JOHANN WOLFGANG GOETHE

---

Kínai–német év- és napszakok

Mondd, mi mást egy mandarinnak,
Ha se szolgának, se úrnak,
Mondd, nem áll, mást mit van tenni,
Mint ilyenkor lágy tavasszal,
Ha Északot nem tapasztal
Vízhez menni és a zöldben
Jókat inni és szellemmel írni,
Koccintgatva, kiderülten?

II

Mint liliom vagy tiszta gyertya,
Csillag, hunyorogva halkan,
Fényét szívbõl mélyrõl ontja
Parázs peremmel a hajlam.

Ilyen kora nárciszokból
Egész sor nyit itt a kertben.
Meg is tudhatnám a jóktól,
Kit várnak így, rendezetten.

III

Ha a nyáj már nem legelget,
Pihen a mezõ, a tiszta zöld;
Egész Paradicsomkertet
Láthatsz, tarka virágágy a föld.

Remény terít fényes fátylat
Szemünk elé, vastag ködöket:
Teljesült vágy, napimádat,
Ritka felhõ hozzon örömet!

IV

A páva rémesen rikolt, de hangja
A mennyei tollazatot idézi:
Nem is viszolygok õt hallani, nézni.
De rájuk, az indiai ludakra
Haragszom, azokat nincs ki kibírná:
Undok sikolyuktól menne világgá.

V

Kínáld gyönyöröd fényeit
Az esti arany napsugárnak,
Kerek koszorús tollaid
Merész szemét a tûznek átadd.
Kutat a Nap, hol nyit a zöld
A kertben, kéket lát szitálni;
S ha csókot hall, máris köszönt:
Párban a csodát véli látni.

VI

A kakukk meg a csalogány
Tavaszt marasztalni nem átall,
Bár már hadakkal ostromol a nyár
Bogánccsal és csalánnal.
Szemem elõtt is megtömte
Lombbal a fát, a szentet,
Amely mögül máskor hetente
Szemmel raboltam szerelmet;
Elbújt most a tarka tetõ,
Nem látok rácsra, cölöpre;
Amit szemem elért, a firtató,
Keletem marad mindörökre.

VII

Legszebb napnál is szebb, olyan
Volt: érts meg hát, ember, önmagadban
Ha elfeledni nem tudom,
S legkevésbé künn a szabadban.
A kertben történt, jött felém,
Hogy kegyét felkínálja;
Még ma is érzem, õrzöm én
S örökre maradok sajátja.

VIII

Alkony hullt le szürkeséggel,
Mi közel van, messze jár;
De elõbb még lomha fénnyel
Esti csillagunk kiszáll!
Ájultan imbolyog minden,
Kúszó ködre lát a hegy;
Mélyfekete tótükörben
A sötétség megreked.

Ám keletrõl hold sugalmaz
Tarka lángot, parazsat,
Karcsú fûzek haja halmoz
Cirmos vízhullámokat.
Játszi fürge árnyak ágán
Luna deleje remeg,
Szememen szõtt hûs szivárvány
Szelidíti szívemet.

IX

Csak most tudjuk meg mi a rózsaszál,
Most, hogy rózsátlan ül a táj;
Csak egy nyit végsõt még a rózsatõn,
Hogy tõle teljesedjék a virágözön.

X

Te vagy a legszebb, tudja a világ,
Királynõ vagy te, királyi virág;
Cáfolhatatlan örök tanúságod
Viszályt csillapít, teremt egy világot!
Hát itt vagy most, nem vagy üres lidérc,
Látvány és hit benned egyetlen érc;
Bár ki kutat, az végsõ okokért,
Törvényért küzd, a Minekért, a Hogyanért.

XI

„Engem riaszt a hínár,
A rémes fecsegés,
Ott minden eldõl és besüpped,
És semmit nem fog meg tekintet;
Ott megbánt, körülzár
A szürke torkú prés." –
Ne csüggedj! Veled is jár
Az örök törvény, e merész
Vég-oka liliom- s rózsatöveknek.

XII

„Régi álmoknak szavával
Csábítsz rózsát, szólsz a fákkal
S nem a lánnyal, nem a bölccsel;
S minthogy megdicsérni nem mer,
Eléd toppan néhány fickó,
Társul hozzád, mert amondó:
A szabadban künn marasztal
Festékkel, ecsettel, borral."

XIII

Bolygatnátok örömem csendjét?
Elég a borospoharam.
Bár mástól okosabb lehetnék, –
A szellem magányban fogan.

XIV

„Nos! Mielõtt innen kiválnánk,
Nem hagysz valami okosat ránk?"
Távolba vágyni, kicsiklandani a jövõt, –
Tökéletesítsd elõbb a jelenidõt.

A néma kín most szót terem,
Kék és egyre kékebb az éter, –
Lant pendül meg arany zenével:
Jöjj, öreg barátném, vár a szívem.

Csak most tudom