George Walden
Kicsi Anglia

Mikor Billy egyszer az életben végre egyenesben tudta magát, arra ébredt, hogy törpe lett. A tükörben legalábbis törpét látott. Reggelente a behúzott függöny miatt a megvilágítás inkább alkonyi, mintsem hajnali, néha furán torzít. Billy végigmérte a pucér emberkét, aki õ maga volt, aztán undok szájbiggyesztéssel hanyatlott vissza az ágyba. Már csak ez hiányzott. De legalább odafigyel rá végre a sajtó.

 WILLIAM SWEETMAN
 Negyvenhat éves korában elhunyt Billy Sweetman parlamenti képviselõ, miután álmában termetének tragikus törpülését szenvedte el. Feltételezhetõ, hogy Mr. Sweetman kivetette magát hálószobája ablakán,  arra ocsúdván, hogy testmagassága hozzávetõleg száznyolcvan centiméterrõl százhúsz centiméter alá csökkent egyetlen éjszaka alatt. Kollégáit nem érte váratlanul a hír, feltûnt nekik, hogy Billy az utóbbi idõben öszszemegy. Öngyilkossága e különösen heves csökevényesedési rohamot követõen szerintük nem meglepõ, mivel Billy nagyivó és depresszióra hajlamos volt.

 Billy fanyarul vigyorgott a saját viccén. Tíz perc múlva nyolc. Feküdt még egy kicsit, aztán fölkelt. Lendületesen széthúzta a függönyt, és a fénytõl elvakítva hátrált egy lépést az ablaktól. Mintha magasfeszültségû vezeték zúgott volna a fejében. A szoba hol összement, hol kitágult, aztán végre megállapodott: maradt óriási. Billy a függöny után nyúlt, hogy félig behúzza, s megpillantotta magát a tükörben, oldalnézetbõl. Futó mosoly villant vissza rá. Az ágyára vetette magát, összegömbölyödött, és sírva fakadt.

 Az ember, mint mondják, a szokások rabja. Mikor meghallotta a rádióban a nyolcórás hírek szignálját, Billy felszárította  könnyeit és fülelni kezdett. Hárommilliárdos kereskedelmi mérleghiány, zavargások Bolíviában, a Törvényjavaslat vitája elhúzódik... Felült. Beteg vagyok, hallucinálok – tán meg is õrültem –, minek hallgatom én ezt? Indulatosan lendült a karocskája, hogy kikapcsolja a rádiót, de meggondolta. A bemondó olyan izgatottan csipogott, mint a reklámok. Ellenõrizte az adót – a BBC szólt – aztán gúnyosan utánozni kezdte a hangot, de elakadt. Színészkedésre semmi szükség. Anélkül is úgy sipítozik, mint a bemondó.
 Az ablakhoz rontott, lenézett az utcára. Egy Volvó kombi állt odalenn. Kiszökkent belõle egy férfi, teniszpartit idézõ húzott tenyeressel becsapta az ajtót, és fürge lábon igyekezett a dolgára.
 Magaforma emberke! Szóval nincs egyedül!
 A megkönnyebbüléstõl kábán támolygott el az ablaktól és bekapcsolta a tévét. Egy parlamenti képviselõ szepegett a Törvényjavaslatról. Mindjárt elfújja a szél, majd elnyeli a kanapé, de a kamerák kereszttüzében csöppet sem elfogódott, nem zavarja a termete. Véget ért a beszélgetés, a mûsorvezetõ feltápászkodott, hogy a következõ vendéget üdvözölje, öntudatosan tette-vette magát kezében a mikrofonnal – peckes kis törpemaki!
 Hát senki nem vette észre?
 Feltárcsázta Anitát, elámult, milyen szaporán jár a keze. Anita a barátnõje. Régivágású, tájékozott újságíró, aki mindig tisztában van a széljárással.
 – Billy? Ilyen korán?
 Magas a hangja.
 – Billy?
 De Billy megkukult. Mit mondhatna a nõnek? Az milyen képpel fogadná? Végül kibökte:
 – Felszólalok a Törvényjavaslat vitájában ma délután. – Kis szünetet tartott, maga elé képzelte az Alsóházat mint törpék gyülekezetét. Meglepõdött, mennyire nem esik nehezére. Aggódó hangon folytatta: – Ugye eljössz?
 – De hiszen mindig meghallgatlak. Szervusz, édesem. Kéz- és lábtörés!
 Anita letette. Billy a tükör elé lépett, forgolódott. Rosszabbul is járhatott volna. Nem túl nagy a feje, nincs ó-lába vagy kurta, vastag combja. Nem törpe, hál’isten. Picike. És nyert is a dolgon. A feneke formásabb. A hasa lapos.
A bicepsze domborodik. Az a bizonyos pedig, ha jól megnézi, nem várt, kegyes ajándékot kapott a sorstól. A lerövidült láb elõnyösen kiemeli. Minden relatív...
 Visszamászott az ágyba, és id
egesen cigarettázva latolgatta a helyzetet, de rá kellett jönnie, hogy a helyzet pofonegyszerû. Az egész ország egy harmaddal kisebb lett, de senki nem vette észre.

 Más elképzelni a miniatürizált parlamentet és más a valóságban látni. Gonosz  tréfa. Ami oly nagy méltóságot ruház szabvány méretû fejekre, az összement koponyákon kész nevetség, mintha  gyerek vett volna maskarát.  No és a tisztelt ház! Ezek a törvényhozók lekicsinyítve nem is ugyanazok már. A zsugorodás mindenkit megváltoztat, minden gesztus, minden manír monumentális. A Kicsi Angliások félreismerhetetlenek. Önelégülten, nyársatnyelten ülnek, egy sor mini-Buddha. A City lenyalt habitüéi a szokásosnál is negédesebben célozgatnak botlásokra, olyan aprók, olyan sikamlósak, hogy ha elõbb az „igen”, aztán a „nem” folyosón osonnak keresztül, azt se venné észre senki.
 Fölpillantott a nyilvános karzatra. Gombostûfej-ábrázatok meredtek lefelé kifejezéstelenül. Sejtik vajon a lelkük mélyén, hogy mi történt? Gyanítanak valamit? Dermedt némaságuk talán  borzadás, amiért szószólóik tõlük csöppet sem különbözõ földszintes senkik?
 Kitûzött felszólalásában semmi újat nem kíván közölni, de elég régóta folyik a szájtépés, és ha nem iparkodik, minden mondandót elhappolnak elõle. Hónapok óta vitatják a Törvényjavaslatot, ami módfelett különös, hiszen a Kicsi Angliásoktól eltekintve senki nem ellenzi. Ennél felvilágosultabb intézkedéscsomagot évtizedek óta nem terjesztettek a Tisztelt Ház elé. Teljes a nemzeti egység a sajtó, a közvélemény-kutatások tanúsága szerint, az országban minden épeszû ember tudja, hogy reformok nélkül nincs tovább, ez elkerülhetetlen áldozatokat kíván, viszont a változást szorgalmazó társadalmi nyomás ellenállhatatlan.
 Elvben. Csakhogy amikor szavazásra kerül a sor, kitör az óvatosság.  Hova rohanunk? Az állapotok persze sajnálatosak, a gazdaság borotvaélen, az utcán bandauralom, a család hûlt helye szépián túlról dereng. De még ha feltételezzük is, hogy az ország válságban van, ez olyan hullámzó válság, a maga módján megnyugtató, mint a dimbes-dombos angol vidék. Folyik tehát a szó hónapszám, mindenki mindenben egyetért, döntés meg nem születik.

 Mint a délutáni elõadáson vetített régi film, a Törvényjavaslat vitája is gyér közönséget vonzott. S az is egyre fogyatkozott, mert a parányok mondókájuk végeztével csak addig hallgatták az utánuk következõt, ameddig feltétlenül muszáj volt, aztán kereket oldottak. Billy a jegyzeteit szorongatva gubbasztott. Boldogabb idõkben sem igen nyûgözte le a hallgatóságot, s ha csak rágondolt, hogy elõször szólal fel törpe-parlament elõtt, beleszédült. Hátha idétlen vicceket kezd pufogtatni? Netán rájön a bolondóra és kikottyantja az igazat?
 Egy nõ vonult be a néptelen sajtókarzatra, csak a háta látszott a padso-
rok között.  Billy fölpillantott. Jó az alakja. Csinoska. A nõ megfordult, leült és odaintett Billynek. Anita! Ez valóságos csoda. Tökéletesre zsugorodott, kilók mentek le róla! Olyan szoknya-pulcsi együttest visel, amit ennek a súlycsoportnak vétek felvenni – de ma remekül áll neki! Billy rácsodálkozó, agyalágyult mosolyát Anita grimasszal nyugtázta, mintha azt mondaná, mi ütött beléd, édesem?
 – Mr William Sweetman!
 Billy a jegyzeteiért nyúlt. A Ház különösebb lelkesedés nélkül várta, hogy Billy szólásra emelkedjen. A házelnök csatos cipõbe bújtatott lába mint az órainga lengett a padlótól harminc centire.
 – Gyerünk, Billy!
 – Hol maradnak a viccek, Billy?
 Vetett egy pillantást a székeiken terpeszkedõ, vihorászó bábukra. Milyen kiábrándító társaság! Micsoda szellemtelen élcek!  Egyszerre elmúlt az idegessége, fensõbbséges mozdulattal földhöz csapta jegyzeteit, és szívvel-lélekkel, teljes manó-odaadással belefogott beszédébe.
 Igen hosszúra nyúlt, s szónoklatnak is beillett.  Rendes körülmények között vegyes érzelmekkel illeti a Törvényjavaslatot, de ma nem. Gyökeres változásra, a Kicsi Angliások megbökdösésére és szép szavakra van igény. A nemzetek se mások, mondta Billy, mint az egyes ember: születnek, virágkort érnek majd elenyésznek. Egy különbség van csupán: a nemzeteknek sosincs késõ. Íme tehát a kérdés. Az angol vajon pigmeusnemzet-e? Vagy ott hordjuk még lelkünkben a Történelem Nagyjainak emlékét, örökét, pislákoló szikráját?
Õ úgy hiszi, igen. A Törvényjavaslatot el kell fogadni, jelentette ki.
 Szenvedélyes, ugyanakkor szépen kiegyensúlyozott alakítást nyújtott. Nem akart sértõdött rikácsolást produkálni a többiek mintájára, ezért visszafogta a hangját. Tudatában annak, hogy rövid karja nem közvetíti kellõképpen gesztusait, nagyobb ívû mozdulatokkal festette alá mondandóját. Míg beszélt, kihúzta magát, felszegte fejét, kidüllesztette mellét – nem akármilyen figura!
 A hatás fergetes volt. A terembõl kisuttyanni készülõ törpék fülüket hegyezve egy helyben maradtak. Anita hitetlenkedve pillantott föl olykor-olykor, miközben bõszen jegyzetelt. Billy ez egyszer figyelmet keltett – vicceket mellõzve! Mikor visszaült a helyére, s még egyre zsibbadt zord állkapcája a szózat után, elismerõ biccentést aratott egy Whiptõl, aki az elsõ sorból fordult hátra.

 Billy pigmeus-beszéde megrendítõen hatott a nemzetre, mindenekelõtt Anitára. Billy végre komolyan veszi politikusi hivatását. Hogy is ne? Súlyos felelõsség hárul rá, ha a harmadával lecsökkent országban egymaga van tisztában a helyzettel. Napról napra felelõsebb politikus lett minden tekintetben. Mikor a dohányzásból és a szeszfogyasztásból is levett egy harmadot, s a tüdõ meg a has már ezt az aránymódosítást is könnyebb légzéssel és délceg alakkal hálálta meg, Billy az önmérséklet útjára tért. Hamarosan beérte egy-két pohár vörösborral fél üveg whisky helyett napjában, s nem negyven cigit füstölt el, hanem öt szivart.
 Rákapott az elegáns öltönyökre, divatos cipõkre, s az új holmi szokás szerint helyrerántotta a lelkiállapotát. Ha csak megpihent a szeme a nadrágja kifogástalan élén, olasz cipõje arany csatján, eltöltötte a jó érzés – olyannyira, hogy néha megpaskolta magát hátul, kicsinyke egója fölött érzett elragadtatásában no meg hogy élvezze feszes tapintású farát.
 Valahányszor bókokat aratott a partnerénél végbement meghökkentõ változás (a politikában is van késõn érõ típus, mondogatták), Anita arca gúnyos kifejezést öltött, mintha azt gondolná: „Késõn érõ típus? Ha látnátok, mit mûvel az ágyban!” Szerelmi életük, amely a nagyság régmúlt napjaiban egyszerre volt lankatag és szeszélyes, határozottan javult. Kifinomultságról túlzás lett volna beszélni, de Billy legalább idõt szánt a dologra, amit Anita méltányolt és újfajta becézésekkel jutalmazott, megborzongatva a honatya aprócska hátgerincét. Mivel Billy formában volt, és a szerencsés átalakulás öntudata feszítette, nemigen telt el éjszaka szerelmes enyelgés nélkül, s Anita ezt készségesen fogadta, többé-kevésbé. Élveteg tagjainak ernyedtségébõl olykor érezhetõ volt, hogy ha tehetné, inkább kialudná magát. Régebben Billy a vonakodás legelsõ jelére visszavonulót fújt. De, mint mondják, a múlt messzi ország.

 Meleg tavaszi nap volt, törpék süttették magukat a Temze-parton, Billy pedig a Whitehall mentén igyekezett a miniszterelnökhöz. A Downing Street 10. elé érve fölpillantott az épületre: harmadával magasabb lett, tekintélyt parancsolóbb. Nevetséges is lenne, ha valami dugó silbakolna elõtte, az ajtón-
álló szerencsére szép szál legény, meglehet százötven centi is.
 Bent egy lakáj végigkalauzolta a folyosón – az ülésterem elõtt egy csoport kopaszodó, köztisztviselõ-forma emberke álldogált –, fel a lépcsõn a miniszterelnök irodájába.
 – Miniszterelnök úr, Mr Sweetman!
 A miniszterelnök karosszékében elterülve, lábánál piros dobozzal iratokat böngészett, s a sajtóban elhíresült kedves félpintes kriglijébõl nyakalta a sört.
 – Foglaljon helyet, Billy.
 Billy az óriási kanapé szélére telepedett.
 – Sör? Világossal vagy keserûvel kínálhatom.
 – Világost kérnék.
 Whiskynek örült volna igazából, elvégre nem akármilyen alkalom ez a mostani, de hát szólhat egy szót?
 A miniszterelnök ismét a papírjaiba mélyedt,  Billy  körbepillantott. Pitt, Wellington, Disraeli – a Történelem hány Nagyját látták e falak! Ráfeledkezett a pazar berendezésre, a Turner festményekre, az iratokkal bíbelõdõ kormányfõ némaságára, tobzódott a hatalom fényûzõ hallgatagságában.
 Megjött a sör. A miniszterelnök félretette a papírokat. – Proszit – mondta, kihörpintette a kriglijét, aztán a mellkasához szorította.
 – Megbíznám egy feladattal, Billy. Vegye kézbe a Törvényjavaslatot.  Adjon az ügynek lendületet. Passzírozza keresztül. Nem hagyhatjuk, hogy ez a Kicsi Anglia brancs a végtelenségig keresztbe tegyen.
 – Így nem mehet tovább – mondta lelkesen Billy.
 – Ennek véget kell vetni – mondta a miniszterelnök.
 – Egyetértek – mondta Billy.
 – Akkor vállalja?
 – A felkérés megtisztelõ – mondta Billy, visszafogva magát.
 – De eleget is tesz neki? – mosolygott fortélyosan a miniszterelnök.
 – Hogyne.
 Billyt némiképp felingerelte a miniszterelnök, már amennyire miniszterelnök egyáltalán felingerelheti az embert. Törpék közt mire jó a politikában ez a fortélyoskodás? Magát is kapta már effélén.
 – Pompás. Kedvelem a határozott embereket.  Holnap Kínába utazom.
 – Hosszú út. – Billynek gyorsan pergett a nyelve, nehogy kiadja magát. Ezek a törpék úgy csapongnak témáról témára, mint a tévéhirdetések. Tessék, most pont ezt mûveli õ is.
 – Versenybe kell szállnunk velük. – A miniszterelnök gondterhelten ingatta vörösesszõke fejecskéjét. – Különben legázolnak, mint egy hangyaboly.
 – Mint egy hangyaboly – bólintott Billy.
 – Szóval járt már Kínában?
 – Nem. De mindenki azt mondja, olyanok, mint egy hangyaboly.
 – Azért, mert olyanok. Kismillióan szaladgálnak összevissza. Akkor átpasszírozza?
 – A Törvényjavaslatot?
 – Nem arról beszéltünk idáig?
 – De! – vágta rá Billy.
 – Ezt már szeretem – mondta a miniszterelnök, Billy fülének kissé fáradt hangon.

 A Törvényjavaslatért felelõs miniszter! Hatalmas lépés – ki tudja, merre?  Életében elõször Billy politikusan kezdett gondolkodni, azaz rövid távon.
A miniszterelnök alig áll a lábán. Választások a szemhatáron. Rebesgetik, hogy új vezér kell. Az egyes, kettes, hármas pontot egybevéve... Bár itt szó sincs személyes becsvágyról. Eltökélt híve a Törvényjavaslatnak úgy, ahogy van, de ahhoz, hogy keresztülpasszírozza, szert kell tennie a miniszterelnöki székre. De ahhoz alkut kell kötni a Kicsi Angliásokkal. De akkor a Törvényjavaslat nem maradhat úgy, ahogy van...
 Így esett, hogy Anita kétségbeesésére Billy korteskedni kezdett országszerte, s beszédeiben elvétve említette a Törvényjavaslatot, nemigen szorgalmazott változást, az áldozatokról meg mélyen hallgatott. A törpék itták minden szavát. Gyûlésrõl gyûlésre egyre nagyobb és csillogóbb szemeket meresztettek Billyre, aki megidézte a régi dicsõséget, s felszólította a törpéket, ne kisebbítsék magukat – s ami a fõ, ne lássanak minden jöttmentet három méter magasnak.

 A taktika bevált. Billy heteken belül meghívást kapott a Kicsi Anglia frakció vezérének estélyére. Elõkelõ származású, daliás törpe, akinek megjelenését csak a bal szem tikje rontja le valamelyest, üzletemberke, olyannyira szerteágazó érdekeltségekkel, hogy senki se tudja, igazából mivel foglalkozik.
 Billyt, mikor áramvonalasodott alakján kissé lötyögõ szmokingjában megérkezett, vagy egy tucat pazarul pompázó Kicsi Angliás fogadta. Utoljára törpülésének napján feszengett ennyire. A Kicsi Angliások már az elsõ fogás – a bisque à la homard – fölött elkezdték szövögetni intrikácskáikat, Billy meg a levesestányér fölé hajolva igyekezett szürcsölés nélkül kortyolni a levest, s csak egy-két pohár bor után jött meg a szava.
 Színezüst kanalát filozofikus távlatokba helyezve kijelentette, hogy utólag mélységesen megbánta azt a bizonyos pigmeus-beszédét. Megbocsáthatatlan, hogy állandóan lebecsüljük magunkat. A Törvényjavaslattal meg minek úgy rohanni. Az évtizedek óta esedékes változások igazán várhatnak még tíz-húsz évet. Billy ékesszóló lett a bortól, olyannyira, hogy saját magát is meggyõzte, és ettõl csak még jobban beszélt.
 A külpolitika taglalásakor az idegeneknek jócskán jutott ostorozás.
Eleinte Billy nem szólt semmit: annyira elmerült a kiváló boeuf en crouˆte élvezetében. Mikor a véleményét tudakolták, tett néhány kritikus megjegyzést az idegenekre, melyekkel vendéglátóinál sikert aratott.  Aztán jött a desszert (puding hagyományos angol recept szerint, amit a Kicsi Angliás vezér kedvenc ételének vallott, de hozzá se nyúlt) és a miniszterelnök került sorra. Billy
eleinte lojálisan hallgatott, de aztán mégis a humorérzéke kerekedett felül, és beszállt a magasröptû élcelõdésbe. Eljátszotta, hogy pohara kocsmai krigli s  fergetegesen parodizálta a miniszterelnököt, mire a Kicsi Angliások pudingjukról végképp megfeledkezve fogták az oldalukat, úgy kacagtak.
 Vezérük, aki oly szaporán tikkelt, hogy bárki kacsintgatásnak nézhette, pohárköszöntõre emelkedett:
 – Éljen Billy Sweetman, a bátor hazafi, a nép fia – a Nagyszerû Angol!
 – Egy Nagyszerû Angolra! – morajlottak az emberkék, italukat felhörpintve.

 A Kicsi Angliás afféron Anita úgy felháborodott, hogy undorodva adta ki Billy útját. Billy vigasztalhatatlan volt egy teljes hétig. Bánkódhat tovább egy politikus, akinek emelkedõben a szerencsecsillaga? Hiszen különben minden bejött. A kimerült miniszterelnök alatt baklövést baklövésre halmozó ország úgy morzsolódott fel, hogy nézni is öröm volt. Ráadásul egyszer csak vezetõ nélkül maradt a Párt. A szokásos ügyrend megkerülésével az ellenzéki kormánylistáról kihagyottakat kürtölték össze a vészhelyzet megoldására – a sajtó durva iszapbirkózást emlegetett. Nem elõször fújt fel valamit a törpesajtó.  Igazából ez a gyûlés meg nem történtnek tekinthetõ, mégpedig abból az egyszerû okból, hogy a Törvényjavaslat támogatói és a Kicsi Angliások paktumot kötöttek: Billy lesz a jelöltjük a miniszterelnökkel szemben. Szavazás következett, majd szavazatszámlálás, a miniszterelnök simán veszített és Billyé lett a Downing Street 10.
 Fogadja a Királynõ! És Billy mégis furcsa bánatot érzett. Történelmi tudatának fájdalmas volt a gondolat, hogy Õfelsége mint kis porszem áll majd elõtte ama fejedelmi termekben.  De kár volt aggódnia. Elsõ pillantásra meggyõzõdhetett, hogy az uralkodónõ méltósága a zsugorodás ellenére csorbítatlan.  Egyenes derékkal ült a kanapén, lába nem lengedezett idétlenül, hanem lábzsámolyon nyugodott. S kezdetben az audiencia a legnagyobb rendben zajlott.
 Aztán  húzósabb lett a dolog.  A politikára térve Õfelsége némi szigorral hangoztatta, hogy szerinte a Kicsi Angliások túlságosan befelé fordulók. S mikor Billy a Törvényjavaslattal kapcsolatos terveit kezdte buzgón fejtegetni, a királynõ fagyosan hallgatta. Mint kiderült, túlzott rokonszenvet ez se keltett benne. Az ég szerelmére, húzta el finoman a száját, nem érti, mire jó ez az öncélú változtatgatás. Az ország nem konyhakert, hogy folyton felássák. Az a jó kormány, szögezte le, amelyik elfogadja az embereket olyannak, amilyenek.
 – Tökéletesen igaza van, felség – motyogta Billy a cipõjét bámulva: elbûvölte a hajtóka tökéletes esése a cipõfûzõ takaros nyuszifüle fölött. Arra pillantott föl, hogy Õfelsége is a cipõjét nézi, aztán az arcát. S Õfelsége úgy nézett rá – derûs fensõbbséggel –, hogy hevesen elpirult.
 Biztosan tudja! Tudnia kell! A koronás fõknek van történelmi érzékük – tudják, mi a különbség a törpe és a Nagy Ember között! A gondolattól, hogy Õfelsége új öltönyben és új cipõben feszítõ nevetséges miniszterelnököcskének látja, úgy zúgott a feje, hogy szentül hitte, a királynõ is hallja. A királynõ azt mondta:
 – A Törvényjavaslatról beszéltünk az imént. Érdekelne, hogyan óhajtja kezelni a Kicsi Angliásokat.
 Nos, kezdte Billy a tõle telhetõ legtekintélyesebb ábrázattal, úgy képzeli, hogy amennyiben lehetséges és a körülmények engedik, egyensúlyra fog törekedni. Mire Õfelsége fagyos biccentéssel jelezte, hogy az audienciának vége.

 A Downing Street 10.-ben elsõ (mondani se kell, álmatlan) éjszakáját a jókívánságok olvasásával töltötte. A végére maradt, amit Vic Struttaford írt, a Nyolcvan Felettiek Klubjának elnöke a választókerületébõl – a politikára átlovagolt hûség mintaképe.

 Kedves Miniszterelnököm,

 szívemnek jólesik leírni e szót pedig a szívemmel sok a bajom mert rendetlenkedik úgyhogy bocsássa meg a központozást. Kórházban írom e sorokat a térdemen micsoda viszonyok. Vissza a fõnõvéreket bár gondolom akkor valami fekete mámi kezébe kerülne a gyeplõ és azt már mégse.
 Nem kérünk a Törvényjavaslatból Mr Sweetman hanem a következõ intézkedések foganatosítását követeljük haladéktalanul.
 1. Külhoni bonyodalmak felszámolása. Tisztázzunk valamit nem kivonulás a világból kereskedni muszáj velük. Mi nem vagyunk beszûkült szigetlakók Mr Sweetman de most hogy miniszterelnök lett láthatja mi megy odakinn mint annak idején mi a háborúban.
 2. Külhoni támogatások. Elsõrendû fontosságúak úgy értve, hogy folyósításukat meg kell szüntetni. Minél többet adunk nekik annál kövérebbre híznak és látta már milyen ha rendesen belaknak mert én itt a kórházban épp elégszer kell a vegyes kórterem?
 3. Nyugdíjemelés. Mibõl kérdezi miniszterelnök úr gondolkozzon már egy kicsit a kettes pontból kitalálhatja.
 4. Bevándorlás. Még hányat fogadjunk be ellepik a falvakat a kórházat már mondtam.
 5. Bûnüldözés. L. négyes pont.
 6. Szex. Hát semmit se lehet tenni Mr. Sweetman? Senki ne mondja, hogy kicsinyes vagyok de ismeri azt hogy mi a különbség a strici meg a varázsló között a strici elképesztõ mutatványokra képes a varázsló meg de hát úgy is tudja a poént amilyen humorérzéke van. Mesélje tovább a kabinetjének rájuk fér egy kis jókedv de azt ajánlom várja meg míg a kabinet hölgytagja kikéredzkedik gondolom van egy mutatóba?
 Mr. Sweetman összehordok itt hetet-havat öregszem mit csináljak. Zárom soraimat nem tartom fel miniszterelnök úr.  Csak annyit hogy használja többet a könyökét.
 A következõ választásig
 híve
 Vic Stuttaford

 A kabinet kinevezését kedvezõ visszhang fogadta. „Ravasz taktikus”-nak, „minden hájjal megkent politikus”-nak nevezték. Igazán kedves feltételezés részükrõl. Voltaképpen az történt, hogy megunta a tanácsadói lelki fröccseit és a fele posztot a Kicsi Angliásoknak, a másik felét a Törvényjavaslat támogatóinak adta. Mikor egy riporter felvetette a kormányválság lehetõségét, Billy igen szellemesen azzal vágott vissza, hogy ha mindenki egyetértene vele, nem is lenne szükség kabinetre, s megjegyzését a törpesajtó lépten-nyomon nagy tetszéssel idézte.
 Holott a riporter rátapintott a lényegre. A Kicsi Angliásokat ette a méreg, amiért nincsenek többségben, nemkülönben a Törvényjavaslat-pártiakat, hasonló okból. Fárasztó foglalatosság volt a civakodók közé kordont vonni. Az összeesküvések palettája kápráztatóan sokrétû volt, de csak a hülye nem látott át rajtuk. Kormányüléseken, mikor csöpp szemek lõdözték mérgezett nyilaikat az asztal felett, iszonyúan zúgott a feje.
 A kormányzás hovatovább mellékesnek tetszett. Míg a kancellária vezetõjét, azt a körmönfont menyétpillantású  alakot hallgatta az adóreformról, mely fortélyosan kifog az utca emberkéjén, hogy végképp ne tudja, melyik ujját harapja, vagy a kutyavédõ-tervezetrõl (a törpék érzelmesen viszonyultak az állataikhoz,  a gyerekeiket hagyták elvadulni), egyre jobban fájt a feje.
 Az állandó fejfájás búskomorságba döntötte. A miniszterelnökség az élet minden örömétõl megfosztotta. A nagy fekete Jaguár mint meghajszolt halottaskocsi száguldozott vele szerte az országban, nem volt ez élet. A rendõri kíséret miatt egyfolytában rács mögött tudta magát, zárkától zárkáig. És mit áltatta volna magát?  A törpéknek csöppet sem volt fontos, hogy táguljon a szemhatár, beérték önmagukkal.  Õfelségének, e roppantul bölcs asszonynak igaza lett: az emberek olyanok amilyenek, úgyse lehet õket megváltoztatni. A Törvényjavaslat megszavazása délibáb.
 Fegyelme fokozatosan semmivé foszlott. Ismét rákapott az italra. Kihagyta a reggeli tornát, és hízásnak indult. Szivaradagja jócskán meghaladta a napi ötöt, füstölt, mint a gyárkémény: a törpesajtó visszatapsolt Churchillnek nevezte gombóc-formájára és elmaradhatatlan manilaszivarfüstjére utalva.  Egyre hevesebben vágyakozott Anita vigasztaló kebelére, hogy cigarettázva, whiskyspohárral a kézben tévén át bámulja a világot, mint azelõtt, ahelyett hogy a megváltására tenne hõsies, ámde meddõ kísérletet.

 Közeledtek a választások. Nem mintha Billyt érdekelte volna. Valahányszor a beszédírói megkörnyékezték kis cseleikkel, meghúzta a whiskyt egyszer-kétszer, és kiszámíthatatlan rögtönzésekbe bocsátkozott. Fütyült a kezébe adott szövegre és ízesen köszörülte a nyelvét, részeg ember módjára, a kormánytagokon, a Kicsi Angliásokon, a törpesajtón – csak a támadandó ellenzéket kímélte. „Pigmeus-társaim!” hangzott az állandó nyitópoén. A hírnevét megalapozó beszédre való utalás mindannyiszor bejött, a ház tombolt.
 Voltaképpen nem is beszédeket mondott, kabaréjelenteket adott elõ. Õszintesége mellbe vágott.  Kigúnyolta a hallgatóságot, amiért délceg önmaguknál tízszerte nagyobb kocsikban furikáznak, aztán befogják az orrukat, hogy milyen rossz a levegõ, amiért olyan álságos korlátoltsággal övezik az egyedülálló törpe nemi életét, amiért pukkadásig felfújják magukat a nagy nemzetközi igazságtalanságokon, miközben követelõzésük kiapadhatatlan. Egyfolytában a kisemberen élcelõdött. Billy szabadalmazta a modern politizálásban, hogy a kisember rovására büntetlenül lehet viccelõdni, mert a törpék sose veszik magukra.
 Hogy milyen eredményt hozott? Billybõl sztár lett. Ami ennél is jobb, Anita írt egy levélkét: „Billy, született vezéregyéniség vagy! Huszadik századi Cromwell – akin ráadásul meg kell szakadni!” Nem a Downing Street 10.-ben eltöltendõ második forduló reményében érintette jólesõen a közvélemény-kutatások eredménye. Ebben a kérdésben egyszer s mindenkorra döntött, és még Anita sem volt képes más irányban befolyásolni. A törpe-politikában példátlan húzásra készült: a lehetõ legfölényesebben megnyeri a választásokat, aztán feladja a partit.
 – A miniszterelnök!
 Utolsó felszólalása a parlamentben a választások elõtt. Billy a jegyzeteit vizslatta a pulpituson. Nagybetûs gépelt szöveg, mégis kivehetetlenül aprók a karakterek. Iszonyúan fájt a szeme.
 – Gyerünk, Billy!
 – Hol maradnak a viccek, Billy?
 Vicc? Na jó, most az egyszer – de ácsi. A politikában fõ az idõzítés. Beszélni kezdett, rögtönözve, kínos zihálások között. A törpék a fülhallgatójukat piszkálták, mert egy szavát sem értették. Aztán végre mégis hallottak valamit.
 – Napirend!
 Egy képviselõ felugrott a helyérõl és dühösen hadonászott Billy felé.
 – Rendjén való, hogy a miniszterelnök tisztelt képviselõtársaimra rásüsse, tör...
 A hadonászó kar lehanyatlott. Fölösleges volt hadonászni. Billy kihúzta magát, majd kezét szemére tapasztva lerogyott a pulpitus mögött.

 Kórházszag. Billy felnyitotta a szemét. Feketeség. Arcához nyúlt, kötést várt. Kötés sehol. Lélekszakadva tapogatta tovább a testét az ágyon, de egyszerre megdermedt a keze. Honnan tudhatná? A kicsi kéznek is stimmelne minden, a nagynak is. Az ágy végét kereste a lábfejével.
 – Feküdjön nyugodtan, Billy!
 Az orvosa. Billy veszteg maradt. Mit számít most már, milyen nagy, milyen kicsi?
 – Visszanyerem a látásomat?
 – Mûtét lesz. Van esély.
 – Nem engedem!
 – Nem engedi?
 – A testem fölött én rendelkezem – jelentette ki Billy miniszterelnöki méltósággal. – Maradok, amilyen vagyok!

 Mint mondják, a boldogság kulcsa lesrófolni igényeinket. Billy meggyõzõdhetett arról, hogy nagy igazság. Tekintélyes nyugdíjban részesült, Anita gondoskodott róla, elsajátította a Braille-ábécét: semmiben nem szenvedett hiányt. A nevetést nem vitték túlzásba, így hát Vic Stuttaford levelének vételekor Billy szája várakozásteljesen görbült a füléig, mikor Anita belefogott a felolvasásba.

 Kedves Mr. Sweetman,
 szomorúan értesültem arról, hogy posztján elveszítette a szeme világát. Tanúi lehettünk, amint összeroskad a Tisztelt Házban, valaki videóra is vette, eldõlt, mint a zsák, a teringettét. Nagy kár, hogy eltávozott a közéletbõl, õszintén mondom. Jó volt tudni, hogy odafönn valaki hallgat az emberfiára, s készségessége a javára szól, Mr. Sweetman.
 Valami pletykarovatban olvastam, hogy egy derék asszony a gondjaiba vette. Gondolhattam volna, hogy van valakije, vicces ember. A fényképét is lehozták, kicsit ütõdött a mosolya, de több hasznát veszi, mint egy vakvezetõ kutyának.
 Túl vagyok a második bypass-mûtétemen, s feltételezem, örömmel veszi a hírt, hogy jól sikerült. Még tíz évet szavatolnak nekem, jobban állok, mint az ország, úgyhogy számíthat rá, hogy hall felõlem...

 Míg Anita olvasott, Billy a whiskyjét markolta, s száraz nyerítések közepette fuldokolva szívta a cigarettáját. Anita boldog mosolya, amiért Billy így örül, lehervadt, mikor a  vakember-sápadtság vörhenyesre váltott és a whisky kilöttyent a kardigánra. Nem fejezhette be a levelet, mert arra tekintett föl, hogy Billy elejti a poharat, sötét szemüvege alól szakad a könny, és vigyornak tetszõ, ám elgyötört grimasszal roskad össze a székében.

 Billy Sweetmant nagy pompával helyezték örök nyugalomra. A Kicsi Angliások vicsorgó helytelenítésével dacolva, akik az elhunyt formátumát csepülték, a Szent Margit-templomba tartó gyászmenet útba ejthette Westminster Hallt. Ragyogó nyári nap volt, de a Nagy Ülésterem a szokásos félhomályba burkolózott; a sebtiben elõkészített televíziós közvetítés botrányosra sikeredett. A hatalmas csarnokban Billy angol tölgyfából faragott koporsója szánalmasan kicsinek mutatott, mintha tízévesforma gyerek feküdt volna benne.
 Billy temetésével voltak tele a levelezési rovatok napokon keresztül. Nem kisebb személyiség, mint a BBC vezérigazgatója tett pontot az ügyre. Ha a határidõ kevésbé szorítja õket, írta, megfelelõ beállításokkal, lencsékkel kedvezõbb képet biztosíthattak volna: felnagyítják a koporsót vagy összezsugorítják a termet. Bár végsõ soron egyre megy (zárta okfejtését rezignáltan a vezérigazgató), kifogásokkal mindenkor számolni kell. Megítélés kérdése, ahány nézõ, annyi nézet. Egyszóval ez is relatív.

N. Kiss Zsuzsa fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/