És mi lehetsz, te, árnyék,
árnyék, mi a neved,
milyen az alakod,
az életed. Hogyan
lehettél léttelen,
alak- s névnélküli.
Árnyék: kövek alatt,
a némaság alatt
– könnyûség és
szilárdság,
arany és fû – mi az hát,
vagy ki az, aki szólít,
és mit mond, és hogyan kell
érteni... (hol a kulcsom?)
Árnyék, árnyék...
Hogyan kell
érteni és hogyan
megszülni...
Hirtelen,
vakítóan, a víz
összeáll, mint a gyémánt...
Villámcsapásszerû
megvilágosodás...
Kék:
igen, az volt, a kék volt,
a fényes égi máglya,
a napnak pépes, omlós,
husos része. Tudom már:
igen, ez Olaszország.
Kék, kék, kék: ez
a szó volt
(nem az árnyék, az árnyék).
Most már emlékszem – és
milyen világosan –,
hogy ezt álmodtam újra
s megint újra, anélkül,
hogy tudnám. Olaszország,
a felhõtlen derû,
az egyensúly, a szépség,
a könnyedség, a mérték
élménye...
Itt hajózott,
tisztán és tüzesen,
itt, eme reggelente
naptól lecsupaszított
terecskéken a lélek.
De mondd csak, kék (vagy árnyék?),
miért ilyen jelentõs
ez a mostani óra;
hová tûntek az élet
szárnyai. És ki volt az
az idegen, ki néhány
percet élt itt, amelyre
most én emlékezem.
Ki járt, miféle testben,
amely nem az enyém volt,
szerelmet gombolyítva
hõhullámok között,
kigyúlt hullámverésben
(kõtornyot ostromolt, kõ-
tornyon töredezett szét
az a hullámverés)...
Hullám... Hullámverés...
Árny... Hullám... Szürke...
Újra
elfeledtem a szót,
a kulcsszót. Homokos part...
Hullám... Árny... Valami
összhang, valamilyen
hely, ahol vagyok... (árnyék,
árny), ahol nem vagyok.
Árnyék. Nem ez a szó
volt.
Az égbolt ragyogása,
a rózsaszínü kõ
ismét néma. Elõttem
vannak. Figyelem õket,
közben azonban ismét
eltûnnek. Az egyensúly,
a könnyedség, az összhang
megint eltûnt. Ó, árnyék,
árnyék (és mennyi
fény).
Ki szórta szét a helyszínt
(vagy az idõt), amely
vérét adta nekem, ki
rejtette el a meg nem
élt helyszínt (vagy idõt).
Miért emlékszem arra,
amit a testem és
a lelkem egyszer átélt.
Mit keres itt a többi
emlék közt ez a Junker,
öreg, roncs repülõgép
a decemberi hold
alatt. Köd, dér, az út
a csend felé, a tenger,
ahogyan hírül adja
ezt a mostani percet,
mely szintén nem enyém.
Ki tudja, mit meséltek
a hullámok e kõrõl.
Ki tudja, mit mesélt
volna a kõ – korábban –,
ha mégis megtalálom
a kellõ szót, amely
megtisztította volna
a jövõtõl. Mi volt
– tegnap – e szó, ez a
kimondatlan. Na és mi
lett mára ez a szó,
most, hogy kimondatott,
hogy kimondása közben
fehér lánggal felizzott
és végleg elveszett.
Imreh András fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu