Az eljárás, jogi szempontból, kifogástalan volt: a spanyol igazságszolgáltatás kérést intézett a brit igazságszolgáltatáshoz, amely helyt adott az õrizetbevételi kérelemnek. A gerincsérv-mûtét után lábadozó, volt diktátort a rendõrség álmából verte fel. Immár a klinikán marad õrizetben, itt kell meghallgatniuk õt a bíróknak és itt kell megvárnia, hogy a londoni bíróság - legfeljebb negyven napon belül - kiadatása ügyében nyilatkozzék.
A londoni hatóságok visszautasították Pinochet diplomáciai mentességének elismerését (Pinochet a chilei parlament nem megválasztott szenátora), mégpedig azzal az érveléssel, melyet Tony Blair ideológusa és kereskedelmi-ipari minisztere, Peter Mandelson, a következõképpen foglalt össze: " Gyomorforgató, hogy egy olyan brutális diktátor, mint Pinochet, a diplomáciai mentességbe akar kapaszkodni." Bravó, Mandelson úr: ha a demokratikus kormányok minden minisztere úgy gondolkodna, mint Ön (és az elveivel koherens módon cselekedne), a diktátorok undorító fajtája lassanként kimúlna.
Mindazonáltal korai még gyõzelemrõl énekelni. A lehetõséget, hogy Pinochetet bíróság elõtt lássuk, amint perbe fogják és élete hátralévõ napjaira börtönre ítéljék, ahogyan meg is érdemli, behatárolják a politikai és a diplomáciai nyomásgyakorlások, melyek Londonban, Madridban és Santiagóban a megfelelõ formulákat keresik, hogy ezt elkerüljék. Mégis van közvélemény ebben az ügyben, a probléma által közvetlenül érintett három országban, csakúgy, mint a világ többi részében, amely tapsol mindannak, ami történik, s az emberi jogi szervezeteken és politikai pártokon keresztül nyomást gyakorol, hogy a modern kori történelemben végre egyszer elítéljenek egy diktátort a bûneiért, a demokratikus országok közös akciójának köszönhetõen.
Lehet-e ennél jobb figyelmeztetés a Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában és Európa bizonyos régióiban nyüzsgõ leendõ diktátoroknak? Az a tudat, hogy a nemzetközi közösség nem garantálja számukra a büntetlenséget atrocitásaikért, s hogy folyvást menekülve kell élniük, mint az üldözött patkányoknak, azzal a kockázattal, hogy bírósági ítélet és börtönbüntetés vár rájuk, ez hatékony vakcina lesz a harmadik világos katonai lázadások, puccsok és államcsínyek járványa ellen. Vajon nem a globalizálódás korában élünk? Nos, ha az országok közötti határok eltûnnek, azért, hogy az ipari termékek és a tõkék szabadon mozoghassanak, s hogy a kábítószer-kereskedõket és a nagystílû csalókat üldözõbe vehessék, hát miért ne lehetne elcsípni és elítélni azokat is, akik a nyers erõre támaszkodva saját népeiket vetik alá elmondhatatlan szenvedéseknek?
S hogy Pinochet tábornok esete is ilyen, ezt az egész világ elismeri, ez megállapítható volt a londoni letartóztatására adott világszerte kedvezõ reakciókból. A chilei kormány tiltakozott, igen, de oly' nagyon jólnevelten ("nem akarunk a tábornok ügyvédeiként feltûnni"), hogy reakciója egyszerû formalizmusnak tûnik. De hogyan is lehetne ez másként, amikor a chilei kormánykoalíció szépszámú tagja a saját bõrén tapasztalta meg a diktatúra kegyetlenkedéseit, és néhány minisztere egyenesen megjárta a börtönt és a számûzetést? A kormány egyik pártja, a szocialistáké, nyíltan támogatta a spanyol bírók és a brit hatóságok intézkedését.
Pinochet államcsínye 1973-ban olyan demokratikus rendszert rombolt le, amely Latin-Amerika egyik legrégebbi és legszilárdabb rendszere volt, s oly kegyetlen megtorlást vezetett be, amely rendkívül ritka, még egy olyan kontinensen is, ahol pedig az erõszak a politikai életnek csaknem velejárója. A Pinochet-rezsim tizenhét esztendejének gondosan elkövetett négyezer gyilkossága csupán halovány képet ad arról a szélsõséges brutalitásról, mellyel ez a rezsim élt. Kínzások, eltûnések, az egyet nem értésben "bûnösök" üldözése, cenzúra, büntetõ akciók a külföldre menekültek ellen, a chileiek ezreinek elûzetése a világ minden tájára, hosszú a horror listája.
A gazdasági eredmények, amelyeket
Chile - kitartó privatizálási po-
litikának és a nemzetközi
piacokra történõ nyitásnak köszönhetõen
- ezekben az esztendõkben ért el, semmiképpen nem
adnak felmentést az alól, hogy e vállalkozás
bûnben fogant. Bátorító, hogy az egész
világ így gondolja.
Azon kevesek egyike, aki Pinochet letartóztatásának hírét nem örömmel, sõt bizonyos nyugtalansággal fogadta - meglepõ módon -, Fidel Castro. Éppen Portóban, Portugáliában volt, hogy részt vegyen az ibero-amerikai államfõk csúcstalálkozóján - ennek az évente megrendezett bohóckodásnak mindig a kubai diktátor a médiasztárja -, amikor a sajtó - amely csodálja õt - tudatta vele a hírt. Megsárgult szakállán végigsimítva Castro a következõ kommentárt fûzte hozzá: ez a letartóztatás kétségtelenül " beavatkozás", és meghökkentõ, hogy egyáltalán elõfordulhat, tekintettel azokra a jószolgálatokra, melyeket Chile a Malvin-háború idején Nagy-Britanniának tett. Semmi több.
Vajon ez az óvatos nyilatkozat titkos
nyugtalanságról tanúskodik?
A hetvenéves Nagyfõnököt
egy pillanatra elfogta a félelem, hogy egy napon hasonló
helyzetben találja magát, mint most a chilei tábornok?
Attól tartok, hogy ez a szép perspektíva soha nem
válik valósággá.
Mert az elmúlt években, akárhányszor is írtam az önkényuralmi rezsimek ellen, arra a keserû következtetésre jutottam, hogy kisebbségben vagyunk mi, akik egyformán visszautasítunk minden diktatúrát, kivétel nélkül. Sokak számára, ezzel szemben, vannak rossz és jó diktatúrák, az õket mozgató ideológia szerint. Pinochet eleve a "rossz" diktátor. Fidel Castro ezzel szemben a "jó" diktátor, akinek a bûneit megbocsátják, s nemcsak saját hívei, hanem ellenfelei is, akik szeretnek szemet hunyni.
A chilei diktátor tizenhét esztendõn keresztül volt hatalmon, Castro decemberben ünnepelte hatalmának negyvenedik évét. Így a latin-amerikai történelem leghosszabb zsarnokságait is túlszárnyalja. Sajnálkozik ezért valaki? Van valaki, aki Castro szemére hányja kubaiak ezreinek bebörtönzését, megkínzását, meggyilkolását és másfél millió kubai számûzését? Meri valaki is egész egyszerûen megemlíteni, hogy Kuba immár négy évtizede nem vesz tudomást arról, mi a szabad választás, szólásszabadság, pluralizmus, a kritika gyakorlása, az utazás vagy a gondolkodás szabadsága, és hogy katasztrofális gazdaságpolitikája miatt a kubai nép a szó szoros értelmében éhen hal, miközben a sziget a turista-prostitúció paradicsomává vált? Ezek a dolgok nem mondatók ki, mert mivel "jó" diktatúráról van szó, rossz ízlésre vallana mindezt megemlíteni.
Fidel Castróért még II. János Pál is kivételt tett, aki pedig a kommunista diktatúrákkal szemben, úgy tûnt, hajlíthatatlan álláspontot képvisel. Elment Havannába és megáldotta a forradalmat. A hálás Fidel Castro felajánlott neki néhány bebörtönzöttet (és aztán gyorsan pótolta is õket másokkal). Azóta már azt a kevés politikai véleményt sem hallani, amely vállalta a kockázatot, hogy jelezze: Castro anakronizmus a kontinensen, amely jól vagy rosszul, de úgy tûnik, a demokrácia útját választotta. Annyi baj legyen, látjuk, hogy megsokszorozódnak a segítség gesztusai és a meggyengült diktatúrájának adott oxigén.
Az ibero-amerikai államfõk csúcsértekezletein, ahol Castro a vitathatatlan csillag - s ugyan miféle szexepillel bírhatnak azok a szegény ördögök, akiket alig négy-öt évre választanak meg, s akik úgy kormányoznak, hogy közben az ellenzék és a sajtó vereségre is kényszerítheti õket?! -, Fidel Castro nagy komolyan aláír dokumentumokat, melyekben elragadtatott szolidaritását fejezi ki a szabadsággal és a demokráciával. Kollégái, e groteszk színjáték cinkosai, cseppnyi szégyent sem éreznek, arcpirulás nélkül szintén aláírják a dokumentumoket és mindannyian köszöntik egymást és összeölelkeznek, hogy le lehessen õket fotózni.
A legközelebbi csúcstalálkozót nem másutt rendezik, mint Havannában. S vajh' milyen más "demokratikus" legitimációt kívánhatna magának a jó szatrapa? Huszonkét állam- és kormányfõ, civilek és megválasztottak, szívességet tesznek annak a rezsimnek, amely az észak-koreaival együtt a sztálini totalitarizmus utolsó maradványa. Elõtte még, mintegy étvágycsinálóként e nagy spektákulumhoz, Jose Maria Aznar spanyol kormánya - amely miután kritikus távolságot tartott Castrótól, majd megmagyarázhatatlanul pornográf szenvedélyeket kezdett táplálni a karibi diktatúra iránt - elküldi hozzá hivatalos látogatásra János Károly királyt. A spanyol uralkodó, ajándékként, minden bizonnyal szintén megkapja a maga fogoly-adagját. Miközben a Forradalom terén, ahol tömegek nyüzsögnek, a jó diktátor elmondja beszédét. A király valószínûleg legbizalmasabb udvari emberének - talán egy Nobel-díjasnak - azt suttogja majd, hogy ezek az osztályellenségek még nagyobb marhák, mint képzelte. S újból igaza lesz.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu