„Kinek tapsolnak?”, kérdeztem Szépe Gyulától. A bölcsészkar nyelv- és irodalomtudományi karának harmadik emeletén, a folyosón álltunk, a vizsgaido küszöbén, 1953 júniusának egy napsütéses, meleg délutánján. Én az elso évvége mezsgyéjén, Szépe, sokat-tudóan, fölöttem, mellettem, mindennemû ismeretek forrásaként.
„Gyergyainak tapsolnak, Berci bácsinak, a francia szakosok. Az év utolsó óráján minden évfolyam megtapsolja.”
Elámultam. Még nem ismertem ot, csak a hírébol, csak a mosolyát láttam olykor messzirol, csak dallamos baritonját hallottam, amint lehajolva – hisz még enyhén meggörbülo hátával is magasabb volt az átlagnál – szelíd, puha szavakkal nógatott valakit. Akkoriban rengeteget kellett tapsolnunk, párt-DISZ-mozgalmi-káder szónokokat, de tárgyához hu, a politikához mostoha tanárt: sohasem.
Aztán, több mint egy esztendovel késobb, jöttek a világirodalmi órák s ezeket követoen a Gyergyai-szemináriumok. Sokáig docens volt a francia tanszéken, majd Eckhardt után megörökölte a katedrát. Akkor már irigyelni kezdtem a francia szakosokat (így például az alattam járó Karátson Bandit is), hogy eloadásait rendszeresen hallgathatják, speciál kollégiumára eljárhatnak, és azt a levegot szívhatják, melyet jelenléte kulturálisan ózondúsabbá tett.
Mint világirodalmár (Amerikában ebbol a fogalomból gyártották az „öszszehasonlító irodalmat”) egész közel állt ahhoz az eszményhez, amit – nagy elodök vállán állva – Goethe röppentett világgá. A nemzeti irodalmak krémjét judíciummal igyekezett lefölözni s ahol és amikor módjában állt, nekünk azt magyar nyelven közvetíteni. Így szólalt meg Proust magyarul, majd Kéry és Gyergyai közremuködésével Az öreg halász és a tenger is, de legemlékezetesebben Flaubert, minden mestermuvének egy-egy tolmácsolt fejezetében és elsosorban Az érzelmek iskolája által. Akkoriban már az elso sorban ültem az órán, láttam kezében a francia kötetet és hallottam szájából a kereken gördülo magyar körmondatokat. A regény dénouement-ja könnyeket sajtolt ki a két szürke tanári szembol, melyek végiggördültek a hosszúkás, rovátkolt arcon, megültek a fehér galléron, a nyakkendo csomójának két oldalán.
Tanár és diák közti barátság jobbára a vizsgák peremvidékén születik: közben vagy után, történetesen a lezajlott esemény következményeképpen. Mire elso kollokviumomra nála sor került, már jobban ismertük egymást. Bejártam (olykor) a francia tanszékre (is), hogy Süpektol elsajátítsam a már ismeros szavak, mondatok, kifejezések helyes kiejtését. Idonként Gyergyai is bejött és – ez akkoriban általános szokás volt – Süpekkel franciául beszélt, hozzánk is Voltaire nyelvén szólt, lassan, tagoltan. Kezdetben meglepo volt, hogy milyen jól értem ot, sokkal jobban, mint a többieket, és – évekkel késobb – Párizs jeles népét. Az o magyaros, dunántúlias francia kiejtésével párhuzamba állítható egy másik nagy tudós és pedagógus, Országh László angolsága. (Az utóbbi kalauza voltam a Londoni Egyetemen egy álló napon át 1964-ben, zavarral küszködve, mert jobb kiejtéssel beszéltem az angolt, mint a nálam kétszerte több ismerettel rendelkezo Országh. Azóta tudom, a kiejtés tökéletességi foka a tanuló életkorától és „nyelvi fülétol” függ.)
Szóval, Gyergyai bácsi (már így hívtuk ot) behívott kollokválni, elkérte az indexemet, beírta a jelest, majd így szólt: „Üljön le, kedves barátom, és mondja el, kapott-e már olyan levelet leánytól, mint Anyegin Tatyjanától?”
A vizsgáztatásnak ezt a módját, mely a jegy beírásával kezdodött, Pais Dezso, a régi magyar nyelv tanára is muvelte. Speciál kollegistája voltam s emberi tisztességet leginkább tole tanultam az egyetemen, azután meg tanár-diák barátságunk elmélyültével, Berci bácsitól. (Az ötvenes évek brutalizmusában gyakorta a tegezés járta. Paisnál, Gyergyainál ez a „lekezelés” elo sem fordulhatott.)
Anyegin, Tatyjana – gondolkoztam. „Tavaly kaptam egy rövid levélkét, mondtam Gyergyainak, egy sor volt csupán: Szeretlek, ez minden bunöm.” „Valóban?” – kérdezte lelkesen és ültében elorehajolt – kíváncsiság, elismerés motozott szavában. A válasznak akkor is örült volna, ha csupán a bárdot idézem.1 „Az igazat mondd, ne csak a valódit”, feleltem kapásból. Már addig is kalandos életem ténylegesen kicsiholta Desdemona egy mondatát egy bájos kolleginámból; a világirodalom órán ölembe csempészett levél névtelen volt, jóllehet tudtam, ki küldte. Gyergyainak tüzetesen el kellett mondanom mindent. Mohón hallgatott. Aztán enyhén simfelte Kardos Lászlót, a fordítót, a tanulmányírót, mivel o a féltékenységet akarta marxista alapon megcsalt bizalomra beváltani a mórnál. Legközelebb megtudtam tole, hogy o, Gyergyai Albert volt az, aki a Szép Szó nevet kihúzta a kalapból, hogy az érdes Lukács György kedves húgát instruálta fiatal tanár korában, s hogy a nagyszeru Györgynek ugyanúgy nem lett híve, mint zöldfülu jómagam. Lukács György – szerinte – a legkitunobb esztéta maradhatott volna, ha el nem kötelezi magát egy ideológiának. Azt is elmondta, hogy Lukáccsal ellentétben o hisz Istenben. Már tudtuk róla, hogy ekkoriban o volt (elolvastuk, kikölcsönöztük, antikváriumokban is megvettük könyveit) a magyar esszé egyik legjobb mestere, de tole tudtam meg, hogy magát nem tartotta Illés Endrével egyenrangúnak, a külföldi Cs. Szabóval sem, és mindkettejük mesterével Ambrus Zoltánnal sem. (Tévedett, vagy szerénykedett.)
Akkoriban rettentoen szegény voltam, s ez, elotte, így derült ki: szemináriumán teadélután volt, cukrászsüteményekkel, csevegésnek beillo beszámolókkal. Páran, a nálam is szegényebbek közül, csak a sütemények kedvéért jártak el oda. Az egyik hét feladata két színházi beszámoló volt. Nekem az Egy pohár víz jutott, Eugcne Scribe darabja.
A szeminárium délután négykor kezdodött. A napot – reggeltol délután fél négyig a filmgyárban, illetve a Zeneakadémián töltöttem, mint filmstatiszta. Hatvan–száz forintot lehetett keresni. A bölcsészkarra zsakettben és kisminkelve érkeztem. Így dobigáltam be két-három süteményt és hadartam el színházi beszámolómat. Aztán nyargalás vissza, az esti muszakra.2 (Darvas volt a foszereplo, Tolnay Klári a szünetben egy levélkét küldött velem neki.) Másnap Berci bácsi megkerestetett. Ajser voltam már, a százasból bevacsoráztam, bereggeliztem, zakóm egy-egy zsebében újság fénylett.
„Lelkének két fele!”, szólt vidáman Gyergyai, két karját, mint madár a szárnyát, felemelte s két kezével az Irodalmi, illetve a Sportújságra mutatott. Elmondatta velem az elozo napot és a dolgok miértjét. „Tud a pénzre vigyázni?” Vállat vontam. Elovett tárcájából kétszáz forintot. „Hogy a vizsgák lezajlása utánig ne kelljen statisztálnia.” (Kétszáz forint akkoriban egy segédmunkás egyheti fizetése volt.) Mivel mero büszkeségbol kötni akartam az ebet a karóhoz, elvitatkoztunk azon, mikor fizetem vissza. Azóta megértettem, hogy adni nagyobb öröm, mint kapni. (Felesleges makacskodással ne csökkentsük az adományozó örömét.)
Vannak egyéni és generációs
emlékek. 1955-ben azt hittem, egyedülálló az
a diák-tanár barátság, ami odáig terjedt,
hogy szemérmesen megmutattam novella-próbálkozásaimat
(és kezdeti tanulmányaimat) Gyergyai Albertnek s figyelmeztem
into, óvó, útmutató szavát. Azóta
tudom, hogy Karátson Bandi és Ferdinandy Gyurka hasonló
élményekkel rendelkezik. De vajh tudják-e ok (ok is
tudják?), hogy az orgona volt Berci bácsi kedvenc virága?
Kétszer jártam nála, 1955 tavaszán a Fillér
utcában, ahol az l. szám alatt kis, szerény lakást
bérelt. Nagyobb sétát tettünk egy ízben
együtt Budán. Egy kert sarkában megállt s mélyen
beszívta a kihajló lila orgona illatát, és
ez az illat juttatta eszembe, sodorta felém az egész élmény-áramlatot,
mely íme az emlékek hullámhosszán egybesodor
vele. Most május van és meleg, és az ír falucskában,
ahol lakom, nyílnak az orgonák. Pontosan negyven esztendovel
ezelott sétáltam Budán Berci bácsival, s a
parallel képsíkon ma egy nálam negyven esztendovel
fiatalabb ember sétált és szívta be az orgonák
bódító illatát velem. Berci bácsi lényébol
fakadó áhítattal utalt Flaubert orgonáira,
idézte Verlaine két sorát (nem találom!), és
áradozott „arról a svájci tavaszról”, amely
négyszínu orgonák emlékével gazdagította.
(Azt hiszem, Spittelert látogatta meg.) Kiderült, hogy Svájcot,
ha lehet, még Frankhonnál is többre becsüli, holott
az utóbbitól becsületrendet is kapott, s felfénylett,
hogy a század legnagyobb magyar költojének József
Attilát tartja. Elhallgatta az az évben megjeleno Hommage-kötetet.3
Az asszociáció iderendeli Déry Tibor nagyvilági,
széles karimájú
kalapos alakját, amint a Hyde Park-széli
De Vere hotelban a Stilton sajt érdemeit és irodalmi vonatkozásait
ecseteli, akkori fordítójának (nekem), pontosan kilenc
évvel késobb.4 És nem csak az asszociáció.
Gyergyai kedvelte Déryt és imponált neki, hogy Déry
különbejáratú, nyugati kommunizmusa és sajátos
„bátorsága” révén másképp alkotta
meg regényalakjait, mint ahogy az akkori díjak korifeusai
elvárták volna tole. Magyar prózaírót
azonban egyet sem emlegetett egy lapon kedvelt külföldi klasszikusaival.
Engem jószerével ismét romantikus kalandjaim felol faggatott. Elpanaszoltam, hogy az érzelem és a siker nincs összhangban. Nem annál van sikerem, akit szeretek. Berci bácsi a fejét ingatta: „Ez talán nem is annyira lényeges, mint vélhetnok. Gondoljon az Érzelmek iskolájára. A betetozetlen szerelem szebb a beváltottnál. Boldog lett-e Rastignac? Julien Sorel? Lucien Rubempré – ám ki tudja?” Megértettem, hogy van egy harmadik típus is az emóciók között: kapcsolat híján csupán sóvárgunk és örömünket leljük mások kapcsolataiban.
Zajlottak a vizsgák, az enyémek már befejezodtek, most elorehozattam mindent, nyári terveim miatt. Kétszer behívatott, hogy évfolyamtársaim ügyében a „tanácsomat kérje”. Addig nem írta be nekik a jegyeket. D. Évi tiszta kituno volt, o közepest akart adni neki. „Beszélgetni akartam vele s csupán az én rossz jegyzeteimet papolta”, mondta Berci bácsi szomorúan. Elképeszto eset volt a másik. Talán praxisában eloször valakit, nevezetesen H.-t meg akarta buktatni! „Semmirol nem lehet vele beszélni”, mondta indulattal. „Nehéz életu ember”, kockáztattam meg. (Ez igaz is volt, H. selyemfiú volt akkoriban.) Végül is átengedte.
1956 oszén módomban állt törleszteni. Jó szó ez itt és így? Döntsék el. Október 28-án késo délután szép unokatestvéremmel, Incurral becsöngettünk hozzá a Fillér utcába. Tudtam, hogy a viszontagságosnak ígérkezo utakat elkerüli, és tartottam attól, hogy október 23-a óta nincs elég élelmiszer a birtokában. Tarisznyámat megpakoltam a Piarista köz (Pesti Barnabás utca) épületének egyik szobájában, amelyik egyébként szeminárium volt, akkor viszont ételraktárnak használták. Vajat, halkonzervet, kávét és kakaót vittem onnét, a péktol pedig aznapi kenyeret. Amikor elbúcsúztunk, két kezébe fogta Incur arcát, és kérdon rámnézett: „Megcsókolhatom szép unokatestvérét?”.
Rácsodálkoztam, majd ráeszméltem, azt hiszi, a barátnomet vittem föl hozzá, akit illendoségbol mint „unokatestvéremet” mutattam be. (Proustnál ez így szokás.) A lány mosolygott. Berci bácsi jobbról, balról arcon csókolta.
Egyszer, még a hatvanas években a British Museum kávézójában Ignotus Palival azon vitatkoztunk, gyáva volt-e Gyergyai Albert – aki a veszélyeket szerinte, mindig gondosan elkerülte –, vagy csupán félszeg? Nem hosködött, sohasem, aláírtam. Viszont felidéztem 1955 nyarának egyik egyetemi eseményét: Fehér Ferit radikális politikai magatartása miatt ki akarták rúgni az egyetemrol. Nem barátom, évfolyamtársam volt, tagadhatatlanul tehetséges ember, aki karakánul viselkedett. Folyt a kinyírásnak beillo DISZ-gyulés, hátulról figyeltem a nyúzatást. Aztán kirohantam, be egyenesen Gyergyai szobájába, magammal vonszoltam az öreget, be a gyulésre. Végigültük a felvonást, én felháborodva, o hamuszürkén. Másnap felkereste a dékánt, a rektort, majd csüggedten közölte velem: „Fehér menthetetlen. Azt mondta: Én ki tudom vinni a tömegeket az utcára – és ezt a kijelentést vállalta is.”
Idekintrol ritkán, ám rendszeresen írtam Gyergyai Albertnek. Élménybeszámolókat, karácsonyi üdvözlolapokat. És o rendszeresen válaszolt, de úgyszólván sohasem hazulról. Hét lapját – levelét orizgetem, valamennyit külföldi üdülése, vagy tanulmányútja valamelyikén írta, bizonyára azért, mert a hatvanas évek közepéig nem volt dicséretes dolog disszidenseknek írogatni.
Párizs, 1963-as bélyegzésu a levelezolap – hátán az Eiffel-toronnyal –, pontos dátumát elmosta az ido:
Kedves Barátom!
Örömmel látom [?], hogy
walesi nyelven magyar antológiát adott ki a bárdok
hazájában. Arany János büszke lenne magára!
Kérem, továbbra is gyarapítsa tudását
és szorgalma ne kullogjon tehetsége mögött. [Ma
már olvashatatlan cím]
Ezt megelozoen történt, hogy
nagynéném, Forgács Dezsoné felkereste ot az
egyetemen és átadta neki Gemau Hungaria címu könyvemet.
(Magyar klasszikus novellaválogatást.) Gyergyai pedig megadta
neki a párizsi címét, ahol elérhetem. Ide írtam
tehát levelet, szabadon és kinyitva szívemet, melyet
így nyugtázott:
Kedves Barátom, igen köszönöm kedves és
megható levelét és bizalmát: hétfon, szept
2án reggel utazom Genfbe (20, Quai Gustave
Ador, Pension Moderna, szept 2tól szept
13ig) aztán megyek haza. Ha addig van
mondani- vagy üzenni valója, rendelkezésére
állok, s kérdéseire is felelek. Írja
meg nagynénje címét, aki néha meglátogat.
S mindenekelott minden-minden jót
kívánok s szeretettel gondolok mindig
rövid látogatásaira szobámban, mert mindig
sikerült engem felderíteni! Jó egészséget,
jó munkát, jó kedvet és jó életet kíván
öreg barátja Gy A 1963 VIII-27.
1 William Shakespeare: Othello, V/2. Fordította Kardos László.
2 A Gázolás címu film késo esti forgatására.
3 Hommage des poctes français r Attila József, introduction de Tristan Tzara; adaptations d’aprcs les traductions du hongrois de Albert Gyergyai, Claire et Ladislas Gara. Paris, Seghers, 1955.
4 Illyés is a sajtokról értekezett egyszer Tihanyban, Karinthy Cini vízipólógóljait emlegette föl, mikor eloször látogattam meg Leányfalun, Tamási Áron a meztelen noket lajstromozta a Sohóban, s kizárólag a cserkészetrol meg a bridge-partikról tereferélt Táborinál Kensingtonban Ottlik Cipi.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu