RAYMOND JEAN

A két tavasz

1. Prága, 1969

Leírni Prága nevét, ez már önmagában is csodálatos dolog. Régebben, ha azt mondtam Prága, prágai, egy keringõ (egy régimódi, sörözõbeli zenekar zenéjének) ritmusára forgó, összetekeredõ, majd kibomló valamit láttam a szemem elõtt kelet-európai barokk díszletek között. Ma e városnevet leírva rögtön érzem, hogy a toll kaparja, roncsolja a papírt, mintha a papírba vésõdõ két elsõ betû más folytatást, más betûket készítene elõ, hogy más hangok, más szavak szülessenek meg belõlük, olyan szavak, mint préda, pribék, provokáció, proskripció, priusz, esetleg (re)presszió vagy egyszerûen csak proletár internacionalizmus. Mást is belehallok, valamit, ami zúg, zeng, melléknév vagy ige, mint drága vagy ágál, a harag zaját. És a vizuális analógia miatt elõjön még ez az angol szó is, a plague, ami azt jelenti: csapás, pestis...

[...]

Prágában vagyok. 1969. április 21-ét írunk. Holnap lesz Lenin születésének 99. évfordulója. Alexander Dubèek alig néhány napja engedte át a Csehszlovák Kommunista Párt fõtitkári tisztét Gustáv Husáknak. Amikor megérkeztem, a repülõtéren hideg, de napos idõ fogadott. Pedig néhány pillanattal korábban, a repülõgép kerek ablakából kinézve láttam, hogy a Prága környéki hegyeket és erdõket hó lepi be, hó takarja Csehország fenyveseit, mely elõször csillogónak, fényesnek látszott, majd szürkének, kásásnak, egyre sápadtabbnak, szomorúbbnak, mígnem feltûnt a folyó kanyargó víztükre és alattunk kirajzolódott a város.

[...]

A söröskorsója mögött üldögélõ Škopeèek professzor egyre csak mondta, mondta. Ne is törõdjön azzal, mit beszélnek – mondta a maga fülsértõ, de nagyon korrekt franciaságával –, itt az emberek mind megbolondultak. Még a saját családomban is, a feleségem is meghibbant. Azóta, hogy a szovjet elvtársak a segítségünkre siettek, nem hajlandó velem aludni. A lányával alszik. Mind a ketten ellenem fordultak. Persze õk nem olvastak marxista mûveket. Semmit sem értenek. Semmit. Csak a többieket utánozzák. Még az anyósom is, aki pedig orosz, és akinek éppen azért vágtak a fejéhez egy csomó sértést az egyik üzletben, mert orosz, nos, még õ is melléjük állt. A lánya és az unokája mellé. Ellenem. Õk helyeslik a provokációkat és az erõszakot, ami itt folyt. Tudja, lakásokat gyújtottak fel, egyiket a másik után. Kiszúrták a kommunisták autóinak a kerekeit, kövekkel törték be az ablakaikat, pisztollyal a kézben fenyegették õket a nyílt utcán. Az olyan gazemberek izgatták fel õket, mint ez a Zbigniev Brzezinski, az amerikai ideológus, tudja, aki a népi demokráciák és a kommunizmus felbomlását hirdeti, a Pennsylvaniai Egyetem professzora, a jenki kormány tanácsadója, és aki eljöhetett ide beszédet mondani, igen, pontosan ide, 1968 augusztusában, vagy a másik, Ivan Sviták, a tiltakozó mozgalom filozófusa, aki elõbb indult Bécsbe, aztán az Egyesült Államokban kötött ki, meg az olyan alakok, mint Goldstücker, aki a Sussexi Egyetemre került, vagy Ota Šík, aki most Svájcban van...

Itt Škopeèek félbehagyta a mondatát, intett a pincérnek, aki azonnal odajött az asztalunkhoz, és a professzor megkérdezte tõlem, hogy akarok-e enni valamit. Nemleges válaszomat hallva egy pillanatig habozott, majd unszolni kezdett: egy szelet tortát, vagy egy süteményt? Végül magának rendelt egy tortaszeletet, egy tejszínhabban úszó süteményt, melybe aztán szorgalmasan mártogatta a kiskanalat. Szemöldökét felvonva folytatta monológját (a sapkáját levette, de megfigyeltem, hogy az esõkabátját magán hagyta, ki sem gombolta, s ezért az furcsa redõket vetett, mint egy tunika). – Értse meg – mondta –, havi négyezer koronát keresek az egyetemen, úgy gondolom, nagyon jól megfizetnek, egy lakótelepi lakásban élek, és az államnak köszönhetõen a lakbér nem haladja meg a havi 480 koronát. Pedig az apám és az anyám mezõgazdasági munkások voltak, ha nincs a szocializmus, én is az lennék, én tudom, hogy mindent a szocializmusnak köszönhetek, és akkor ezek az ellenforradalmárok, ezek a burzsoák... Az osztályharc itt még nem ért véget... Ez az, amit a feleségem és a lányom sohasem fognak megérteni, soha még csak ki sem nyitottak egyetlen marxista könyvet sem, most meg azt hiszik, hogy azt kell tenniük, mint a többieknek. De (és itt Škopeèek professzor felém hajol az asztal fölött, mellkasával majdnem szétnyomja a tortája maradékát, hangját suttogóra fogja, mintha máris többet mondott volna a kelleténél, körbepillant, jobbra is, balra is, és szinte az arcomba leheli) ennek véget fogunk vetni, véget vetünk...

[...]

Itt vagyok hát Prágában, a Flora Hotel egyik szobájában. Ma, 1969. április 21-én egy nap választ el minket Lenin születésének 99. évfordulójától. Prága (Praha) nevének függõleges sorba rendezett vörös betûi mint valami szabálytalan létra, fordítva tükrözõdnek az ablak és az ágy között álló szekrény sötét fényû lapján. Arra gondolok, hogy Prágában vagyok, az 1969-es Csehszlovákiában, és arra, hogy kemény megpróbáltatás ez nekem, itt lenni, az elrabolt remény országában, a politikai éjszaka, a politikai halál országában. Ezt gondolom: Prágában, az ereje teljében lévõ, fiatal, húszéves kommunizmust komoly veszélybe sodorta a „külföldi ügynökök", „jobboldali elemek" és „ellenforradalmárok" egy maroknyi csoportja, olyannyira, hogy csak a szovjet tankok tudták megmenteni. Párizsban meg a szúette, húsz évszázados kapitalizmust tízmillió sztrájkoló sem tudta megsemmisíteni, és ez a kapitalizmus nagyon jól megvédte magát teljesen egyedül is. Ettõl egyszerre nevetni és sírni támad kedvem. Ma este inkább sírni fogok, mert érzem, hogy itt van ez a város az ablak alatt, hogy most érkeztem, hogy leszállt az éj, hogy egyedül vagyok ebben a kényelmes és ódon szállodai szobában, hogy... De végül nem is sírok, nem is nevetek. Ott maradok, az asztal mögött, behunyt szemmel, a kezem a hamutartón. Fel kellene tennem magamnak egy ilyesféle kérdést: mi Prága értelme ma, itt, egy korombeli ember számára (pontosítom: 1927-ben születtem), aki reményei igen nagy részét a kommunizmusba helyezte? Ha a remény túl érzelgõs szó, bármi mással lehet helyettesíteni. De végül is reményrõl van szó, ami ideológiailag nagyon sokba került és kerül még most is nekem, a reményrõl, melyet magamban tápláltam és megvédtem a történelem szállította cáfolatokkal és goromba támadásokkal szemben. Tehát maradhatok ennél a szónál. Ennél maradok. Nem vagyok se nyelvész, se nyelvfilozófus.

Történész vagyok. Jelenleg a Kommünrõl írok könyvet, merthogy közeledik a századik évforduló, és egy kiadó ajánlatot tett nekem, amit nem utasítottam vissza. Vannak azonban napok, amikor eltöprengek azon, hogy lesz-e erõm befejezni ezt a könyvet. Az a benyomásom, hogy már képtelen vagyok írni, olvasni, gondolkodni. Hogy valami megtelepedett a bensõmben, amit nem tudok onnan kiûzni. Valami nagy álmosságféle, egyfajta bágyadtság, ami végigárad az ízületeimen a kor és a történelem minden szomorú súlyával. Igen, pontosan, a történelem. De nem nagy T-vel. Kicsivel. A hétköznapi történelem, ami egy helyben topog, nem halad, ami elkoptatja az embert. Ezt túlságosan is jól ismerem. Három évtizede ismételgetik nekem, hogy...

És a függöny (a bárd) lehull. 68 júniusa. 68. augusztus 21-e. A vég. Bágyadtság. Álmosság. Lassuló reflexek. Az ízületek engedetlensége. Ebben a pillanatban sem vagyok biztos abban, hogy el tudom-e venni a kezem a hamutartóról, hogy fel tudok-e kelni errõl a székrõl.

[...]

Nincs túl nagy tömeg, mégis elég nehezen tudunk eljutni a tribün közelébe, hogy láthassuk a szónokokat. Márpedig úgy tûnik, Škopeèek nagyon fontosnak tartja, hogy semmit se mulasszak el a látványból, amit elém kíván tárni, hogy levonhassam belõle a tanulságot. Könyökével tör utat nekünk, kíméletlenül löki félre az elõttünk állókat, néha szidja is õket vagy vitatkozik velük, hosszú monológokba bonyolódik, kétségkívül azt próbálja elmagyarázni az embereknek, hogy külföldi vagyok, és elõre kell engedniük engem. Lefordítja nekem a tribün fölé kifeszített vörös vászoncsíkokon olvasható, Lenin dicsõségét hirdetõ jelszavakat. Aztán ujjával rájuk bökve, egyesével sorra veszi a tribünön álló személyeket. Egy hosszú hajú, magas fiú válla és egy idõsebb asszony vászonkendõs feje között próbálok kinézni. Aki középen ül – mondja Škopeèek –, az az õsz hajú férfi, természetesen Svoboda elnök; ha lábujjhegyre állok, látom a váll-lapjait is széles vállain, mindenesetre elég sokszor láttam õt fényképen ahhoz, hogy ne téveszthessem össze senki mással. Jobbján, az emelvény takarásában, az Èerník.

Jobbra mellette, kissé lehajtott fejjel, szemüveggel, az Husák, nem akart középre állni, az elsõ helyre, ez nagyon fontos, nagyon sokatmondó, nem kell siettetni a dolgokat, nézze azt a figyelõ és komoly tekintetét, Husák mindenre odafigyel, nézze csak meg jól, hajoljon elõre. Tovább jobbra, de már egészen a szélen, az a szögletes, csontos fej, a kefefrizurás, akinek még a válla is kimagasodik a többiek közül, az Smrkovský, hagyja, soha nem fogja tudni kimondani a nevét, de jobb is, mert meg sem érdemli, hogy beszéljünk róla – egyébként meg úgy tesz, mintha félrenézne, mintha ez az egész nem érdekelné... És végül balra, a második sorban, jól eldugták ott hátul, de végül is láthatja, ott van, igen, még mindig ott van, azon a helyen, ami jár neki, Dubèek. Ott van Dubèek.

Azt az embert

ott

balra

a második sorban

úgy hívják ALEXANDER DUBÈEK
 
 

2. Párizs, 1968
 
 

Az ajtó újra kinyílt, és ez alkalommal egy háromfõs, elég meglepõ öszszetételû csoport lépett be a szobába: egy fiatal nõ, egy fiatalember és velük egy kislány (alig túl a babakoron, de már meg tudott állni a lábán). Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy csöngettek vagy kopogtak-e, mivel a zsebrádió hangja biztosan elnyomta volna annak zaját, de valószínûbbnek tûnt, hogy csak úgy bejöttek, kopogtatás nélkül, mintha otthon lennének. Biztosan szomszédok vagy barátok. De máris felismerni véltem ezt a magas, fiatal, nagyon karcsú, hajlékony, szemüveges nõt: ez egy egyetemista, aki ugyancsak aktív volt az elsõ napokban. A fiú pedig, azzal a gunyoros arcával, egyike lehetett annak a kettõnek, akik valamelyik nap felszólaltak a diákközgyûlésen, vagy a szakszervezetben, vagy máshol, erre már nem emlékeztem pontosan. Blandine csak ennyit mondott: Ez Luce, ez pedig Raphaël (õ pedig Dominique, mutatott a kislányra), és ezután gyorsan túlestünk a bemutatkozáson. Clément azonban mind dühösebben integetett felénk, hogy csendet kérjen, aztán felhangosította a zsebrádiót, a készüléket a fülére szorította, hogy az érkezõk okozta nyüzsgés zaja ne érhessen el hozzá. Ezután mindenki leült, oda, ahova tudott, a földre, a párnákra, és hallgattuk a rádiót, a kis Dominique befészkelte magát az anyja térdei közé. Kezdõdik a cirkusz – mondta Raphaël –, de Clément újra csendre intette. Blandine kicsit közelebb hajolt hozzám, és odasúgta: Nagyon jó fejek, nem ismeri õket? Aztán még közelebb hajolva hozzátette: Pedig ezek a maga barátai, tudja, mindketten az FKP-ben vannak.

[...]

A hang egyre csak szólt a rádióból, sietõsen, elfúlóan. Nyilvánvaló volt, hogy a riporternek követnie kellett az eseményeket, gyorsabban kellett beszélnie, mint ahogy azok történtek. Most egy barikádról volt szó, melyet a Le-Goff utcában emeltek. Szinte egy pillanat alatt keletkezett, és a riporter azt mondta, hogy a fiatalok „hadrendbe álltak", felsorakoztak, elfoglalták állásaikat a Panthéon és a Sorbonne körül tömörülõ rendõrökkel szemben.

A barikád szó hallatán valami furcsa, álomszerû érzés kerített hatalmába, és rögtön a könyvemre gondoltam, amit a Kommünrõl akarok írni. A tudatalattimban bizonyára különös dolgok történtek, szemrehányást tettem magamnak, amiért késlekedek a munkámmal, elképzeltem, hogy ott ülök az asztalomnál és írok, aztán a kiadómra gondoltam, de közben a tudatom felszínén mindegyre ott táncolt ez a szó, barikád, egy régi rajzon láttam, vagy talán Robida egyik metszetén, derekukon széles vászonszalagot viselõ férfiak talicskát tolnak, halomba rakják a felszedett utcaköveket, egy nõ rongyokban, fején pántként átkötött kendõvel egy zászlót tûz ki a barikádra, mindez a Városháza elõtti rakparton, 71 márciusában – ez egy igazi, történészhez méltó álom.

A hang folytatta. Most már barikádok álltak a Royer-Collard utcában, a Saint-Jacques utcában, a Claude-Bernard utcában és a Gay-Lussac utcában. Egyre feszültebben hallgattuk a rádiót.

[...]

A riporter azt mondta, hogy a rádióskocsijuk ott van a tüntetõk között az út közepén, és most õ maga is, mikrofonnal a kézben odamegy, hogy beszéljen a diákokkal, akik láncot alkotva építik tovább a barikádokat. Valóban, hangjába hamarosan kiáltások, utasítások, vas és kõ zaja vegyült. A riporter felsorolta, milyen anyagokat használnak fel az egyetemisták a barikádépítéshez: deszkák, drótsodronyok, az építkezésekrõl odahordott panelelemek és gerendák, s ugyanonnan szerezték a lapátokat és a csákányokat is. És persze – természetesen – az utcakövek. Most pedig autók karosszériadarabjai. Sõt immár egész autók. Hármat is felborítottak, s ezek kigyulladtak. Két másikat éppen most toltak oda a barikádhoz. És még folytatták... A riporter egyszer csak annyira kifulladt, hogy az ember azt hihette, õ is beállt a láncba, és adogatja az utcaköveket.

Clément egy pillanatra felemelte a fejét, és megszólalt: Ez fantasztikus! Raphaël hozzátette: Ilyen még nem volt! David csodálkozva, hitetlenkedve bólintott.

[...]

A riporter egyre csak mondta, mondta. Most arról beszélt, hogy két rendõrautó, melyeket a tüntetõk kõzáporral fogadtak az École des Mines elõtt, az Edmond Rostand téren összegyûlt tömegbe gázolva próbál menekülni a kövek elõl. Aztán a könnygázgránátokról beszélt, melyek ott robbantak fel a tüntetõk sorai között. A riporter maga is köhögött, könnyezett, azt magyarázta, hogy nagyon nehéz lélegezni a gránátokból ömlõ gázok felhõjében.

[...]

Most két riporter beszélt felváltva, mintha egymás visszhangjai lennének. Az egyik azt mondta, hogy a barikádok utcáiban lakó polgárok ablakaikból élelmiszert, szendvicseket dobálnak le az egyetemistáknak, meg vizespalackokat, hogy a diákok védekezhessenek a könnyfakasztó gáz ellen: hosszasan elidõzött a lakosság szolidaritásának efféle megnyilvánulásain.

A másik azt mondta, hogy a tüntetõk a környékbeli építkezésekrõl hozott kompresszorokkal megpróbálnak homokot fújni a rendõrökre, hogy Molotov-koktélokat hajítanak közéjük, hogy egyre több lángba borult autót lehet látni a Gay-Lussac utcában. Az elsõ jelezte, hogy a mindeddig kissé távolabb várakozó rohamrendõrök most megindultak, és egyre közelednek, rohamsisakban, gázálarcban, pajzsaikat a fejük fölé emelve nyomulnak elõre a kõzáporban. A második jelentette, hogy a diákok benzinnel locsolják le a barikádokat, és felgyújtják azokat. Idõnként az Internacionálé és a Marseillaise hangjait lehetett kihallani a kaotikus lármából, és az ének egy-egy pillanatra elnyomta a riporterek hangját is.

[...]

Nagyon gyorsan mentem, már legalább tíz perce, s hirtelen az az érzésem támadt, hogy feltétlenül meg kell állnom, mert valahogy kibillentem a normális állapotomból. Úgy tûnt, mintha már egy ideje nagyon szûk sugarú koncentrikus körökben keringenék; és teljesen elvesztettem a tájékozódási képességemet, azt sem tudtam, merre lehet az autóm. Az utca üres volt. Teljesen csendes. Leültem a járda közepén sötétlõ valamire, egy fémdoboz-féleségre. Rögtön azt gondoltam, hogy ez egy szemeteskuka, de azért ülve maradtam. Dohosodó hulladék szaga csapta meg az orromat. Arra gondoltam, hogy itt vagyok, itt ülök ezen a kukán, miközben Párizsban harcolnak, talán forradalom van, és ez a gondolat oly hihetetlennek, oly abszurdnak tûnt, hogy majdnem sírva fakadtam.
 
 

TAKÁCS M. JÓZSEF fordítása