ROBERT WALSER

Helbling története

Helblingnek hívnak, én magam mondom el itt a történetemet, mert más úgysem igen jegyezné fel. Manapság, a kifinomultságnak azon a fokán, amit az emberiség elért, nem hiszem, hogy bármi különös volna abban, hogy egy olyan ember, mint én, leül és hozzálát megírni a saját történetét. Rövid lesz a történetem, hiszen fiatal vagyok még, és nem is írom végig, hiszen elõreláthatólag még sokáig fogok élni. Ránézésre teljesen hétköznapi ember vagyok, olyannyira szemet szúróan hétköznapi jelenség, hogy az már szinte túlzás. Egy vagyok a sok közül, és épp ezt találom különösnek. Nekem furcsa ez a sok ember, fogalmam sincs, mit csinálnak, mivel foglalkoznak, és mégis: valósággal eltûnök a tömegükben. Délben például, mikor sietek haza a bankból, mert már elütötte a tizenkettõt, látom, ott loholnak mellettem õk is, és mind azon iparkodik, hogy megelõzze a másikat, hosszabbra nyújtsa lépteit a többiekénél. Mire ez a nagy sietség, gondolom magamban, hiszen elõbb-utóbb úgyis mind hazaér, mint ahogy tényleg haza is ér, hisz olyan különleges lény, akivel megeshetne az a csoda, hogy egyszer csak nem találja a hazavezetõ utat, még véletlenül sincs ebben a loholó sokaságban. Termetem közepes, nem vagyok se feltûnõen kicsi, se kirívóan magas, és ennek én bizony örülni szoktam. Akár arányos termetûnek is mondhatnám magamat, ha irodalmiasan akarnék fogalmazni. Ebéd közben mindig azon mélázgatok, mennyivel jobb lenne most valahol másutt ebédezni, olyan helyen, ahol tulajdonképpen ugyanilyen jókat ehetnék, vagy még finomabbakat is, csak éppen vidámabb élet zajlana az asztal körül, és mindjárt végiggondolom, vajon hol is lehetne ez, hol párosulna az itteninél élénkebb társalgás az itt megszokottnál finomabb ételekkel. Lelki szemeim elõtt sorra elvonultatom az összes általam ismert városrész összes általam ismert házát, míg végre-valahára találok egy olyat, amirõl úgy-amennyire el tudom képzelni, hogy esetleg ez lehetne a kedvemre való hely. Általában sokat adok magamra, sõt igazából nem is igen tudok másra gondolni, mint csekélységemre, és elsõsorban azt nézem, hogyan lehetne a lehetõ legjobb dolgom. Jó családból származó fiatalember vagyok - apám tekintélyes vidéki kereskedõ -, így azután bármiben, amit elébem tesznek vagy amihez már energikusan hozzá kéne látnom, könnyen találok mindenféle kivetnivalót; például nekem semmi sem elég finom. Állandóan az az érzésem, hogy valami olyan értéket, érzékenységet hordozok magamban, ami könnyen összetörhet bennem, ha nem vigyázok; a többieket korántsem tartom ilyen értékes és finom érzésû lényeknek. Hogy mitõl van ez így? Valahogy úgy fest a dolog, mintha én nem volnék eléggé durvára faragva ahhoz, hogy meg tudjak felelni az élet követelményeinek. Biztos, hogy valami gátlás akadályozza meg, hogy kitûnjek valamiben, mert ha, teszem azt, valamilyen feladatot kell elvégeznem, elõször mindig egy fél órát töprengek, néha egy teljes órát is! Ilyenkor csak nézek magam elé és egyfolytában azon morfondírozom: "Most akkor nekilássak, vagy még halogassam a dolgot?", miközben, érzem, kollégáim némelyike máris úgy könyvel el magában, mint holmi rest alakot, holott én csupán túlérzékeny vagyok. Jaj, olyan tévesen ítélik meg az embert! Engem minden feladat megrémít, ilyenkor addig csúszkál a tenyerem a pult lapján, mintha csak simogatnám, míg észre nem veszem, hogy egyesek máris milyen gúnyosan néznek rám, vagy az arcomat paskolom, vagy két ujjal masszírozgatom állam