BOD PÉTER ÁKOS

A nemzet gazdagságáról

---

Himmelfarb azonban maga is vállalja a korszerûtlenséget, amikor már könyvének címével is kifejezi, hogy a társadalmi erkölcsök korszerûtlennek nyilvánítása, az azokon való túllépés (de-moralization) a társadalom demoralizálódásához vezet. A modern, sõt posztmodern korban azzal, hogy viszonylagosnak nyilvánítják az értékeket, az erényeket is felszámolják. Az erény ugyanis az ember belsõ természetévé váló érték. A szorgalom, a munkafegyelem, takarékosság és egyéb viktoriánus erények a brit társadalom nagy részébe valóban beleivódtak az I. világháború elõtti évtizedekben. Aztán a két világháború és az azokkal járó társadalmi megrázkódtatások megrendítették az addigi értékrendet, s felmorzsolták a "mélybéke" korának erényeit hordozó generációt.

És ezzel közelebb juthatunk hazai ügyeinkhez is. Ahhoz a kérdéshez nevezetesen, hogy mi is szükségeltetik a teljesítõképes polgári társadalomhoz. Századunk során a nemzeti közösségek felemelkedésének és hirtelen lesüllyedésének számos példáját láthattuk: alig néhány évtized alatt múlt el az angol dominancia, s adta át helyét az amerikai hegemóniának; a múlt század végén drámaian nekilóduló orosz iparosodásból 1917 után hirtelen egy militarizált modernizációs kísérlet sarjadt ki, amely egy idõben az eget látszott ostromolni - hogy aztán mára az egy évtizeddel ezelõtti életszínvonalának felére zuhanásával lepje meg az elemzõket. A történelem az elmúlt évtizedekben szinte klinikai pontosságú komparatív elemzéseket tett lehetõvé, amikor azonos nyelvû, közös kultúrájú népeken próbálta ki az eltérõ társadalmi rendszerek hatásait: lásd a keletnémet és a nyugatnémet, a dél- és észak-koreai társadalom fejlõdési útjait.

A polgárosodás ügye nekünk itt azért fontos - már akinek az egész kérdés egyáltalán fontos -, mert e fogalomkör kapcsán valószínûleg legtöbbünk a jól fejlõdõ társadalom és teljesítõképes gazdaság esélyeit latolgatja. A magyar történelem már megmutatta, hogy ahol felszámolják a polgárságot, s a lakosságot állami alattvalókká teszik, ott nem hosszú idõ múlva kihal a társadalmi fejlõdõképesség és odavész a gazdaság nemzetközi versenyképessége. Persze nem tudhatjuk, hogy meddig juthattunk volna, ha 1945 után nem telepszik ránk egy orientális nagyhatalom.

De szemünk elõtt zajlott a német gazdasági csoda s az osztrák meggazdagodás. Csak a Balatonig kellett elutazni, hogy a konspiratív belnémet nyaralók Trabantjának és Opeljének kontrasztjából bizonyos társadalmi következtetést vonjunk le. Annak idején Németország keleti és nyugati felét kettéválasztották világhatalmi okokból, s a két rész közötti különbségek jól rávilágítottak a társadalmi intézmények szerepére: az egyik oldalon a tervgazdaság és a hamis társadalmi egységre mozgósító ideológia, a másik oldalon az angolszász hatásokkal kiegészített nyugatnémet szociális piacgazdaság. Az 1980-as évekre az érintettekben már semmi kétséget nem hagyott a nyugatnémet intézményi rend teljesítményfölénye. A német egyesítés után azonban azt is meg lehetett tapasztalni, hogy a nyugatnémet intézmények teljes és azonnali átvételétõl még nem vált azonnal nyugativá a volt keletnémet társadalom szociális és gazdasági teljesítõképessége. Elég csak rátekinteni a termelékenységre mint lényeges társadalmi indikátorra. Jól látható, hogy egy évtized és több százmilliárd márka szubvenció sem volt elég ahhoz, hogy a keleti terület utolérje a termelékenység terén a fejlettebb régiókat.

És itt van a mi esetünk. Csaknem egy évtizede folyik társadalmi intézményeink radikális átalakítása. Törvények százai változtak meg. A gazdaság megrázkódtatások sorozatán esett át, egész iparágak tûntek el és más iparok nõttek ki a földbõl. Mondhatni, szinte forradalmi e változás. De nem az: nem "tetszettünk forradalmat csinálni", amint Antall József emlékeztette azokat, akik sokallták a korábbról is ismert arcokat a befolyással bíró pozíciókban. Ám nemcsak a kulturális-pénzügyi elit nagyfokú stabilitása jelzi évtizedünk rendszerváltoztató képességének határait: szívósan fennmaradt számos "szocia-
lista deviancia" is, mint amilyen az alkoholizmus, a társadalmi ridegség, a közügyektõl való elfordulás, a jövõt felélõ anyagiasság ("kicsi vagy kocsi"). Sõt újabb társadalmi betegségekkel is szembe találtuk magunkat.

Ám igazságtalanság lenne a rendszerváltozást okolni az átmenet évei alatt fellépõ és a fennmaradó bajokért és hibákért. Minden nagy társadalmi változás után elkerülhetetlen a társadalmi intézmények mûködési zavara, a szokások kialakulatlansága, az élet rendezetlensége. Talán különös a párhuzam, de mégis megemlítem: az amerikai rabszolga-felszabadítást követõen három évtized kellett ahhoz, hogy a négerek születéskor várható élettartama (ami az egészségügyi körülmények és táplálkozási viszonyok meglehetõsen jó indikátora) a felszabadítást követõ nagy zuhanás után ismét visszakapaszkodjon az 1860-as évek szintjére. Mert tény, ami tény: a volt rabszolgák anyagi életviszonyai hosszú ideig széles körben rosszabbak voltak, mint korábban, a rabszolgaság viszonyai között. Idõben és térben nagyot ugorva valami hasonlót látni Kelet-Európában és a volt Szovjetunióban: az orosz férfiak mostani életkilátásai még rosszabbak, mint voltak a brezsnyevi években. Sok nyomasztó indikátor idézhetõ a magyar valóságról is. Az ok közös: akik a szocialista társadalom intézményeibõl kiesvén nem tudtak megnyugtatóan elhelyezkedni az új intézményekben, életminõség-romlást szenvedtek el.

A történelmi párhuzamokból nyerhetõ távlatok akár nyugtatólag is hathatnak: az új viszonyok lassan maguktól is "bejáratódnak", s a társadalomnak majd mind nagyobb része találja meg a maga helyét. A fiatal generáció például természetszerûen nõ bele az új körülményekbe, a legidõsebbek pedig úgyis lassan kihalnak. Lenne azonban egy nagy adag cinizmus az ilyen érvelésben. Az önnyugtatást tehát nem fogadhatjuk el. Pedig bizony az elterjedt felfogásból következõen nincs mit tenni, mivel - úgymond - eljárt az idõ a társadalomboldogítók felett. Számtalanszor elmondták: "nem lehet polgárt teremteni". A kormányzat pedig különösen tartsa magát távol a hazai középosztály megteremtésétõl, felerõsítésétõl, a társadalmi szokások és intézmények formálásától.

Tegyük félre azt, hogy a figyelmeztetés igen gyakran azoktól ered, akiknek érdekükben áll a helyzet tartósítása, és akiknek kvázi-monopolista pozícióin csak rontana egy erõteljes, magabiztos polgári réteg kiemelkedése. Akik egy piaci szegmensen kényelmes uralkodó helyzetet élveznek, ezer hatásos érvet tudnak felhozni amellett, hogy miért nem lenne helyes az állapotokba beavatkozni.

Nálunk a korábbi társadalomfejlõdési szakaszok következtében az 1980-as évek közepére-végére termelõdött ki az a gazdasági-pénzügyi-médiabeli nómenklatúra, amely leginkább csak veszítene hazai vetélytársak megjelenésével. Hazait mondok, mert a külföldi tõke penetrációját e nómenklatúra nem ellenzi. Részben azért nem, mert a külföldi tulajdonosok nem tudták vagy nem akarták megkerülni a velük együttmûködni kész hazai menedzserréteget.

A rendszerváltozás elsõ napjaiban meg lehetett ütközni azon, hogy a nyugati tõke milyen szívesen veszi igénybe a volt állami és pártapparátus mozgékonyabb képviselõinek szolgáltatásait - tudva vagy sem az illetõk korábbi elkötelezettségeirõl. Tény az, hogy nálunk igen hamar kialakult egy bizonyos "komprádor-burzsoázia", mely érezhetõen fanyalog a nemzeti bur-
zsoázia megerõsítését célzó erõfeszítéseken.

Ám bármennyire önérdek által vezérelt érvekrõl van is szó, azt el kell fogadni, hogy a kormányzat valóban nem teremthet polgárt - azaz szorgos iparost, Max Weber-i értékrendû vállalkozót, közéletet alakító magabiztos középosztálybelit. Ilyen kormányzati ténykedésrõl egyébként sosem volt szó, noha az Antall-kormányt megvádolták ezzel. Az persze nyilvánvaló, hogy a különféle rétegeket minden kormányintézkedés másképpen érinti. Bizonyos intézkedések erõsíthetik a polgárosodás útján megindult rétegeket, más döntések pedig gyengíthetik. Megszerkeszthetõk például a közbeszerzés szabályai úgy, hogy azok széles vállalkozói körbõl rekrutálják az állam szállítóit, meg úgy is, hogy a szabályok objektíve kevés számú piaci szereplõnek nyújtanak csupán reális esélyt. Ez csak egyetlen példa az államszervezet mûködésébõl fakadó hatásokra.

Vagyis polgárt valóban nem állíthat elõ az állam, de mûködésével befolyásolhatja azt, hogy az élet mennyi és milyen polgárt termel ki. Ha például az 1950-es évek "német csodáját" vagy a délkelet-ázsiai országok sikeres kiemelkedését tekintjük (márpedig a mai ázsiai valutáris válság ténye nem feledtetheti azt, hogy a térség néhány országa igenis látványosan kiemelkedett a megelõzõ évtizedekben), vagy az Európai Unióba sikeresen integrálódó nemzetek közül az ír vagy a finn esetet nézzük, akkor jól rekonstruálhatók az aktív társadalmi cselekvés elemei.

Amikor ma nálunk a polgárt keressük, akkor tulajdonképpen azokat a társadalmi szereplõket keressük, akik sikerrel lennének képesek mûködtetni az intézményeket. Ezek a mi mai intézményeink mára csaknem mind olyanok, mint a világ legtöbb részén. Hiszen a globalizációs folyamat következtében a korábban országonként, régiónként igencsak eltérõ normák, szabályok, mértékegységek és szervezetek helyébe a fejlett világban mûködtetett intézmények léptek. Erre a tényre sokféle módon lehet tekinteni: felfogható ez a világ amerikanizálódásának, de a haladás jelének is. Fontos mindenesetre annak felismerése, hogy ugyanazon intézményi rend a legkülönfélébb hatásfokkal mûködtethetõ. Mint ahogy a világ labdarúgásában egy idõben a 2-4-2-es felállás volt a meghatározó, de attól még a csapatok között óriási színvonalbeli és sikerességi különbségek mutatkoztak, ugyanúgy a modern vegyesgazdaság intézményei országonként, térségenként nagy hatékonysági eltérésekkel mûködnek. Ami a döntõ, az bizony az emberanyag, a maga ismereteivel, értékrendjével, fizikai és lélektani képességeivel.

Mûködési elveit, jogszabályait, intézményeit tekintve ma már a mi magyar kapitalizmusunk is csaknem olyan, mint máshol. Egész régiónkról elmondható, hogy az EU vonzásának következtében a gazdasági rend igen gyors hasonuláson ment és megy át. Egy fõre jutó gazdasági teljesítményünk mégis csak harmada a nyugat-európaiénak. Társadalmunk nagyszerkezetei is egyre jobban hasonlítanak azokéihoz, akiket mintának tekintünk, de tényleges viszonyainkat súlyos feszültségek terhelik. Lassan látni is már azokat a társadalmi jellemzõket, amelyek magyarázatot adnak e feszültségekre; ilyen például a jövedelmi és vagyoni egyenlõtlenségek hirtelen és társadalmi legitimációt nem hordozó kinyílása. Amikor az elemzõk a térség s benne hazánk jövõjérõl szólva a latin-amerikanizálódást emlegetik, akkor összefoglaló nevet adnak annak a kapitalizmusnak, amely nagy mutatóiban, intézményi rendjében csaknem olyan, mint az összes többi modern állam, de mégsem az a társadalom, amelyet lakhatónak tartunk, s nem az a gazdaság, amely a társadalom nagy hányada számára szavatolja az anyagi hátteret. Vagyis piacgazdaság, de nem polgári világ. Extrém formában a mostani orosz pénzügyi válság mutatja meg, hogy mi történik az olyan piacgazdaságban, ahol nincs adófegyelem, fizetési rend, vagyonbiztonság, nem mûködik kellõen a jogszolgáltatás.

Van-e mód arra, hogy elkerüljük Magyarország latin-amerikanizálódását? Lehet-e egyáltalán irányítani a folyamatot? Hiszen elfogytak már a "társadalmi mérnökség"-hez fûzõdõ egykori illúziók, s az állam szerepének korlátaival azok is tisztában vannak, akik egyébként nem osztják a minimális állam koncepcióját. És számít-e még az, hogy értelmiségi körökben mit gondolnak minderrõl? Az az értelmiségi befolyás, amely a rendszerváltozás kezdetén erõteljes volt, mára elolvadni látszik. Igaz, tudjuk már, hogy az értelmiség közvetlen hatalmi súlya a modern országokban összeférhetetlen a gazdaság magántõkés jellegével, az államhatalom professzionalizálásával. S ez az évtized nem a XIX. század reformkora, amikor a felvilágosult elit saját belátásból segítette a felemelkedésre kész rétegek emancipálódását.

Illetve álljunk itt meg egy pillanatra. A mai teendõk bizony elég hasonlóak azokhoz, amelyek másfél évszázada tornyosultak az akkori nemzet elõtt. Hiszen a veszélyeket tekintve is van sok hasonlóság: ha a társadalom életébe nem sikerül bevonni a lehetõ legszélesebb társadalmi rétegeket, ha nem alakul ki annak ethosza - meg persze reális esélye -, hogy a kevésbé elõnyös indulóhelyzetbõl is vezet út a gazdagodáshoz és a közügyekbe való beleszóláshoz, akkor új körülmények között ismét elõállhat a társadalom szétszakadása. Ami ellen a reformkor nemzedéke saját rövid távú érdekeit félretéve fellépett, s amit a huszadik század beköszöntét megelõzõ - gazdaságilag egyébként sikeres - kapitalizálódás során az akkori elit elkerülni képtelennek bizonyult.

A mai közvélemény-formálók, a tudás-mûhelyek és a hírgyárak befolyásosai talán látszólag valóban hátrább kerültek a vérbeli tõkés és a professzionalizálódó politikus mögött a közvetlen befolyást illetõen. Ám társadalmi normaformáló szerepük aligha lett kisebb. Az emberi tõke újratermelési folyamatainak részesei, s ilyen minõségükben igenis befolyásolják azt, hogy a kor immáron univerzális intézményeibe a mai Magyarországon milyen generációk kerülnek be. Az már világos, hogy a gazdasági determinizmus elméletei sorra csõdöt mondtak, akár a tõke szûkösségével-bõségével vagy a tõke-munka steril arányaival, akár az alap és a felépítmény fogalmaival kísérelték leírni a haladás menetét.

Minden valamirevaló közgazdásznak látnia kell azt, amit már Adam Smith óta tudni: a nemzetek gazdagsága kulturális ügy. A Wealth of Nations a munkamegosztásban ragadta meg a siker legfõbb elemét. Márpedig társadalmi méretekben a munkamegosztás hatásfoka a megbízhatóságon, pontosságon, bizalmon, kiszámítható jogintézményeken, megfelelõ szaktudáson múlik, azaz kulturális avagy intézményi tényezõkön. Azokon, amelyekrõl a brit miniszterelnök beszélt. Azokon, amelyekre mutatis mutandis nálunk is szükség van.

Az erények kialakulásához idõre van szükség, de a sikernek elõfeltétele az értékek társadalmi méretekben való felmutatása és konszenzusos elfogadtatása. Ez sem elsõ-, sem másodsorban nem a kormányzat ügye. A közgazdasági vonalvezetésnek is csak áttételes a szerepe. Azok felelõssége nagy, akik alkotásaikkal, cselekedeteikkel a mintát adják, a társadalmi értékek termelését igazgatják. Csak remélni lehet, hogy a konszenzushoz közelebb kerülünk, és az erõs érdekcsoportokban lesz olyasféle belátás és önkorlátozás, amilyenre a múlt század szolgált nemes példákkal. Polgárt nem lehet teremteni, de kitermelõdik, ha illik és érdemes polgárerényeket vallani.