Hosszú távú trendek
A termékenység csökkenése mindig is kíváncsisággal vegyes érdeklôdést, nemritkán aggodalmat váltott ki a társadalom jövôje iránt felelôsséget érzô emberekbôl. A tartós csökkenés kezdeti jelei már a múlt század utolsó évtizedében jelentkeznek, a századfordulót követô évtizedekben pedig felgyorsulnak. Ennek magyarázatául az életviszonyokról való felfogás megváltozását, az egyéni igények növekedését és a családfenntartásra vonatkozó felelôsségérzet csökkenését, vagyis erkölcsi tényezôket hoznak fel a korabeli elemzôk. ,,Mindezen a születések számára befolyást gyakorló, erkölcsileg ható tényezôk az utóbbi idôben tudvalevôleg általában oly irányzatot vettek, hogy a születések számára apasztólag hatottak." Az elsô világháború mély sebet ütött a születési mozgalomban, megtörte az addigi népességfejlôdést és hosszú idôre szóló nyomot hagyott a népesség korfáján. A háborús évek alatt kevesebb mint felére esik vissza az élve születések száma. Az ország emberi vesztesége - csak az elmaradt születések révén - legalább egy és negyedmillió lélekre becsülhetô. A háborút közvetlenül követô években sokan azt várták, hogy a születések száma visszatér az elsô világháború elôtti szintre és pótolja a világháborús születéskiesést. Ez az elképzelés azonban nem vált be. 1919-ben és az azt követô években megemelkedett ugyan a születések aránya, de egyetlen évben sem érte el az elsô világháború elôtti szintet. Az ezt követôen megindult lassú, de folyamatos csökkenés a gazdasági világválság éveiben gyorsul fel. Ekkor már világossá válik, hogy ,,a születési szám zsugorodása nem egyedül a háború következménye, hanem bekövetkezett volna akkor is, ha a 4 és 1/2 éves háború fergetege nem seperte volna végig Európát". Míg korábban az okok között elsôsorban erkölcsi és nem gazdasági tényezôk szerepelnek, most már megjelennek és keményen hatnak a gazdasági tényezôk is a demográfiai magatartásokra. ,,Valószínu, hogy közel jártunk a lényeghez, ha a romló gazdasági viszonyokat, az önzést, az individualizmust, a hitetlenséget, a politikai viszonyokat és az akaratot, illetôleg a nem akarást állítjuk oda bunbakul. Ezeknek a tényezôknek egyenként való vagy kölcsönös hatása teremtette meg a »kis családot«, amelyben egy vagy egy gyermek sincs - írják a korabeli szerzôk az 1937-ben megjelent népmozgalmi kiadványban. Az 1930-as évek elején a termékenység szintje már csak alig több mint fele a századfordulón mért értéknek. Összességében a századfordulót követô elsô negyven évben a teljes termékenységi arányszám több mint felére esik vissza, tehát évtizedenként 13-14 százalékkal csökkent.
A termékenység ilyen mértéku visszaesése óhatatlanul felveti a születéskorlátozás kérdését. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a születéskorlátozás nem oka a termékenység csökkenésének, hanem eszköze a nem kívánt terhesség megakadályozásának. A terhességek muvi megszakítása pedig káros és nemkívánatos módja a születéskorlátozásnak, és nem tekinthetô a fogamzásgátlás alternatívájának. A két világháború között minden valószínuség szerint erôteljesen terjed a születéskorlátozás gyakorlata, de mérhetô adatok hiányában csak az általános termékenység csökkenésének mértékébôl lehet elterjedtségére következtetni. Egyes becslések szerint az 1930-as években százezerre tehetô az illegálisan végrehajtott muvi vetélések száma (Mikolás M. 1980). Az okokat ezúttal is az elsô világháborús évek utóhatásával és az erkölcsi értékek romlásával indokolják; ,,valószínu tehát, hogy a háború erkölcsi fertôjének rovására esik a védekezés általánosabb megismerése, vagy a magzatelhajtások surubb igénybevétele s a társadalom megbocsátó szemet hunyása e törvénybe is ütközô cselekmények felett".
A második világháború nem hagyott olyan mély nyomot a születéskiesésben, mint az elsô, és a világháborút követôen sem történt látványos termékenységemelkedés a kiesések pótlására. Az 1950-es évek elején azonban csökkenni kezdett a születésszám és ez politikai kérdéssé tette a születési mozgalom ügyét. Az ekkor bevezetett szigorú abortusztilalom jelentôs születésszám-emelkedést eredményezett. A szigorú tiltás csak egy évig volt életben, 1954-ben már enyhítésre került sor, 1956 júniusától pedig lényegében feltétel nélkül engedélyezték a terhességmegszakításokat. Mivel a mai értelemben vett korszeru fogamzásgátló eszközök még nem álltak rendelkezésre, rohamosan emelkedett az abortuszok száma. Ezzel párhuzamosan a születési mozgalom újabb ,,mélyrepülése" indult el, amit elsôsorban a radikális társadalmi-gazdasági változások váltottak ki, amelyek mind hatással voltak az egyéni és családi életre és ezen keresztül a családok által kívánt gyermekszámra.
A teljesség igénye nélkül csak megemlítjük, hogy az erôltetett iparosítással egyidejuleg az eddig háztartásban otthon dolgozó nôk jelentôs tömegei váltak foglalkoztatottakká, vállaltak munkát, gyakran nem is a lakóhelyükön. Az egyéni parasztgazdaságok megszüntetése jelentôs területi és társadalmi mobilitással járt együtt, ami fôleg a községekbôl a városokba, a mezôgazdaságból az iparba irányult. A nôk munkába állása együtt járt képzettségi szintjük emelkedésével, több idôt kellett tölteniük tanulással, önképzéssel. Mindezekkel párhuzamosan változott a családok társadalmon belüli helyzete, a gyermekeknek pedig a családon belüli szerepe.
A termékenység zuhanásszeru csökkenése az 1960-as évek elején érte el mélypontját, ami egyben azt is jelentette, hogy akkor világviszonylatban Magyarországon volt a legalacsonyabb a születési arányszám. A születésszám tartósan alacsony szintje elôrevetítette népesedési helyzetünk kedvezôtlenné válását, ami hosszabb távon a népesség jelentôs elöregedéséhez, a népesség létszámának csökkenéséhez és a kedvezôtlen korösszetételbôl adódó társadalmi-gazdasági és szociális gondokhoz vezethet. A kialakult kétkeresôs családmodell és a nôi foglalkoztatottság csaknem teljes köruvé válása mellett a gyermekek döntô többsége keresô anyáktól született. Nyilvánvalóvá vált, hogy a születési kedv növelését ösztönzô eszközökkel, fôleg az anyai és a munkahelyi hivatás közötti feszültségek enyhítésével kellene elérni. Ilyen meggondolások és elôzmények után történt a gyermekgondozási segély (GYES) intézményének a bevezetése 1967-ben. A GYES bevezetését követôen emelkedett ugyan a születések száma, de az egyszeru reprodukciót biztosító termékenységi szintet nem sikerült elérni. Az 1973. évi népesedéspolitikai határozatnak, és az ezt követôen életbe lépett intézkedéseknek ennek biztosítása volt az alapvetô célja. Az intézkedések sokoldalúan kívánták ösztönözni a gyermekvállalási kedvet, anyagi, tudati és jogi eszközöket egyaránt felhasználva. A termékenység emelkedése azonban ezúttal sem bizonyult tartósnak és mindössze néhány évig haladta meg az egyszeru reprodukciós szintet. 1976-tól elôször kisebb mértékben, majd erôteljesebben kezdett visszaesni a termékenység és 1980-ban már ismét alacsonyabb volt, mint 1973-ban, tehát az intézkedések bevezetése elôtt.
Az 1980-as évek elejére minôségileg új, korábban nem tapasztalt népesedési helyzet állt elô. Megszunt a népesség természetes szaporodása, megindult a népességszám csökkenése. Az okok között nemcsak a születésszám visszaesése, hanem a halálozások számának emelkedése is közrejátszott. Az új népesedési helyzet a népesedéspolitika újragondolását és tartalmának bôvítését is igényelte. Szükségessé vált egy hosszabb távra szóló népesedéspolitikai koncepció kidolgozása, amely már - valamennyi fontosabb népmozgalmi esemény, a születések és a halálozások mellett - a családok kérdéskörét is magában foglalja.
A hosszú távra szóló népesedéspolitikai koncepció meghirdetésére 1984 októberében került sor. A határozat alapvetô célként a népességcsökkenés folyamatának mérséklését, nagyobb távlatokban megállítását, majd a kedvezôbbé váló népesség-összetétel mellett a népességgyarapodás elérését tuzte ki. E cél elérése érdekében egyenrangú feladatként jelölte meg a termékenység és a születésszám emelését, a halandósági viszonyok javítását és a család szerepének erôsítését. Az ezt követôen bevezetett intézkedések közül talán a legfontosabb a gyermekgondozási segélynek a gyermekgondozási díjjal (GYED) való részbeni felváltása. A GYED alapvetô célja az volt, hogy a társadalom valamennyi rétegének gyermekvállalását támogassa, csökkentse a termékenység társadalmi különbségeit, elismerje a gyermekvállalás társadalmi hasznosságát a szülôképes kor idôsebb korosztályainál és a magasabb jövedelmu keresô nôknél. Ezzel egyidejuleg számos más szociálpolitikai kedvezmény is életbe lépett, fôleg a lakásépítkezések területén. Az intézkedések eredményeként némileg emelkedett a naptári éves termékenység és az 1990-es évek elejéig magasabb szinten volt, mint az 1984 elôtti években.
Az 1990-es évek elsô felének gyorsuló ütemu népességcsökkenése újabb cselekvésre ösztönözte a kormányzatot. 1994 márciusában újabb kormányhatározat született a távlati népesedéspolitika alapelveirôl. A határozat rögzíti azokat az alapelveket és célkituzéseket, amelyeket a családok stabilitása, a születendô gyermekek számának növelése és a halandóság csökkentése érdekében az érintett tárcáknak tevékenységük során figyelembe kell venniük. Konkrét intézkedésekre a kormányváltás miatt már nem kerülhetett sor, sôt ellenkezôleg, az érvényben levô családi, anyai és gyermektámogatási rendszereket fokozatosan leépítették az ezt követô években. A termékenység újabb zuhanásnak indult.

Rendszerváltás és termékenység
Ha igaz az állítás, hogy a társadalmi-gazdasági környezet meghatározó módon befolyásolja a demográfiai magatartásokat, és valós az a nézet, hogy a társadalmi és gazdasági folyamatok gyors változása maradandó nyomot hagy a népesedési trendekben, akkor a kilencvenes évek születési mozgalmának alakulása kiváló lehetôséget nyújt e kapcsolat elemzésére. 1990 és 1999 között az élveszületések száma csaknem 31 ezer újszülöttel lett kevesebb, az általános termékenység szintje 24%-kal, a teljes termékenységi arányszám 29%-kal csökkent. A visszaesés mértéke még jelentôsebb, ha csak az 1991-1999 között eltelt hét esztendôt tekintjük. Mint ismeretes, hazánkban a rendszerváltást követô elsô két évben - 1990-ben és 1991-ben - nem csökkent, hanem ha kis mértékben is, de emelkedett a születések száma és a termékenység színvonala. A hanyatlás 1992-ben indul meg, majd az évtized közepétôl felgyorsul. Így a születések száma 1991-hez viszonyítva csaknem 32 ezer fôvel, a teljes termékenységi arányszám értéke pedig 30%-kal lett alacsonyabb 1998-ra.
Mint láttuk, a magyar születési mozgalom elmúlt ötven éves történetében nem egyedi ez a jelenség, sôt kétszer is elôfordult a termékenység hasonló vagy ennél nagyobb mértéku drámai visszaesése. Az 1950-es évek abortusztilalmát követôen 40%-kal esett a termékenység szintje 1954 és 1962 között, húsz évvel késôbb pedig, az 1970-es évek közepén jelentkezô ,,baby boom"-ot követôen, 27%-kal csökkent a termékenység 1975 és 1983 között. Természetszeru, hogy az a társadalmi-gazdasági környezet, amely ilyen nagy mértékben és negatívan befolyásolta a gyermekvállalási kedvet, merôben eltérô volt mindhárom vizsgált idôszakban, és lényegesen különböztek a demográfiai feltételek, illetve indokok is. Az 1950-es évek termékenységének csökkenésében jelentôs szerepe volt annak a gyors, gyakran sokkoló hatású társadalmi átalakulásnak, amely elsôsorban a családokat érintette, ugyanakkor a visszaesés mértékét növelte, hogy mindez egy jelentôs születésszám-emelkedést követôen történt, amit egy néhány évig tartó teljes abortusztilalom idézett elô. Az 1970-es évek közepének ,,baby boom"-ja részben generációs tükörképe a húsz évvel korábbi születéseknek, de itt már jelentôs szerep jut a gyermekvállalást elôsegíteni szándékozó családtámogatási rendszereknek is. Az 1956-ot követô teljes liberalizálás óta elsô alkalommal ekkor kerül sor az abortuszok engedélyezésének szabályozására is. Az ezt követô születésszám-csökkenés bár jelentôs, de kisebb mértéku, mint a korábbi, és fôleg demográfiai okokkal magyarázható. Nevezetesen lényegesen csökkenni kezd a fiatal szülôképes korba lépô nemzedékek létszáma, másfelôl az elôrehozott szülések mintegy ellenhatásaként visszaesik a naptári éves termékenység.
Az elmúlt évtized születésszám- és termékenységcsökkenésének számos olyan új vonása van, amely lényegesen különbözik az elôzôleg vizsgált két periódustól. Kétségtelen tény, hogy az 1990-es évek társadalmi és gazdasági átalakulása jelentôségét, tartalmát és minôségét tekintve nem hasonlítható az elmúlt ötven év egyetlen idôszakához sem, a termékenységre gyakorolt hatását nézve mégis az ötvenes évek történéseire emlékeztet. Lényeges különbség azonban az 1950-es és az 1970-es évekhez viszonyítva is, hogy a csökkenést nem elôzte meg olyan külsô, népesedési célú ,,beavatkozás", amely jelentôs születésszám-emelkedést eredményezett volna. A családtámogatási rendszerek fenntartása, sôt kiszélesítése, késleltette és mérsékelte ugyan a termékenység visszaesését a kilencvenes évek elején, az abortuszok engedélyezésének törvényi újraszabályozása azonban egyáltalán nem érintette a már kialakult csökkenô termékenységi irányzatot a magzatvédelmi törvény bevezetését követô években. Tény ugyanakkor az is, hogy az 1990-es évek közepétôl felgyorsul a visszaesés mértéke, amelyben már a családtámogatási rendszerek átalakításának, illetve megvonásának kezdeti hatásai jelennek meg.
Feltunô, hogy a születésszám-csökkenés minden várakozás és elôrejelzés ellenére folyamatos. Az 1990-es évek elején készült népesség-elôreszámítás valamennyi változata az 1995-1999 közötti idôszakra éves átlagban magasabb születésszámot prognosztizált, mint az 1990-1994 közötti évekre. Tette ezt abból kiindulva, hogy a ,,Ratkó-gyermekek" gyermekei ekkor lépnek húszas éveikbe, szülôképes koruk legtermékenyebb idôszakába. Jóllehet nem volt várható egy - a húsz évvel ezelôttihez hasonló - születési hullám kialakulása, arra számítani lehetett, hogy a csökkenô termékenységet némileg ellensúlyozza a szülôképes korba lépô generációk nagyobb létszáma, és ez, ha idôlegesen is, születésszám-emelkedéssel jár együtt. A várakozásoknak pont az ellenkezôje történt, felgyorsult a csökkenés mértéke a fiatalok gyermekvállalási kedvének drasztikus visszaesése miatt. A ,,Ratkó-gyermekek" unokái egyelôre nem születnek meg.

1. ábra. Teljes termékenységi arányszám* 1947-1999**
** Egy nô élete folyamán születendô gyermekeinek átlagos száma az adott év termékenységi viszonyai mellett.
** Elôzetes adat.

Meddig csökken még a termékenység? Az elmúlt ötven év ciklusainak és a termékenység hullámzásának mindig volt egy olyan pontja, amikor a csökkenô trend megállt és emelkedésbe ment át. Ez a mélypont azonban egyre alacsonyabb szintre került, az ezt követô emelkedés során pedig a termékenység már soha nem érte el azt a szintet, amelyrôl csökkeni kezdett (1. ábra). Igaz ez a megállapítás akkor is, ha eltekintünk az 1950-es és az 1970-es évek közepének kiugróan magas termékenységétôl, amelyben ,,külsô hatások" is szerepet játszottak, és a csökkenés kezdeti idôpontjaként a jelzett évtizedek elejét tekintjük. Az elsô mélypont az 1962. év 1,79-os teljes termékenységi arányszámmal, amely a késôbbiek során már meg sem közelíti az ötvenes évek elejének 2,50 körüli szintjét. A második mélypont az 1983-1984-es évek 1,73-os értékkel, amely azóta még soha nem emelkedett 1,90 fölé, így nem érte el az 1970-es évek elejének szintjét, amihez a csökkenés kezdetét viszonyítottuk. A harmadik mélypont az 1999. év 1,30-os teljes termékenységi arányszámmal, ami remélhetôleg a visszaesés végét jelenti, mivel a 2000. év elsô két hónapjának adatai szerint a születések száma mérsékelt 4,4%-os emelkedést mutatott az elôzô év hasonló idôszakához képest. Az 1999. évi születésszám már csak kevesebb, mint fele az 1970-es évek közepén született nemzedékek létszámának. Ha ezt tekintjük az újabb mélypontnak, akkor ugyancsak kérdéses, hogy egy emelkedô irányzat ismét eléri-e az 1990-es évek elejének 1,80 körüli szintjét, nem beszélve az egyszeru reprodukciót biztosító termékenységrôl, amelyet távlatilag mindenképpen el kellene érni. Ezért is érdemelnek különös figyelmet a termékenység jelenlegi irányzatai, mivel minôségileg különböznek a korábbi trendektôl. Lassan már hozzászokunk az évtizedek óta tartó egyszeru reprodukció alatti termékenységhez, de az ilyen mértéku távolodás a népesség reprodukciós erejének és képességének olyan meggyengülését jelenti, amely nemcsak a távoli jövôbe helyezi, de meg is kérdôjelezi az egyszeru reprodukció újbóli biztosításának lehetôségét.

Változások a családalapítási és gyermekvállalási stratégiákban
A családalapítási szokásokat hosszú idôszakon keresztül a fiatalkori házasságkötés és a fiatalon vállalt anyaság jellemezte. Nem volt jellemzô az akaratlagos gyermektelenség, mindenki kívánt legalább egy gyermeket, általánossá vált a kétgyermekes családmodell. Ritka volt a 30 vagy 35 év feletti gyermekvállalás, alacsony volt a házasságon kívüli születések aránya. E termékenységi minta változásának elsô jelei már az 1980-as évek elején megjelentek, az 1990-es években pedig egyre határozottabbá váltak. Ez a korábbiaktól eltérô gyermekvállalási szokások kialakulásához vezetett, ami fôleg a szülô nôk korösszetételében okozott jelentôs változásokat. Erôsen visszaesett a fiatalok - fôleg a 25 éven aluliak - gyermekvállalási kedve, így a nôk jóval kisebb arányban szülték meg az elsô és a második gyermeküket nôk 20, illetve 25 éves korukig, mint korábban. A 25 vagy 30 év feletti gyermekvállalás egyelôre nem tudja kompenzálni a fiatalkori születéskiesést. Fôleg ezért esik évrôl évre a születések száma. Az 1990-es években a 20 év alatti nôk termékenysége 38%-kal csökkent, a legtermékenyebb korú 20-24 éveseké pedig a felére zuhant. Ennek eredményeként hetven év óta ismét a 25-29 éves nôk körében lett a leggyakoribb a gyermekvállalás a 20-24 éves életkor helyett. A 30 év feletti nôk gyermekvállalási kedve viszont némileg emelkedett az utóbbi években, és még mindig magasabb, mint tíz vagy húsz évvel ezelôtt volt (2., 3. ábra). Századunk folyamán elôször figyelhetô meg tartósan az a jelenség, hogy a termékenység csökkenése az anyák ,,öregedésével" jár együtt. Emelkedik az anyák átlagos életkora gyermekük világra hozatalánál. A késôbbi házasságkötés és gyermekvállalás miatt 1990 óta 1,7 évvel emelkedett és 25 évet ért el a házas nôk átlagos életkora elsô gyermekük megszülésénél (4. ábra).
Az 1999. évi születésszám minden tekintetben történelmi minimumot jelent az ország demográfiai történetében. A 95 ezerre becsült születésszám nemcsak a kritikusnak mondott százezer fô alá esett, hanem nagyságában is csak a fele (!) akkora, mint az 1970-es évek közepén született nemzedékeké. Ilyen születésgyakoriság mellett 100 nô mindössze 130 gyermeket hozna világra élete folyamán, és ez csaknem 40%-kal marad el az egyszeru reprodukciót biztosító szinttôl. Más szóval, az elmúlt évben született gyermekek létszáma ilyen mértékben marad el a szülônemzedékek létszámától.

2. ábra. Korcsoportos élveszületési arányszámok, 1980-1999*
*Elôzetes, részben becsült adatok.
A születésszám jelentôs csökkenése ellenére tovább emelkedett a házasságon kívüli születések száma és aránya. Miközben az összes születések száma 1990-1999 között csaknem 31 ezer fôvel csökkent, ezen belül a házasságon kívüli születéseké 10 ezer újszülöttel lett több. Csak az 1990-es években több mint kétszeresére (!) emelkedett a nem házas születések aránya, az 1980-as évek elejéhez képest pedig több mint 3,5-szeres a növekedés. 1999-ben az összes születések 27,9%-a származott nem házas nôktôl, míg 1990-ben 13%, 1980-ban pedig 7,1% volt az arányuk.

3. ábra. Korspecifikus termékenységi arányszámok

A házasságon kívüli születések több mint 80%-a hajadonoktól, 16%-a pedig elvált nôktôl származik. A hajadonok gyermekvállalása különösen az elmúlt néhány évben emelkedett dinamikusan, és csak az 1990-es évek eleje óta észlelhetô, hogy termékenységük meghaladja az elvált nôkét. Az összes házasságon kívüli születés csaknem 1/4-e tizenévesektôl, mintegy 60%-a pedig 25 évnél fiatalabb nôktôl származik. Minél fiatalabb korban következik be a terhesség és az ezt követô gyermekvállalás, annál nagyobb az esélye annak, hogy a gyermek házasságon kívül születik (5. ábra). A 20 évesnél fiatalabb anyáknál minden tíz gyermek közül hét születik házasságon kívül, ami 3,5-szeres növekedést jelent 1980 óta. Dinamikáját tekintve még jelentôsebb - négy-ötszörös - az emelkedés a 20-29 éves nôknél. Miközben tehát egyre ritkább a fiatalkori gyermekvállalás, ha ez mégis bekövetkezik, akkor ez jóval gyakrabban történik házasságon kívül, mint a múltban. E mögött az együttélés terjedése húzódik meg, amit reprezentatív vizsgálatok eredményei is igazolnak. Ezek szerint a mai fiataloknál az elsô partnerkapcsolat létesítésénél háromszor-négyszer gyakoribb az együttélés, mint az szüleiknél, a mai 40 év körüli nôknél volt húsz évvel ezelôtt.

4. ábra. Az anyák átlagos életkora gyermekük születésekor 1980-1998

A házasságon kívül született gyermekeknél az átlagosnál magasabb a koraszülöttek, a halva születettek és a csecsemôhalálozások aránya, és a nem házasok körében jóval több az olyan fogamzások hányada, amely magzati veszteséggel végzôdik (spontán vetélések, abortuszok). Jelenleg az újszülöttek valamivel több mint 8%-a koraszülött, a szülôk körében csaknem 12% azok aránya, akiknél az anya vagy eltartója munkanélküli, és az anyák 5%-a az általános iskola nyolc osztályát sem végezte el. Ez utóbbiak aránya 1990 óta némileg emelkedett a szülô nôk között, jóllehet a szülôképes korú nôi össznépesség körében arányuk csökkent. Az 1996. évi mikrocenzus adatai szerint mindössze 3%-ot tett ki az általános iskola nyolc osztályánál alacsonyabb végzettségu nôk hányada.
Az 1990-es évek trendjei a születések és a muvi vetélések kapcsolatának újragondolására késztetnek. Most fordul elô elôször, hogy mindkét szülészeti esemény folyamatosan, tartósan és jelentôsen csökken. Az 1953. évi

5. ábra. Házasságon kívüli élveszületési arányok az anya kora szerint

abortusztilalom és az 1973. évi engedélyezési szigorítás azt a látszatot keltette, hogy közvetlen és negatív kapcsolat van a két szülészeti esemény között, mivel mindkét esetben az abortuszok jelentôs csökkenése a születésszám jelentôs emelkedésével járt együtt. Az 1990-es évek termékenységének visszaesése azonban nem járt együtt a muvi vetélések emelkedésével. Az 1990. évi 90,4 ezerrôl 1999-ben 65,5 ezerre csökkent a terhességmegszakítások száma, ami 28%-os javulást jelent. A csökkenés nem volt egyenletes, a legnagyobb mértéku (14%-os) 1993-ban, a magzatvédelmi törvény bevezetésének évében volt. A terhességek megszakítása a 25-29 éves nôk körében a leggyakoribb, de a 20-24 éves fiatalok is gyakrabban alkalmazzák a családtervezésnek ezt a nem kívánatos eszközét, mint a 30 év feletti korosztályok. Társadalmi, egészségügyi és szociális szempontból egyaránt külön figyelmet érdemel a ,,tizenévesek" terhességmegszakítási gyakorlata. Ebben a korosztályban a legmagasabb az elsô terhességüket megszakítók és a gyermek nélkül abortuszon átesettek aránya. A 20 év alatti fiataloknál volt a legkisebb javulás a magzatvédelmi törvény bevezetését követôen (alig 6%-os a csökkenés 1993-ban), jelenlegi abortuszgyakoriságuk pedig még mindig magasabb, mint az 1980-as évek elején volt. A szülési kedv visszaesése is közrejátszik abban, hogy 1998-ban 100 élve születésre 104 terhességmegszakítás jutott, és 100 felismert terhességbôl 48 végzôdött abortusszal ebben a korosztályban. Mindkét érték magasabb, mint 1992-ben, a magzatvédelmi törvény bevezetése elôtt volt (6. ábra).
 
 

Termékenységi arányszám Abortuszarányszám
6. ábra. Korspecifikus termékenységi és abortuszarányszámok
A házasságkötés és a gyermekvállalás közötti korábbi szoros kapcsolat gyengülni látszik a házasságon kívüli szülések növekvô szerepe miatt. Mindemellett a születésszám csökkenése kapcsolatba hozható a családalapítási szokások dinamikus változásával. Erôteljesen csökkent a házasodási kedv, és minél fiatalabb az életkor, annál jelentôsebb a visszaesés mértéke. 1990 és 1999 között 1/3-dal csökkent a házasságkötések száma. A házasságkötések folyamatos csökkenése azért is feltunô, mert jelenleg mintegy százezer fôvel magasabb azon generációk létszáma, akiknél korábban a leggyakoribb volt a házasságkötés (1974-1977 között született 22-25 éves nemzedékek). A nem házas családi állapotú férfiakra és nôkre jutó házasságkötési arányszámok több mint 40%-kal csökkentek az 1990-es években. A visszaesés tehát jóval nagyobb, mint a termékenység esetében. Hosszú évtizedeken keresztül a nôi házasságkötés a 20-24 éves korcsoportban volt a leggyakoribb. 1997-tôl ez megváltozott és áttolódott a 25-29 éves korcsoportra. Emelkedik az elôször házasulók átlagos életkora, határozottan kitolódik a családalapítás és az elsô gyermekvállalás idôszaka. Az elôször házasságra lépô férfiak és nôk átlagos életkora két évvel emelkedett az 1990-es években. Ennek eredményeként 1998-ban a nôtlen férfiak átlagosan 26,4 évesek, a hajadon nôk pedig 23,8 évesek voltak a ,,boldogító igen" kimondásakor. A házasságok mérlege 20 év óta negatív eredményt mutat, vagyis több házasság szunik meg válás és özvegyülés által, mint amennyi új köttetik. Az elmúlt évben e tekintetben is negatív rekord született, mivel csaknem 40 ezerrel több házasság szunt meg, mint amennyi létrejött.
A családi élet stabilitását leggyakrabban a felbomlott házasságokkal mérik. Az utóbbi években csökkent a házasságok stabilitása, amit a válások ismételten emelkedô irányzata mutat. A válások száma hosszú idôszakú emelkedés után az 1980-as évek második felében tetôzött közel 30 ezer válással, majd az 1990-es évek elején érte el lokális minimumát 21 ezer házasságfelbomlással. Az emelkedô irányzat az utóbbi három évben gyorsult fel. Az elmúlt évi 26 ezerre becsült válás azt jelenti, hogy minden 1000 házasságkötésre 571 válás jutott. Míg a nôi házasságkötés és a gyermekvállalás egyre késôbbi életkorra tolódik, a válások a 20-24 éves életkorban a leggyakoribbak. A válások 17%-a a házasság elsô három évében történik és csaknem felénél tíz évnél rövidebb ideig éltek együtt házasságban a párok. A válások 73%-ánál legalább egy közös gyermek született a korábbi házasságból, és összességében évente 31 ezer gyermek további sorsát érintik. Ezek 80%-a közös kiskorú gyermek. A bontóperek 72%-át a volt feleség kezdeményezi, és az esetek döntô többségében a gyermek(ek) elhelyezése is a volt feleségnél történik.

Területi különbségek
Miközben az általános termékenység csökkenése az ország valamennyi területi egységénél megfigyelhetô, a területi különbségek alakulása nem egyértelmu. A városok és a községek közötti termékenységkülönbség mérsékelten növekedett 1990 és 1998 között. A fôváros átlagosnál gyorsabb ütemu termékenység-visszaesése miatt a területi különbségek 32%-ról 40%-ra nôttek Budapest és a legmagasabb termékenységu Szabolcs-Szatmár-Bereg megye között. A fôváros 1998. évi 1,05-os teljes termékenységi arányszáma már alatta marad a világ legalacsonyabb termékenységu országainak, Olaszország és Spanyolország hasonló mutatóinak. Figyelmet érdemel, hogy a vizsgált idôszakban a termékenység visszaesésének üteme nem a fôvárosban volt a legjelentôsebb. Az országos 28%-kal szemben 33-38%-os volt a termékenység csökkenése Fejér, Gyôr-Moson-Sopron, Bács-Kiskun, Tolna és Veszprém megyében. A hagyományosan magas Szabolcs-Szatmár-Bereg és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a legkisebb a csökkenés mértéke: 18%, illetve 22%. Így a legmagasabb termékenységu megyék változatlanul az ország keleti, északkeleti részén találhatók, a legalacsonyabbak pedig a közép- és nyugat-dunántúli régiókban. Budapestet követôen a legalacsonyabb termékenységu megyék Gyôr-Moson-Sopron, Zala, Vas, valamint Veszprém és Fejér megyék voltak 1998-ban, mind 1,25 alatti teljes termékenységi arányszámmal (7. ábra).
A kor szerinti termékenységi különbségek igen jelentôsek területenként. A fiatal, 25 év alatti korosztályok termékenységében több mint háromszoros
 

7. ábra. Teljes termékenységi arányszám terület szerint 1998

különbségek is elôfordulnak, és ezek növekedést mutatnak 1990-hez viszonyítva. A 30 év feletti nôk kisebb mértéku termékenységcsökkenése viszont a területi különbségek mérséklôdésével járt együtt. Feltunô, hogy a 30-39 éves nôk termékenysége országos viszonylatban Budapesten a legmagasabb, és a 30-34 évesek szülésgyakorisága csak a fôvárosban haladja meg a 20-24 éves nôk termékenységét.
A házasságon kívüli születések aránya több mint kétszeresére nôtt 1990 és 1998 között. Az emelkedés azokban az északnyugat-dunántúli megyékben a legdinamikusabb, ahol korábban viszonylag alacsony volt az ilyen újszülöttek aránya. A területi különbségek csökkentek, de így is csaknem kétszeres a különbség a legalacsonyabb arányú Vas megye (17,2%) és Budapest között, ahol minden 100 gyermek közül 31 házasságon kívül jött világra 1998-ban. A termékenység szintje és a házasságon kívüli születések aránya között igen nehéz összefüggést felfedezni a területi különbségek alapján. A legmagasabb és a legalacsonyabb házasságon kívüli születési arányok egyaránt az alacsony és közepes termékenységu megyékre jellemzôk, míg a magas termékenységu megyéknél ezek az arányok nem kirívóan magasak. A területi különbségek sokféleségét inkább a kulturális hagyományok motiválhatják, nem pedig a városi népesség aránya, mivel érdekes módon a városok és a falvak házasságon kívüli születési arányai között alig van különbség és nem ritkák azok az évek, amikor a falvakban magasabbak ezek az arányok, mint a városokban. 1998-ban az észak-alföldi és a dél-dunántúli községi lakosság körében rendre magasabb volt a házasságon kívül születettek aránya, mint a városokban élôk között.
A teljes termékenységi arányszám alapján a bruttó reprodukció területi különbségeire is következtetni lehet. A bruttó reprodukció jelentôsége abban van, hogy a szülôképes korú halálozás kiiktatásával mutatja a népesség utánpótlásának mértékét. E mutató 1998. évi értéke 35%-kal jelezte alacsonyabbnak a született gyermekek létszámát szülôi nemzedékekhez viszonyítva, még akkor is, ha az újszülött leánygyermekek közül senki sem halna meg 50 éves koráig. A területi különbségek a termékenységhez hasonlóan jelentôsek. E mutató alapján utoljára 1991-ben volt biztosítva az egyszeru reprodukció a két legmagasabb termékenységu, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Azóta nincs az országnak olyan nagyobb területi egysége, ahol a propagatív korú halálozás teljes kiiktatása ellenére a népesség utánpótlása biztosítva lenne. Az 1998. évi termékenységi viszonyok mellett a legmagasabb termékenységu Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 14%-os, a legalacsonyabb termékenységu Budapesten pedig 50%-os volt a bruttó reprodukciós hiány.

Reprezentatív vizsgálatok eredményei
A családi élet, a gyermekvállalási szokások és a családstabilitás kérdéseinek egy sajátos vetületét mutatják a reprezentatív vizsgálatok eredményei. Ezek a tényleges magatartások és gyakorlat mellett a szándékok, preferenciák és indítékok, a vélt vagy valós okok és a várható következmények feltárására is lehetôséget nyújtanak. E vizsgálatok eredményei szerint a késôbbi családalapítás és az együttélés terjedése nem feltétlenül jelenti a házasság intézménye iránti bizalom megrendülését. A fiatalok döntô többsége a házasságon alapuló családi élet híve, ugyanakkor toleráns, és elfogadhatónak tartja a házasságon kívüli partnerkapcsolatot és gyermekvállalást. Egyelôre kevés jel utal arra, hogy az együttélést a házasság alternatívájának tekintsék. A családalapítás és gyermekvállalás késôbbre halasztása összefügg a képzettségi szint emelkedésével, a munkahelyi, anyagi és gazdasági biztonság megteremtésének igényével. Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy a fiatalok körében is erôsödik az egyéni érdekek érvényesítésének igénye, és a választási lehetôségek sokfélesége közül egyre inkább elkerülik vagy elhalasztják a hosszabb távra szóló és kötöttségekkel járó döntéseket.
A gyermekvállalási szándékokat kutató családtervezési vizsgálatok eredményei szerint hazánkban változatlanul nem jellemzô az akaratlagos gyermektelenség, mindenki szeretne legalább egy gyermeket, és továbbra is a kétgyermekes családmodell megvalósítása a leggyakoribb. Az 1990-es évek termékenységi trendjeit tekintve különösen a fiatalok gyermekszámmal kapcsolatos elképzelései érdemelnek figyelmet. Az eredmények szerint az a tény, hogy a fiatalok egyre kevésbé kötnek házasságot és vállalnak gyermeket, nem jelenti azt, hogy kevesebb gyermeket is kívánnának családjukba, mint a múltban szüleik. Tény viszont az is, hogy egyre nô a különbség a jövôbeni szándékot kifejezô családtervek és az aktuális termékenység szintje között. Az 1999. évi termékenységi viszonyok mellett egy nônek átlagosan 1,30 gyermeke születne élete folyamán, ezzel szemben a kívánt gyermekszámok rendre meghaladják a kétgyermekes családnagyságot. Ez más szóval azt jelenti, hogy jelentôs kivárási, illetve idôzítési elem található a fiatalok jelenlegi termékenységi magatartásában. Míg az 1970-es években a szülések elôrehozatala okozott jelentôs emelkedést a naptári éves termékenységben, most fôleg a fiatalok késôbbre halasztott szülései csökkentik a naptári éves termékenységet és a születések számát.
A fiatalkori gyermekvállalás késôbbre halasztása önmagában nem tekinthetô negatív jelenségnek akkor, ha itt valóban csak idôzítési szándékokról van szó. A gyermektelen évek elôsegíthetik a partnerek felkészülését a felelôsségteljesebb gyermekvállalásra, és a családon belüli szerepek tisztázására még a gyermekvállalást megelôzôen. Egyes vélemények szerint ez még a partnerkapcsolatok stabilabbá válását is elôsegítheti. A vázolt folyamatok demográfiai következményei viszont nem ennyire egyértelmuek. Az eddigi - fôleg nyugat-európai - tapasztalatok azt mutatják, hogy a késôbbi gyermekvállalás egyben kevesebb gyermeket is jelent. Felhívják a figyelmet annak veszélyére, hogy a késôi gyermekvállalás növelheti az akaratlan gyermektelenséget, annak ellenére, hogy a meddôséget kezelô és gyermekvállalást elôsegítô orvosi technológiák már jelenleg is fejlettek (Gijs Beets, Edith Dourlein, 1999). Hollandiában az anyák átlagosan 29 éves korukban vállalják elsô gyermeküket, az egyetemet végzett nôk pedig 34 éves korukban. A 35 év feletti nôk 16%-a, az egyetemet végzettek csaknem 1/3-a viszont gyermektelen, gyakran szándéka ellenére. Olaszországban a késôi gyermekvállalás az egygyermekes nôk kimagasló arányát eredményezte (több mint 25%), és a termékenység jelentôs csökkenését okozta (Zanatta, A. L., De Rose, A. 1995).
A válási statisztikák tanúsága szerint a késôbbi házasságkötés nem jelent egyben megfontoltabb párválasztást. Keveset tudni a házasságon kívüli párkapcsolatok stabilitásáról. Reprezentatív vizsgálati eredmények viszont azt igazolják, hogy a házasság intézménye még mindig szorosabban köti egybe a család tagjait, mint a házasságon kívüli együttélés. Meglepô ellenben az a magyar eredmény, hogy együttélést követô házasságok gyakrabban bomlanak fel, mint azok, ahol a házasságkötést nem elôzte meg együttélés. (Fertility and Family Surveys 1999.) A próbaházasság intézménye nem feltétlenül jár együtt a stabilabb családi élettel. A legkevésbé stabil párkapcsolatok viszont az együttélések, még akkor is, ha a kapcsolatból közös gyermek születik. Ezt a hazai és külföldi eredmények is igazolják (K. Kiernan 1999).
A bontóperek döntô többségét a feleség kezdeményezi, így kissé egyoldalú, bár indokolt, hogy a válások okait is a volt feleségek véleménye alapján mutassuk be. (Nem ismeretesek más vizsgálati eredmények.) A legfôbb válóokot tekintve feltunô, hogy az alkohol egyre nagyobb szerepet játszik a családi élet konfliktusaiban és a családstabilitás megítélésében. Az elsôdleges válóokok között csaknem 40%-kal az alkohol a felelôs a házasság felbomlásában. Az érzelmi problémák, az elhidegülés, meg nem értés némileg vesztett jelentôségébôl, jelentôsen nôtt viszont a hutlenség szerepe és 17%-kal a második leggyakoribb válóok. A féltékenység, az anyagiakkal kapcsolatos viták, a durva bánásmód és a család elhanyagolása szerepel még a legfôbb válóokok között. Feltunô az alkohollal gyakran együtt járó durva bánásmód szerepének csökkenése. A nôk véleménye szerint tehát a férfiak egyre többen és többet isznak, viszont ritkábban bántalmazzák feleségüket. Az alkohol azonban egyre inkább önmagában is elegendô ok a váláshoz, még akkor is, ha nem párosul durva bánásmóddal.
A szülôk gyakran és joggal gyermekükre hivatkozva, a boldogabb és biztonságosabb életük érdekében határoznak úgy, hogy felbontják házasságukat. Mégis úgy tunik, hogy a válások igazi vesztesei maguk a gyermekek. A válások hosszabb távú hatásainak és következményeinek vizsgálata figyelmet keltô eredményeket hozott (Kamarás, F. 1997). Az elvált szülôk felnôtt gyermekei ugyanis bizonyos sajátosságokat mutatnak demográfiai magatartásukban és a szüleikkel való kapcsolatukban. Korábban hagyják el a szülôi házat, fiatalabb életkorban létesítik elsô partnerkapcsolatukat, ugyanakkor tartózkodóbbak, bizalmatlanabbak a házasság intézményével szemben. A ritkább házasságkötés ellenére magasabb a valaha elváltak aránya közöttük, mint azon gyermekeknél, ahol a szülôk nem váltak el. Talán a fiatal serdülô és tizenéves korú gyermekek emésztik meg vagy dolgozzák fel a legnehezebben szüleik válását, ezért különbözik késôbbi magatartásuk jelentôsen a nem elvált szülôk gyermekeitôl. Azoknak a leányoknak, akik 7-13 évesek voltak, amikor a szüleik elváltak, 39%-a hagyta el a szülôi házat 18 éves koráig, 48%-uk már létesített elsô partnerkapcsolatot, 81%-uk pedig túl volt az elsô szexuális kapcsolaton eddig az életkorig. Közöttük volt a legmagasabb a 18 éves koráig már abortuszon átesettek aránya is (10%). (A nem elvált szülôk gyermekeinél ezek az arányok hasonló életkorig jóval alacsonyabbak, rendre 24%, 30%, 59% és 2,6%). Az elsô partnerkapcsolatok ugyanakkor körükben tunnek a legkevésbé stabilnak, mivel e kapcsolatok fele három év alatt már megszunt.
Valószínu, hogy a stabil családi háttér hiánya készteti az elvált szülôk gyermekeit arra, hogy a családon kívül keressenek érzelmi biztonságot. Talán ezzel magyarázható, hogy könnyebben és gyorsabban teremtenek partnerkapcsolatot, és a szülôi otthont is fiatalabb életkorban hagyják el. Ugyanakkor bizonyos értelemben kiszolgáltatottabbak is a partnerükkel és környezetükkel szemben, a családstabilitás kérdésében pedig gyakran követik a szülôi mintát, könnyebben és gyorsabban vetnek véget kapcsolataiknak. Saját családi tapasztalataik alapján fenntartásaik vannak a házasság intézményével szemben és ezt a ,,csapdát" a gyakorlatban inkább az együttéléssel próbálják meg elkerülni, de véleményüket is kinyilvánítják azzal, hogy közülük tekintik a legtöbben a házasságot idejétmúlt intézménynek. Az eredményekbôl nem lehet azt a következtetést levonni, hogy kizárólag a szülôk válása az, ami a bemutatott különbségeket okozza, mert más külsô tényezôk is közrejátszhatnak ebben. Ugyanakkor a magatartásbeli különbségek eléggé jelentôsek, különösen azoknál, akik fiatal, serdülô korukban élték át szüleik válásának procedúráját. Így nem zárható ki, hogy maga a válás ténye is fontos szerepet játszik a gyermekek késôbbi érzelmi életének fejlôdésében és morális értékrendjének kialakulásában.

A demográfiai folyamatok társadalmi-gazdasági következményei
Az utóbbi néhány évtizedben észlelt demográfiai folyamatokat a nemzetközi szakirodalom ,,második demográfiai átmenet"-nek nevezi, amely korábban nem tapasztalt jelentôs változásokkal járt együtt a népesedési jelenségekben. Ezek fôbb jellegzetességei a házasság intézményével szembeni fenntartások, amelyek a házasságkötési hajlam jelentôs visszaesését eredményezték, a házasságon kívüli együttélési formák gyors és jelentôs terjedése, a párkapcsolatok stabilitásának csökkenése, a válások emelkedése, az egyedülállók és egyszülôs családok számának növekedése és mindezekkel együtt vagy mindezek eredményeként a gyermekvállalási kedv és a termékenység néhol drasztikus csökkenése. Ezek a demográfiai jelenségek elôször az észak- és nyugat-európai országokban jelentkeztek az 1970-es évek elejétôl, késôbb a változások kezdeti jelei a közép-európai országokban is megjelentek, majd jelentôsen felgyorsultak az 1990-es években. Lényeges különbség azonban az, hogy a rendszerváltást átélt országokban az új típusú demográfiai folyamatok jóval kedvezôtlenebb halandósági viszonyok mellett következtek be.
A második demográfiai átmenet egy új demográfiai rendszer (,,new demographic regime") kialakulásához vezet, amelyet a reprodukciós szint alatti tartós termékenység, a népesség jelentôs elöregedése és hosszabb távon a népesség számának csökkenése jellemez. E folyamatok lehetséges társadalmi-gazdasági következményeinek megítélése rendkívül sokrétu, és tudományos alapossággal nem teljesen feltárt. Megoszlanak a vélemények a termékenység jövôjérôl. A termékenység ciklikusságát vallók emelkedést várnak a jövôben, mások irreverzíbilis folyamatnak tartják az alacsony termékenységet, és csekély esélyt adnak a jövôbeni reprodukciónak. (Átlagosan 2,10 gyermek egy nôre.) Az alacsony termékenység rövid távon csökkenti a gyermekekkel kapcsolatos társadalmi kiadásokat, javítja az eltartási teher mutatóit. A hosszabb távú következmények azonban számos problémával járnak, amelyek már most elôre láthatóak. Érintik a családok életét, a háztartások összetételét, a munkaerôpiacot és ezeken keresztül az egész társadalmat. Az alacsony termékenység mellett született gyermekgenerációk érzelmileg jobban függnek szüleiktôl, mivel gyakrabban nônek fel testvér vagy rokonok nélkül. Csökken a család emancipációs funkciója, gyengülnek a családi kötelékek. A várható élettartam emelkedése miatt ugyanakkor a család vertikálisan nô. A háromgenerációs család mellett gyakoribbak lesznek a négygenerációs családok. Nagyobb teher hárul a család tagjaira, fôleg az anyákra az idôsebb szülôk gondozásában.
A tartósan alacsony termékenység legfôbb problémája az, hogy a legfontosabb szerepet játssza a népesség öregedési folyamatában. Nem az a baj, hogy a népesség öregszik, hanem a folyamat gyorsasága, a társadalmi, gazdasági, szociális következményei és ezek kezelésének módjai okozzák a legtöbb problémát. Csak utalásszeruen említjük meg a népességöregedésbôl fakadó és a szakmai köröket legtöbbet foglalkoztató problémákat. Növekszik az aktív korúak eltartási terhe és öregszik maga az aktív korú népesség is, reformra szorulnak társadalom- és egészségbiztosítási rendszerek a nyugdíjas korú népesség abszolút számának és arányának növekedése miatt. Növekszik a jelentôsége a korspecifikus értékeknek és intézményeknek, szolgáltatásoknak és a fogyasztási szokásoknak. Az öregedésnek politikai hatásai is lehetnek, mivel nô az idôskorúak szavazóereje, a gyermekkorúak viszont nem választanak. Az öregedés következményeinek megítélésében vannak szép számmal a fentiekkel ellentétes vélemények is. Ezek fôleg azt hangsúlyozzák, hogy a demográfiai folyamatok nincsenek hatással a gazdasági növekedésre a piacgazdasági viszonyok között. A társadalmi kiadási többletek pedig a megfelelô gazdasági növekedés mellett kezelhetôk.
A népességszám csökkenése ökológiai, környezeti vagy globális megfontolásból egyes vélemények szerint még hasznos is lehet a magas népsuruségu területeken. Másfelôl a tartós népességcsökkenés számos aggodalümat is kivált. A csökkenés és öregedés párhuzamos folyamatok, amelyek egy idô után kölcsönösen erôsítik és gyorsítják egymást. Egy ilyen társadalomnak csökken a versenyképessége, kevésbé rugalmas és befogadó a társadalmi és gazdasági újdonságokra, csökken az emberi erôforrások és a társadalom egészének megújulásra való képessége.

A népesedési célú politikák lehetséges mozgástere
A nyugat-európai hivatalos és szakmai vélemények többsége azon az állásponton van, hogy nem szabad vagy lehet külsô (politikai, kormányzati) eszközökkel beavatkozni a demográfiai folyamatokba. Az indítékok sokrétuek és országonként különbözôek. Így gyakran hangoztatott érv, hogy ellentétes az emberi jogokkal, alkotmányellenes, a magánszférát érinti, ezen kívül nem hatékony, a befektetések nem hozzák meg a kívánt eredményeket. Természetesen ezen a területen is van kivétel, ez pedig a nemzetközi vándorlás kérdése, amit igaz, hogy nem népesedési céllal, hanem humanitárius vagy gazdasági megfontolásból, de szigorúan szabályoznak az egyes országok. Ugyanakkor a nyugat-európai országok döntô többségében létezik családpolitika és vannak ezzel kapcsolatos célkituzések. Mindegyik azt vallja, hogy erôsíteni kívánja a család intézményét, a családi értékeket, anyagi eszközökkel és intézményes formában támogatják a gyermekes családokat, harmóniára törekszenek az anyaság és a nôi munkavállalás konfliktusában. Ezeket azonban nem mennyiségi (népesedési) céllal végzik, hanem olyan megfontolásból, hogy enyhítsék a gyermekvállalásból adódó terheket. Kivételt képez Franciaország, amely hosszú idô óta pronatalista politikát folytat. Francia demográfusok szerint van lehetôség a termékenység tartós befolyásolására népesedési célú intézkedésekkel, bár ennek mértéke eléggé szuk keretek között mozog: 20-40 gyermek száz nôre számítva a befejezett termékenység idején. A közép-kelet-európai országok korábbi népesedési célú intézkedéseit nyugati szerzôk úgy értékelik, hogy sikerült ugyan a termékenységet az akkori nyugat-európai szint felett tartani, de az intézkedésekkel nem sikerült elérni a kituzött célokat. Az 1990-es évek során ezen országok többségében átalakultak, megszuntek vagy elsorvadtak a korábbi családtámogatási rendszerek, és jelenleg a világ legalacsonyabb termékenységu országai között a közép-kelet-európai országok találhatók. Nem kívánunk közvetlen összefüggést sejtetni a két jelenség között, mert ezen országok súlyos gazdasági és társadalmi átalakuláson mennek keresztül, amelyeknek demográfiai vetületei is vannak, az azonban elgondolkodtató, hogy amilyen nehéz és körülményes a muködô családtámogatási rendszerek kedvezô hatását kimutatni, ez a pozitív hatás csak utólag válik igazán nyilvánvalóvá, akkor, amikor a hosszabb távon jól muködô rendszereket megszüntetik vagy elsorvasztják.
Magyarország azon kevés országok közé tartozik, amelyeknek deklarált népesedési céljai voltak. Az eddigi magyar népesedési és családpolitikai intézkedések hosszabb távú demográfiai hatásaira azonban csak a legutóbbi idôben derült fény. A generációs termékenységi elemzések kimutatták, hogy a második világháború után született generációknál megállt a befejezett termékenység hosszú idô óta tartó csökkenô irányzata, és a jelenlegi 40-49 éves nôknek több gyermekük született, mint hasonló korú társaiknak tíz vagy tizenöt évvel ezelôtt. Ez a többlet tíz gyermek száz nôre számolva, átlagosan 195 gyermek a korábbi 185-tel szemben a befejezett termékenység idején (8. ábra). Az emelkedés demográfiai magyarázata az, hogy soha nem volt ilyen alacsony a gyermektelenek és ilyen magas a kétgyermekes nôk aránya, mint ezeknél a generációknál. Stabilizálódott, sôt kisebb mértékben emelkedett a háromgyermekes családok hányada is körükben. Ezek a generációk fiatalon élték át a GYES bevezetését, szülôképes koruk teljében voltak az 1970-es évek sokoldalú családtámogatása idején, és a GYED is kedvezô hatással volt gyermekvállalási kedvükre. Szülôképes koruk teljes életciklusán keresztül muködött valamilyen anyai-, gyermek- vagy családtámogatási rendszer, amelyre stabilan és hosszabb távon számíthattak, még akkor is, ha az anyagi támogatások gyakran és jelentôsen veszítettek értékállandóságukból. Ez azonban a múlt, a mai fiatal és középkorú nemzedékek gyermekvállalási stratégiája merôben különbözik szüleikétôl, bizonytalanná vált a támogatási rendszerek tartóssága és kiszámíthatósága, kérdéses, hogy a korábbi rendszerek ugyanolyan hatással vagy hatékonysággal muködnek-e merôben más gazdasági és társadalmi környezetben.

8. ábra. Az adott életkorig született gyermekek átlagos száma, 1970-1999
Az utóbbi években a nyugat-európai országokban is megszaporodtak azok a cikkek és tanulmányok, amelyek a második demográfiai átmenet társadalmi és demográfiai következményeivel foglalkoznak. Keresik azokat a lehetôségeket, amelyekkel a kedvezôtlen hatásokat mérsékelni vagy enyhíteni tudják. A termékenység csökkenése központi helyet foglal el a vizsgálandó témakörök között. A csökkenést kiváltó okok kapcsolatban vannak olyan alapvetô társadalmi irányzatokkal, amelyeket inkább tudomásul kell venni, mint megpróbálni megváltoztatni. Ezek között szerepel a nôk iskolai végzettségi szintjének emelkedése, növekvô mértéku gazdasági aktivitásuk, amely felveti az anyaság és a munkavállalás konfliktusát, a biztonságos gazdasági háttér és anyagi egzisztencia megteremtésének igénye a családalapítást megelôzôen, az anyaság és gyermekvállalás értékének relatív csökkenése az élet más tevékenységi lehetôségeivel szemben (Nimwegen 1999). Ezek a tényezôk nemcsak a termékenységgel, hanem egymással is szoros kapcsolatban vannak. E kapcsolat jellegét kísérlik meg feltárni a termékenység csökkenésével foglalkozó különbözô elméletek. A klasszikus közgazdasági elmélet materiális oldalról, a költség-haszon elvhez hasonlóan közelíti meg a kérdést. Ezek szerint a magasabb iskolai végzettség, magasabb jövedelemmel és nagyobb gazdasági aktivitással párosul, így magasabb a gyermekvállalás közvetett költsége is (opportunity costs). A gyermekgondozás miatti munkakiesés során több jövedelemtôl esnek el a magasabb képzettséguek, mint az alacsonyabb képzettséguek. A szociológiai elmélet szerint viszont az említett termékenységet befolyásoló tényezôk fôleg az értékek és normák változásán keresztül fejtik ki hatásukat a termékenység csökkenésére. Az egyéni értékeket és normákat azonban erôsen befolyásolja az a társadalmi környezet, illetve az a társadalmilag kialakult értékrend, amelyben az emberek élnek, tevékenykednek, mozognak, dolgoznak. Ezek az elméletek azonban nem általános érvényuek és nem minden esetben igazolódnak a gyakorlati életben.
Az utóbbi évtizedben fôleg a skandináv országok termékenysége keltett érdeklôdést szakmai körökben. A nyugat-európai országok többségére jellemzô csökkenô vagy stagnáló termékenység mellett ezekben az országokban emelkedett a termékenység az 1990-es években és európai mércével mérve magas szintet ért el. A skandináv országokban magas a nôi foglalkoztatottság aránya és magas a nôk képzettségi szintje, ugyanakkor a legfejlettebb a családtámogatási rendszer. Példájuk azt igazolja, hogy kemény piaci körülmények mellett is muködhet hatékony családpolitika. Svédországban, Norvégiában és Finnországban a magyar GYED-hez hasonló gyermekgondozási rendszer muködik és pozitív a kapcsolat a termékenység és az iskolai végzettség szintje között. Családpolitikájuk egyik lényeges eleme, hogy mérsékelje a gyermekvállalás miatti jövedelemkiesést és csökkentse a gyermeknevelés költségeinek különbségeit az alacsonyabb és magasabb képzettséguek között. Ez kiegészül egy rendkívül sokoldalú foglalkoztatási rendszerrel, a rész- és rugalmas foglalkoztatás változatos formáival. Fejlett a gyermekintézményi hálózat, de fenntartása sokba kerül, ezért költséges a szülôk számára. Így arra ösztönzik a szülôket, hogy inkább az otthoni gondozás lehetôségeire törekedjenek, és kiegészítô támogatásban részesítik azokat a szülôket, akik nem veszik igénybe a gyermekintézményeket csecsemôkorú gyermekeiknél (Finnország).
A skandináv országok mindig is nagy súlyt fektettek a nemek közötti egyenlôségre, egyebek mellett az oktatás, a munkavállalás és a jövedelem területén. Svédországban ezt kiterjesztették a gyermekgondozásra is. Alapelvük, hogy a gyermekvállalás és -nevelés ne okozzon esélyegyenlôtlenséget a nemek között, ne hozza az anyákat hátrányos helyzetbe szakmai elômenetelük vagy egzisztenciális helyzetük tekintetében. A nemi szerepek konvergenciáját hirdetve a nôkével azonos feltételek mellett lehetôvé tették az apák, illetve a férfiak számára is a gyermekgondozási szabadságot. Svéd elemzôk sikeresnek ítélték a világviszonylatban is egyedülálló kísérletet. Az 1990-es évek elején a gyermekgondozási támogatásban részesülô szülôk 30%-a férfi volt. (Livia Sz. Oláh, 1998.) A szülôk felváltva is igénybe vehették a támogatást. Fôleg a magasabb végzettségu és jövedelmu nôk partnerei, valamint az állami szektorban dolgozó férfiak vették igénybe a rendszert. Nôtt a második gyermek megszületésének valószínusége, ha az elsô gyermeknél az apa is igénybe vette a gyermekgondozási támogatást.
A családpolitikák létjogosultságát, kedvezô hatásának elvi alapját egyes kutatók abban látják, hogy a gyermekek számára vonatkozó elképzelés nem egy életre szóló végleges terv, hanem lépésrôl lépésre megvalósuló döntések sorozata (,,stepwise planning" szemben a ,,lifetime plan"-nel). Egy kívánt minimális gyermekszám elérése után nagyon megfontoltan, és az adott körülmények figyelembevételével döntenek a párok egy következô gyermek vállalásáról. A gyermeket még kívánó, de bizonytalankodó pároknál lehet szerepe a családpolitikának a pozitív döntésben (Anne Ruokolainen 1999). A svéd rendszer sikerét az bizonyítja, hogy az 1990-es évek elejére csaknem kétszeresére emelkedett a második gyermekek megszületésének valószínusége az 1970-es évekhez képest, a naptári éves termékenység pedig az egyszeru reprodukció szintjére emelkedett. Ez egyedülálló volt akkor a nyugat-európai országokban. A svéd családpolitikának van azonban egy nagyon fontos és talán általános érvényu tanulsága. Ez pedig az, hogy bármilyen jó szándékú családpolitika csak akkor lehet igazán hatékony, ha ahhoz biztonságos gazdasági környezet és kedvezô gazdasági folyamatok is kapcsolódnak. Az 1990-es évek elsô felétôl lelassult a gazdasági növekedés, növekedett az infláció, drámaian megnôtt a munkanélküliség Svédországban. Ez a korábbi családpolitikai intézkedések megkurtításával járt együtt, csökkenni kezdett a termékenység. Felélénkültek a viták az intézkedések hatásáról, hatékonyságáról, ezek tartós vagy idôleges voltáról. Felhívták a figyelmet arra, hogy az olyan gyermekgondozási rendszer, amely szorosan kötôdik a korábbi jövedelemhez, kedvezô hatással lehet a termékenység emelkedésére, ugyanakkor nagyon érzékeny a gazdaság ciklikusságára, a gazdasági krízisek idején pedig jelentôsen veszíthet érték- és vonzerejébôl, és a termékenység korábbi szintjét is visszavetheti (Gunnar Andersson 1999).
Egy másik vizsgálat 22 OECD országban tanulmányozta a családtámogatási rendszerek hatását a termékenységre 1970 és 1990 között (A. H. Gauthier, J. Hatzius 1997). A vizsgálat eredménye szerint a közvetlen pénzügyi juttatások mértéke - amit a gyermekek után járó családi pótlék összegének az átlagos fizikai keresetekhez viszonyított arányával mértek - pozitívan és statisztikailag szignifikánsan befolyásolta a termékenység szintjét. Nem találtak viszont szignifikáns kapcsolatot a fizetett gyermekgondozási szabadság hossza és a termékenység szintje között. Megjegyezzük, hogy ebben a vizsgálatban nem szerepeltek a közép-kelet-európai országok, így hazánk sem. 1990-ben a szülés utáni fizetett szabadság átlagos hossza 18 hét volt a vizsgált országokban, ami lényegesen rövidebb, mint a GYES vagy a GYED idôszaka, és inkább a magyar szülési szabadságnak felel meg. Az eredmények szerint a gyermekek után járó adókedvezmények kevésbé befolyásolják pozitívan a gyermekvállalási kedvet, mint a közvetlen pénzügyi juttatások. Figyelemre méltó eredményeket hoztak az országcsoport-specifikus elemzések. A kimutatható legnagyobb mértéku pozitív hatást a skandináv országokban tapasztalták, ahol a családtámogatási rendszerben a ,,kollektív felelôsség" elve érvényesül, és mint a szerzôk megjegyzik, a vizsgálatba vont változókon kívül egyéb más családtámogatási formák is léteznek, amelyek együttesen fejtik ki hatásukat. Nem találtak viszont szignifikáns kapcsolatot a közvetlen anyagi juttatások és a termékenység szintje között az angolszász országokban, ahol az ,,egyéni felelôsség" elve érvényesül, a támogatási formák korlátozottak és ezekben a rászorultság elvét alkalmazzák.
Milyen tanulsággal járhatnak számunkra a nyugati tapasztalatok? Maga az a tény, hogy egyre gyakrabban foglalkoznak a tartósan alacsony termékenység következményeivel, változó magatartást jelent a nyugati országokban. A kormányzatok többsége alacsonynak tarja a termékenység szintjét, de cselekvésre nem tudja vagy akarja elhatározni magát (C. Bonifazi, F. Kamarás, 1998). Sok a bizonytalanság a hatást és hatékonyságot tekintve, kevés az empirikus tapasztalat, a meggyôzô kutatási eredmény. Nincs olyan kitaposott út, vagy jól bevált példa, amit egységesen követni lehetne. Minden országnak saját magának kell megoldania a demográfiai helyzetébôl eredô gondjait, ezen a területen nem támaszkodhat másokra. Talán a külsô vándorlást kivéve, nem várható egységes demográfiai politika az EU országokban sem. Magyarország demográfiai helyzeténél fogva korábban szembesült ezekkel a gondokkal, és ez ideig többet is tett, mint a nyugat-európai országok többsége. Az eddigi hazai és nemzetközi tapasztalatok azt igazolják, hogy a kiszámítható, megbízható és tartósan érvényesülô családtámogatási formák kedvezô hatással lehetnek a gyermekvállalási kedvre, különösen akkor, ha a gyermeknevelés teljes életciklusát átölelik, család- és gyermekbarát társadalmi környezettel, valamint biztonságos gazdasági háttérrel párosulnak.
A demográfiai folyamatok lassan, alattomosan és hosszú távon fejtik ki kedvezôtlen hatásaikat, így a kedvezô irányú változásokban sem várható látványos, gyors, rövid távon érvényesülô eredmény. Elôbb fékezni lehet a kedvezôtlen irányzatokat, és csak késôbb megállítani, majd hosszabb távon esetleg megfordítani. Nincs garancia arra, hogy az eddig alkalmazott eszközökkel megfordíthatók a kedvezôtlen demográfiai folyamatok. Vannak szkeptikus nézetek is, melyek olyan következtetésre jutnak, hogy az eddigi népesedési és családpolitikák önmagukban nem elegendôek a reprodukciós magatartások tartós és jelentôs megváltoztatására a jóléti társadalmakban. P. Demény olyan radikális intézményes reformokat javasol, amelyek többek között összekötik az idôskori gazdasági biztonságot a felnevelt gyermekek számával, és növelik a gyermekes családok befolyását a politikai életben a gyermekszámmal arányos választási jog bevezetésével (P. Demény 1999).

Irodalom

A Magyar Korona Országainak 1897. évi Népmozgalmi Statisztikája (1900): Magyar Statisztikai Közlemények 22. kötet.
A Magyar Szent Korona Országainak 1913-1918. évi Népmozgalma (1924): Magyar Statisztikai Közlemények 70. kötet.
Az 1926-1932. évi Népmozgalom (1937): Magyar Statisztikai Közlemények 97. kötet.
Mikolás Miklós (1980): Gesztációs folyamatokra vonatkozó matematikai statisztikai vizsgálatok, (Magyarország, 1931-1978), Demográfia 23/2-3 163-207.
Termékenységi adattár 1970-1994. KSH, Budapest, 1996.
Kamarás F. (1997): The long term impact of divorces on adult children. Paper prepared for the General Population Conference, Beijing, China, 11-17 October 1997.
Fertility and Family Surveys in Countries of the ECE Region, Standard Country Report, Hungary, United Nations, New York and Geneva, 1999. 93.
Gunnar Andersson, (1999): The impact of labour-force participation on childbearing behaviour: pro-cyclical fertility in Sweden during the 1980s and the 1990s. Paper to be presented at the European Population Conference 1999, The Hague, September 1999, 37.
Anne Ruokolainen, Irma-Leena Notkola (1999)): Third-child intention in Finland. Paper to be presented at the European Population Conference 1999, The Hague, September 1999, 20.
Gauthier A. H., Jan Hatzius (1997): Family Benefits and Fertility: An Econometric Analysis, Population Studies Vol. 51. 295-306.
Kathleen Kiernan (1999): European Perspectives on Non-marital childbearing, Paper prepared for the European Population Conference, The Hague, September 1999. 30.
Marc Callens (1999): The third birth in Europe, Paper prepared for the European Population Conference, The Hague, September 1999. 28.
Gijs Beets and Edith Dourleijn (1999): The impact of education on childlessness in Europe FFS evidence, Paper to be presented at the European Population Conference 1999, The Hague, September 1999. 16.
Zanatta, A. L. and De Rose, A. (1995): The lone child in Italy, Materiali di studi e di ricerche n. 8, Dipartimento di Scienze Demografiche, Roma.
Livia Sz. Oláh, (1998): Do public policies influence fertility? Evidence from Sweden and Hungary from gender perspective, Stockholm Research Reports in Demography No. 130. 57.
C. Bonifazi, F. Kamarás, (1998): Perception of Population Issues and Their Consequences: Scholars, Governments, and Public Opinions, Population, Family and Welfare, Clarendon Press, Oxford 1-33.
P. Demény (1999): Radical alternatives to welfare state population policies: an exploration, European Population Conference 1999, Book of Abstracts 297-298.

Jegyzet

* A tanulmány a Népesedéspolitikai ad hoc Munkabizottság részére készült.