Goethe: „Ha csak annyiból állna az életünk, amennyit biográfusaink és lexikoníróink elmondanak rólunk, akkor bizony hitvány mesterség lenne az élet, és egyáltalán nem érné meg a fáradságot."
(Eckermann: Beszélgetések Goethével, Európa, 1989. 627. old.)
Egy könyv szerzõt keres
Remélem, a cím eléggé nyakatekert. De a könyv, amire vonatkozik, nem kevésbé szövevényes. Az olvasót már az elsõ pillanatban bizonytalan érzések fogják el. Az olyan kézenfekvõ kérdésre sem tud rögtön válaszolni, hogy ki a Biciklizõ majom szerzõje és mi a majd’ négyszáz oldalas „élet- és korrajz" valóságos mûfaja. A borító különösen félrevezetõ: Fehér László szellemes, 1997-ben készült Heller Ágnes-portréja felett a kép „tárgyának" neve a megszokott szerzõi helyet foglalja el. A kép alatti szöveg azonban a szerzõséget másnak, nevezetesen Kõbányai Jánosnak ítéli oda, hiszen a Biciklizõ majomról azt mondja: „Kõbányai János interjúregénye". Ebben a rövid hiányos mondatban a név „biztos": Kõbányai Jánost ismerem, és például a nyolcvanas évek második felében írt esszéinek gyûjteményét, a Magyar siratófalat nagyra becsülöm, ugyanakkor a „interjúregény" mûfaját teoretikusan aggályosnak érzem. A fikció és a zsurnalizmus házassága mintha contradictio in adiecto lenne.
A szerzõkeresést a továbbiakban még bonyolítja, hogy a belsõ címoldalon ez olvasható: „Heller Ágnes–Kõbányai János: Biciklizõ majom". Szóval társszerzõk! Ámbátor a jogtulajdonos mindössze Kõbányai János és a kötetet megjelentetõ Múlt és Jövõ Lap- és Könyvkiadó.
Régen minden milyen egyszerû volt: Johann Peter Eckermann mûve, az elsõ „eckermann", a Beszélgetések Goethével ilyen gondokat nem vetett fel.
A szerzõ biztos volt, hiszen az „õsinterjúregény" napló formában íródott, s a nagy ember környezetének szerény tagja – a költõ hozzájárulásával – kiaknázta helyzetének elõnyös vonásait. Attitûdje mindvégig abban a vallomásában foglalható össze, amit Goethérõl 1823. szeptember 18-án tett: „Úgy érzem, személye, puszta közelsége hat rám alakítóan, még akkor is, ha egy szót sem szól." Figyelte a mestert, idõnként értelmes kérdéseket fogalmazott meg, s kerek mondatokban feljegyezte Goethének a beszélgetések közben kifejtett véleményét a világ dolgairól, saját mûveirõl egészen a halála napjáig, 1832. március 22-ig. Az „eckermann" kilenc év párlata (és még három keserves év az elsõ két „beszélgetõ" kötet megjelenéséig). Természetesen a való élet sohasem „párlat": Eckermann Goethe életében Weimarban meghatározatlan egzisztencia volt. Ennek megfelelõen a tíz évig takaréklángon tartott hannoveri jegyest, Johanna Bertramot csak 1831. november 9-én vehette feleségül, aki azonban gyerekágyi komplikációkban 1834. április 30-án meghalt. Ennyit a mûfajteremtõ párlat külsõ körülményeirõl.
S a Biciklizõ majom?
Az a terjedelmes kritika, mely a Népszabadságban jelent meg Almási Miklós tollából („érintett" szerzõ, hiszen az õ lakásán tartott bulin csókolódzott össze Heller Ágnes és Fehér Ferenc), több szempontból jellemzõ. Egyfelõl Almási Miklóst is óhatatlanul emlékezésre készteti: egyetemi tanulmányainak elsõ napján (1952 szeptemberében) a diákoknál alig idõsebb (húszéves) terhes asszonyka lépett a tanári dobogóra, és adott elõ az Arisztotelész elõtti görög filozófiáról. Másfelõl ugyan érzékeli a „szerzõpáros" különleges munkamódszerét – „Bizonyára Kõbányai János kérdezett, Heller válaszolt, sok folytatásban. Ám a dialógusnak a könyvszövegben alig van nyoma, a kiváló, s más mûveiben korántsem szûkszavú Kõbányai csupán az utószóban szólal meg" –, de eldönti, önéletírást tart kezében, s a továbbiakban az autobiográfia szempontjait alkalmazza a „könyvszövegre". Harmadjára a memoár „kezeléséhez" kényelmesen Heller Ágnes post festam használati utasítását használja és idézi: „A memoár õszinte fikció. Mert megmondja, hogy fikció: úgy írom le, ahogy én láttam." Ez a megállapítás a könyv függelékében található veszprémi Heller Ágnes-elõadásban van, mely Történetírás vagy memoár címen hangzott el. Az elõadás legjelentõsebb taktikus eleme: megvédeni az emlékezet botlásait, mivel azért memoár a memoár, mert mellõzi a forráskutatást, továbbá a fenti idézet elõtt egy mondattal az írásbeliség minden formáját, a jó görögök módján, amikor még minden irodalom volt, fikcióvá változtatja. Az õszinteség csak abban a vonatkozásban megkülönböztetõ specifikum, hogy a memoár fikciós jellegét „bejelentik", míg a történetírás „azt próbálja elhitetni, hogy úgy írja le a dolgokat, ahogy azok valóban megtörténtek", ami természetesen sohasem fog sikerülni. Ugyanis: „Minden leírás-rögzítés fikció." Heller Ágnes aforizmája szerint (aki e helyütt figyelmen kívül hagyja a történelem tárgyi emlékeit, a látható történelmet): „A történelem csak a történetírásban létezik."
Kõbányai János utószava erre a megállapításra kontráz rá, amikor némileg ellentmondásosan megpróbálja a regény mûfaját a könyvre vonatkoztatni. Egyfelõl a munka során – az ötödik-hatodik kazetta táján – tudta, az interjúból regény lesz: „Heller Ágnes életének és korának regénye, melynek kiáradását, szerkezetbe rendezõdését az én érdeklõdésem sarkallja, irányítja." Másfelõl Kõbányai János igazi eckermanni vallomásra is ragadtatja magát: „E munka során a legtöbbet kaptam, amit író nyerhet egy ilyen közös alkotástól. Az egyszer majd talán megírható regényem igazi fikciójának vázát és összes mesterségbeli készségét – vagy éppen magát: az interjúból készíthetõ regényt, mint új formát és lehetõséget." Bizony, itt legalább két regényrõl van szó. A majdan megírandóról és a Biciklizõ majomról. A „hagyományos" regényrõl és az új formáról… Kõbányai János „eckermannságát" azonban aláhúzza az a helyes meglátása, ami empátián túl szükséges az ilyen jellegû „beszélgetések" megírásához: „a közvetítés spontán folyamatával beléptem bizonyos tradí-
ciókba, amelyek tanítvánnyá avattak". Aminek fontos következményei vannak: az interjú készítõje nem a „közönséget" képviseli. Nem az „objektivitás" nevében tesz fel kérdéseket, és finoman vagy durván lecsap az ellentmondá-
sokra, az önszépítõ megállapításokra, és a drámaibb hatás kedvéért sót szór a még nyílt sebekbe. Nem „kipreparálni" akarja alanyát, feláldozva õt a napi publicisztika érdekességigényének oltárán, hanem segít kibogozni a tradíció fonalát, amelynek jelentõségét talán jobban érzi, mint a beszélgetõtárs.
Az író nem publicista. Az
író szabadon mérlegelheti, hogy a beszélgetés
folyamatát terelgetõ kérdéseinek reprodukálása
vajon jó dialógus irányába „fejlesztik-e" az
anyagot, vagy a szerzõt olyan szerepkörbe szorítják,
mely hasonlít Watson doktor funkciójához Sherlock
Holmes mellett. Az író továbbá azt is latolgathatja,
hogy mi izgalmasabb: közreadni egy terjedelmes beszélgetést
vagy írni egy olyan memoárt, melynek más, közismert
személy a fõszereplõje, aki ráadásul
részt vesz a játékban („médium volt ebben a
kollektív regényírásban" – mondja Kõbányai
János), hiszen az író által megformált
(írt, szerkesztett) anyagot nagylelkûen autografálta.
Mert mi volt nagyobb munka? Az „alanyt" rábeszélni a közös
munkára? A két hónapig tartó heti kétszeri
hét-nyolc órás magnetofonos interjú, a 32 darab
90 perces kazetta felvétele? Vagy kitalálni, hogy a készülõ
könyv Heller Ágnes memoárját fogja imitálni?
Nagy ötlet!
Heller Ágnes ugyan nem képzelt Bovaryné, aki mint ilyen, jelentõs mû alanya-tárgya, de olyan létezõ személyiség, akire memoárt alapozni mindenképpen lehet. Ha ugyanis az író az õ bõrébe tud belebújni, nem csupán a nõi viselkedés alfáját és ómegáját képes feltárni. Heller Ágnest mindenképp jellemzi: hogy (nem független) filozófusként és (nem függõ) nõként sikeresen valósította meg önmagát. A memoár mindkét tényezõt szem elõtt tartva foglalja össze Heller Ágnes életrajzát. Irodalmi vezérfonalként kapóra jön Heller Ágnes frappáns megállapítása: „Jellem és irodalmi teljesítmény között nagyon kevés az összefüggés. Az írónál még kevesebb, mint a filozófusnál, mert az író mindennapi élete és irodalmi tevékenysége között szakadék tátong: másik médiumban él az író, amikor ír. Baudelaire az Albatroszban gyönyörûen leírja, hogy aki ott repül, a földön csak vánszorog, téblábol. Az irodalomban igen gyakran elõfordul, hogy igazán ronda, kellemetlen alakok jelentõs irodalmi értéket hoznak létre. Egyvalami azonban itt is alapkövetelmény: ha elköteleztem magam az írói hivatás mellett, legfeljebb közönséges emberként hazudhatok, íróként semmiképpen. Ha mint író hazudok, föladom magam, mint írót. Az írónak is van morálja, amihez tartania kell magát, de ez a morál nem esik okvetlenül egybe a mindennapi élet erkölcseivel. Lehetek kurva a mindennapi életben, de mint író nem szabad prostituálódnom. Azon a terepen inkább meg kell halnom, börtönt szenvednem, vagy éhen halnom, de nem hazudhatok." Szép, de még nem fokuszál eléggé a filozófusra. Amit Heller Ágnes természetesen elvégez egy igencsak érdekes állítás keretében: „Jellemtelen ember lehet nagy író, csak bizonyosfajta jellemtelenség kell hozzá, nem bármilyen. Jellemtelen ember például lehet nagy filozófus. De a jellemtelenségnek az a formája, amikor az ember írni tud arról, ami nem a meggyõzõdése, ellentmond annak, hogy filozófus legyen. Ha valaki hazudik a tollával, nem író és nem filozófus, ha hazudik az ecsettel, többé nem festõ, ha hazudik a vonóval, megszûnik muzsikus lenni. Viszont: ha a vonójával hazudik, még lehet filozófus. Abban nem szabad hazudni, ami az alkotás lényege."
A filozófiának, Heller Ágnes szerint, ugyanis a közvélekedéssel szemben, több köze van a köznapi élethez, mint más értelmiségi tevékenységnek. „A filozófia egy kicsit közelebb áll az élethez – mondja Heller Ágnes –, bár itt sem esik okvetlenül egybe a kettõ. Az életben kötött kompromisszumok ugyanis megjelennek a filozófiában is, mert akármilyen csodálatos és furcsa: a filozófiában több az önéletrajzi elem, mint az irodalomban. Filozófusokat olvasva körülbelül tudom, milyen az ember. Ha egy író regényét olvasom, nem tudom pontosan. Tolsztoj egyes figuráiban önmagát ábrázolta, de az írók többségének mûveibõl, fõleg ha nem ismerem az életüket, nem tudom rekonstruálni az embert. Ki tud egy Homéroszt vagy egy Aiszkhüloszt mûveik alapján elképzelni? De Platón és Arisztotelész emberként is elõttem áll. Abból, amit csináltak, ahogyan érveltek. Furcsa módon azért, mert a filozófus el akarja idegeníteni a filozófiát önmagától. Teljesen objektív kíván lenni. Minél objektívabb, annál inkább be tud csempészni valamit a maga személyiségébõl a filozófiájába. Ez régen is így volt, amikor pedig a filozófia rendelkezett egy átörökölt nyelvi közeggel, melyet a filozófusok kategóriáknak neveznek. E közös nyelvi közegbõl mégis minden jelentõs filozófus létre tudott hozni valami teljesen egyedit, ami kifejezte a személyiségét. Hegel azt mondta, hogy Spinoza rendszere hasonlatos a tüdõbetegségéhez. Az ember minél inkább el akarja rejteni az egyéniségét, az annál inkább áttör a felejtés elfojtásán. A filozófiában magányosan építünk fel egy világot. Az író nem. Szereplõi saját akarattal rendelkeznek. Érvényesítik karakterük törvényeit, akár teremtõjük szándéka ellenére is. Híres példa, hogy Tolsztoj elítélte Anna Kareninát, aki végül, amikor elkezdte a maga szerepét játszani, mégis szeretetre méltó személyiséggé vált. Vagy: Antigoné és Kreón. Mind a kettõnek igaza van. Mindketten kibeszélik azt, ami a szerepükbõl adódik. Ezen Szophoklész nem tud segíteni, mert az alakjaiban világok ütköznek össze. Egy filozófiai mûben azonban csak egy világ van. Egyetlenegy világot teremtünk, s nem ütköztetünk össze különbözõ világokat – nem szükséges tehát hagynom vagy elõsegítenem, hogy különbözõ világok meg tudják fogalmazni a maguk különbözõ véleményét, álláspontját, szenvedélyét, pátoszát. Miután én egy világot teremtek, ez a világ menthetetlenül a saját személyiségemet, a saját pátoszomat fejezi ki és testesíti meg, ha csak közvetve és nehezen felismerhetõen is. Minden filozófiai világ annak a filozófusnak a tapasztalata, aki megalkotta. Amikor különbözõ világokat ütköztetünk, hagyni kell, hogy mindegyik kibontakozhassék – ekkor hátul, a dolgok, az események mögött maradunk, s nem kell egyik világgal sem azonosulnunk, sõt: az a legjobb, ha nem is azonosulunk egyikkel sem. A legrosszabb Tolsztojnál, amikor azonosul egy szereplõvel, és elkezd prédikálni."
Nagyon fontos bekezdésrõl van szó, voltaképpen a Biciklizõ majom értelmérõl, amit az olvasónak is illik tekintetbe vennie. Heller Ágnes memoárja segíti megértetni Heller Ágnes, a filozófus munkásságát. Kõbányai János „nagy ötlete" nem volt egyéb, mint az interjút ráállította az „ich-Roman" célszerû (és megengedetten szubjektív) tengelyére, s lehetõvé tette egy olyan filozófus munkásságának életrajzi elemekbõl szõtt „maga mentségét" megvizsgálni, aki bekerült a körülbelül száz filozófusból álló „világértelmiségi" kommunikációs körébe. Heller Ágnes meghatározása szerint az a „világértelmiségi", akinek a neve forgalomban van, akit meghívnak egyetemek, konferenciák. Õ az, aki élvezi annak elõnyeit, hogy a repülés világméretûvé vált, és nem okoz gondot többé az óceánokon való átkelés. Ahhoz azonban, hogy valaki Közép-Európából ebbe a körbe bekerüljön, nem elég ellenzékinek lenni: „Én sem azért kerültem bele, mert bíráltam. Ezt már az emigrációm elõtt éreztem: bírálni a rezsimet esetleg öt újságcikket hoz a konyhára. Ez aztán kialakíthatja az ismertség téveszméjét. Megjelent a Le Monde-ban rólunk ez és ez, semmit se jelentett. A Le Monde olvasói holnapután elfelejtették. Az impulzusszámnak kell erõsnek lennie. Ha bedugtak a dutyiba, akkor esetleg megjelenik három újságcikk, sõt: kinéz egy ösztöndíj is caritas alapon, fél évre. Ennek vége. Többé nem hívnak meg senkit tanítani amerikai egyetemre, senki nem kap állást azért, mert kritizál. A régi idõkben ez elõfordult, mert támogatták az ellenzéket, de akkor sem lehetett vele bekerülni a forgalomba – ahhoz más kell. Produkálni kell! Könyveket írni, s vonzónak kell lenni azok számára, akiknek megíródnak."
A világértelmiségi – Heller Ágnes felfogása szerint – voltaképp magányos lény: „Miután megszûnt az igazi diskurzus, mindenki egocentrikus lesz, csak saját magáról, saját mûveirõl beszél, s ezért képtelenek vagyunk egymással diskurzusba lépni. Ma a világértelmiség csupa kis atomból áll, aki csak a meghívó közönséggel diskurál. Egymással nem tudnak beszélni, nem is érdekli õket, amit a másik csinál, kivéve, ha szakmailag hivatkozik rá. Szemben a régivel, ahol mindig izgalmas volt, amit a másik csinált, szakmától függetlenül, mert volt egy közös ügyünk."
Természetesen nem várható,
hogy a filozófus mûve közvetlenül tárja fel
az életrajzi vonatkozásokat. Heller Ágnes 1964–65-ben
írt mûvébõl, A reneszánsz emberbõl
csak nehezen lehet kiolvasni az egyéni hitet: a Történelem
valami felé fejlõdik. Ez a hit ugyanis a legcsekélyebb
módon sem volt „magántulajdon". Lukács György
jelszava a marxizmus reneszánszáról ezt a hitet „ezen
az oldalon" közvélekedéssé tette, míg
a másik (nagyon vékony) oldalon a „fejlõdést"
az Európa nyugati felén mûködõ társadalmi
rendhez való igazodásban látták. Az 1985-ben
angolul (magyarul 1996-ban) megjelent két tanulmány, A szégyen
hatalma sem nyílik meg közvetlenül „életrajzi"
szempontból. Természetesen a kategóriák, melyek
az elemzések középpontjába kerülnek, a fogalmak,
melyekbõl kirajzolódik az etikai szabályozás
egyéni felfogása, újak, és sokkal jobban tapadnak
a mindennapi tapasztalathoz, mint a korábbi kategóriák.
A memoár felõl nézve például érdekes,
ahogy Heller Ágnes a kíváncsiságot is beépíti
világképébe: „a kíváncsiságnak
nevezett tulajdonság empirikusan egyetemes, és mint ilyen,
megjelenik a gondolkodás és a cselekvés egészen
heterogén típusaiban, a problémamegoldástól
a pletykálkodásig". Továbbá nemcsak elméleti,
hanem tapasztalati (életrajzi) tények állhatnak az
ilyen kijelentések mögött: „A »karizmatikus«
tudós sarlatán. Pontosabban, ha egy tudós karizmatikus,
akkor ez az aura csakis személyiségének tulajdonítható,
nem pedig tudományos teljesítményének."
Milyen filozófus Heller Ágnes?
Illendõ lenne a személyiség nem független oldalát is jellemezni. Röviden: számot adni arról, hogy milyen filozófiát valósított meg közszemlére kitett életével Heller Ágnes. A feladat megoldása azért is fontos lenne, mert a memoár olvasója állandóan ilyen kijelentésekkel találkozik: „Minden rossz volt, amit ’56 elõtt írtam." Vagy (az ötvenes évek végérõl): „Mire kiadhattam volna az íróasztalnak szánt írásaimat, jó részük elavult." A Kosztolányi-könyvrõl (mellyel mellesleg nem „érdemtelenül" parazsat gyûjtött a fejére): „Mai fejemmel tudom, hogy nem volt helyes megírnom, de akkor nem az voltam, aki ma vagyok." A hatvanas évek „termésérõl": „Írtam egy-két füzetet: az elõítéletekrõl, a szereprõl, ezek is megjelentek [...]. Gyengécske írások." Továbbá Korculán: „Az Érték és történelem címû írásomat olvastam fel, amit ma is jónak tartok – már nem értek egyet vele, de jó írás." Végül: „’68 befolyása alatt, a május és Korcula utáni izgalmas idõkben írtam a Marx szükségelmélete címû könyvemet, amit nem lehetett legálisan külföldre kiküldeni. Lukács német kiadójának a fõszerkesztõje csempészte ki Németországba. Onnan került át Olaszországba, s jelent meg a Feltrinelli kiadónál [1976-ban]. Ennek a könyvemnek lett a legnagyobb külföldi sikere, hét kiadást ért meg csak Olaszországban, és hirtelen világhírnévre tettem szert általa. A mai napig nem adták ki magyarul. Már nem is szeretném. Lejárt. Történelmileg is irreleváns. Kit érdekel ma Marx szükségletelmélete magyarul?"
