Ah, hányan, százan s százan,
a zsibbadt
Taposásban, alig ismerik szivük:
Sodródnak vaktában, létük
kiszikkadt
Mezején, s a kín sodródik
velük –
Majd felujjongnak, ha gyors gyönyörnek
Kipirkad hajnali vöröse...
Csak nekünk, szegény szerelmeseknek
Nem adatik szerelem kettõs öröme,
Hogy gondolat nélkül egymást
szeressük
S azt lássuk párunkban, aki
sose volt,
És egymást boldog álommal
hitegessük
Vagy áldjuk álmunk, ha veszélybe
sodort.
Boldog, kit nyûgöz egy üres
álom!
Boldog, kinek sejtése hiú!
Bennünk álmot, gyönyört
mindenáron
Felsért tudásunk, szemünk
szomorú.
Mondd, sorsunk mit szánt nekünk
gyanútlan?
Miért kötött össze
ily nagyon?
Ah, régesrég letûnt
korokban
Feleségem voltál vagy hugom.
Ismerted lényem minden vonását,
Kicsaltad legtisztább húrom
hangjait,
Egyetlenegy pillantásod átjárt,
Pedig halandó engem ritkán
gyanít –
Forró véremet csillapítottad,
Mederbe terelted hajszolt lépteim,
Angyali karjaidba fogtad
A zilált embert, ha meggyötörte
kín –
Finom szálakkal gúzsba kötötted,
Tündért küldöttél
némely napjaiba...
Mert boldog békét vélt
körütötted,
Ha hálásan letelepedett oda
Lábadhoz s szivében a hullám
megáradt,
Hitte: a szemed tükre irgalom,
És hitt az érzéki
tisztaságnak,
Hitte: a lüktetõ vér
a nyugalom
Ó, mindebbõl ma már
csak egy emlék
Lebeg a kétkedõ szív
körül –
Az ó igazság örök
bensõ örökség,
Az új valóság fájdalom
belül.
Úgy tûnik, lelkünk derékba
törve,
És déli napfényben
is vakoskodunk.
Boldogság, hogy a Sors, bár
gyötörne,
Meghagy olyannak, amilyenek vagyunk.
Báthori Csaba fordításai
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu