A. S. BYATT
Krisztus Márta és Mária házában

A szakácsok köztudomásúan hirtelen haragúak. Hanem ez az új, fiatal nõ, Dolores, még az átlagosnál is rosszabb, gondolta Concepción. Azaz, rosszabb is, meg jobb is. Különlegesen finom orra van zamatokhoz és fûszerekhez, és egyformán könnyû kézzel keveri a keleszteni valót meg a híg tésztákat, pedig tagbaszakadt termete, vaskos karja van. Valódi mûvész válhatna belõle, ha akarná, sokra vihetné. De nem tudja, hol a helye. Zsémbel, morog, panaszkodik. Szemlátomást azt hiszi, csak valami szerencsétlen véletlen folytán jött a világra szolgálók gyermekeként, és nem született finom hölgynek, mint Doña Conchita, aki suhogó selymekbe öltözik, és csipkefátylat vesz föl, ha templomba megy. Concepción kijelentette, persze nem minden bántó él nélkül, hogy Doloresnek úgysem állna jól az ilyesmi. Nehéz munkára való kanca vagy, nem pedig arab kiscsikó, mondta Concepción. Nem vagy szép. Csupa izom vagy, adj hálát az Úrnak, hogy jó az egészséged, és ne kívánkozz el onnan, ahová Õ rendelt téged. Az irigység halálos bûn.
 Ez nem irigység, mondta Dolores. Élni akarok. Idõt akarok, hogy gondolkozzam. S hogy ne ugráltassanak. Dolores elmerült saját képmása tanulmányozásában, de a fényes rézserpenyõ eltúlozta arca pufókságát és szájának mérges biggyesztését. Igaz, hogy nem szép, de nincs nõ, aki szívesen hallja ezt. Az Úr súlyosnak teremtette, és Dolores gyûlölte Õt érte.
 Az ifjú mûvész Concepción barátja volt. Kölcsönvett néhány tárgyat a konyhából, korsót, merítõkanalat, mélytányért, hogy újra meg újra lerajzolja õket. Concepciónt is kölcsönvette, és csendesen üldögélve egy sarokban, a kampóra akasztott sonkák, hagyma- és fokhagymafüzérek alatt rajzolgatta Concepción arcát. Nem rajzolta ugyan eszményien szépnek, de bölcsnek és bájosnak annál inkább. Concepciónnak formás arccsontjai, finom vonalú szája volt, a homlokán és az orra mellett pedig gyönyörû mintázattá rendezõdtek bõre hajszálvékony ráncai, amelyekre Dolores fel sem figyelt, amíg meg nem látta, mit csinált belõlük a mûvész. A Concepciónról készült vázlatok csak arról gyõzték meg egyre világosabban, hogy õ maga nem szép. Sosem szólt a festõhöz, de a jelenlétében dühödten dolgozott, törte a fokhagymát a mozsárban, mesterien filézte a halat, dagasztott, dörömbölt a húsdöngölõvel, akár a jégverés, vagy éppen hagymát aprított áttetszõ szilánkokká. Úgy érezte, õ maga súlyos térdarab, amely észrevétlen sötétségbõl van, és boldogtalan, mázsás árnyékként üli meg a mûvész által elvontan ábrázolt helyiség sarkait. A festõ megajándékozta Concepciónt egy olajképével, amelyen csillogó halak voltak, és kemény, fehér tojások feküdtek egy kicsorbult cseréptálon. Dolores nem tudta, miért indítja meg ez a festmény. Hiszen butaság, hogy a táblára kent olajfesték valóságosabbá tegye a tojást és a halakat, amikor kevésbé valóságosak. Mégis így volt. Soha nem szólt a festõhöz, pedig sejtette, hogy ha szólna, végül a mûvész talán számára is hasonló kis fényfoltot gyújtana a sötétben, ott, ahol a kincs van.
 Vasárnap volt a legrosszabb. Vasárnap, mise után a család vendégeket fogadott. Családtagok, barátok jöttek, a pap, néha a püspök meg a titkára; ilyenkor csak ültek, és beszélgettek, miközben Doña Conchita figyelmesen hallgatta õket, rájuk emelve sötét szemét, odafordítva hosszúkás, sápadt arcát, az atyák pedig hol kedélyesen tréfálkoztak, hol szigorú megállapításokat tettek a nemzet és a kereszténység helyzetérõl. Nem dolgozott annyi cseléd a háznál, ahány gondoskodhatott volna a nyalánkságok, sütemények, borsodók és kocsonyák, fürjek és gyümölcskosárkák folyamatos felszolgálásáról, így olykor Doloresre is szükség volt, nemcsak azért, hogy behordja a fogásokat, hanem hogy tálaljon is, amit nagy mogorvasággal végzett. Nem sütötte le a szemét szerényen, ahogy el lehetett volna várni, hanem mérgesen tekingetett körbe, Doña Conchita csinos nyakláncának tekervényeit, csinos lába dobbantásait figyelve, amelyek nem a padrénak szóltak, bár a hölgy színleg éppen õt hallgatta, hanem az ifjú Don Josénak, aki a terem másik végében állt. Dolores egyszer olajban sült paprikát vitt be, de úgy odavágta a forró cseréptálat, hogy az kettéhasadt, és a fûszeres olaj nyomban beivódott a damasztterítõbe. Doña Ana, Doña Conchita házvezetõnõje egy hosszú percen át korholta, elbocsátással és bére megvonásával fenyegette, nemcsak az ügyetlensége, hanem a pimaszsága miatt is. Dolores visszahátrált a konyhába, de egyáltalán nem somfordálva, hanem úgy rakosgatva hosszú lábait, mintha azok lépkedõ tölgyfák lennének, és mikor kiért, kiabálni kezdett. Õt nem kell elbocsátani, õ megy magától. Nem embernek való ez az élet. Õ semmivel sem rosszabb, mint amazok, viszont mennyivel több hasznot hajt. Õ magától is elmegy.
 A festõ a kuckójában ült, kicsi, fiatal angolnákat evett, és hozzá aliolit. Ekkor szólt elõször Doloreshez, megjegyezve, hogy néhány hét óta igazán adósának érzi magát, mivel a szakácsnõnek rendkívüli orra van a füvekhez, különösen finom érzékkel kezeli a cukrot és a fûszereket, és egyaránt fölényes úrnõje édesnek és savanyúnak, zamatosnak és lágynak. Igazi mûvész vagy, mondta a festõ, villájával hadonászva.
 Dolores megneheztelt. A festõnek nincs joga gúnyolódni rajta. Õ, a festõ, igazi mûvész, olyan fényt és szépséget képes megmutatni néhány tojás és néhány hal ábrázolásán keresztül, amelyet még soha senki nem látott, de amelyet ezentúl mindig mindenki látni fog. Ellenben õ, Dolores, olyan süteményeket és tálakat gyárt, amelyek tetszetõs formában hagyják el a konyhát, és öszszetúrva, felkoncolva térnek vissza – a háziak észre sem veszik, mit fogyasztanak, hiszen annyit beszélnek, hogy alig tudnak enni, különben is félnek az elhízástól, kivéve a papokat, nekik ugyanis nincs más örömük. Az urak csak a látvány kedvéért rendelik meg a lakomát, a látványért, amely csupán egyetlen percig tart: elég belevágni késsel, vagy elegánsan körbetologatni a tányéron.
 A festõ félrebillentett fejjel szemlélte Dolores kipirosodott arcát, ugyanolyan résnyire szûkült szemmel, ahogy a rézkorsókat vagy az üvegtárgyakat szokta. Megkérdezte, ismeri-e Dolores Lukács evangéliumából azt a történetet, amikor Krisztus megszáll Márta és Mária házában. Nem, mondta Dolores, nem ismeri. Ismeri a katekizmust, és tudja, mi fog történni a bûnösökkel az Utolsó Ítélet napján, mivel a templom falára is föl van írva. És a lemészárolt mártírokról is tud, akik szintén szerepelnek a templom falán.
 Testvérek voltak, mesélte a festõ, Betániában éltek. Jézus olykor meglátogatta õket, és megszállt náluk. És Mária Jézus lábaihoz ült, és hallgatta a beszédét, Márta pedig foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban, ahogy Lu-
kács mondja, és panaszkodott. Így szólt az Úrhoz: „Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem.” És Jézus így felelt: „Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekezel: De egy a szükséges dolog, és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik tõle.”
 Dolores elgondolkozott ezen, és mérgesen összevonta a szemöldökét.
– Csak egy férfi beszélhet így, az bizonyos. Mindig lesz szolgálat, és mindig lesz, aki szolgálatra ítéltetik, és nem választhatja a jobb részt, melyre esélye sincsen. A mi Urunk a levegõbõl is tudott kenyeret és halat varázsolni a hallgatóinak, de az egyszerû halandó nem tud. Így hát mi ketten, Concepción meg én, kiszolgáljuk õket, míg õk a jobb résszel vannak elfoglalva, amelyet választottak.
 Concepción figyelmeztette Dolorest, hogy vigyázzon, különben az istenkáromlás bûnébe eshet. Meg kell tanulnia elfogadni azt az állomáshelyet, ahová az Úr helyezte õt. És Concepción a festõhöz fordult, tõle várva szavai megerõsítését: hát nem kellene Doloresnek igenis elégedettséget és türelmet tanulnia? Dolores szemébõl forró könnyek buggyantak ki. A festõ azt mondta:
 – Egyáltalán nem. Hiszen nem arról van szó, hogy el kell fogadnunk a világban azt a helyet, amelyet mások kijelöltek nekünk, hanem arról, hogy megtanuljunk nem törõdni vele, nem gyötrõdni miatta. Doloresnek igenis van módja hozzájutni a jobb részhez, akárcsak nekem, és a jobb rész nála is ott kezdõdik, mint nálam, hogy figyelmet szentel a kenyérnek és a halnak. Nem az számít, hogy piszkálják-e villájukkal a fõztjét butuska lányok, hogy tologatják-e ide-oda a falatot a tányérjukon, hanem az, hogy a munka jó, hogy Dolores érti, amit a bölcsek értenek, érti a hagyma és a fokhagyma, a vaj és az olaj, a tojás és a hal, a paprikafélék, a padlizsán, a tök és a kukorica természetét. A szakács, ugyanúgy, mint a festõ, a teremtés lényegébe nyer betekintést, nem fény és a felületek jóvoltából, ahogyan én, hanem az összes többi érzék segítségével, az ízlelés, a szaglás, a tapintás által, amelyekkel Isten szintén nem cél nélkül ruházott fel minket. Talán éppen úgy jutsz el a jobb részhez, Dolores, hogy megérted a különféle anyagok lényegét, hogy tanulmányozod az üdeség vagy akár a – faleveleket és emberi testet egyaránt kikezdõ – leépülés jeleit, vagy úgy, hogy mártássá keversz bort, vért és cukrot, én pedig hasonlóképpen, és valószínûleg mindketten messzebb jutunk, mint azok a finom hölgyek, akik csinos nyakukat tekergetik, hogy a fény megcsillantsa csinos gyöngyeiket. Nagyon fiatal vagy, Dolores, nagyon erõs, és nagyon dühös. Most kell megtanulnod a legfontosabb tanulságot – amíg van hozzá egészséged –, hogy a választóvonal nem a szolgálók és a kiszolgáltak között van, nem a dologtalanok és a dolgozók között, hanem azok között, akiket érdekel a világ és for-
máinak, erõinek sokfélesége, és azok között, akik csupán léteznek, szorongón vagy ásítozva. Amikor tojást, halat és hagymát festek, az istenséget festem – nemcsak azért, mert a tojás a Feltámadás jelképe lett, akárcsak a szunnyadó gyökér a belõle sarjadó zöld hajtásokkal, nemcsak azért, mert Krisztus nevének betûibõl összerakható a hal szó görög megfelelõje, hanem azért is, mert a világ csupa fény, csupa élet, és bûn lenne, ha nem érdekelne. Nyitva a befelé vezetõ út elõtted. Lépj rá. Ugyancsak megeshet, hogy kifelé visz az az út, ahogy minden, amihez értünk, kifelé vezet. Az egyház tanítása szerint Mária nem más, mint a szemlélõdõ élet, amely magasabb rendû, mint Mártáé, vagyis a cselekvõ út. De aki festõ, annak föl kell tennie a kérdést, melyik út melyik? És a szakács is titkokat fürkész.
 – Nem is tudom – mondta Dolores homlokát ráncolva. Félebillentette a fejét. Halcsontvázak látványa, tojás és olaj aranyfényû örvénylése a tálak mélyén, kecskelapockák izomzatának rajzolata tolult az emlékezetébe. – Semmi az, amit én tudok. Egy pillanat alatt vége. Megfõ és elfogyasztják, vagy megromlik és odadobják a kutyáknak, szemétre vetik.
 – Mint az élet – felelte a festõ. – Eszünk, de minket is megesznek, és szerencsés, aki elél hetven évig, ami villanásnyi idõ sincs egy angyal szemében. A megértés maradandóbb. A te mesterségedben meg az enyémben.
 Hozzátette még: – Összevont szemöldököd önmagában is nagy erõ. Szeretném megfesteni Krisztust Márta és Mária házában. Megengeded, hogy lerajzoljalak? Úgy vettem észre, nem sok hajlandóságot mutatsz.
 – Nem vagyok szép.
 – Nem. De van benned erõ. Erõt hordoz a haragod, de neked még annál is több erõd van.
 Doloresnek késõbb az volt az érzése, heteken, hónapokon át, amíg a festõ sûrûn megfordult a házban, és õt meg Concepciónt rajzolta, vagy éppen csak aliolit evett, vacsorázott, és dicsérte Dolores piros paprikáinak, mazsolájának ízeit, hogy a festõ hõsnek fogja ábrázolni, afféle istennõnek, aki nyársat és metélõkést forgat lándzsa és kard helyett. Rajtakapta magát, hogy pózol, látta, hogy a festõ is észreveszi a pózolást, és ekkor megpróbált póztalan lenni. Minthogy a festõt érdekelték Dolores mûvészetének anyagai, õ maga is megújuló érdeklõdéssel tekintett rájuk. Valósággal remekelt, új kombinációkat ötlött ki, új sörbetekkel kínálta, új habokat vert szesszel elegyített aludttejbõl. Concepción félt, hogy a lány bele talál szeretni a festõbe, de a mûvésznek sikerült okos tartózkodással elkerülnie ezt. Résnyire szûkült szemének tekintetében, a lényébõl sugárzó sûrített figyelemben nem volt erotika. Úgy beszélt a lányhoz, mint egy pályatárshoz, mintha Dolores a partnere lenne a festõi mesterség rejtelmeiben, és ez, amint Concepción is látta, noha nem volt tisztában vele, hogy látja, olyan méltóságot, olyan tartást adott Doloresnek, amilyet a szerelmes figyelmesség sosem adhatott volna. A festõ nem mutatta meg a két nõnek a róluk készült vázlatokat, ugyanakkor megajándékozta õket fokhagymafejeket és hosszú paprikákat ábrázoló kisebb rajzokkal, mondván, hogy tegyék a szobájukba. És amikor a Krisztus Márta és Mária házában elkészült, mindkét nõt meghívta a mûhelyébe, hogy ott tekintsék meg a festményt. Elsõ ízben látszott úgy, hogy a festõnek nem mindegy, hogyan fogadják majd a kész mûvet.
 Amikor megpillantották a képet, Concepciónnak elállt a lélegzete. Mindketten az elõtérben, bal oldalon álltak. Õ maga éppen korholta a lányt, miközben felemelt ujjával megróvón a festmény jobb felsõ sarkában látható jelenetre mutatott – ablakon keresztül látszott, vagy egy párkány fölött, vagy inkább egy falra festett kép képe volt? nem lehetett tudni –, ahol Krisztus a lábainál kuporgó, jámbor tekintetû nõhöz beszélt, míg a nõ testvére egykedvûen álldogált mögötte, és kissé Concepciónra is hasonlított; egy másik nézetbõl talán éppen Concepciónról mintázta alakját a festõ. De igazából négy dolgot emelt ki a fény – az ezüstösen csillogó halakat, amelyek néhány pillanattal korábban még élhettek, mert még virgoncan csillogott a szemük, aztán a tojások kemény, fehér ragyogását, a fényt, amelyet maguk is kibocsátottak, valamint a fokhagymafejeket, félig lefosztott héjukkal, amelytõl olyan életszerûek lettek, végül pedig a lány mogorva, húsos arcát, a mérgesen ráncolt homlokot, amelyet a buggyos, barna ruhaujjból kikandikáló, kerek, piros karok egészítettek ki. A festõ halhatatlanná tette a lány csúnyaságát, gondolta Concepción, Dolores sosem fogja megbocsátani. Hogyan tudna, aki türelmes, átszellemült madonnákhoz szokott. Ez azonban igazi, élõ hús, amely éber elégedetlenségben fortyog. – Nézd, milyen valódi a halak szeme – mondta Concepción, és a hangja ostobán elhalt; akárcsak a festõ, már õ is csak az önnön képmását tanulmányozó igazi Dolorest figyelte.
 Dolores csak állt és nézett. Nézett. A festõ egyik lábáról a másikra állt. Aztán Dolores megszólalt: – Ó, igen, látom, amit láttál, milyen különös. – Azt mondta: – Milyen különös látni, hogy valaki ilyen nagy figyelemmel nézte az embert. – Aztán pedig nevetni kezdett. Amikor nevetett, arca és szája lefelé hajló vonalai mind felkunkorodtak, és eltávolodtak egymástól. Az összeérõ szemöldökök szétugrottak, a szem boldogan ragyogott, zengett a fiatal hang. A kép és az élõ nõ pillanatnyi egybeesése szertefoszlott, mintha a festményen mozdulatlan és örök maradna a düh, a személy pedig átlépne az idõbe. A nevetés ragályos volt, mint mindig; hamarosan csatlakozott Concepción, majd a festõ. A mûvész borosüveget nyitott, a két nõ kibontotta az uzsonnás kosarat, elõvette a fûszeres tortillát és a zöld salátát. Leültek, hármasban ebédeltek.

Lukács Laura fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/