Természetesen értékelhetem ezeket a megjegyzéseket úgy is, mint valamiféle filozófusi fejlõdés eredményét, amely rokonszenvesen szigorú önkritikában nyilvánul meg. De a filozófusi „teljesítmény" mérlegelését magamnál illetékesebb személyre bízom: Vajda Mihály bírálatára támaszkodom, melyet Heller Ágnesnek magyarul írt, de 1972-ben németül megjelent mûve, a Philosophie des linken Radikalismus. Ein Bekenntnis zur Philosophie fölött gyakorolt. A kritika Vajda Mihály 1996-os esszékötetében (Nem az örökkévalóságnak) jelent meg, s eltérõen a kötet legtöbb darabjától, A filozófia szerelmese – Európa szerelmese címû írásnak nincs publikációs elõzménye. Hogy jól lássuk, milyen álláspontot képvisel Vajda Mihály, segítségül vehetjük a memoárt is, hiszen abban az áll, hogy a Budapesti Iskolát Vajda Mihály „robbantotta fel".
„Az iskola közös alapelvei közé tartozott, hogy valamiféle szocializmusban hiszünk. Ha ezt nyíltan feladjuk, feloszlatjuk az iskolát.
A fordulat egy évvel az emigrációnk elõtt következett be. Misu [Vajda Mihály] írt egy »levélfélét barátaimnak«, melynek egy változatát közölte is a Miért nem vagyok marxista? címû kötetében, ezzel kezdõdik. Az írás lényege abban foglalható össze, hogy a kapitalizmust nem lehet meghaladni.
A levelet mindhármunknak címezte. Feri [Fehér Ferenc] és Gyuri [Márkus György] élesen nekitámadt. Azt mondták, hogy ezzel fölmondta a kapcsolatot. Én hallgattam. Misu tabut tört meg. […] Minden iskola, amelyik ideológiával foglalkozik, rendelkezik vallásos töltettel, ami összetartja. Ez feltételezi olyan tabuk létezését, amelyek megsértésével könnyen fölrobbantható az iskolát összetartó hit alapja. Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen, és a kapitalizmus meghaladhatatlan. Azaz: nincs Isten. Ezért Gyuri és Feri pofon vágta. Én azt mondtam magamban, nem kell valakit pofon vágni azért, mert kimondta, hogy nincs Isten, hátha mi sem hiszünk benne olyan nagyon, s akkor sem, ha igen – noha az ilyesmit mégsem illik kimondani. Ez volt a Budapesti Iskola vége."
Ebbõl a nézõpontból érthetõ az éles kritika, mellyel Vajda Mihály Heller Ágnes újbaloldali korszakának egyik mûvét, a filozófiához intézett „vallomását" szedi atomjaira. Heller Ágnes „radikális filozófiájának" küldetése és konkrét feladatsora van. Mivel Vajda Mihály ezeket a feladatokat nem szakmabeliek számára is érthetõen foglalja össze, érdemes teljes terjedelmében idézni, hiszen így az olvasó közelebb kerül ahhoz a „rejtélyhez", hogy mi is a filozófus dolga (Heller Ágnes szerint):
„A filozófiának:
a) létre kell hoznia az igaz és a jó meglelt egységét megtestesítõ racionális utópiát, melynek álláspontjáról a társadalmi lét, azaz, ha a modernitásról beszélünk, az alá- és fölérendeltségi viszonyokon alapuló társadalom megkérdõjelezhetõ.
b) Meg kell alkotnia egy társadalomelméletet, melynek feladata, hogy három vonatkozásban is rákérdezzen a radikális utópia lehetõségeire.
– Ki kell dolgoznia egy radikális antropológiát, mely azt a kérdést teszi fel: képes-e az empirikus ember arra, hogy cselekvõen megvalósítsa a radikális utópia eszményeit.
– Meg kell teremtenie egy kritikai társadalomelméletet, mely azt vizsgálja, hogy a létezõ társadalom konkrét konfliktusai elvezethetnek-e a radikális utópia megvalósításához.
– Olyan történetfilozófiát kell megvalósítania, mely a történelem elemzésén át bizonyítja a radikális utópia megvalósulási lehetõségeit.
c) A radikális filozófiának egyfajta életfilozófiának is kell lennie, amenynyiben, mint minden filozófia, életformát kell hogy javasoljon.
d) Végül pedig elemeznie kell a cselekvés eszményi formáját, szembesítve azt azokkal az optimális lehetõségekkel, amelyeket a valóságosan létezõ társadalom a cselekvés számára kínál."
Vajda Mihály 1996-ban leszögezi: „Heller írásainak ismerõi tudják, hogy egész életmûve nem más, mint e nagyszabású program megvalósítása: a radikális utópia monumentális építményének megalkotása." A kritikus szerint azonban ezt a tevékenységet nem is kell kritizálni, mert önmagától hull hamvába, ha elfogadjuk: korunk filozófiájának nem az feladata, „hogy valamiféle elméleti építményt alkosson meg". Vajda Mihály bírálatában nem az „elragadó" részleteket kifogásolja, hanem az építmény egészének alapjait hiányolja. Amelyek nem Heller Ágnes gondolkodói renyhesége miatt nincsenek meg, hanem mert nem léteznek. (Sõt ezt a létezéshiányt magából a szövegbõl is kibontani véli.) Vajda Mihály a filozófia feladatát másban látja, mint az idézett feladatsor. „A filozófia feladata – írja –, hogy elbizonytalanítson bennünket, s így arra ösztönözzön, hogy próbáljunk meg együtt élni mindazokkal, akik más igazságokban hisznek." Késõbb még egyszerûbb megfogalmazásban: „A filozófia funkciója egyszerûen a gondolkodás iránti szükségletünk kielégítése."
Vajda Mihály Heller Ágnest idézi: „Homogén választ keresünk a »hogyan gondolkozzunk, hogyan cselekedjünk, és egyáltalában, a hogyan éljünk?« kérdésére, s ennek válasznak genuin filozófiai válasznak kell lennie. És ha igen nehéz is filozófusnak lenni, a filozófusnak kötelessége, hogy választ adjon ezekre a kérdésekre, vagy legalábbis, hogy mindent megtegyen azért, hogy megválaszolja õket: szuverén, autonóm választ kell adnia..." Erre Vajda Mihály így replikázik: Heller Ágnes „nem veszi észre, hogy egy ilyen válasz szükségképpen egyetemessé tesz valami olyasmit, ami szükségképpen partikuláris".
Vajda Mihály felfogása szerint: „Nincs valóban filozófiai válasz. A valóban filozófiai válasznak nem az igazat és a jót kell megtalálnia, hanem azt kell mondania, vigyázz, igazságod mellett rengeteg egyéb igazság is létezik; próbálj meg úgy gondolkodni, úgy cselekedni és általában úgy élni, hogy ezt szem elõtt tartod."
Igaza van Vajda Mihálynak Heller
Ágnes megítélésében? Az õ szellemében
azt mondhatom, ez egy álláspont, amely nem mellõzhetõ,
még akkor sem, ha a hatvanas és hetvenes évek fordulóján
írt mûrõl van szó. Ízelítõ
abból a többnyire kicsiny közösségek elõtt
folyó kritikai mûveletbõl, amellyel egy gondolati építmény
talapzata az európai racionalizmus szabályai szerint kikezdhetõ.
Korszakok, évgyûrûk
Heller Ágnes memoárja kísérletet tesz arra, hogy a sokáig közösségire és magánra szétszakított életet összeforrassza, bizonyítva, hogy a két szféra szembeállítása mesterkélt, és politikai divatokat szolgált. Erre az „összeforrasztásra" a gyermekkorban nincs szükség: a gyermek – ez a közfelfogás – életének ebben az idõszakában kizárólag „magánéletet" él, majd csak az egyházak, iskolák stb. szocializálják olyannyira, hogy élete következõ szakaszában képes lesz, ha nem is teljeskörûen használni, legalább felismerni a közéleti instanciákat. A gyermekkornak ez a szemlélete megfeledkezik arról, hogy már a család is a közélet része. Nemcsak „beszivárog" a közélet a családba, de szerepeket oszt, magatartásokat tanít. Heller Ágnes memoárjának gyermekkori fejezetei ezt a tételt tragikus túlzással igazolják. Az 1929-ben zsidó értelmiségi családban született lány számára a század legnagyobb szégyene, a holocaust közvetlen élmény: az életben maradásnak azzal a véletlenével, amelyre racionális magyarázat nincs.
A gyermekkor felidézésében Heller Ágnes egyébként a családi legendáriumot „dolgozza fel", és az emlékezés igen mély kútjába való lemerüléssel azt bizonyítja, hogy memóriája különösen jól mûködik. S fel kell figyelni, hogy Heller Ágnes már a család bemutatásakor sem függeszti fel mai szemléletét. Finoman értékeli, hogy milyen volt az a zsidóság, melyben élete elsõ másfél évtizedét élte: „Ha csak az apám családjában nevelkedtem volna, azt se tudom, hogyan élnek a zsidók, milyenek a szokásaik. Vidám család volt, hajlamosak az örömre, a jókedvre. Az égvilágon semmit nem tartottak. Karácsony sem volt, hanuka se. Tipikus felvilágosult német–osztrák család, ahol az erkölcsi szabályok és az erkölcsi szolidaritás igen magas szinten áll. A tradicionális zsidóságtól a testvérek és a család összetartását örökölték. Az egyik a másikat támogatta, a pénzt sosem sajnálták egymástól: úgy érezték, ennek a nagy családnak össze kell tartania. Bennük a zsidó ethosz a zsidó vallás nélkül élt."
Heller Ágnes saját életét dramaturgként kezeli: „fejezetekben" látja, szituációkban és emberekben fejezi ki a memoárból kirajzolódó virtuális Bildungsromant. Egy ilyen típusú életrajz hatások sorozata, s a hatásoknak dinamikája van, felfelé és lefelé haladó szakasza, évgyûrûje. A Biciklizõ majom az elsõ legfontosabb hatáskisugárzót az Apában láttatja, ami nagy irodalmi hagyományba simul bele. Aztán – ez szintén normális történet – következett egy jelentõs tanáregyéniség, a matematika-fizika szakos Rieger Richárd, majd az elsõ nagy szerelem, Hermann István, aki elcipelte Heller Ágnest Lukács György egyik elõadására, s innen a történet a filozófia ege alatt folytatódik… Az egyéni élet nemzedéki történetté akkor válik, amikor Heller Ágnes beszámol „kattanásairól", amikor váltott, mert a külsõ körülmények tisztán, élesen mutatták addigi élete zsákutcáját. Ezek a „kattanások": 1956, 1962, 1967, 1968, 1979, 1984, 1991, 1994. Egyesek jelentõsége kézenfekvõ, másoké magyarázatra szorul, míg vannak, melyek csak a magánmitológia keretei között értelmezhetõk. Például 1962. Heller Ágnes elsõ házasságának felbomlása. Ez ügyben egy kitûnõ literátori mondat ötlik az olvasó szemébe: „néha megvetést éreztem, és ez nem jó dolog egy szerelmi házasságban". Vagy 1994. Fehér Ferenc halála. Valamit megcsillant abból, amit a filozófia „hasznának" vélhetünk. A dolgok szentimentalizmustól mentes szemlélete mondatja Heller Ágnessel, hogy férje halála 1994. június 16-án „szerencsés" volt: „Úgy halt meg, hogy boldog volt. Ismerve Feri melankolikus természetét, egy fél év múlva mindenben csalódott lett volna. Kétségbe lett volna esve. Jó idõben meghalni – ehhez is tehetség kell." (A „megfelelõ idõben" bekövetkezõ halál Heller Ágnes gondolkodásában elég mélyen gyökerezik. Király Istvánt is, akirõl jobb véleménye van, mint „illendõ" manapság, így parentálja el: „’89-ben, a fordulat elõtt halt meg. A saját szempontjából épp jókor." Valóban? A csalódásba nem kell feltétlenül belehalni.)
Magyarázatra szorul, mivel több mint harminc év után nem feltétlenül ugrik be mindenkinek, hogy 1967-ben milyen történelmi esemény okozott izgalmat. Nos, 1967. június 5-én magyar idõ szerint 6 órakor kitört a harmadik izraeli–arab háború, ismertebb nevén a „hatnapos háború". Ami identitáskérdést vetett fel. Ezt megelõzõen: „Az ember nem tagadta le, hogy zsidó, bár talán még az is elõfordult nálam – nem az, hogy letagadtam, hanem hogy tökéletesen kiment a fejembõl, hogy zsidó vagyok." De amikor fölrémlett a veszély, hogy Izraelt beszorítják a tengerbe, katartikus folyamat indult el: „Ekkor fedeztük fel, hogy mi zsidók – is – vagyunk." Vagy pontosabb („elméletibb") megfogalmazásban: „Izrael állam létének fontossága természetesen öszszefügg azzal, hogy zsidó vagyok. Akkor világosult meg bennem, hogy magyar zsidó vagyok. A kettõs identitás. Eddig vagy zsidó voltam, vagy magyar, avagy többnyire nemzetközi proletár, filozófus, nõ, de most a magyar zsidó kettõs identitása meghatározóvá vált számomra. Percig nem gondoltam már arra, hogy én valaha Izraelben éljek. Az ‘56-os érzésem szilárdan élt bennem, hogy ezekbe a budapesti falakba épült be a vérem, nekem itt a helyem. Nekem itt kell valamit csinálni – ott a nyelvet sem ismerem, a kultúrától idegen vagyok. De mégis: én nem Árpádtól, hanem Ábrahámtól származom. Tehát ott is van egy hazám, a szó misztikus értelemében. Nem a szó történelmi értelmében, mert történelmi értelemben nekem Magyarország a hazám, itt zajlott a történelmem, ami az egész magyar zsidóság története. De misztikus értelemben a bibliai föld a hazám, onnan származom, és ez alapot ad arra, hogy létezzen egy valóságos közösségi érzésem a világ egész zsidóságával, s hogy ezt a közösséget mindig vállaljam. Ha megkérdezik, szeretem-e a zsidókat, azt felelem: ez hülye kérdésfeltevés, mert egyiket igen, a másikat nem. A gyerekeimnek világossá tettem, hogy õk magyarok és zsidók. Ez olyan természetes, ahogy az sem vetõdik fel, hogy lány vagyok-e vagy fiú."
Nem csupán a magánmitológia
része Heller Ágnes és Fehér Ferenc kivándorlásának
története (1979: Ausztrália, 1984: New York), mivel
az események kezdõ lépcsõje az a korèulai
nyilatkozat volt (aláírói: Márkus Mária,
Heller Ágnes, Márkus György, Sós Vilmos és
Tordai Zádor), amely Csizmadia Ervin monográfiáját
(A magyar demokratikus ellenzék, T–Twins Kiadó, 1995) kísérõ
dokumentumgyûjtemény elsõ tétele, vagyis az
elsõ híradás az ellenzék ébredésérõl.
Ahogy a hazatelepülés sem. Az elsõ lehetséges
pillanatban Heller Ágnes érvényesítette „történelmi
értelemben" vett hazájával szemben érzett kötelességét.
Holocaust
Nem kétséges, hogy egy filozófus szakmai életrajza önmagában még akkor sem okoz izgalmat, ha az három földrészen zajlik. Az egyetemek, az elõadótermek és a diákok különbségei nem olyan nagyok, hogy az olvasó miattuk a körmét rágja le. A kollégák, a „nagy emberek" fölvonultatása egy idõ után szintén unalmassá válik. Az érdekességet természetesen mindvégig fenntartja, hogy a szerzõ (?) metszõ karakterrajzokat ad mai értelmiségi körökben talán még ismert olyan emberekrõl, mint Mátrai László, Kulcsár Kálmán, Szalai Sándor. De a külföldiek sem kerülik el az éles leírást. Herbert Marcuse például így lesz a memoárban neoprimitív, aki 1968 hullámhegyére kapaszkodott fel. A jellemzések hitelét fokozza, hogy Heller Ágnes Lukács Györgyrõl sem beszél felsõfokban. A közös nyaralások szerény körülmények közepette – ez bizony erõs csábítás a nagy ember hálósipkában való bemutatására. Heller Ágnes azonban a helyzettel nem él vissza. Mindössze két történettel érzékelteti, hogy ellentétben Fehér Ferenccel, akit az apakomplexus emelkedettsége fûzött Lukács Györgyhöz, õ a legkedvesebb tanítvány, nem-egyszer nyelvet is öltött a mesterre. Az egyik történet Lukács György étkezési szokását és nõellenes elfogultságát mutatja be: „Gyuri bácsi imádta a tésztát, gyûlölte a húst. Szerinte csak nõk esznek húst, mert a nõk vércsék." A másik történet a nyaralások közepette folyt végtelen filozófiai beszélgetések életidegenségét és Heller Ágnesnek Lukács Györgyhöz fûzõdõ szabad viszonyát jellemzi: „Meg is hülyítettem szegényt, mert állandóan filozofált. Ontológiáról beszélt. Azt mondta például: »a tehén kategóriákat eszik«. »Lukács elvtárs, a tehén nem kategóriát eszik, hanem füvet, ez nem ontológia, ez hegy, itt fekszik egy völgy, ez meg ház vagy szamár.« »Tudja, Ági, az én elmém már csak epifenomenon.« Elrontottam õt hülyéskedéseimmel. Aztán õ is hülyéskedett. Megtanulta, hogyha nyaralunk, nem lehetünk mindig okosak."
De az éles jellemképek sem biztosítanák a könyv folyamatos tartalmasságát, sõt még az õszinteségnek az a foka sem, amely a közszemlére kitett alany szexuális életének bizonyos vonatkozásait is felöleli. Nem, mert a kötet egy kérdést nem válaszol meg: hogyan „dolgozik" a filozófus. Egy hasonlat ugyan jelzi a problémát: míg a normális emberek a talpukon járnak, addig a filozófus lábujjhegyen, továbbá Heller Ágnes fontosnak tartja a gondolatok szóbeli kipróbálását (beszélgetés), de „mûhelytitokra" csak akkor bukkanunk, ha a memoárhoz hozzáolvassuk Heller Ágnes és Fehér Ferenc kilencvenes években született írásait (például az 1997-ben napvilágot látott Az idegen címû kötetet). Az esszék rendre „elõlegezik" Heller Ágnes legfontosabb gondola-
tait. Azokat, melyek – ahogy a köznyelv mondja – nem hagyják aludni. Ilyen legfõképpen a holocaust problémája. Az idegenben két tanulmány: a Lehet-e verset írni a holocaust után? és a Kertész Imre Sorstalanságát és három elõadását recenzeáló A holocaust mint kultúra reprezentálja Heller Ágnes gondolatait. Melyek mélyen rezonálnak csak irodalmi eszközökkel kimondható igazságokra. A filozófus meg tudja magyarázni a diktatúrákat, mert azok a történelmen belül vannak. Sõt az azonosságokat is fel tudja mutatni. Heller Ágnes szerint (Kertész Imrével egyetértve): „A Gulag egy politikai mítosz – a totális társadalom metaforája. S ennyiben a Gulag-metafora a nácizmust is magába foglalja – a holocaust kivételével. A Stauffenberg család kiirtása, a politikai ellenfelek megkínzása, bebörtönzése a hitleri Németországban is a Gulag-mítoszhoz
tartozik. Ez a politikai mítosz erõteljes, de nem bonyolult. A Gulagra küldték – többek között – azokat, akik másokat küldtek a Gulagra, akik viszont megint másokat küldtek vagy küldtek volna a Gulagra, ha elõbb nem õket küldik oda. A késõbbi DDR gyilkosok is koncentrációs táborokban senyvedtek, Kádár János is ült börtönben. A politikai szimbólumot fel kell fejteni, értelmezni, itt nem elég tudni és elgondolni. A holocaust azonban nem politikai szimbólum, nem politikai mítosz. Itt, hogy Kertészhez térjek vissza megint, a bûnösök vannak az egyik oldalon, az ártatlan áldozatok a másikon. A jó és a gonosz élesen kettéválik. Káin megöli Ábelt, Heródes kardélre hányatja a betlehemi újszülötteket. Ha ismerjük a történetet, már meg is értjük, ha gondolkozunk rajta, akkor tudjuk, mit tegyünk és mit ne tegyünk, mit szabad és mit tilos tennünk." A memoárból sem hiányoznak ezek a gondolatok. Bizonyos értelemben vezérfonalat adnak ahhoz a véletlenhez, amit egy életnek nevezünk. „Most jöttem rá – mondja az utolsó lapok egyikén Heller Ágnes –, hogy egész életemben Auschwitzot és a Gulagot akartam megérteni." Ez a törekvés azonban már azt is jelenti, hogy Heller Ágnest (és a „háttérben maradó" Kõbányai Jánost), mint „személyt" – a Biciklizõ majom alapján – elismerjük. Olyan értelemben, ahogy azt Heller Ágnes A szégyen hatalmában fogalmazta meg: „Egy személy mint személy elismerése attól függ, hogy ez a személy a társadalmi státusát szem elõtt tartó társadalmi elõírások szerint különbséget képes tenni jó és gonosz, igaz és hamis és hasonlók között. [...] Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egy személy személyként, és nem egy partikuláris társadalmi csoport tagjaként való feltétlen elismerése a modernitás alapvetõ teljesítménye. Bizonyos értékek univerzálissá válása és a demokrácia éppen ezen a teljesítményen nyugszik."
Úgy van. A Biciklizõ majom „elmondása" és megjelentetése csak demokratikus közegben lehetséges. Amikor természetes, hogy személyek, események megítélésében nem köti az emlékezõt az „uralkodó ideológia" terrorja vagy az egyívásúak zsiványbecsülete. Amikor a személyiség iránt „egyéb megfontolások" és lelkiismeret-furdalás nélkül tiszteletet érezhetünk.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu