Máshogy beszélnek a nők és a férfiak? Mit jelent az, hogy 'nőies' vagy 'férfias'? Hogyan kapcsolódik egymáshoz a biológiai és a társadalmi nem a nyelvhasználat során? A nyelv és a társadalmi nemek összefüggéseinek kutatói arra keresik a választ, hogy egyrészt a nők és a férfiak nyelvi viselkedésében vannak-e valamilyen szinten általánosítható eltérések (elsősorban a fonológia, a nyelvtan és az interakció, valamint a nyelvi változáshoz való viszonyulásuk szintjén), másrészt a valós társadalmi nemek, illetve a szimbolikus 'nőiesség' és 'férfiasság' milyen nyelvi eszközökkel értelmeződnek, konstruálódnak (a fenti eszközök, valamint a szókincs, a diskurzus, a narratíva segítségével). Ez a kutatási terület az utóbbi negyven évben elsősorban angol (Nagy-Britannia, Egyesült Államok, Új-Zéland) és német nyelvterületen (Németország, Ausztria) népszerű, és mára eljutott egy tekintélyparancsoló "Handbook of language and gender" kiadásáig. (A legkurrensebb témákat kifejtő, jövőre megjelenő kézikönyv tartalomjegyzékét l. a Függelékben.) Az alábbiakban a társadalmi nemek kérdéseire adott szociolingvisztikai válaszok legfontosabb területeit tárgyalom. Először a hangrendszert érintő variációra és nyelvi változásra fokuszáló, kvantitatív módszerekkel dolgozó variációelemzést mutatom be. Majd a társadalmi nemekhez kötődő elnevezések és reprezentációk témáját érintem röviden. Hosszabban ismertetem az interakciós kutatásokat, melyek korábban kvalitatív, újabban kvantitatív és kvalitatív módszereket is alkalmaznak a társadalmi nemek interakcióban történő jelentéskonstruálásának elemzésére. A legújabb irányzatok közül is az interakció-, a narratívaelemzés, virtuális és más nyelvi műfajok, valamint a nyelvi ideológiák elemzése a legígéretesebb – ezek közül villantok fel néhányat a bevezető végén. Variációelemzés A fonológiai variációt és a fonológiai nyelvi változást elemző "klasszikus" (60-as, 70-es évekbeli) kvantitatív kutatások ugyan a legfontosabb változók között elemezték a nem változóját, de általában nem problematizálták azt. William Labov (1966, 1972) az általa kifejlesztett szociolingvisztikai interjú módszerével a New York-i beszélőktől, különböző beszédstílusokból gyűjtött minta (Labov 1984) elemzésekor azt találta, hogy egyes fonológiai változók kiejtésbeli megvalósulásai a nem, életkor, szocioökonómiai státus és szituációs kontextus változói mentén strukturált mintázatot követnek. Az egyes beszélők különböző beszédstílusai és a beszélők közti különbségeket az ún. változószabályok (variable rules) segítségével írta le. Arra az eredményre jutott, hogy a bármely társadalmi osztályba és korcsoportba tartozó nők általában gyakrabban választják a nyelvi változók sztenderd nyelvváltozathoz tartozó alakját, a nyelvi változások tekintetében ugyanakkor kevésbé konzervatívak, mint az ugyanabba a csoportba tartozó férfiak. Peter Trudgill (1972) hasonló eredményre jutott az angliai Norwichben végzett kutatásaival. Hogy a munkásosztályba tartozó férfiak miért ragaszkodnak inkább a nem sztenderd változatokhoz, arra kidolgozta a Labovtól kölcsönzött 'rejtett presztízs' fogalmát: a férfiak ezzel az eszközzel a csoportjukkal és a csoportra jellemző "férfias", "durva" értékvilággal való azonosulásukat fejezik ki. Trudgill (1972) fejti ki először azt a tételt, hogy a nők a társadalomban betöltött bizonytalanabb helyzetüket ellensúlyozzák a sztenderd nyelvi formák gyakoribb választásával. (A nők sztenderdebb nyelvhasználatát és a nyelvi változásban betöltött vezető szerepét a későbbiekben egyes kutatások alátámasztották, mások megkérdőjelezték, illetve kevésbé általánosítható tendenciákra világítottak rá, köztük Labov [1990] is.) A kvantitatív kutatásoknak a későbbiekben valamelyest sikerült túllépniük azon a feltételezésen, hogy a beszélők nyelvi választásait teljességgel társadalmi helyzetük (és biológiai nemük) determinálja. Susan Gal (1978) a burgenlandi Felsőőr német–magyar kétnyelvű közösségében végzett vizsgálatai alapján rámutatott arra, hogy a nők nyelvi választásait társadalmi helyzetük, stratégiai lehetőségeik és a nyelvi variánsok által hordozott szimbolikus értékek figyelembevételével érdemes értelmezni. A felsőőri kétnyelvű fiatal nők például azért választották gyakrabban a német nyelvet, mert az a helyi értékvilágban szimbolikusan a kevesebb munkával járó, nagyobb presztízsű városi életmóddal asszociálódott. A csupán makroszociológiai változók helyett a beszélőkről lényegesen több információt nyújtó hálózatelemzés módszerével dolgozó Lesley Milroy belfasti kutatásai alapján azt találta, hogy a sűrű, multiplex hálózatok igen erőteljesen rákényszerítik nyelvi normájukat a bennük élőkre (bár ez a konkrét helyzetben nem determinálja a beszélő nyelvi választásait) (lásd Milroy 1980; L. Milroy és J. Milroy 1992). Másrészt a nők és férfiak nyelvi viselkedése annál különbözőbb lesz, minél stabilabbak a (hagyományos) nemi szerepek az adott csoportban. Penelope Eckert a variacionista paradigmát bíráló tanulmányában (1989) amellett érvelt, hogy a biológiai nem nem köthető közvetlenül a nyelvi gyakorlathoz, hiszen a köztük lévő kapcsolat a társadalmi nem hatásain keresztül értelmeződik. Mivel pedig a nem társas konstrukció, ezért más társas jelenségekkel összefonódva fejt ki hatást a beszélőkre, így nem lehetséges az egész közösségre vonatkozó általánosításokat leszűrni a kutató korrelációs eredményei alapján. Elnevezés és reprezentáció Röviden összefoglalva, a 70-es évek óta tartó antiszexista feminista erőfeszítések többek között a nők családi állapotáról nem árulkodó névhasználatára és megszólítására, a nemet nem specifikáló foglalkozásnevek használatára (pl. bíró vs. bírónő, színész vs. színésznő) és az indoeurópai nyelvekben (főleg az angolban, németben) a nemet nem specifikáló egyes szám harmadik személyű névmások használatára buzdítanak. Ezek az erőfeszítések abban a nyelvi konstruktivizmussal rokon nyelvi relativizmusban gyökereznek, mely szerint a nyelvi formák megváltoztatásával a gondolkodásra is visszahathatunk. Sokak szerint azonban nem bizonyítható, hogy a nyugat-európai és észak-amerikai nőket az utóbbi évtizedekben érintő pozitív változásokban az ugyanebben az időben valóban elterjedt nem szexista ('politikailag korrekt') nyelvhasználatnak bármilyen befolyása is lett volna. Cameron (1995) válasza erre az, hogy a nyelvhasználat maga is a társadalmi valóság része, így a szexista nyelvhasználat visszaszorulása nem kevesebbért üdvözlendő, mint hogy végre csökken a szexista nyelvhasználat. Freeman és McElhinny (1996: 221) rámutatnak, hogy a fenti jelenségekre építő feminista nyelvtervezés alapvetően különbözik a nyelvtervezés más eseteitől, hiszen a változtatásra irányuló kezdeményezés nem a hatalmi helyzetben lévőktől vagy nyelvészeti autoritásoktól ered, hanem önszervező grassroots politikai mozgalmaktól, és célja sem a fennálló politikai érdekek megerősítése, hanem az azokkal való szembeszállás. Cameron (1990a) ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy túl kell lépni a hagyományos, a fenti nyelvi jelenségköröket támogató feminista erőfeszítéseken, mert a szexista ideológiák távolról sem csak ezekben a jelenségekben érhetők tetten. Az interakció elemzése Az interakciós elemzések a beszélgetés stílusbeli különbségeit kutatják: a beszédmennyiséget és a hallgatást, a szóátadást (az együtt elhangzó beszédet, illetve a félbeszakítást), az intonációt, a beszédszüneteket, a hezitációt (ööö), a minimális válaszokat (mhm, értem) és időzítésüket, a témaváltást, az egyes beszédaktusok (például a dicséret, a panaszkodás, a bocsánatkérés és ezek fogadtatása, a kérdésfeltevés) gyakoriságát és megvalósításának módját stb. Az adatokat hangfelvételek készítésén kívül etnografikus módszerekkel, résztvevő-megfigyeléssel gyűjtik, hiszen az adott közösség életében való részvétel során a jelentésértelmezésekhez való közelebb kerülés a céljuk. Valamennyi megközelítés közös alapfeltételezése, hogy a beszélgetésbeli stíluskülönbségek nem esszenciális, velünk született okokra vezethetők vissza. Ezek az elméletek kulturális és/vagy politikai magyarázatokat keresnek a női és férfi beszélők között talált beszélgetésbeli eltérések magyarázatára. (Ez vonatkozik még a nemek közti, általában egyértelműen biológiai alapúnak hitt hangmagasságbeli különbségekre is.1) A közhiedelem sztereotípiái szerint a nők sokkal többet beszélnek, mint a férfiak, gyakrabban vágnak más szavába, témáik triviálisak; a nők túlságosan udvariasak, finomkodóak és bizonytalanok, ami a sok kérdésben ill. visszakérdezésben, a "gyenge" töltelékszavak (hát, tudod, izé) használatában és az "üres" szókincsben (csodás, fantasztikus, édes) nyilvánul meg. A fenti vélekedések a kutatások fényében részben hamisnak bizonyultak. (A szociolingvisztika számára ezek a közvélekedések ugyanakkor fontos kutatási területnek számítanak, hiszen a nemekkel, a köztük lévő különbségekkel kapcsolatos nyelvi ideológiákra világítanak rá, például arra, hogy egy közösség mit tekint nőiesnek és mit férfiasnak.) A beszédmennyiséggel kapcsolatban például minden eddigi kutatás a közhiedelemmel ellentétes megállapításra jutott: valójában a férfiak beszélnek többet a vegyes nemű (valós vagy virtuális) interakciókban (pl. Fishman 1978, 1980; Herring 1994). Zimmerman és West (1975) azonos nemű és vegyes nemű diádok interakcióit vizsgálva azt tapasztalta, hogy a férfiak sokkal többet vágtak a nők szavába, mint fordítva. Hogy ennek nem valamiféle biológiai oka van, és a férfiak általános szocializációs jellemzőire sem vezethető vissza, arra az a tény világít rá, hogy a vizsgálat szerint a férfiak azonos nemű diádjaira nem volt jellemző a félbeszakítások magas száma. Ugyanakkor Tannen (1993a), valamint James és Clarke (1993) rámutatnak, hogy az együtt elhangzó beszéd értelmezése kultúrafüggő: nem feltétlenül jelent félbeszakítást, vagyis türelmetlenséget, egyet nem értést, a szó feletti uralom akarását, hanem kifejezhet érdeklődést, lelkesedést a felvetett téma vagy a másik beszélő véleménye iránt, vagyis jelentheti a másik beszélő támogatását is. Már e két értelmezésből is kitűnik, hogy a 70-es és 80-as években elsősorban az angolszász országokban egyre terebélyesedő interakciós nyelv és társadalminem-kutatás két, egymásnak ellentmondó táborra szakadt. Az egyik, a differenciát hangsúlyozó megközelítés szerint a nők és a férfiak különbözőképpen szocializálódnak, ezért egyrészt mások a társas elvárásaik: az eltérő szocializáció következtében a nők kooperatívabbak, kevésbé fogékonyak a hierarchiára, és kevésbé hajlamosak a szó feletti uralomért való versengésre, mint a férfiak. Másrészt – ezzel összefüggésben – apró, szinte észrevehetetlen interakciós mozzanatok tekintetében más a nyelvi viselkedésük is. Maltz és Borker (1982) rámutat, hogy a kisiskolás gyerekek – az a korosztály, amelyben a szocializáció elsődlegesen már a kortárs csoportban zajlik – általában nemileg szegregált csoportokban játszanak. E csoportok eltérő szerveződésűek: a kisfiúk többnyire egyetlen nagy, hierarchikusan felépülő, de bárkit befogadó csoportban játszanak, míg a kislányok általában könnyen felbomló, 2–3 fős exkluzív csoportokat ("legjobb barátnő") alkotnak, melyek belső felépítése egaliter. A fiúcsoportokban folyamatos, részben verbális versengés zajlik a csoport feletti hatalomért, ami az asszertív verbális stílus kialakulásának kedvez, míg a lányok között inkább az intimitásnak kedvező önfeltáró, szupportív gyakorlatok folynak. A differenciaelmélet szerint ezek a nyelvhasználati szokások, illetve elvárások élnek tovább felnőttkorban is. A nők és férfiak közötti konfliktusok valójában nagyrészt "kultúraközi" kommunikációs zavarok (miscommunication), melyeket a "kulturális" különbségek felismerésével, megértésével kell kezelni (Tannen 2001). A másik megközelítés, a dominanciaelmélet szerint a hatalommal bírók és hatalomnélküliek (pl. főnök-beosztott, orvos-beteg, tanár-tanuló, bírósági tárgyalások szereplői) között zajló interakciókban az alárendeltek nyelvi viselkedését ugyanazok a bizonytalanságot tükröző gyakori kérdésfeltevések és túlzott udvariasság jellemzik, mint a nők interakciós viselkedését. Más szóval: nincs külön női és férfi beszélgetési stílus, hanem a beszélgetés örve alatt a domináns (férfi) és az alárendelt (nő) fél egyezkedik a hatalomról. Lakoff (1975) nagy hatású problémafelvetése nyomán Fishman (1978, 1980) együtt élő párok napokon át folyamatosan bekapcsolt magnóval készített hangfelvételeit vizsgálta, és azt tapasztalta, hogy a nők nagyságrendekkel több kérdést tesznek fel, mint férfi partnereik. Fishman szerint a kérdések fő funkciója a párkapcsolati interakcióban nem az információkérés és nem is a bizonytalankodó félben élő, megerősítésre váró vágy jelzése, hanem a beszélgetés, illetve az adott téma továbbsegítése, és ezen keresztül magának a kapcsolatnak az életben tartása – s ez a feladat, a "beszélgetési rabszolgamunka" az alárendeltre hárul, aki ráadásul csak a kérdések segítségével gyakorolhat némi kontrollt a beszélgetés menete felett. Mai irányzatok2 Lássuk be, hogy ellentétes következtetéseik ellenére mindkét megközelítés értékekre világít rá: a differenciaelmélet a különálló női verbális viselkedéskultúrát, a dominanciaelmélet az interakcióban (is) alárendelt nő egyezkedési lehetőségeit hangsúlyozza. Ugyanakkor mindkét megközelítés többnyire univerzalisztikus igénnyel lép fel, hiszen mindkettőnek az a célja, hogy legalábbis az európai–észak-amerikai kultúrkörben minden nőre (és minden férfira3) érvényes általános jellemzőket találjon. Susan Gal itt közölt, 1990-ben írott cikke, amely a nyelv és a társadalmi nem összefüggéseit vizsgáló addigi kutatások kritikai összegzését adja (annak kifejtésével, hogy a hallgatás, a társadalmi nemek és a hatalom jelentése ill. értelmezése a helyi nyelvi gyakorlatok – interakció, narratíva, politikai beszéd, költészet stb. – során kulturálisan konstruálódik), igen nagy hatással volt a 90-es években beálló fordulatra. A 90-es évek irányzatai ugyanis fellépnek a korábbi megközelítéseket jellemző túláltalánosítások ellen, és a társadalmi nemek konstrukciójának egyes csoportokon belüli jellegzetességeire helyezik a hangsúlyt. ("Teleszkóp helyett használjunk mikroszkópot!") Ennek a fordulatnak az az alapja, hogy mind a gyakorlati közösségek elmélete, mind a posztmodern irányzatok a következőkből indulnak ki: a nőknek és a férfiaknak nincs a szocializációjuk, életútjuk által determinált állandó, rögzített identitásuk; az identitások részben éppen a nyelv konkrét használata során, az abban megfogalmazott vagy sugallt jelentésértelmezésekre reflektálva (azokat elfogadva vagy azokkal szembeszegülve) alakulnak. Ezek az irányzatok sem tudják végképp száműzni a biológiai nemen alapuló bináris gondolkodást, inkább annak járnak utána, hogy az egyes emberek miféle nyelvi eszközökkel képesek átlépni a választóvonalat. A társadalmi nem nyelvi konstrukciójának sokféleségét a queer nyelvészetnek nevezett irányzat szemlélteti talán a legszínesebben (lásd Livia és Hall [1997] cikkei, Kulick 2000). Robin Queen (1997) például leszbikus képregények szövegeiben a 'queering'-et, a férfiasnak (káromkodás, nem sztenderd kiejtés) és nőiesnek (ugye-kérdések, "gyenge" töltelékszavak) tekintett beszédjellemzők szándékosan zagyva keverését elemzi. Mary Bucholtz itt közölt cikke a gyakorlati közösség irányzatának keretében azt vizsgálja, hogy fiatal lányok milyen eszközökkel képesek ellenállni az erre a korosztályra jellemző, a vizsgált egyesült államokbeli iskolában is megélt, nemileg értelmezett (gendered) hegemón identitásoknak. A szerző a lányok nyelvi gyakorlatainak finomelemzésével mutatja be azokat az eszközöket (identitásgyakorlatokat), amelyek segítségével a gyerekek a vállalt identitás definíciójáról egyezkednek: ki is a jobb különc, és ki számít egyáltalán különcnek? (Ezeket a gyakorlatokat nevezi a szerző pozitív ill. negatív identitásgyakorlatoknak.) Olvasatom szerint ezek az identitásgyakorlatok a közös értékekről és az identitás értelmezéséről való egyezkedésen túl tulajdonképpen a csoportképzés erejével is hatnak, hiszen meghatározzák, kik maradhatnak bent és kik kerülnek ki abból a csoportból, amelynek erejébe kapaszkodva könnyebbé válik a hegemón identitásokkal való szembeszállás. Bucholtz a gyakorlat-elméletre építő gyakorlatiközösség-modellt a szociolingvisztikában hagyományosnak tekinthető beszélőközösség-koncepcióval ütközteti, és rámutat arra, hogy az utóbbi "teleszkópos" makroszemlélete csak a beszélőkhöz képest preexisztens társas kategóriák értelmezését teszi lehetővé – a résztvevők által létrehozott, a csoportot is definiáló társas jelentések megragadását nem. A gyakorlat közössége viszont lehetőséget teremt mind a makro-, mind a mikrokérdések megválaszolására, valamint a kvantitatív és kvalitatív módszerek összebékítésére is. A nyelv és a társadalmi nem összefüggéseinek kutatásában a figyelem legújabban a globalizáció kérdésköre felé fordult. A globalizáció és a nyelv kapcsolatára nemcsak az angol mint világnyelv és az új kommunikációs technológiák terjedése jellemző, hanem az is, hogy a globalizáció a nyelvet korábban nem tapasztalt területeken és mértékben teszi árucikké. Kira Hall (1995) például a szextelefonokat kezelő, a klienseket fogadó nők és férfiak nemiszerep-formálását vizsgálja. A szerző szerint ezek a verbális szexmunkások a sztereotip "női nyelv", vagyis a hatalom nélküli beszéd jellemzőinek alkalmazása révén hatalmi helyzetbe kerülnek a kliensek felett. Deborah Cameron itt közölt cikke pedig azt a jelenséget járja körül, hogy az egyes nagy-britanniai telefonközpontokban (tudakozókban, telefonos hibabejelentőkben, telebankokban, telefonos jegyirodákban) dolgozó operátoroknak szinte minden részletében előre kidolgozott forgatókönyvek mentén kell a hívások garmadáját lebonyolítaniuk, melyek részben a verbális viselkedés milyenségét szabják meg, részben az egyes telefonhívásokra fordítható időt és az interakciós lépések számát maximalizálják. A megszabott beszédjellemzők (mosolygást jelző, kifejező intonáció, jól időzített minimális válaszok, kérdőszavas kérdések stb.) érdekes módon megegyeznek azokkal a jellemzőkkel, amelyek a laikus felfogásban a "nők nyelvével" kapcsolatban élnek. A telefonközpontok vezetői által kidolgozott, az operátorok betanítására és ellenőrzésére használt forgatókönyvek vagy súgólapok sokszor nyelvészetileg értelmezhetetlen terminusokban fogalmaznak, de közös bennük az érzelmi involváltság és a gondoskodás kifejezésére való buzdítás (miközben az operátoroknak gyakran egy percnél is rövidebb idő alatt kell egy-egy hívást lebonyolítaniuk), melyek hagyományosan a nőiességgel asszociált szimbólumrendszer sajátjai. A szerző szerint a munkavállaló ilyen mélységű, a társadalmi nemet is érintő (gendered) kontrollálása a hiperracionális vállalat vevőkért való versengésének számlájára írható. Összefoglalva, a nyelv és a társadalmi nem összefüggéseinek kutatásában az elmúlt negyven évben valójában annak a vitának vagyunk tanúi, melyben az egyik oldal (a variációelemzők, ill. a differenciában hívő interakció-elemzők) szerint a nyelvi viselkedés megannyi jelenségét (például a nyelvi változások követésére való hajlandóságot, a sztenderd nyelvváltozathoz való viszonyulást, vagy a nyelvi viselkedést az interakcióban) alapvetően meghatározza a nyelven kívüli valóság, így például a beszélők nő vagy férfi mivolta, s e valóságnak a nyelvi viselkedés csak tükörképe vagy lenyomata. A másik oldal szerint pedig éppen ellenkezőleg, a nyelv használata hozza létre a magunktól függetlenül létezőnek érzékelt valóságot. Az utóbbi, konstruktivista álláspont "erős" verziója szerint maga a társas valóság, sőt a társas rendszerek is a nyelvhasználat során jönnek létre (etnometodológia, konverzációelemzés; a munkahelyi hierarchiákról l. Boden 1994), míg az elterjedtebb "gyenge" verziója szerint a nyelv "csak" világképünket, a valóság értelmezését formálja. A társadalmi nemek eszerint tehát a nyelvhasználat (értelmezési hangsúlyok, nyelvi viselkedési mintázatok stb.) során nyerik el összetett értelmüket, amikor is egyes explicit vagy implicit értelmezéseket a beszélő felek elfogadnak vagy megkérdőjeleznek, megerősítenek vagy figyelmen kívül hagynak. Hivatkozott irodalom
Jegyzetek * Köszönet illeti Bartha Csillát és Schleicher Nórát e tanulmány korábbi változatához fűzött megjegyzéseikért. A tanulmány megírását Győri Csaba (kut. szám: 1991/11/9) támogatta. 1 Sachs és munkatársai (1973) ugyanis azt találták, hogy míg az általuk vizsgált, mutálás előtt álló kisiskolás fiúk hangjának alapfrekvenciája átlagosan magasabb volt, mint az azonos korú (1. folyt.) lányoké, a felső beszédtraktus által képzett, az alapfrekvenciát moduláló, az érzékelt hangmagasságot szintén befolyásoló frekvenciák szignifikánsan alacsonyabbak voltak a fiúknál. Vagyis a biológiai különbségek kialakulása előtt a kisfiúk megtanulták a társadalmi nemnek megfelelő hangmagasság előállítását. 2 Ennek a résznek a kidolgozásakor részben Cameronra (2001) támaszkodtam. Köszönöm Louise O. Vasvárinak, hogy meghallgathattam az előadást. 3 Kevesebb szó esik a férfiak nyelvi viselkedéséről, ill. a maszkulinitás nyelvi megformálásáról, az ezzel kapcsolatos elvárásokról és ideológiákról, de lásd Johnson és Meinhof (1997). |