E kísérleteket – véleményem szerint – nem koronázta siker. Ismételten megbizonyosodhatunk arról, hogy a monisztikus hitegetések fátyla alatt a test-lélek kettõsségének kérdése rejlik.
A pluralizmus és a 3. Világ
De nemcsak monisztikus, hanem pluralisztikus eltérések is vannak. Ezt világosan tanúsítja a politeizmus, sõt annak monoteisztikus és ateisztikus változatai is. Mégis kétlem, hogy a világ különbözõ vallásos értelmezései csakugyan alternatívát kínálnak-e a test-lélek kettõsségének kérdésére. Hiszen ott az istenek – számuktól függetlenül – vagy halhatatlan testben lakozó szellemek, vagy tiszta szellemek, szemben az emberrel.
Akadtak filozófusok, akik valódi pluralizmust hirdettek: azt állították, hogy létezik egy harmadik világ, túl testen és lelken, túl fizikai objektumokon és tudatfolyamatokon. Így gondolta Platón, így gondolták a sztoikusok és néhány újkori gondolkodó, mint Leibniz, Bolzano és Frege (de nem így gondolta Hegel, aki erõs monisztikus tendenciákat mutat).
Platón Formáinak vagy Eszméinek világa nem a tudat vagy tudattartalmak világa, hanem logikai tartalmak objektív, öntörvényû világa. Egyenrangúan létezik a fizikai tárgyak és a tudat világa mellett: ez egy harmadik, objektív és öntörvényû világ. Nos, én is a három Világ pluralisztikus filozófiáját vallom, noha nem vagyok sem Platón, sem Hegel követõje.
E filozófia értelmében világunk legalább három különbözõ részbõl áll; vagy úgy is mondhatjuk: három világ létezik. Az elsõ a fizikai világ vagy a fizikai állapotok világa; a második a tudat világa vagy a szellemi állapotok világa; a harmadik pedig az eszmék világa objektív értelemben. Ez az elméletek világa önmagában, az érvek világa önmagában, a problémák és problémahelyzetek világa önmagában. Én ezt a három Világot – Sir John Eccles tanácsára – „l. Világ"-nak, „2. Világ"-nak és „3. Világ"-nak neveztem el.
E pluralisztikus filozófia egyik alapvetõ kérdése a három Világ közötti kapcsolatokra vonatkozik.
A három Világ úgy viszonylik egymáshoz, hogy az 1. és 2. Világ kölcsönhatásban állhatnak; nem kevésbé a 2. és 3. Világ. Ez azt jelenti, hogy a 2. Világ, a szubjektív vagy személyes élmények világa mindkét másikkal kölcsönhatásra léphet. Az 1. Világ és a 3. Világ közvetlenül nem érintkezhetnek egymással, csak a 2. Világ, a szubjektív vagy személyes élmények révén.
Fontosnak tûnik, hogy a három Világ kapcsolatai ily módon leírhatók; a 2. Világ tehát a közvetítõ szerepét játssza az 1. és a 3. Világ között.
A sztoikusok vették észre elõször a lényeges különbséget a 3. világi és objektív-logikai közléstartalmak és azon tárgyak között, amelyekrõl beszélünk.
E tárgyak mindhárom Világhoz tartozhatnak: elõször is beszélhetünk a fizikai világról – a fizikai tárgyakról vagy fizikai állapotokról; aztán beszélhetünk lelkiállapotokról, idetartozik elméleteink értelmezése is; harmadszor beszélhetünk elméleteink logikai tartalmáról – például az aritmetikai tételekrõl –, és különösen azoknak helyességérõl és tévességérõl.
Fontos mozzanat, hogy a sztoikusok a platóni Ideákról szóló 3. Világ-elméletet kiterjesztették az elméletekre és logikai tételekre. Továbbá más harmadik világi objektumokat is bevezettek; ilyenek pl. a problémák, érvek, vizsgálódások; aztán megkülönböztettek ilyen objektumokat: parancsok, figyelmeztetések, kérések, szerzõdések és elbeszélések. Különbséget tettek a személyes õszinteség vagy igazság állapota és az elméletek vagy tételek objektív igazsága között is – olyan elméleteket vagy tételeket értve ezen, amelyek az „objektív módon igaz" harmadik világi predikátuma alá tartoznak.
Nos, szeretném megkülönböztetni a filozófusok két csoportját.
Az elsõ csoport – Platón is – elfogadja az öntörvényû 3. Világot, s azt emberfelettinek, tehát isteninek és öröknek nyilvánítja.
A második csoport – például Locke vagy Mill vagy Dilthey – utal arra, hogy a nyelv, valamint az, amit a nyelv „kifejez" vagy „közöl": emberi mû. Ezért ezek a filozófusok a nyelvet és minden nyelvi megnyilatkozást az elsõ két Világhoz tartozónak ítélnek; és elvetik a 3. Világ létezését. Fölöttébb érdekes, hogy a szellemtörténészek s fõleg a kultúrtörténészek zöme ahhoz a csoporthoz tartozik, amelyik tagadja a 3. Világ létezését.
Az elsõ csoport, Platón követõinek csoportja azt hangoztatta, hogy vannak örök igazságok: egy világosan megfogalmazott mondat vagy helytálló vagy téves; mégpedig idõtlen értelemben. Ez a tény döntõnek tûnik: az örök igazságoknak létezniük kellett már az ember születése elõtt; tehát nem származhatnak tõlünk.
A második csoport filozófusai mindannyian azt hirdetik, hogy az örök igazságok nem származhatnak tõlünk; csak éppen õk ebbõl arra következtetnek, hogy örök igazságok nincsenek.
Azt hiszem, lehetséges olyan álláspontot kialakítani, amely eltér mindkét csoport véleményétõl. Én azt javaslom, fogadjuk el a 3. Világ valóságos létezését s fõleg öntörvényûségét – tehát az emberi önkénytõl való függetlenségét –, de egyúttal ismerjük el, hogy a 3. Világ eredetileg az emberi tevékenység termékeként keletkezett. Elismerhetjük, hogy a 3. Világ emberi mû, s egyszersmind emberfeletti, egy teljesen világos értelemben.
Hogy a 3. Világ nem fikció, hanem „valóságosan" létezik, azt akkor látjuk, ha meggondoljuk, milyen roppant hatással van – a 2. Világ közvetítése révén – az 1. Világra. Gondoljunk csak arra, milyen erõsen hat az elektromos erõátvitel elmélete vagy az atomelmélet szervetlen vagy szerves fizikai világunkra; vagy gondoljunk arra, milyen erõsen hatnak a gazdasági elméletek arra a döntésünkre, hogyan építsünk meg egy hajót vagy egy repülõteret.
Az itt javasolt álláspont azt mondja, hogy a 3. Világ – az emberi nyelvhez hasonlóan – emberi mû; ahogyan a méz a méhek mûve. Miként a nyelv (s gyaníthatólag a méz), úgy a 3. Világ is emberi (vagy állati) tevékenységek szándéktalan és nem tervezett mellékterméke.
Vessünk egy pillantást például a számelméletre. Én – Kroneckerrel ellentétben – emberi mûnek tekintem az egész számok sorozatát. Ez a sorozat az emberi nyelv és az emberi gondolkodás terméke. Mégis: végtelenül sok egész szám létezik, és ennélfogva sokkal – végtelenül sokkal – több, mint amennyit ember valaha is kimondott vagy egy számítógép felhasználhatott. És végtelenül sok helytálló egyenlet létezik e számok között, és végtelenül sok téves egyenlet – több, mint amennyit mi az „igaz" vagy „téves" megjelöléssel lefedhetünk. És mindezek a 3. Világ lakói, objektumai.
De ennél még fontosabb, hogy a természetes számok sorában – szándéktalan melléktermékként – új és váratlan problémák merülnek fel; például a prímszámok elméletének megoldatlan problémái (ilyen a goldbachi feltevés is). Ezek a problémák nyilvánvalóan öntörvényûek. Függetlenek tõlünk, mi csak fölfedezzük õket. De – felfedezetlenül – léteznek már azelõtt is, hogy fölfedeztük volna õket. És e megoldatlan problémák közt léteznek olyanok is, amelyek megoldhatatlanok.
Abbeli fáradozásunkban, hogy különféle problémákat megoldjunk, új elméleteket állítunk fel. Ezek az elméletek a mi mûveink: kritikai és teremtõ gondolkodásunk eredményei. De hogy ezek az elméletek (például a goldbachi feltevés) helytállóak-e vagy tévesek, ez nem tõlünk függ. És minden új elméletbõl új, szándéktalan és nem sejtett problémák fakadnak – öntörvényû problémák, amelyeket képesek vagyunk felfedezni.
