FRANK TIBOR

Dobossy László ravatalánál*

Bátor és becsületes embertõl, bátor és becsületes tudóstól veszünk búcsút, amikor Dobossy László professzort temetjük. Olyan korban, olyan korokban volt merészen õszinte, amikor ezért nem járt elismerés, s ezért mifelénk ritkán járt, ritkán jár elismerés. Elveinek következetes védelmében ismételten kockázatokat vállalt és áldozatokra kényszerült. Meg nem alkuvó jellem volt, a független elmék közül való, aki szilárdan kitartott elképzelései, hite, meggyõzõdése mellett, s vállalta e következetesség árát.

„Filológus vagyok", mondta büszkén az Akadémia Modern Filológiai Társaságának elnöki beköszöntõjében, 1983-ban, amikor több mint négyszázan töltötték meg zsúfolásig az Akadémia dísztermét. Nagy életmûvet hagyott ránk, olyat, amelytõl manapság bizony sokszor kettõ is kitelik. A francia irodalomtörténetnek éppolyan tudósa volt, mint a csehnek és a szlováknak. Legkedvesebb írója a humanista Romain Rolland volt, akiben „a szó és a tett hõsét" látta, s akinek úttörõ akadémiai monográfiát szentelt (1961), kiadta mûveit és gondozta magyarországi utóéletét. De máig használatos, nagyszabású és érvényes (csak éppen mások hasonló mûveivel szemben az Akadémia által nem méltányolt) összefoglalást adott az egész francia irodalomról (1963), s nagy antológiát is készített hozzá. Emellett jelentékeny tanulmányokat írt egy sor francia nagyságról, Voltaire-rõl, Rousseau-ról, Jules Verne-rõl, Jules Renard-ról, André Gide-rõl, Camus-rõl, Sartre-ról, Simenonról. Egyetemünk kára, s nem annyira az övé, hogy ezt a felkészült tudóst soha nem nevezték ki nálunk a francia irodalom professzorának s a Tanszék vezetõjének.

Mindettõl látszólag teljesen független életmûvének cseh és szlovák vonulata, élén a Hašek-rõl és Èapek-rõl írott kismonográfiákkal, a Comenius, Fuèík, Nezval, Jirásek, Nejedlý, Wolker és Novomeský munkásságának szentelt tanulmányok és cikkek hosszú sorával. Nincs olyan filológiai mûfaj, amelyben ez a szorgalmas és elmélyült, ügyszeretõ és önzetlen, tudós tanárember meg ne mutatta volna kiemelkedõ képességeit, amelyek szinte a legutolsó napokig híven szolgálták õt. De amikor témát választott, mindig morális kérdéseket igyekezett megválaszolni, író hõseit, s azok mû-

veit nem elsõsorban esztétikai elemzés, nem öncélú mûkritikusi gyakorlat céljából választotta ki. Sokkal inkább erkölcsi példázatokat, követendõ, vagy követhetõ emberi magatartásformákat keresett bennük. Ez s „a közép-európai ember" (1973-as tanulmány-kötetének címe) egyetemesen európai igénye kapcsolja össze ritka: magyar–

cseh–szlovák és francia érdeklõdését.

Gimnazista koromban ismertem meg, s találkozásunk jellemzõ volt. A Nagyvilág hozzá mint lektorhoz utalta Romain Rolland két magyar vonatkozású levelérõl írott, egyik legelsõ cikkemet, 1964-ben. Az eredeti, kézzel írt, rendkívül érdekes levelek a birtokomban voltak, s nem értettem, hogy milyen aggályai lehettek volna bárkinek is e két fontos, I. világháborús kordokumentum közlésével kapcsolatban. Kiderült, hogy másolatból már jól ismerte, sõt nagyobb részt közölte is õket, s így filológiai értelemben elveszítették újdonságukat. Kérlelhetetlenül elutasított, de egész életünkre jó barátságot kötöttünk. Mûködés közben láthattam õt a Nagyvilág szerkesztõségében, szláv filológiai katedráján s a Modern Filológiai Társaságban. Büszke vagyok, hogy mindvégig, egészen 1996-ig dolgozhattam vele a Társaság felépítésén.

Csak tanulhattunk ettõl az impozáns megjelenésû, ügyekkel szemben mindig, emberekkel szemben soha nem alázatos, sokat csalódott férfitól. Elutasította a „felvidéki" származás címkéjét: amikor szülõföldjén járt, „a közép-európai ember szorongását" élte át. Egész életében elutasította a népek közötti különbségtevést s mint 1985-ös kötetének címe is sugallta, küzdött az „elõítéletek ellen". A közép-európai humanizmus, a kelet–nyugati szellemi hídverés, az európai gondolati közösség nagy tanárát veszítettük el.