A halálozási viszonyok a 20. század elsô kétharmadában javultak, utolsó harmadában ellentmondásosan alakultak - a századvég halandósága ezt az ellentmondásos demográfiai-epidemiológiai közelmúltat tükrözi. A születéskor várható élettartam 1996-ban érte el elôször a hetven évet; ez azonban három évtized alatt mindössze féléves növekedést jelent, miközben Ausztriában az életesélyek hét és fél évvel javultak. Valójában a várható élettartamot tekintve az 1960-as évek derekától Magyarország egyre jobban leszakadt a fejlett egészségi kultúrájú, ipari országoktól.
1965-1966 óta a férfiak várható élettartama 1,2 évvel csökkent, a nôké 3,1 évvel nôtt. A csecsemôhalandóság tíz ezrelék alá süllyedt, a 35 évnél fiatalabb népességben az életesélyek soha nem voltak olyan jók, mint manapság. A férfiak továbbélési valószínuségei 35 és 65 év között azonban nagymértékben romlottak a legutóbbi három évtizedben, és ennek következtében az 1990-es évek végén rosszabbak, mint az 1929-1932-es gazdasági világválság idején voltak. Közülük a legelesettebbek életkilátásai olyan reménytelenek, mintha kimaradtak volna a 20. századi viharos fejlôdés jótéteményeibôl: halandóságukból ítélve akár egy volt szovjet közép-ázsiai köztársaságban is élhetnének. Budapest VIII. kerületében, a Józsefvárosban a középkorú férfiak halálozási
viszonyai a századforduló halálozási viszonyait idézik. Az a kisfiú, aki az 1990-es évek közepén a fôváros VIII. kerületében született, kilenc és fél évvel rövidebb életre számíthat, mint kortársa a II. kerületben. A halál elôtti egyenlôtlenség, amely talán soha nem volt nagyobb, mint napjainkban, nemcsak az esélyegyenlôtlenséget és a társadalmi igazságtalanságot fejezi ki, de minden bizonnyal meghatározó mértékben hozzájárul a - nemzetközi összehasonlításban - magas mortalitáshoz, olyan halálozási viszonyok jelenlétéhez, amelyek inkonzisztensek a magyar társadalom és gazdaság fejlettségével. Magyarországon elhúzódó epidemiológiai válság van; ez a válság kvalifikált (nem általános), amennyiben nem az egész népességet, hanem fôleg, de nem kizárólag, a középkorúférfi populációt sújtja. A krónikus epidemiológiai krízis nem magyar sajátosság: az Elbától keletre - egy zsákutcás modernizáció következtében - minden országban kialakult.
Általános halandóság
A mortalitás évente átlagosan körülbelül 1 százalékkal apasztja a világ népességét - ez a 20. század végén a halandóság nagyságrendje. Mivel a mortalitás évrôl évre alig változik, a finomabb változások megjelenítésére a halálozások gyakoriságát leginkább ezrelékben fejezik ki. Az 1990-es évtizedben tehát ezer emberbôl évente tíz hal meg. Ha a populáció ,,fiatal" és/vagy az életesélyek kiváltképpen jók, a mortalitás a 10 ezreléknél sokkal alacsonyabb is lehet: Izraelben például 6,4 ezrelék, de ,,öreg(edô)" népesség és/vagy rossz életkilátások esetében a halálozási arány meghaladhatja a 20 ezreléket: néhány afrikai országban 20-45 ezrelék között van.
Magyarország 14,1 ezrelékes halandóságával - a fejlett egészségi kultúrájú, ipari országok családjában - a magas mortalitású országok közé tartozik. Ez az 1990-es évtizedben évente átlagosan 145 ezer ember halálozását jelenti. Három évtizeddel ezelôtt alig több mint százezer ember halt meg, ezerbôl mindössze tíz. A halálozások számának közel 45 ezres növekedésébôl mintegy 25 ezer többlethalálozás a populáció öregedésével magyarázható, de körülbelül húszezer ember halálozását az életesélyek bizonyos korcsoportokban bekövetkezett rosszabbodása okozza. A legtöbb nyugat-európai országban a népesség öregedése elôrébb tart, mint nálunk, halandóságuk mégis alacsonyabb, mert az életesélyeknek minden korban bekövetkezett javulása ,,eltüntette" az öregek növekvô részarányából eredô magasabb mortalitást. Sôt, mivel az életkilátások fôleg öregkorban javultak, jó néhány országban a populáció öregedése ellenére még csökkent is a halálozások gyakorisága.
Magyarországon a születéskor várható élettartam 1990 és 1992 között 69,3 évrôl 69,0 évre csökkent, majd 1997-re 70,6 évre növekedett. Ez a legmagasabb érték a várható élettartamok csaknem százéves idôsorában, nemzetközi összehasonlításban azonban alacsony. A várható élettartam Nyugat-Európában 75 és 79 év között van, és a volt szocialista országok közül egyedül Romániában, illetve a felbomlott Szovjetunió utódállamaiban alacsonyabb, mint Magyarországon (1. ábra).
A század utolsó évtizedének halandósági alapirányzatát értékelve három kérdésre kell válaszolnunk. Befolyásolta-e a rendszerváltozás a halálozási viszonyokat? Milyen a legutóbbi évek mortalitásának trendje, és mit várhatunk a közeljövôben?
 

1. ábra. Születéskor várható élettartam a fejlett egészségi kultúrájú, ipari országokban
az 1996 körüli években
Forrás: WHO Európai Regionális Hivatala HFA adatbázisa, az ENSZ Demographic Yearbook és a WHO Statistics Annual kötetei alapján.
A halandósági mutatók elemzésébôl az a következtetés vonható le, hogy a rendszerváltozás a halálozási viszonyokat számottevôen nem befolyásolta. Igaz, hogy 1990 és 1993 között nôtt a halálozások gyakorisága, és valamelyest csökkent a várható élettartam, de mind a halálozási arányban, mind az életesélyekben jelentôsebb változások következtek be a korábbi évtizedekben, mint az 1990-es évek elején. Magyarországon a rendszerválto-
zást nem követte sem az életkilátások látványos javulása, mint a Cseh Köztársaságban, illetve Lengyelországban, sem azok drámai, békeidôben példátlan rosszabbodása, mint a megszunt Szovjetunió utódállamaiban.
A várható élettartam 1994 óta emelkedik, és az 1998. évi megtorpanás ellenére valószínusíthetô, hogy hosszú távon az életesélyek tartós javulására számíthatunk. A kedvezô folyamat azonban - legalábbis egyelôre - még nem visszafordíthatatlan, és azt sem tudjuk hitelesen megmondani, hogy a javulás a következô évtizedben milyen mértéku lesz.
A halandóság nemi különbségei
A nôk tovább élnek, mint a férfiak. A két nem közötti életesély-különbség eredendôen biológiailag meghatározott. Biodemográfiai számítások szerint genetikai és endokrin sajátosságok a nôknek a férfiakénál egy-két évvel hosszabb várható élettartamot biztosítanak: a nôk kedvezôbb életesélyeit a 23. kromoszómapár nôi specifikumának, illetve a fokozott ösztrogéntermelésnek tulajdonítják. Valójában azonban ez, a társadalmi környezettôl elvonatkoztatott, legfeljebb kétéves életesély-különbség soha és sehol nem érvényesült. Ha a várható élettartam a harminc évet is alig éri el, általában a férfiak a hosszabb életuek. A történelem folyamán az epidemiológiai viszonyok leginkább ilyen várható élettartamokat eredményeztek, és a legszegényebb országokban jelenleg is elôfordulnak harminc év körüli várható élettartamok. Az elmaradottság és a szegénység igen magas anyai halandósággal jár; ez és a nôk szinte minden tekintetben kiszolgáltatott helyzete következtében az életesélyben meglévô biológiai elôny nem érvényesül. Mindenki rövid ideig él, de a nôk még rövidebb ideig.
Az elmaradottságot és szegénységet megszüntetô 20. századi gazdasági-társadalmi fejlôdés eredményeként az ipari országokban drámai módon javulnak az életkilátások: anyai halálozások csak elvétve fordulnak elô, így ezek a várható élettartamot már nem befolyásolják. A fôleg gyermekkorban jelentkezô fertôzô betegségek incidenciájának és letalitásának csökkenése következtében megszunik a gyermekeket ápoló anyák infekciózus betegségekbôl származó mortalitása. Elôtérbe kerülnek a nem fertôzô, krónikus, degeneratív betegségek, amelyeknek kialakulásában - a genetikai tényezôk és a fizikai környezet hatását megelôzve - a társadalmi szereptôl függô életmód a meghatározó. Ennek a sajátos epidemiológiai fejlôdésnek az eredménye, hogy a nôk várható élettartama a századvég fejlett közegészségügyi viszonyai között az ipari országok többségében hat-hét évvel haladja meg a férfiakét; Magyarországon a különbség kilenc év a nôk javára. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a legutóbbi három évtizedben a várható élettartam tekintetében 4,3 évvel nôtt a nôk elônye a férfiakhoz képest. A nemhez kötött várható élettartamoknak a múltban ismeretlen, rendkívül nagy differenciáját fôleg a férfiak és nôk életmódjában meglévô különbség okozza: sok minden egyéb mellett a dohányzásnak és alkoholizmusnak a férfi népességben lényegesen nagyobb túlsúlya. Jelenleg tehát még inkább, mint a múltban a két nem életesély-különbsége lényegében társadalmilag meghatározott és nem biológiailag determinált.
 

2. ábra. A férfi népesség halálozási valószínuségei a nôi népesség halálozási
valószínuségeinek százalékában 1900/1901-ben, 1948/1949-ben, 1998-ban
Forrás: Magyarország halandósági táblái 1900/01-tôl 1967/68-ig. A Népességtudományi
Kutató Intézet közleményei, 1971. 2., Demográfiai Évkönyv, 1988; Központi Statisztikai Hivatal 1999, (megjelenés alatt)
Minden korcsoportban jobbak a nôk életben maradási esélyei a férfiakénál, de úgy is fogalmazhatunk, hogy a férfiak halálozási arányai minden korcsoportban meghaladják a nôkét. 1998-ban például az életút elsô 14 éves szakaszának korcsoportjaiban a férfiak mortalitása 1,3-1,8-szer magasabb a nôkénél, 14 és 69 év között a férfi-nôi korspecifikus halálozási arány hányadosa 2,2-3,0 között ingadozik és 20-24 év között tetôzik, majd 70 év felett a hányados korcsoportról korcsoportra - természetszeruleg - fokozatosan csökken, de még 85 év felett is 20 százalékkal magasabb a férfiak mortalitása, mint a nôké (2. ábra).
A sok halálozást okozó betegségekben - néhány kivételtôl eltekintve - férfi többlethalálozás van, míg a kevés halálozással járó nozológiai entitásokban nem ritkán több nô hal meg, mint férfi. Kiváltképpen nagy a férfi többlethalálozás az alkohollal és a dohányzással kapcsolatos kórképekben. Például az ajak, szájüreg, garat és nyelôcsô rosszindulatú daganataiban a férfi halálozási arány 7,3-szerese, a tüdôrák és az alkoholos májbetegség esetében 3,3-szerese a nôkének. Hasonlóképpen 3,0 felett van a férfi/nôi halandósági hányados a motoros jármubalesetekben és az öngyilkosságokban. Mivel a keringési rendszer betegségei okozta halálozások 81 százaléka 65 éves és idôsebb korban fordul elô, és ebben a korcsoportban 68 százalékkal több nô van, mint férfi, érthetô, hogy a halálozások száma 11,4 százalékkal magasabb a nôi, mint a férfinépességben. A korspecifikus halálozási arányok azonban igen nagy férfihalandósági többletet mutatnak.
Diabetes mellitusban, az általános halandóság szempontjából irreleváns Alzheimer-kórban, sclerosis multiplexben, arthritisben, szisztémás lupus erythematosusban és osteoporosisban feltunô a jelentôs nôi többlethalálozás.

A halandóság korstruktúrája
Magyarországon - mint minden fejlett egészségi kultúrájú, ipari országban - az emberek többsége öregkorban hal meg. Ez nem magától értetôdô jelenség. A világ fejletlen régióiban, és a régmúltban hazánkban is, a halálozások három-négyötöde 65 év alatt következett be. 1998-ban azonban a Magyarországon számba vett halálozások 68 százaléka 65 éves és idôsebb korban fordult elô, mintegy 29 százaléka az érett, felnôtt korban (35-64 év között), míg gyermek-, serdülô- és fiatal felnôtt korban (0-34 év között) kevesebb mint három százaléka. A 65 év alatt megtörtént halálozásokat nevezhetjük idô elôtti vagy korai halálozásoknak is. Ezeknek a részaránya a fenti meghatározás szerint 32 százalék.
A halandóság az elsô tízéves életszakaszon meredeken csökken, és a minimumot az 5-9 éves korcsoportban éri el, majd tízéves életkortól fokozatosan növekszik.
Életszakaszok szerint vizsgálva a mortalitást, a nagy osztályközu korcsoportok kijelölésében elkerülhetetlen bizonyos önkényesség. Általában azonban elfogadott, hogy a csecsemôhalandóságot sajátosságai miatt külön tárgyalják, ezután az 1-14, 15-34, 35-64 és végül a 65 éves és idôsebb korcsoportok halálozási viszonyait elemzik.
A csecsemôhalandóság - még néhány évtizeddel ezelôtt is az epidemiológiai viszonyok (egyik) legérzékenyebb mutatójának számított. Ha napjainkban nincs is olyan kitüntetett jelentôsége, mint korábban, aktuális nívója és még inkább szekuláris trendje jól tükrözi a 20. századi epidemiológiai fejlôdést.
1998-ban 97 300 csecsemôbôl mindössze 944 halt meg; a csecsemôhalandóság 9,7 ezrelék volt. Az 1 százalék alatti csecsemôhalálozási arány még néhány évtizeddel ezelôtt is elérhetetlennek látszott. Igaz, vannak országok, ahol a csecsemôhalandóság kevesebb mint 0,5 százalék, a lényeg azonban az, hogy Magyarországon a csecsemôk életesélyei, késéssel ugyan, de hasonlóképpen javulnak, mint a legfejlettebb nyugati országokban. Fôleg a kis súllyal született koraszülötteket veszítjük el: a meghalt csecsemôk 67 százaléka 2500 grammon aluli súllyal jött a világra. Közülük ezerbôl 78 hal meg egyéves korának betöltése elôtt, míg a 2500 grammon felüli súllyal születettek közül mindössze három. A halál oka túlnyomórészt az élettel összeegyeztethetetlen fejlôdési rendellenesség vagy szülési sérülés. Az elôbbi lehet örökletes eredetu, de a terhesség folyamán elszenvedett fertôzés, esetleg egyéb ártalom következménye is.
A csecsemôhalálozások 47 százaléka a születés utáni elsô 168 órában következik be. A születés körüli halálozások, amelyekbe mind a minimum 28 betöltött terhességi hét után bekövetkezô késôi magzati halálozások, mind a születés utáni elsô 168 órában elôforduló újszülött halálozások beletartoznak, jelenleg már több életet követelnek, mint a csecsemôhalálozások. 1998-ban a perinatális idôszakban meghaltak 49 százaléka 2500 grammon aluli halva, illetve élve született volt.
A csecsemôhalandóság múltbeli, viszonylagos nagy súlyát mutatja, hogy a századforduló körül a halálozások 30 százaléka csecsemôhalálozás volt. A csecsemôhalálozások rendkívül magas hányada az összhalálozásban azzal a következménnyel is járt, hogy a születéskor várható élettartam - paradox módon - közel tíz évvel rövidebb volt az egyéves korban még várható élettartamnál. Száz csecsemôbôl 23-25 halt meg, mielôtt betöltötte volna elsô életévét. Másképpen fogalmazva: (csaknem) minden negyedik csecsemôt elveszítettük. A magas csecsemômortalitás évszázadok alatt alig változott, a 20. században azonban szinte szabadesésszeruen csökkent, és ennek eredményeként száz csecsemôbôl jelenleg (kevesebb mint) egy hal meg, és az összhalálozásnak mindössze 0,7 százaléka csecsemôhalálozás. A várható élettartamnak a századforduló óta tapasztalható meghosszabbodása jelentôs részben éppen a csecsemôhalandóság csökkenésének köszönhetô. A továbbélési valószínuség szempontjából - eltekintve az aggastyánkortól - a csecsemôkor volt az életút legkritikusabb szakasza. Napjainkban azonban a csecsemôhalandóság lényegében a koraszülöttséggel összefüggô problémává vált.
1998-ban 1,7 millió 1-14 év közötti gyermek élt az országban. Közülük 455 halt meg, tízezer gyermekbôl kevesebb mint három; a gyermekhalandóság pontosan 2,74 tízezrelék volt. A meghalt gyerekek közel egyharmada baleset áldozata, 19 százalékuknál daganatos betegség, míg 16 százalékuknál fejlôdési rendellenesség okozta a halált. A korábban rettegett fertôzô betegségek mindössze 17 gyermek halálát okozták. A gyermekhalálozások egyéni tragédiák, de a gyermekhalandóság viszonylagos súlya az összhalálozásban jelentéktelen. Ez az örvendetes tény viszonylag új jelenség. 1920 körül még az összhalálozás közel 15 százaléka gyermekhalálozás volt. Az 1-14 éves gyermekek lélekszáma 2,23 millió volt és közülük évenként 25 ezren haltak meg. A mortalitás elérte a 113 tízezreléket. A gyermekhalandóság viszonylagos csökkenése még nagyobb arányú volt a csecsemôhalandóságénál is.
A 15 és 34 év közötti korcsoport volt az egyedüli, ahol egészen az 1920-as évek derekáig - a szüléssel kapcsolatos magas anyai halandóság miatt - a nôk mortalitása meghaladta a férfiakét. Ez az egyik oka annak, hogy a nôi halálozási arány csökkenése a század folyamán lényegesen nagyobb volt, mint a férfiaké. Serdülô- és fiatal felnôttkorban a halandóság már az 1960-as évek közepére olyan alacsony szintet ért el, amelyrôl abszolút értékben csak keveset javulhatott. A korspecifikus mortalitás mindössze 0,9 ezrelék volt 1998-ban, másképpen fogalmazva: ezer emberbôl (kevesebb mint) egy halt meg. Ez nemzetközi összehasonlításban is elfogadható nívót jelent.
35 év alatt alig hal meg valaki idült, nem fertôzô betegségben. A krónikus, degeneratív betegségek okozta halálozások általában 35 év felett következnek be. Ha a daganatok, a keringési, légzô- és emésztôrendszer idült, nem fertôzô betegségei fiatalabb korban kezdôdnek, és a belôlük származó halálozások száma növekszik, akkor fôleg a középkorú és kisebb mértékben az idôsebb népesség mortalitása emelkedik. Magyarországon éppen ez történt.
A legutóbbi három évtizedben kialakult, krónikus epidemiológiai válság meghatározó jelensége a 35 és 74 év közötti férfiak halálozási gyakoriságainak emelkedése. A halálozási gyakoriságok a hasonló életkorú nôk körében is növekedtek, de ennek viszonylagos súlya a mortalitás emelkedésében lényegesen kisebb. Ha a kritikus korcsoportokban megmaradtak volna az 1960-as évek elsô felének halálozási arányai, egyedül 1998-ban közel húszezerrel kevesebben haltak volna meg; ebbôl a férfi többlethalálozás körülbelül 16 ezer, a nôi mintegy négyezer volt. Az évtizedek alatt felhalmozódott férfi többlethalálozás 466 ezer, a nôi 114 ezer körül van, ez együtt 580 ezer többlethalálozás, amely jelentôs részben életük delén lévô emberek elvesztését jelenti. 35 és 64 év között az ötéves osztályközu korcsoportokban a férfiak halálozási aránya három évtized alatt 50-150 százalékkal nôtt, ennek következtében 1998-ban 1000 férfibôl 15 halt meg: több, mint az 1929-1932-as gazdasági világválság idején (3. ábra). Ez egyedülálló anakronizmus a magyar társadalom történetében.
75 év felett a mortalitás, ha szerényebb mértékben is, de mindvégig csökkent az évszázad folyamán. Az 1960-as évek közepe óta a csökkenés mértéke növekedett, és csaknem elérte a tíz százalékot. Az öregkori életesélyek javulása, kiváltképpen annak a legutóbbi három évtizedben bekövetkezett felgyorsulása olyan demográfiai-epidemiológiai jelenség, amelynek igen jelentôs egészségügyi, társadalmi és gazdasági implikációi vannak.

3. ábra. Halálozási valószínuségek alakulása a 35-65 éves férfi népességben,
1900/1901-1998-ban (százalékban)
* A legalacsonyabb halálozási valószínuség. Forrás: KSH adatai.

A halandóság okstruktúrája
A halálokok struktúrája hasonló a fejlett egészségi kultúrájú, ipari országokban. Magyarországon a halálozások körülbelül 50 százalékát a keringési rendszer betegségei, közel 25 százalékát a daganatok okozzák. A halálozások 4 százaléka származik a légzôrendszer, 7 százaléka az emésztôrendszer betegségeibôl, míg 6 százaléka erôszakos eredetu. Az öt fôcsoportba tartozó betegségeknek és az erôszakos cselekményeknek tulajdonítható a halálozások mintegy 92 százaléka. A fennmaradó 8 százalékból mindössze 0,5 százalék a fertôzô betegségek következménye.
A halálokok részaránya az összhalálozásban azonban csak egymáshoz viszonyított súlyukat fejezi ki és nem tájékoztat azok gyakoriságáról. Ez utóbbi azt mondja meg, hogy ezer, tízezer vagy százezer emberbôl hány hal meg egy bizonyos betegségben egy adott idôszakban, például egy naptári évben. Ez a haláloki halálozási arány vagy okspecifikus mortalitás még értékesebb információval szolgál, mint a megoszlási viszonyszám.

4. ábra. A fontosabb halálozási fôcsoportok megoszlása korcsoport szerint 1998-ban
Forrás: KSH adatai és a Betegségek Nemzetközi Osztályozása X. revíziója szerint.
Három évtized - 1970 és 1998 között - okspecifikus mortalitásának elemzésébôl levonható legfontosabb következtetések a következôk:
- a daganatokból származó mortalitás 31,2 százalékkal 287,11 százezrelékre emelkedett, és jelenleg a legmagasabb az egész világon;
- a keringési rendszer betegségei okozta halandóság 15,0 százalékkal, 586,47 százezrelékre csökkent, ez a halálozási arány azonban nemzetközi összehasonlításban még mindig rendkívül magas, és csak a megszunt Szovjetunió utódállamaiban találhatók ennél magasabb értékek;
- a légzôrendszer betegségei okozta halandóság 29,3 százalékkal, 43,62 százezrelékre csökkent, ez nemzetközi összehasonlításban alacsony érték;
- az emésztôrendszer betegségeinek tulajdonítható halálozások gyakorisága 110,0 százalékkal, 94,66 százezrelékre nôtt, ez Moldávia után a második legmagasabb mortalitás a világon;
- az erôszakos eredetu halálozások gyakorisága mindössze 4,9 százalékkal, 92,6 százezrelékre csökkent, ez az okspecifikus halandóság még mindig igen magas, és csak a volt Szovjetunió utódállamaiban találhatók ennél magasabb értékek.

5. ábra. A legfontosabb haláloki fôcsoportok halandósága 1970-1998-ban
(százezer fôre jutó halálozás)
Forrás: KSH adatai. A Betegségek Nemzetközi Osztályozása X. revíziója szerint.
WHO ,,európai népességének" kormegoszlására standardizált adatok.
A legfontosabb, jól meghatározott nozológiai entitások halandóságának alapirányzata 1970 és 1998 között a következôképen alakult (6. ábra):
- az ajak, szájüreg, garat, nyelôcsô rosszindulatú daganatainak halálozási gyakorisága közel a négyszeresére nôtt, 1998-ban 21,77 százezrelék volt;
- a gyomorrák halandósága 56,8 százalékkal csökkent, 1998-ban 19,52 százezrelék volt;
- a kolorektális rák mortalitása 73,2 százalékkal nôtt, 1998-ban 39,65 százezrelék volt;
- a tüdôrák halandósága 117,2 százalékkal nôtt, 1998-ban 68,59 százezrelék volt, jelenleg ez a legmagasabb érték az egész világon;
- a nôi emlôrák halálozási gyakorisága 49,0 százalékkal nôtt, 1998-ban 34,22 százezrelék volt, ez az egyik legmagasabb érték az egész világon;
- az ischaemiás szívbetegség mortalitása mindössze 3,0 százalékkal nôtt, 1998-ban 255,92 százezrelék volt; ez igen magas halandóság, csak a volt Szovjetunió utódállamaiban található ennél magasabb halálozási arány, a magyarországihoz a Cseh Köztársaság és Szlovákia halálozási gyakoriságai hasonlóak;
- az agyérbetegségek mortalitása 16,5 százalékkal csökkent, 1998-ban 154,01 százezrelék volt, ez igen magas érték, csak a volt Szovjetunió utódállamaiban, illetve Bulgáriában találhatók ennél magasabb értékek;
- az influenza és tüdôgyulladás halálozási gyakorisága 72,3 százalékkal csökkent, 1998-ban 8,74 százezrelék volt;
- az obstruktív tüdôbetegségek (idült hörghurut, tüdôtágulat) halandósága 37,8 százalékkal emelkedett, 1998-ban 30,54 százezrelék volt, ez a magas értékek közé tartozik (nota bene a diagnózis megállapításában az országok között igen jelentôs eltérések vannak, amelyek kérdésessé teszik a nemzetközi összehasonlítást);

6. ábra. Néhány kiemelt halálok halandósága 1970-1998-ban (százezer fôre jutó halálozás)
Forrás: KSH adatai. A Betegségek Nemzetközi Osztályozása X. revíziója szerint.
WHO ,,európai népességének" kormegoszlására standardizált adatok.
- a májbetegségek mortalitása közel az ötszörösére nôtt, 1998-ban 68,45 százezrelék volt; ez a világon ismert második legmagasabb érték (nota bene nem zárható ki, hogy a betegség megállapításának gyakorlatában a legutóbbi három évtizedben jelentôs változások voltak, amelyek befolyásolják a halálozási gyakoriságot, a megszunt Szovjetunió utódállamainak adatai nem állnak rendelkezésre);
- a motoros jármubalesetek halandósága 17,7 százalékkal csökkent, 1998-ban 13,62 százezrelék volt, ez nemzetközi összehasonlításban közepes érték;
- az öngyilkosságok halandósága 14,9 százalékkal csökkent, 1998-ban 29,89 százezrelék volt, ez Oroszország és a három baltikumi ország után az ötödiklegmagasabb halálozási arány a világon.
A halálokok viszonylagos jelentôségét nemcsak az határozza meg, hogy hány ember halálát okozzák, hanem az is, hogy hány éves korban oltják ki az ember életét. Mennél fiatalabb korban ér valakit a halál, potenciálisan annál több életévet veszít el. A potenciálisan elveszített életévek összege a meghaltak 70 éves potenciális élettartamából le nem élt évek száma. Az elveszített, potenciális élettartamot százezer fôre vonatkoztatják.
1998-ban a potenciális 70 évbôl százezer fôre számított elveszített életévek összege mintegy 2500 volt a daganatok, illetve a keringési rendszer betegségei esetében. Ez másképpen fogalmazva azt jelenti, hogy 70 éves korig a daganatok és a kardiovaszkuláris betegségek epidemiológiai jelentôsége lényegében azonos.
A várható élettartam növeléséhez szükséges prioritások meghatározásában, kiváltképpen pedig a 70 évnél fiatalabb népesség életesélyeinek javítását szolgáló stratégia kidolgozásában figyelembe kell venni az okspecifikus elveszített életévek számát is. A legtöbb életév elvesztésével járó haláloki entitásokat mutatja az 1. táblázat.

1. táblázat. A legtöbb életév elvesztésével járó haláloki entitások

Megnevezés	Százezer fôre jutó elveszített életévek a potenciális 70 évbôl
Ischaemias szívbetegségek	1188
Idült májbetegség és májzsugorodás	1181
Öngyilkosság	0682
Tüdôrák	0664
Agyérbetegségek	0609

A halálozási viszonyok és a gazdasági fejlettség
Az ország népességének halandósága nagyobb elmaradottságot tükröz az epidemiológiai fejlôdésben, mint az egy fôre jutó hazai össztermék (GDP) összege a gazdasági fejlettségben. Még nagyobb az inkonzisztencia a középkorú férfiak továbbélési valószínuségének csökkenése és az iskolázottsági szint emelkedése között.
A vásárlóerô-paritással korrigált, egy fôre jutó hazai össztermék összege 1996-ban 9300 dollár volt Magyarországon. A GDP-nek megfelelô várható élettartam 73,08 év, ez a várható érték (expected value), a tényleges várható élettartam azonban 70,27 év volt (megfigyelt érték - observed value). A férfi népesség várható élettartama 66,06 év volt 1996-ban, az egy fôre jutó GDP-re kivetített érték 69,53 év lenne. A teljes populációra számított, megfigyelt és várható érték közötti 2,81 éves különbséggel szemben a férfi populáció esetében a differencia 3,47 év. Másképpen fogalmazva: a férfi népesség életesélyei és az egy fôre jutó GDP között még nagyobb az inkonzisztencia, mint a teljes népesség életkilátásai és az egy fôre jutó hazai össztermék között. Megjegyzendô, hogy azok a számítások, amelyek a halandóság legutóbbi három évtizedben bizonyos korcsoportokban bekövetkezett rosszabbodásának hatását vizsgálták az életesélyek alakulására, hasonló különbségeket mutattak a tényleges és a mortalitás emelkedését kiküszöbölô várható élettartamok között, mint a GDP és az életkilátások közötti összefüggésre vonatkozó elemzések.
 

7. ábra. Születéskor várható élettartam a vásárlóerô-paritáson számolt
GDP függvényében az 1996 körüli években
Korrelációs együttható: 0,85; p >= 0,001.

Összefoglaló
A halálozási viszonyok Magyarországon a 20. század elsô kétharmadában javultak, utolsó harmadában azonban ellentmondásosan alakultak; a századvég halandósága ezt az ellentmondásos demográfiai-epidemiológiai közelmúltat tükrözi. Az életesélyek a 35 évnél fiatalabb népességben soha nem voltak olyan jók, mint manapság; 35 és 65 év között azonban a férfiak továbbélési valószínuségei nagymértékben rosszabbodtak a legutóbbi három évtizedben. A halál elôtti egyenlôtlenség meghatározó mértékben járul hozzá a magas mortalitáshoz. Az 1990-es években a magyar rákhalandóság az egész világon a legmagasabb. A kardiovaszkuláris mortalitás csak a felbomlott Szovjetunió utódállamaiban magasabb, mint Magyarországon. A hetven éven aluli népesség életesélyeinek alakulásában az ischaemiás szívbetegségeknek, az idült májbetegségeknek, az öngyilkosságnak, a tüdôráknak és az agyérbetegségeknek van a legnagyobb epidemiológiai jelentôsége. A századvég halálozási viszonyai inkonzisztensek a társadalom és gazdaság fejlettségével. Magyarországon a legutóbbi három évtizedben krónikus, kvalifikált epidemiológiai válság alakult ki.

Irodalom

Coleman, D.: Europe's Population in the 1990s. Oxford University Press, Chapters 4., 8. New York, 1996.
Hertzman, C.-Kelly, S.-Bobak, M.: East-West Life Expectancy Gap in Europe. Kluwer Academic Publishers,. Dordrecht, 1996.
Forster, D. P.-Józan, P.: Health in Eastern Europe. Lancet, 1990. február 24. 458-460.
Józan, P.: Changes in Mortality in Hungary between 1980 and 1994. Atlantic Studies on societies in change, N^o 85, 1996. 111-138.
Józan, P.: Some features of mortality in the member states of the Economic Commission of Europe. Invited paper at the UN ECE, UNFPA Regional Population Meeting, Budapest, 1998.
Józan, P.-Forster, D. P.: Social inequalities and health; ecological study of mortality in Budapest, 1980-83 and 1990-93. British Medical Journal, Vol. 318, 1999. 914-915.
KSH Demográfiai Évkönyv kötetei.
Lopez, A. D.: The sex mortality differential in developed countries. Megjelent: Lopez, A. D.-Ruzicka, L. T. (szerk.): Sex differentials in mortality, trends, determinants and consequences. Canberra, Australian National University, 1984. 53-120.
Meslé, F.-Vallin, J.: Mortality trends in Europe: the widening gap between East and West. Paper presented at the USSP XXIII General Population Conference, Peking, 1996.
Olshansky, S. J.: On the Biodemography of Aging: A Review Essay of between Zeus and the Salmon. Population and Development Review, 1998. június, 381-393.
Peto, R.-Lopez, A. D.-Boreham, J.-Thun, M.-Health Jr. C.: Mortality from smoking in developed countries, 1950-2000. Oxford University Press, Oxford, 1994.
Recent demographic developments...: Recent demographic developments in Europe, 1997. Council of Europe Publishing, Strasbourg.
The state of health in the European...: The state of health in the European Community. Office for Official Publications of the European Communities, Luxembourg, 1996.
Shkolnikov, V.-Meslé, F.-Vallin, J.: Recent trends in life expectancy and causes of death in Russia 1970-1993. INED, Paper presented at the seminar on Mortality and disability in the New Independent States, Washington, 1994. szeptember.
Valkovics Emil: Néhány gondolat a halálokok szerinti és az egyes halálokok feltételezett kiküszöbölésén alapuló halandósági táblákról. Demográfia, 1995. XXXVIII. évf. 1., 57-69.
Zatonski, W.: The dynamics of mortality in Poland. Symposium on health and mortality, 1997. november, Brüsszel, 291-327.
WHO World Health Statistics Annual kötetei.

Jegyzet

*A tanulmány a Népesedéspolitikai ad hoc Munkabizottság részére készült.