Ez magyarázza, miért lehetséges az, hogy a 3. Világ genetikailag a mi mûvünk, noha más értelemben – legalábbis részben – öntörvényû. Ez magyarázza azt is, miért lehetséges, hogy képesek vagyunk hatást gyakorolni a 3. Világra; hogy képesek vagyunk hozzájárulni a 3. Világhoz; hogy képesek vagyunk befolyásolni gyarapodását, bárha nincs ember, aki ennek a Világnak akár csak legparányibb zugát is maradéktalanul áttekinthetné szellemileg. Mindannyian hozzájárulunk a 3. Világ gyarapodásához, habár mindegyikünk hozzájárulása elenyészõen csekély. Mindannyian megpróbáljuk fölfogni a 3. Világot, s nem tudunk élni anélkül, hogy ne állnánk vele kölcsönhatásban, hiszen mindannyian használjuk a nyelvet.
A 3. Világ nem csupán minden egyes ember fölfogóképességét haladja meg, hanem meghaladja az összes ember fölfogóképességét is, mégpedig élesen megragadható értelemben.1 Szellemi gyarapodásunkra (s ennélfogva saját gyarapodására) való befolyása még nagyobb és fontosabb, mint a mi ugyancsak teremtõ befolyásunk õrá. Ugyanis az ember csaknem minden szellemi gyarapodása visszacsatolás eredménye: saját intellektuális gyarapodásunk, valamint a 3. Világ gyarapodása is onnan származik, hogy megoldatlan problémák megoldási kísérletekre sarkallnak minket; s mivel sok probléma örökre megoldatlan és felfedezetlen marad, soha nem fogunk kifogyni az alkalomból a kritikai és teremtõ hatásgyakorlásra, noha – vagy éppen: mert – a 3. Világ öntörvényû.
A megértés, különösen a történeti megértés problémája
Föl kellett sorakoztatnom itt néhány érvet, amelyek magyarázzák és megerõsítik az öntörvényû 3. Világ létezésérõl szóló tételemet, ugyanis az a célom, hogy mindezt alkalmazzam az úgynevezett megértés problémájára. Ezt a problémát a szellemtörténészek régóta egyik központi problémájuknak tekintik.
Tételem röviden a következõ: a szellemtudományok fõ feladata olyan dolgok megértése, amelyek a 3. Világhoz tartoznak. Úgy tûnik, ez a tétel szöges ellentétben áll azzal a dogmával, amelyet csaknem minden szellemtörténész s fõleg a történészek zöme alapvetõen fontosnak tart; és leginkább azok, akiknek fõ-fõ célja a megértés. A dogma, amelyre utalok, így hangzik: a megértés objektumai (mint az emberi cselekvés termékei) a 2. Világhoz tartoznak, s ennélfogva elsõsorban a pszichológia (valamint a szociálpszichológia) eszközeivel megérthetõk és megmagyarázhatók.
Nos, egyáltalán nem vitatom, hogy a megértés aktusának vagy folyamatának van egy bizonyos szubjektív vagy személyes vagy lélektani összetevõje. Az aktust azonban meg kell különböztetnünk többé-kevésbé sikeres eredményétõl: az esetleg csupán átmeneti eredménytõl, a kiteljesedett megértéstõl, az értelmezéstõl, amelyet létrehozunk kísérletképpen, s amelyet örökké helyesbíthetünk.
Az értelmezést tekinthetjük a második világi aktus harmadik világi termékének, de tekinthetjük szubjektív aktusnak is. De még ha szubjektív aktusnak tekintjük is, ennek az aktusnak minden esetben van harmadik világi objektuma is. Az a véleményem, hogy ez a belátás kardinális jelentõségû. Az értelmezés – mint harmadik világi objektum – mindig elmélet. Vegyünk szemügyre például egy történeti értelmezést, egy történelmi magyarázatot: azt megerõsíthetjük érvek sorával, hitelesíthetjük dokumentumokkal, írásos emlékekkel és más történeti bizonyítékokkal. Tehát az értelmezés elméletnek bizonyul, és – mint minden elmélet – más elméletekben és harmadik világi objektumokban gyökerezik. Továbbá keletkezik egy harmadik világi probléma is: az értelmezés ismereti értékének és megértési értékének problémája.
Sõt azt mondhatjuk: még a megértés szubjektív aktusát is csak harmadik-világi objektumokhoz való kapcsolatában érthetjük meg. Én ugyanis a megértés szubjektív aktusáról a következõket állítom:
1. minden ilyen aktus a 3. Világban gyökerezik;
2. szinte minden fontosabb megjegyzés, amelyet egy ilyen aktusról tehetünk, abban áll, hogy fölmutatjuk harmadik világi objektumokhoz való viszonyát; s végül
3. egy ilyen aktus lényege semmi más, mint hogy megmutassa: a harmadik világi objektumokat ugyanúgy kezeljük, mint a fizikai tárgyakat.
