Kókai Károly • Stájer õsz

Steirischer Herbst, Graz
1999. szeptember 25-október 24.

képek

Az évente visszatérõ Stájer Õsz rendezvénysorozata Ausztria legrangosabb avantgárd képzõmûvészeti eseménye. A gráci központú rendezvény szervezõinek évrõl évre sikerül nemzetközi teoretikusokkal közösen egy-egy témakomplexum köré csoportosítva figyelemere méltó eseményeket szervezni. Jellemzõ eset, hogy William Kentridge kiállításának megnyitóján az egyik rendezõ, Peter Weibel azzal mutatta be a megnyitó beszédet tartó Okwui Enwezort, hogy õ, nevezetesen Weibel, már évekkel ezelõtt meghívta Enwezort egy, az afrikai mûvészetet bemutató kiállítás alkalmával Grazba, és lám, most Enwezor a következõ documenta fõnöke. Szoros kapcsolatot tart fenn a Stájer Õsz olyan folyóiratokkal is, mint a gráci Camera Austria vagy a kölni Texte zur Kunst. Az elõbbi szerkesztõségének termeiben látható a Re-Make/Re-Model. Secret Histories of Art, Pop, Life, And The Avantgarde (Újra-Csinálás/Újra-Alkotás. A Mûvészet, A Pop, Az Élet És Az Avantgárd Titkos Történetei) címû kiállítás egy része, az utóbbiban jelentek meg ugyanehhez a kiállításhoz készült interjúk. Mike Kelley az 1970 körüli évek amerikai szubkultúrájának olyan alakjaival beszélgetett, akik a cross gender, vagyis transzvesztita világot népesítették be. Ebben a miliõben mozogtak olyan filmesek, mint Ed Wood és Jack Smith, csoportok, mint a Cockettes, GTO”s és General Idea, színészek, mint Divine, és mûvészek, mint Andy Warhol. Az összesen négy helyszínen látható kiállítást egy szimpózium, koncertek és filmbemutatósorozat is kíséri.

Az utóbbi évek mûvészetének egyik központi témája a „test”. A testet vizsgáló kiállítások sora állt a közelmúltban a közvélemény és a szakmai körök figyelmének középpontjában – nem utolsósorban azért, mert a mûvészek olyan pornográf, vonzó és taszító állapotokat, betegséget, halált vagy éppen szépséget ábrázoló képeket használnak, amelyek szuggesztív hatásukkal általános érdeklõdést váltanak ki. A „test” ugyan már épp elégszer szerepelt a kiállítótermekben, ennek ellenére újra és újra jelen van, mint itt például egyik sajátos aspektusával. A nemek közötti átmenet mint téma alkalmat nyújt egy úgynevezett társadalmi peremterület vizsgálatára, annak egyedi – giccses, eltúlzott, ironikus, összetett – esztétikájának bemutatására, egy párhuzamos, de a hivatalostól eltérõ történelem elmesélésére. Mindennek a felszabadító erõ, a határok megkérdõjelezése és kitolása, a társadalmi fõáramlattól eltérõ irány adja az érdekességét. Egy olyan területet tárnak fel az e téma köré csoportosított gráci események, amelyek így képzõmûvészeti összmûnek tûnnek.

Az „információs robbanás” nem változtatta meg a mûvészetet. Az új médiák pusztán eszközök. Az eszköz tudvalevõleg kihat az azzal készült mûre, de ez minden. Az ember maga nem változott meg, még csak egy új korszak sem köszöntött be, hanem véleményem szerint egyszerûen a technika fejlõdik. A gráci kiállításcsinálók véleménye eltér ettõl. A net-condition (háló-feltétel) címû kiállítás az AVL ART GATE termeiben azt próbálja bizonyítani, hogy a jövõ világának mûvészete online lesz, éppúgy, mint minden más: gazdaság, társadalom, munka és maga a „szubjektum” is. Az AVL ART GATE termeiben itt vannak a hálózsákos és laptopos computerkalózok és a médiák: a televízió világot behálózó szövevénye a monitorokon, folyóiratok kipakolva az asztalon. Noam Chomsky és Peter Weibel videófelvételeken vitatják a média hatalmát és ellentmondásait, valamint az újságírók felelõsségét. A Grazban, Karlsruhéban, Barcelonában és Tokióban párhuzamosan futó rendezvénybe a www.xspace.at címen lehet bekapcsolódni.

A „test” téma után a következõ a hálózati, virtuális vagy computeres mûvészet kellene, hogy legyen. Ebben megegyeznek a képzõmûvészet jelenérõl és közeljövõjérõl gondolkodók. Hogy ez számos nagyszabású kiállítás és esemény ellenére sem lett így, hogy a döntõ változás idõpontját minduntalan tovább kell tolni, ezt nemigen magyarázza senki. Tény, és ez látható Grazban is, nem születtek eddig olyan mûvek, amelyek önállóan, hosszadalmas és körülményes magyarázkodás nélkül megállnák a helyüket mint jelentõs kortárs képzõmûvészeti alkotások. Az új médiák olyan eszközök, amelyek még nem váltották be a hozzájuk fûzött reményt.

A gráci Künstlerhausban ausztrál mûvészek kiállítása látható Telling Tales (Sokatmondó Történetek) címmel. Mit mondanak ezek a történetek? Szellemi nyomorról, õrületrõl, elnyomásról, szenvedésrõl, sebekrõl beszélnek. Személyes történeteket mondanak el közvetlenül, sokszor direkten. Tracey Moffat és Gordon Bennett is azt mesélik el, ahogy egy traumatikus élmény elfojtott története a kollektív vagy a személyes emlékezetben újra a felszínre kerül.

A kortárs képzõmûvészet nem nyugat-európai és észak-amerikai kulturális jelenség, hanem az egész világ kultúrájának része. Ezt próbálja bizonyítani a dél-afrikai William Kentridge kiállítása éppúgy, mint ez elõbbi, valamint a különbözõ biennálék São Paulótól kezdve, Johannesburgon át Szöulig. Én mégis fel szeretném tenni a kérdést, mennyiben hatott az európai és észak-amerikai kulturális kolonizáció arra a mûvészetre, amely úgy fut, mint a „világ többi része”? Vajon csak azt a periférikus mûvészetet mutatják be a kulturális központok, mely beleillik az utóbbi helyeken kialakított képbe? Ez pedig további két kérdéshez vezet, nevezetesen: miért sikeres valaki magától értetõdõ módon a „képzõmûvészetben”, ha a közponban az, és másodszor: miért csak akkor illeszkedik bele ebbe a képzõmûvészetbe egy nem nyugat-európai és nem észak-amerikai, ha „más”? Mint ahogy ezek az ausztrál mûvészek is mások: egzotikusak, radikálisak, mûveikben az aboriginal kultúra kitörlését dolgozzák fel. Az itt töredékeiben elmesélt történetek az emlékezésrõl, az ennek alapját képezõ traumatikus élményrõl, annak pszichikai elfojtásáról és a társadalom kollektív emlékezetében hagyott nyomáról szólnak. Az ausztrál nemzet története a mûvészek személyes múltjának keresésében jelenik meg. E kiállításnak ma Ausztriában az ad különleges jelentõséget, hogy a helyi politikában az osztrák nemzeti történelem elnyomott és fel nem dolgozott eseményei mind újabb és mind radikálisabb hullámokban törnek át, mint azt az idei parlamenti választáson a szélsõjobboldal elõretörése jelzi. Amit ezen a kiállításon a magas kultúra részeként lát a látogató, ugyanazt éli át a hétköznapi politika mélységeiben.

A Neue Galerie földszinti stúdiójában az osztrák Katharina Heinrich szövései, vagy inkább szövedékei láthatók. Szobrai tárgyak és képzetek egyidejûleg. Változó, szerves formái, puha anyagai, a mûvekben megjelenõ alkotófolyamat elevenül hatnak. Itt újabb munkáit mutatja be: egy bejárható, áttetszõ téglatestet, egy tejfehér hálót a barokk lépcsõházban és egy húsvörös színû gumiszövést. Heinrich számára a szövet „erotikus” és „szexuális”. Amit azonban a mûvésznõ a szövés erotikus és szexuális aktusában teremt, több, mint erotika és szexualitás. A rendszerrõl, a szerkezetrõl, a használt anyagok – poliészter fólia és gumilapok – egy hálózattá való átváltozásáról van szó. Semmi sem merev többé. A formák, a méretek, a felület szerkezete, az optikai hatás attól függõen változik, hogyan vannak a szövetek letéve, ledobva, felakasztva. Az egyes szalagok elfordulnak, a szövedék összegyûrödik, ráncokat vet és eleven szerkezet benyomását kelti. Az egyes szövetek 1,5×40, 3×48 és 4×3×2,5 méter nagyok, de nem laposan kiterítve, hanem felakasztva, egy test köré fonva, a padlóra dobva jelennek meg. Az így keletkezõ tárgyak kiállításról kiállításra változnak, a kiállítóhelyiség adottságaihoz alkalmazkodnak. A tavasszal Welsben, az ottani kiállítótermben felfüggesztett szövet itt a lépcsõház korlátjára, oszlopaira van terítve. A felület optikai hatása, az egymásba szõtt mûanyag szalagok ritmusa érzéki élményt nyújt. Az építkezéseken és az iparban használatos anyagok új szerkezetet, és ezzel új minõséget kapnak, a kiállítóteremben elhelyezve mozgással és élettel telítõdnek. Az áttetszõ lapok, a vibráló optikai hatások a kiállítóteremben mozgó látogatót szintén az alkotás részéve teszik. A szobor anyagában hétköznapi, megjelenésében különleges, a kiállítás látogatójának sajátos élményt kínál.

A Stájer Õsz a képzõmûvészeti kiállításokon túl is gazdag programot kínál. Számos szimpózium, irodalmi est, zenei bemutató és színházi elõadás teljesíti ki
a kínálatot. A grazi eseményeken kívül néhány más helyen is sor kerül bemutatókra, így a mürzzuschlagi Kunsthaus Muerzben október 10-tõl látható az Anagrammatischer Körper (Anagrammatikus test) címû kiállítás olyan fotómûvészeti alkotásokkal, amelyek a test fotótechnikai manipulálásával dolgoznak. A kiállító mûvészek névsora Hans Bellmertõl és Karel Teigétõl Maria Lassnigon, Inez van Lamsweerdén és Mike Kellyn keresztül Thomas Florschuetzig terjed. Az egyes testrészek ugyanúgy felcserélhetõk, mint egy szó betûi. Az így keletkezõ képzetek újabb jelentést hordoznak, amelyek példáulpszichoanalitikusan értelmezhetõk. Ez a kiállítás a manipulált test huszadik századi és jövõbe mutató történetét mutatja be. Ez a jövõ a virtuális test és a géntechnika pólusai között játszódik majd le, az éppen aktuális horror-vízió szerint.

Az õszi eseménysorozat részeként számos gráci galériában is nyílt kiállítás. Eugen Lendl galériájában sprachlos (szótlanul) címmel többek között Heinz Gappmayr, Bruce Nauman, Rosemarie Trockel és Juan Muñoz mûvei láthatók. A kiállítás kiindulópontja az a némaság, amely a mûvészettel való elméleti foglalkozást, az interpretációt megelõzi. Talán illendõ ezt az ismertetést egy erre a bemutatóra való utalással zárni. Nauman ceruzarajza és Trockel hímzése ugyanazt a jelentést hordozzák, mint amit Muñoz falra akasztott emberének ajkain lehet leovasni: egy megfejthetetlen, de nyilvánvalóan artikulált és értelmes szövegét.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu

Októberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon

http://c3.hu/scripta