Bodo Kirchhoff

A lyuk

Az alábbi történet színigaz: nemrég játszódott le a Garda-tónál, amelyet talán ismernek, vagy ismerni vélnek. Jómagam régóta ismerem ezt a tavat, és egyelõre csak annyit kívánnék közölni jellemzéséül, hogy nagy. És hogy mély.

A tó tehát nagy és mély; újra meg újra felrémlik elõttem, milyen is volna üresen, mint hosszan elnyúló, fekete hasadék. Mihelyt a júliusi kánikulában a víz tükre apadni kezd, felfedve az elsõ, mohalepte sziklákat, aggódás fog el: ha nem jön esõ, az én tavam, hogy úgy mondjam, még põrén lesz kénytelen itt állni a világ elõtt – olyan aggódás ébred bennem, mint amikor kialvatlannak látok egy szeretett arcot: felsejlenek léténél maradandóbb koponyájának körvonalai, s én becsukom a szemem.

Egy tavat archoz hasonlítani szerintem jogos. Hónapszám élve az (arctalan) városban, lassanként betölt a tóhoz vezetõ út. Ez az út már maga az öröm ígérete, és az se baj, ha hosszú, és magamban elátkozom azokat az útitársakat, akik nem repesnek máris velem együtt, így például e történet két szereplõjét: a csendes átkokból most egynémely megfogant... Ha délelõtt tíz elõtt indulok, estére megérkezem; mögöttem kilencórás utazás az autópályán, már csak pár perc és megpillantom a tavat – boldogító, ahogy mindig ugyanúgy ott fekszik a hegyek és dombok között. Többet ennél kívánni nem lehet.

Mély lélegzetet veszek, mert az én szememben a tó is lélegzik. Ez már március elején, az elsõ meleg napon feltûnik. Kísérteties, ahogy megül a pára az egész víztükör felett, az állandóan változó tájkép vízcseppbilliárdokból áll. Dél felé tekintve a tó ilyenkor tengerré tágul, de én mindig tudom: a látóhatáron túl vége a víznek. A tó a távolban bezárul, s ez megnyugtat (míg a tengerhez könnyen társulhat az elveszettség képzete – annak nem tudom átadni magam, a tenger nyomasztó látvány). A tó távlatai, a benne szunnyadó erõ határok közé van szorítva, nagyszerûségét szemlélve sohasem vesztem el az eszemet. Legfeljebb kissé mélabús leszek, de hát ez természetes, engem nem is zavar (ellentétben a két, átkokkal illetett, bánatos hírességgel, akikrõl éppen mesélni készülök).

Vannak olyan órák a tónál, júniusban vagy akár szeptemberben, amelyekben úgy félem az idõ múlását, mint egy aggastyán, akit kiültettek az erkélyre napozni. Fájdalmasan érint már a kora és a késõ délelõtt közötti váltás is, a Monte Baldo gerince fölött hirtelen felfénylõ elsõ napsugaraktól kezdve, amelyek még egyértelmûen jótékonyak, mert fényt és meleget hoznak, a sekély vízbe csalják a halakat, ahol azok árnyszerûen cikáznak ide-oda – addig a pillanatig, amelyben megszólalnak a kabócák, én pedig, könyvvel a kezemben, árnyékos helyet keresek magamnak. Ez az az óra, amelyben a tó szépsége félelemmel tölt el mindenkit, még azt is, aki bizalmas viszonyban van vele.

A társaságát keresõk közül alig van olyan, aki fejet hajt elõtte. A legtöbben – nem tudni, miért – meg akarnak mérkõzni a tóval. Hegymeredélyek közé szorított, északi végében a hol errõl, hol arról lecsapó szélrohamokkal mérik össze erejüket, délen pedig a tágasságával, melyet illik szédítõ iramban birtokba venni. Lenn délen az egyre jobban kinyíló, a pára miatt látszólag végtelen, szélcsendes idõben szinte flegmatikusan nyugodt víztükör egyeseknek még elviselhetetlenebb, mint a huzatos, gyakran felhõkbe burkolt északi rész. Én sem egyiket, sem másikat nem kedvelem.

Számomra a tó ott a legvonzóbb, ahol épp csak kezdõdik a délies kitárulkozás, ahol a magashegység fokozatosan leereszkedvén, egy-egy meredek hegyoldalban, hosszan elnyúló dombvonulatban ér véget, de szõlõket még nem látni: a sziklák éles körvonalait rég felváltotta már az olajfák irritáló, ezüstös remegése, ám lényegük más alakban késõbb újra felbukkan: ciprusok szigorú kontúrjai kísérik kétoldalt a tó széttartó partjait, a botanika felnyújtott ujjaival teremtve meg saját tájegységüket, olyan tájat, amelyben elmosódik a határ szigor és lágyság, ébrenlét és álom között, s amelynek különösen a nyugati parton van átmeneti jellege, ez pedig régóta gyakorol vonzerõt a szellem embereire, Dantéra, akit a politika szorongatott, Goethére, aki a maga Itáliáját kereste, D. H. Lawrence-re, aki magánéleti gondjaitól és D’Annunzióra, aki a világ elõl menekült. Világosan körvonalazott, mégis lebegõ ez a táj s szinte veszélyesen ellenállhatatlan, veszélyes, mert mohón gyûjti, tömöríti magába a szépséget, ami a végén már-már fojtogatóvá sûrûsödik, különösen augusztusi éjjeleken, amikor a gondolatnál is sebesebben hullanak a csillagok, a hold nyugtalanítóan vörös, a távoli villámlás éjszakáról éjszakára hevesebb, s a nagy, selymesen zizzenõ lepkék halálra vannak ítélve, akár a nyár; ez a tömörített szépség óhatatlanul eszünkbe juttatja a maga ellentétét: milyen az, mindettõl megfosztva lenni, milyen az, meghalni.

A tó pompája egyébként semmi különös, nem több, mint egy intim viszony, amely egy hajdani tenger mészkõüledékébe vájt hasadék fölött jött létre. A lerakódott csontvázak milliárdjai hegységgé gyûrõdtek fel, a többit elintézte egy gleccser. Hatalmas jégtömbök vájták a hasadékot a hegyek között, a színjáték századokig tartott, holott nem is volt közönsége; arra kell következtetnünk, hogy a szülés embertelen körülmények között zajlott. Talán nincs is mélyebb tó Európában; a hasadék közepén, a koromsötét tófenéken õsidõk óta mozdulatlan ugyanaz a víztömeg; ott még megõrzõdött valami a halálos kezdetek korából. Háromszáznegyvenhat méterrel fölötte ringott csónakunk, s benne mi, meztelenül.
 
 

Hármasban voltunk, egy filmrendezõ és egy filmszínésznõ – õk voltak az úton elátkozott, bánatos hírességek – meg én. Puha mûanyagból készült, felfújható csónakunk igen kicsi volt, a beléje zárt levegõ biztosan tartott a víz színén bennünket: három felnõtt embert és egy hat lóerõs motort.

Painál szeltük át a tavat, Gardone irányában, tehát nem a legrövidebb úton, hanem ferdén – ez jó tizenöt kilométer az olajfaerdõkkel borított, meredek keleti part és a túlsó között, ahol a rideg sziklafalak alatti teraszokon öreg citromfák sorakoznak; csak a szélhatártól valamivel délebbre, Torri magasságában tetszik úgy, hogy a hegyi világnak végképp kimerültek a tartalékai, utolsó nyúlványai, rajtuk a ciprussorokkal (a távolból inkább apró madártollaknak látszanak, semmint feltartott ujjaknak) már a Veronese-féle dimbes-dombos tájba mennek át. A napsütés nem volt égetõ, a túlpart felett pára úszott; néha felsikoltott egy sirály. Sajnos, azt kell mondanom, hogy igazi káprázatos, Garda-tói nap volt.

Itt kívánom megemlíteni, hogy a tónak nem mindig volt ez a neve; a régit Olaszország egyesítésének hevében vették el tõle, mintha illetlennek találták volna. Assisi Szent Ferenc számára (aki meghonosította itt a citromfákat) ez még a Lacus Benacus volt, és így hívta késõbb Dante is; azóta volt ez Benacus-tó, hogy kiérdemesült római legionáriusok öregségükre némi földet kaptak a partján, és nem szándékozom elhallgatni: nekem is van ott földbirtokom, szerény méretû, ám fejedelmi fekvésû, egyébként nem állami kegyként, sem idõ elõtti örökségként jutott osztályrészemül, hanem egész közönséges módon szereztem. Játékfilmekhez írtam és írok forgatókönyveket, évrõl évre félbeszakítva nagy lélegzetû regényem írását; ez a kis történet van hivatva arra, hogy visszavezessen a hosszabb mûhöz, amely a Garda-tónál kezdõdik és ott is ér véget.
 
 

Levegõvel töltött csónakunknak volt egy sajátossága, amit egy éjszakai vihar meg a kikötõ egyik kiálló gerendája együttesen okozott: ujjnyi vastag lyuk volt oldalt a farán, a lyukat pedig több, úgy emlékszem, négy- vagy ötrétegû tapasz fedte, ami nem változtatott azon, hogy – amikor a szinte mozdulatlan vízen himbálóztunk a délutáni szieszta idején – egyfolytában halljunk valami magas, szúnyogdöngicsélés-szerû hangot a lyuk felõl, vagy pedig, hogy a csónak helyzetétõl függõen, parányi buborékok jelenjenek meg a tapasz környékén, ha az víz alá került, ám ez a tény semmiképp sem volt veszélyesnek mondható, tekintve, hogy igen csekély levegõmennyiség távozott a két nagy üreg közül – csupán – az egyikbõl, ez pusztán annyit jelentett, hogy a lyuk nincs tökéletesen lezárva, nincs maradéktalanul eltüntetve, vagyis – akárhogy csûrjük-csavarjuk – mégiscsak létezik, ám épp ez a tény, aminek nem sok köze volt a levegõszivárgás és a biztonságos csónakázás tényeihez, pontosan ez a tény vált egyikünk, a színésznõ számára elviselhetetlenné. Mintha egész idõ alatt máson sem járt volna az esze, hirtelen odakiáltotta, hogy õ bizony nem várja meg, amíg az üregben lévõ nyomás, ahogy õ mondta, felnyomja a legalsó tapaszt és vele együtt a többit is, és kapta a kést, amelylyel háromfelé vágtunk egy salami picantét, hegyét a tapaszrétegek alá vájta

– szótlanul, mintha ebben állapodtunk volna meg –, kissé megemelte a tapaszokat, aztán egyetlen, ijesztõen könnyed mozdulattal mind a négyet vagy ötöt lerántotta.

A tó vagy a két tópart csendjén – már középtájon járhattunk – ez ebben a percben mit sem változtatott. A tónak úgyszólván mindegy volt, hogy csónakunk a felszínén himbálózik-e, avagy elmerül benne – errõl mellesleg egy tévéfilm jut eszembe, az év elején láttam. A sok tekintetben dicséretes, meglepõ, új ismeretekkel szolgáló film tárgyalta többek között a tó ellen elkövetett bûnöket is (például a motorcsónakok használatát), és vissza-visszatérõ motívumként, ki nem mondottan is azt sugallta: legyen a tó csak azoké, akik már jóval régebben (vagyis még idõben) szereztek ott maguknak egy öreg házat és azt féltõ gonddal restaurálták, vagy azoké, akik a pénzükön akár ma vesznek egy eredeti, régi villát, amelyet aztán féltõ gonddal (miért, lehet másképp is?) karbantartanak; mostantól viszont és a jövõben is kíméljék a tavat mindazok, akiknek (a tó színvonalas és patinás környezetéhez, valamint gazdag történelméhez és ritka szépségéhez képest) szerények az anyagi lehetõségeik, minek következtében csak egy csúf apartmant vásárolhatnak maguknak egy csúf nyaralóházban, a legjobb esetben nagyobb lakást egy sorházakból álló üdülõtelepen, melynek felépítéséért egy egész olajfaliget esik áldozatul; ez utóbbiak tehát, ha már ide kívánkoznak, menjenek szállodába, bár ez sem ideális megoldás, hiszen esetükben csakis új, következésképp olcsó, csúf szállodák jöhetnek szóba. A legjobb persze, ha ezek az emberek csak egyetlen napra látogatnak ide, hogy szörfözzenek kicsit a tó északi csücskében, vagy ne is jöjjenek, azzal is csak növelik a forgalmat, helyette inkább nézzék meg ezt a filmet... Nekem sehogy sem tetszett ez a burkolt üzenet, sõt egyenesen felháborított, mert mi ez, ha nem a plutokrácia meghirdetése – a természet úgyis igazságtalanul osztja el az emberek között a szépséget, újabb és nem kevésbé égbekiáltó igazságtalanság lenne, ha a fennkölt szépségû természet szemlélõiként sem lehetnének többé egyformák, ha egész tájakat zárnának el elõlük, akárcsak a drága vendéglõket, ahol a (szerény anyagi lehetõségekkel bíró) emberek, akárhogy is vesszük, kellemetlen látványt nyújtanak. Ám hogy az agyafúrtan elrejtett üzenettõl felfordult a gyomrom, az talán azért is volt, mert magam is a késõn jövõkhöz tartozom, azokhoz, akik az olajfaligetek vesztét okozzák – s akiknek nem privilégiumuk, hogy egy, így vagy úgy megszerzett, régi házat pátyolgassanak féltõ gonddal, akiktõl pusztán annyi telik, hogy régi stílusú újat építsenek egy hangya szorgalmával és erõfeszítésével, egyszóval, minek szépítgessük, akik nagy ravaszkodások árán lopakodtak a tó közelébe...
 
 

A hátsó üregbõl egyetlen hosszú sóhajjal kiszökött a levegõ, a felszíni motor egy szempillantás alatt víz alá merült, a csónak eleje pedig függõlegesen meredt volna fölfelé, ha nem vetõdünk oda mindhárman egyszerre. Ezek többé-kevésbé logikus események voltak, nem szorultak kommentárra, így én nem is szóltam ezekben a pillanatokban semmit, míg a rendezõ (és producer) ráüvöltött a színésznõre (aki itt-ott belemaszatolt a forgatókönyvembe), hogy ezt ugyan miért csinálta (holott a csónak nem is az övé volt, hanem az enyém), mire a színésznõ visszakiabált, hogy az életben is ugyanúgy van, mint a filmen: valakinek a negatív szerepet is el kell játszania. Itt most én játszom el! – visította.

Elõzetes bejelentése, mármint hogy nem várja meg, amíg leválnak vagy lepattannak a tapaszok – vagyis inkább maga idézi elõ most rögtön a katasztrófát, egyetlen mozdulattal véget vetve a lyuk létébõl fakadó bizonytalanságérzetnek –, e közlés szemlátomás hidegen hagyta a rendezõt, mint aki nem tud mit kezdeni az ilyesfajta érveléssel, míg én igenis tudtam, bár a következmények aligha igazolták az érvek ésszerûségét, elismerem (korábbi csónakázások alkalmával engem is idegesítettek a tapaszok, s valahányszor újabb réteggel ragasztottam le a lyukat, egyre inkább kételkedtem ezen eljárás célravezetõ voltában, esztétikai hatásáról nem is beszélve).

Ám korántsem csak a tapaszok láttán támadt inger hozott bennünket ebbe a helyzetbe; az eseményhez mind a hármunknak köze volt, jobban mondva a félig elsüllyedt csónakban létezõ emberi kapcsolatoknak. Egy éve még mindegyikünk csak névrõl és képrõl ismerte a másik kettõt, az általános és kölcsönös nagyrabecsülés és ártatlanság állapotában leledzettünk, míg egy, még kidolgozatlan forgatókönyv – az én mûvem – hirtelen egy asztal köré ültetett le bennünket, ahol is rendezõ és színésznõ versenyt hozakodtak elõ újabbnál újabb ötleteikkel. Akkoriban õk ketten valamelyest összetartoztak, volt bennük némi gyöngéd hajlandóság egymás iránt, míg itt, ebben a csónakban – vagy a csónaknak a vízbõl még kilátszó darabján – már egyértelmûen expartnerei voltak egymásnak, és mindketten eltökélten ragaszkodtak a gyûlöletükhöz. A (nálam idõsebb, ám kevésbé ismert) rendezõ megragadta két szép, fehér karjánál a (nálam fiatalabb, ám sokkal híresebb) színésznõt, és ráordított: „Ezt is eljátszottad már velem!"
 
 

Ez a kijelentés nem sokat segített rajtunk, ellenkezõleg, azonban miután elhangzott, jómagam beleugrottam a vízbe, hogy könnyítsek a csónakon, s itt kell megemlítenem, hogy mindez mely évszakban történt: nyár elején, mely idõszak mind közül a leglenyûgözõbben tárja elénk ennek a tónak a szépségét, jóllehet maga a tó mint olyan a felszínén sem éri még el a tizenöt fokos hõmérsékletet, s bár a napsütés hatására ebben majd rövidesen változás áll be, jelenleg még nem, ami szinte zsibbasztólag hat a végtagokra és a légzésre, különösen mivel kilátás sincs arra, hogy úszva el lehessen érni egyik vagy másik partot, amúgy pedig egy közönséges kora nyári hétfõn, déltájban két szalmaszálat se tesz keresztbe senki a tó körül, legnagyobb ritkaság, hogy a helybé-

liek motorcsónakba ülnének, vagy vitorlázni támadna kedvük. A hatalmas víztükör – leszámítva a távolban, a nyugati part páracsíkja alatt felsejlõ utasszállító hajót, páncélszerû körvonalaiból ítélve a Brennerót – teljesen üres volt.

A színésznõ most újra visítani kezdett, igaz, már nem mondatok formájában – csak úgy egyszerûen visítozott, de azt nagyon tehetségesen, ami arra mutatott, hogy vérbeli színésznõ, aki a vészhelyzethez is talál megfelelõ sikításmódot, s a hatást azzal kívánta fokozni, hogy egész jeleneteket rázott ki a kisujjából, hogy személyét kedvezõ megvilágításba helyezze. Úgy gondoltam, azért sikít, mert érzékeny alteste egyszeriben vízbe merült – a motor és a tank súlya a fél csónakot lerántotta a mélybe, az eleje pusztán mentõöv gyanánt szolgált.

Meglepõ (számomra) tulajdonképpen csak a saját nyugalmam volt. Jól tudtam, hogy a színésznõ korántsem úszik olyan remekül, mint ahogy sikoltozik – s hogy a tapaszokat csak egy drámai, vagyis a hiúságát kielégítõ gesztus kedvéért, a következményekkel mit sem törõdve tépte le –, s tudtam azt is, hogy a rendezõ oly görcsösen ragaszkodik az életéhez, hogy aligha képes értelmesen küzdeni érte, s e néhány pillanatban – miközben a nõ valóban kellemetlenül visítozott – az jutott eszembe, hogy a hármunk által ezen a tavaszon írt forgatókönyv – az én eredeti ötletembõl, amelyet, elismerem, a rendezõ fejlesztett tovább, benne két-három jó mondattal, melyek, elismerem, nem tõlem, hanem a színésznõtõl származtak –, hogy ez majd az én ölembe hullik, mintha a saját tehetségemen kívül a rendezõét és a színésznõét is birtokolnám. Röpke gondolat volt csupán, épp hogy csak felvillant bennem, miközben a napsugarak szétlyuggatták a párafüggönyt, felfedve bizonyos távolságban a tó legnagyobb szigetét – a fák koronája és az épületek oromzata olyan meredeken tört fölfelé, mint egy lázgörbe –, odáig még csak el bírok úszni valahogy – Nagy Károly magánparadicsomáig (a jó ég tudja, õ hogy jutott hozzá), melyet aztán a San Zeno apátságnak ajándékozott, remetelakok és egy kolostor céljaira, mígnem egy duchessa de Ferrarinak bizonyos Scipione Borghese herceggel kötött házassága révén a sziget a római egyház karmaiból egy kétségtelenül neves, ám mégiscsak közönséges család tulajdonába ment át, amely család mind a mai napig megtiltotta – és eredményesen –, hogy bárki magánbirtoka földjére lépjen – ami a fentebb említett szerzõi jogi problémát a legkevésbé sem befolyásolta.

Lassan körbeúsztam két, lábával a vizet taposó, a csónak felfújt orrába kapaszkodó barátomat – vagy kicsodámat –, s láttam, hogy a rendezõ szemébe hirtelen kiül a rettegés, vagy még annál is több; diákkoromban láttam effélét egy valódi barátom szemében, aki a fiút a férfiembertõl elválasztó, mitikus határt lépte át, s most újra láttam ugyanazt a borzongást egy másik határ átlépése elõtt: a férfiemberbõl most itt halott ember lesz. Nem éreztem szánalmat. Sõt azt fontolgattam, hogy érhetném el észrevétlenül a második szelepet.

A legtöbb ember – én mindenképpen közéjük tartozom – tudja, hogy mennyi gonoszság szorult belé, s már ettõl is némileg jobb lesz, mint amilyennek a kívülállók gondolják – ez a megfontolás csak valamivel késõbb ötlött fel bennem, pedig csökkentette volna skrupulusaimat és ezáltal lerövidíti a történetet, mielõtt az még rosszabbra fordul: a színésznõ visításához csatlakozott már a rendezõ üvöltése is, aki nem a tervezett, közös filmünket féltette, hanem csakis az életét.

Már nem is tudom, miket kiabált, csak azt, hogy nagy karcsapásokkal elúsztam a kiáltozás elõl – állítólag, ahogy hátraszóltam: hogy segítséget hozzak, ami pedig egyértelmûen nevetséges volt, csak körül kellett nézni, valójában azonban, hogy végre nyugtom legyen, hogy ugyanazt a nyugalmat élvezzem, mint a tónál töltött elsõ nyaramon, fiatal szüleimmel, nem sokkal a válásuk elõtt, amikor is ebéd után, mihelyt leengedték a szobában a rolettát, egyedül merészkedtem ki a vízre, és – egyik kezem a gumimatracon, másik a fekete, rugalmas úszónadrágban, távolodva attól a néhány, Nivea-krém szagú fürdõzõtõl, sõt az egész világtól – ringatóztam zavartalan, mennyei nyugalomban.

A hatvanas évek közepén, tehát egy nemzedékkel ezelõtt, még fürdõvendégnek nevezték azokat, akik nyaralni jöttek a tóhoz, s a vonat, mely áthozta õket az Alpokon, olyan lassan ereszkedett lefelé, hogy a pillangók ki-be szállongtak az ablakon (az utóbbiért nem kezeskedem, az elõbbi a régi útikalauzokban olvasható). Nem sokkal ezután, a müncheni olimpia idején, amikor divatba jött hétköznapi viseletként a fehér zokni, s a harmadik nemnek (fér-

fias, nõies, sportos) ezen elsõ felbukkanásával az én szememben vigasztalan új korszak köszöntött be, már csak turistáknak nevezték az idegeneket (késõbb szörfözõknek és mountain-bike-osoknak); a magam részérõl gyûlöltem ezeket az éveket, és most is gyûlölöm, és indulatomban elképzeltem, milyen lehetett az, ekkoriban gyereknek lenni, és írtam is errõl egy történetet, amely a hetvenes évek elején játszódik, amikor a legsúlyosabb és legmaradandóbb pusztítást végezték körben az egész tó körül: vaktában rombolni kezdtek mindent, ami régi, hogy azon nyomban újat építsenek helyette a turistaáradat által itt hagyott, fölös pénzen, míg végül már maguknak az olaszoknak is feltûnt, mennyire rontja ez a sok újítás az összbenyomást (ne felejtsük el, hogy az olaszok legfeljebb ha fél százalékának van ízlése, bár igaz, hogy annak a néhánynak több van, mint a föld többi lakójának együttvéve).
 
 

Csak valamivel késõbb pillantottam vissza a csónakra, inkább puszta kíváncsiságból. A motor és a tank súlya jócskán lehúzta már az elsõ légkamrát is; színésznõ és rendezõ nyakig volt a vízben. Ki menti meg a másikat, nyilván ezen huzakodtak.

Tulajdonképpen nem sok kedvem volt hozzá, hogy kimentsem õket, nemcsak a szerzõi jogügylet miatt, hanem mert úgy saját megmenekülésem esélyei is erõsen csökkentek volna; másrészt viszont nem akartam a késõb-

biekben olyan ember hírébe keveredni, aki hagyja megfulladni az ismerõseit. Mi tagadás, nehéz helyzetben voltam. Erõm érezhetõen fogyott, egyre szaporábban vettem a levegõt – most vagy úszom, hogy mentsem az életem, vagy feláldozom a motort (nemrég vettem hárommillió líráért), amelynek víz alatti leoperálása persze utolsó erõmet is felemészti majd. Mindez átsuhant az agyamon, s egyszerû, mindazonáltal a világnak ebben a szögletében szokatlan képletet eredményezett: élet vagy halál.

Gyors, heves csapásokkal, akár a vízbe dobott kutya, visszaúsztam a szerencsétlenség színhelyére, és a helyzet okozta dühömet – a motorra már keresztet vethetek – rázúdítottam mindenekelõtt a színésznõre, aki még képes volt a rég elmerült göncei után kapkodni. Ráüvöltöttem, s e pillanatban vadidegen lett számomra; egyetlenegyszer feküdtem le vele, egy afféle nem-ér-a-nevem-akció keretében, miután egy berlini szállodaszobában néhány jó mondattal behízelegte magát a forgatókönyvembe, s én szó nélkül kicsikartam tõle az ellenszolgáltatást érte, mert ugyebár ez a kifejezés illik a legjobban a testi szerelem lényegére, ami nem más, mint csókokkal szépítgetett adok-kapok üzlet.

Ha nem ilyen eszement, üvöltöttem rá, ha nincs ez a tébolyult ötlete, hogy lerántsa a tapaszokat a lyukról, akkor most száraz bõrrel, békésen ülnénk a csónakban mind a hárman, mindjárt megérkeznénk Gardonéba, ahol megebédelnénk, utána meg elmennénk a D’Annunzio-villába, mire õ visszakiabálta, hogy én pedig azt a szerepet, amelyet a forgatókönyvemben épp csak felvázoltam, ám amelyet igazából õ töltött meg élettel, azt nem átallottam egy másik, fiatalabb, dögösebb színésznõnek szánni – most, miután már lefeküdt velem: Ami mocskos egy ügy volt – ahogy vacogva a szemembe vágta: Vacak ágyjelenet egy garniszállóban!

Készségem, hogy segítséget nyújtsak nekik, e hazugságok hallatán minimál szintre süllyedt, kivált hogy a rendezõ is nyomban a színésznõ pártját fogta (akit egyébként nem szeretnék Szépnek mondani, azzal is csak tovább koptatnám a történetünkben eddig leggyakrabban használt jelzõt, inkább és legfeljebb csinoskának nevezném, megjegyezvén, hogy a mai német filmszínésznõk között nincs is valódi szépség, úgy értem, olyan, aki tragikusan komolyan venné azt a felelõsséget, amellyel az arcának tartozik). Disznó vagyok, mondta rám a rendezõ, mire én legalább pontosítva, hazug disznónak neveztem õt: ugyanis nem én, hanem kizárólag õ vetette fel azt az ötletet, hogy mi lenne, ha egy másik, fiatalabb színésznõ kapná a szerepet.

Ez utóbbi megjegyzés csak az események súlya alatt csúszott ki a számon, s talán még visszaszívhattam volna, ha a benne foglalt igazságot meg nem erõsítik tüstént, amennyiben a rendezõ ott helyben kezet emelt rám. Az ütés a szájamon talált el, ajkam vérezni kezdett, s e pillanattól kezdve mindhármunk számára kétségtelenül az lett volna a legjobb, ha ki-ki a másik kettõ nélkül, egyedül marad életben, vagy, mint második legjobb megoldás, ha ott pusztulunk mind a hárman, gyötrelmes halállal, ám legalább véget vetve a kínos helyzetnek (akkor légbuborékként pattant volna szét egy álom, melyre szégyenkezve tekintek vissza, mármint a közös filmrõl szõtt álomra, az egyetlen dologra, ami ebben az üzletben ingyen volt). Csakhogy másként hozta a sors, merõben másként, úgyhogy Európa, mert a rendezõ azt nagyon szerette emlegetni, szóval Európa és az európai film mégiscsak szegényebb lett egy filmmel, ugyanakkor egy tragédiával sem lett gazdagabb.

A tó szépsége azon a napon és azon az órán mégiscsak arra indított valakit, hogy munkálkodás helyett vitorlásra szálljon, kis csónakja hangtalanul siklott felénk, s amikor hirtelen kiáltás harsant a víz fölött, ráadásul anyanyelvünkön, hogy tartsunk ki, csak kitartás, akkor úgy megijedtem, hogy annál jobban már nem is lehet – már-már ott volt elõttünk a csattanós befejezés, és most egyszerûen kész, nincs tovább.
 
 

Kártérítést követeltem a színésznõtõl (egy tönkretett csónakmotorért), míg õ fájdalomdíjat kívánt (egy tönkrement hólyagért), a rendezõ visszakövetelte az ötleteit a forgatókönyvembõl, ami engem viszont a testi sértés felemlegetésére indított. Aztán mégis megállapodásra jutottunk, a leggyászosabbra, amely emberek között valaha is köttetett; még a balszerencsés nap estéjén elváltak útjaink – a rendezõ indult a kocsija, a színésznõ a vonatja én pedig hazafelé; szavak nélkül is egyetértettünk abban, hogy soha többé nem akarjuk látni egymást, s azt hiszem, e szárazföldi szakítás még a vízinél is jobban megrázott engem; félretettem mindenféle forgatókönyvet, s hosszú idõ után elõvettem ama régi történeteket, amelyek a Garda-tónál játszódnak. Ám azok sem voltak szívderítõbbek: mintha az olajfaszegélyes, ciprusujjait feltartó, vízbõl-fénybõl-párából szõtt, rajongva szeretett táj most másik arcát mutatná, a szépséges mögött rejtõzõt, mely mint a lekapható, torz álarcok gonosz, akár az üresen tátongó tófenék.
 
 

LENDVAY KATALIN fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/