Egy példa a történeti megértésre objektív értelemben
Mindez érvényes különösen a történeti megértésre. A történeti megértés legfõbb célja egy történeti problémahelyzet feltételezett rekonstrukciója.
Ezt a tételemet néhány (szükségképpen rövid) történeti megjegyzés segítségével szeretném szemléltetni; Galilei árapály-elméletérõl van szó. Ez az elmélet „elhibázottnak" bizonyult (mivel tagadja a hold befolyását az árapályra); Galileit még a mi korunkban is megtámadták (Arthur Koestler) azért, mert makacsul ragaszkodott egy ilyen szemlátomást téves elmélethez.
Galilei elmélete – dióhéjban – azt állítja, hogy az árapály gyorsulások következménye, azok pedig a Föld mozgásának következményei. Ha ugyanis az egyenletes sebességgel forgó Föld a Nap körül köröz, akkor egy olyan felületi pont sebessége, amely a Naptól távolabb esõ féltekén fekszik, gyorsabb, mint ugyanennek a pontnak a sebessége, ha az a Naphoz közelebb esõ féltekén található. (Mert ha P-vel jelöljük a Föld pályasebességét és R-rel egy egyenlítõi pont forgási sebességét, akkor e pont sebessége éjfélkor P+R, délben pedig P–R.) A sebességváltozások azt jelentik, hogy szükségszerûen periodikus lassulások és gyorsulások váltogatják egymást. Egy vízmedence periodikus lassulásai és gyorsulásai pedig – mondja Galilei – az ár és az apály jelenségét idézik elõ. (Galilei elmélete megvesztegetõ, de ebben a formában téves: az állandó forgási sebességeken – tehát a centripetális sebességeken – kívül, amelyek akkor is fellépnek, ha P nullával egyenlõ, további gyorsulások nem lépnek fel, tehát különösen nem lépnek fel periodikus gyorsulások.)2
Nos, mit tehetünk azért, hogy elmélyítsük ennek az oly gyakran félreértett elméletnek történeti megértését? Úgy gondolom, az elsõ és legfontosabb lépés, hogy azt kérdezzük: Mi volt az a harmadik világi probléma, amelyet Galilei elméletével igyekezett megoldani? És mi volt az a helyzet, amelyben a probléma felmerült, mi volt a logikai problémahelyzet?
A probléma egyszerûen az volt, hogy meg kellett magyarázni az árapály kérdését. A problémahelyzet azonban nem ilyen egyszerû. Világos, hogy Galilei az iránt, amit én itt az imént problémának neveztem, közvetlenül egyáltalán nem érdeklõdött. Õt ugyanis egy egészen másféle probléma vezette az árapály kérdéséhez: nevezetesen a Föld mozgásának problémája, a kopernikuszi elmélet helyességének vagy tévességének problémája. Galilei azt remélte, hogy egy sikeres árapály-elmélet döntõ érvet szolgáltat majd számára, a kopernikuszi földmozgás tételét megerõsítendõ.
Amit problémahelyzetnek nevezek, az tehát igen összetett dolognak bizonyul: a problémahelyzet magába foglalja az árapály-kérdést, de a kopernikuszi elmélet próbakövének speciális szerepében. Csakhogy még ez sem elegendõ Galilei problémahelyzetének megértéséhez.
Galileit – mint igazi kozmológust és elméleti tudóst – eredetileg a kopernikuszi alapgondolatnak az a hihetetlen merészsége és egyszerûsége ragadta meg, hogy a Föld – más bolygókhoz hasonlóan – bizonyos értelemben a Nap holdja.
E merész gondolat magyarázó erejét nehéz túlbecsülni; és amikor Galilei teleszkópjában felfedezte a Jupiter-holdakat s felismerte bennük a kopernikuszi naprendszer miniatûr modelljét, megtalálta e merész és szinte apriorisztikus gondolat tapasztalati bizonyítékát. Még egy jóslat vizsgálatára is módja nyílott; s a próbatételt siker koronázta. A kopernikuszi elmélet ugyanis megjósolta, hogy a belsõ bolygók szükségszerûen fázisokkal rendelkeznek (a hold-fázisokhoz hasonlóan); és Galilei valóban fölfedezte a Vénusz fázisait.
A kopernikuszi elmélet lényegében geometriai-kozmológiai modell volt, geometrikus (és kinematikus) eszközökkel megszerkesztve. De Galilei fizikus volt. Tudta, hogy végsõ soron itt mechanikai-fizikális magyarázatról van szó; és csakugyan megtalálta e magyarázat néhány fontos elemét, különösen a tehetetlenségi törvényt és a (rotációs) körmozgásra vonatkozó energia megmaradási törvényt.
Galilei megpróbált megelégedni e két törvénnyel (melyeket õ bizonyára egy törvénynek vélt), noha tisztában volt azzal, hogy fizikai tudása hiányos. És módszertanilag teljesen igaza volt; hiszen csak akkor remélhetjük, hogy tanulunk hibákkal terhes elméleteink gyöngeségeibõl, ha megkíséreljük teljesítõképességük legszélsõ határáig kihasználni ezeket az elméleteket.
Ez magyarázza, miért ragaszkodott Galilei a körmozgás feltevéséhez (noha ismerte Kepler írásait); és eljárása igazolható volt. Gyakran hangoztatják, hogy elleplezte a kopernikuszi körök nehézségeit s hogy megengedhetetlen módon leegyszerûsítette a kopernikuszi elméletet; és hogy el kellett volna fogadnia Kepler törvényeit. Csakhogy mindez az ellenvetés a történeti megértés hiányára és a harmadik világi problémahelyzet elemzésének hibáira vall. Galileinek teljesen igaza volt, amikor merész leegyszerûsítésekkel dolgozott: Kepler ellipszisei ugyanilyen merész leegyszerûsítések voltak; csak éppen Keplernek szerencséje volt, hogy az õ leegyszerûsítéseit késõbb Newton a két-test-elmélet próbaköveként alkalmazta és ezzel megmagyarázta.
De vajon Galilei – árápály-elméletében – miért tagadta a hold befolyását? Ez a kérdés a problémahelyzet fölöttébb fontos összetevõjéhez vezet. Elõször is: Galilei ellenezte az asztrológiát, amely isteneknek nyilvánítja a bolygókat; ebben az értelemben fölvilágosító volt és ellensége Kepler asztrológiájának; habár egyébként csodálta Keplert.3 Másodszor: õ a rotációs körmozgás mechanikai megmaradási törvényével dolgozott, és az szemlátomást kizárja a bolygóközi befolyásolás lehetõségét. Módszertanilag kétségtelenül helyesen járt el, amikor komoly kísérletet tett arra, hogy ezen a szûk bázison magyarázza meg az árapály jelenségét; e kísérlet nélkül soha nem tudhattuk volna meg, hogy ez a magyarázati bázis túl szûk, s hogy egy további eszmét kell bevezetni, nevezetesen Newton vonzástörvényét és távhatás-elvét; egy olyan eszmét, amely szinte asztrológiai eredetû volt, és fölvilágosítók és fölvilágosultak (maga Newton is) egyaránt okkultnak kellett hogy tekintsék.
Galilei problémahelyzetének elemzése ily módon racionálisan megmagyarázza Galilei eljárását; mégpedig több olyan ponton, ahol különbözõ történészek megtámadták õt; és hozzásegít Galilei helyzetének jobb megértéséhez. És ezzel fölöslegessé válnak olyan pszichológiai magyarázatok, mint: becsvágy, féltékenység, hírhajhászás, veszekedhetnék, rögeszméktõl való „megszállottság".
És ugyanígy fölöslegessé válik az is, hogy „dogmatikusnak" bélyegezzük Galilei ragaszkodását a körmozgás gondolatához, vagy hogy a „titokzatos körmozgást" (Dilthey) mint archetipikus eszmét bevezessük és lélektani mesterkedésekbe bonyolódjunk. Galilei ugyanis teljesen helyesen járt el, amikor megpróbált megragadni a rotációs mozgás energiamegmaradásának tételénél. (Dinamika akkor még nem is létezett.)
Általánosítás
A pszichológiai magyarázati elvek helyére tehát harmadik világi és fõleg logikai meggondolások lépnek, s ez tanúsítja, hogy történeti megértésünk gyarapodott.
A történeti megértésnek és magyarázatnak ez a harmadik világi módszere minden történeti problémára alkalmazható; én ezt „a helyzetelemzés módszerének" (vagy „helyzetlogikának") neveztem.4 Olyan módszer ez, amely – ahol csak lehetséges – mindenütt harmadik világi, mégpedig javarészt logikai kapcsolatokkal helyettesíti a pszichológiai magyarázatokat, s ezeket tekinti a történeti megértés és magyarázat alapjának; ideértve azokat az elméleteket és feltevéseket is, amelyekbõl a cselekvõ személyek kiindulnak.
A tételt, amelyet itt szerettem volna
elõterjeszteni, befejezésül hadd foglaljam össze
a következõképpen: A megértés elméletének
fel kell adnia pszichologizáló módszerét, és
a 3. Világ elméletére kell építenie.5
BÁTHORI CSABA fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu