és bizonyos fajta képzés nélkül, akkor ezek az ismeretek és ez a képzés nem puszta adaléka, hanem része a tevékenységnek, és helyet kell kapnia annak megértésében is. Ennélfogva tehát nem az a dolgunk, hogy
keressünk egy meghatározást a politikára, hogy majd abból következtessünk a politikai ismeretek és képzés jellegére, hanem inkább az, hogy megfigyeljük azt a fajta ismeretet és képzést, amely lényegi része mindenfajta politikai tevékenység megértésének, s hogy ezt a megfigyelést eszközként használjuk a politika jobb megértéséhez.
Azt javaslom tehát, vizsgáljuk meg, mennyire helytálló a politika jelenlegi két értelmezése és a hozzájuk kapcsolódó ismeretek és képzés fajtája, majd ezek tökéletesítésével próbáljunk eljutni magának a politikai tevékenységnek, illetve a hozzá tartozó tudás és képzés megfelelôbb értelmezéséhez.

Kettô
Egyesek felfogásában a politika empirikus tevékenység. A társadalom viszonyaival foglalkozni annyit tesz, mint reggelenként felébredni és eltûnôdni: ,,Mit szeretnék csinálni?" vagy ,,Mit szeretne tôlem valaki más (akinek én tetszeni szeretnék)?" - azután pedig mindezt megcsinálni. Az így értelmezett politikai tevékenységet stratégia (policy) nélküli politizálásnak nevezhetjük. Már a felületes megfigyelés is elég annak belátásához, hogy ez bizony elég ingatag lábakon álló politikafogalom; egyáltalán nem tûnik lehetséges tevékenységfajtának. Talán közelebb jutunk a lényeghez, ha a közmondásos keleti kényúr vagy a falfirkáló és a szavazatvadász politikus háza táján kezdünk nyomozni. Eredményünk várhatóan káosz lesz, amelyet a szeszélybe beszivárogni engedett némi konzisztencia mérsékel. Ez a Liverpool elsô lordja által folytatott politika, akirôl Acton azt mondta: ,,Politikájának az volt a titka, hogy nem volt politikája"; és akirôl egy francia megjegyezte, hogy ha ott lett volna a világ teremtésénél, akkor biztos azt mondta volna: ,,Mon Dieu, conservons le chaos." Úgy tûnik továbbá, hogy lehetséges egy olyan konkrét tevékenység, amelyet az empirikus politizáláshoz hasonlóan jellemezhetünk. De az is világos, hogy az ilyen típusú politikai tevékenységhez tartozik ugyan egyfajta tudás (ahogy a franciák mondják, nem önmagunk, hanem csak vágyunk ismerete), de az egyetlen hozzá illô képzés csakis az ôrültségre tanítás lehet: hogy kizárólag az éppen aktuális kívánságaink irányítsanak bennünket. S ez egy fontos összefüggésre mutat rá, nevezetesen arra, hogy félreértelmezzük a politizálást, ha tisztán empirikus tevékenységként értelmezzük, minthogy önmagában véve az empirizmus egyáltalán nem egy konkrét tevékenységfajta, és csak abban az esetben lehet részese egy konkrét tevékenységfajtának, ha valami máshoz
kapcsolódik - a tudományban például a hipotézishez. Ebben a politikaértelmezésben nem az a fontos, hogy megjelenhet a politikának egy sajátos megközelítése is, hanem az, hogy ez a megközelítés a politizálást összekeveri azzal a konkrét, önmozgató tevékenységmóddal, amely pedig egyáltalán nem több, mint a tevékenység minden válfajában benne rejlô absztrakt mozzanat. A politizálás természetesen nem más, mint a kívánt dolog
- méghozzá az adott pillanatban kívánt dolog - elérésére való törekvés; de pontosan ezért sohasem lehet pusztán az arra való törekvés, ami pillanatról pillanatra kínálja magát. A kívánás tevékenysége nem ezt az utat követi; a szeszély sohasem abszolút. Ezenkívül gyakorlati nézôpontból bírálhatjuk a tiszta empirizmushoz közelítô politizálás stílusát, mivel az ôrültségbe hajlik. Elméleti nézôpontból azonban a tisztán empirikus politizálás nem valami nehezen elérhetô vagy éppenséggel kerülendô dolog, hanem egyszerûen lehetetlenség, puszta félreértés.

Három
A politizálás empirikus tevékenységként való értelmezése azért sem megfelelô, mert egyáltalán nem képes megvilágítani egy konkrét tevékenységfajtát. És még az a járulékos hibája is megvan, hogy ezek szerint arra bátorítja a következetlen embereket, hogy egy nagy valószínûséggel gyászos következményekkel járó stílusra törekedjenek a társadalmuk viszonyaival való foglalkozás során; olyan dologgal próbálkozni, ami lényegébôl eredô módon lehetetlenség, mindig romboló vállalkozás. Ezen javítanunk kell, ha módunk van rá. A javítási szándéknak pedig a következô kérdéssel adhatunk irányt: ,,Mi az, amit figyelmen kívül hagyott a politizálás ilyen értelmezése?" Vagy határozottabban fogalmazva: ,,Mi az, amit hozzátéve olyan értelmezéshez juthatnánk, amelyben a politizálás már önmozgató (vagy konkrét) tevékenységfajtaként jelenne meg?" S a válasz már nyomban a kérdés megfogalmazásakor megadható (vagy megadhatónak tûnik). Meglátásunk szerint ugyanis ebbôl a politizálásértelmezésbôl az hiányzik, ami mûködésbe hozná az empirizmust, valami, ami megfelelne a specifikus hipotézisnek a tudományban, egy végcél, amit sokrétûbben követnének, mint az egyszerû és pillanatnyi kívánságot. S ez - figyeljük csak meg - nem csak egyszerûen jól társítható az empirizmussal; ez valami olyasmi, ami nélkül a cselekvésbeli empirizmus lehetetlenség. Vizsgáljuk meg ezt a felvetést, s hogy eljussunk a lényegig, kijelentés formájában is megfogalmazom: a politizálás akkor jelentkezik önmozgató tevékenységfajtaként, ha az empirizmust egy ideológiai tevékenység elôzi meg és vezérli. Nem térek itt most ki a politizálás úgynevezett ideologikus stílusára mint a társadalom viszonyaival való foglalkozás kívánatos vagy nemkívánatos módozatára; csak arról az álláspontról beszélek, hogy ha az empirizmus elmaradhatatlan eleméhez (azt cselekedni, amit akarunk) egy politikai ideológia társul, akkor egy önmozgató tevékenységfajta jelenik meg, s hogy következésképpen ezt elvileg a politikai tevékenység megfelelô értelmezésének lehet tekinteni.
Ahogy én látom, a politikai ideológia olyan elvont alapelv vagy egymással összefüggésben álló alapelvek rendszere kíván lenni, amelyet független módon elôre megalkottak. Az ideológia még a társadalom viszonyaival való foglalkozás tevékenysége elôtt egy megfogalmazott és követendô célt jelöl ki, és ezzel eszközt is kínál arra, hogy különbséget lehessen tenni a támogatandó kívánságok és az elfojtandó vagy más útra terelendô kívánságok között.
A politikai ideológia legegyszerûbb fajtája egy egyedüli elvont eszme, mint például a szabadság, az egyenlôség, a maximális termelékenység, a faji tisztaság vagy a boldogság. S ebben az esetben politikai tevékenységen azt az igyekezetet értik, hogy a társadalom viszonyait az elvont eszmének megfelelôen alakítsák vagy e viszonyok tükrözzék azt. Többnyire azonban felismerik, hogy nem egyetlen eszmére, hanem összefüggô eszmék komplex rendszerére van szükség, s itt olyan példákat említhetünk, mint 1789 elvei, liberalizmus, demokrácia, marxizmus vagy az Atlanti Charta. Ezeket az alapelveket nem kell abszolútnak vagy megváltoztathatatlannak tekinteni (bár gyakran annak tekintik ôket), viszont értékük abban rejlik, hogy elôre megfogalmazták ôket. Azt tartalmazzák, hogy mire kell törekedni, függetlenül attól, hogy hogyan kell törekedni rá. A politikai ideológia elôzetes tudást ígér arról, hogy mi is az a szabadság, demokrácia vagy igazságosság, és ily módon mûködésbe hozza az empirizmust. Egy ilyen elvrendszer természetesen alkalmas arra, hogy vitatkozzanak és véleményt mondjanak róla; ez valami olyasmi, amit az emberek önmaguk számára alkotnak meg, azután késôbb talán visszaemlékeznek rá vagy le is írják. De csak azzal a feltétellel képes azt nyújtani, amit elvárnak tôle, hogy nem függ az általa irányított tevékenységtôl. ,,A közösség igazi javának ismerete a törvényhozás tudományának lényege - mondta Bentham -, a mûvészet pedig abban áll, hogy megtalálják az eszközöket ennek a jónak az eléréséhez." Ez a kijelentés, mint látjuk, azt szögezi le, hogy az empirizmus akkor léphet mûködésbe (és egy konkrét, önmozgató tevékenységfajta akkor jelenhet meg), ha kapcsolódik hozzá egy ilyenfajta vezérelv: a vágy és valami más, amit nem a kívánság hozott létre.
Na mármost, semmi kétség afelôl, hogy az így értelmezett politikai tevékenység miféle tudást vagy ismereteket igényel. Amire elsôsorban szükség van, az a kiválasztott politikai ideológia ismerete - vagyis tudni kell, hogy mik az elérendô végcélok, és hogy mit akarunk csinálni. S ha sikeresek akarunk lenni e célok elérésében, akkor még egy másik fajta tudásra is szükségünk van - közgazdasági és lélektani ismeretekre. De az összes ilyenfajta szükséges ismeretnek a közös jellemzôje az, hogy még a társadalom viszonyaival való foglalkozás elôtt meg lehet és meg kell szerezni ôket. Továbbá, a megfelelô képzés olyan fajta képzés lesz, amelynek során a kiválasztott politikai ideológiát oktatják és tanulják, és amelynek segítségével el lehet sajátítani a siker eléréséhez szükséges technikákat, és (ha balszerencsénkre ideológiailag még nem volnánk feltarisznyázva) amely képessé tesz az elvont gondolkodásra és elôzetes megfontolásra, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ideológiát alkossunk a magunk számára. Olyan képzésre van tehát szükségünk, amely képessé tesz bennünket arra, hogy elmagyarázzunk, megvédelmezzünk, a gyakorlatba átültessünk és, ha lehetséges, kiagyaljunk egy politikai ideológiát.
Ha valamiféle meggyôzô bizonyítékot akarunk felkutatni arra vonatkozólag, hogy a politizálásnak ez az értelmezése egy önmozgató tevékenységfajtára világít rá, akkor mindenképpen örülnünk kell annak, ha sikerül példát találnunk az olyan politizálásra, amelyet pontosan így folytatnak. Ez legalább azt jelzi, hogy jó úton járunk. Emlékeznünk kell arra, hogy a politizálás tisztán empirikus tevékenységként való értelmezésének fogyatékossága az, hogy a politizálás itt egyáltalán nem tevékenységfajtaként, hanem absztrakcióként jelent meg; ez a fogyatékosság pedig abban mutatkozott meg, hogy képtelenek voltunk találni egy olyan politizálási stílust, amely bármiben is több lett volna, mint ezen absztrakció megközelítése. Hogyan kapcsolódik össze a politizálás mint empirizmus értelmezése egy ideológiai adalékanyaggal ebben a tekintetben? Elbizakodottság nélkül gondolhatjuk, hogy ez az a pont, ahol szilárd talajt érzünk a lábunk alatt. Ugyanis minden különösebb nehézség nélkül találhatunk példát az ebbe az értelmezésbe beleillô politikai tevékenységre: szerény becslés szerint is a világnak legalább a fele pontosan így intézi az ügyeit. És továbbmenve, hát nem egy oly nyilvánvalóan lehetséges politizálási stílus az - még ha nem is értünk egyet az adott ideológiával -, hogy semmi technikailag abszurdat nem találunk azok írásaiban, akik az egészet csodálnivaló politizálási stílusként sózzák ránk? Úgy tûnik, a támogatóik legalábbis értik, mirôl beszélnek: ôk nemcsak a tevékenység módját értik, hanem a hozzá tartozó tudás- és képzettségfajtát is. ,,Oroszországban minden kisiskolás - írta Sir Norman Angel - jól ismeri Marx tanait és képes idézni is a marxista katekizmusból. Vajon hány angol kisiskolás rendelkezik hasonló szintû ismeretekkel Millnek a szabadságról írott utolérhetetlen értekezésében kifejtett alapelvekrôl?" ,,Ma már csak kevesen vitatják - mondja E. H. Carr -, hogy a gyereket a saját országa hivatalos ideológiájában kell képezni." Röviden, ha arra utaló jeleket keresünk, hogy helyesen tesszük, ha a politizálást ideologikus tevékenységgel megelôzött empirikus tevékenységként értelmezzük, akkor aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy nagyon is nyilvánvalóak e jelek.
És mégis helyénvaló talán némi kételkedés mindenekelôtt abban, hogy vajon a politizálásnak ez az értelmezése elvileg tényleg egy önmozgató tevékenységfajtát világít-e meg; s következésképpen kételkedés abban is, hogy megfelelô példákat találtunk-e a pontosan ezen értelmezésnek megfelelô politizálás stílusára.
Az általunk vizsgált kijelentés úgy hangzik, hogy a társadalom viszonyaival való foglalkozás egy elôzetesen kialakított ideológiával kezdôdhet, az elérendô célokra vonatkozó önállóan megszerzett tudással.[2] Feltételezik, hogy a politikai ideológia az elôzetes intellektuális elhatározás terméke, s azt is, hogy mivel ez egy olyan elvrendszer, amely önmagában semmit sem köszönhet a társadalom viszonyaival való foglalkozásnak, képes meghatározni és irányítani ezt a tevékenységet. Ha azonban közelebbrôl is szemügyre vesszük a politikai ideológia jellegét, akkor nyomban rájövünk, hogy ez a feltételezés nem igaz. A politikai ideológia távolról sem a politikai tevékenység félisten szülôje - nagyon is evilági mostohagyermeke annak. Nem az elérendô célok függetlenül és elôzetesen kialakított terve, hanem egy olyan eszmerendszer, amely abból a viselkedésmódból absztrahálódott, ahogyan az emberek a számukra már megszokott módon eljárnak a saját társadalmuk viszonyaival való foglalkozásuk során. Minden politikai ideológia eredete jól mutatja, hogy az ideológia nem a politikai tevékenység elôtti elôzetes elhatározás terméke, hanem a politizálás módozatáról való gondolkodásé. Röviden, a politikai tevékenység megelôzi a politikai ideológiát, és az általunk vizsgált politikaértelmezés, szigorú értelemben véve, ostobaság.
Vizsgáljuk meg a dolgot elôször is a tudományos hipotézissel való összevetésben, amely bizonyos tekintetben olyan szerepet játszik a tudományos tevékenységben, mint az ideológia a politikában. Ha a tudományos hipotézis egy önmaga által megalkotott ragyogó ötlet volna, amely független a tudományos tevékenységtôl, akkor a hipotézis által vezérelt empirizmust egy önmagában is megálló cselekvési módozatnak lehetne tekinteni, de ez nyilvánvalóan nem jellemzô rá. Az igazság az, hogy csak egy olyan ember képes tudományos hipotézist megfogalmazni, aki már tudós; vagyis a hipotézis nem egy független invenció, amely képes vezetni a tudományos kutatást, hanem egy függô feltételezés, amely absztrakcióként merül föl a már létezô tudományos tevékenységen belül. Ráadásul még az így megszületett hipotézis is mûködésképtelen vezérlôje volna a kutatásnak, ha nem támaszkodhatna folyamatosan a tudományos kutatás azon hagyományaira, amelyekbôl absztrahálódott. A konkrét szituáció nem jelenik meg addig, amíg az empirizmus mûködésbe lépésére alkalmat nyújtó specifikus hipotézist nem ismerik el azon tudás termékének, hogy miként is kell végezni egy tudományos kutatást.
Vagy vegyük például a fôzést, a szakácsmûvészet tudományát. Azt feltételezhetnénk, hogy egy járatlan ember, némi ehetô nyersanyag és egy szakácskönyv elegendô feltétel ahhoz, hogy beindulhasson a fôzésnek nevezett önmozgató (vagy konkrét) tevékenység. De hát mi sem állhatna távolabb az igazságtól, mint ez. A szakácskönyv nem egy függetlenül kitermelôdött kiindulópont, amellyel aztán elkezdôdhet a fôzés; ez a könyv ugyanis nem más, mint valaki fôzéstudományának absztrakt kivonata: inkább mostohagyermeke, semmint szülôje a tevékenységnek. Ami a könyvet illeti, segíthet elkészíteni az ebédet, de ha valaki számára ez volna az ebédfôzési ismeretek egyetlen forrása, akkor az az ebéd sohasem készülne el: a szakácskönyvek kizárólag azokhoz szólnak, akik már tudják, mit várjanak a könyvtôl, s hogy ebbôl következôen azt is tudják, hogyan kell értelmezni.
Ezért tehát, ahogy a szakácskönyv elôfeltételez valakit, aki már tudja, hogyan kell fôzni, és e könyv használata is elôfeltételez valakit, aki tudja, hogyan kell ezt a könyvet használni, és ahogy a tudományos hipotézis is abból az ismeretbôl fakad, hogy miképpen kell folytatni egy tudományos kutatást, és ettôl az ismerettôl elszigetelve képtelen volna hasznot hajtó módon mûködésbe hozni az empirizmust, ugyanúgy egy politikai ideológiát sem szabad a politikai tevékenység függetlenül és elôre megalkotott kezdeteként felfogni, mert az csakis a társadalom viszonyaival való foglalkozás konkrét módjára vonatkozó (absztrakt és általánosított) ismeretként értelmezhetô. A követendô célokat kitûzô katekizmus csupán kivonatosan ismerteti azt a konkrét viselkedésmódot, amelyben már ott rejlenek azok a célok. A politikai ideológia a politikai tevékenységet megelôzôen nem létezik és önmagában véve sohasem elégséges kalauz. Politikai vállalkozások, követendô célok, megalkotandó viszonyok (ezek mind a politikai ideológia szokásos, normális összetevôi) nem alakíthatók ki a társadalom ügyeivel való foglalkozás konkrét módját megelôzôen; amit csinálunk, s még inkább amit csinálni akarunk, az annak a terméke, ahogyan megszoktuk ügyeink intézését. A politikai ideológia gyakran csupán azt a feltárt képességet tükrözi, hogy meg tudunk csinálni valamit, amely képesség azután felhatalmazást kap a cselekvésre.
1789 augusztusában Franciaország bonyolult és csôdbe jutott társadalmi és politikai rendszere helyett megjelent az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata. Ha elolvassuk ezt a dokumentumot, arra a következtetésre jutunk, hogy valaki végzett egy kis szellemi munkát. Néhány mondatban kifejtve itt áll elôttünk egy politikai ideológia: jogok és kötelességek rendszere, célok - igazságosság, szabadság, egyenlôség, biztonság, magántulajdon stb. - fölvázolása, és az egész csak arra vár, hogy elôször a történelemben meg is valósítsák ôket. ,,Elôször a történelemben?" Szó sincs róla. Ez az ideológia ugyanúgy nem elôzte meg a politikai gyakorlatot, ahogy egy szakácskönyv sem elôzhette meg a fôzési tudományt. Az igaz, hogy valakinek a szellemi terméke, de az a szellemi tevékenység nem elôzte meg a politikai tevékenységet. Mert itt vannak például a maguk közzétett, rövidített és absztrakt formájukban az angolok szokásjogon alapuló jogai, amelyek szintén nem a független elôzetes elmélkedés termékei vagy az isteni nagylelkûség adományai, hanem a történelmi társadalom viszonyaival való évszázadokon át
folyó mindennapos foglalkozás eredményei. Vagy nézzük meg Locke Értekezés a polgári kormányzatról címû mûvét, amelyet a 18. századi Amerikában és Franciaországban a gyakorlatba átültetendô absztrakt elvek gyûjteményeként, a politikai gyakorlat bevezetôjeként olvastak. Holott az utószó minden jegyét magán viseli, és azért szolgálhat vezérelvként és útmutatóként, mert a tényleges politikai tapasztatban gyökerezik. Rövid és absztrakt formában az van lefektetve benne, ahogy az angolok megszokták viszonyaik intézését - vagyis az egész nem más, mint az angolok politikai szokásainak brilliáns összefoglalója. Vagy nézzük egy mai európai szerzô passzusát: ,,Az európaiakat a szabadság tartja mozgásban és állandó nyugtalanságban. Szeretnének szabadok lenni, ugyanakkor tudják, hogy nem érték el a szabadságot. És azt is tudják, hogy a szabadság emberi jogként jár az embereknek." És ha egyszer kitûzték a követendô célt, a politikai tevékenység ennek a célnak az elérését jelenti. Csakhogy az az elérhetô ,,szabadság" nem egy függetlenül és elôre megfogalmazott ,,eszmény" vagy álom: a tudományos hipotézishez hasonlóan olyan valami, ami már benne rejlik egy konkrét viselkedésformában. A szabadság, akárcsak a vadpástétom receptje, nem egy világos eszmény: nem egy ,,emberi jog", amelyet deduktív módon le lehet vezetni az emberi természet valamiféle spekulatív fogalmából. Az általunk élvezett szabadság nem más és nem több, mint bizonyos fajta viszonyok mûködése: az angol ember szabadsága nem valami, amit példaként hoz fel a habeas corpus mûködése; nem, ez a szabadság ezen a ponton épp ehhez a mûködéshez való hozzáférhetôség maga. És az a szabadság, amelyet élvezni szeretnénk, nem a mi politikai tapasztalatainktól függetlenül és elôre megfogalmazott ,,eszmény", hanem pontosan az, ami már régóta benne van politikai tapasztalatunkban.[3]
Ebben az olvasatban pedig az általunk ,,ideológiáknak" nevezett absztrakt eszmények rendszerei nem mások, mint bizonyos fajta konkrét tevékenység absztrakciói. A politikai ideológiák töbsége, és minden kétséget kizáróan ezek leghasznosabb változatai (minthogy kétségtelenül megvan a hasznuk), valamely társadalom politikai tradíciójának kivonatai. Elôfordul azonban az is, hogy egy olyan ideológiát szánnak a politika vezérfonalának, amely nem egy politikai tapasztalat, hanem valamilyen másfajta tevékenység - például háború, vallás vagy ipar - kivonata. És itt az elôttünk megmutatkozó modell már nem csupán absztrakt, hanem fogyatékos is, azon tevékenység irrelevanciája folytán, amelybôl absztrahálódott. Véleményem szerint ez az egyik fogyatékossága a marxista ideológia által kínált modellnek is. De a lényeg itt az, hogy a legtöbb esetben az ideológia valamilyen fajta konkrét tevékenység rövidített kivonata.
Most már talán eljutottunk odáig, hogy pontosabban érzékelhessük a politizálás ideológiai stílusának jellegét, és lássuk azt is, hogy ennek létezése még nem nyújt alapot annak feltételezéséhez, hogy helyesen tesszük, ha a politikai tevékenységet kizárólag egy ideológia által vezérelt empirizmusként értelmezzük. A politizálás ideológiai stílusa igencsak zavaros stílus. Helyesebben szólva ez egy társadalom viszonyainak hagyományos (el)intézési módja, amelyet a követendô célokról szóló doktrínában foglaltak röviden össze, s ezt a rövid összefoglalót (a szükséges technikai ismeretekkel együtt) tévesen az egyetlen megbízható vezérfonalnak tekintik. Bizonyos körülmények között egy ilyen rövid kivonat még értékes is lehet: határozottan és élesen körvonalazza azt a politikai tradíciót, mely alkalomadtán megfelelônek tûnhet. Ha a viszonyokkal való foglalkozás módját át kell ültetni abból a társadalomból, amelyben kifejlôdött egy másik társadalomba (ami mindig is kétséges kimenetelû vállalkozás), akkor egy ideológia leegyszerûsítése elônyös is lehet. Ha például az angol politizálási módszert kell a világ egy másik tájára átplántálni, akkor valószínûleg célszerû elôször valamiféle ,,demokráciává" lerövidíteni, és csak azután bepakolni és útnak indítani külföldre. Van persze alternatív módszer is: ilyenkor nem a hagyomány tömörített változatát exportálják, hanem az alkatrészeit, és a szerelôk és a szerszámok is utaznak a küldeménnyel együtt - ez a módszer teremtette meg a brit gyarmatbirodalmat. Csakhogy ez lassú és költséges megoldás. És különösen a folyton rohanó emberek esetében, mindig a l'homme à programme gyôz a maga rövid kivonataival; szlogenjei megbabonáznak; hozzá képest a helyi elöljáró csak a szervilitást jelképezi. De bármi legyen is a politizálás ideológiai stílusának esetenkénti látszólagos alkalmassága, a politikai tevékenység hozzá kapcsolódó magyarázatának fogyatékossága rögtön kiütközik, ha szemügyre vesszük az ismeretek és a képzés sajátos fajtáját, amelyrôl el akarja hitetni velünk, hogy elégséges a társadalom viszonyaival való foglalkozás megértéséhez. Mert az ideológiai politizálás azt sugallja, hogy a választott politikai ideológia ismerete átveheti a politikai viselkedési hagyomány megértésének helyét. A botot és a könyvet önmagukban is hatásosnak értékelik, és nem pusztán a hatalom szimbólumaként. Egy társadalom viszonyait nem viselkedési módozatokként, hanem egy olyan gépezet darabjaiként mutatják be, amelyeket válogatás nélkül lehet szállítani a nagyvilágba. A hagyomány bonyolultabb elemeit, amelyeket a kivonatolás során kihagytak, nem tekintik fontosnak: az ,,emberi jogokat" a viszonyokkal való foglalkozás módjától elszigetelten értelmezik.
S mert a gyakorlatban a kivonatolás önmagában sohasem elégséges útmutató, arra ösztönöznek bennünket, hogy megtöltsük a kivonatokat, de nem a mi gyanús politikai tapasztalatainkkal, hanem olyan tapasztalatokkal, amelyeket másfajta (gyakran irreleváns) konkrétan értelmezett tevékenységekben - háború, ipar, szakszervezeti alkudozás stb. - szereztünk meg.

Négy
Ha a politizálást úgy értelmezzük, hogy az a társadalom viszonyaival való olyan foglalkozás, melyet egy függetlenül és elôzetesen kialakított ideológia irányít, akkor ez ugyanolyan félreértelmezése a dolgoknak, mint amikor tisztán empirikus tevékenységnek tekintjük. Bármivel kezdôdjék is a politizálás, az a kezdet nem lehet az ideológiai tevékenység. És amikor megpróbáltuk tökéletesíteni ezt a politikaértelmezést, akkor elvileg már fölismertük, hogy milyen belátások szükségesek egy értelmesebb fogalom kialakításához. Ahogy egy tudományos hipotézis sem jöhet létre és nem képes mûködni a már létezô tudományos kutatási hagyomány keretein kívül, ugyanúgy egy politizálási célrendszer is csak annak a már létezô hagyománynak a keretein belül tud megjelenni, ahogyan a viszonyainkkal foglalkozunk, és értékelhetôvé is csak ezzel a hagyománnyal való kapcsolatában válik. A politizálásban az egyetlen kimutatható konkrét tevékenységi mód az, amelyben az empirizmust és a követendô célokat, akárcsak ezek létezését és mûködését a tradicionális viselkedésmód függvényeinek tekintik.
A politizálás nem más, mint olyan emberek általános viszonyaival való foglalkozás, akik a saját viszonyaikkal való foglalkozás módjának közös elismerése tekintetében egyetlen közösséget alkotnak. Annak feltételezése, hogy egy embercsoportnak nincsenek elismert viselkedési hagyományai, vagy hogy olyan viszonyok közt él, amelyek nem tartalmaznak változási irányokat és nem kívánják meg a törôdést, mindez egy politizálásra képtelen embercsoport feltételezése.[4] Továbbá, a politizálási tevékenység nem a pillanatnyi vágyaiból fakad és nem is az általános elvekbôl, hanem magukból a meglévô viselkedésbeli hagyományokból. És a politikai tevékenység formája - amit ölt, mert másmilyet nem ölthet -, a fennálló viszonyok módosítása a bennük rejlô lehetôségek feltárása és a megvalósításukra irányuló törekvés által. A politikai tevékenység végzésére alkalmas társadalmat alkotó ügyek és viszonyok, legyenek bár szokások vagy intézmények, törvények vagy diplomáciai döntések, egyszerre koherensek és inkoherensek; mintába rendezôdnek, s ugyanakkor rejtett vonzódással viseltetnek az iránt, ami még nem teljesen bontakozott ki. A politikai tevékenység ezen vonzódás feltárása; s következésképpen a releváns politikai érvelés e meglévô, de még nem követett vonzódás meggyôzô felmutatása lesz, valamint annak meggyôzô bemutatása, hogy most jött el e vonzódás elismerésére a megfelelô pillanat. Például, társadalmunkban a nôk jogi helyzetét hosszú idôn át a viszonylagos zûrzavar jellemezte (s talán jellemzi még ma is), mivel a helyzetet meghatározó jogok és kötelességek olyan jogokat és kötelességeket is rejtettek, amelyek nem voltak elismerve. Az általam kínált nézôpontból nézve a nôk technikai ,,egyenjogúsítása" szorgalmazásának egyetlen nyomós oka az volt, hogy a nôk minden vagy a legtöbb más vonatkozásban már elnyerték az egyenjogúságot. Az absztrakt természetjogból, az ,,igazságosságból", vagy a nôi személyiség valamilyen általános fogalmából levont érveket vagy irrelevánsnak kell tekintenünk, vagy pedig az egyetlen érvényes érv szerencsétlenül eltorzított formáinak; nevezetesen annak, hogy inkoherencia mutatkozott a társadalom viszonyaiban, amely erôteljesen sürgette ennek orvoslását. A politikában továbbá minden vállalkozás a következményekre tekintô vállalkozás, nem egy álom vagy egy általános alapelv, hanem egy sugalmazás (intimation) követése.[5] Amit tennünk kell, az egy kevésbé kényszerítô valami, mint a logikai implikációk vagy a szükségszerû konzekvenciák: de ha a viselkedésbeli hagyomány sugalmazásai[6] kevésbé tiszteletreméltóak vagy nehezebben megragadhatóak, mint a logikai implikációk vagy a szükségszerû konzekvenciák, attól még nem lesznek kevésbé fontosak. Természetesen nem létezik olyan tévedhetetlen eljárás, amelynek segítségével elôcsalogathatnánk a követésre leginkább érdemes sugalmazást; nemcsak nagy hibákat szoktunk elkövetni ennek megítélésében, hanem egy kielégített kívánság összes hatásait oly kevéssé lehet elôre jelezni, hogy módosító tevékenységünkrôl is gyakran kiderül, oda vezetett bennünket, ahová nem is akartunk menni. Ráadásul a hatalom hajszolása közben az egész vállalkozást bármelyik pillanatban eltorzít egy empirizmus felé közelítô hirtelen elhajlás. Ezek olyan jellemzôk, amelyektôl sohasem lehet megszabadulni, hozzátartoznak a politikai tevékenység lényegéhez. De abban hihetünk, hogy értelmezési hibáink majd ritkábban fordulnak elô és kevésbé katasztrofálisak lesznek, ha megszabadulunk attól az illúziótól, hogy a politizálás bármiben is több lehet, mint a sugalmazások követése; ez társalgás, és nem pedig érvelés.
Minden szellemileg eleven társadalom idôrôl idôre késztetést érez, hogy absztrakt ideák rendszerében röviden összefoglalja viselkedési hagyományait; s alkalmanként a politikai viták általános alapelvekkel is foglalkoznak, és nem (mint az Iliász vitáiban) elszigetelt tranzakciókkal, és nem is (mint Thuküdidész beszédeiben) politikai stratégiákkal és a tevékenység hagyományaival. Ebben nincs semmi kivetnivaló; sôt, talán még haszna is van a dolognak. Lehetséges ugyanis, hogy egy ideológia torz tükre a hagyomány fontos rejtett vonatkozásait tárja fel, ahogy a karikatúra is megmutatja egy arc lehetôségeit; s ha ez így van, akkor a politikai képzés hasznos részévé válhat az az intellektuális vállalkozás, hogy megnézzük, milyen képet is mutat egy hagyomány, amikor ideológiává egyszerûsítik le. De más dolog egy rövid kivonatnak hasznát venni a politikai hagyomány sugalmazásainak feltárására szolgáló technikaként, vagyis úgy használni, ahogy a tudósok használják a hipotézist. Ettôl eltérô és nem helyénvaló, magát a politikai tevékenységet úgy értelmezni, mint a társadalom viszonyainak olyan változtatását, hogy azok összhangba kerüljenek egy ideológia elôírásaival. Ez esetben ugyanis egy olyan jellemzôt tulajdonítanak az ideológiának, amellyel az nem bír, és a gyakorlatban sokszor kell rájönnünk, hogy hamis és félrevezetô útmutatóhoz igazodtunk, amely hamis, mert egy rövid összefoglalóban, bármilyen ügyesen szerkesztették is meg, egy sugalmazást könnyen el lehet túlozni és feltétlenül követendôként beállítani, viszont a torzítás által feltárt dolgok megfigyelésébôl fakadó elônyök elvesznek, amikor maga a torzítás a kritérium rangjára emelkedik; félrevezetô, mert önmagában a rövid összefoglaló gyakorlatilag sohasem képes a politikai tevékenységben használt tudás teljességét nyújtani.
Lesznek néhányan, akik bár általánosságban egyetértenek a politikai tevékenység ilyen értelmezésével, azzal fogják bírálni, hogy ez az értelmezés keveri a normálist a szükségszerûvel, s hogy a fontos (és nagy aktuális relevanciájú) kivételek valahol elsikkadtak a ködös általánosságban. Mert nagyon helyes, mondhatnánk, észrevenni a politizálásban egy viselkedési hagyomány sugalmazásainak feltárására és követésére irányuló tevékenységet, de vajon mennyire világítja ez meg az olyan politikai válságokat, mint Anglia normann meghódítása vagy a szovjet rezsim berendezkedése Oroszországban? Természetesen ostobaság volna tagadni a komoly politikai válság lehetôségét. De ha kizárjuk (ahogy kénytelenek is vagyunk) a valódi kataklizmát, amely egy idôre minden politizálásnak véget vetett, mindenestôl eltörölve az aktuális viselkedési hagyományokat (ami nem történt meg az angolszász Angliában vagy Oroszországban),[7] akkor nem sok minden támasztja alá azt a nézetet, hogy akár a legkomolyabb politikai felfordulás is kívül helyezne bennünket ezen a politizálásértelmezésen. A viselkedésbeli tradíció nem a dolgok egy rögzített és merev intézési módja; ez a tradíció inkább a vonzódás szabad áramlása. Átmenetileg megszakíthatja egy eluralkodó külföldi befolyás lehet, hogy eltérítôdik, korlátozódik, akadályokba ütközik vagy elapad, vagy olyan mélyen gyökerezô inkoherenciát árulhat el, hogy (még külföldi beavatkozás nélkül is) válság alakul ki. És ha e válságok elhárítására létezik valamilyen szilárd, változatlan és független útmutató, amelyre a társadalom támaszkodhat, akkor kétségtelenül tanácsos volna eszerint cselekedni. Csakhogy ilyesfajta útmutató nem létezik; nem áll rendelkezésünkre semmi a saját viselkedésbeli hagyományunk töredékein, emléknyomain és relikviáin kívül, melyeket a válság még érintetlenül hagyott. Mert bár lehet, hogy segítséget kapunk egy másik társadalom hagyományaiból (vagy egy kevésbé meghatározott, több társadalomban is jelen lévô hagyományból), a dolog sikere mégis attól függ, hogy képesek vagyunk-e asszimilálni ezt a segítséget a saját viszonyainkba és a velük való foglalkozás ránk jellemzô módozatába. Az éhezô és elesett ember téved, ha azt hiszi, hogy egy konzervnyitóval úrrá lehet a maga baján: ami valóban segíthet rajta, az egy másik ember fôzési tudománya, aminek ô csak azért veheti hasznát, mert ô maga sem teljesen járatlan ebben a dologban. Röviden, a politikai válság (még akkor is, ha a társadalom által látszólag befolyásolhatatlan változások kényszerítették rá a társadalomra) mindig a politikai tevékenység hagyományain belül jelenik meg; és a ,,megoldás" magának a hagyománynak a sértetlenül megmaradt erôforrásaiból jön. Azok a társadalmak, amelyek a változó körülmények között is megôrzik saját identitásuk és folytonosságuk eleven tudatát (amelyet nem terhelnek a feledésre ösztönzô, gyûlöletes tapasztalatok), szerencsésnek számítanak, nem azért, mert rendelkeznek olyasmivel, amivel mások nem, hanem azért, mert ôk már mozgósították azt, amivel mindenki rendelkezik, és amire tulajdonképpen mindenki támaszkodhat.
A politikai tevékenység során az emberek parttalan és feneketlen tengeren hajóznak; itt nincsen menedéket nyújtó kikötôöböl és nincsen mederfenék, ahol horgonyt lehetne vetni, nincsen se hazai kikötô, se megjelölt célkikötô. A vállalkozás lényege az, hogy borulás nélkül a felszínen kell maradni, a tenger barát is és ellenség is; és a tengerésztudomány abból áll, hogy kihasználják a hagyományos viselkedésmód minden lehetséges tartalékát, hogy minden egyes ellenséges helyzetben találjanak legalább egy barátot.[8]
Elkedvetlenítô elmélet, mondhatnák erre még azok is, akik nem követik el azt a hibát, hogy mindekkor hozzáteszik a durva determinizmust, amely számára itt valójában nincs hely. A viselkedésbeli tradíció nem egy olyan sablon, amelynek keretein belül kell ledarálnunk szerencsétlen és vigasztalan életünket: Spartam nactus es; hanc exorna. De általában véve az elkedvetlenedés a hamis remények kizárásából fakad, és abból a felfedezésbôl, hogy az emberfeletti bölcsességként és tudásként beállított vezérelvek valójában más természetûek. Ha ez az elmélet meg is foszt bennünket a mennyekben nyugvó modelltôl, amely felé közelítenünk kell a viselkedésünket, legalább nem visz bennünket egy olyan mocsárba, ahol vagy minden választás egyformán jó, vagy mindegyik egyformán helytelenítendô. És ha ez az elmélet azt mondja, hogy a politizálás nur für die Schwindelfreie, akkor ennek csak azokat kell elkedvetlenítenie, akik elveszítették a fejüket.

Öt
A tudós vétke az, hogy nagyon nehezen tud rátérni a lényegre. Van azonban elônye is ennek a halogatásnak; amit az illetô kínál, lehet, hogy nem valami nagy dolog, de legalább nem éretlen gyümölcs, és egy pillanat alatt leszakítható. Mi itt azt kezdtük vizsgálni, hogy milyen fajta tudás és képzés kapcsolódik a politikai tevékenységhez. És ha az általam javasolt politikaértelmezés nem téves, akkor nem sok kétségünk lehet a hozzá tartozó tudás- és képzésfajtával összefüggésben sem. Ez a mi politikai viselkedésünk hagyományainak többé-kevésbé elmélyült tudása. Emellett bizonyosan szükség van még egyéb, kiegészítô tudásokra, de ez az a tudás, amely nélkül nem tudjuk hasznát venni semminek, amit egyébként megtanultunk.
A viselkedési tradíció pedig, ha már itt tartunk, elég becsapós tanulnivaló. Tulajdonképpen teljesen értelmetlennek is tûnhet az egész. Se nem rögzített, se nem befejezett dolog ez: nincs olyan állandó központja, amelynél lehorgonyozhatná magát az értelmezés; nincs szuverén, megfigyelhetô célja vagy kimutatható, stabil iránya; itt nincs másolandó modell, megvalósítandó eszme vagy követendô szabály. Egyes részei lassabban változnak, mint a többiek, de a változással szemben egyetlen rész sem immúnis. Minden ideiglenes. És bár egy viselkedésbeli hagyomány áttetszô és nehezen megragadható, identitással mégis rendelkezik, és az teszi a megismerés lehetséges tárgyává, hogy nem egyszerre változik minden része, s hogy az ôt érô változások potenciálisan benne rejlenek. Alapelve a folytonosság: a múlt, a jelen és a jövô, a régi, az új és az eljövendô egyaránt autoritással bír. Szilárd, mert bár mozgásban van, sohasem mozog teljes egészében; és bár nyugodt, soha sincsen teljes nyugalomban.[9] Semmi sem veszett el teljesen, ami valaha is hozzátartozott; folyton visszakanyarodunk, hogy újra elôvegyünk és idôszerûvé tegyünk valamit a legtávolabbi mozzanatokból is, és semmi sem marad sokáig változatlan. Minden ideiglenes, de semmi sem önkényes. Mindennek értéke van az összehasonlításban, de nem a mellette állóhoz, hanem az egészhez viszonyítva. S minthogy a viselkedési hagyomány nem érzékeny a lényeg és a véletlen közti megkülönböztetésre, ismerete elkerülhetetlenül a részletek ismerete: ha pusztán a lényeget ismerjük, akkor nem ismerünk semmit. Amit meg kell tanulni, az nem egy absztrakt elgondolás, nem valamiféle trükkök halmaza és még csak nem is egy rituálé, hanem egy konkrét és koherens életmód a maga összes bonyolultságával együtt.
És az is világos, hogy nem szabad abba a tévedésbe esnünk, hogy ezt a bonyolult megértést könnyûszerrel megszerezhetjük. Az általunk keresett tudás helyi jellegû ugyan és nem egyetemes, rövidített úton mégsem lehet eljutni hozzá. Ráadásul a politikai képzés nem egyszerûen a hagyomány megértésének a kérdése, mert meg kell tanulni azt is, hogyan kell részt venni egy társalgásban: ez egyszerre bevezetés egy örökségbe, amelyben életre szóló érdekeltségünk van, és egyben az ebben rejlô sugalmazások fölfedezése is. Mindig maradni fog valami misztikus abban, ahogyan a politikai viselkedés tradícióját elsajátítják, s valószínûleg az egyetlen bizonyosság az, hogy nem létezik olyan pont, amelyrôl igazából ki lehetne jelenteni, hogy a tanulást ott kell elkezdeni. Egy közösség politikája nem kevésbé (és nem is nagyobb mértékben) egyedi, mint a nyelve, és azt is ugyanúgy tanulják meg és gyakorolják. Anyanyelvünket nem az ábécé vagy a nyelvtan tanulásával kezdjük elsajátítani, nem is a szavak tanulásával kezdjük, bár használjuk a szavakat, és nem is a könnyû dolgokkal kezdjük (mint például az olvasni tanulásnál), hogy aztán rátérjünk a nehezebb dolgokra; nem az iskolában kezdjük, hanem a bölcsôdében, s amit mondunk, az mindig a beszédmódunkból fakad. És ez igaz a politikai tanulásunkra is; ez is a hagyomány élvezetével kezdôdik, szüleink viselkedésének megfigyelésével és utánzásával, és nem sok vagy semmi olyasmi nincs a világban, ami a szemünk elé kerül és nem járul hozzá a hagyományhoz. Amint tudatosul bennünk a jelen, tudomást szerzünk a múltról és a jövôrôl is. Már jóval az elôtt az életkor elôtt, hogy elkezdenénk érdeklôdést mutatni egy, a politizálásunkról szóló könyv iránt, már elsajátítjuk azt a politikai hagyományunkra vonatkozó komplex és bonyolult tudást, amely nélkül semmit sem értenénk meg abból a bizonyos könyvbôl, amikor végre a kezünkbe vesszük és kinyitjuk. Még dédelgetett terveink is a hagyományunk alkotásai. Politikai tanulásunk nagyobbik - és talán a legfontosabb - része véletlenszerûen zajlik, ahogy keressük a magunk útját abban a természeti és mesterséges világban, amelybe beleszülettünk, és ez nem is lehetne másképpen. És természetesen még többet el lehetne sajátítani és ezt készségesen meg is tennénk, ha jó szerencsénk folytán gazdag és eleven politikai hagyományba születnénk bele, azok közé, akik politikailag mûveltnek mondhatók; korábban válnának jól láthatóvá a politikai tevékenység sajátosságai: de még a leginkább szûkölködô társadalomban és a legnyomorúságosabb körülmények között is van lehetôség némi politikai tanulásra, és az ember azzal él, amihez hozzájuthat.
De ha ez jellemzi kezdeti lépéseinket, akkor vannak még mélyebb feltárandó rétegek is. A politizálás nagyon is alkalmas tárgya lehet az egyetemi tudományos kutatásnak; van min elgondolkozni, és nagyon fontos, hogy a megfelelô dolgokról gondolkozzunk. Mint mindenütt, itt is az a vezérelv, hogy amit megtanulunk megérteni, az egy politikai tradíció, egy konkrét viselkedésmód. S ezen oknál fogva egyetemi szinten az a helyénvaló, ha a politizálást történelmi megközelítésben tanulmányozzuk; nem elsôsorban azért, mert a múlttal is foglalkozni kell, hanem inkább azért, mert részleteiben kell foglalkoznunk a konkrét jelenséggel. Igaz az a kijelentés, hogy semmi olyasmi nem jelenik meg a politikai tevékenység hagyományának jelenbeli felszínén, ami nem mélyen a múltban gyökerezik, s hogy ha nem figyeljük meg létrejöttét, az gyakran azt jelenti, hogy jelentôségét is figyelmen kívül hagyjuk; s ezen oknál fogva a valódi történelmi tanulmányozás a politikai képzés elengedhetetlen része. De ami ugyanilyen fontos, az nem az, ami itt vagy ott történt, hanem az, amit az emberek gondolnak és mondanak arról, ami történt: vagyis nem a politikai eszméknek, hanem a mi politikai gondolkodásmódunknak a története. Minden társadalom, bizonyos dolgokat hangsúlyozva a maga történelmében, megszerkeszti a maga sorsának legendáját, amelyet aztán naprakész állapotban tart, és amelyben rejtett formában benne van politikájának saját értelmezése is. Fontos, hogy e legenda történelmi kutatása - nem hibáinak feltárása, hanem az elôítéleteinek megértése - kiemelkedô szerepet kapjon a politikai képzésben. Továbbá, az igazi történelemnek, és a jelenben mûködô tendenciákat a múltban visszafelé keresô kvázi-történelemnek a tanulmányozása folytán remélhetjük, hogy elkerüljük a politikai tevékenység egyik legalattomosabb jelenlegi félreértelmezését. Azt a félreértelmezést, amelyben az intézmények és az eljárások egy olyan gépezet részeiként jelennek meg, amelynek rendeltetése egy elôre meghatározott cél elérése, nem pedig olyan viselkedésmódokként, amelyek értelmüket vesztik, ha kiragadják ôket saját összefüggéseikbôl. Ez az a félreértés, amellyel például Mill meggyôzte magát, hogy a ,,képviseleti kormányzásnak" nevezett rendszer minden olyan társadalom számára a megfelelônek tekinthetô politizálási ,,forma", amelyet ,,civilizációnak" tekintett; röviden, az a félreértés, amelyben viszonyainkat és intézményeinket fontosabbnak tekintjük, mint azoknak a gondolkodóknak és államférfiaknak a lábnyomát, akik tudták, hogy merre kell menni, anélkül azonban, hogy bármit is sejtettek volna az elérendô végcélról.
Ugyanakkor önmagában még nem elégséges, ha valaki csak a saját politizálási hagyományaival foglalkozik. Az erre a megnevezésre érdemes politikai képzésnek magában kell foglalnia a többi kortárs társadalomban folyó politizálásra vonatkozó tudást is. Méghozzá azért, mert a mi politikai tevékenységünknek legalább egy kis része kapcsolódik más népek politizálásához, és ha nem tudjuk, hogy ôk miképpen foglalkoznak a maguk viszonyaival, akkor nem tudjuk azt sem, hogy milyen irányban haladnak, és nem tudjuk, hogy milyen erôforrásokra támaszkodjunk a magunk tradíciójában; és azért is, mert aki csak a maga hagyományait ismeri, az igazából még azokat sem ismeri. De itt ismét két megjegyzést kell tennünk. Nem tegnap kerültünk kapcsolatba a szomszédainkkal, és nem kell folyton a saját politizálási hagyományainkon kívül vadászgatnunk, ha találni szeretnénk valamilyen speciális szabályt vagy valamilyen pusztán ad hoc segédeszközt ezen viszony alakítására. Csak ha szándékosságból vagy nemtörôdömségbôl elfeledkezünk a megértés és a kezdeményezés azon forrásairól, amelyek a hagyományainkhoz tartoznak, akkor járunk úgy, mint a színészek, akik elfelejtették a szövegüket, s akik aztán rögtönzésre kényszerülnek. És másodszor, az egyetlen tudás, amelyet érdemes megszerezni egy másik társadalom politizálásáról, az ugyanolyan fajta tudás, mint amilyet a saját hagyományunkban is keresünk. Itt is, la verité reste dans les nuances; és például az intézmények összehasonlító vizsgálata, amely ezt elhomályosította, csak a tudás illúzióját kínálja arról, ami egyébként rejtve maradt. Más népek politizálásának tanulmányozása, akárcsak a magunk politizálásának tanulmányozása csakis a viselkedési hagyomány ökológiai vizsgálata lehet, nem pedig a mechanikai szerkezetek anatómiai vizsgálata vagy pedig egy ideológia tanulmányozása. És csak egy ilyen irányultságú tanulmányozás esetén érezhetjük, hogy ösztönöznek, és nem megrészegítenek bennünket mások cselekvésmódjai. Ha fel akarjuk osztani a világot, hogy kiválogassuk mások gyakorlatából és céljaiból a ,,legjobbat" (ahogy a híres görög festô, Zeuxisz is igyekezett összeállítani a Helénáénál is szépségesebb alakot a tökéletességükrôl nevezetes komponensekbôl), akkor megint tévúton járunk, és ez az egyik legbiztosabb módja annak, hogy elveszítsük a politikai egyensúlyt; de ha azt a konkrét módot tanulmányozzuk, ahogyan más népek a viszonyaikkal foglalkoznak, akkor fontos és egyébként rejtve maradó vonatkozásokat tárhatunk fel saját hagyományunkban.
A politizálás egyetemi szintû tanulmányozásának van egy harmadik, szintén fontos eleme is, amelyet én jobb híján kénytelen vagyok filozófiai tanulmányozásnak nevezni. A politikai tevékenységet különbözô síkokon lehet vizsgálni: megnézhetjük például, hogy politikai hagyományaink milyen forrásokat kínálnak egy bizonyos helyzet kezelésére, vagy pedig egy tantételbe is tömöríthetjük politikai tapasztalatainkat, s ezt a tantételt aztán úgy használhatjuk a sugalmazások feltárására, ahogy egy tudós is használja a hipotéziseit. De ezen és a politikai gondolkodás más módozatain túlmenôen arra is van lehetôség, hogy magának a politikai tevékenységnek a helyét vegyük szemügyre teljes körû tapasztalatunk térképén. Az ilyen fajta szellemi megközelítés minden politikailag öntudatos és intellektuálisan eleven társadalomban jelen van; s ami az európai társadalmakat illeti, a kutatás egy sor olyan intellektuális problémát tárt fel, amelyeket minden nemzedék a maga saját módján fogalmazott meg és a számára adott technikai lehetôségekkel próbált meg kezelni. S mert a politikai filozófia nemigen nevezhetô ,,progresszív" tudományágnak, a megbízható eredmények gyûjtése és a további kutatások szilárd alapjául szolgáló következtetések kimunkálása, valamint e tudományág történelme rendkívül fontos: tulajdonképpen bizonyos értelemben a politikai filozófiának semmije sincs, csak a történelme, amely korántsem tantételek és rendszerek története, hanem inkább azon inkoherenciák története, amelyeket a filozófusok a szokásos gondolkodási módszerekkel vizsgáltak, és amelyekkel kapcsolatban ilyen-olyan megoldásmódokat is javasoltak. Ennek a történelemnek a tanulmányozása feltételezhetôen komoly szerepet játszik a politikai képzésben, és a kortárs reflexiók által hozott fordulat megértése még ennél is nagyobb jelentôségû lehet. A politikai filozófiától nem várhatjuk, hogy fejlessze politizálási képességeinket. Nem segít megkülönböztetni a jó és a rossz politikai terveket; nem tud eligazítani vagy irányítani bennünket tradíciónk sugalmazásainak követésében. De a politikai tevékenységgel kapcsolatba került általános eszmék türelmes elemzése - amennyiben segít megszabadulni bizonyos gondolkodásbeli torzulásoktól és gondosabb fogalomhasználathoz vezet - olyan tevékenység, amelyet sem túlbecsülni, sem pedig lebecsülni nem szabad. Ugyanakkor csak magyarázó, nem pedig gyakorlati tevékenységnek szabad tekinteni, s csak azt remélhetjük tôle, hogy ritkábban tévesztenek majd meg bennünket a kétértelmû kijelentések és az irreleváns érvelés.
Abeunt studia in mores. A politikai képzés gyümölcsei a politizálásról való gondolkodásunkban és beszédünkben fognak megjelenni, s valószínûleg politikai tevékenységünket is befolyásolni fogják. A várható termésbôl válogatni mindig kockázatos vállalkozás, s a vélemények megoszlanak abban a tekintetben, hogy mi a fontos. Én a magam részérôl két dolgot remélek. Minél mélyebben értjük meg a politikai tevékenységet, annál kevésbé leszünk kiszolgáltatva a hihetô, de téves analógiának, és annál kevésbé fognak csábítani bennünket a hamis vagy irreleváns modellek. És minél alaposabban ismerjük saját politikai hagyományunkat, annál jobban hozzá tudunk férni annak összes erôforrásához, és annál kevésbé fogunk vonzódni a tudatlanokat és elôvigyázatlanokat csábító illúziókhoz: például, hogy a politizálásban viselkedési tradíció nélkül is boldogulni lehet; s egy tradíció rövid kivonata már önmagában is elégséges útmutató, vagy a politikában valahol föllelhetô egy biztonságos kikötô, egy célállomás, amit el lehet érni, sôt akár a haladás iránya is kimutatható.

A sugalmazások keresése
[1] Ez a reményeim szerint elég világos kifejtés azt kívánja leírni, hogy valójában mi is a politikai tevékenység a jelzett körülmények között, vagyis ,,az örökletes kooperatív csoportokban vagy közösségekben, amelyek közül sokan ôsi eredetûek és mindegyikük múlt-, jelen- és jövôtudattal rendelkezik, s amelyeket államnak nevezünk". Bírálóim természetesen igen releváns megjegyzésekkel szolgáltak, akik ezt olyannyira specializált leírásnak vélték, hogy szerintük egyáltalán nem tud számot adni a modern politikatörténet legfontosabb fejezeteirôl. De azokat, akik ezt a kifejtést értelmetlennek találják minden ,,forradalmi" helyzet és az úgynevezett ,,idealisztikus" politizálásról szóló összes értekezés vonatkozásában, megkérem, hogy gondolják át még egyszer a dolgot, szem elôtt tartva, hogy ebben a munkában nem szándékoztam leírni sem a politikusok motivációját, sem azt, mit hisznek önmagukról, hanem csupán azt, amit ténylegesen sikerül megcsinálniuk.
A politikai tevékenységnek ehhez az értelmezéséhez két további megállapítást fûztem: elôször is, ha nem tévedek, a politizálás feltételezhetôen némi összefüggésben van azzal, ahogy a politizálást tanulmányozzuk, vagyis a politikai képzéssel; másodszor, ha nem tévedek, a politizálás feltételezhetôen némi összefüggésben van azzal, ahogyan viselkedünk politikai tevékenységünk közben - és itt van némi elônye annak, ha gondolkodásunk, beszédünk és vitastílusunk összhangban van mindazzal, amit ténylegesen csinálunk. Ezt a második megállapítást nem gondolom túlságosan fontosnak.
[2] Egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy a politikai tevékenységnek ez az értelmezése a dolgot az ,,ösztönös cselekvésre" és az ,,intuíciók követésére" redukálja és ,,értelmetlenné tesz minden vitát". Én semmi olyasmit nem mondtam, ami indokolná ezt a következtetést. Én magam ezzel kapcsolatban arra a következtetésre jutottam, hogy ha ez a politizálásértelmezés igaz, akkor az érvelés bizonyos formáit (például azokat, amelyek egy politikai felvetés és a természettörvény vagy az absztrakt ,,igazság" közötti megfelelést keresik) vagy irrelevánsnak, vagy más releváns kutatások szerencsétlen megfogalmazásainak kell tekinteni, amelyeknek csupán retorikai vagy meggyôzésbeli értékük van.
[3] Felvetették, hogy a politikai tevékenységnek ez az értelmezése nem kínál normát vagy kritériumot a jó és a rossz politikai tervek megkülönböztetésére vagy két tennivaló közötti választásra. Ez megint csak szerencsétlen félreértelmezése annak, amit mondtam: ,,Mindennek értéke van az összehasonlításban, de nem a mellette állóhoz, hanem az egészhez viszonyítva." Akik megszokták, hogy mindenrôl az ,,igazságossággal", a ,,szolidaritással", a ,,jóléttel" vagy valamilyen más absztrakt ,,alapelvvel" való összefüggésben ítélkezzenek, és nem ismernek semmilyen más gondolkodás- és beszédmódot, azoktól talán érdemes volna megkérdezni, hogy egy ügyvéd a fellebbviteli bíróságon hogyan mutat rá az ügyfelének megítélt kártérítés elégtelenségére. Vajon azt mondja - ,,Ez égbekiáltó igazságtalanság" - és kész? Vagy inkább valami olyasmit várnának tôle, hogy ,,a kártérítés elmarad a becsületsértési ügyekben mostanság megítélt kártérítések szokásos mértékétôl"? És ha ezt mondja vagy valami ilyesmit, akkor helyénvaló-e azzal vádolni, hogy nem kezdett bele semmiféle érvelésbe, nem említett semmiféle normát vagy kritériumot, vagy hogy mindösszesen arra hivatkozott, hogy ,,mi történt legutóbb"? (Vö. Arisztotelész: Analytica Priora. II, 23) N. A. Swanson vajon nincs teljesen megzavarodva, amikor ebben a szellemben nyilatkozik arról a forradalmi felvetésrôl, hogy a krikettben a labdavetônek meg kell engedni, hogy ,,hajítsa" a labdát: ,,a mostani hajítási forma folyamatosan fejlôdött ki az alulról ütött labdától a pörgetett labdán keresztül a felülrôl ütött labdáig, a megszokottól eltérô cselekvések egymást követô törvényességéig." Nos, én azt állítom, hogy a ,,hajításnak nincs helye ebben a sorozatban..."? Vagy G. H. Fender norma és kritérium nélkül érvel, vagy csupán egy ,,megérzést" juttat kifejezésre, amikor azt állítja, hogy a ,,hajításnak" igenis van helye ebben a sorozatban és engedélyezni kell? És vajon tényleg annyira erôltetett leírni, hogy mit végeztünk el itt és másutt a teljes szituáció ,,sugalmazásainak feltárásában"? És bármit is szeretnénk mondani önbecsülésünk fokozása érdekében, vajon ez nem az a viselkedésmód, amely során teret nyernek a bútor, ruha, autó vagy a politizálásra képes társadalmak alakításának változásai?
Vajon sokkal értelmesebb lesz az egész, ha kizárjuk a körülményeket, és átfordítjuk ôket az ,,alapelvek" idiómájába, s a labdavetô úgy kezd érvelni, hogy neki ,,természetes joga" a hajítás? És még ebben az esetben is, vajon kizárhatjuk-e a körülményeket: fölmerülhetne-e egyáltalán a hajítás jogának kérdése, ha nem volna már megengedve a felülrôl ütött hajítás? Mindenesetre talán megengedik nekem, hogy újra elmondjam azt a véleményemet, miszerint az erkölcsi és politikai ,,alapelvek" a hagyományos viselkedésmódok tömörített megfogalmazásai, és egy különös viselkedés összekapcsolása az ,,alapelvekkel" nem az, aminek látni szeretnék (azaz egy olyan kritériumhoz való hozzárendelés, amely azért megbízható, mert mentes az esetlegességtôl, mint az úgynevezett ,,méltányos ár".
[4] Azt állították, hogy a politikában nincs ,,totális helyzet": ,,miért kell feltételeznünk, hogy az Angliának nevezett területen belül... csupán egy társadalom és egy hagyomány létezik? Miért ne lehetne ott két társadalom... mindegyik a maga saját életmódjával?" Egy elmélyültebb kritikus értelmezésében ez filozófiai kérdés is lehetne, amely többet kívánna egy rövid válasznál. De ilyen körülmények között talán elegendô ennyit mondani: elôször is, a homogenitás hiánya nem feltétlenül szünteti meg a hagyomány egyetlen voltát; másodszor, amit mi itt vizsgálunk, az egy törvény által szervezett társadalom, és azt vizsgáljuk, hogy milyen módon reformálódik és módosul törvényi struktúrája (amely minden inkoherenciája ellenére aligha rendelkezhet konkurenciával); és harmadszor, beszéltem arról, amit ,,egyetlen közösségnek" neveztem, s ennek oka a kiindulópontomban keresendô.
[5] És végül, azt mondták, hogy mivel elvetem az ,,általános elveket", semmi eszközt nem kínálok az inkoherenciák kimutatásához és annak meghatározásához, hogy minek kell szerepelnie egy reform napirendjén. ,,Hogyan tárjuk fel, hogy mit sugall egy társadalom [sic!]?" De erre én csak ezt felelhetem: ,,Ön azt szeretné hallani, hogy a politikában, mint egyébként sehol máshol nem, bizonyosan létezik egy tévedhetetlen döntéshozatali módszer arra, hogy mit kell csinálni?" Hogyan dönt a tudós, aki elôtt ott van a fizika jelenlegi állapota az elônyös elôrehaladás irányáról? Vajon milyen gondolatok fordultak meg a középkori építészek fejében, amikor rájöttek arra, hogy nem helyes úgy építkezni kôbôl, mintha fából építkeznének? Hogyan jut egy mûkritikus arra a belátásra, hogy egy kép inkoherens, hogy a mûvész által kidolgozott egyes részletek nincsenek összhangban más részletek kidolgozásával?
J. S. Mill (Autobiography, OUP, 136-137, 144-145) amikor felhagyott az általános alapelvre - akár mint a politikai tevékenység megbízható útmutatójára, akár mint kielégítô magyarázóeszközre - való hivatkozással, ,,az emberi progresszió elméletét", valamint az úgynevezett ,,történetfilozófiát" vette elô helyette. Az itt kifejtett nézet egy újabb stációt képviselhet ezen az intellektuális zarándokúton, azt a stációt, amelyet akkor érünk el, ha sem az ,,alapelv" (azért, mert a konkrét viselkedés puszta mércéjének bizonyul), sem pedig a társadalmi változás jellegére és irányára vonatkozó semmilyen általános elmélet nem kínál már adekvát vonatkoztatási kereteket a magyarázat vagy a gyakorlati viselkedés számára.

Jegyzetek

[1] Eredetileg a London School of Economicson elhangzott székfoglaló elôadás, melyet azóta sokféle nézôpontból véleményeztek. Mostani kiegészítô megjegyzéseim és helyenkénti szövegváltoztatásaim bizonyos félreértéseket kívánnak eloszlatni. Az olvasót azonban arra kérjük, ne feledje, hogy írásunk annak a politikai tevékenységnek a megértésére vagy magyarázatára törekszik, amely meglátásom szerint igazi tárgya lehet a politikai képzésnek. Itt most azzal foglalkozunk, amit az emberek a politikai tevékenység alatt értenek és a politikai viselkedés különbözô stílusaival, elôször is pusztán azért, mert ezek néha elárulják, hogy az érintettek miként értelmezik a politikai tevékenységet, másodszor pedig azért, mert általában (bár szerintem helytelenül) azt gondolják, hogy a magyarázatok a cselekvés igazolásai.
A Political Education elôször 1951-ben jelent meg a Bowes and Bowes által kiadott rövid könyvként. A The Pursuit of Intimations címu függelék a Rationalism in Politics 1962-es eredeti kiadásához készült. Ez az írás a Politikai racionalizmus címmel idén megjelenô Oakeshott-tanulmánykötetbôl származik.
[2] Ez a helyzet például az ún. természeti törvénnyel, akár a politikai tevékenység magyarázatának, akár (helytelenül) a politikai magatartás vezérfonalának tekintik.
[3] Vö.: ,,Az alanyi jogról az az elsô benyomásunk, hogy azt fokozatosan csempészték bele az eljárás hézagaiba." Maine: Dissertations on Early Law and Customs. 389. p.
[4] Például egy olyan társadalom, amelyben a törvényt az isten adományának tekintették.
[5] Lásd The Pursuit of Intimations.
[6] A sugalmazás (intimation) a hagyományban lévô burkolt törekvés, tendencia (a szerk.).
[7] Az orosz forradalomban (ami ténylegesen lezajlott Oroszországban) tulajdonképpen nem az történt, hogy átültettek a valóságba egy absztrakt, Lenin és mások által Svájcban kidolgozott tervet: ez a forradalom az orosz körülmények módosítása volt. És a francia forradalom is sokkal szorosabban kötôdött az ancien régime-hez, mint Locke-hoz vagy Amerikához.
[8] Azok, akik úgy vélik, hogy rendelkeznek a közvetlen úticél (vagyis az elérendô emberi körülmények) világos képzetével, és akik meg vannak gyôzôdve arról, hogy ezeket a körülményeket kell ráerôltetni mindenkire, a fentieket valószínuleg a politikai tevékenység alaptalanul szkeptikus értelmezésének fogják tekinteni; de ezektôl megkérdezhetjük, hogy vajon honnan jöttek, s hogy vajon azt képzelik, hogy a ,,politikai tevékenység" véget ér majd azon körülményeknek a megteremtésével. S ha egyetértenek azzal, hogy valamilyen, még távolabbi cél is felmerülhet, akkor ebben az esetben vajon nem rejlik-e benne a politikának mint nyitott végu tevékenységnek általam kínált értelmezése? Vagy szerintük a politizálás nem más, mint a szükségszeru viszonyok megteremtése egy csoport számkivetett számára, akik mindig készenlétben tartják azt a gondolatot, hogy ôk ,,megmentésre" szorulnak?
[9] Zavarba ejtett az a kritikus, aki ,,némi misztikus jelleget" vélt fölfedezni ebben a fejezetrészben: szerintem ugyanis ez itt rendkívül tényszeru leírása minden tradíciónak - az angol szokásjognak, az úgynevezett Brit Alkotmánynak, a keresztény vallásnak, a modern fizikának, a krikettjátéknak vagy a hajóépítésnek.