Nehéz lefordítani magyarra
az iméntieket. Tired: fáradt, unott, azaz un valamit; „tired
of London” akkor: unja Londont stb.
EGY MÁSIK LONDONI SZÍN
– lehetett volna címem, Madách után szabadon, ez is.
De legyünk szigorúak: mihelyt valami nem „egyetlen”, már
se szeri, se száma a mennyiségeknek, változatoknak.
Lehet, hogy volt egy abszolút
Londonod, azt „megismerted”, nem azt unod, a másik Londont, amit
megismertél, amit bizonyos módon agyonnyûttél
magadnak, és akkor ez most, amit érzel, a harmadik London.
S így tovább.
Gyerekkoromban elalvás elõtt
behajóztam képzeletben a játék állataimat
a szigetre. Angliába, alkalmasint.
A szigetek különös
képzõdmények. Izlandon nem volt veréb. Jó
pár évtizede egy gabonaszállító hajóval
kerültek oda az elsõ példányok. De Izlandon a
seregélyt is úgy tisztelik, mint én nem tudom, mely
népek egykor a szent madarukat, az ókorban. Etetik õket
a tereken etc.
Talán egyenes utam vezetett
volna Londonba, ha nem vagyok én is sziget. Valahogyan bevitorlázott,
mint egy középkorias költeményben (lásd
Nemes Nagy Ágnes: Trisztán), az én életembe
is egy veréb, aztán kettõ, aztán se szeri,
se száma.
Na ugye.
Londonban késõbb, közismert
a történet elsõ része, hogy Szpéróm
(elsõ verebünk) haláláig Vecsésre se mentem
(nekem az ilyesmi nem esik nehezemre, ma már délelõtt
kilenc után nem is szeretek kimozdulni itthonról, legföljebb
ha madarainknak szaladok le valamiért), 1977–1988, ez volt Szpéró
és még tizenvalahány madár (poszáta,
széncinege, zöldike stb.) idõszaka úgy, hogy
én végig itthon voltam velük.
1986-ban már minden együtt
állt, hogy – irány London. Valami szívroham, vagy
szív-roham visszafogott az utolsó pillanatban.
Mit ér egy ilyen abszolútum?
Hogy végigéltem Szpéró utolsó éveit
még, vele? Elsõ verseskötetem címe ez lett volna,
tudjuk: „Egyetlen”. Ilyesmi hát.
Persze, 1988-ban azonnal Londonba
siettem.
Közösen mi a feleségemmel
az állataink miatt 1977 óta utazni nem tudunk, így
az akkor még kilences madárcsapat mellõl (ma ketten
vannak, az „IRE” illetõségû Rudy… akiért Szt.
Patrickhoz és Leopold Bloomhoz egyképp fohászkodtam
1994-es írországi utaim során, fohászkodtam
pedig egyszerûen a sziget bebarangolásával, meg hogy
Leopold úrnak volt egy Rudy nevû fiacskája, Patrick
urunk respektíve a madarak istápolója… és Totyi,
aki Mándy Iván egyik alakjáról kapta nevét,
Rudy életkori rekorder, Totyi kétéves, épp
most veszítette el röpképességét, de miért…
ezt hagyjuk) rettenetes hosszú, három és fél
hetes londoni útra indultam.
Most három és fél
hete készülök e csekély dolgozat írására.
Pontosan ezek a nehézségek. Meg se számolhatom, hányszor
voltam Londonban azóta, és az utolsó alkalmakkor már
úgy, hogy igazából (lásd Johnson doktor) nem
is akartam volna odamenni. Jószerén, persze, semmi körülmény
nem is kényszerített. Valamivel belesodródtam: életrajzi
film… fotózás lókönyvemhez… netán egy
London-könyv…
Belefáradtam? Életunt
vagyok már? Johnson úrnak: Jó, aki Londont unja, az
életet unja; de mi van, ha már eleve életuntan érkezik
Londonba?
Ennyit a helyekrõl, egyáltalán.
London, ezt azért írjuk ide sietve, a világon a legméltóbb
hely, hogy példázza: milyen is egy „hely”, milyenek vagyunk
„mi” egy helyen, bárhol, aztán. (Végül.)
Gyerünk akkor, angyalom, ahogy
Eliot mondja a Prufrockban.
*
Valahányszor mostanság
el kell utaznom, inkább élném tovább ezt a
teljesen egyhangú nem-tudom-mit Totyival, s nem csupán vele,
élném tovább az életemet a majdnem teljesen
egyhangú életemmel, mint társasággal. Legyötörni
a napokat, néha nekilódulni, hatvanévesen megdönteni
mindenféle „fordítói” rekordomat (az egyórás
és az egynapos csúcs kivételével)… micsoda
ostobaságok.
Kinézek a gépkocsi
ablakán a Gellérthegy alatt, nézem az aszfaltrésekbe
tapadó füveket, így tapadnék én is ehhez
a városhoz (nem „szeretem”, nem is „nemszeretem”), nem mennék.
Sikerülni fog-e ez.
1958-tól utaztam sokat a mai
Németország akkori „NDK”-terepére, mint idegenvezetõ;
1967–1977 között a feleségemmel számtalan õszt
töltöttünk Hvar szigetén, más tengerparti
városokban, Belgrádban, egyszer egy nyugat-európai
átlót is „leírtunk”, magam Európán kívül
(Tunéziát leszámítva, egy irodalmi utazás)
sosem jártam, nem is fogok. (Nem akarok már.)
1974–1988 között minden
„államilag felajánlott” utazást elhárítottam.
1978-ban döntöttem az életem felõl: Nyugat-Berlin
akadémiája felajánlotta a DAAD megpályázási
lehetõségét. Akkor ez még nagyon „elit” lehetõség
volt. De élt Szpéró és Samu, s természetes
volt, evidens, hogy mellettük döntöttem.
Íróilag lendületben
is voltam, elefántcsonttornyosan közömbös figurának
ítélt az a világ, nem jártam rosszul az itthonmaradással.
(Hozzáteszem: 1989 nekem, minden azóta támadt országbonyodalom
ellenére, az abszolút felszabadulást hozta, és
nagyon úgy látom, ettõl fogva, tíz év
alatt, talán senkinek itt nem jelent meg annyi könyve, katalógusa,
füzete stb., mint nekem.)
Londonba azonban 1988 õszén,
ezt el kellett mondanom, így érkeztem. Hogy több tucatszor
visszajárjak, legalább huszonkét angol–skót
stb. várost lássak, Írországot is megcélozhassam.
Az utazás hanyatlástünetei
már 1993-ban mutatkozni kezdtek. Tervbe vettem Skóciát,
de nagyon-magasokig, aztán maradt a két nagyváros.
Londonban az utolsó idõt
általában vánszorgással töltöttem.
Mint egy Beckett-figura. Sivár szobáimat egyre üresebbnek
kezdtem érezni, nem volt lelkierõm, hogy írógépemet,
mint rég, magammal cipeljem, lehetetlen pózokban a földön
ülve, gép az ágyon, vagy kitekert derékkal és
nyakkal, fordítsak, írjak. Itthon, ha csak a tekintetemmel
futok is végig könyveinken, már szellemibb, élhetõbb
az idõ. Szervesebb, mint London, Párizs, Köln, akármi.
Tapadás az aszfalt réseibe.
*
Szegény jó Londonom, imádott helyem, ettõl féltettelek. Hogy sirámaim mondom el, bár ez sem kevés. Hogy Rólad épp, Veled kapcsolatban. Hogy életem újabb változásának is etalonja, viszonyítási pontja vagy!
*
Két szállodát
is bezártak, lebontottak már, ahol meglaktalak, London. Az
egyiknek klasszikusan csak „Royal” volt a neve. Mint Evelyn Waugh-nál
az „iskola”, az a legalja minõsítés. (Kiváló
iskola, fakultatív iskola, habtejszín iskola, mit tudom én,
után.) A kopott korlát, a ragasztószalaggal foldott
bordó szõnyeg, a csõszobák a csõfûtéssel.
Hajnali négykor ébredek, már unom a zenés kereskedelmi
rádiókat – van tûzföldi zene, pingvin zene, pidgin
zene, rumba-, salsa-, raga-adó, minden adó –, rágyújtok,
hogy hatalmas programomon gondolkozzam. Emlékszel, London, mikor
telente is hatkor-fél hétkor nekivágtam utcáidnak?
A Russel Square-ról indultam, le az Aldwych felé, mindig
Ottlik jutott eszembe, ki tudja, miért, õ emlegette ezt a
félkör-teret, csavargók aludtak még ilyenkor
mellékutcák faltövein, mentem. Át a Temzén
(Waterloo Bridge). Volt, hogy 42 kilométert akartam gyalogolni,
37 lett belõle. De az elsõ tíz-tizenkét londoni
utam sosem telt úgy, hogy 4-5 nap ne lettek volna 30-32 kilométeres
„sétáim”. Fel az Aldgate felé (Hasfelmetszõ
Jakab környéke), múzeumlátogatás, alternatív
galériák, építkezések, a Tower Bridge,
kicsit át a csúnyább túloldalra („déli”),
vissza valamelyik hídon, na ja, és a Cannon Street, a Fleet
Street, megint az Aldwych, a Covent Garden, már késõ
délelõtt, nagy nyüzsgéssel, de hányszor
jártam a színházi negyedet, emlékszel, London,
szintén hajnalok hajnalán… És a Piccadilly, vagy fel
onnét a Regent’s parkhoz, át a Marylebone utcáin,
vissza a Hyde Parkhoz, át rajta, vagy onnét északnak,
a Little Venice partján elüldögélve (Robert Browning,
a költõ nevezte el így a Csatornának ezt a részét,
talán százszor is üldögéltem, mászkáltam,
sültkrumpliztam, „lóirodáztam” ott), a kis paddingtoni
temetõ fal melletti sírköveit bámulgatva, aztán
le Kensingtonba, mindezt egyetlen nap során, hajnali héttõl
este hétig, akkor be Chelsea-be, aztán Belgraviával
kezdve, Fulhammal és Hammersmith-szel végezve a dolgot, onnét
már tényleg csak egy ugrás volt a Paddington pályaudvarhoz
haza. Megkérdeztem a kis gyorsétterem új gazdáját,
hol a muskátli a régi faasztalról, a hátsó
udvarban volt a muskátli. Most ugorjunk, vissza a szállodákhoz.
Semmit ki nem hagytam, ami „London” lehetett. Az iraki válság
idején az Oxford Streeten laktam, szinte ingyen, a repülõjegy
is ilyen volt (félt a nemzetközi turista-ipar a merényletektõl),
ágyba hozták a reggelit, és én füzetes
regényt fordítottam egy irdatlan lakosztályban. Elsõ
utamon két nap után abbahagytam mindenfajta ivást.
Londont nem erre találták ki! Színjózanon,
akkor még cigaretta nélkül is, gyúrtam napi városnézõ,
vidékjáró penzumaimat. Átszökkenni Liverpoolba…
felmenni egy Schwitters-mû megnézésére Newcastle-ba.
Micsoda „gótikus horror” hidak vannak ott. És zuhogott az
esõ. De hazaúton kiszálltam Yorkban, kisütött
a nap.
London, minden múzeumod legalább
ötször, ha nem tizenötször láttam, egyszer csalódtam
csak, a helyszín a Royal Academy volt, a nagy amerikai kiállítás,
s bár megtekinthettem „élõben” Rauschenberg madarát,
az én vak madaramat (a feleségem kedvencét), Morris
Graves-ét, nem hozták át amonnét. Nem elég
fontos nekik? Nekünk is volt vak madarunk, nem is egy…
Hasaltam és seregélyt
etettem a Round Pond környékén, ahol Beckett Murphyje
kutyát õrzött megélhetési célokból.
Különbséget tudtam tenni krumplisütõ és
krumplisütõ közt, néha elpimaszodtam, kis spanyol
pincekocsmában is ettem, vagy perui specialitást.
Boldog voltam, hogy (a Piccadilly
„felett”) fölfedeztem a Cork Streetet, tömérdek galériájával.
Hogy féléves visszajárásokkal is „bejött”:
Waddingtonéknál (a fél utcát felvásárolják
e galeristák) megint ott a húszas évekbõl való
Picabia-kép, a „Kikötõ”. Egy jótékonysági
árverésen nagyon tetszett a „Gauguin széke” címû
festmény, Van Gogh stílusában készült
Hockney-mû. Egy hétre rá a „Kikötõ” mellett
látom. Ó, kérdem a pultost Waddingtonéknál,
lecsaptak rá tehát. Nem, de hát ez csak természetes,
Hockney „a mi festõnk”, megvettük ezt is.
A Charing Cross könyvesboltjai!
S a Whitechapel Gallery könyves szentélye. A Waterloo pályaudvar
újjáépített csarnoka… a közelben a randa,
de annyira élõ kulturális központ (az Aldwaychtõl
a Waterloo Bridge-en közelítsd meg). A British Museumban volt
egy kis kakasom, hátsó bejárat, felsõ emelet.
Belépés ingyen. Addig jártam nézni õt,
míg a végén lehunytam csak a szemem, már láttam.
*
Lehunyom csak a szemem, ott vagyok
Londonban, ahol akarok. Volt olyan hetem, hogy az életrajzi filmet
csináltuk, mellette szabad idõmben magyar népmeséket
fordítottam németre (azóta se jelentek meg), „plusz
pénzben” végeztem a lóversennyel, sõt, ezt
még megtriplázhattam volna, de… az se sokat segítene.
London nem arra jó, hogy „megsegítsen”. London azért
kell, hogy igazságot tégy világodban. Arányok
alakuljanak ki a roppant helyi bõségbõl (s ellenére),
megtaláld mindig-változó-mindig-ugyanazodat.
Meg minden egyébre is jó
London, amire csak kell. Lásd Dr. Johnson.
Magamba fáradtam bele, ez
a „tired” én vagyok. Nem London, nem „of”. Végül mindig
ugyanoda jártam, ugyanúgy. Átszállás
a Gloucester Roadnál. Paddington pályaudvar. Van egy kis
Paddington-medvém, hoztam, de a Mayfair-ben vettem, nem a pályaudvaron.
Adott esetben mindig nyomok egy puszit az orrára, a konyhában
álldogál.
A futószõnyegek barna
ragasztószalag toldozása végigkísért.
Néztem szépséges fákra, néztem kórházra
sokszor, netán építkezõk napjaira, romhalmazokra,
erkélyén hiphopozó feketebõrûre. Láttam,
hogyan tévéznek. Londonban én hat éve ki nem
nyitottam a tévét háromnál többször.
Belefáradtam a saját
londoni szokásaimba. Elmúlt az a bûvölet, hogy
én-én-én-én. Még ha én + London-nak
nevezem, az is kevés. Elrontunk mindent.
Képtelen volnék még
egy maratont végigjárni. Az utóbbi idõkben
alig, hogy a Little Venice-ig elvánszorogtam. Akkor is nyomban cigiznem
kellett, krumpliznom, vártam, hogy megvehessem a legolcsóbb
(iszonyú drága) bort. Leültem, csavargó, csatorna-parti
padomra, bevertem tompa rostirónommal a dugót, papírral
tömtem be az üveg száját. Lovakra fogadtam jól-rosszul.
Este hétkor bevágtam egy Eunoctint, nekem 48 óra alvásra
ad jogosítványt, annyi (megint lelki-) erõm nem volt,
hogy késemmel elvágjam a tablettát. Másnap
igyekeztem 10-ig ágyban maradni. Bódultan bolyongtam, leültem
kedves templomjaim elõtt, enni nem volt kedvem. Nem vettem meg a
Timest, a Racing Postot (sportújság), kezdtem elfogyni.
Akinek London elfogy – õ fogyott
el. Én lettem Londonhoz „kevés”. Hiányzott, elmaradt
a megújulásom. Kiégetõdtem.
*
London, semmit nem erõltetsz,
mégis csodát teszel: íme, például ezzel
a gyarló írással. Alig mondtam el valamit. Milyen
volt kábultan ülni buszodon, azt hinni, csupa magasúton
megyünk, holott csak én ittam két feles vodkával
többet a kelleténél. Milyen volt estétõl
hajnalokig nyolc-tizenkét sor Omar Khajjamot fordítani a
Norfolk Square platánjaira nézvést, piros gyertya
mellett: Szpéróm halála évfordulóján.
Hogyan voltam „zseniális” lófogadó 1993 nyarán,
hogy aztán mégis mindent elveszítsek. Hogyan aludtam
az ajtónak dõlve, állva egy „ekképp” bizonytalan
légkörû szállodában. Milyen a Mayfair szépséges-lombos,
dombos világa, aztán mégis milyen „sohós” sikátorai
is vannak e gazdag negyednek. Milyen érzés visszatelepedni
két év után a Russel Square-en ugyanarra a nagy kõre.
A Safeway-áruházak, olcsó mindenféléjükkel.
A feleségem emlékeit hallgatni más mindenféléidrõl,
ugyanezekrõl a dolgaidról, London.
Hazaérkezni váratlanul
a Marylebone pályaudvarra. Platánok ott is, sárgás
fényû szálloda-üvegtetõk kapuk elõtt.
Aztán az Edgware Road zsibvására, arabos. Aztán
hirtelen a Hamilton Terrace hiperluxus eleganciája, fanyar, Andrássy-út-széles,
néptelen, csöndes. Ó, ha ott lenne egy szobám.
Csak két hétre évente. Fel a Little Venice-tõl…
az Aberdeenen, ott egy pad. Körötte lonc. Vagy a templomon egy
éven át lengett a felirat: épült… százötven
éve. A Beatles-út. Hirtelen: Kilburn, megint perzsavásár.
Aztán a dombvidék. Lehetne akárhol. Nézed a
hatméteres ablakokat, íveiket. Sötétlõ
lombokkal tükrükben. Enyhén hajlik az út. De ez
már az Abingdon, Kensington hirtelen.
A kék ház Chelsea-ben!
A mediterrán-szerû teraszok, Putyi néni kifõzdéje.
A buszok emeletérõl beintegetnek a kosztolók tányérjába,
õk vissza.
A yorki ezred laktanyája.
Mellette lóiroda. A gyorsmosodában panoptikumi figurák
várakoznak. Ez az igazi, nem Madame Tussaud.
Vagy a Hammersmith Bridge. Olyan,
mint a Lánchíd. Meg nem is. A gyönyörû vörös-arany-fekete-fehér
festések a címerein. Gyászba borulsz, hogy egy szép
nap sötétzöldre mázolták.
Mellette: a filmstúdió.
Vettél egyszer egy Beckett-albumot. Kilép egy képen
Beckett ezeknek a stúdióknak az egyik kapuján. Szinte
õt látod, ezt látod most is.
*
Lehunyod a szemed, és majdnem
mindenütt ott vagy Londonban, ahol ott lehetsz.
Mi is egy Beckett-kép aláírása?
„Én sose igyekeztem sehova, nem is igyekeztem. Csak volt, hogy van
valahova. Vagy az se.”
Ilyesmi.
Fáradt vagyok? Kiégtem?
Ugyan. Mi az. Hol vagyok? Hova nem megyek?
Hogyan mennék oda, ahol –
ott vagyok?
Nem az, hogy „külön” már
minek.
De nincs is rá mód.
(Az árak irtózatos
drágulása, a honoráriumok iszonyata miatt lassan végképp
nincs. Feleségem mondja: de jó, hogy kihasználtad…
végsõ soron… amikor tehetted.)
Köszönöm London mindenkinek,
akinek köszönhettem. Például Neked, London.
(És most Totyi a vállamra
ugrik, hajam stuccolja. Gyerünk át Rudyhoz, oké? Megyünk.)
1999. május-június
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu