Befogadásvizsgálatok: a jelentés társadalmi természete*

Klaus Bruhn Jensen

---

Bevezetés

E téma felvezetéseként abból a megállapításból kell kiindulnunk, hogy a befogadásvizsgálatok elméletüket a humán tudományokból, módszertanukat a társadalomtudományokból merítik. Amíg ugyanis a bölcseleti megközelítés alakította ki azt a koncepciót, miszerint a tömegkommunikáció egy olyan kulturális gyakorlat, amely egy társadalmi környezetben jelentéseket hoz létre és tart fenn, addig a társadalomtudományok mutatták meg a tömegkommunikáció és a közönség közötti interakció vizsgálatához alkalmazható eszközöket. E különbözõ szálak összefutása magyarázza a közönségvizsgálatok nyolcvanas években kibontakozó irányzatának fejlõdését, ami az ún. kvalitatív fordulatot hozta a kutatásokban.
A befogadásvizsgálatok egyik legfontosabb kiindulási pontja az a felismerés, hogy a médiaszövegek befogadását, használatát és hatását elemzõ kutatás csak a közönség és a tartalom vizsgálatának együttesével lehetséges. A szöveg értelmezésére irányuló humán tudományos érdeklõdés, s a társadalomtudományoknak a tartalom kognitív és viselkedésbeli hatásaira vonatkozó irányultsága – azaz a két kutatási irányzat – a gyakorlatban sokáig elkülönülten haladt. Ezzel szemben a befogadásvizsgálatok alapelve, hogy szöveg és befogadó ugyanannak a ténynek két oldala, a kutatásnak tehát a kommunikáció diszkurzív és társadalmi oldalát egyaránt meg kell céloznia. Egyszóval a befogadásvizsgálatok abból indulnak ki, hogy nincsen „hatás” „jelentés” nélkül.
E programszerû felvetés után cikkemben szeretném felvázolni a legfrissebb közönségkutatásoknak irodalomkritikai, nyelvfilozófiai és társadalomelméleti gyökereit. E tanulmány tehát a befogadásvizsgálatok növekvõ népszerûségét a közönségkutatások más formáinak kontextusában mutatja meg, miközben néhány korábbi eredményre – mint pl. a különbözõ típusú kommunikációs helyzetekben és a különbözõ nézõi csoportoknál tapasztalható speciális olvasatokra – is utal. […] Cikkem tartalmaz egy esettanulmányt, melyben a televíziós hírmûsorok befogadásvizsgálatára adunk példát; e vizsgálat szerint komoly különbség van az „újságírók hírei” és a „befogadók hírei” között – ezzel bizonyítván, hogy még egy ilyen „realisztikus” mûfajnak is tág interpretációs keretei lehetnek. Végül megvizsgálom, miként hatnak a befogadásvizsgálatok eredményei a kommunikációelméletre és a tömegkommunikáció politikájára.

A befogadásvizsgálatok rövid története

A befogadásvizsgálatok története, noha rövid, mégis – az erõteljes elméleti és politikai következmények miatt – sokrétû. Általánosan elfogadott, hogy a brit cultural studies hagyománya felõl érkezõ David Morley (1980) munkája jelentette azt az áttörést, amely összefogta/feloldotta a két egymással szemben álló kommunikációs elképzelés hosszú ellentétét. Az egyik nagy hatású iskola, mely a humán tudományok szövegközpontú hagyományaival állt összefüggésben, hermeneutikai szempontból állította középpontba a szöveget, melynek értelmezése során a kutatói interpretációt tartották kompetensnek. Ez az irányzat – bár sok hasonlóságot mutatott a kommunikációt rituáléként kezelõ elméletekkel (Carey 1989: 18) – az elemzések fókuszába a szöveget, s nem annak kulturális használatát állította. E megközelítésnek a tömegkommunikációra való alkalmazása egy olyan látásmódot hozott magával, amely szerint a médiának a befogadókra tett hatása közvetlen és hatalmas. Ez az álláspont legerõteljesebben a Frankfurti Iskola kultúrakritikai elemzéseiben mutatkozik meg (Adorno és Horkheimer 1977). A szövegközpontúság másik jelentõs elmélete a filmelmélet felõl érkezett (elsõsorban a Screen folyóirat ’70-es években megjelent számaihoz kötõdve), ami a médiának erõs és a befogadó számára észrevétlen hatását feltételezte, s ezáltal lerombolta a szöveget értelmezõ befogadó képét.
A befogadáselméletek által felelevenített másik hagyomány a társadalomtudományi kutatások ún. domináns paradigmája volt (Gitlin 1978). A média társadalmi jelentõsége ellenére a kvalitatív kutatások alapján egyértelmûvé váló korlátozott médiahatások miatt (Katz és Lazarsfeld 1955; Klapper 1960) ez az irányzat az ún. „használati érték és élményszerzés” (uses and gratification) modelljének megközelítést választotta. Visszautasítva a korai kutatások hatásra vonatkozó átvitelelméletét, ez az irányzat arra irányította a figyelmet, hogy mit tesznek a használók a médiával, és nem arra, hogy mit tesz a média velük (Blumer és Katz 1974; Rosengren és mások 1985). Legtöbb kutatás e megközelítés ellenére is alapvetõen megmaradt az elméletileg funkcionalista, módszertanilag kvantitatív, politikailag kiegyezõ hagyományban.
A közönségkutatások újjászervezése a kommunikációelmélet társadalmi és bölcseleti elemeinek összevonására – mint egy új nézõpontra – épült (Jensen 1991). A társadalomtudományi hagyománynak megfelelõen a befogadáskutatások is abból indulnak ki, hogy a médiagyakorlat és hatásai bárminemû vizsgálatának – legyen akár kvalitatív, akár kvantitatív – a reprezentáció, a zsáner és a diskurzus olyan elméletén kell alapulnia, ami mélyebbre megy a szemantikai egységek és skálák meghatározásánál. A bölcseleti kiindulású szövegcentrikus irányzatnak megfelelõen pedig a befogadásvizsgálatok hangsúlyt helyeznek arra, hogy mind a közönséget, mind a tömegkommunikációs környezetet szociológiailag specifikus, empirikus elemként vizsgálják. A társadalomtudományi és bölcseleti kommunikációkutatás perspektívájának közös nevezõjévé így a jelentés társadalmi létrehozása válik. Sok elméleti és empirikus munka ezt a perspektívát a médiaszövegek kódolásának és dekódolásának aszinkron természetére utalva mutatja meg (Hall 1973). A kommunikáció különbözõ pontjain a meghatározatlanságoknak olyan skáláját lehet felfedezni, ami a lehetséges olvasatok és hatások számos változatát teszi lehetõvé. A befogadás egyben egy olyan aktus, ami a kulturális és kommunikációs tevékenységek során hozzásegít a társadalmi valóság mélyebb megismeréséhez.
A kutatási eredmények alapján szükségessé vált elméleti különbséget tenni a szöveg lehetséges és aktualizált jelentése között – e koncepció már az irodalomkritika és a szemiotika területén is kifejlõdõben volt, viszont a német befogadásesztétikában egyáltalán nem (e tekintetben lásd Holub 1984; Suleiman és Crosman 1980; Tomkins 1980). A kommunikátorok és a szövegközpontú iskola által feltételezett néhány olvasattal ellentétben egy szövegnek rengeteg értelmezése létezik, ami a médiaszövegek poliszémiájára (többjelentésûség) utal, valamint azokra a nagyon is eltérõ értelmezési stratégiákra, amelyeket a közönség különbözõ csoportjai egyazon szöveggel kapcsolatban alkalmaznak. Az ilyen interpretációs közösségek (Fish 1979), vagy inkább értelmezési repertoárok – amelyek a megértés egyéni keretein alapulnak –, úgy tûnik, átlépik a közönség hagyományosan alkalmazott társadalmi/gazdasági kategóriáit, ezzel is megcáfolva a média közvetlen hatásáról szóló elméleteket – empirikusan még csak mostanában körvonalazódó módon. A közönség átfogó elméletének még ott is szükséges alkotórésze a befogadás diszkurzív vagy interpretációs koncepciója, ahol a társadalmi/gazdasági és az interpretációs kategóriák esetleg azonos csoportokat jelölnek ki.
Noha a közönség kvalitatív vizsgálata meglehetõsen új területe a tudományos érdeklõdésnek, a ’80-as évek végén már számos áttekintõ munka látott napvilágot (Jensen 1986; Lindlof 1987; Lull 1988; Seiter és mások 1989). A korai munkák a tényekre épülõ mûfajokkal foglalkoztak, különösen a hírekkel (lásd Lewis 1985; Morley 1980), és a (ideologikusan) kívánt olvasatokkal szemben – a befogadók társadalmi/gazdasági hátterétõl függõ – alternatív vagy ellentétes olvasatok sokaságát azonosították (Hall 1973). Más munkák arra az ideológiai elemre mutattak rá, hogy a hír, mint mûfaj a megszólítás sajátossága révén a hírnek és befogadójának a politikai eseményekben játszott fontos szerepét sugallja (Jensen 1990; a zsánerrõl lásd még Morley 1981). A kutatások újabb vonulata érdeklõdésének középpontjába a politikai értelemben vett ideológia helyett a szöveg élvezetét helyezte, arra keresve a választ, hogy a média miképpen hat a különbözõ nemû befogadókra. Kimutatták a ún. „nõi” mûfajoknak, úgymint a különbözõ szappanoperáknak (Ang 1985; Hobson 1982) és a romantikus novelláknak (Radway 1984) a használati értékét, pl. a családban és az egyéb társadalmi helyzetekre kiható emancipatorikus lehetõségét. Történeti és elméleti pszichoanalitikusok emellett a médiahasználat és a (nemi) identitás kapcsolatának vizsgálatát célozták meg (de Lauretis 1984; Modleski 1984). A tanulmányok egy másik – talán még heterogénebb – csoportja a befogadásnak a nézõk etnikai, kulturális, szubkulturális beágyazottságától függõ változatait vizsgálta (pl. Liebes és Katz 1990; Lull 1988), s ezek szerint a tömegkommunikáció más kulturális cselekvésekhez hasonló jelentõségûnek bizonyult. Végül néhány vizsgálat a különbözõ médiák speciális befogadási módjait próbálta felfejteni, például azt, hogy milyen különbségek mûködnek a befogadás televíziós és filmes formájában (Ellis 1982), vagy a jelenkori médiák egymásrautaltságát és intertextualitását az egész médiakörnyezetben (lásd Benett és Woollacott 1987).
 

Esettanulmány: a nézõk szerinti hírek

A hírek feltételezhetõen a közönség politikai tudatosságának és politikai cselekvésének komoly forrásául szolgálnak, valószínûleg ezért is vált ki oly heves vitákat a bemutatás pontossága és a propaganda kérdésköre a különbözõ történeti idõkben és kulturális környezetekben. Mindez annak ellenére is igaz, hogy egyelõre nem teljesen tisztázott, hogy a hírmédiumok (hírmûsorok) a jelenlegi szervezeti és mûködési formáikban a politikai eseményekkel kapcsolatos bármiféle részvételre serkentenének. Noha a korábbi kutatások megcélozták a hírek intézményi eredetének, a tartalom kiegyensúlyozatlanságának, illetve olyan értelmû hatásának a vizsgálatát, amely az információk elõhívásában, vagy például szavazási tendenciákban mutatkozik meg (az áttekintést lásd Jensen 1986), a közönségkutatások újragondolásához közeledve érdemes lenne górcsõ alá venni, hogy a hírek befogadása bír-e egyáltalán bárminemû – az információval kapcsolatos – politikai jelentõséggel. Ez egy szigorúan empirikus kérdés, amelynek válaszai messzemenõ politikai és ideológiai következményekkel járhatnak.

Az elképzelés. Az alábbiakban felvázolt kutatás a Dán Televízió híreinek nézõi befogadását és feldolgozását vizsgálta (lásd Jensen 1988). A televízió Dániában – más országokhoz hasonlóan – az utóbbi két évtizedben a nemzeti és nemzetközi témák és események feldolgozásának kulturális közös nevezõjévé avagy fórumává vált (Newcomb és Hirsch 1984). A kutatás az 1985-ös év õszének véletlenül kiválasztott televíziós tudósításaival kapcsolatos harminchárom, 24 órán belül lezajlott mélyinterjúból indult ki (ebben az idõben a televízió még egy egycsatornás közszolgálati rendszerben mûködött). A válaszadókat – akik a mûsort otthonukban nézték meg és az interjút is ott folytatták le velük – egy közvélemény-kutató cég választotta ki, azzal a céllal, hogy a különbözõ régiókból a kor-, a nem- és a társadalmi/gazdasági csoportok megfelelõen képviseltessék magukat. Bár nem feltételezhetõ, hogy a válaszadók általánosságban reprezentálják csoportjaik véleményét, az érvelésrendszerek specifikuma arra a különbségre utal, ami a befogadás csoportonkénti eltéréseit jellemzi, s amit a késõbbiekben érdemes lenne mind kvalitatív, mind kvantitatív eszközökkel vizsgálni.
A félig strukturált interjúk a mûsor tíz egységére koncentráltak. Minden esetben arra kértük a válaszadót, hogy mesélje el a történet tárgyát, amit az interjúkészítõ egy szóval felidézett. Csak ezután kérdeztük az alanyokat speciális információkról, végül általánosságban vetettük fel a fontosság, kiegyensúlyozottság és a bemutatás kérdéseit az egyes hírek, majd a program egésze kapcsán. Az interjúk és a híregységek szó szerinti jegyzõkönyvét nyelvészeti diskurzuselemzéssel vizsgáltuk.

A hírek beszédmódja. A jelen összefoglalóban nem térek ki minden diskurzuselemzési részletre, ezúttal csak a hírek és azok befogadása során jelentkezõ témákat érintem. Általánosságban feltételezhetjük, hogy az újságírók és a nézõk képesek a hírek történetét nagy vonalakban megérteni. Vizsgálatunk egyik legfontosabb megállapítása viszont arra vonatkozott, hogy az újságírók és a nézõk alaptémái – amelyek a hírrel összefüggésbe hozhatók – számottevõ különbséget mutathatnak. A kommunikátorok, annak érdekében hogy „peg”-eket1 alkalmazzanak, vagy hogy vezetõ irányelvet építhessenek a témacsokorba, kénytelenek a témák, események és szereplõk relatíve állandó „készletét” használni. Korábbi kutatások sora tanulmányozta, hogy a hírek sajátos felfogása hogyan alakít ki speciális újságírói gyakorlatokat és [a hírekre vonatkozó – a ford.] kritériumokat (lásd Gans 1979; Golding és Elliott 1979; Tuchman 1978). Az újságírói kapocs (peg) a nyelvészetben használt téma fogalmával vethetõ össze, és a hírek diskurzuselemzésében használják. A tíz elemzett történetnek az újságírók terminológiáját használó alábbi felsorolása (1. táblázat) a hírekben megjelenõ tényezõk, témák, események politikai és gazdasági értelmezését is kifejezi (kivéve az utolsó kulturális témát).

Jelen kontextusban különösen érdekes megmutatni két – példaként is szolgáló – történet lehetséges témavariációit. Az El Salvador-i történet – amely a kormányzat és a lázadók közötti fogolycserérõl tudósít – hírértékéhez hozzájárulhatott az a tény, hogy a foglyok között volt a köztársasági elnök lánya is, akinek kiszabadulását képben is megjelenítették. Így a történetnek két rétege volt, egy politikai és egy személyes vonatkozású. Ez a rétegzettség a befogadásban is megnyilvánult, hiszen az interjúalanyok vagy fogolycsereként, vagy családtagok egymásra találásaként értelmezték az eseményt. Legérdekesebbnek – talán – az a harmadik olvasat bizonyult, amit néhány válaszadó nyújtott, s amely a társadalmi elõnyökre, illetve osztálykülönbségekre utalt. Az egyik alany, miközben a fogolycsere mikéntjérõl beszélt, megjegyezte, hogy: „amikor magas rangú személyekrõl van szó, akkor persze minden megoldódik”. Itt az osztálykülönbségek erõsen általánosított témája szolgál magyarázatul a konkrét eseményre, összekapcsolva a családegyesítés személyes dimenzióját a társadalmi privilégiumokról szóló nemzeti konfliktus politikai dimenziójával. Nézõk mindennapjaihoz valószínûleg közel álló osztályszempontú világértelmezés, amely a hírek diskurzusára is utal, összeköti a politikát a mindennapi élettel.
A másik egy hazai történet, amely a Dán Nemzeti Pénzverde gyártórészlegének külföldre költöztetésére vonatkozó javaslatot ismerteti. Bár a konkrét vitával kapcsolatosan megmutatják mind politikusok, mind a Nemzeti Bank képviselõinek és egy alkalmazottnak is az álláspontját, az interjúalanyok értelmezésüket két általános elv köré szervezik. A Pénzverde egyik felfogásban megjelenhet vállalkozásként, amelynek – ha itthon nem tud hatékonyan mûködni – meg kell engedni, hogy külföldön folytassa munkáját. Másrészt nézhetõ egy olyan, a Nemzeti Bankkal szorosan összefonódó közintézményként, amely a nemzetgazdaság stabilitásáért felelõs, s ezért nem szabad megengednie, hogy munkások elbocsátásával a munkanélküliséget növeljék. Itt meg kell jegyeznünk, hogy míg egyes nézõk a nemzetgazdaság állapotáról tartanak szofisztikált értekezést, mások a nemzeti pénz külföldi gyártó részére történõ kiszolgáltatásának szimbolikus jelentéseirõl beszélnek. Végül ismét egy harmadik, erõsen általánosított téma is megjelenik néhány válaszolónál, akik a Pénzverdét munkalehetõségként értelmezik. Nekik a munkanélküliség sok nézõ számára fenyegetõ réme kerül a történet középpontjába, a gazdasági megfontolások figyelembevételének teljes kihagyásával: „…ez borzasztó. Becsuknak egy munkahelyet, tudja, és elköltöztetik, mert õk olcsóbbá akarják tenni, és így egy csomó munkás munkanélküli lesz, ez õrület – hogy emberek, akik éveken keresztül elégedettek lehettek, most hirtelen semmijük sincs.”

Szupertémák. Mind a „munkanélküliség”, mind az „osztály” az alábbiakban szupertémáknak nevezett jelenség példái. A 3. táblázat öt különbözõ szupertéma elõfordulását és az egyes híreknél való jelentõségét ábrázolja. Ezeket olyan értelmezési eljárásokként foghatjuk fel, amelyeket a közönség tagjai az egyes hírek jelentésének újraalkotásában használnak. A szupertémákat – egy diskurzuselemzési terminusban – úgy értelmezhetjük, mint a hírek (vagy más szövegek) megfejtésében a befogadók perspektívájaként használt beállítottságok csokrából következõ irányultság, ami persze emlékeztet hírekkel kapcsolatos más munkák pszichológiai sémájára (Graber 1984; van Dijk 1988). A szupertémák, ahelyett tehát, hogy a hírek strukturálásának újságírói eszközei lennének, sokkal inkább a befogadás oldalához kötõdnek. Összefoglalva állíthatjuk: a szupertémák jelensége rámutat arra, ahogyan egy – a befogadók által használt kategóriákból kiinduló – kvalitatív vizsgálat olyan eredményekhez jut, amelyek általánosságban érintik a tömegkommunikáció folyamatát. A befogadás diszkurzív struktúráinak elemzése tehát egy olyan ígéretes megközelítésnek mutatkozik, amely a kommunikációkutatás fejlõdéséhez nagyban hozzájárul.
A szupertémák tényének azonban politikai következményei is vannak. Az elõzetes eredmények arra utalnak, hogy az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezõk a hírek értelmezésekor sokkal inkább használják a szupertémákat, miközben a magasabb iskolai végzettséggel bírók képesek a szupertémák segítségével rekonstruálni az újságírói diskurzus politikai témáját. A befogadás politikájában tehát nem szabad túlzottan romantizálni a szupertémákat és a közönség aktív voltát. Egyrészrõl látszik, hogy a szupertémák hasznos eszközei a hírek megértésének, mivel kapcsolatot teremtenek a politika és a mindennapok világa között. A másik oldalról nézve viszont fontos probléma, hogy nézõk bizonyos csoportja képtelen lehet a pró és kontra érveknek az általánosított témához való hozzákapcsolására, talán azért is, mert ezek a nézõk az osztály, a munkanélküliség, a szociális megszorítások szupertémáinak segítségével alapvetõ politikai és gazdasági konfliktusokat azonosítanak a társadalomban. Addig, amíg a hírek képessé nem teszik nézõközönségüket arra, hogy reflektáljanak és hatással legyenek az említett konfliktusokra, a hír képtelen teljesíteni azon kimondatlan ígéretét, hogy politikailag alkalmazható információk forrásául szolgáljon. Ebben az értelemben az imént ismertetetthez hasonló mélyelemzések felhívhatják a figyelmet arra, hogy a média intézménye milyen mértékben elégíti ki a politikai informácószolgáltatás közfeladatait. Hasonlóképp állítható, hogy az efféle munkák bepillantást engednek a kommunikáció folyamataiba és a befogadásba, ami a tananyag fejlõdéséhez járul hozzá, miközben a médiairodalom a modern oktatás központi elemévé válik (Masterman 1985). […]

Fordította: Gayer Zoltán

Hivatkozott irodalom

Adorno, T. és M. Horkheimer (1977): The Culture Industry: Enlightenment as Mass Deception. In Mass Communication and Society. J. Curran, M. Gurevitch és J. Woollacott (szerk.). London: Edward Arnold.
Ang, Ien (1985): Watching Dallas. London: Methuen.
Benett, T. és J. Woollacott (1987): Bond and Beyond. London: Macmillan.
Blumer, J. és E. Katz (szerk.) (1974): The Uses of Mass Communications. Beverly Hills, CA: Sage.
Carey, J. W. (1989): Communication as Culture. Boston, MA: Unwin Hyman.
Dijk, T. A. van (1988): News as Discourse. Hillsdale, NJ: Erlbaum.
Ellis, M. (1982): Visible Fiction. London: Routledge és Kegan Paul.
Fish, S. (1979): Is There a Text in This Class? The Authority of Interpretive Communities. Cambridge, MA: Harward University Press.
Gans, H. J. (1979): Deciding What’s News. New York: Pantheon Books.
Gitlin, T. (1978): Media Sociology: The Dominant Paradigm. In Theory and Society, 6: 205–253.
Golding, P. és P. Elliott (1979): Making the News. London: Longman.
Graber, D. (1984): Processing the News: How People Tame the Information Tide. New York: Longman.
Hall, S. (1973): Encoding/Decoding in Television Discourse. Occasional Paper, 7. Birmingham: CCCS.
Hobson, D. (1982): Crossroads: The Drama or a Soap Opera. London: Methuen.
Holub, R. (1984): Reception Theory: a Critical Introduction. London: Methuen.
Jensen, K. B. (1986): Making Sense of the News. Denmark: Aarhus University Press.
Jensen, K. B. (1988): News as Social Resources. In European Journal of Communication, 3(3): 275–301.
Jensen, K. B. (1990): The Politics of Polysemy: Television News, Everyday Consciousness, and Political Action. In Media, Culture and Society, 12(1): 57–77.
Jensen, K. B. (1991): When is meaning? Communication Theory, Pragmatism, and Mass Media Reception. In Communication Yearbook, 14. köt. J. Anderson (szerk.). Newbury Park, CA: Sage.
Katz, E. és P. Lazarsfeld (1955): Personal Influence. Glencoe, IL: The Free Press.
Klapper, J. (1960): The Effect of Mass Communication. New York: Free Press.
Lauretis, T. de (1984): Alice Doesn’t. Bloomington, IN: Indiana University Press.
Lewis, J. (1985): Decoding Television News. In Television in Transition. P. Drummond és R. Paterson (szerk.). London: British Film Institute.
Liebes, T. és E. Katz (1990): The Export of Meaning. New York: Oxford University Press.
Lindlof, T. (szerk.) (1987): Natural Audiences. Norwood, NJ: Ablex.
Lull, J. (szerk.) (1988): World Families Watch Television. Newbury Park, CA: Sage.
Masterman, L. (1985): Teaching the Media. London: Comedia.
McCombs, M és D. L. Shaw (1972): The Agenda-Setting Function of Mass Media. In Public Opinion Quarterly, 36: 176–187.
Modleski, T. (1984): Loving with Vengeance. New York: Routledge.
Morley, D. (1980): The „Nationwide” Audience. London: British Film Institute.
Morley, D. (1981): The Nationwide Audience: A Critical Postscript. Screen Education, 39: 3–14.
Newcomb, H. és P. Hirsch (1984): Television as a Cultural Forum: Implication Research. In Interpreting Television. W. Rowland és B. Watkins (szerk.). Beverly Hills, CA: Sage.
Radway, J. A. (1984): Reading the Romance. Women, Patriarchy and Popular Literature. London: Verso.
Rosengren, K, L. Wenner és P. Palmgreen (szerk.) (1985): Media Gratification Research: Current Perspectives. Beverly Hills, CA: Sage.
Seiter, E., H. Borchers, G. Kreutzner és E. Warth (1989): Remote Control: Television, Audience and Cultural Power. London: Routledge.
Suleiman, S. és I. Crosman (szerk.) (1980): The Reader in the Text. Princeton, NJ: Princeton University Press.
Tomkins, J. (szerk.) (1980): Reader-Response Criticism: From Formalism to Poststructuralism. Baltimore, MD: John Hopkins University Press.
Tuchman, G. (1978): Making News: a Study in the Construction of Reality. New York: Free Press.
 

Jegyzetek

* K. B. Jensen (1991): Reception Analysis: Mass Communication as the Social Production of Meaning. In A Handbook of Qualitative Methodologies for Mass Communication Research. K. B. Jensen és Nicholas W. Janowski (szerk.), 135–148. London–New York: Routledge.
1 A „peg”-ekrõl, mint a híreket összekötõ kapocsról (a téma, helyszín vagy szereplõ egyezése az egymást követõ hírekben) H. J. Gans: Deciding What’s News címû munkájában beszél – a fordító megjegyzése.