Lévai-Kanyó Judit • Egy nagyváros mint mûalkotás – München • Lévai Zoltán kiállítása

Goethe-Institut Budapest
1999 szeptember 15–október 2.

képek

Három óriási grafika a terem végfalán. Idegesítõ utcazaj a plafonról, az egyik sarokba tett tévé képernyõjén egy film pereg vég nélkül. A kiállítás egy nagyvárosról szól, történetesen Münchenrõl: a zaj Münchené, a grafikák ottani aszfaltdarabok lenyomatai, a film a nyomtatás dokumentuma. Lassan érthetõvé válik a történet. A mûvész kiválaszt egy darab aszfaltot a városban, nyomdafestékkel felfestékezi, papírt helyez rá, majd azt lehengerli. A papíron megjelenik az utca lenyomata, egy olyan grafikai mû, ami ott van, de eddig senki sem látta. A nyomat kiállítóterembe kerül, mûalkotássá válik, az ott maradt, lefestett utca pedig többé már nem egy közönséges aszfaltdarab – mû lett belõle is.

A film az utcára kitett és magára hagyott videokamerával készült abból a célból, hogy rögzítse a történést. Szereplõi az aszfaltnyomtatókon kívül az éppen arra járó emberek, jármûvek. A látványt a véletlen szükségszerûség komponálta. A film a nagyváros rizomatikus jellegére döbbent rá. Rizómából, azaz állapotok áramlásából áll, melyek bárhol és bármikor kapcsolódhatnak egymással és bárhol megszakíthatók, állandóan terjednek „variációk, terjeszkedés, hódítás, rabulejtés, dugványozás útján” (Deleuze-Guattari: Rizóma). Nem véletlen, hogy a nagyvárosokban tenyészik a legtöbb jellegzetesen rizomatikus rendszer, mint az AIDS, kábítószer, multinacionalizmus, multikulturalizmus, Internet… és innen terjed tovább, megfertõzve a még nem nagyvárosi területeket, így téve egyenlõvé és határtalanná mindent. A világ egyetlen vágya, hogy központ nélküli, nem hierarchián alapuló rendszerré váljon, olyan emlékezetté, amely megkérdõjelezi addigi kapcsolatainkat a tárgyakhoz, a természethez, önmagunkhoz. Az azonban nem igaz, hogy minden a digitális kijelzésbe, az immateriális feloldódásba menekül, a tárgyak töredékei ott maradnak a letûnt világ emlékeiként. A nagyvárosok emlékezések szemétdombjai. Az aránytalanság, léptéktelenség és formátlanság a ma metropoliszainak rendezõ elve. Mintha az aszfaltnyomatok az emberi létezés valóságának utolsó emléknyomai lennének, nyomok, amik az eltûnésre emlékeztetnek, a realitás, az idõ, a mûvészet eltûnésére.

Lévai Zoltán a nagyvárosokat a mû alapanyagaként értelmezi. A város többé már nem egy egység, nem egyszerûen terek, házak és a természet együttese, hanem sokkal inkább állandó mozgásban lévõ dimenziókból, tapasztalatokból, emlékezésekbõl és ritkulásokból, jelentõségüket vesztett egységek felhalmozódásaiból áll, melyek nincsenek egymással átlátható és szilárd kapcsolatban többé. A tulajdonságok nélküli nagyvárosok globalizálódott masszaként lüktetnek, ahol arcnélküli embertömegek zsúfolódnak össze. Ebben az arcnélküliségben értelmetlen a helyrõl, mint szellemiségrõl beszélni. Lévai a város néhány elemét szakítja ki: aszfaltdarabot, zajt, néhány véletlen pillanatot. Megtudható-e ebbõl valami a város lényegét illetõen? Felismerhetõ-e az arctalanságban az egyediség? Az aszfalt, amit városlakóként nap mint nap koptatunk, kultúránk fontos eleme: a nagyváros bûzének, szennyének, sorsának is hordozója.

Az ember Földhöz kötött élõlény. Miközben egyre azon túlra vágyódik, az immaterialitásba menekül, létezésének alapja az érzékileg megtapasztalható anyag, és a nehézségi erõ a számára fölfogható világ rendezõ elve. Az aszfaltokról készített nyomatok a Földdel való szoros emberi kapcsolatból születtek. A nagyváros kérgét már nem lehet fölszántani, öntözni, birtokba vételének talán ez az egyetlen módja, hogy a festékkel egy újabb réteget képezünk olyan módon, ahogy a korok rétegzõdnek egymásra az idõben. Itt a város egy másik dimenziójában vagyunk, aminek semmi köze az autóból megélt, vagy a magasházakról látható városhoz. A város élete nem lineáris többé, hanem egy többszörösen egymásba áthatoló idõ- és térdimenzióban zajlik. Bachelard szerint a pillanaté az idõ egyedüli valósága. A pillanat lenyomata szép, ha a Szépség kivégzése után a fogalom még egyáltalán értelmezhetõ számunkra. Szép a textúrája, a repedezettsége, a színe. Hely és idõ különös kapcsolatba lép egymással.

Lévai Zoltán budapesti kiállításának megnyitóján a Goethe Intézet bejáratánál az arra járók egy print-performance részesei lehettek. Lévai az épület elõtti járdán kíváncsi pillantásoktól kísérve készített nyomatot, amit azután a terem közepére fektetett. Láthatóan nem foglalkozik az olyan divatos fogalmakkal mint kommunikáció, virtualitás, interaktivitás, nem törõdik a múzeumok krízisével, hanem egyszerûen a hagyományos festékhez nyúl – nem megszokott módon. A számára magától értetõdõ gesztusban a mûvészet ontológiai kérdése fogalmazódik meg: még jelen van.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu

Októberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon

http://c3.hu/scripta