Goethe házának nagy részét lebombázták 1944. március 22-én, éppen a költõ halálának évfordulóján. Szépen helyreállították: a látogató meghatódhat. De ez az érzelem talán nem egészen makulátlan, meglehet, nem is lehet az. Egyhamar kapkodó, vak, hiú turista válhat belõlünk. „Látni, hogyan futnak át lélekszakadva egy paksaméta újságot, alig várva, hogy a végére jussanak; egy angol fiatalembert juttatnak eszembe Rómából, aki társaságban azzal dicsekedett, hogy a nap folyamán lezavart hat templomot és két képtárat." Goethe szavai intõn csengenek.
Goethe szülei külön-külön nyugszanak. Az anya sírja, családi kripta, egy tanintézet udvarán található. Pár méterre balra kosárlabdapálya. Halotti emlékmû és gyermekjáték. Korántsem zagyva párosítás. Sõt együttesük bizonyára tetszene Goethének. Az iskolaudvarról kimenet jobb kéz felõl templom. Egy kis parcella végében, a falnál az apa sírja. Ez az apa élete végén árnyként bolyongott a házban, de a lángeszû fiú szívében-lelkében is ott kísértett. Elhanyagolt sírját belepi a gyom. Tekintettel a Goethe-évre nyilván rendbe teszik, de utána – sõt közben – hol marad a kegyelet? Napjainkban, a technika világában egyre jobban hiányzik.
Goethének a kegyelet éppoly kedves volt, mint az élet. Sõt, úgy tartotta, hogy „a tisztelettudás", tettekre váltva, gátat vethet az önzésnek, önnön jelentéktelenségünk bõsz tömjénezésének. A Werther idejében Lotte võlegénye, utóbb férje, Kestner így emlékezik meg elsõ találkozásáról Goethével: „Er ist bizarre." Jóval ezután, 1804-ben Benjamin Constant egy Goethe társaságában eltöltött estét követõen jegyzi bizalmas naplójába: „Ennek az embernek a szellemében kétségkívül van valami bizarr." Csodálat és értetlenség: e szavakból is kitetszik, hogy Goethe a költõi létezés példája; nem köthetõ egy helyhez, vagyis egyetemes. Egyedül a helyhez nem köthetõk nyitnak utat egy helyhez. Az efféle lények adománya, hogy „elfogulatlan tekintetet vetnek a világra", s e tekintet forrása a világ rájuk vetett pillantása. Éles szem, humor, jóindulat, önirónia, ásványszilárdsággal párosuló növényi hajlékonyság, szívósság, derûs komolyság, a világ mosolyának kegyelme: kelletik mindez, ha valaki letér a járt útról. Goethe nem sokra becsülte az õseredetieket, akik megtagadnak minden elõzményt, s a szokatlanért rajongva együgyû orcátlanságra vetemednek. A szokatlan adódik, kár erõszakolni. Az eredetiség nem mindenáron való feltûnõsködés, lényegében a hóbort színvonalán, hanem lehatolás a dolgok leglelkéig, hogy az eredet gáttalanul nyilvánulhasson meg, tanúságtétel arról, hogyan mûködik, Goethe szavával, az „eredendõ teremtés". Megvetni lábunkat a lehetetlenben, ahol a legélesebb ellentétek érintkeznek. „Állj ellen! Ez lesz legfõbb nemességed!"
Jean Malaurie jut eszembe, Hummocks címû
könyve, ami legutóbb jelent meg a Plon kiadónál.
A cím a természettudósnak oly ismerõs kicsipkézett
jégtömbökre utal. Márpedig nem véletlen
és nem szeszély, hogy a földtanász, geomorfológus
olyan bensõségesen viszonyul Goethe életmûvéhez,
Goethééhez, akitõl egyebek közt a „morfológia"
szakkifejezés is származik. „A jégtömb peremén
– írja Jean Malaurie – zarándoklok az egyetemes mítoszokban.
Álmaim szeszélyét követve találtam vissza
Goethéhez." Az efféle újrafelfedezésnek semmi
köze az erudícióhoz, alapja a költõi tapasztalás.
N. KISS ZSUZSA fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu