Shi Jinnan túl sokat ivott. Odabenn hagyta, hogy ide-oda lökdössék a beszélgetés hullámai, de most nem tudta megállni, szökdécselni kezdett, mint valami túldoppingolt kenguru. Lassan egészen olyan leszek, mint egy nyugati, gondolta Shi Jinnan, miközben áthaladt a Szépmûvészeti Palota márvány oszlopcsarnokán. Fekete szmokingja fakó árnyat vetett a padló ragyogó márványlapjaira, míg nemrég talpaltatott mokaszinja ritmikusan a kijárat felé csattogott.
 A méhviasszal frissen beeresztett, okkerszín kettõs kapuszárny keretében, a csillogó üvegen Jinnan saját sziluettjét fedezte fel. Az üveg mögött hûvös szeptemberi éjszaka volt, meg a rá várakozó kocsi, mely visszaszállítja majd a túlméretezett rezidenciára. A nagykövetné asszony végleg hazautazott a Népi Demokratikus Köztársaságba, sokmilliárdnyi honfitársához, s magára hagyta itt, Európa kellõs közepén a nagykövet urat, aki kénytelen volt pezsgõt pezsgõ után vedelni, csak hogy felejtsen. Hogy elfeledje az esõben gyöngyözõ holló tollaihoz hasonlatos hajzatot, a frissen szedett, zsenge banán bõréhez hasonlatos, mattfényû pofikát. Persze, megesik az ilyesmi: egyszer minden véget ér, vonta le a tanulságot Shi Jinnan nagykövet úr, amint becsukta a duplaszárnyú bejárati ajtót.
 Mintegy tíz méterre exkluzív, kerek lámpájú fekete Mercedes duruzsolt. A rárontó hideg elõl menekülve a nagykövet úr gyorsan bevackolta magát a hátsó ülésre. A kocsi nesztelenül elindult.
 Shi Jinnan kioldotta csokornyakkendõjét. Már tollas paplanjáról és az éjszakai nyugodalmát biztosító maroknyi altatóról ábrándozott. Éppen jobb cipõjét fûzte ki, amikor valami szúrós tárgy jelent meg látómezõjében. Egy szörnyen tûhegyes kötõtûvel valaki épphogy ki nem bökte a szemét.
 – Ne mozdulj, mert megvakulsz – hallotta a háta mögül.
 Shi Jinnannak semmi kedve nem volt mocorogni. A félsz egy pillanat alatt kijózanította, s most azon töprengett, miféle aprónál apróbb kacsó tarthatja szeméhez a tût. A kézre, mely kisebb volt, mint egy gyermeké, rózsaszín cérnakesztyût húztak. Ám a sötétben nem látszott semmi több.
 – Jól jegyezd meg, amit mondok – folytatta a háta mögötti hang. – 1979. július 6-án a Vrondadosz nevû görög teherhajó elindult Sanghajból Antwerpen felé. Fedélzetén pingponglabdákat, lakkozott bútorokat, tonnányi rossz minõségû vázát és százötven láda plüsskutyát szállított. Az egész rakományt a Van Hoecke Import cég vette meg. Tudsz követni?
 – Hogyne, hogyne, csak nem értem, hova akar kilyukadni.
 – Azon te csak ne izgulj! Kapsz huszonnégy órát. Holnap újra felkereslek, addig tudd meg, honnan jöttek a plüssállatok, hol készültek, és ki felelt a gyártásért. Értetted?
 – Nagyon is. De mi lesz, ha nem sikerül kinyomoznom?
 – Sikerülni fog. És nagyon diszkréten csináld, nehogy a Kínai Népi Demokratikus Köztársaságnak új nagykövetet kelljen fognia a régi rozsdás szivar helyett, akit esetleg a csatornából fognak ki majd. Világos?
 Shi Jinnan nem felelt. Egy tizedmásodperc alatt rájött, hogy a hang, amelyet hall, egy nagyon apró kis emberé lehet, aki a hátsó ablakban hever. Alighanem törpe. Ugyanabban a pillanatban egy elsuhanó lámpa fényénél észrevette, hogy a visszapillantó tükörbõl nem hûséges sofõrje, Shu arca tekint rá. Furcsa dolgot látott helyette. Egy szürke plüssmacit, nejlonharisnyával a fején.
