A szerzô cselekvéselméleti, pszichológiai és döntéselméleti szempontból veszi szemügyre az antik sztoikus etikának azt a tanítását, amely az indulatmentesség (apatheia) állapotával, ennek az állapotnak a megközelítését célzó technikákkal, és e technikák alapjául szolgáló lélektani distinkcióval (a tôlünk függô és a nem tôlünk függô dolgok megkülönböztetésével) foglalkozik. Orthmayr Imre kísérletét mind filozófiatörténeti, mind cselekvés- és döntéselméleti nézôpontból igen jelentôsnek tartom: egy, a múltban kidolgozott és sikerrel mûködtetett fogalmi séma szakszerû teoretikus alkalmazása valamely jelenkori elméletben megvilágító erejû lehet a filozófiatörténet és a kortárs elmélet számára egyaránt.
Alább megfogalmazandó kritikai megjegyzéseimet kiegészítésnek szánom az írásához, amelynek szerzôje maga is figyelmeztet rá, hogy sem a sztoikus forrásokhoz, sem azok kritikai vizsgálatához nem rendelkezik eszközökkel (2. old.).
Két típusát különböztetem meg azoknak az állításoknak, amelyekkel vitám van. Az egyikbe azok tartoznak, amelyeknek alapjául egy antik szöveg helytelen vagy félreérthetô fordítása szolgált; a másik típusba tartozó állítások alapja egy-egy értelmezésre szoruló antik filozoféma, amelyet másként értelmezek, mint a tanulmány szerzôje.

I. Antik szövegek helytelen vagy félreérthetô fordításán alapuló állítások

1. A szerzô szerint a sztoikusok nemcsak hogy nem különböztették meg kellôképpen az érzelmet és a vágyat, de fogalmilag hibásan is kezelték ôket: ,,[a]z emóciót (pathosz; affectus, passio) a vágy egyik fajtájának tekintették, túltengô és az értelemnek nem engedelmeskedô vágynak, ugyanakkor a vágyat is az emóció egyik fajtájának tartották" (94. old.). - Ez az elégtelen magyar fordítások miatt látszik így, amelyek az ,ösztön' jelentésû hormé és a ,vágyakozás' jelentésû epithümia szavakat egyaránt ,,vágy"-nak fordítják. (Ez a következetlenség elsôsorban az én hibám, hiszen a Sztoikus etikai antológiának, amelyben több szöveg is foglalkozik az ösztönnel és a vágyakozással, én voltam a szerkesztôje és egyik fordítója.) Valójában arról van szó, hogy a sztoikusok az emóciót (pathosz) túltengô és az értelemnek nem engedelmeskedô ösztönnek (hormé) tekintik, a vágyat (epithümia) pedig az emóció egyik fajtájának tartják.
Az állatokat az ösztön orientálja. Az emberben is mûködik az ösztön: pl. ha éhes vagyok, ösztönszerûen ennivaló után nézek. Csakhogy a civilizáció következtében az ember ösztönkésztetése túlzottá válhat: pl. emberünk falánkká lesz. A túlburjánzó ösztönkésztetés megakadályoz abban, hogy a valódi jóra (az erkölcsi jóra) törekedjünk és a valódi rosszat (az erkölcsi rosszat) kerüljük. Ezért a filozófiailag mûvelt lelkû embernél ennek az állati jellegû stimulusnak az asszenzió lép a helyébe, amely minden élethelyzetben eldönteni képes, hogy ösztönkésztetésünk adott célja látszólagos vagy valóságos jó, illetve rossz. Ha az asszenzió látszólagosnak ismeri föl az adott jót vagy rosszat, felülbírálja az ösztönkésztetést.

2. Platón - olvassuk - különbséget tett vágyak és érzelmek között, hiszen ,,az Államban három lélekrészt különböztetett meg, az értelmes, az indulatos és a vágyakozó lélekrészt. Következetesen amellett érvelt, hogy az indulatos és a vágyakozó lélekrész nem esik egybe, s az indulatoknak az a feladatuk, hogy az értelem vezérletével féken tartsák a vágyakat" (95. old.). - Valójában a platóni thümon (ezt fordítja Az állam fordítója ,indulatos lélekrész'-nek) nem az indulatok - vagyis az érzelmek -, hanem a lelki energiák székhelye. Ilyen energiára van szüksége az embernek ahhoz, hogy vágyaival (pl. a henyélésre, a megfutamodásra stb. irányuló vágyával) szembeszálljon. Schleiermacher a Mut, az angol fordítók a spirit, a franciák a courage kifejezéssel adják vissza a thümon jelentését. A magyar fordítás valóban félrevezetô.

3. Epiktétosz Kézikönyvecskéje a magyar fordításban így kezdôdik:
,,Egyes dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tôlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tôlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hozunk létre." - Orthmayr joggal illeti kritikával ezt a gondolatot: ,,Mi az, hogy vágyunkat és véleményünket egyedül mi alkotjuk meg? Ez egyikre sem igaz. Vágyainkat nem szándékosan hozzuk létre, s intencionális átalakításukra is csak nagyon korlátozott lehetôségünk van. Véleményeink nagy részét sem mi alkotjuk meg ... Epiktétosz egy olyan elvre látszik építeni, ami ... hamis" (111-112. old.). A szerzô lesújtó Epiktétosz-kritikájának (111-112. old.) ez adja meg az alaphangját. - Ám a joggal bírált kifejezések (,,amit egyedül alkotunk meg", illetve ,,amit nem egyedül hozunk létre") nem Epiktétosz gondolatait tolmácsolják, hanem a görög hémetera erga, illetve ukh hémetera erga félreérthetô fordításai. Helyesen talán így adható vissza a szöveg:
,,Tôlünk függ ... mindaz, amit egyedül mi magunk mûködtetünk. Nem tôlünk függ ... mindaz, amit nem egyedül mi magunk mûködtetünk" - a szónak abban az értelmében, hogy egyedül tôlem függ például ezt gondolnom: bárcsak úszhatnám egyet. Ám nem egyedül tôlem függ az, hogy valóban ússzam is, mert teendôim vagy a rossz közlekedés, esetleg az uszodában bekövetkezett üzemzavar és még sok egyéb bármikor megakadályozhat vágyam megvalósításában.

II. Másként is értelmezhetô - vagy másként értelmezendô - antik filozofémák

1. A szerzô fölsorolja a sztoikusok által megkülönböztetett négy emóció-típust (fájdalom, félelem, vágyakozás, gyönyör), majd kritikaként veti ellene a sztoikus gondolatnak, hogy ezek különnemûek a szónak abban az értelmében, hogy pl. a vágyakozás nem ugyanazon a szinten helyezkedik el, mint a fájdalom és a gyönyör, hiszen e két utóbbi a vágyakozás predikátuma (95. old.). - Helyesebbnek gondolom, ha e négy sztoikus emóció-típus értelmezésekor nem közvetlenül abból indulunk ki, amit a négy kifejezés a jelenkori commonsense számára sugall, hanem elôbb megnézzük, hogyan kezelték ezeket maguk a sztoikusok. Azt fogjuk látni, hogy ôk egynemû fogalmakként kezelték az emóciókat, amelyeknek közös genusa: a látszólagos jó, illetve rossz átérzése. Az egyes emóció-fajták specifikuma idôbeli:
* a gyönyör a jelenben adott vagy jelenlévô látszólagos jó átérzése;
* a fájdalom a jelenben adott vagy jelenlévô látszólagos rossz átérzése;
* a vágyakozás a jövôben adott vagy távollévô látszólagos jó átérzése;
* a félelem a jövôben adott vagy távollévô látszólagos rossz átérzése
(v. ö. Sztobaiosz Eklog. II, 88-89; Diogenész Laertiosz VII, 111 skk.).
Lehet persze érvelni amellett, hogy ezek valójában heterogén fogalmak, de akkor is ennek a sztoikus gondolatnak a kritikáján keresztül kell argumentálnunk.

2. A szerzô az érzelmek szabályozásának egyik sztoikus stratégiáját úgy rekonstruálja, mint az adott érzelem ,,tágabb kontextusba helyezését". Ad erre egy általa konstruált példát, majd egy Epiktétosz-idézettel illusztrálja az eljárást. Példája a következô: ,,Ha például egyik nap kétségbe esünk amiatt, hogy 6000 forintra megbüntettek gyorshajtásért, másnap már nem is érezzük ezt olyan kétségbeejtônek, miután egy másik gyorshajtásért elvették a jogosítványunkat és az autónk is darabokra tört. Egy ilyen lehetôséget szem elôtt tartva akár megkönnyebbüléssel is fogadhattuk volna az elôzô napi bírságot, mondván, ezt megúsztuk" (101. old.). Ugyanezt a gondolatot véli fölfedezni Epiktétosznak ebben a gondolatában: ,,A halál, a számûzetés és minden a világon, ami irtózatosnak látszik, mindennap szemed elôtt lebegjen! Leginkább azonban a halál. Sohasem fogsz akkor közönséges dolgokra gondolni, és nem is fogsz túlságosan vágyakozni valamire" (uo.). - Azért nem értek egyet ezzel az értelmezéssel, mert véleményem szerint ,,a halál, a számûzetés és minden ... ami irtózatosnak látszik" nem egyszerûen tágabb kontextusba helyezi - azaz relativizálja - az adott érzelmet, hanem arról van szó, hogy az efféle határszituációkra való állandó koncentrálás az, amit a sztoikusok a lélek állandó feszültségének neveznek, és ezt az állapotot azonosítják az erénnyel (v. ö. Panaitiosz, A lélek feszültsége - Sztoikus etikai antológia 25. old.).

3. Az érzelmek szabályozásának másik stratégiája ,,az érzelmet kiváltó képzet tudatos átalakítása", amely érzelmeinket módosítani képes (105. old.). A gondolatmenet késôbb így folytatódik: ,,Az eljárás akkor veszti hitelét, ha a kívánt hatás elôidézése céljából teljesen önkényes, torz vagy irreleváns leírást nyújt az érzelem tárgyáról. Ilyennek látom Epiktétosz következô tanácsát: ,,Ne feledd, hogy mindenrôl, ami gyönyörködtet, ami hasznos számodra, és amit szeretsz, a legjelentéktelenebb dolgoktól kezdve megmondd: miféle. Ha szeretsz egy tálat, mondd azt, hogy egy tálat szeretsz. Így ha eltörik is, nem fogsz háborogni. Ha gyermekedet vagy feleségedet szereted, mondd azt, hogy csak egy embert szeretsz. Így, ha meghal, nem fogsz háborogni' " (105. old.). - Az idézet utolsó elôtti mondata túl van fordítva: a görögben a ,csak` szó nem szerepel. Helyesen: ,,Ha gyermekedet vagy feleségedet szereted, mondd azt, hogy ember az, akit szeretsz". Annyiban vélekedem eltérôen errôl a gondolatról, hogy egy tál leírásában a törékenység mozzanatát, illetve gyermekem vagy feleségem leírásában a halandóság mozzanatát nem tartom önkényesnek, torznak vagy irrelevánsnak, hiszen tényeket ír le. Köznapi értelemben persze destruktív gondolatnak tartom, hiszen ki az az épelméjû ember, aki napsütötte koranyári délután azzal a gondolattal megy gyermekéért az óvodába, hogy a kicsi a biológia álláspontja szerint halandó lévén közeli találkozásuk esélye nem százszázalékos. Csakhogy az epiktétoszi szövegben ez nem köznapi gondolat, hanem egy szemléletmód morálfilozófiai gyakorlása, mégpedig ugyanazon szemléletmódé, amelyet az imént (a II.2. megjegyzésben) láttunk: a határszituációra való állandó koncentrálásé.

4. A gondolatmenet így folytatódik: Epiktétosz ,,[n]éha mintha azt mondaná, egyszerûen csak ejtsük a kellemetlen érzelmekkel járó képzeteket, s helyettesítsük olyanokkal, amelyeket nyugodt lelkiállapot kísér. ,Nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényekrôl alkotott vélemények.' Nincs más dolgunk tehát, mint megszabadulni a zavaró véleményektôl. Mi sem egyszerûbb: ,Minden kellemetlen képzet felmerülésekor nyomban jegyezd meg: Te csak képzet vagy és egyáltalán nem az, aminek látszol.' Tehát mindig csak olyan képzeteknek adjunk hitelt, amelyek kellemes érzéseket váltanak ki belôlünk" (106. old.). - Tévesnek tartom azt az állítást, amelyet a szerzô maga is fenntartással fogalmaz meg: Epiktétosz ,,[n]éha mintha azt mondaná, egyszerûen csak ejtsük a kellemetlen érzelmekkel járó képzeteket, s helyettesítsük olyanokkal, amelyeket nyugodt lelkiállapot kísér". - Valójában Epiktétosz nem mond olyasmit, hogy ha a hóhér sütögeti a mellemet tüzes vassal, gondoljam azt, hogy a szerelmesem simogat. Idézett maximái értékeléséhez ismerni kell az erkölcsi megismerés sztoikus elméletét. Ennek elsô lépése az észlelés. Pl. észlelem, hogy az uralkodó burkoltan vagy nyíltan zsarolni próbál: ha nem támogatom tanításommal az ô hatalmát, eltilt a tanítástól, elkobozza vagyonomat, börtönbe vet stb. - A második lépés egy emocionálisan színezett képzet (phantaszia) kialakulása a lélekben: némaságra kényszerülni, vagyonomat és fizikai szabadságomat elveszíteni rossz. - A harmadik lépésnél kétfelé nyílik az út. Az ostoba ember esetében a képzet a horméval (lásd az I.1. megjegyzést) találkozik. A nyers hormé azt sugallja, hogy a fölsoroltak valóban rosszak. A filozófiailag képzett ember esetében a képzet az asszenzióval (az intellektuális jóváhagyással vagy elutasítással) találkozik. Aki rendelkezik az asszenzióval, az tudja, hogy valójában egyfajta jó és rossz létezik csupán: az erkölcsi jó, illetve rossz. Mármost némaságra kényszerülni, vagyonomat és fizikai szabadságomat elveszíteni kellemetlen dolog ugyan, ám erkölcsileg nem rossz, hanem közömbös, hiszen ezek olyan motívumok, amelyek nem állnak a hatalmamban (v. ö. Epikt. Kézikönyvecske 1. fejezet). A fölsoroltak tehát tényszerûen nem rosszak, csupán a véleményem, a képzetem sugallja ezt róluk. Ezért a bölcs, aki tudja, hogy ,,nem a tények zavarják az embert, hanem a tényekrôl alkotott vélemények", attól a véleménytôl, miszerint most valami rossz történik vele, megvonja az asszenziót (= nem hagyja jóvá, amit a vélemény sugall), és azt mondja ennek a képzetnek: ,,te csak képzet vagy, és egyáltalán nem az, aminek látszol".

5. Az epiktétoszi Kézikönyvecske elsô fejezetének kritikája (v. ö. I.3. megjegyzés) után ezt olvassuk: ,,... Epiktétosz konkrét tanácsai többnyire nem követik saját alaptételét, vagyis nem a külsô dolgoktól való feltétlen tartózkodásra szólítanak fel, hanem pusztán arra biztatnak, hogy racionálisan mérlegeljük, milyen esélyeink vannak a külsô javak megszerzésére, mibe kerülnek, s mi a várható hozamuk" (112. old.). - Azt gondolom, a szerzôt a Kézikönyvecske elsô fejezetének ez az (általa egyébként nem idézett) mondata téveszthette meg: ,,Ha erre a nagy dologra [ti. a tôlünk függô és a nem tôlünk függô dolgok in praxi megkülönböztetésére] törekszel, ne feledd, hogy nemcsak ímmel-ámmal kell utánavetned magad, hanem bizonyos dolgokról teljesen le kell mondanod a kedvéért, más javak megszerzését pedig el kell halasztanod ...". Ám sem ebbôl a mondatból, sem Epiktétosz egyéb szövegeibôl nem olvasható ki az, hogy a külsô (azaz a nem tôlünk függô) dolgoktól feltétlenül tartózkodnunk kell. Ha ugyanis feltétlenül tartózkodnánk tôlük, vagyis egyáltalán nem volnának jelen a számunkra, semmi értelme nem volna annak az állandó gyakorlásnak, amelynek eredményeképpen különbséget tudunk tenni a dolgok két fajtája között és helyesen tudunk viszonyulni a nem tôlünk függô dolgokhoz. Mint egy elôzô példából (II. 3.) is láttuk, Epiktétosz még legkiélezettebb maximáiban sem arra biztatja követôit, hogy pl. cölibátusban éljenek és ne nemzzenek gyermeket, hanem arra, hogy tudják: halandó, bármikor elveszíthetô emberi társak azok, akikkel házastársi vagy szülô-gyermek kapcsolatra lépnek.

6. A szerzô így értelmezi és bírálja Epiktétosz egy másik fontos tanítását:
,,Epiktétosznak ... a ,ha sikerül, akartam, ha nem sikerül, nem akartam' stratégiája szükségképpen abszurditásokhoz vezet. Ezt írja például: ,Ne vígy magaddal a jóshoz se vágyat, se ellenszenvet. Ne remegve, hanem azzal a meggyôzôdéssel lépj be, hogy bármi történjék is, közömbös rád nézve és közelebbrôl nem érdekel.' Önmagában a javasolt attitûd koherens és akceptálható. Az viszont már nem, hogy valaki ilyen attitûddel jóshoz menjen. A kettô nem összeegyeztethetô. Vagy nem érdekli, mit mond a jós, s akkor nem megy jóshoz, vagy elmegy, de akkor már nem rendelkezhet azzal az attitûddel, hogy nem érdekli, mit mond, hiszen akkor nincs miért jóshoz mennie" (114. old.). - Véleményem szerint Epiktétosz nem mondja azt, hogy nincs miért jóshoz menni. A jóslás antik társadalmi szerepét a modern belgyógyászati diagnózissal állíthatjuk párhuzamba, és ekkor az epiktétoszi tanács a következôképpen parafrazálható: Ne vígy magaddal az orvoshoz se vágyat (,,Bárcsak kiderülne, hogy mellkasi fájdalmaim nem egy infarktus közeledtére utalnak!"), se ellenszenvet (,,Ez a doktor biztos bebeszél nekem egy csomó nyavalyát, ami eddig nem volt, de most majd érezni fogom a tüneteket"). Ne remegve, hanem azzal a meggyôzôdéssel lépj be, hogy bármi legyen is a diagnózis, abból nem a morális és emberi értékeid csökkenése következik, hanem csupán egy gyógykezelés szükségessége. - Ez nem azt mondja, hogy nincs miért orvoshoz menni, hanem azt, hogy a diagnózis és az esetleges terápia más síkon helyezkedik el, mint a morális értékek.

7. A gondolatmenet így folytatódik:
,,Epiktétosz ennél néha realisztikusabb, máskor viszont a puszta ráolvasással is beéri. A továbbiakban egyetlen - s nem pusztán rá jellemzô - típushiba természetét szeretném megvilágítani. Egyik példája a következô tanács: ,Ne kívánd, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy te szeretnéd. Inkább a kívánságaidat szabd hozzá az események alakulásához, meglátod, nyugodt lesz életed folyása'. ... [F]ordítsuk figyelmünket a második mondat elsô felére, ahol Epiktétosz azt tanácsolja, hogy kívánságainkat szabjuk az eseményekhez. Ez az adaptív preferenciaformálás esete: vágyaink alkalmazkodnak az elérhetô lehetôségekhez. Ilyen valóban megtörténhet velünk, mégsem lehet tanácsolni" (114-115. old.). - Azt hiszem, ez az a pont, ahol a legvilágosabban megragadható egy szekularizált cselekvés- és döntéselméletnek a sztoikus etikától eltérô szempontrendszere. A mi számunkra az epiktétoszi tanács valóban érthetô olyan bombasztikus semmitmondásként, mint ha azt mondaná valaki: ,,Ne kívánd, hogy azokat a számokat húzzák ki a lottón, amelyeket te játszottál meg, hanem azoknak a kihúzását kívánd, amelyeket kihúznak". Az ilyen tanács nem ér semmit. Ám ha tudjuk, hogy a sztoikus számára ,,az események alakulása" nem személytelen és irracionális folyamat, hanem az egész mindenséget kormányzó Világlélek tevékenységének eredménye, máris más értelmet nyer az intés: ,,Ne a saját szûkös és partikuláris érdekeid szerint kívánj orientálódni a világban, hanem hagyatkozz rá a Világlélek egyetemes tervére."
Kétségtelen, hogy az így értelmezett maxima csak akkor értelmezhetô cselekvéselméleti vezérfonalként, ha elfogadjuk sztoikus metafizikai alapját, azaz ha számunkra értelmes az a kijelentés, hogy a világot egy magasabb szellem mûködteti, akinek teremtményei vagyunk és akinek szándéka van velünk. De ha ezt elfogadjuk, akkor a gondolatnak már semmi köze sincs a haszon maximalizálásának és a veszteség minimalizálásának tervéhez.
Ezért azt gondolom, az Orthmayr Imre által megkezdett munkát úgy kellene folytatni, hogy aprólékos elemzésnek vetve alá az emberi cselekvésre vonatkozó sztoikus maximákat megvizsgáljuk, hogy melyek azok a gondolatok, amelyek metafizikai alapjuktól eloldozva, esetleg másfajta elméleti keretbe beléhelyezve is mûködôképesek maradnak.