Peter Handke • A Saint-Victoire tanítása • 2. rész

képek

A képek képe

Eddig fõleg egy festõrõl meg egy íróról volt szó itt; képrõl és írásról. Most már viszont itt az ideje elmondani, hogyan jelent meg számomra Paul Cézanne az emberiség tanáraként – megkockáztatom a szót: a mostidõ emberiségének tanáraként.

Stifter, mint ismeretes, így adta vissza a mûvészet örök törvényét: „A levegõ fuvallását a víz szitálását a gabona sarjadását a tenger hullámzását az ég ragyogását a csillagzatok tündöklését nagynak tartom… A szelíd törvényt igyekszünk meglátni, mely az emberi fajt vezérli.” Ehhez képest aztán feltûnõ, hogy Stifter elbeszélései szinte rendszeresen katasztrófába torkollnak; sõt már a dolgok puszta állása – drámai egymásra-tolulás nélkül is – fenyegetéssé válik. Elõször „nyugodtan és meghitten” hull a hó, „szép fehér takaró”, aztán „fehér sötétséggé” válik a gyerekek számára, akik belevesznek az elõbb „szép”, majd „ijesztõen kék” gleccserbe; ama „tündöklõ ég” a pusztai falu felett pedig heteken át tündöklõ marad, míg végül „kopár sziklává” változtatja a „kék-lágy levegõt”. A dolgok ilyetén félelmetessé fordulására a szerzõ személyében kerestek magyarázatot, és találtak is. Ám a rét fölött szelíden szétpergõ vízhez alighanem a kor rendelte elbeszélés is hozzátársította azokat az életveszélyes gödröket – melyekben végérvényesen ráadásul senki nem süllyed el, úgyhogy a Mészkõ elsõ mondata könnyen vonatkozhat az összes többi színes kõre is: „Egy olyan történetet beszélek el itt, melyet nekünk egy barátunk mesélt el egyszer, s amelyben nem fordul elõ semmi szokatlan, és én mégsem tudtam elfelejteni.” (Festõként Stifter soha nem festett katasztrófákat a képeire; a legtöbb, ha egy rajza széldöntvényt ábrázol.) A párizsi Jeu de Paume-ban1 van egy Cézanne-kép, mely elõtt aztán úgy hittem: megértettem, mi a tét, nemcsak számára, a festõ számára és nemcsak számomra, az író számára most.

Életének utolsó éveiben, már a századforduló után festette, motívumai pedig, mint már sokszor elõtte, sziklatömbök és fenyõfák. A kép címe megnevezi a helyszínt is: Rochers près des grottes au-dessus de Château-Noir.

Nehéz megmondani, mit értettem meg ott. Akkor „közelség”-et éreztem a leginkább. Az igénnyel, hogy élményemet mégis továbbadjam, most – a „látottak” hosszas „meggondolása” után (mely inkább volt gondolatrianás) egy filmkép jut az eszembe: Henry Fonda, amint a John Ford rendezte Harag gyümölcseiben saját anyjával táncol.

A szóbanforgó jelenetben minden résztvevõ táncol egymással, védekezésül egy életveszélyes fenyegetés ellen: a földtelenség által elûzöttek védik meg így azt a talpalatnyi földet, melyen végre maradásra leltek, az õket gyûrûbe záró ellenséggel szemben. Habár a tánc eszerint merõ cselfogás (anya és fia, miközben forognak körbe-körbe, ravasz-éber pillantásokat vetnek egymás, miként a többiek felé is), mégis tánc, mint minden eladdigi (és mint még egy sem), bensõséges összetartó erõ, mely magával ragad.

Veszély, tánc, összetartás, bensõségesség – ebbõl tevõdött össze az én közelségérzésem is a kép elõtt: a fenyõk és sziklák egyszercsak ugyanis hatalmasan álltak legbensõmben – úgy, ahogyan egy felröppenõ madár repül át egy pillanatra hatalmas szárnyakkal a testen; de nem foszlottak szerte, mint az efféle rettenés, hanem maradtak. Igen, a közelségérzés szintén felismerés volt: akkor, 1904-ben – a kép keletkezésének idején – valami visszavonhatatlan történt, történt mint világtörténés; és ez a világtörténés maga a kép volt.

Cézanne, amikor arra kérték, írja le, mit ért „motívumon”, két kezének széttárt ujjait „nagyon lassan” közelítette egymáshoz, behajlította, majd összekulcsolta õket. Amikor errõl olvastam, megint eszembe jutott, hogy a képet nézve kusza – olyan egyértelmû, mint amilyen meghatározhatatlan – írásjeleknek láttam a fenyõket és sziklákat. Cézanne egyik levelében pedig azt olvastam, hogy õ semmiképp sem „természet után” fest – képei sokkal inkább a „természettel párhuzamos konstrukciók és harmóniák”. – És akkor, a vászon gyakorlata által megértettem: a dolgok, a fenyõk meg a sziklák ama történelmi pillanatban összefüggõ, az emberiség történelmében egyszeri képírássá fonódtak össze a tiszta felületen – a térillúzió visszavonhatatlan vége –, ám a helyszínnek („au-dessus de Château-Noir”) elkötelezett színekkel és formákkal.

Dolog-kép-írás egyben: ez a hallatlan – és mégis, egész közelségérzésémet még mindig nem adja tovább. – Idetartozik az a magányos szobanövény is, melyet egyszer kínai írásjelként pillantottam meg a táj elõtti ablakon át: Cézanne sziklái és fái többek voltak efféle írásjeleknél; többek, mint tiszta formák a föld nyomai nélkül – a festõ kezének vonása (és vonalkázása) ráadásul igézésekké illesztette össze õket – számomra pedig, aki elõször csak azt tudtam gondolni elõttük: „Milyen közel!”, most a legkorábbi barlangrajzokkal kapcsolódnak össze. – A dolgok voltak; a képek voltak; az írás volt; a vonal volt – és mindez összhangban volt.

Néhány száz év múlva minden el fog laposodni, írta a festõ már L'Estaque-ból, és hozzátette: „De a kevés, ami marad, még mindig elég drága a szívnek és a tekintetnek.” A szikla-és-fa képek idején pedig, harminc évvel késõbb azt mondja: „Rosszul állnak a dolgok. Sietni kell, ha az ember még akar látni valamit. Minden eltûnik.”

Eltûnt-e minden? Akkor, a Jeu de Paume-ban nem tudtam-e azt érezni, hogy Cézanne roppant erejû, az emberiség történetében csak egyszer lehetséges dolog-kép-írás-vonal-tánca hatalmasan és maradandóan nyitva tartja számunkra a világ birodalmát? A fenyõket és sziklákat nem éltem-e meg a képek képeként, mely elõtt még mindig képes volt fölegyenesedni „a jó én”? Ahogyan köröskörül más képek elõtt is? Meg ahogyan más helyszíneken is? Nem láttam-e már a szemközti falon lógó csendéleteket is gondoskodással körülvett „gyermekeknek”?

A Jeu de Paume eléggé közönséges egy múzeum – ez a kedves dolgoktól tündöklõ fal azonban valami Példa-szép (ráadásul az ablakból a Place Concorde-ra látni, mely Cézanne számára „az egyetlen tér” volt). A körték, barackok, almák és hagymák, a vázák, tálak és üvegek – egyebek között az enyhe elmozdulások és ferde síkok révén – mesebeli dolgoknak látszanak, melyek mindjárt életre kelnek, és mégis láthatólag a földrengés elõtti pillanat ez: mintha ezek a dolgok lennének az utolsók.

Akkor ehhez fogható a fal egy svájci múzeumban. Ott három nagy portré lóg egymás mellett: maga a festõ, felesége és a pirosmellényes fiú. E tulajdonnév nélküli emberek mintha egy olyan vonat három ablakán néznének ki, mely áll, egyszersmind utazik az idõkön át. Az a három ember régóta utazik. Az utazásnak még messze nincs vége. Csak a gyermek látszik fáradtnak, fejét kezére támasztja; a két felnõtt feszesen ül, és amilyen kifejezéstelenek, olyan jelenvalók szellemükben – faluk pedig most keresztezõdést alkot a Jeu de Paume csendélet-falával: a zürichi vonat, rajta a három emberrel, megáll a párizsi gyümölcsútnál.

Cézanne képei eszerint üzenetek? Az én számomra javaslatok. (Van Gogh víziói, mondja Ludwig Hohl „el is mondhatók”; Cézanne-éi úgymond „csak megfesthetõk”.) Mit javasolnak nekem? Titkuk, hogy egyáltalán javaslatként hatnak.

Hiszen nyilvánvaló: eltûnt szinte minden. Egy halom gyümölcsben elég az egy viaszkos narancs tompasárgája, és semmi többet nem bírok elképzelni. Hol a szín, mely még magának a dolognak a szubsztanciájából ered? Melyik az a mostani dolog, amelyik szemanyag? Cserébe annál rászorultabban kutatok érintetlen természet után. Ez újra meg újra lehet a fennköltség, de újra meg újra magával hozza a rettegést is egy engem elnyelni készülõ láthatártól. Így – az állandóság hiányérzetével – szándékosan a hétköznapi, csinált dolgokban merülök el. Nem láttam-e épp az imént egy bükkfaligetet fölsejleni az aszfalt szürkéskékjében? Az esti repülõgép zúgása nem kezdett-e olykor elölrõl egy napot? Nem bevált dolog-e a pléhcsillag a gyermek pulóverén? S az újság terhétõl végre megszabadult nejlonszatyrok nem úgy lobognak-e a napsütésben, mint világos színû rakottszoknyák? – De igen, ez azonban nem a hétköznapiság. Lehetségessé válik a panasz: a hétköznapiság gonosszá lett. A csinált dolgok körül csak az epizódszerû, szomorú szépség létezik, melyben nincs semmi visszatérõ, ezért pedig valószerûtlen marad. (Jó, Aix után egyszer a Sainte-Victoire márgáját láttam megcsillanni a marseille-i reptér piros mûanyagpadlóján…) Szerencsés tehát, akire otthon egy szempár vár!

Egyszer hallottam, amint két faluvénje azt mondta: „Ha semmiben nem hisznek – akkor minek vannak még egyáltalán a világon?” Nem rám céloztak, mégis találva éreztem magamat. Nem foglalkoztatott-e már hosszabb ideje a gondolat, hogy „a dolgok csak hittel maradhatnak tartósan valóságosak?” Mi volt a hitnek ez a titka, amit a falubírák, úgy látszik, ismertek? Én soha nem tudtam volna hívõnek mondani magamat: ám nem létezett-e számomra már egészen korán egy képek képe?

Hadd írom le, mert ide tartozik.

Ez a kép egy dolog volt egy nagy helyiségben, egy bizonyos tartályban. A helyiség a plébániatemplom volt, a dolog a kehely a fehér ostyalapokkal, amiket szenteltostyának hívnak, tartálya pedig az oltárba süllyesztett, aranyozott és forgóajtó módjára nyitható-csukható tabernákulum. – Ez az úgynevezett „Legszentebb” számomra akkor a Legvalóságosabb volt.

A valóságosnak szintén megvolt a maga visszatérõ pillanata: mindannyiszor, valahányszor a színeváltozás szavai által úgymond Isten testévé lett kenyértöreteket kelyhükkel együtt a tabernákulumba rejtették. A tabernákulum kitárult; a dolgot, a kelyhet beállították, immár kendõkkel letakarva, anyagi rejtekhelyének színpompájába; a tabernákulum újra becsukódott – s akkor, ím, a bezárult konkávboltozat ragyogó aranyfénye.

És így látom most Cézanne „megvalósításait” is (csak éppen fölegyenesedem elõttük ahelyett, hogy letérdelnék): a veszélyben lévõ dolgok átváltoztatása és elrejtése – nem vallásos szertartás keretében, hanem egy olyan hitformában, amely a festõ titka volt.

A hideg mezõ

A Sainte-Victoire masszívuma – másként, mint a párizsi utcák, melyek számomra újra meg újra nem remélt bonyodalmakként hatnak, akkor is, ha épp csak megfordultam bennük – azóta még egyetlen egyszer sem mutatkozott a képzeletemben. Cserébe színek és formák párhuzamaiban szinte naponta visszaköszön a hegy. Szerény emelkedõk szabad csúcspontokhoz és kalandos fennsíkokhoz vezethetnek; ilyenkor pedig külön tudomány nélkül is azt hiszem, hogy értem az engem körülvevõ tájat.

A hegy utóhatása persze messze több, mint valamiféle szellõs természetisme.

Van egy domb Párizsban, amit – nem úgy, mint a Montmartre-t alig vesznek észre. A város nyugati peremén fekszik, igazában már az elõvárosi Suresnes-hez tartozik, és Mont Valérien a neve. A dombláncban, mely nyugat felé vonul a Szajna mentén, alig látni meg külön kiemelkedésként; viszont erõddel van megerõsítve, melyet a német megszállók tömeges kivégzõhelyként használtak a második világháborúban.

Soha nem jártam odafent, de a Sainte-Victoire után hajtott valami, hogy fölmenjek rá; egy szép nyári vasárnap pedig – szemben a kékséggel – vakító nekropolisznak láttam az ottani kõtemetõt; szedret szedtem, kemény volt és édes; s a dombság megannyi házacskával beépített nyúlványaira látva – ahol itt-ott kutyák ugattak, innen-onnan pedig füst szállt fel – nem tapasztaltam meg egyebet, mint a kísértetek nélküli jelent. Lassan megint dombnak le haladtam kelet felé, a folyóhídon át vissza a városi övezetbe, s a Bois de Boulogne-ban fölkaptattam egy újabb, alig észrevehetõ kiemelkedésre, melynek – megint csak a háború nyomán – Mont des Fusillés a neve, fáinak törzsein pedig még ott láthatók a golyónyomok (a fák alatt pedig most, mint mindenütt, a vasárnapi kirándulók heverésztek); és aznap délután fordult elõ egyetlen egyszer, hogy Cézanne kapcsán – akinek képeit pedig gyakran hasonlították zenéhez – valami efféle jutott az eszembe: akkor, amikor – hogy megtartsam – úgy akartam rázni a jelent, „mint egy marimbát”. Este aztán egy városszéli felüljáróról néztem le az aranyló színekben tovahömpölygõ körgyûrûre; és még itt, most is értelmesnek tûnik, amit akkor gondoltam: hogy egy olyanvalakinek, mint Goethe, irigyelnie kellene engem, amiért most, a huszadik század végén élek.

Egyre tágabbak lettek a körök a Sainte-Victoire körül; akaratlanul; így adódott.

Mostohaapám Németországból való szülei az elsõ világháború elõtt érkeztek Sziléziából Berlinbe. Apám is német; õ a Harzból származik (ahol még soha nem jártam). Ellenben összes anyai õsöm szlovén. Nagyapám 1920-ban a dél-ausztriai területeknek az akkor alapított Jugoszláviához való csatlakozására szavazott, s a németajkúak ezért agyonveréssel fenyegették. (Nagyanyám állt közéjük; a cselekmény helyszíne: „szántásforduló”, szlovénül: „ozara”.) Többé aztán szinte soha nem szólt hozzá a köztörténésekhez. – Anyám lánykorában játszott egy szlovén amatõrszínházban. Késõbb mindig büszke volt, hogy beszéli
a nyelvet; szlovéntudása a háború után, az oroszok megszállta Berlinben kapóra jött mindannyiunknak. Igaz, szlovénnak sohasem tudta érezni magát. Ez a nép – mondták – eleve híján van nemzeti öntudatnak, mivel – másként, mint a szerbeknek vagy horvátoknak – soha nem kellett háborúban megvédenie földjét; így még a közös dalok is gyakran szomorúan befelé fordulók. – Az én indulónyelvem állítólag szintén a szlovén volt. A falu borbélya késõbb rendszeresen elmesélte nekem, hogy elsõ hajvágásom alkalmával egy szót sem értettem németül, és színszlovén párbeszédet folytattam vele. Én nem emlékszem rá, a nyelvet pedig szinte teljesen elfelejtettem. (Alighanem mindig is azt képzeltem be magamnak, hogy valahonnan máshonnan jövök.) Iskolaéveim alatt az osztrák vidéken olykor honvágyam támadt Németország iránt, mely nekem nagyvárosias – a háború utáni Berlin – volt. Amikor értesültem a III. birodalomról, tudtam, hogy gonoszabb sohasem létezett, s ahol csak tudtam, el fölismerés jegyében cselekedtem, ám azt a Németországot, amit a gyermek megélt, soha nem éreztem összekapcsoltnak vele.

Késõbb közel egy évtizeden át a Szövetségi Köztársaság különbözõ helyein éltem, melyet tágasabbnak és világosabbnak láttam, mint szülõhazámat; és ott – másként, mint Ausztriában, ahol – ez tapasztalat volt – alig beszélte valaki a nyelvemet – olykor még szenvedélyesen közbe is tudtam szólni (habár gyakran azt gondoltam, hogy valami mást meg elárulok eközben). Még mindig el tudom képzelni, hogy ott éljek; mert tudom, hogy sehol máshol nincs annyi azokból a „tántorítatlanokból”, akik a napi betûre éheznek; sehol másutt nincs ennyi az olvasók szétszórt, rejtett népébõl.

A tömeg szellemét azonban csak Párizsban éltem meg, s csak ott tûntem el a tolongásban. Francia távlatból aztán egy – nekem így tûnt fel – mind komiszabb és szinte megkövült Szövetségi Köztársaságba tértem vissza. A csoportok, beszélhettek bármennyit „gyöngédségrõl”, „szolidaritásról” meg „bátorításról”, csõcselékként léptek fel, külön-külön pedig érzelgõsek lettek az emberek. („Önfejûség, érzelgõsség, utazás”, ez egy német barátom jelszava.) Aki csak elment mellettem, lehetett bármilyen korú, kiéltnek hatott; szemszín nélkülinek. Olyan volt, mintha még a gyerekek is csak úgy szárba szökkennének, ahelyett hogy növekednének. A kifestett toronyházak tarka autókká darabolva gurultak tovább a néptelen utakon, az autókban pedig mintha nyaktámaszok váltották volna fel az embereket. A parkolóórák berregése meg a cigarettaautomaták kattogása, ezek voltak a tipikus zajok; és „lefolyógondok” meg „tévébánat” a megfelelõ szavak. Az üzletek feliratain okoskodásokat meg nagyképûségeket lehetett olvasni ahelyett, hogy „kenyér” meg „tej”. Egyáltalán, majd' minden dolognak hamis neve volt, az újságokban is. Vasárnaponként az áruházak zászlói lobogtak az ürességben. Az egyes tájszólások – egykor „a lélek akcentusai” – már csak a lelketlenség kerékbe-tördelései voltak, és forogtak az ember szívében (amint forogtak Ausztriában is). Voltak persze postaládák „Egyéb irányok”-nak is – égtáj-érzés azonban már nem létezett: mintha még a természet is érvénytelenné vált volna; a fák csúcsai, sõt a felhõk is fölöttük már csak rángatózó mozdulatokat végeztek – miközben rád az emeletes buszok neoncsövei céloztak, a lakások ajtaja mögött kutyaláncok csörömpöltek, a nyitott ablakon már csak balesetekre kíváncsian bámultak ki az emberek a messzeségbe, „Ki?”, üvöltötte egy hang a kaputelefonból az elhagyatott utcába, az újságok fejléceiken mûfüvet kínáltak, és legfeljebb a nyilvános illemhelyeket lebegte körül valami szomorú szépséghez hasonló.

Akkor megértettem az erõszakot. Ennek a „célformákban” mûködõ, a legutolsó dologig föliratozott, egyúttal tökéletesen nyelvtelen és hangtalan világnak nem volt igaza. Lehet, hogy másutt is hasonló volt a helyzet, itt azonban csupaszon ért engem, és le akartam ütni valakit, bárkit. Gyûlöletet éreztem az ország iránt, olyan heveset, mint egykor mostohaapám iránt, akit képzeletemben gyakran ért fejszecsapás. Már az ottani államférfiakban (miként mindahány államférfiúi „mûvész”-ben) sem láttam mást, mint rossz színészeket – sehol egy nyilatkozat, mely középrõl jött volna –, s egyetlen gondolatom volt, a „hiányzó feloldozásé”.

Az idõ tájt megvetettem még a német földformákat is: a völgyeket, folyókat és hegységeket; igen, az ellenérzés a mélyszintig hatolt. Ekképp a keresztbe font karú férfiról szóló történetre várt, hogy emez – mint földkutató – „Terekrõl” szóló értekezésében maga is leírjon egy NSZK-beli tájat – úgymond A hideg mezõnél. Az õskorban két folyó „harcolt” ott a vízválasztóért. Az egyik – erõsebb esésével – hátrább helyezte folyását, és „garázda visszavágással” (így a szakkifejezés) az eredeti vízválasztón túl csapolta meg a másik folyót. Emennek völgyét, ahogy mondták, a másik „pengéje” „lefejezte” és elsorvasztotta. Folyásának a csapolás helye alatti szakasza ekképp „folyócsökevénnyé” vált, úgyhogy a völgy ma túlontúl szélesnek hat, ezért pedig Hideg mezõnek is hívják.

A geológus azonban még az európai földet megelõzõen visszaváltozott magammá, s ama köztes idõben megint Berlinben laktam. Újraolvastam a Hyperiont, végre felfogtam minden mondatát, és képes voltam képeknek látni a bennük lévõ szavakat. – Dahlemben is gyakran álltam a régi képek elõtt. Egyszer Dahlen-Dorf kis kerek terén jöttem ki a metróból, többrészes laternák szegélyezték, mint a Place Concorde-ot Párizsban, megláttam egy „nemzet” szépségét, és még valami vágyódást is éreztem effélék után. A „birodalom” szó is éppen Németországban tárta fel elõttem új értelmét; nevezetesen akkor, amikor – még mindig ama nagyobb körben – azokon az északi „síkokon” jártam, amiket Nicolas Born írt le, s a kanyargó homokutak és sötét vízgyûjtõk láttán megint a 17. század holland tájképeire gondoltam. A megváltozott értelem egy megkülönböztetésbõl eredt: azok a tájak, még ha csak egy csenevész fa vagy egy magányos tehén állt is bennük, egy „birodalom” fényét tükrözték – én pedig itt egy fénytelen „tájkörzetben” álltam.

Ráadásul addig még soha nem tûnt fel nekem, hogy Berlin egy széles õsfolyam-völgyben fekszik (és korábban, azt hiszem, nem is igen érdekelt volna); nekem mindig úgy tetszett, mintha a házak véletlenszerûen lennének elszórva egy sztyeppeszerû lapályon. Most kiderítettem, hogy néhány házsorral odább van a város kevés helyeinek egyike, ahol az olvadó gleccservíz egykor határozott lejtõt alakított ki. Ott található a Máté-temetõ, a schönebergi negyed pedig csúcsán – éppen háznyival a rendes szint felett – érte el legnagyobb tengerszint feletti magasságát. (A háborúból itt maradt mesterséges romhegyek nem számítottak.) – Egy délután fölkerekedtem oda. Hozzáillõ a fülledtség és a távoli mennydörgés. Az út elsõ, parányi emelkedése máris izgatott várakozással töltött el. Látható lejtõ azonban csak a temetõbõl tárult fel. Fent a tetõn síkban, a szokásos módon beépítve haladt tovább a táj, a kis dûlõ azonban teraszt képezett belõle. Ott leültem (mellettem a sírkövön a Grimm-testvérek neve), és egy nagy teknõbe pillantottam le, ahol a város most egész máshogyan terült el, messzirõl, a völgyfenékrõl pedig még folyóérzés is áradt. A zivatar elsõ cseppjei meleg ütések voltak a fejemre, s az ott ülõre most jogosan alkalmazhatom a régi regényekbõl való mondatot: „Ebben a pillanatban nem volt nála boldogabb ember.” Visszafelé az enyhén lejtõs Langenscheidtstrassén újraéreztem az õsidõk vizének csobogását: langy, tiszta érzés volt. Este világított a grafit a ceruza hegyén, s a „nyugati áruházon” néhány napig egy völgy mélyén lobogtak a zászlók.

Végül a Havelbergnek vágtam neki, mely – alig száz méterrel a tengerszint felett – Nyugat-Berlin legmagasabb kiemelkedése, ha igaz. Ahogy mentem fölfelé, egy tisztáson nagy szürke zsákok feküdtek a fûben, melyekbõl aztán álmos katonák tápászkodtak fel. Kerülõúton jutottam fel a csúcsra, melyet magam jelöltem ki, mivel a Havel-hegyek meglehetõsen egyenletes gerincet képeztek, ott leheveredtem egy nagy fenyõfa alá, és újra a jelenkor szelét lélegeztem be. Alkonyatkor egy magaslesrõl, mely alatt vaddisznók jártak, átláttam Kelet-Berlinbe, ahol a háború után éltünk.

A véletlen hozta úgy, hogy abban az évben meglátogattam apámat. Már rég nem jött hír róla, és meg voltam lepõdve, amikor felvette a telefont. Egy északnémet kisvárosban lakott. Miként a néhány korábbi alkalommal, amikor láttuk egymást, most is pontosan megbeszéltük a találkát, elvétettük egymást és egész este ennek az okait kerestük. Felesége halála óta egyedül élt a házban; még egy kutyája sem volt. Szintén özvegy barátnõjével csak hétvégén találkozott; hétközben röviden megcsörrentették egymásnál esténként a telefont, jelezve, hogy még életben vannak. (De nem akarnám itt sem a házat, sem az embert a szokásos sablonokkal ismertetni.) Láttam szemében a halálfélelmet, és megkésett felelõsséget éreztem. Olyan volt nekem, mintha valakinek a fia volna. A tessék-lássék kérdezõsködés átadta helyét a kérdezés szellemének, és képes voltam számon kérni a sokáig elhallgatottakat (csak céloznom kellett rájuk). Õ pedig válaszolt, a maga kedvéért is. Már reggel, mondta mellesleg, ha a tükörbe néz, legszívesebben „képen vágná” magát, és ekkor láttam õt elõször egy hõs elveszettségében, keserûségében és dacosságában. Amikor késõ éjszaka kikísért a vonathoz, az állomás egyik fáján tûzfényesen lángolt egy plakát, a munka nélküli taxisofõrök gyújtották fel.

Ezután egy másik Németországot pillantottam meg egyszer: nem a szövetségi köztársaságot és lakóit, nem is a szörnyû birodalmat vagy a kisállamok gerendázatát. Földbarna volt és esõnedves; egy dombon pihent; ablakai voltak; városi volt, néptelen és ünnepi; egy vonatból láttam; a folyón túli házak voltak; ott volt mindjárt – Hermann Lenz kifejezése – „mellettem-kint”; derûsen hallgatott, és középérzék volt a neve; „a csöndben szabályos formák hallgatag élete” volt; „szép közép” volt és „lélegzetfordulat”; talány volt; visszatért és valóságos volt. S aki látta, olyan ravasznak érezte magát, mint Columbo felügyelõ egy eset megoldásakor; és mégis tudta, hogy végleges föllélegzés soha nem lesz lehetséges.
 
 

A pörgettyûk dombja

Most már biztos volt, hogy Cézanne hegyérõl tovább kell adnom valamit. De mi volt tárgyam törvénye – magátólértetõdõ, elkötelezõ formája? (Mert az írással természetesen hatást akartam elérni.)

Az én dolgom nem lehetett a vonatkozásokat kizárólag a szakterületen keresõ értekezés – az én eszményem mindig is az elbeszélés szelíd nyomatéka és megbékítõ láncolata volt.

Igen, én elbeszélni akartam (és élvezettel tanulmányoztam az értekezéseket). Hiszen olvasás vagy írás közben már gyakran éltem meg az elbeszélés igazságát világosságként, melyben egyik mondat nyugodtan adta a másikat, s az igaz – a megelõzõ felismerés – csak a mondatok átmenetein volt valami szelídként érezhetõ. Azonkívül pedig tudtam: az értelem felejt; a képzelet soha.

Egy ideig az lebegett elõttem, hogy az egyes eseményeket, a hegyet és engem, a képeket és engem leírom, és összekapcsolatlan töredékekben állítom egymás mellé. De aztán láttam, hogy a töredékszerûség itt olcsó, hiszen nem egy egységre vágyó s ezen talán megbukó fáradozás eredménye volna, hanem eleve biztos módszer.

Aztán azt olvastam Grillparzer Armer Spielmann-jában: „Reszkettem a vágytól az összefüggés iránt.” Így pedig visszatért a kedv a Mindenben az Egyre. Hisz tudtam: lehetséges az összefüggés. Életem minden egyes pillanata összekapcsolódik az összes többivel – minden segédláncszem nélkül. Közvetlen kapcsolat létezik; csak szabaddá kell képzelnem. Egyúttal megjött az ismerõs szûkösség is: mert tudtam azt is, hogy az analógiák nem adódhatnak könnyedén; a fejemben uralkodó napi összevisszaság ellentétei voltak, a képzelet heves megrázkódtatásokra következõ aranygyümölcsei, úgy álltak ott, mint az igaz hasonlatok, és csak így alkották – a költõ szavaival – „a mû messzire sugárzó homlokát”. Nem volt-e hát elrugaszkodottság, hogy bíztam az ilyen, az elbeszélést összetartó analógiákban?

A következõ probléma a cselekmény ideje volt. Már hosszabb ideje úgy éreztem, mintha manapság nem léteznének többé elbeszélésnek való helyszínek. Már a keresztbe font karú férfi történetéhez jó messze vissza kellett mennem a vadonba, s már az olyan dolgoknál, mint egy „repülõgép” vagy egy „tévé”, a kudarc határán voltam. Így arra gondoltam, hogy visszahelyezem a cselekményt a századfordulóra, hõsként pedig a fiatal festõt és írót, Maurice Denis-t szerepeltetem, aki egyszer csakugyan meglátogatta tájában a tisztelt Cézanne-t; éreztem az akkori atmoszférát is, már csak a mûterembeli vastag fekete kabát révén is, amelyik nagyapáméra hasonlított.

De akkor nem tartozott-e hozzá igazságomhoz, hogy a fõszemély németajkú valaki legyen? Így született meg képzeletemben az ifjú, pályakezdõ festõ, aki a két világháború közötti Ausztriában, 1938-ban – röviddel az ország német annektálása után – útrakel Provence-ba. Mélyen volt már képem egy ilyen emberrõl: anyám egyik félvak, késõbb a háborúban elesett fivére és a háborúból küldött, gyöngybetûkkel írt levelei, amiket gyerekként sokszor újraolvastam. Még suhancként is gyakran álmodtam róla, most pedig egyenesen sóvárgást éreztem az iránt, hogy újra õ legyek, s mint õ, újként éljem át egy képfán a kék háttérszíneket.

Végül aztán mégis azt reméltem, hogy „én” lehetek (hiszen Sorgert, a földkutatót visszaváltoztattam magammá, így pedig eleve sok pillantásban tovább hatott.) Mert, ugye, a tanítás szerint sem „kitalálnom” kellett, hanem „megvalósítanom” (amihez a részletekben újra meg újra hozzátartozott a kitalálás is); és személyes bizonyosságom sem volt más, mint Goethe „jó énjéé”, mely az elbeszélés belsõ fénye; ama világos és fölemelõ, mely olvasás közben megteremti a bizalom szellemét. Semmi más nem méltó az elolvasásra.

Így aztán elhatároztam, hogy másodszor is elutazom Provence-ba, s ettõl reméltem a végsõ megvilágosodást. De nem akartam megint egyedül lenni ott. Egyre erõsebb szükségét éreztem valakinek, aki számomra illetékes: nem egy tudó valakinek, hanem aki maga is ide-oda botladozik, akinek még, mint némelyik gyermeknek, föl lehet tenni a nagy kérdéseket.

Így lett, hogy D.-vel találkozót beszéltem meg Aix-ben. D. egy sváb kisvárosból származik, és ruhákat készít Párizsban. Mindjárt az iskola után oda ment, kibérelt két szobát a belvárosban, és – habár az üzletekben eleinte megalázták – hamarosan ruhavarrással kereste a kenyerét. „Fogorvoshoz” viszont, miként sok egyébért is, mindannyiszor visszatér gyerekkori környezetébe. Szülei a „rejtett néphez” tartoznak, és elejétõl fogva ismeri a képeket, s nemcsak mint díszeket.

Az õ képei a ruhák, és mindegyiknek megvan a külön ötlete. A két bérelt szoba egyúttal nagy, sokszínû kelméktõl tarkálló mûhely is. Tevékenységét komolyabban veszi, mint bárki, akit ismerek, belõle meríti büszkeségét, éppen úgy, mint bárki mûvész, és nyers mindenkihez, aki megzavarja benne.

Egyszer, így mesélte, a „köpenyek köpenyére” készült. Úgy érezte, megvan benne hozzá az erõ; végül azonban elbukott az „összekapcsolás problémáján”, amit íróként nekem is ismernem kell. (Akkor veszítette el „nagyzási mániáját”.) A köpenyek köpenyének azonban még a próbadarabja is olyan szép, hogy a metróban áhítatosan bámulják meg az emberek.

D. volt az is, aki Párizsban újra meg újra üzeneteket hozott nekem: például „az ellenségek legyõzésérõl önuralom által”, vagy „egy ember érzékenységének köszönhetõ hatalmáról mások fölött”. Amikor megnézte Hitchcock Under The Capricorn-ját, Joseph Cotten ajkairól mesélt, melyek olyan „nyugodtan” ülnek arcán; Ozu filmjei után pedig újságot terített ki lábköröm-vágáshoz, mert a japán mester állandó fõszereplõje is így csinálta.

D.-ben nincs semmi nõies vagy asszonyos; gyermeki-férfias-lányosnak hat, és ha hagyják, és elmondja dolgait, a rabszolganõre emlékeztet, aki többet tud minden úrnál. Egyszer ráismertem Rembrandt képén, a Jákob harca az angyallal-on, ahol az angyal volt, akit a Teremtés könyve csak „Egy”-nek nevez. Sok ember, ha közel kerülsz hozzájuk, éntelen, démoni és gonosz ürességet árul el; D. viszont mindétig áthatolhatatlan marad – és nem is igen visel el idegen érintést. Kérdésemre, hogy miért van szüksége a barátjára, egyszer mégis azt válaszolta: „A szavak önmagukban nem békítenek meg eléggé.”

A szeme világos és karikák veszik körül. Mikor egyszer beteg voltam, eljött, és könyörtelenül bámult, míg végül elkergettem. Egyébiránt is torzonborz futómadárra emlékeztet: nem gesztikulál, képeket se igen vág, hanem vagy teljesen nyugodt, vagy mozog (inkább esetlenül). Pedig szellemében csupa jelenlét; egy pillanatra sem merül el magában: ha ott van, már csak együttgondolkozik, s együttgondolkodóként Voltaire „bonne compagnie”-ja: „Lenézte a tudósokat, és már csak jó társaságban akart élni.”

D. ugyanakkor csak keveseknek mutatja meg magát; félénk és könnyen zavarba jön. Ereje egyedül bontakozik ki a legjobban; munka közben; vagy éjszakai csavargásai során Párizs utcáin, ahol idõnként fejére ereszkedik egy kéz (már szülei is „szerelmesek” voltak a fejébe).

Rendszerint hallgatag (közben-közben viszont sokat mesél, vagy a meghatódás és megindultság sajátos hangjait hallatja), és – nõknél ritka? – jól gyalogol. Már sokszor kóboroltunk a lomboserdõkben Párizs és Versailles között, ahol itt-ott a széleságú, sötét cédrusok állnak.

Közelgett a tél. Nemrég láttam meghalni egy barátomat, és újra örültem saját létezésemnek. Barátom, noha úgy nézett magára, mint „az elsõ emberre, aki átélte a fájdalmat”, az utolsó pillanatig el akarta hessegetni a halált; én pedig hálás voltam minden dologért, és kikötöttem: „örülni az egészség napjainak és kihasználni õket”.

A reptereken egyszeriben méltóságteljes homályban álltak az emberek; árnyas arcok a szokásos pokoliság nélkül. Egyszer szólítottak valakit, akit korábbról jól ismertem, és olyan volt, mintha már minden korábbi ismerõssel csak mint nemzetközi hangosbemondókból elhangzó nevekkel találkoznék.

Amikor leszálltunk Marseille-ben, a Sainte-Victoire tömege cethalhoz hasonlatosan merült alá az északi láthatáron. A Cours Mirabeau platánjai már majd' minden levelüket elhullatták, és az allé most fakó-világos csontok sorára emlékeztetett. Aix nyári parádéútja most vizes volt, szürke és kopár, és Párizs úthálózatához tartozott. A régi könyvekbõl ismert „két kényelmes szobában” szálltunk meg. Néztem D. világos, áthatolhatatlan szemét. Már a megfelelõ lábbelit viselte, és másnap reggel mindjárt útnak indultunk kelet felé.

Sóvárgásomban az összefüggés iránt még egy külön nyom is mutatkozott, mely iránt elkötelezettséget éreztem, anélkül hogy tudtam volna, mire utal, és egyáltalán továbbvisz-e. Valahányszor az elõzõ hónapok során a képeket nézegettem, amiket Cézanne a maga hegyérõl festett, mindannyiszor beleütköztem, mígnem már a rögeszmémmé vált.

Nyugatról, ahol a hármas csúcs magasodik, rétegeivel és gyûrõdéseivel geológiai keresztmetszetként mutatkozik meg a masszívum. Olvastam, hogy volt a festõnek egy ifjúkori barátja, egy Marion nevû geológus, aki késõbb is sok motívumkeresésre elkísérte Cézanne-t erre a tájra. Miközben a hegyrõl készült térképeket és leírásokat tanulmányoztam, képzeletem utólag – akaratlanul és megmagyarázhatatlanul – szüntelenül ugyan a körül a pont körül keringett: egy kétféle kõzetréteg közötti töréshely körül. A hely pontosan az inkább komótosan emelkedõ gerincösvényen található, mely nyugat felõl visz fel a voltaképpeni magaslánchoz, és csakugyan „pont”, mivel éppen ott szeli át a gerincvonalat, ahol az egyik réteg legmélyebben nyúlik be a másikba. A természetben szabad szemmel egyáltalán nem látható pont a festõ képein mégis újra meg újra visszatér, kisebb-nagyobb árnyéksáv gyanánt; a betüremkedést még a ceruzavázlatokon is vonalkázás vagy legalább finom kontúr jelzi.

Leginkább ez a hely vitt rá – a munka már elterveztetett – a provence-i út megismétlésére. Tõle reméltem a kulcsot; s ha a józan ész le akart is beszélni róla: tudtam, hogy a képzeletnek igaza van. – Aix-ben aztán persze már csak a rám váró útnak örültem.

A helyi buszjárattal egy akvaduktig mentünk, onnan pedig a Chemin de Bibémus-on kaptattunk fel a bozótfennsíkra, melynek Plateau du marin a neve, s melynek tüskés növényzete mögött elsõ pillantásra vándorkõhöz hasonlatosan magasodott a Sainte-Victoire. Ez az út nyugodtabb is, mint a Route de Cézanne; anélkül visz fel a gerincre, hogy egyetlen falut is átszelne, és hamarosan nincs se aszfalt, se autó.

A városban még borús volt az idõ a reggeli esõtõl; a fennsíkon azonban hamar megnyílt a messzi ég kékje. Gyér píneaerdõbe értünk, melynek százfelé csillámló tûlevelei kirajzolták az áthatoló napot. Egy idõ után, még óvatosan, megkérdeztem D.-t, hogyan is történt, hogy a köpenyek köpenyén dolgozva elveszítette „nagyzási mániáját”. Õ csak annyit felelt: „Azt idõközben újra megtaláltam.”

Az emelkedõn még voltak tölgyfák, melyek csapatostul hullatták leveleiket. Most már csak az örökzöld fenyõfák voltak, a langyos levegõ, a láthatáron pedig az évszakadatlanul tündöklõ hegy. Ágak dörzsölõztek egymáshoz, és recsegésükkel pótolták a nyári kabócákat. Egy mellékút végén, papírrepülõ-mozdulatokkal újra felbukkant a fekete-fehér szarka is. A fennsík lassanként elcsöndesedett, mígnem harangszóként hatoltak el hozzánk a különbözõ szintek parányi zajai. A pillantás, amely a nyitott lamellák között egy píneatoboz sötét bensejébe hatolt, egyúttal egy magasan fenn sodródó cirrusfelhõ-réteg fátyolkék réseinek is szólt, s az emlékezés egy madárhangra maga a hang lett.

Futókkal, vadászokkal és katonákkal találkoztunk, ám itt mintha mind a helyükön lettek volna. Az idegenlégió kutyája már nem létezett; vagy agyagrögként feküdt egy mélyúton. Hegynek föl, hegynek le, hurkokban és ívekben vitt az út; a fennsík nem „vízszintes kiterjedés” (ahogy Cézanne képei nyomán leírták), hanem szurdokok és bevágások szabdalják. A becsvágy foglyaként, hogy a legapróbb részletekig kiismerjem magam ebben a tájban, folyton a lerövidítéseket kerestem, így nem egyszer eltévedtünk, külön kerestük a jó utat, s aztán, mint két idióta, láttuk egymást két dombon állni.

Nem is volt szándékunk, hogy felmenjünk a csúcsra; végül azonban elhatározás nélkül is kapaszkodtunk tovább, míg végül egészen fönt voltunk. Szeles volt, mint nyáron, se hidegebb, se melegebb, mint akkor. Késõ délután aztán betértünk Le Tholonet-ba, s fáradtan és elégedetten ültünk az Auberge Thomé, alias L'Etoile d'Or-ban. – Szép egyszerûen azt mondhatni, hogy éhesek voltunk.

Ráláttunk a hegyre, melyen az imént még fenn voltunk. Elõtte alacsony, egy helyütt völgyteknõ által megszakított dombság húzódott. A dombság egyik része kopasz maradt egy erdõtûz nyomán. Oldalában még csak bokrok se nõttek, s az esõ mély barázdákat vájt a csupasz-vörös márgába. A barázdák kuszán és áttekinthetetlenül hálózták be az inkább lapályszerû domboldalt; a vízmosás pedig itt-ott feltûnõ tornyokat és piramisokat formált a földbõl, melyek tetején kékellõ-vastag szikladarabok pihentek. A kopár terület egésze, sehova nem vivõ barázdáinak keresztül-kasuljával, kicsiben pontosan Dél-Dakota kiterjedt parlagterületeit idézte, ahol megannyi western játszódik, s amelyeket az egykor arra bolyongók úgy kereszteltek el: Badlands. – A dombság másik, a tûz által megkímélt része sûrûn be volt nõve fenyõkkel, melyek – ág ág fölött – szabályos emeleteket képezve sorakoztak egészen a tetõig. – D. köztem és a kilátás között ült különbözõ színû anyagokból varrt ruhájában, mely egyúttal köpeny is volt.

Csak most, utólag jutott újra eszembe a pont, mely körül oly sokáig körözött a képzelet. Felnéztem a hegyhátra, és a töréspontot kerestem. Szabad szemmel ugyan nem volt látható; de tudtam, hogy meg van jelölve egy villanypóznával, amelyik odafenn a tetõn áll. Még neve is volt a helynek: Pas de l'Escalette. Alatta pedig, egy lapályosabb árterületen elhagyott kis kunyhó állt; a térkép Cabanne de Cézanne-ként jelölte.

Valami lelassult. Minél tovább néztem a tájrészletet, annál biztosabb voltam – egy megoldásban? Felismerésben? Fölfedezésben? Következtetésben? Végérvényességben? A töréspont a távoli gerincen lassanként bennem állt, és mint fordulópont kezdett hatni.

Elõször a halálfélelem volt – mintha a két kõzetréteg éppen engem lapítana szét ebben a pillanatban –; aztán – ha nálam valaha is – a nyitottság volt: ha valaha is, az Egy Lélegzet (s már megint feledésbe is merülhetett). – A dombtetõ fölötti égszínkék meleg lett, a tarló vörös márgahomokja pedig forró. Mellette, az erdõs részen a píneatestek sûrû sora minden zöldek legsokfélébbikében, az ágak közötti sötét árnyéksávok mint egy világszéles függõfalu ablaksorai; s az erdõ minden egyes fája most egyenként volt látható, állt és forgott mint örök pörgettyû; s vele forgott és ott állt az egész erdõ (és a nagy falu) is. – Mögötte a Sainte-Victoire megbízható körvonala, elõtte pedig, színeivel, D. mint megnyugtató emberi forma (egy pillanatra „rigónak” láttam).

Senki nem esett extázisba, és nem lendítette karját a levegõbe. De azért ez is sok volt. Így aztán valaki lassan közelítette egymáshoz a két kezét, és ujjongva ököllé kulcsolta össze õket. Lesz merszem a nagy dobáshoz, és feltenni mindent egy lapra! – És lám, a szavak birodalma nyitva állt elõttem – a Forma Nagy Szellemével; a rejtettség takarójával; a sebezhetetlenség köztes idejével; nyitva a „létezés határozatlan folytatásához”, ahogyan a filozófus a tartósságot definiálta. Ekkor már nem gondoltam „olvasóra”; heves hálaérzettel már csak a földet néztem. – Fekete-fehér kavicsmozaik. A lépcsõ felett, mely a fogadó elsõ emeletére vitt, kék léggömb lebegett a korláthoz kötve. Odakint világospiros zománckorsó állt egy asztalon. Messze a filozófus fennsíkja felett azzal a különösen üde kékséggel tündökölt a lég, mellyel Cézanne oly gyakran festette meg a vidéket. A hegyoldal fölött viszont úgy suhantak a felhõárnyak, mintha örökre be akarnák függönyözni; végül pedig (korai naplemente december közepén) a hegy egész masszívuma nyugodt-sárga csillogásban állt, szinte üvegesen, ám anélkül, hogy – mint más hegyek – megtagadta volna a hazatérést. – Én pedig magamban, mint saját fegyverzetemet éreztem mindezeknek a dolgoknak a szerkezetét. DIADAL!, gondoltam – mintha már az egészet szerencsésen megírtam volna. És nevettem.

D. ezúttal is együttgondolkodott, és azonnal válaszolni tudott az összekapcsolást és átvezetést firtató kérdésemre. Még mintát is hozott a köpenyhez kiválasztott különbözõ anyagokból: brokátból, atlaszselyembõl és damasztból. – Szóval azt akarod, hogy a köpenyrõl meséljek. Úgy kezdõdött, hogy azt, amit kitaláltam, elneveztem a nagy ötletnek. A köpenytõl vártam, hogy megtestesítse. – Az egyik ujjával kezdtem. A puha, tartás nélküli anyagra rögtön nehéznek bizonyult ráerõltetnem a merev, ívelt formát, amit akartam. Elhatároztam, hogy vastag gyapjúra applikálom az anyagot. – Elkészült az ujj. Olyan pompásnak és szépnek találtam, hogy úgy éreztem, a köpeny többi részéhez már nem lesz bennem ugyanannyi erõ. – Ötletemre gondoltam; a feszültség és hirtelen elernyedés pillanataira a természetben; ahogyan az egyik átmegy a másikba. – Nap mint nap megnéztem magamnak az elkezdett köpenyt, két-három órán át; a részeket összehasonlítottam ötletemmel, és töprengtem a folytatáson. – Elkészült a felsõ rész. Az alsó résszel elveszítettem az összefüggést. Darabokat varrtam, melyekrõl kiderült, nincs kapcsolatuk a felsõ résszel. Most az egymáshoz varrt vékony és erõs anyagok súlya nehezítette a munkát, tartanom kellett õket a varrógép fölött és ügyelnem, nehogy valami elcsússzon. – Kiraktam magam elé a részeket, egyiket a másik mellé, semelyik sem illett egymáshoz. Vártam a pillanatot, amikor egyszer csak megtalálom a képet. – A nézegetés és próbálgatás ideje alatt fizikailag egyre gyengébbnek és tehetetlenebbnek éreztem magamat. Megtiltottam magamnak, hogy a nagy ötletre akár csak gondoljak is. – A kínai tetõszerkezetek képei és tervei kezdtek izgatni, meg a súlyok helyes átvezetésekkel való tehermentesítésének problémája. Láttam, hogy mindenütt létezik a köztes tartománya. – Egy késõbbi napon feladtam a további töprengést és összevarrtam a részeket, s egy pontján homorú ívet adtam a köpenynek. A bizonyosság izgalma töltött el. – Felakasztottam a köpenyt a falra. Naponta szemügyre vettem, és lassanként tisztelni kezdtem. Összehasonlítva jobb volt minden más ruhámnál, de nem volt tökéletes. – Egy ruha készítése közben valamennyi fölhasznált formát meg kell õriznem emlékezetemben a további munkához. De nem szabad magamban idéznem õket, azonnal a továbbvezetõ, végérvényes színt kell látnom. Minden esetben csak egy igazi szín van, a szín tömegét pedig a forma határozza meg, és neki kell megoldania az átmenet problémáját. – Világosan elválasztólag és egymásban, így kell léteznie számomra az átmenetnek.
 
 

A nagy erdõ

Van egy képe Jakob van Ruisdaelnek a bécsi Kunsthistorisches Museumban, A nagy erdõ a címe. Tágterû lomboserdõt ábrázol vastag törzsû tölgyekkel; köztük a festõnél oly gyakran visszatérõ nyírfák feltûnõ fehérje. Az elõtérben sötétlõ víz szintén megszokott tárgy Ruisdaelnál. Ezúttal gázló, olyan sekély, hogy áttetszenek a szekérút nyomai, mely aztán homoksárgán, balra-kanyarral vezet tovább az erdõ szférájába. A kép valószínûleg csak méreteirõl kapta címét. A látható erdõ ugyanis kicsi; mindjárt mögötte nyílt terület kezdõdik. Békésen van benépesítve is: elöl egy vándor, aki kalappal, bottal és lerakott batyuval ül az útszélen; hátul egy férfi meg egy nõ, akik párként sétálnak ki az útkanyarból, könnyen öltözve, ernyõvel (az égen fehér-szürke felhõk). De lehet, hogy a kép valóban egy „nagy erdõ” részlete; lehet ugyanis, hogy a nézõpont nem kint, hanem már bent van, s a tekintet, ahogyan az egy vándornál természetes, még egyszer visszafordul az erdõ elsõ mélyébõl. A tágasság-érzetet tovább erõsíti a 17. századi holland tájképek sajátossága: akármilyen kisméretûek – vízfelületeikkel, dûneútjaikkal és sötét lombállományukkal (mindez a bõséges éghányad alatt) nézés közben lassanként nõni kezdenek. Érezni, ahogy állnak és nõnek a fák, és velük növekszik az általános, nyugodt alkonyat is. Még a két megpihenõ lovas: õk is állnak és növekednek.

Egy ilyen erdõ van Salzburg közelében: nem mai városi erdõ, nem az erdõk erdeje; mégis bámulatosan valóságos. Nevét a keleti szélén fekvõ faluról, Morzgról kapta. Az oda vivõ út a Mönchsberg és Festungsberg közötti, hágószerû völgyvájatban kezdõdik, melynek Schartentor a neve, s egyfajta útválasztót alkot a belsõ város és a déli síkság között, melynek településnyúlványai az Untersberg masszívumának lábáig húzódnak. Az erdõt már a kapuív alól felismerni: látszatra nagyon magas fáival keletrõl nyugat felé szeli át a síkságot, még Hellbrunn kétpúpúan kiemelkedõ szikladombjai elõtt. Alig egy óra gyalogútra van, a város területérõl nézve azonban már a messzeség halvány kékségében áll, mintha valami folyóféle haladna át a kettõ között (a Salzach igazában keletebbre folyik). Egy lebetonozott ösvények keresztezte és léptektõl zengõ városi rét – közepén magányosan áll az egykori „csõszház”, melynek egyik ablaka este alig észrevehetõ belsõ fénytõl pislákol és hangtalan ének árad belõle –, valamint egy terelõút után – ezen három, mindannyiszor megálljt jelzõ villanyrendõrt érintve lehet túljutni – már csöndes terület következik (a thumeggeri körzet), melyben immár nincs semmi városias, s a célig már egyetlen ablak sem vonja el a figyelmet. Az út mellett kis patak folyik ellenirányban, mely igazában egy csatorna oldalága, csillogása olykor kiszélesedik, és valami bizonytalanra emlékeztet. A fák itt fõleg nyírek, olyan szûziesek és a képet a messzeségig meghatározóak, mintha valahol Kelet-Európában állnának. A bokrok világospiros füzek, az áttûzõ napban sokkarú csillárok kusza sorai...

A síkon tovahaladó út aztán egyszer csak enyhén emelkedni kezd – éppen annyira, hogy a kerékpárosoknak egy pillanatra föl kell emelkedniük nyergükbõl –, majd egy új síkon folytatódik. A néhány méter szintkülönbség már fennsíkot képez. A rét itt már nem városi rét, hanem nyílt terep egy-egy magányos parasztházzal. Itt már érezhetõ a bukószél is, amelyik a háttérben magasodó Untersbergrõl érkezik (még inkább érezhetõ a szélcsend visszafelé, az alig mélyebb síkon, szinte meleg levegõként csap meg). A hegy lábánál húzódó lápsáv felett – nem nagyon messze – gyakran ül finom pára, melybõl, ha köddé sûrûsödik, virágként nyílnak ki a fák koronái. A rét-elõtér földje már ugyancsak lápföld: a vakondtúrások feketék (bennük fehér kövecsekkel); itt kapirgálnak, gyakran szélborzolta gallérral, a tanyák tyúkjai. – Egy másik kis csatorna betoncsõben halad át az út alatt, az úton pedig mésztömb, mely mint egy hídon át vezet a következõ településre.

Utóbbinak a két hatalmas, szél-ferdítette fenyõfa a sajátossága, mely a bejáratánál áll – nem az útszélen, hanem két szigetfaként az aszfalt közepén, elõzményül a fenyõsorhoz, mely az út végén áll, sokszor túl erõs tükörfényben. Sok ház ablakából itt már puszta háttértájra látni: a településben csak annyi a városias, hogy „Gassé”-nak2 hívják. De nincs benne semmi vidékies sem. A két házsor mintha a szûzföldbe ékelõdne be. Az épületek alacsonyak, meglehetõsen tarkák és sok bennük a fa; majd' valamennyin reliefszerû redélyfák terpeszkednek. Ez a hosszú és egyenes Tauxgasse – már csak kertjeinek fekete tundraföldjével meg a házról házra más nyelvû hangokkal is – egy „északi pionírútra” emlékeztet. Az ottani, cölöpökhöz láncolt és nyüszítõ-vonyító kutyafalkák helyett itt persze a macskanépség jár-kel hangtalanul a házsorok között.

A fenyõsorról az út végén kiderül, hogy temetõbejárat. Az elõtte lévõ fogadóból néha részegeket tessékelnek ki, akik egy ideig még dacosan gajdolnak az ajtó elõtt, aztán hirtelen elnémulnak és elvonulnak. A temetõ nagyon nagy, és dél felé több párhuzamos út visz át rajta, a Megfeszített föléjük magasodó szobra pedig – mint festményen még soha – oldalról tûnik fel elõször. Mindegyik út hosszú lugas, és íves kivágatukban zölden dereng a Morzgi-erdõ elõmezeje. Harangszó kíséretében néha lassú gyászmenetek vonulnak erre, s a koporsó mögött lépdelõ idegenek egy pillanatra hozzátartozókká válnak.

Az elõmezõ a harmadik rét az úton: ez már nem városi rét, nem is paraszti haszonterület, hanem széles, szinte fák nélküli síkság, mely nemrég kiszáradt tóra emlékeztet; szeles, s az enyhe temetõi levegõ után gyakran még téliesen hideg. Egy része sportpályául szolgál, s a véletlenül erre járót bírói döntésekre kérhetik fel; a gyerekek itt általában bizalmasabbak, mint másutt, s az idegen felnõtteket idõjárás-beszélgetésekbe bonyolítják, melyek rendszerint úgy kezdõdnek: „Ma hideg van, ugye?” Egy helyütt lókarám hosszú lécei sorakoznak, s ha köd van, mintha japán tolóajtókon nézne át a szem. Egy valahai, magányos parasztház érintetlenül áll, még kút, dézsa és kõpad is van hozzá, mint egykor, és ott van a fahasábokból rakott jókora kúp is – mindez azonban már sehogyan sem adja ki egy porta terét. – Az erdõ csak itt válik újra láthatóvá: közelbarna (az alkonyatban tintasötét), és szinte az egész horizontot kitölti; egyúttal keskeny is: egy helyütt legalábbis már áttûnik a túloldal. Jobbra, égmagasan fölötte az Untersberg csúcsának meszes gúlacsonkja; balra, hátrább zátonyhegy, mely szabályos barázdáival óriási fésûkagylóként csillog a nap párolgásában. Az út most egyenesen az erdõ felé visz; a füves táj elõtte már az õ övezetéhez tartozik, mintha túlméretezett tisztás volna.

Az erdõ kezdetét (a magasleseken kívül) a mogyoróbokrok jelzik, sárga, a legkisebb szélre is rezdülõ barkáik finom, sûrû párhuzamosokban aláhulló vonalkák, mint esõszálkák sematikus rajzokon. A faállomány sötét, enmagába gabalyodó lucfenyõ-kolónia, melynek alkotóelemei – és ezzel az egész is – mindjárt forogni kezdenek.

A széles, egyenes úton úgy lép be az ember az erdõbe, mint egy igazi fõbejáraton. A küszöbérzés a céltalanul továbbvezetõ nyugalomé. Míg kívülrõl úgy látszott, síkban terül el az erdõ, odabent kiderül, hogy kis, kelet-nyugat irányú dombhátat rejt (az elõtájból csak hóban látható, ha áttetszik a talaj emelkedése). Salzburg lakói ismerik Hellbrunn mögötte lévõ dombját, lábánál a parkkal és a kastéllyal, melyek kirándulók célpontjai. A Morzgi-erdõrõl elõtte viszont csak kevesen tudnak, arról pedig, hogy részben sziklagerincen áll, szinte senkinek nincs tudomása. Csak haszonutak és kusza ösvények szelik át, sétálók pedig csak ritkán járnak erre; legföljebb egy futó zihálása, akinek arcbõre – akár egy kettõs maszk – minden lépésnél halottról elevenre rezzen. A deszkafal egy nagy bombatölcsérben – melyen egy helyütt, éppen arcnyi területen mintha rágcsálók lyuggatták volna ki a fát – egy másik álarcra emlékeztet: ami elõször csak deszkapalánknak látszott, szemközelbõl céltáblának bizonyul; a látszólagos pihenõpad elõtte pedig a hozzátartozó lõállás. Pedig a magaslat keletkezését tekintve közeli rokona a civilizált hellbrunni sziklának: miként emez, két jégkorszak között jött létre a kavicstömegekbõl, amiket a gleccserfolyó a Garda-méretû tóba hordott, és a meszes vízzel a mai sziklává cementezett. Igaz, ez sokkal alacsonyabb, mint a hellbrunni (talán ha négy emelet magas), és alig hosszabb, mint egy közepes házsor. Ha sematikusan ábrázolnánk, szelíden emelkedõ, majd meredeken (tetején kis, hirtelen sziklafalakkal) aláomló védõsánc lehetne, amit délrõl emeltek Salzburg városa elé.

Az út felõl elõször a domb nyugati lába bukkan fel, ahol egyúttal – mint színes zárvány a fenyõk tömegében – világos, már-már parkszerû terület tárul fel akácokból, égerekbõl és fiatal gyertyánokból, közöttük pedig mindenfelé lehetséges utak visznek dombnak fel; az egyetlen tûlevelû itt a vörösfenyõ, mely alatt különösen sûrû és puha fû nõ. E lombliget elején hatalmas bükk áll afféle „kezdõfa”-ként; gyökerei közt, melyek sziklafalakként omlanak alá, régi határkõ, a göcsörtös karok körbefonták és már-már teljesen benõtték. Mindjárt mögötte, még a talapzaton vastag lombréteg alatt megbúvó víztölcsér – elsõ ránézésre esetleges esõtócsa –, ahol a talajmélybõl tiszta, szinte láthatatlan erekben szivárog át a feketéllõ leveleken a víz, és iható (titkos tartalék szükség esetére). Már az odaúton szembeötlenek a kerekded, szabályos-sûrû sorokba rendezett kövek a fû alatt, akár ha macskakövek volnának. Tarkák, a mohafonadék mindõjükbe jól kivehetõ, kõrõl kõre teljesen másmilyen képírást mart, elszigetelt földrészek üzeneteit. Egy vörös, harang alakú púp kicsiben ismétli az ausztráliai Ayers Rock-ot, a föld legnagyobb egytömb-hegyét; egy másikon indián vadászbeszámoló. Alkonyatkor, ha eltûnik fölöttük a növényzet, e kövek titkosírásként mutatkoznak meg, és komor-fehér, az erdõ mélyébe vivõ római útként világítanak.

Dombnak fel nyoma vész a kövezetnek, s a római útból szekérnyomok barázdálta mélyút lesz. A gyerekek, akik a faluból ide járnak játszani, idõközben megszáradt agyaggombócokat gyúrtak, melyek az esti nyirkosságban ismét friss esõszagot árasztanak. Ha felnézel, a vörös-fenyõkön gyakran ül magányos madár, s lehet bármilyen kicsi, e faféle gyér ágai közt sajátosan erõteljes kontúrként hat. A törzsek rozsdabarna, a kelet-nyugati irányt mutató széloldalai egy-egy hóvihar után még sokáig fehérek maradnak, s ilyenkor mintha mindannyian nyírfák volnának. Ha pedig esõ esik, olyankor nincs feketébb, mint a bükkfák aljának elefántlábai.

A mélyút, melyre mind a négy évszakban szállingóznak az õszi levelek, egy farakás elõtt ér véget; mögötte lyukfekete dzsungel kezdõdik – igaz, egyben ez az egyetlen olyan hely is, ahol a kis erdõben valami mélységféle mutatkozik. A komor bunker belépésre csábít; de a kerítéssûrû szárak közt még egy gyermek sem tudna átférkõzni. Elõtte pedig nem várt égerhad ágaskodik a földbõl; nem fák, nincsenek ágaik-gallyaik, hanem csupasz, egymást keresztezõ póznák (s a vihar nem gyökerestül tépi ki, hanem derékba töri õket): összességükben egyféle – a közöttük burjánzó liánok által összefûzött – kerítést húznak az aljnövényzet köré.

Ebben a szövevényben akadtak fenn azok a levelek, melyek az emlékezetben aztán az egész erdõt megtestesítik. Odafújt bükklevelek, világosak, tojásdadok; az ovális formát csak erõsítik a barázdák, melyek a levelek közepétõl húzódnak peremükig; a szín egyenletes fénybarna. Egy pillanatra olyan, mintha játékkártyák csüngnének a bokrokon – s attól fogva mindig, erdõszerte ott hevernek a földön, õk villannak és nyílnak szét a legkisebb fuvallatra is, és mindenütt megbízható játékként köszönnek vissza, melynek egyetlen színe a ragyogó fénybarna.

A következõ lucfenyõ-sávon – mely e fafajtához képest meglehetõsen tágterû – átdereng, immár hajításnyira, a meredek gerinc, és nyomban úgy hat, mint amit „ostromgyûrûbe” zártak. A fölötte elhúzó madárraj közös rikoltása itt üdvlövés gyanánt dördülhet el. Ide tartozik a kõdarab éles csattogása is, mely a csöndben behatárolhatatlanul – a talaj köröskörül moha – zuhan rá más kövekre. A fák között imbolygó fehér felhõcskék viszont csak õztükrök, melyekhez minden körülnézéssel újabbak társulnak. (A kártyajáték részei.) Vagy pedig a játszadozó falusi gyermekek arcai bukkannak fel a törzsek mögött, testükrõl különös mód leválasztva, mint régi képeken a szentek arcai. – A lucfenyõ-zónában – pedig hányszor mondják ijesztõnek-titokzatosnak! – esõ meg szél esetén nyugalom és szárazság vár a koronák alatt, s itt érezhetõen melegebb is van, mint odakint, a szabad ég alatt (erõs szívverés, ha homlokod egy törzsnek támaszkodik). A lehullott tobozok egy idõ után fénybarna derengésre gyúlnak.

A tetõn se körpanoráma, sem a szokásos kilátó-padok. A fák gyökerei viszont megannyi pihenõhelyet kínálnak, és lábadat a szirt fölé lógathatod. Északon („éjszak iránt”) láthatatlan a város; „dél” iránt csak egy széles, beépítetlen fûterület dereng át odalentrõl. A kis sziklafal – mely fakószürke, akár egy termeszvár, és felismerni rajta az imént átszelt temetõ egyik-másik sírkövének anyagát – máris a déli meredélybe megy át, ahol a fák között itt is, ott is kõlavinákra emlékeztetõ töretek csüngenek, s a sok-sok nyírfatörzs fehérje elsõ ránézésre mintha hóvihartól származna. A puszta tér zöldje odalent idõvel meleggé lesz és elmélyül, aztán messze túlnyúlik a városon is. Átlójában út halad, ahol egyszer egy gyermek futott egy férfi után, felugrott a hátára, és így vitték tovább. Másszor meg egy valódi lovas nõtt össze lovával egyetlen óriásteremtménnyé a sötétben. Az odalent közlekedõk tájszólása messzirõl úgy hallik, mint az összes nyelv együtt.

Odafent, a tetõn szinte csak a falusi gyerekek fordulnak meg. Változó jelmezükben õk az erdõ tarkasága. Ez az õ nagy játszóterük, és sokat tudnak mesélni róla. Kérdés: „Ismeritek az erdõt?” – Válasz: „De még hogy!” Ha teljes a csönd és sehol egy lélek, õk olyankor is biztosan benépesítik a dombot.
A vihar elsõ mennydörgésére innen is, onnan is alakok szaladnak hazafelé a fák közül.

A gerincút egyenesen és fakószürkén tart kelet felé, és futólag hadiútra emlékeztet. A kopár ág-bogak, melyek idefenn nõnek, a szélben éles hanggal dörzsölõdnek egymáshoz, vagy tompa morze-jeleket hallatnak. A fák kérgének gyantakönnyes helyei – vajon belövésektõl volnának? Egy magányos bükk fõágát letaglózta a villám, így a csupasz törzs most három tündöklõ zászlósávot mutat: a töréshely fehérjét, a szélnek hátat fordító déli oldal kékesszürkéjét és a széloldal rozsdasárgáját (esõben feketéjét). A fehér virágok a fûben állati fogazatnak bizonyulnak. És lehet, hogy a sûrûbõl valóban kutya kanyarodik ki meg-megbicsakló lábakkal, hosszú nyelve ostorhoz hasonlatosan lifeg elõtte, és hátulról nesztelenül szimatolgatja térdhajlatodat. Az éles konglomerátum-fülkék az út mentén megint a régi sziklasírok. De üresek. A fénybarna bükklevelek, amiket közéjük sodort a szél, oválisaikkal és párhuzamosaikkal a végtelen nyugalmat árasztják.

Aztán már a meredély, ahol az erdõ egyetlen állandó forrása fakad (ma ujjnyi, holnap karvastag). Alul még kis völgyet is vájt, a klasszikus három terasz-szinttel. A domb keleti lábánál végre a régóta várt sziklabarlang, vasajtóval lezárva. Bensejébõl visszhangzó csöpögés; közben pedig vibráló hangok, mint finom ütések egy dob bõrén. És megint a gyermekek felvilágosítása: „már sokszor” voltak a barlangban; denevérek nincsenek; gombát termesztenek benne.

Itt, ahol az erdõ ellaposodva fut ki a faluig – melynek házai már átderengenek –, felbukkan az áhított tó is. A forrás beletorkollik, s az út széles irtáson, fasor módjára vezet hozzá. Télutóig szürkésfehér jéglencse marad. Amint oda tartasz, tudatosan lelassítod lépteidet, s a pallóút maradványai talpad alatt újabb bizonytalan emléket képeznek. A lucfenyõk között itt is, ott is bodzabokrok, szövedékük szembeötlik a magas tûlevelû fák alatt. Ágaik már esztendõ elején árnyaszöld, hegyükön gyakran kékes leveleket növesztenek. Egyszersmind itt, a falu közelében van az egyetlen terület is, ahol madarak gyülekeznek. Sokféle hangjuk csarnokká alakítja át az erdõt. Némelyik olyan, mint a szünetjel; egy elnyújtott fütty, mint egy rodeós lasszósuhogtatása. Az ének az évszakokkal változik, és a lassú fordulású csillagos eget juttatja eszedbe. A bodza-bokrok világos, sokszorosan tekeredõ ágai közt alkonyatkor parázsfény izzik fel, szinte a földrõl. Az utolsó gyerekek nem egyszer mezítláb mennek el mellette. A magányos fenyõág mintája mellettük pálmalegyezõt idéz.

A jégmentes, kerek tóban szinte láthatatlanul kering a víz. Halban dús, tetején pedig vulkáni tufához hasonlatos valamik úszkálnak: habszivacs-darabok. A tó szélén ajtókból tákolt tutaj mint a tenger hullámain ringatózik az elõrét széllökéseire. Homlokodon jótétemények: az esti esõ szelíd csöppjei.

Az erdõ és a falu közötti küszöbön, ahol az úton újra felragyognak a római út kövei, újabb farakás, amit mûanyagfólia takar. Fûrészelt köreivel ez a négyszögû rakás az egyetlen világos a szürkülõ háttér elõtt. Odaállsz elé és nézed, míg már csak színek vannak: a formák követik õket. Csövek, melyek az õket nézõre szegezõdnek, de amelyek egyenként mind-mind máshová céloznak. Kilélegzel. Egy adott pillanatban – legvégsõ magadba-szállás és legvégsõ éberség – sötéten néznek rád a rönkök közötti hézagok, és a farakás forogni kezd. Elõször kettészelt malachitra emlékeztet. Aztán megjelennek a színteszt-tábla számai. Aztán éjszaka lesz rajta, majd megint nappal. Idõvel az egysejtûek reszketése; egy ismeretlen naprendszer; egy kõfal Babilonban. Majd meg az átfogó repülés, nyalábba fogott kondenzcsíkokkal; végül pedig – egyszeri káprázat közepette – a farakás teljes széltében az elsõ ember lábnyomait nyilatkoztatják ki a színek.

Aztán belélegzel, és el az erdõbõl, el. Vissza a mai emberekhez; vissza a városba; vissza a terekhez és hidakhoz; vissza a rakpartokhoz és passzázsokhoz; vissza a sportpályákhoz és hírekhez; vissza a harangokhoz és üzletekhez; vissza az aranycsillogáshoz és redõvetõdéshez. Otthon a szempár?
 

Epopée az utak eltûnésérõl
avagy
A Sainte-Victoire másik tanítása
S.-nek

Visszaúton megint, lassan szelve át Európát 1990 január elején megállt Aix-en-Provence-ban, hogy onnan felmenjen a Sainte-Victoire-ra. Vándorlása során egy ideig megpihent, idegen, õt magát naponta megkérdõjelezõ és termékeny környezetben, munkájába ekképp elmélyedve, s most egyféle éhséget érzett, hogy megismételje bevált útjainak egyikét, melyek újra meg újra égi létraként szolgáltak neki, talpa alatt egy idõ után rugózott a föld, a világ elzöldült elõtte, s az égen régi üdeségében jelent meg a kék. Az útról immár a városon kívül lekanyarodva, föl az ismerõs chemin de Bibémus felé – ahonnan aztán a fennsíkon vitt tovább, órákon át, a fehér hegy felé az út –, csakugyan érezte, hogyan száll beléje lassanként az a csönd, melyre vágyott – mint törvényének a folytatáshoz szükséges megtestesülése. Járásának egyenletessége újra tánc lett, és megadta a további ütemet. S a messzi Sainte-Victoire csúcsa elsõ pillantásra megint vándorkõnek hatott a puszta füvei között. Aztán – egy beláthatatlan szakaszon – erdõtûz perzselte területen vitt át az út. Vándorlásain már többször találkozott ilyen, keskenyebb-szélesebb nyiladékokkal, melyek után folytatódott a zöld, a fenyõillat és a madárcsicsergés. Ezúttal azonban nem akart vége szakadni a tûzirtásnak; minden kis – látszatra sértetlen – fasor után annál messzebb nyúló, fekete meg szürke szén- és hamutáj következett. Csak ekkor jutott eszébe a vándornak, hogy elõzõ nyáron erdõtûznek vette hírét a Sainte-Victoire-on, ám a hírrel annak idején nem kapcsolt össze semmi rendkívülit: az „erdõtûz” ezen a vidéken hozzátartozik a nyárhoz, s e jókora, szurdokok szaggatta területen, hiszen a hegy masszívuma már csak ilyen volt, aligha lehetett feltûnõ, inkább epizódszerû. Igaz: az az egy alkalom, amikor saját szemével látott erdõt égni, a rettenet képe volt, a tûzvihar dombot ostromló csóvái, a lángok, melyek a füstbe burkolt fákról újra meg újra az égnek rugaszkodtak, olyan magasra, hogy úgy látszott: odafent még a levegõ is kigyulladt, és szüntelenül újragyúródó tûzgolyók képében készül felrobbanni a földhöz csapódó erdõ fölében. A fenyõfák csúcsai – immáron a süketnéma tûzkörzetben, messzeszórva széthasított törzsüktõl, némelyik fejjel fúródva a még mindig égésszagú hamurétegbe – a képzeletben utócsengését adták annak az egy pillanatnak, mikor talán már a tûzvésznek elébesüvítõ vihar lefejezte õket.

Amikor a vándor a mind több faforgács és halott macchiahalom által keresztezett úton eljutott egy pontig, ahol – föl a mint mindig, most is ugyanúgy ragyogó csúcsgerincig, majd a szikla fokain át le a síkságig – végre egyetlen tekintettel átölelhetõvé vált a hegység körüli terület, látta, hogy a tûz nem csupán nyiladékot vágott a vegetációba: ameddig a szem ellátott – márpedig ezen a helyen olyan messze látott, mint a régi világtáj-képeken –, fölégetett mindent, ami csak éghetõ volt, az elõhegyektõl a köztes platókon át egészen a magányos-csenevész bokrokig odafent, az egyébként kopár sziklafalak hasadékaiban; fölperzseltnek hatott, kisebb és idomtalanabb lett nemcsak növényzete, de maga a hegy is, a kõ, a mész, a dolomit, a márvány. A magasztos Sainte-Victoire-t, a (fénybõl, a színekbõl meg a csendbõl született) boldoggá avatások hegységét a tûz mintha megfosztotta volna varázsától, csupasznak és legutolsó színfátylából is kivetkõztetettnek mutatkozott; „lombja-fosztottnak”; a nevetségesség kiszolgáltatottjának, a lábainál heverõ, elüszkösödött és nyúl alakú csonkok miriádjaival egyetemben. S ez így fog maradni beláthatatlan ideig; ezen a földrészen a nézõk nemzedékeinek a csupaszság meg a hamu látványa lesz a meghatározó; a néhány magyaltölgy-hajtást, ami az üszök alól újrasarjad, már a következõ felhõszakadás újra betemeti; a márgatömeg a masszívum talapzatánál már most, néhány hónappal a nagy katasztrófa után ott tartott, hogy átrakódjon a síkságok felé, elhordja a víz és kõlavinák válasszák le a hegyrõl, a patakok elhagyták medrüket, és nesztelenül szivárogtak valahol a föld alatt. Ez a csönd immár nem hatott, ahogy nem hatott a fennsík ismerõs, langyos szele és az ég kékje sem („immár nem hatott?” – immár nem volt jelen); sehol egy madár; számára legalábbis, aki ott ment, most már – térjen vissza akárhányszor is – ez a vidék soha többé nem fog ahhoz tartozni, ami korábban vándorkedvét serkentette: a kabócák földjéhez; általános halott-lét, minden külön tetem nélkül – lett légyen az egy vadé, egy madáré vagy akár csak egy kabócáé. Egyedül az út maradt meg, habár a hamvadék ezt is arrább helyezte; csak éppen nem vezetett sehova; azonkívül pedig, mivel az utolsó tüskebokor-gyökér is üszökké lõn, most út híján is bárhová, keresztül-kasul és bármely irányba eljuthatott az ember e fölmérhetetlen terepen, ahol azelõtt az aljnövényzet diktálta az utat.

Dacára a késztetésnek, hogy azon nyomban megforduljon, vissza Aix-be, továbbhatolt a tûz földjére, híján önnön akaratának, szinte hipnotizálva
a csonkig-csíráig lerombolt természettõl, immár csakugyan az úttalanságban, a porózus, minden újabb lépésnek engedõ talajon, talpa alatt a gyökerek szabályosan sorakozó, elsüllyedt cölöpépítményekre emlékeztetõ maradványaival. A tüzet követõ viharok sok sziklatömböt is kimostak a földbõl; a kövek felületét jól látható foltok borították a sötétszürkétõl a majdnem fehérig: a lángözön tûzizzásában itt is, ott is lepattogtak a sziklakúpok, és mindenütt ezt a ritmikus mintát hagyták hátra; a lehasított kõdarabok messze szétszórva hevertek a sziklák körül, és ugyanígy foltokkal hintették tele – csak épp fordított minta szerint – a világosszürke hamut meg a világospiros márgát; az utóképben pedig az egész légtéren át a repeszeknek ez a gigászi hadoszlopa süvített-örvénylett, egészen másfajta tûzkövek alakjában. Majd a köröskörül – nem, nem „köröskörül”, hisz nem volt itt már se körzet, se környezet – uralkodó némaságot recsegés-ropogás törte meg, mely valami tumultusfélébe ment át, és robbanásban végzõdött: egy magányos, látszólag még zöldellõ fa minden szélhatás nélkül kidõlt, és kettéhasítva megmutatta, hogy belsejében, ahol a gyanta talán a legsûrûbb volt, elemésztették a lángok, és csak egy fekete, üreges csövet hagytak maguk után. Itt-ott már nekiláttak az eltakarítás tétova munkájának: lefûrészeltek néhány csonkot, kupacba raktak néhány rõzsehalmot: a vágások helyén most mindenütt az utolsó gyanta csorgott a fenyõmaradványok mélyébõl, kövér-fehéres csöppekben, melyek karvastagságú, csillogó, puha, meg-megrepedõ és lassan továbbcsorgó réteggel vonták be a halott fát; függõleges-fehér, megszilárdult szurokcsíkok, sokkal sûrûbbek és szabályosabbak, mint az eleven törzseken valaha is, széltében-hosszában az elhalt kéreg-hengereken is. A duzzasztógát falára, melyet Émile Zola apja épített, koromcsíkok írtak szaggatott jeleket a hegyvidék közepébe ékelt fjordszerû szurdok fölé: a tûzvész olyan heves volt, hogy még ezt a bozóttalan ûrt, e tekintélyes távot is átugrotta, s a leget hasítva ilyenféle feketeségeket köpött-okádott a gát falaira.

Az ilyetén dúltságon át bolyongó, botladozó, olykor pedig szédelegve tovább támolygó számára aztán világossá vált, hogy a Sainte-Victoire-t ért tûzvésszel egy utat veszített el; utat: számára mindaddig az egyetlen tartós dolgot; az egyetlent, amit megbízhatóan meg lehetett ismételni, s ami az ismétlésben mindannyiszor új módon tárt fel egy már mindig is létezett, ám az út megtétele nélkül feledésbe merült fölismerést. Egyúttal világos lett számára az is, hogy elveszítette az utóbbi évek összes többi, hasonló útját is: a jugoszláviai karszton át vezetõt azáltal, hogy ott már nem a névtelen gyalogos és kertvendég volt, hanem az, aki..., a szülõfaluja környéki mezõkön átszelõt azáltal, hogy ott meg minden utat beszántottak és legyalultak... Különös eközben, hogy e felismerést, útjainak eltûnéséét nemcsak csalódás kísérte (saját magában is), nemcsak düh (magára is) és nemcsak (a kiúttalanságtól, a nem-folytathatóságtól való) félelem, hanem járuléknyi belenyugvás is.

Belenyugvás? Csüggedés? De ha csüggedés, akkor miért a szó: „járulék”? És még egy járulék: valahányszor egyedül ment útjain, mindig megvolt a jövõképzete, hogy egyszer majd túl messze megy. Jövõ? Kérdés a vége.

fordította: Adamik Lajos

Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu

Októberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon

http://c3.hu/scripta