Witold Gombrovicz Witkacyról
(Részlet a Lengyel emlékezésekbõl)

Jegyzetek

Számolnom kell azzal a ténnyel, hogy ezek a Lengyelországra vonatkozó emlékezéseim nem csupán az irodalomban jártas emberek számára, hanem egy szélesebb közönségnek íródnak – innen a nehézség bizonyos dolgok elõadásában, amelyek akkoriban nagyon élénken foglalkoztattak, de komplikált természetüknél fogva nem mindig érthetõk a be nem avatottak számára. Lehetséges, hogy egy ilyen beavatatlan még nem hallott Stanis³aw Ignacy Witkiewiczrõl, vagy Bruno Schulzról, vagy éppen rólam – mivelhogy akkoriban nagyon nehéznek tekintett, kevéssé népszerû írók közé soroltak bennünket, olyanok közé, akik ellenzékben voltak a lengyel irodalmi életben. Ma azonban, két évtized múltán, mégis ideje, hogy a be nem avatottak is megtudják: ez a mi csoportunk elég nagy hatást gyakorolt a lengyel mûvészetre és még ma is nekünk van az egész lengyel prózából a legtöbb esélyünk arra, hogy Európa és az egész világ el- és megismerjen. Mindez már a múlthoz, a történelemhez tartozik, engedtessék hát meg, hogy objektíven és álszerénység nélkül szóljak errõl.
De vajon csoport volt-e egyáltalán ez a csoport? Sokkal inkább a közvélemény kapcsolt össze bennünket, mint amennyire mi magunk kapcsolódtunk egymáshoz. Bruno és én nem voltunk közeli kapcsolatban Witkacyval,1 – s alapjában véve, ha nem számítjuk a lelkesedést, amellyel a nagylelkû Bruno engem megtisztelt, viszonyunkat szkepticizmus és hûvösség jellemezte. Én nem hittem Witkiewicz mûvészetében, neki meg én voltam túlságosan anyámasszony katonája, és semmi igazán nagyot nem várt tõlem. Ami Brunót illeti, õt Witkacy is, meg én is bizonyos tartózkodással kezeltük, és nálunk sokkal hevesebb tisztelõi is akadtak ebben a kis varsói világban.
Amint már mondottam, Bruno vitt el engem Witkacyhoz. Egy Bracka utcai házban az udvarból fölmásztunk valamelyik emeletre, becsöngettünk – én kissé elfogódottan azoktól a történetektõl, amelyek ennek a rendkívüli intelligenciával megáldott embernek a furcsaságairól és bolondériáiról keringtek
– és egyszer csak a kinyíló ajtóban megjelenik egy hatalmas törpe, aki szemünk láttára kezd növekedni… ez Witkacy volt, aki guggolva nyitott ajtót, majd lassan fölemelkedett. Szerette az ilyen vicceket! de engem ezek nem szórakoztattak. Witkacy az elsõ perctõl fogva fárasztott és untatott – mivel sohasem pihent, szüntelen készenléti állapotban volt, magát és másokat állandó szerepjátszással gyötörte, meghökkentõ viselkedésével igyekezett magára irányítani a figyelmet, örökké kegyetlen és fájdalmas játékot ûzve másokkal… Mindezeket a rossz tulajdonságokat, amelyek rám is jellemzõk voltak, most torzítva és apokaliptikus méretekre felfújva mintegy görbe tükörben szemléltem.
Megmutatta nekünk „panoptikumát”, a szörnyûségek múzeumát, amelynek ékessége egy újszülött szárított nyelve volt, aztán valamilyen hajfürtöt, ami állítólag Bejlisé volt,2 meg egy erotomán nõ levelét, amelyik valóban undorítóan buja stílusban íródott. Mire én ezt mondtam:
– Ugyan már, ne mutasson nekem ilyen dolgokat! Hiszen ez nem helyénvaló!
Figyelmesen rám tekintett.
– Nem helyénvaló? – kérdezte.
Kicsit megzavarodott. Engem pedig újra megszállt a rögeszmém, hogy míg az istenfélõ dzsentri-társaságban mûvész és bohém vagyok, a bohémek, entellektüelek és mûvészek között földesúr, sõt nemesember legyek. Nem helyénvaló! Ez a különféle hasisokat nyeldesõ, megalomániás morfinista, ez a skizofrén, paranoiás, másokat kigúnyoló cinikus perverz dadaista és álõrült, meglehet, évek óta nem hallott ekkora naivitást… Nem helyénvaló! Részemrõl ez önvédelmi gesztus volt, tudtam ugyanis, hogy amennyiben azonnal nem szegülök szembe Witkacyval, egyszeribe bekap engem, fölém kerekedik, besoroz saját diadalmenetébe. Nem volt képes egyenlõként kezelni az embereket. Mindig neki kellett tündökölnie; ha társaságban akár egy percre is nem õ volt az érdeklõdés középpontjában, belepusztult. Nem voltak tehát illúzióim afelõl, hogy képes lennék játszani ezzel az emberrel; ha viszont nem én játszom vele, õ fog velem játszani – de mi az ördögöt mondhattam volna, ami igazán meghökkenti? Akkor csillant föl burzsoá-földesúri kobakomban ez a kifejezés: nem helyénvaló.
És így alakultak ki szerepeink: Witkacy szemében én lettem a jó modor és a józan vidéki ész megtestesítõje – bár meg kell mondanom, hogy ez a szerep eléggé nehezemre esett. Ugyanakkor kész voltam rá, hogy bármelyik percben szakítsunk – tudtam, hogy sértõdékeny és hogy sértegeti az embereket, eldöntöttem hát, hogy ezt nem tûröm tovább, s ha szükség lesz rá, teljesen megszakítom vele a kapcsolatot. Annál különösebb, hogy mindezzel együtt ismeretségünk jó néhány évig tartott – talán azért is, mert jobban közlekedtünk egymással könyveink által, mint személyesen, és mert kicsit azért mégis tiszteltük egymást.
Ritkán volt rá alkalmam, hogy megfigyeljem Witkacyt Schulzcal, és nem is tudom igazán, milyen volt egymással való kapcsolatuk; de úgy hiszem, a koncentrált gondolkodású és kissé merev Bruno még kevesebbet tudott mondani neki, mint én. Ez volt az egészben a legrosszabb – ez a különlegesen egocentrikus, despotákra emlékeztetõ ember nem tûrt meg senkit, aki egyáltalán számított valamit, sekélyes emberekkel, rabszolgákkal, hízelgõkkel, rajongókkal vette körül magát, sõt néha egészen sötét grafománokkal is, akik a lábánál hevertek. Emlékszem egy idõszakra Zakopanéban, amikor Witkacy egy seregnyi ilyen nyomorúságos és nyomasztó balfácán élén parádézott, ami legalább annyira szégyenletes, mint idegesítõ látvány volt.
Próbáljuk meg mégis meghatározni, hogy minden ellentmondás és személyes ellenérzés ellenére mi volt bennünk közös és értékes. Úgy gondolom, hogy a lengyel provincializmus legyõzésének a vágya, az az igény, hogy kihajózzunk a lehetõ legszélesebb vizekre. Bennünket Európa és a világ levegõje éltetett, olyan helyi nagyságokkal ellentétben, mint Kaden, Goetel, Boy és Tuwin,3 akik százszor lengyelebbek voltak nálunk, jobban alkalmazkodtak a helyi olvasóhoz és ezért híresebbek is voltak. Mi például tisztában voltunk az eredetiség értékével; nemcsak helyi, hanem univerzális síkon is. Az embert, mint olyant kerestük, és nem a helyi embert, aki lengyel. A legmerészebb külföldi technikák és fogalmak segítségével közeledtünk a mûvészethez, hogy szarvánál ragadjuk meg a bikát. Élesebbek és hûvösebbek voltunk, szigorúbbak és drámaiabbak, s ugyanakkor jóval szabadabbak, hiszen lemondtunk a szeretetrõl, ami sokakat megbénított.
Ebben volt az erõnk – de a gyöngeségünk is –, mert a magunk támasztotta nagy feladatok még jobban kirajzolták hiányosságainkat. Meglehet, nem túl nehéz értékké válni a nemzeten belül, ahhoz viszont, hogy valakik legyünk a világban, nem kevés erõfeszítés szükségeltetik. Néha a legcsekélyebb mûhiba a legjobb gép produktivitását is megbénítja és ennek a veszélye annál nagyobb, minél pontosabb a gép. Így aztán, bár Witkiewicz rendkívüli intelligenciával rendelkezett, bár merészsége, makacssága és gátlástalansága lélegzetelállító volt, talán hiányzott belõle a közvetlen hatás iránti érzék, talán túl gyakran vált teoretikussá, s nem vette észre, hogy untatja az embereket, irritálja õket, nincs meg benne az élõ emberrel való közlekedés tehetsége, csak absztrakciókhoz, elmélethez, formához ért… és ettõl mintegy szárazabb lett, modoros, sõt kissé tán még nyárspolgári is. Schulz pedig túlságosan bezárkózott perverzióiba, és akár egy elefántcsonttoronyba, a mûvészetébe is; alighanem túlságosan tisztelte a mûvészetet, nem volt képes rá, hogy felszabadultan alkalmazza; a forma, amit kidolgozott magának, olyan mértékben korlátozta, hogy még az orrát sem merte kidugni mögüle. Ami az én hiányosságaimat illeti, azokat itt nem érdemes felsorolnom, erre még lesz jó néhányszor alkalmam, elég, ha csak annyit mondok, hogy egész belsõ munkám azon alapult, hogy megszabaduljak tõlük – mindig valami ellen írtam, saját indolenciám ellenében.
Witkacy, ez a démon, démonikus módon végezte. Az elmúlt háború idején, a bolsevikok elõl menekülve, valahol egy erdõben megmérgezte magát. Schulzot sem mentette meg a szenvedéssel és a fájdalommal való meghitten mazochista kapcsolata: a háború alatt mint zsidót koncentrációs táborba zárták, de oltalmába vette egy magasabb beosztású német tiszt, akit elbûvöltek Bruno nagyszerû rajzai. S mit tesz isten, egy másik német összeveszett Bruno gyámjával és dühében… agyonlõtte Schulzot.4 


Gömöri György fordítása
Jegyzetek

1 Stanis³aw Ignacy Witkiewicz „irodalmi” neve, ami azért terjedt el, hogy megkülönböztesse õt apjától, Stanis³aw Witkiewicz festõmûvésztõl.
2 Itt alighanem arról az N. Bejlisrõl van szó, aki 1913-ban Kijevben egy koholt antiszemita per vádlottja volt. Az ügy akkoriban nagy port vert föl, a többi közt Korolenko és Makszim Gorkij is tiltakozott a per ellen és síkraszállt Bejlis szabadon bocsátásáért.
3 Juliusz Kaden-Bandrowski (1885–1944) és Ferdynand Goetel (1890–1960) divatos prózaírók a két háború között. Tadeusz Boyeleñski (1874–1941) nagy hatású irodalomkritikus, a francia irodalom fordítója; Julian Tuwim (1894–1953) a Skamander-csoport vezetõ költõje.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/