 Shi Jinnan kiáltani akart, de állkapcsát megdermesztette a félelem. Látta, amint a kocsi elsõ ajtaja kinyílik, három apró szökkenéssel három aprócska figura hagyja el az autót, s mindnyájan az aszfalton landolnak. A nagykövet szerette volna, ha valaki megcsípi a karját. Vagy súlyos alkoholmérgezést kapott, és látomásai vannak, vagy három gengszternek álcázott plüssállat támadásának esett áldozatul. A volánnál egy nagy szürke maci ült, a hátsó ablakban egy barna kutyus, az a mályvaszín kertésznadrágba öltözött rózsaszín malac pedig kötõtûvel rémisztgette.

 A malac én vagyok. Kertésznadrágom pedig csöppet sem mályvaszínû, sõt kifejezetten kék, mint a tavaszi égbolt. Barátunk valószínûleg az esti megvilágítás miatt keverte össze.
 Minden tíz nappal azelõtt kezdõdött, a lejtõs utca tetején álló játékboltban, abban, amelyiknek szürke a padlója, feketék, viharvertek a falai. Persze Tom irányította a hadmûveletet. Tom a barna kutya. Ez az egész az õ ötlete volt. Õ osztogatja a parancsokat, mi pedig engedelmeskedünk neki. Mert Tom a bátyánk, az enyém is meg Pipelette-é is. Pipelette-et már ismeritek, õ a szürke maci, aki a Mercedest vezette.
 Ezúttal a terv roppant egyszerû volt. A kasszafiók fogantyújára rákötöttük a kettõhuszat, s lám-lám, kövér, bajszos kis árusunk máris elárult mindent, amit csak hallani akartunk. Vagyis az 1979 októberében eladott plüssállat-rakomány származási országát és az importáló cég nevét. Ennél többet nyilván nem is igen várhattunk egy egyszerû játékboltostól, így aztán stratégiai visszavonulást hajtottunk végre, gördeszkával végigszáguldottunk az utcán, majd belekapaszkodtunk a kukásautóba, és az hazavontatott.
 Az importõr még könnyebb falatnak bizonyult. Elég volt egy telefon. Pipelette bedobta a legbársonyosabb hangját. Kapta a mobilt, tárcsázott, s megkérdezte Van Hoecke urat, az ifjabbikat, honnan jöttek az állatok. A pasasra nagy hatással volt ez a forró, érzéki nõi hang, még csak ürügy sem kellett, hogy a Gaëlnek vagy a Flair Hebdonak végzünk felmérést. Van Hoecke két perc alatt megtalálta a megfelelõ regisztert. Nos, így jutottunk el a Vrondadoszhoz, no meg Sanghajig. Merjük remélni, hogy a nagykövet is hozza a formáját.
 Most délután van. Szépen elfoglaltuk szokásos helyünket: Tom és Pipelette a halványzöld díványpárna mellett kétfelõl, én a vesszõkosárban. Nagyjából nyugalom van, a kölyök még nem jött vissza az iskolából, egész rendes a szoba. A párologtató gépbõl fenyõillat terjeng. Amúgy meg bûzlik, hogy él itt egy elkapatott kisfiú, aki jobban szereti a magnóját, mint a plüssállatkáit. De egyszer felvirrad a nagy forradalom napja, a világ játékszerei egyesülnek, õ meg jobban teszi majd, ha eltûnik a csalitosban. Különben szép kis muri vár rá.

 A nagykövet fröccsöntött narancssárga mûanyag karszékében üldögélt, és egyre csak felesége fényképét babrálta. Az elsõ telefoncsörrenésre felpattant a helyérõl. A harmadikra már fel is vette a kagylót. Egy mondat után felismerte a barna kutya hangját.
 – Megvannak az adatok?
 – Hát persze. A diplomáciai testület mindig rendelkezésére áll – tette hozzá Shi Jinnan különösebb meggyõzõdés nélkül. – Információforrásaink nemcsak megbízhatóak, de diszkrétek is.
 – Efelõl nincsenek kétségeim. Ezért is fordultunk önhöz, nagykövet úr. Nos, hol gyártották a plüssállatokat?
 – Mind a tizenötezer plüsskutyát Csonkingban, a Jüan vállalat mûhelyeiben varrták. A gyár vezetõjét Fei Linnek hívják. Ennyit sikerült megtudnom.
 – Remek. Nem is kértem többet. De mivel látom, milyen szorgalmas és okos fiú, kérek magától még valamit, a tarifa ugyanaz, mint tegnap. Szépen felveszi a kapcsolatot evvel a Fei Linnel, és megszerzi tõle az összes alkalmazott nevét, akik akkoriban a plüsskutyák gyártásában közremûködtek. Az öszszes nevet, úgy, ahogy mondom. Ehhez ragaszkodom. Megértette?
 – Igen, de hát...
 – Nem vagyok kíváncsi a kifogásaira, nagykövet úr. Ez parancs. Mi nem alkuszunk.
 Shi Jinnan ekkor hallotta a mobiltelefon sajátos kattanását, aztán néhány percig még elmerengett az estében visszhangzó hangjelzés csipogása mellett.

 A kölyök perselyében csinos kis kupacra való húsz- és ötvenfrankos pénzdarabot találtunk. Nem, nem malacpersely volt, hanem afféle gumiból készült Wertheim-szekrény, melyen az egyik Rapetout fivér õrködött. Na persze inkább csak úgy ímmel-ámmal vigyázott: nem is morcoskodott, amikor kifosztottuk a ládikát.
 Akkor aztán elindultunk a fénykép-automatához. Hárman ültünk a távirányítós motoron, úgyhogy nem száguldottunk, arról nem is beszélve, hogy az emberek a járdán elképedve bámultak utánunk. Szép kis adag tanút szedhettünk össze, de hát ez alkalommal igazán nincs miért szemrehányást tenni magunknak.
 A motor elemei a bevásárlóutcától jó kétszáz méternyire meghaltak. Az út hátralévõ részét gyalog tettük meg, s ez csak arra volt jó, hogy összemocskoljuk a tappancsainkat a kövezeten, amely, lefogadom, emberemlékezet óta egy fél porszívót se látott. A szabadtér nagyon nem nekem való buli.
 A fülke szerencsére üres volt.
 Tervünk pedig pofonegyszerû. Én kinn õrködtem, és kiszedtem az elkészült fotókat. Benn ezalatt Pipelette betömte a pénzt a nyílásba, Tom a kamerába mosolygott. Tizenhat fénykép, ennyi elég kell, hogy legyen, számolgatta Tom. Tizenhat munkásnál több biztos nem dolgozhatott a plüssmackó-részlegben.
 Végül is kristálytiszta az ügy. Tom tíz nappal ezelõtt durcásan ébredt: igazi depresszió volt, nem csak afféle frontérzékenység. A képe sápadt, már-már bézsszínû, könnyes tekintete láttán még a legvérmesebb kínvallatónak is megesett volna rajta a szíve.
 – Árva vagyok – szipogta –, ez a kölyök nem az apám, még csak a valódi anyukámat sem ismerem. – Aztán közszemlére tette combvarrását, melybõl kis négyszögletû címke lógott ki.
 – Mi van ide írva? – kérdezte tõlem.
 – Handwash only, ez azt jelenti, hogy téged nem lehet forgótárcsás gépben kimosni.
 – Nem, nem az, hanem itt fölötte.
 – Made in China.
 Megvan. E három szó mindent elárult. Gyártás helye: Kína. És Tom fejébe vette, hogy megtalálja valódi, kínai anyukáját. Azt a kedves, résnyi szemû, apró topánkájú kínai asszonykát, akár a Kék lótuszban, aki olyan szeretettel szorítaná karjába Tomot, mint ama napon, amikor megvarrta õt. És hogy anyukáját megtalálja, nem volt más hátra, vissza kellett nyomozni a kezdet kezdetéig. Kiindulópont: a játékbolt, ahol Tomot belepte a por, mire valaki megvette. Végállomás: a kínai anyuka szélesre tárt karja.
 Most már egészen közel jártunk a célhoz. Megvoltak a fotók, a borítékok és a bélyegek. Estére a címek is a markunkban lesznek.
 Ment minden, mint a karikacsapás.

 Shi Jinnan hajnali egyig várt. Elhamvasztott két szivart exneje emlékére, kiitta a palackból a maradék vodkát, felhúzta selyempizsamáját, és lenyelt hat kapszulát, három rózsaszínût, két zöldet és egy piros-kéket. Alig csusszant be a takaró alá, mikor érezte, hogy valami behatol a fülébe. Mint egy hangya vagy egy szúnyog. Jobb kezével éppen odakapott volna, ám egy hang félbeszakította mozdulatát. Nagyon is jól ismerte ezt a hangot, még a vér is megfagyott ereiben.
 – Ne mozdulj, mert megsüketülsz. Az újságoknak kapóra jönne, ha szétkürtölhetnék, hogy a pekingi nagykövet dobhártyáját kilyukasztották egy játék nyílvesszõvel. A rendõrök pedig nem egykönnyen vennék be, ha nejlonharisnyával álcázott plüssállatokról regélnél nekik.
 – Ne féljenek, nem mozdulok.
 Látszott is, hogy ez ugyan nem fog, egy tapodtat se. Úgy begyulladt, hogy a keze remegett, lábikráján pedig felborzolódott a szõr. Pipelette a biztonság kedvéért mégis összekötözte a kezét és a lábát extraerõs ragasztószalaggal, amely kicsípi a bõrt. Ha találkánk véget ér, legalább lesz idõnk a menekülésre.
 – Megszereztem, amit kértek.
 – Megvan a címlista?
 – Még annál is több – felelte. – Mind ugyanoda költöztek. A jüzui temetõbe. 1982-ben egy délután sárfolyam öntötte el azt a negyedet. Mire a mentõosztagok a helyszínre értek, a gyárban dolgozók közül már senki sem élt. Igazán beláthatják, hogy egy tíz embert foglalkoztató kisvállalkozás kiürítése nem az elsõ pont a kitelepítési tervben.
 Abban a pillanatban azt hittem, Tom megfojtja a nagykövetet. A harisnyán keresztül is láttam, amint felszikrázik a szeme – részben a könnyektõl, részben a haragtól.
 – Ne húzzuk az idõt hiába – vetette oda.
 Amint jöttünk, el is távoztunk. De mielõtt kiléptünk a szobából, Tom ragaszkodott hozzá, hogy átkutassa a nagykövet úr nadrágját.
 – Rendben, csak ezt kerestem – kiáltott fel. Mancsában két kártya villogott: egy American Express és egy Diners Club. Lám, egy barna plüssmaci, kezében ezüsttel és arannyal. Szegény kis árva!

 Meg kell adni, Tom remekül uralkodott magán abban a pillanatban. Alig-alig pityergett, nem is tört össze semmit. Éreztük, milyen eltökélt. És amikor ilyen képet vág, sejteni lehet, hogy forgat valamit a fejében.
 Másnap, rögtön nyitás után telefonált az Interflorának. A hitelkártyák kéznél voltak. Barna és sárga virágokból álló, malomkeréknyi koszorút rendelt a jüzui temetõbe. Hallatszott, hogy torkát elszorítja a zokogás, mintha valami kavicsot ékeltek volna a gégéjébe. És amikor azt a választ kapta, hogy a Kínai Népi Demokratikus Köztársaság területén jelenleg csak három városba tudnak virágot szállítani, láttuk, hogy Tomban egy világ omlik össze.
 Hat napra bezárkózott a lépcsõfordulóban álló ruhásszekrénybe.
 Ma reggel jött elõ. Vonásai gyûröttek. Elhatározása megmásíthatatlan, véghezvitelétõl semmi nem tántoríthatja el. Zsebkendõjébe begöngyölt egy kis sárga szövetvirágot: a kölyök húgának szobájából szerezte. Gömbölyû kis virág, sárga, mint egy csibe vagy valami aprócska körte. Vagy egy mosolygós kínai arc.
 Tom a tizenhat fotóból adott egyet Pipelette-nek, egy másikat nekem. Aztán bezárkózott egy cipõsdobozba. Megkért, hogy kötözzük át a fedelét, és üssünk rajta néhány lyukat. Elülsõ oldalán nagy címke díszelgett, melyre Tom ráírta: Póstánn mArad, Csongking, Kína. Ráragasztotta a tõrekény feliratot is, s még vagy ötven darab 17 frankos bélyeget.
 Az akció pillanatok múlva véget ér. Pipelette-nek és nekem észrevétlenül be kell csempésznünk a küldeményt a kis furgonba, amikor a postaládát kiürítik. Ennyi. Tom megígérte, hogy feldob egy képeslapot, mihelyt megtalálta a temetõt. Persze mégiscsak õ az árva. De azért a mi családunkban is nagy ûr támad, ha elmegy.
 Remélem, hamarosan hazajön.
 Most Pipelette szólít, a furgon épp az utcasarokra ért. Egyikoldalt én emelem a dobozt, másikfelõl Pipelette. Bentrõl mintha egy plüsskutya zokogását hallanánk. A sárga virág zizeghet így, amint a barna bundához dörgölõzik. 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta