A barátok szombatonként mindig ugyanannál az oldalsó asztalnál ültek a Globo kávéházban, úgy, mint a tisztes szegények, akik tudják, hogy nem hívhatnak magukhoz vendéget, vagy akik menekülnek otthonról. Mindannyian montevideóiak voltak; eleinte nemigen sikerült megbarátkozniuk Arredondóval: vidéki ember volt, nem tûrte a bizalmaskodást, és kérdezni sem kérdezett. Húsz-egynéhány éves lehetett; vékony, barna legény volt, eléggé alacsony és talán egy kicsit suta is. Szinte jellegtelen benyomást keltett volna az arca, ha nem tûnik ki a szeme, mely egyszerre volt álmos és élénk. Egy Buenos Aires utcai rövidáruboltban volt eladó, üres óráiban jogot tanult. Miközben mások bírálták az országot sújtó háborút, amit – a közvélemény szerint – az Elnök méltatlan megfontolásokból egyre csak nyújtott, Arredondo hallgatott. Ahogy akkor is csak hallgatott, amikor kifigurázták a fösvénységét.
Nem sokkal a Cerros Blancos-i csata után Arredondo közölte a barátaival, hogy egy ideig nem látják majd, mert Mercedesbe kell utaznia. Senkit sem nyugtalanított a hír. Valaki megjegyezte, hogy vigyázzon az Aparicio Saravia gauchónépségére; Arredondo mosolyogva azt felelte, hogy nem fél õ a Fehérektõl. A másik, aki tagja volt a pártnak, nem szólt rá semmit.
Clarától, a menyasszonyától, már nehezebben vett búcsút. Neki is szinte szóról szóra ugyanazt mondta. Figyelmeztette, hogy ne várjon tõle levelet, mert nagyon elfoglalt lesz. Clara, akinek nem volt gyakorlata a levélírásban, zokszó nélkül elfogadta a helyzetet. Nagyon szerették egymást.
Arredondo a külvárosban élt. Volt egy fekete szolgálója, aki ugyanazt a nevet viselte, mint õ, mert a felmenõi a Nagy Háború idején a család rabszolgái voltak. Teljesen megbízott az asszonyban; meghagyta neki, hogy bárki keresné, mondja azt, hogy vidéken van. Már elõzõleg felvette az utolsó bolti fizetését.
Átköltözött az egyik hátsó szobába, abba, amelyik a földes patióra nézett. Értelmetlen lépés volt, de segített neki megszokni a visszavonultságot, amire az akarata kényszerítette.
A keskeny vaságyból – lassacskán visszaszokott a délutáni sziesztára – szomorkásan kémlelte az üres polcot. Már rég eladta minden könyvét, még az alapszintû jogi tankönyveket is. Csak egy bibliája maradt, amit sosem olvasott, és már nem is tudott befejezni.
Lapról lapra haladt benne, olykor érdeklõdve, olykor közömbösen olvasta, és azt a feladatot tûzte maga elé, hogy megtanul egy részt az Exodusból és az utolsó szakaszt a Prédikátor könyvébõl. Nem igyekezett megérteni, hogy mit olvas. Szabadgondolkodó volt, de minden este elmondta a Miatyánkot, ahogy egykor megfogadta anyjának, amikor feljött Montevideóba. Még balszerencsét hoz rá, ha megszegi gyermeki ígéretét.
Csak egy célja volt: augusztus 25-ének a reggele. Tudta, hogy pontosan hány napot kell addig átvészelnie. Ha egyszer eléri a célját, majd megszûnik az idõ, helyesebben, akkor már mit sem számít, hogy mi történik azután. Úgy várta azt a napot, mint aki valamilyen boldogságra és szabadulásra vár. Megállította az óráját, hogy ne nézze állandóan, de estérõl estére, amikor meghallotta a tizenkét halk harangütést, kitépett egy lapot a naptárból, és arra gondolt, hogy egy nappal kevesebb.
Eleinte megpróbált kialakítani valamiféle rutint. Mateteát ivott, maga sodorta, fekete cigarettát szívott, elolvasott, aztán újraolvasott bizonyos számú oldalt, megpróbált beszélgetni egy kicsit Clementinával, amikor az tálcán ételt vitt neki, és mielõtt elfújta volna a gyertyát, ismételgetett, szépítgetett egy bizonyos beszédet. Nem volt könnyû szóra bírni a már ugyancsak koros Clementinát, mert az asszony emlékei régóta csak a vidékre, a vidék mindennapjaira korlátozódtak.
Volt egy sakktáblája is, amelyen végtelen, kusza partikat játszott. Hiányzott egy bástya: legtöbbször egy golyót vagy egy kétfillérest tett a he-
lyére.
Arredondo, hogy múlassa az idõt, minden reggel ronggyal és partvissal kitakarította a szobáját, és kikergette a pókokat. A fekete asszonynak nem tetszett, hogy ilyen alantas dologgal foglalkozik, hisz az rá tartozik, meg a gazdája amúgy sem tudja rendesen elvégezni.
Szeretett volna akkor kelni, amikor már magasan jár a nap, de a megszokott hajnali ébredés erõsebb volt az akaratánál. Rettenetesen hiányoztak a barátai, de tudta, s nem volt benne keserûség, hogy – leküzdhetetlen tartózkodása miatt – õ nem hiányzik nekik. Egy délután egyikõjük érdeklõdött felõle, de nem jutott tovább az udvarnál. A néger nem ismerte; Arredondo sosem tudta meg, ki lehetett. Minthogy megrögzött újságolvasó volt, csak nehezen tudott lemondani a mulandó apróságok múzeumáról. Nem szokott gondolkodni, se tûnõdni.
Egyformák voltak a nappalai és az éjszakái, de a vasárnapot nehezebben viselte.
Július közepén rájött, hogy hiábavaló volt felosztania az idõt, az úgyis magával ragad mindenkit. Attól fogva a széles – ma véráztatta – uruguayi földön jártatta a képzeletét: Santa Irene hepehupás mezõin, ahol egykor sárkányt eregetett, egy aprócska deresen, mely már biztos kimúlt, a porfelhõn, amelyet a jószág csap, amikor terelik a hajcsárok, a fáradt delizsánszon, amely havonta egyszer hozott zsibárut Fray Bentosból, a La Agraciada-öblön, ahol partra szálltak a Harminchármak, az Herviderón, és csúcsokon, hegyeken és folyókon, és a Cerrón, mely felnyúlt egészen a világítótoronyig, s amelyrõl úgy gondolta, hogy a La Plata egyik partján sincs hozzá fogható.
Az öböl feletti dombról egyszeriben átugrott a nemzeti címerben lévõ dombra, és elaludt.
A tengeri szellõ minden este lehûtötte a levegõt, lehetett aludni. Arredondo sosem virrasztott.
Igazán szerette a menyasszonyát, de már rég megfogadta, hogy a férfiember nem tûnõdhet nõkön, különösen akkor nem, ha hiányolja õket. A vidék már rászoktatta a szüzességre. Ami azt a másik ügyet illeti... igyekezett a lehetõ legkevesebbet gondolni a gyûlölt ellenségre.
A tetõn doboló esõ volt a társasága.
A rab meg a vak úgy érzi, hogy lefelé, mintegy enyhe lejtõn folyik az idõ. A rejtekezés félidejéhez érve Arredondónak már többször is sikerült megélni azt az idõtlen idõt. Az elülsõ patióban volt egy kis ciszterna s a mélyén egy béka; egyetlenegyszer sem jutott Arredondo eszébe, hogy annak a békának – az örökkévalósághoz közelítõ – idejére vágyik.
Ahogy közeledett a nap, ismét türelmetlenkedni kezdett. Egyik este már nem bírta tovább, és kiment az utcára. Mindent furának és nagyobbnak talált. Befordulva egy sarkon, fényt látott, s belépett egy boltba. Mentségül kért egy keserû nádpálinkát. Néhány katona beszélgetett a fapultra könyökölve. Egyikük megszólalt:
– Tudjátok, hogy szigorúan tilos a csatákról hírt adni. Tegnap délután olyasmi történt velünk, ami biztos tetszeni fog nektek. Néhány bajtársammal elhaladtunk a La Razón szerkesztõsége elõtt. Egyszer csak halljuk, hogy odabent megszegi valaki a parancsot. Nyomban bementünk. Koromsötét volt a helyiségben, de golyózáporral leterítettük a szájjártatót. Mikor elhallgatott, odamentünk, hogy a lábánál fogva kicibáljuk, de csak egy fonográfnak nevezett gépet találtunk, ami magában beszélt.
Mindenki felnevetett.
Arredondo tovább fülelt. Odaszólt neki a katona:
– No mit szól, komám, hogy felsültünk?
Arredondo nem felelt. Az egyenruhás odahajolt az arcához, és így szólt:
– Mondd utánam, de rögtön, hogy „Éljen Országunk Elnöke, Juan Idiarte Borda!"
Arredondo nem ellenkezett. Gúnyos taps közepette az ajtónak vette az irányt. Már az utcán mart belé az utolsó sértés.
– Még hogy a félelem nem ostoba, és nem szít haragot!?
Gyáván viselkedett, de tudta, hogy nem gyáva. Komótosan visszament a házába.
Augusztus 25-én valamivel kilenc után ébredt Avelino Arredondo. Elõször Clarára gondolt, aztán a dátumra. Megkönnyebbülten mondta magában: Ég veled, várakozás. Elérkezett a nap.
Sietség nélkül megborotválkozott, a megszokott arc nézett vissza rá a tükörbõl. Elõvett egy vörös nyakkendõt, hozzá a legszebb ruháját. Késõn ebédelt. Esõt jósolt a szürke égbolt; mindig tûzõ napfényt álmodott erre a napra. Egy csepp keserûséget érzett, hogy örökre meg kell válnia a nedves szobától. Az udvaron összetalálkozott a néger szolgálóval, odaadta neki az utolsó pezóit. A vasbolt cégérén színes rombuszokat látott, s eltûnõdött, hogy több mint két hónapja nem gondolt rájuk. Elindult a Sarandí utca felé. Ünnepnap volt, kevesen jártak az utcán.
Még nem ütötte el a hármat, amikor kiért a Matriz térre. Már véget ért a Te Deum; elõkelõ urak, katonatisztek és fõpapok egy csoportja lépkedett lassan lefelé a templomlépcsõn. A cilinderek – némelyek még a kezükben fog-
ták –, az egyenruhák, a vállrojtok, a fegyverek és a díszkabátok olyan hatást kelthettek, mintha sokan lennének; valójában harmincan sem voltak. Arredondóban – nem érzett félelmet – hirtelen valamiféle tisztelet ébredt. Megkérdezte, hogy melyikük az Elnök. Megmondták:
– Az ott, aki a süveges, pásztorbotos érsek oldalán megy.
Elõkapta a pisztolyát és lõtt.
Idiarte Borda tett néhány lépést, elvágódott, és tisztán kimondta: „Végem van!"
Arredondo feladta magát a hatóságnak. Késõbb ezt vallotta:
– A Vörösökhöz tartozom, s ezt büszkeséggel mondom. Megöltem az Elnököt, mert elárulta, bemocskolta a pártunkat. Elhagytam a barátaimat és a menyasszonyomat, nehogy bajba keverjem õket; nem olvastam újságot, hogy senki se mondhassa, hogy a sajtó bujtott fel. Teljesen egyedül szolgáltattam igazságot. Most pedig ítélkezzenek felettem.
Így történhetett az eset, de talán bonyolultabb formában; én ilyennek álmodom.
Scholz László fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu