FranÇois Mauriac
Rang

I

– Már itt is vagy? Nem voltál a temetõben?
Hortense Bellade csak egy vállrándítással felelt férje kérdésére.
A férfi látta, hogy kis kövérkés karja megfeszül, amint leveszi tüllfátylas kalapját. Rájött, hogy felesége haragszik.
– A temetõben? Na persze, a temetõben! Mikor megláttam a templom elõtt a halottszállító autót, elõször azt hittem, valaki mást temetnek. De nem, szegény Emmáért miséztek. Nem hittem a szememnek. Auguste a langoirani családi kriptába szállíttatja nõvére tetemét. Õ aztán semmit nem tagad meg magától! Ami sok, az sok! Évek óta minket szipolyoznak... Köztudott, hogy mibe kerül a halottszállíttatás manapság. Nem gondolod, hogy ez enyhe túlzás? – kérdezte fenyegetõleg.
– Hát luxus, az biztos... De Auguste-öt is meg lehet érteni: apja, anyja, Eudoxie nénje mind Langoiranban nyugszanak. Éppen Emma, a család utolsó halottja kerüljön a köztemetõbe?
– Mindez nagyon megható, de ne érzelegjünk mások számlájára. Közölni fogom Auguste-tel: tekintve, hogy most már telik neki Emma Langoiranba szállíttatására, megszüntetjük a neki nyújtott támogatást. Mindannyiunkra nehéz idõk járnak.
Hector Bellade egy szót se szólt, de Hortense tovább szította a tüzet:
– Vagy nem értesz velem egyet? – erõltette. – Látom, nem helyesled, amit mondtam.
A szétnyitott újságlapok mögül békülékeny hang felelt:
– De hisz már csak Auguste él... Sajnos tudom, milyen az õ korában, egy évben születtünk. Hatvanhat éves... Nem kerül majd sokba nekünk...
– Helyesbítek, egyetlen fillérünkbe sem kerül attól a perctõl fogva, hogy fizetni tudja Emma átszállíttatását...
Hector összecsukta az újságot. Koponyája kipirult: ez nála az aggodalom jele.
– Remélem, legalább a szertartás alatt nem tettél megjegyzést Auguste-nek.
– Minek nézel te engem? Csak annyit kérdeztem: „Szóval Langoiranba viteti a holttestet?” Mire lehajtotta a fejét. Feltámadhatott a lelkiismerete...
– De aztán nem mondtál semmit?...
– Semmit, csak hozzátettem: „Vagy úgy!”, persze nem túl nyájasan...
– És kimentettél nála? Mondtad, hogy a borszakértõvel kellett találkoznom?
Igen, kimentette. Ám Auguste Duprouy nagyon meglepõdött, hogy unokafivére nem jött el... Természetesnek vette volna, ha Hector nyakán marad az újbor:
– Tudod, azzal a döbbent arckifejezésével ismételgette: „Nem jön el? Nem tudott eljönni?”
Hector azt mormogta: „El kellett volna...”, ám neje tiltakozott:
– Elment az eszed? Hiszen én ott voltam!
Nem felelt. Felesége kinevette volna, ha elmondja, hogy õ és Albert kora ifjúságukban elválhatatlan jó barátok voltak. Vagy el sem hiszi, vagy megveti érte. Gondolatban visszapergette az eltelt ötven évet, újra látta Duprouy nagymama vidéki házában azt a faerkélyes szobát, s a balkonon a meztelen felsõtestû, széttárt karú, mindkét kezében súlyzót tartó fiút. Õ volt Auguste, akivel akkor elsõ líceumi záróvizsgájukra készültek. A szoba délre, a parlagfûvel és kínai szegfûvel benõtt dombhátra nyílott.
– Estefelé benéznék Auguste-höz... megbeszéljük ezt a hazaszállíttatást – tette hozzá sietve.
– Alighanem kölcsönkért valakitõl... De úgy kell annak, aki a pénzét kockáztatja a kedvéért: szót se többet errõl. Persze én sem akarnám megfosztani Auguste-öt a járadéktól, de a temetési költségekrõl hallani sem akarok. Duprouy-ék mindvégig a rongyot rázták. A hölgyek sosem voltak hajlandók lemondani a kényelemrõl: cseléd, fogadások, emlékszel, hogy volt.
Hector megjegyezte, hogy Auguste hosszú évekig dolgozott, s a Maucoudinat cég utazó ügynökeként kereste kenyerét.
– Hogyne, de még abban az idõben is kapták a járadékot...
– Joguk volt hozzá: anyám rájuk hagyott bizonyos összeget.
– Nos, én azért a helyükben lettem volna olyan tapintatos, hogy lemondok egyrõl-másról. Például kibírtam volna lakáj nélkül.
– Gondolj csak bele, Hortense. Unokafivérem családját kötelezte a rangjuk. Különben ujjal mutogattak volna ránk.
Elevenre tapintott. Bellade-né lehajtotta a fejét:
– Nem is azért mondtam... De ez a halottszállító autó... Szükség esetén felajánlottuk volna a mi sírboltunkat. Igaz, hogy ott már csak két hely maradt.
 

II

Hector Bellade nem szívesen lépett be a külsõ körutak mentén elterülõ szomorú negyedbe, ahol Auguste éldegélt, s amelynek kishivatalnokok és tanárfélék lakta nyomorúságos földszintes házai alig ütöttek el a közeli temetõ építményeitõl. Gyermekkora óta itt egy követ nem mozdítottak el. Eszébe jutottak Duprouy nagynénjénél tett újévi látogatásai. Felismerte emitt ezt a régi falat, amott az orvosi névtáblát a csengõ alatt, a kertek rothadásszagát: az idõ egy ujjal sem ért a halott városrészhez.
Az ajtót még mindig fekete posztó borította. Furcsa, hogy Hortense nem talált ebben kivetnivalót. Alighanem úgy vélte, hogy ez a legszükségesebb minimumhoz tartozik, s még a szegényebbeknek is kötelessége költeni rá, hogy leróják tiszteletüket a család elõtt, melyhez tartoznak, s mely õket soha meg nem tagadta.
A csengetés hosszan visszhangzott a zárt ablaktáblák mögött. Hector attól félt, hogy unokafivére még nem tért vissza Langoiranból. Ám ekkor a földszinten résnyire nyílt a spaletta. Kiáltás hallatszott, majd zárcsikorgás, s máris Auguste karjaiban találta magát. Érezte arcán a könnyek nélkül zokogó, csukladozó kis öregember erõs szálú szakállának szúrását. A házban jéghideg volt és macskaszag. A keskeny bejárati folyosó végén üvegajtó kettõs színû táblái festették piros-kék kockásra a mögötte húzódó kertet. Duprouy nagynénje hangját vélte hallani: „Gyermekeim, menjenek játszani. És ne érjenek a kutyához, mert kellemetlen szagú a szõre.”
– Gyere be a szalonba... De, de, rögtön begyújtok. Annyi baj legyen! Egyszer eltekinthetünk a szokástól. Ha tudnád, mennyire örülök, hogy eljöttél! Nem is sejtettem, hogy ez a gyászos nap ekkora örömet tartogat még! Ne vesd le a felöltõdet, míg a tûz erõre nem kap.
Alabástromtalpú petróleumlámpa eregette a füstöt, bojtos csipkével szegett zöld lámpaernyõ borult rá. Ötven év alatt itt semmi sem változott: a gyermek IV. Henrik a kandalló tetején, egy oszlopon kakast ölelõ Ámor. A kisasztalkán Vallauris stílusú vázában rózsaszín szalaggal átkötött pálmaág. A zongora tetején fényképek, melyek úgy elhalványultak faragott keretükben, hogy az ábrázolt arcokat már nem lehetett kivenni. Duprouy nagybácsi mindig vonzódott a képzõmûvészethez, a falakat festmények borították. „Van egy Cabié-jük”, suttogták annak idején a társaságban irigykedve. „És egy Smith-szük is...” – tették hozzá. „Ha már egyszer pénzszûkében vannak, legalább a Cabiét eladhatnák.”
A tûz csak nem akart erõre kapni. A látogató könyörgött unokafivé-
rének, ugyan hagyja már, de az csak térdepelt a kandalló elõtt, és Hector jól láthatta keskeny magas szárú cipõjét, melyen még ott tapadt a temetõ sara, s a fényes nadrág szövetén átdudorodó két hegyes bokacsontot. Végül satnya lángocska lobbant. A kis öregember feltápászkodott.
– Képzeld, már azt hittem, a temetési számlát hozzák! Milyen jó, hogy eljöttél... Micsoda fájó veszteség... Hogyne, persze, Emma elég rossz állapotban volt már az utóbbi idõben, de sokszor csodálatosképpen visszanyerte szellemi frissességét. Meggyónt... Mintha egy gyermeket gyóntattam volna, mondta Duros atya könnyekkel a szemében... Emma volt életem értelme – tette hozzá könnyezve.
–  Auguste, Auguste, csak nem azt akarod elhitetni velem, hogy ennyi volt az életed...
A kis öreg visszahúzta kezét, melyet Hector eddig a sajátjában tartott:
– Én mindig mindent a családért tettem... Azt hittem, abban reménykedtem, hogy legalább nem érem meg pusztulását. Õk pedig itt hagytak, sorban mind a hárman: elõször Eudoxie, aztán a mama, s most végül Emma is. Persze megvan az a vigaszom, hogy mindvégig hozzásegíthettem õket a rangjukhoz méltó élethez. Olykor éheztek ugyan, de sohasem alacsonyodtak le. Igen, ez nagy elégtétellel tölt el... Annál is inkább, mivel drágán megfizettem érte... Emlékezz csak vissza, Hector, hisz te vagy az egyetlen, aki emlékezhet erre... Jó tanuló voltam, ma már minden dicsekvés nélkül állíthatom, ragyogó képességû fiú! Emlékszel Fabre úrra, a retorikatanárra? Szerette volna, ha bölcsésznek megyek. Biztos voltam benne, hogy föl is vesznek... De túl sokáig tartott volna az egyetem, a család nem bírta volna fizetni, apám ugyanis adósságokat hagyott maga után. S a járadék, melyet szüleid biztosítottak nekünk, csak kenyérre volt elég: a cseléddel együtt öt éhes szájnak kellett, hogy jusson. Maucoudinat utazó ügynöki, afféle borkóstolói állást kínált nekem. Nehezen szántam rá magamat. Emlékszel arra a nyárra, amikor döntenem kellett? Nagyanyánk háza, az erkélyes szoba... (Hector elnézte a kis öreget, hirtelen megcsapta orrát a régi szoba vászontapétájának illata – az erkély fenyõfából készült, itt-ott még gyöngyözött rajta a mézga.) Emlékszel, hogy sírtam egyik este? Édesanyád oly jó volt hozzám! Emlékszel, mit eszelt ki, hogy folytathassam tanulmányaimat?
Nem, Hector semmire sem emlékezett. A tûz lángja kilobbant, a lámpabél erõsen kormolt. A gyermek IV. Henrik árnya kirajzolódott a papírkárpiton, melynek véget nem érõ mintázatán aranykeretbe foglalt, légypiszokkal pötytyözött, óriás vadvirágok ismétlõdtek. Ezek a tárgyak fél századon át minden kedden látták feltornyosulni az öreg kontyokat, melyek Duprouy asszony napjának fénypontját jelentették, most pedig nézték ezt a kis öregembert, aki lemondott bölcsészeti tanulmányairól, hogy a lehetõ legtovább fenntarthassa a heti egyszeri fényûzést.
– Még ma is hallom édesanyád szavát: „Eudoxie-nak gyönyörû alt hangja van, és kitûnõ elõadó. Emma igen jól zongorázik. Keresünk majd nekik tanítványokat: elõször is ott van az összes gyermek a családból... Így könnyen megélnek, míg be nem fejezed tanulmányaidat...” Hagytam, hogy meggyõzzön. Szegény anyád csak irántam való szeretetére hallgatott. Bele se gondolt, mit teszünk, mikor lediktálta nekem a levelet, melyben elmagyarázom az otthoniaknak ezt a magasztos tervet... Micsoda választ kaptam! Képzeld el, éppen az iratokat rendezgettem, mielõtt betoppantál volna. Újra a kezembe került mamának ez a csodálatos episztolája: hiába, ilyen remek asszonyok ma már nem teremnek! Még a fajtájuk is kiveszett. Olvasd csak el! Hát nem nagyszerû?
*

Figyelte, amint Hector közelebb lép a lámpához, és az alig halványult, pedáns zárdai kézírást betûzi:
„Drága fiam! Kézhez kapván leveledet Isten színe elé járultam, hogy erõt merítsek, és segedelmét kérjem ebben a nehéz helyzetben. Ismered testvérnénéid érzékenységét, s tudod azt is, mily nagy gonddal ügyeltem, hogy azt soha semmi fel ne sebezze. Minek ellenére kötelességemnek tekintettem, hogy elébük tárjam ezen roppant különös és váratlan tervét Bellade nagynénjüknek, akirõl mindamellett õrizkedem bárminemû ítéletet mondani. Ennek hallatán drága kicsikéim számolatlan öntötték könnyeiket, melyekhez voltam oly gyenge a magaméit vegyíteni. S azt hiszem, cseppet sem lepõdsz majd meg, Auguste-öm, midõn arról számolok be, hogy e két nemes szív egyazon lelkesültséggel, a legapróbb tettekben is megmutatkozó hõsies természete egyetlen lendületével mérte fel és fogadta el ezt az áldozatot: igen, elhatározták, hogy dolgozni fognak. Derûsen elfogadták, hogy fel kell áldozniuk azt a megbecsülést, melyhez fogható a Sainte-Philomèle-parókián másnak ki nem jár, ha tekintetbe vesszük, hogy az egyházközségben betöltött elnöknõi és alelnöknõi tiszten túl a különbözõ jótékony egyletek munkájából is tevékeny részt vállalnak. De nem sorolom el itt jótársaságbeli kapcsolataink éppoly kiterjedt, mint elõkelõ voltát. Drága kicsikéim készek voltak mindezt feláldozni, egyedüli aggodalmuk a rájuk bízott lelkekre ebbõl származó hátrány volt csupán, ám mindenekfelett készek voltak meghajolni Isten akarata elõtt, mihelyt az világosan megnyilvánul. Érzéseik, szeretett fiam, nyitott könyvként tárultak elém, s láthattam, hogy õk is, akárcsak jómagam, mindennél elõbbre valónak tartják a te földi boldogulásodat és üdvösségedet. Ismerem a fiatalemberek önzését, így hát a legkevésbé sem ért váratlanul, mikor jelen körülmények között te is hasonlót tanúsítottál.
Ám ez elsõ, éppoly szomorú, mint felemelõ, az önkéntes áldozatvállalás örömében eltelt este után, midõn egyedül vergõdtem egy hosszú, álmatlan éjszakán át, a kérdés egyszerre más megvilágításban tûnt fel elõttem: családunk iránti kötelességünk jutott eszembe, emez elévülhetetlen kötelesség, melyre atyátok még halálos ágyán is emlékeztetett: »Bármi történjék, drága nõm, a balsors csapásai alatt is õrizzétek nevünk becsületét, és ne alacsonyodjatok le soha, ne feledjétek, mivel tartoztok a Duprouy névnek!«. Ó, a család! Hisz nevünk becsületét megõriztük adósságaink és szegénységünk dacára, mely utóbbiak miatt nincs okom pirulni.
Házasságkötésünk másnapján szegény atyád elvitt látogatóba John Castaing-ékhoz és Harry Maucoudinat-ékhoz. A továbbiakban csupán azért nem fogadhattuk el meghívásaikat, mert udvariasságukat nem tudtuk volna illõn viszonozni. Eme méltóságteljes magatartás korántsem ártott nekünk, mi több, felébresztette említett urak irántunk való jóakaratát, s most csak rajtad áll, hogy betakarítsd annak gyümölcseit. Tudod jól, hogy Harry Maucoudinat fenntart neked egy állást a cégnél: szerény alkalmazás ez, meglehet, ám így legalább megvetheted a lábadat, és rangunkhoz méltó életet biztosíthatsz nekünk. Megvallom, ha nem az én Auguste-ömrõl volna szó, maga a tény, hogy te hivatalnoki, pedagógusi posztra áhítozol, miközben a város legtekintélyesebb vállalatánál biztosítják elõmeneteledet, s így némi kárpótlást nyújthatnál családodnak mindama kínokért és költségekért, melyeket miattad vállalt önzetlenül, nos, mindez kételyt ébresztene bennem lelki érzékenységedet és ítélõképességed józanságát illetõen.
Mit is mondhatnék, gyermekem? A tegnapi, átgyötrõdött éjszaka után, melynek során le sem hunytam a szememet, most végre tisztán látok, és megértettem: nagyobb csapás nem sújthat téged, mint hogy egy énektanárnõ és egy zongoratanító-kisasszony fivéreként kelljen létezned. Ilyenformán életem minden erõfeszítését egyszeriben semmisnek, puszta veszteségnek kellene tekintenem, hiszen akiért mindeme szégyenteljes áldozatokat hoztam, maga is áldozattá válnék.
Jobb szeretném elhallgatni a plébános úr idevonatkozó tanácsát. Ám mivel kitûnõ papunk cseppet sem titkolta szándékát, miszerint írni akar neked, helyesebb, ha értesítelek, milyen képtelenségeket javasol Eudoxie, aki csökönyösen ragaszkodik tiszteletre méltó lelkipásztorunkhoz, az pedig, mint te is tudod, mindenben irányítása alá vonta õt. Vajon miért nem inkább De la Vassellerie atyához fordul, mint családunk többi tagja? Ez is konok természetének, melyet megtörnöm sose sikerült, újabb megnyilvánulása csupán.
Nem voltak illúzióim azt illetõen, hogy a plébános úr miféle megvilágításba helyezi majd az ügyet. Nem mintha nem lakozna benne elegendõ buzgóság. A jámbor hevület azonban még korántsem minden. Te is tudod, hogy a lehetõ legalacsonyabb sorból származik, s ilyenformán számtalan megfontolással egyszerûen nem tud mit kezdeni. A tél folyamán állandóan õ járt az eszemben, amint a De la Vassellerie atya által oly lekötelezõ kedvességgel kölcsönadott Revue-ben az Állomások címû folytatásos regényt olvastam. Te is haszonnal forgathatod majd néhány év múltával, abba a korba érve, midõn már nem kell féltenünk a túlságos elevenséggel lefestett erkölcsi szatíráktól és cinikus jelenetektõl, melyeket meglehet minden szépítgetést mellõzve, ám az erényre nézve nem minden veszedelem nélkül írnak le benne.
A plébános úr majd neked is elismétli nekünk tartott prédikációját, mely mindazonáltal nem kezdte ki sem az én meggyõzõdésemet, sem Emmáét. Ami Eudoxie-t illeti, az õ elhatározása természetesen szilárd. Szegény pap, nem érti, hogy a munka lealacsonyítja a nõket, hogy a dolgozó nõk valósággal magukat taszítják ki a társaságból. Miképp is érthetné meg, hiszen az õ anyja még bejárónõ volt, nõvére pedig varrással keresi kenyerét! Nem neheztelek rá ezért. Az ilyesmit nem lehet megtanulni. Aki megfelelõ helyre született, úgyis érzi – ennyi az egész!
Mihelyst visszatérsz (ennek idõpontját jövõ keddre tûztem ki) döntünk az ügyben. Ami Harry Maucoudinat-t illeti: felesleges említenem, hogy egy percig sem kétséges a helyed náluk. Úgy érzi – mégpedig teljes joggal –, hogy ezáltal õt éri megtiszteltetés. Az, hogy neked más elképzeléseid vannak, mint az õ cégének alkalmazásába állani (s hogy ráadásul gimnáziumi tanárként kívánsz dolgozni), álmában sem jutna eszébe. Ismerem jól ezt a tisztességes, csalhatatlan erkölcsi érzékû, nagy embert: az õ szemében elvesznél örökre, magadra vonnád ítéletét...”

III

– No, hát nem csodálatos? Micsoda fenség, ugyebár? – ismételgette Auguste, egy fiókba rejtve az értékes levelet.
Kényszeredetten, furcsán beszélt, Hector most elõször gyanakodott arra, hogy sógora gúnyolódik, s valójában csak úgy forr benne a gyûlölet... De nem, Auguste újra könnyezett:
„Ekkor megértettem, Hector... Anyám érvei elõtt letettem a fegyvert.
S azonnal megvigasztalt, hogy valamicske pénzt kereshetek... Csak éppen annyit, hogy éhen ne haljunk, én és ez a három asszony!... Stoppolt cérnakesztyût hordtak a szegénykék! De legalább volt kesztyûjük, fel is vették mindannyiszor, még ha csak a kertbe mentek is ki. A zongorát eladtuk, alighanem, hogy ne vigyen a kísértésbe, Eudoxie hangja, a Sába királynõjének nagyáriája pedig soha többé nem remegtette meg az ablaküveget. Jótékony hölgyek voltak, kenyér- és szénjegyeket osztogattak a szegényeknek, pedig minderre nekünk is égetõ szükségünk lett volna. Anyám azt remélte, hogy Eudoxie majd belép a Szentcsalád-nõvérekhez, ahová hozomány nélkül is felvették volna, és azt hiszem, rá is tudta volna venni, mert ebben a csodálatos asszonyban annyi energia és erõ lakozott: mindenkit meggyõzött, hogy azt cselekedje, ami szerinte Isten legnagyobb dicsõségére szolgált, és mellesleg az õ érdekeivel is egybevágott. Ám ezen a ponton a plébános úr akaratába ütközött, aki talán még nem ért el a megfelelõ Állomásig, mindamellett azt állította, elõtte már felderengett nõvérem valódi hivatása.
Ha ezen a fronton diadalmaskodott is, anyám legyõzte õt egy másikon. Eudoxie harmincadik éve felé közeledvén rémítõ mélakórba esett. Gondoltál már arra, hogy mi, férfiak, mennyire nem értjük egy férjezetlen asszony kínjait? Nem is sejtjük, hogy mártírok vesznek körül. Ebben a kicsiny házban, ahol mondhatni egymás hegyén-hátán éltünk, egy könny, egy sóhaj nem röppenhetett el észrevétlenül. Mi mindennek nem voltam fültanúja még fiatalkoromban! Emlékszem egy jelenetre, mely áthallatszott a válaszfalon.
»Nem szégyelled magad! – kiabált anyám Eudoxie-val. – Te, aki vallásosnak mondod magad! Hiszen rosszabb vagy, mint egy állat! Ha valakinek efféle ösztönei vannak, legalább palástolja õket. Egy becsületes leány még önmagának se vallja be az ilyesmit. Az alja népnek van rá mentsége. De te, egy Duprouy! Egyébként is – váltott át hirtelen szinte bensõséges tónusba –, én aztán megmondhatom neked, hiszen tudom, mirõl beszélek: adj hálát az égnek, hogy megmenekülhettél e szörnyû kötelességtõl, ettõl a lealacsonyító, rémisztõ büntetéstõl. Alázatos szolga vagyok csupán, nem az én dolgom megítélni a Gondviselés útjait. Ám borzalmas lehetett az eredendõ bûn, ha a legjobb társaság tagjai is ilyen visszataszító cselekedetekre kényszerülnek miatta.«
Néhány héttel késõbb anyám méltatlankodva tudta meg, hogy a plébános úr úgy véli, méltó férjet talált Eudoxie-nak. Szüleidnek errõl sohase számoltunk be, anyámnak gondja volt rá, hogy ez a szégyen ne jusson a család tudomására: képzeld csak el, az illetõ a plébános egyik unokafivére volt, egy postamester fia, maga is csupán könyvelõ egy terményboltban. Képzelheted anyám felháborodását! Eudoxie megmakacsolta magát. Hány kegyetlen jelenet zajlott le itt, ebben a szalonban, míg aztán a plébános egyszer csak meghalt. Ekkor Eudoxie, akinek egyedül kellett volna védekeznie, lassan belefásult. A szemünk elõtt fonnyadt el apránként. Emlékszel? Végül az egész arca két nagy szem volt csupán. Egész életét kislányok gyámolításával töltötte el, szinte egész testével kívánta a gyermekeket. Aztán legyûrte a betegség: le kellett vágni a fél mellét, majd a másikat is. A bejárónõnek volt egy pár hónapos kisbabája, minden reggel elhozta Eudoxie-nak. Magam elõtt látom még, ahogy az utolsó napokban megcsonkított melléhez szorítja azt a csecsemõt. Szobája e fölött a szalon fölött volt. Kedden, miután a hivatalból hazajöttem, mindig oda szöktem a vendégek elõl. Eudoxie meg én a mennyezet deszkáin keresztül hallgattuk a hölgyek locsogását.”
Auguste Duprouy itt megszakította elbeszélését. Már nem unokatestvérére nézett, hanem a tûzbe, és maga elé tartotta kezét, melyet félig eltakart nyûtt mandzsettája – nem is annyira a parázs hevétõl óvta arcát, inkább talán egy látomást akart elûzni: apró, remegõ kezével takargatta ezt a nevetséges, hétköznapi kis poklot, a semmi oltárán feláldozott életét.
Karja lehanyatlott, teste a fekete selyemhuzatú fotelba roskadt, melyben trónolva Duprouy-né fogadta keddi látogatóit egy fél évszázadon át. Hector rémülten átkarolta, a szõnyegre fektette, de az öntudat legapróbb jelét sem sikerült kicsikarni ebbõl az öreg, törött bábuból. Átkutatta a szomszéd szobát, ahol elviselhetetlen bûz uralkodott: az ágy vetetlen, egy kóbor macska aludt a szürkés takarókon. Hector hiába keresett egy üveg alkoholt vagy kölnivizet.
A konyha is üres volt, sehol egy szelet kenyér, egy darabka cukor. A kávéfõzõ alján sötétlõ lötty maradéka: semmi egyébre nem akadt.
Mire visszatért a szalonba, a beteg visszanyerte eszméletét, és felkönyökölt. Miután sikerült beleerõltetnie néhány korty kávét, Hector megkérdezte tõle, szokott-e szédülni, vannak-e szívzavarai. A kis öregember konok, eltökélt arccal rázta a fejét, mígnem tekintete összeakadt a mellette térdelõ Hectoréval. Ekkor feszült vonásai felengedtek:
– Neked... de csak neked elmondhatom.
Annyit sóhajtott:
– Éhes vagyok.
Igen, egy sóhaj volt az egész. Mégis, mintha még a tárgyak is meghallották volna ezt az illetlen vallomást, a második császárság korabeli karszékek, melyeknek háttámláját a Duprouy-né által „ében-kiegészítõnek” keresztelt kendõk borították, a kandallón álló gyermek IV. Henrik, a légypiszok-pettyes aranyrámába foglalt „Cabiék” és „Smith-ek”, a terebélyes ernyõik alatt meghúzódó lámpák és a halottak zongorán álló fényképei mind megbotránkozva szemlélték az utolsó Duprouy-t, aki a szálakra foszlott szõnyegen félig fekve olyannyira megfeledkezett magáról, hogy az éhségtõl elájult.
Hector majd’ elnyelte tekintetével ezt a szerencsétlen éhezõt. Bár volt róla tudomása, hogy élnek a világon olyanok, akiknek nem jut táplálék, még sosem látott hasonlót a saját szemével, és még ennél is inkább bámulatba ejtette, hogy saját családjában ily kevéssé polgárhoz méltó nélkülözésre lelhet.
– Még ki sem fizettem a temetést... De a legtöbb mégis a sok mellékes kiadás, a borravalók: utolsó filléreimet a sírásónak adtam oda...
Auguste felállt, a falnak támaszkodott. Hectornak támadt egy ötlete:
– Van még jártányi erõd? Kiballagunk ide a kiskocsmába, az imént, idejövet láttam a körút és a Saint-Genest utca sarkán. Emlékszem, a kirakat üvegére ki van írva: Hidegkonyha, legalább harapnál egy falatot...
Hectornak még volt annyi ráérõ ideje ebédig, hogy nagy élvezettel végignézze, amint a szerencsétlen éhenkórász végez a hatalmas adag hússal. Felsegítette Auguste-re a kabátját. A körúton szerencsére senki se járt. Ebben a negyedben persze amúgy sem kockáztatta, hogy olyan valakivel találkozik, „aki számít”. Különben is, Hector híres volt jótékonyságáról, ha találkozik valakivel, könnyen kimenti magát: „Gondját viselem szegény öregnek...”

IV

A kiskocsmában túl erõs a fény, Auguste hunyorog. Nézi a rózsaszín marhaszeletet, a zsemlyét, a fél üveg Médocot, akár a gyanakvó kültelki macskák, akiknek sárgás papírba csomagolt tüdõt hozott egy öregasszony, s akik mégsem mernek közelebb jönni. Végül nekidurálta magát, és habzsolni kezdett. A pultnál ülõ villamoskalauzokat a lóversenybefutó hozta lázba. Egy nyerõgép körül kamaszfiúk hangoskodtak.
– Egy kis sajtot?
Igen, Auguste nagyon szeretett volna egy kis sajtot, de inkább csak tartalékba, a jövõbeli éhség megelõzése végett, mert pillanatnyilag degeszre ette magát. Kezével diszkréten elfojtott egy-két böfögést. Egy lány ült a közelben, a bárszékrõl lelógó feneke láttán Auguste ábrándozni kezdett. Arccsontja enyhén kipirult.
– Nekem is – szólalt meg hirtelen –, nekem is volt ám menyasszonyom... Csodálkozol? Igen, abban az évben, amikor nyolcezer frank jutalékot kerestem, s ebbõl vissza tudtuk vásárolni a zongorát... Talán emlékszel Michèle de Mirail-ra, nem? Nem, persze, arcra nem volt valami szép... De a teste akár egy istennõé. Maucoudinat-ék elhatározták, hogy kiházasítják... Õ maga is rögtön beleegyezett... Csak éppen együtt kellett volna élnünk anyámmal és Emmával. Hiszed, nem hiszed, anyámnak sem volt ellenére. Elõször azt reméltem, meg is békélt a gondolattal. De csak a kártyáit rejtegette, okosabban tettük volna, ha nem nyújtjuk hosszúra a jegyesség idõszakát. Egyre azt mondogatta: „Nem keresel te eleget, hogy még egy éhes szájnak jusson, nem is beszélve arról, ha majd jönnek a gyerekek... De Isten gondoskodik rólunk.” Nem tudom, Isten gondoskodott-e... Anyám mindenesetre igyekezett elébe vágni...
Hectornak most már nem voltak kételyei: Auguste, most, hogy jóllakott, s kissé be is csípett, nem rejtette véka alá elhunyt édesanyja iránti,
régóta érlelõdõ dühét. A lány leszállt a bárszékrõl, csatlakozott a nyerõgép körül álló ifjakhoz, azok lökdösni kezdték, õ pedig megjátszotta, hogy haragszik, és vihogott. Auguste le sem vette róla a szemét. Hirtelen fojtott hangon feltette a kérdést:
– Tényleg olyan kellemes, mint ahogy mondják?
– Micsoda?
Auguste, még mindig a lányon tartva a szemét, biccentett csak:
– Hát az... – suttogta.
Nyugtalanul rögtön tovább kérdezett:
– Mondd csak, Hector, nem túlozzák el ezt az egészet?
Unokatestvére döbbenten vonta meg a vállát, száját elhúzta, grimaszt vágott. A másik azonban most megszállottan unszolta tovább:
– He? Na valld be, valld be, nincs abban semmi különleges.
Hector tétova kézmozdulatot tett, tenyerével végigsimította koponyáját, és azt mondta:
– Már nem emlékszem.
Auguste diadalmasan lecsapott:
– Na hát ha olyan csodálatos lenne, ahogy azt el akarják hitetni az emberrel, nem felejtetted volna el. Csak legendákat kerekítenek köré! Én is közel voltam ám hozzá... Egy lépésre voltam... – közben tágra nyílt szemmel fürkészi az elveszett paradicsomot. – Michèle-nek és nekem szegény Eudoxie szobája jutott volna, mert húgunk halála óta Emma anyám mellett aludt. Ezzel az átkozott szoba-históriával kezdõdött az én balszerencsém. Mindketten (fõként anyám) roppant büszkén emlegették a társaságban, hogy van egy vendégszobájuk: „Ha majd megnõsülsz, nem lesz többé vendégszobánk...” Anyám még hozzátette: „Amúgy sem illendõ, hogy két család lakjék egy ekkora házban, nem méltó a rangunkhoz.”
Mirail-ék a külvárosban laktak. Az irodából hazaérve csak nálunk találkozhattam menyasszonyommal. Megkértem anyámat, hogy engedjék át nekünk a szalont e rövid együttlétek idejére. Ám a méltóságteljes és elõkelõ viselkedésnek a Duprouy családban uralkodó szabályai szerint a szalon ajtaján sosem szabad kopogni. Anyám vagy Emma pillanatonként benyitottak, majd egy-egy rémült „Pardon!” felkiáltás kíséretében gyorsan be is csukták az ajtót. Másfelõl viszont a Duprouy-házban nemtelen dolognak számítana, ha a jegyesek egy szobában találkoznának...
Egyszer papucs volt rajtam, és ki kellett jönnöm a szalonból, hogy egy zsebkendõt keressek a szobámban. Ott találtam anyámat és Emmát a padlón kuporogva: fülüket a deszkákra tapasztották. Nem vettek észre, bár résnyire nyitottam az ajtót.
– Ez a csend semmi jót nem jelent. Ha a jegyesek némák, az ember arra gondol, vajon mit csinálhatnak.
– Talán csókolóznak? – kérdezte Emma.
Macskaléptekkel, de dühtõl tajtékozva jöttem le a lépcsõn: voltam olyan elõvigyázatlan, és elmeséltem a jelenetet Michèle-nek, aki könnyek között kijelentette, hogy sosem lenne hajlandó egy fedél alatt élni e „két szent asszonynyal” (alighanem Harry Maucoudinat nevezte így õket). Gyávának titulált, s minthogy magamon kívül voltam, végül olyan egyezséget csikart ki belõlem, mely aztán borzongással töltött el, mihelyt visszanyertem hidegvéremet. Igazi államcsínyrõl volt szó, nem adta alább: azt akarta, hogy anyámat és nõvéremet erõnek erejével helyezzük el a Jó Pásztor Nõvéreknél, az idõsek otthonában – ez az otthon egyébként meglehetõsen költséges és rendkívül kapós hely volt. Michèle úgy vélte, ez az intézkedés pofonegyszerû, hiszen az õ egyik nagynénikéje is a nõvéreknél éldegélt. Elvállalta, hogy közli elhatározásunkat anyámmal és nõvéremmel. Bár biztos voltam benne, hogy kellõen óvatos lesz, egész nap szorongtam, és a lehetõ legkésõbbre halasztottam hazatérésem pillanatát.
Május vége felé járt. Nagyon meleg volt. Anyám és Emma a kertben ültek, kézimunkájuk fölé hajolva. A folyosóról már láttam a két kontyot, amint szabályos ütemben bólogatnak a kötõtûk ritmusára. Érkezésemet nem követte látványos jelenet, pedig erre számítottam. Szokás szerint odatartották homlokukat. A poros, már-már fekete repkénnyel benõtt falak magukba szívták a nappali meleget. Már rohamoztak is a szúnyogok, bár a hölgyek saját állításuk szerint csodálatos módon sosem érezték a csípéseket. A legkülönbözõbb apróságokról fecsegtünk, majd anyám a leggyengédebb hangon megjegyezte:
– Michèle beszélt velem, gyermekem.
Félbeszakítottam, és hevesen tiltakoztam, mondván, hogy csupán egy tervrõl van szó, a végsõ döntés az övék, és amikor így határoztam, csupán a Jó Pásztorban nekik kijáró kényelem és béke lebegett a szemem elõtt. Mindkettõnket az a vágy vezetett, hogy boldog öregkort biztosítsunk nekik...
Tekintetüket fel sem emelték a kötésrõl. Kontyuk ritmikus mozgása kétségbeejtett. Olykor fojtott sóhaj szakadt ki belõlük, s ez nagyobb hatást tett rám, mintha sírtak és jajveszékeltek volna.
– Majd eltûnünk szépen, gyermekem, tudunk mi félreállni.
– De anyám, szó sincs ilyesmirõl!
– A bútorokat átengedem nektek. Az imént már elmondtam De la Vassellerie atyának is, akinek lábainál némi enyhületet kerestem, és aki csodálatosan, igen, valóban cso-dá-la-to-san – hangsúlyozta – viselkedett: eljött a végsõ lemondás ideje...
– Ugyan, dehogy, anyám! – tiltakoztam.
Ám õ borzalmas szelídséggel folytatta:
– Itt az árnyak órája... Már régóta érzem közeledtét. A mai napon én és nõvéred szívünk legmélyébõl szólunk, s azt mondjuk: „fiat”...
– Én megtartom a bútorok rám esõ részét – szakította félbe Emma.
– Bátorság, leányom: engedj át nekik mindent, ennek így kell lennie.
Valósággal megsemmisített, letaglózott ez a lelki nagyság. Éreztem, hogy ezt nem fogom kiheverni. Hirtelen hegyezni kezdtem a fülem: anyám hangjába rendkívül halk, szinte észrevétlen sípolás vegyült, amelyrõl már gyermekkoromban felismertem a veszély közeledtét:
– Az Atyát megkértem, a lehetõ legtovább tartsa titokban a hírt. Nem akarnám, hogy rossz szemmel nézzenek rátok, szegény gyermekeim, amikor majd kipattan az egyházközségben. Nem, nem engedhetjük meg, hogy azt rebesgessék, a Duprouy hölgyeket elûzte otthonukból ez a kis jövevény, és bár megannyi lélek segítõi és jó tanácsadói voltak, az aggok menhelyére záratta õket az a fiú, az a fivér, aki mindent nekik köszönhet... Ne tiltakozz: tudom, hogy nem ez a szándékod. Ám, fájdalom, mindenki ezt mondja majd. De azért ne nyugtalankodj: én felkészítem a kedélyeket...
Azt mondtam, hogy errõl meg vagyok gyõzõdve, és jószolgálatai, melyekre számítottam, nem is várattak soká magukra. A dolognak mindenfelé híre futott, és a ház ettõl fogva egyszerûen sosem állt üresen. A hét minden napján ugyanakkora tömeg gyûlt össze, mint keddenként. Két áldozatomat megrészegítette az egyházközség szimpátia-tüntetése, és olyan nagylelkûen keltek védelmemre, hogy fennkölt viselkedésük csak annál gyûlöletesebbé tette eljárásomat. Anyám maga ragaszkodott hozzá, hogy ne jelenjek meg vasárnap a nagymisén: ez valóságos kihívás lett volna a közvéleménnyel szemben. „Jaj a botrány-okozóknak” – ismételgette. A hölgyek némelyike eltökélte, hogy „négyszemközt közli velem a véleményét”. Hagyni kellett egy kis idõt, míg a kedélyek lecsillapodnak. „Felizgattátok a kedélyeket” – sóhajtotta anyám. Michèle mégis tudni vélte, hogy a sainte-philomèle-i plébános alig tudta palástolni örömét, és titokban Te Deumot zengett, amiért az ég megszabadítja õt legrettegettebb hitoktatójától. Ám ettõl még ugyanúgy ott ólálkodtam estefelé a ház körül, lesve az utolsó vendég távozását, rettegve, hogy megszégyenítenek. Michèle-lel köztereken beszéltünk meg találkozót. Ha õ nincs, már régen beadtam volna a derekam: akaratos lány volt, és amúgy sem akarta elszalasztani a partit.
Anyámnak, akit kitartásom nyugtalanított, ekkor az az ötlete támadt, hogy elmegy Maucoudinat-hoz, és kiönti elõtte bánatát... Emlékszel Harry Maucoudinat-ra? Balszerencséjére nem hugenottának született, és emiatt kissé kiszorult a legelõkelõbb társaságból... Ám élemedett korára mégis szert tett egyfajta prédikátori méltóságra... Behívatott az irodájába, és még mindig elõttem van, amint a parancsot idézi: „Tiszteld apádat és anyádat!”.
– Mert hiszen, kedves Duprouy – mondta –, itt nem arról van szó, hogy ön meggyõzõdött-e arról, miszerint tiszteletre méltó édesanyja és nemes lelkû nõvére kielégítõ kényelemben részesülnek-e ama házban, amelybe önnek, fájdalom, van bátorsága elzáratni õket. Nem, más itt a kérdés: vajon midõn ezt teszi, hû marad-e atyja akaratához, akinek nem volt egyéb gondja, mint hogy családja le ne alacsonyodjék? Gondolja, hogy amennyiben az ön szánalomra méltó édesatyja letekint az Igazak pihenõhelyérõl, ahol már az Úr békéjét ízleli, és látja ezt a kitoloncoltatást, nos, gondolja, hogy õ helyesli, amit ön tesz?
Az emelkedett szónoklat súlyát jelentõs mértékben növelte, hogy bizonyos célzások is elhangzottak, miszerint Maucoudinat úgy érzi, nem feladata olyan fiatalember földi pályáját egyengetni, aki ily kevéssé tiszteli a gyermekek szüleik iránti kötelességének isteni, egyszersmind emberi törvényét.
Michèle a kijáratnál várt rám, szomorúan elballagtunk, és leültünk a parkban, ahol mintha a világ összes közterének összes öntöttvas padja menedékre talált volna.
– Ide figyeljen – szólt hirtelen Michèle –, támadt egy ötletem...
Az ötlet az volt, hogy hagyjuk ott a házat a két szent asszonynak, béreljünk lakást a városban, akárhol: õ nem fél a szegénységtõl, segít majd a munkámban. Bizalma megindított. Még aznap este, amint hazatértem, a szalonba siettem, és közöltem anyámmal, hogy gyõzött. Úgy láttam, egyáltalán nem örül neki. Épp ellenkezõleg, a gondolat, hogy valami szégyenletes helyre, esetleg hónapos szobába költözünk, õ pedig kénytelen lesz eltitkolni címünket nagyvilági társasága elõtt, elõször mély keserûséggel töltötte el. Aztán, már másnap, úgy tûnt, mégis beletörõdött. Megcsókolta, „leányom”-nak nevezte leendõ menyét. Rettegnem kellett volna, amiért ilyen nyugodt, ilyen gyengéd. Hiszen gyermekkorom óta megtanulhattam, hogy gyanakodni kell, ha tekintete bizonyos szokatlan elváltozáson megy át: ebben az idõszakban semmit nem kötött a szegényeknek, dologtalanul ült, szeme homályos volt, elkerekedett, határtalan önelégültséget tükrözött, akár a tojásaikon kuporgó kotlósoké.
Megdorgáltam Michèle-t, amiért egyfolytában azt ismételgette: „Vajon mit forral ellenünk?” Azt hittem, meg vagyok mentve. Igen, akkor két hétig ízlelgethettem a boldogságot, a reményt... Harry Maucoudinat azt mondta, rendszeres járadékot biztosít majd nekem, szerényet természetesen, de így könnyebben viselem majd a kétszeres lakbér terheit.
Egy júliusi napon nagy izgalomban találtam anyámat. Mint elmondta, névtelen levelet kapott, s a világ minden kincséért nem mutatná meg nekem. Hiába tiltakozott, hogy az efféle leveleket el kell égetni, meg hogy jobb tudomást sem venni róluk, nem kellett különösebb erõszakot alkalmaznom, hogy kitépjem a kezébõl... Nem, nem hiszem, hogy õ maga írta volna... de talán megtette a szükséges lépéseket, hogy valaki megírja és postára adja... Ki derítheti ki, mi az igazság? Nem térek ki a részletekre, csak annyit mondok, hogy a levél részletesen beszámolt arról, milyen kalandja volt menyasszonyomnak az elmúlt évben Arcachonban egy családos emberrel, az egész város tudtával és szeme láttára: így már érthetõ, miért akar mindenképp és bármi áron hozzámenni az elsõ jött-menthez. A feladó kötelességének érezte, hogy mellékelje Michèle egyik levelének másolatát is, amely majd minden kétségünket eloszlatja...

V

A rádióban egy dzsessz-szám harsant fel. Auguste Duprouy ennek ellenére tovább beszélt, merev tekintettel, két apró, gyûrött, piszkos kezét a márványon nyugtatva, de Hector a zenebona miatt már nem hallotta, mit mond, csak annyit látott, hogy mozog a kis öregember szája. E megalázott, lesoványodott, ám most megelevenedõ arcon a gyûlölet váratlan villámai cikáztak át, akár a tûz, mely néha az éjszaka kellõs közepén fellángol, és rövid
ideig megvilágítja a szobát. Hangját egészen lehalkította. Vajon miféle bizalmas dolgokról motyoghatott? Hectornak még mindig sejtelme sem volt róla, mert közben tombolt a dzsessz. Valaki végre lehalkította a készüléket, s ekkor Auguste hangja is hallhatóvá vált.
– ...Attól a naptól fogva, amikor rajtam ütött a cseléd padlásszobájához vezetõ keskeny lépcsõ alján, már csak bejárónõket fogadott... Mégis, akkoriban szépen kerestem... Hát nem mulatságos? A válság egybeesett szegény anyám halálával. Amint elhagyott minket, többé egyetlen üzletet sem sikerült nyélbe ütnöm. A bort nem lehetett eladni, én pedig jövedelem nélkül maradtam... Emma azt mondta, hogy mindez javunkra szolgál, meg hogy anyánk kiérdemelte nekünk ezt a kegyelmet, s hogy amúgy talán visszaéltem volna a szabadságommal... Mindenesetre ez utóbbiból arra sem futotta, hogy éhünket csillapítsuk...
Hector Bellade egy ideje már nem figyelt. Hortense-re gondolt, és fészkelõdni kezdett. Az óráját nézte, mert az asszony nem volt türelmes típus: közeledett a vacsora ideje, ez már nem tréfadolog. Ez az August olyan gyászosan fest, már amúgy is mindenki õket nézi... Kifizette tehát a számlát, karon ragadta unokafivérét, és kivonszolta az ajtón. Az öregember most az ételtõl és az alkoholtól kábultan hallgatott. A fekete posztóval bevont kapuhoz érve Hector egy bankjegyet csúsztatott a kezébe:
– Fogd, de Hortense-nak egy szót se, ha találkozol vele. Ezt a havi járandóságon túl, pluszba kapod.
Azzal testességét meghazudtoló módon, szinte futva menekült. A kis öregember pedig eltûnt a fagyos házban, ahol a Duprouy hölgyek évek hoszszú során át tartották rangjukat, és betette maga után a kriptaajtót.

Egy februári reggelen a parancsnokságról telefonáltak Hector Bellade úrnak, hogy egy bizonyos Duprouy (Auguste) szomszédai, miután macskanyávogást hallottak, és gyanús szagot éreztek, értesítették a rendõrséget. Egy lakatos kinyitotta a kaput. A halál három nappal korábban következett be. A holttest vizsgálata során semmi olyan jelre nem bukkantak, ami miatt további nyomozást kellene elrendelni. A halál természetes módon, a túlságos nélkülözés következtében állhatott be.
Hector megismételte: „Jövök, rögtön jövök...”. A keze kissé remegett. Két egymásra montírozott kép tûnt fel elõtte: Auguste szobája, a vetetlen ágy, melyen egy kóbor macska kókadozott – meg a szünidei fényverésben ragyogó faerkély, és az a meztelen felsõtestû, kitárt karú fiú, mindkét kezében egy-egy súlyzóval: õ volt a kis Duprouy...
Hortense most visszaakasztotta a kezében tartott telefonkagylót, és így szólt:
– Pedig igazán adtunk neki annyit, hogy éhen ne haljon... Kerül, amibe kerül – tette hozzá energikusan, – átvitetjük a holttestet Langoiranba: elõször is, hogy a rossz nyelveket elhallgattassuk, meg aztán így legalább újra együtt lesz a Duprouy család. Hogy örült volna ez a szegény Auguste, ha tudta volna, hogy örökké együtt nyugodhat édesanyjával, Eudoxie-val és Emmával!
Hector visszakérdezett:
– Gondolod?

Lackfi János fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/