alatt a nyakamat, vagy a szemhéjamon simítok végig, vagy dörzsölgetem az orromat, vagy homlokomból hátrasimítom a hajamat, mintha valahol ott várna rám a feladat, nem pedig ezen a papíríven, amely itt fekszik elõttem kiteregetve a pulton. Lehet, hogy pályát tévesztettem, de bízvást hihetek abban, hogy más foglalkozással se járnék jobban, azt is így csinálnám, ott is elrontanám a dolgom. Állítólagos restségem miatt nem sok megbecsülésben van részem. Álmodozónak, hétalvónak tartanak. Ó, az emberek roppant leleményesen aggatnak másokra jogosulatlan címkéket! Igaz, nem mintha élnék-halnék ezért a munkáért, mert szerintem vajmi kevéssé foglalkoztatja és vonzza a szellememet. Az persze megint egy külön kérdés, hogy van-e bennem szellem. Nem tudom, de kötve hiszem, hogy volna, különben nem sülnék fel, valahányszor olyan feladatot kapok, melynek megoldásához éles ész és komoly sütnivaló szükségeltetik. Igazából ezen magam is meg szoktam hökkenni, és újra meg újra felmerül bennem a kérdés: vajon nem azok közé a csodabogarak közé tartozom-e, akik csak addig okosak, amíg okosnak képzelik magukat, de mihelyt be kell bizonyítaniuk, hogy valóban azok, megszûnnek okosnak lenni. Pedig nem vagyok híján magasröptû, értelmes sõt agyafúrt gondolatoknak. Ám mihelyt arra kerül sor, hogy a gyakorlatban alkalmazzam õket, csõdöt mondanak, faképnél hagynak, én meg ott állok megszégyenülten, mint holmi nehézfejû nebuló. Hát ezért nem szeretem a munkámat; egyfelõl nem találom eléggé szellemdúsnak, másfelõl nyomban a fejemre nõ, mihelyt egy csepp szellemi tartalommal telítõdik. Amikor nem kellene gondolkoznom, olyankor mindig gondolkozom, amikor viszont köteles volnék gondolkozni, akkor képtelen vagyok rá. Ez a felemás oka annak, hogy mindig pár perccel tizenkettõ elõtt távozom az irodahelyiségbõl és mindig pár perccel késõbb érkezem vissza a többieknél, amiért máris meglehetõsen rossz hírem van. De engem annyira, de annyira nem érdekel, mit mondanak rólam mások. Nagyon is jól tudom például, hogy birkának néznek, ugyanakkor azt is érzem, hogy ha joggal tételeznek föl rólam ilyesmit, én ebben nem akadályozhatom meg õket. Egyébként csakugyan van bennem valami birkaszerû, ami az arcomat, a viselkedésemet, a járásomat, a beszédemet és a lényemet illeti. Kétségtelen, hogy a szememben (csak hogy egy kiragadott példával éljek) kissé bamba kifejezés ül, ami könnyen félrevezeti az embereket és arra indítja õket, hogy értelmi képességeimrõl ne legyenek valami nagy véleménnyel. Sok idétlenség van bennem, megfejelve jó adag hiúsággal, furcsán szól a hangom, olyasformán, mintha én, a beszélõ sem tudnám, hogy beszélek, amikor beszélek. Valamiféle álmatagság ül rajtam, úgy festek, mint aki sosincs teljesen ébren; hogy ez másoknak is szemet szúr, azt már följegyeztem. Hajamat mindig tükörsimára nyalom, s ez alkalmasint csak fokozza a dacosan és ügyefogyottan bamba benyomást, amit amúgy is keltek. Így állok ott a pultnál, képes vagyok fél óra hosszáig kifejezéstelen arccal bámulni a levegõbe, vagy ki az ablakon, tétlen kezemben tartogatva a tollat, mellyel írnom kellene. Mivel nagyobb mozgásszabadságot nem engedélyeznek, felváltva hol az egyik, hol a másik lábamra nehezedem, közben oda-odapislantok a kollégáimra, akik szintúgy rám-rám sandítanak, és egyáltalán nem értem, miért tartanak engem szánalmas, lelkiismeretlen naplopónak, mosolygok, ha valamelyik rám néz, és egyfolytában álmodozom, anélkül hogy közben bármire gondolnék. Ha tudnám, mi is az, álmodozni! De nem tudom, a leghalványabb elképzelésem sincs róla. Egyvalami szokott eszembe jutni mindig: hogy ha lenne egy csomó pénzem, nem dolgoznék többet, és valahányszor ez a gondolat felötlik bennem, úgy örülök neki, mint egy kisgyerek, hogy lám, mégiscsak ki tudok gondolni valamit. A fizetést, amit kapok, keveslem, az persze meg se fordul a fejemben, hogy azt mondjam magamnak, a te teljesítményedért még ennyit se érdemelnél, holott tudom, hogy teljesítményem egyenlõ a nullával. Furcsa, de valahogy nincs bennem semmi szégyenérzet. Ha valaki, mondjuk valamelyik följebbvalóm rám förmed, mélységesen fel vagyok háborodva. Sért, hogy így rám förmedt. Az ilyesmit nem tudom elviselni, habár magamban azt mondom, megérdemelted a szidást. Valójában persze csak azért háborgok, hogy tovább nyújtsam a szóváltást, ami a följebbvalómmal támadt, mert ezzel megint elszalad egy fél óra, és ez alatt legalább nem unatkozom. Ha a kollégáim azt hiszik rólam, hogy naphosszat unatkozom, akkor nem járnak távol az igazságtól; én csakugyan szörnyen unatkozom. Ezen a munkahelyen az égadta világon semmi izgalmas nem történik! Így hát fõ foglalatosságom valóban az unatkozás, meg az azon való fejtörés, hogy átmenetileg mivel ûzhetném el az unalmat. Amit elvégzek, az olyan valószínûtlenül kevés, hogy magam is azt gondolom magamról: "Te tényleg nem csinálsz semmit!" Sokszor rám tör az ásítás, számat óriásira tátom a mennyezet felé, tenyerem ilyenkor csak nagy sokára ér oda, hogy eltakarja az éktelen nyílást. Ásításaim szünetében meg azt találom illendõnek, hogy egyik kezemmel a bajuszomat pödörgessem, a másikkal meg, mintegy álomba merülten a pult lapján doboljak. Néha csakugyan úgy érzem, mintha mindez valami érthetetlen álom volna. Ekkor részvétre gyúlok magam iránt, már-már könnyeket hullatok. Ha meg elillan ez az álomszerûség, legszívesebben a földre vetném magamat, lehetõleg úgy, hogy esés közben a pult élébe jól megüssem magam, hogy legalább egy kis fájdalmat élvezhessek; azzal is telik az idõ. Lelkem nem minden fájdalom nélkül reagál az állapotomra, néha ugyanis halk, panaszos, vádló hang rezgeti belülrõl a fülemet, anyám hangjára hasonlít, anyáméra, aki még él, s aki engem világéletében jóravaló, derék fiának tartott, nem úgy, mint apám, aki e tekintetben anyámnál sokkal szigorúbb elveket vall. Csakhogy a lélek az én szememben homályosabb és értéktelenebb valami annál, semhogy az általa hallatott hangokat valamelyest is becsülni tudnám. Én az efféle belsõ hangokra mit sem adok. Szerintem az ember csak unalomból fülel a lélek mormolására. Tagjaim lassanként olyan érzéketlenné válnak az egy helyben való állástól, akár a fa, legszívesebben felgyújtanám õket, hadd égjen el minden: pult és ember idõvel teljesen egyforma lesz. Az idõ állandó fejtörést okoz nekem. Azt mondják, gyorsan szalad, de bárhogy rohan is, idõnként mintha hirtelen meggörbülne, megtörne, és akkor olyan, mintha nem is volna már. Aztán van úgy, hogy surrogva felcsap, mintha madárcsapat rebbenne fel. Vagy például az erdõben: ott mindig hallani az idõ zúgását. Ebben az a jólesõ, hogy akkor nem kell többé gondolkoznia az embernek. De legtöbbször annyira más: olyan halottian csöndes! Hát élet az, mikor az ember mit sem észlel abból, hogy elõretör, még ha egyenesen a vég felé is? Életem ez idáig meglehetõsen tartalmatlan volt, és a jövõ sem úgy rémlik fel elõttem, mint ami ebben változást hozhatna, sõt bizonyosra veszem, hogy további életem ugyanilyen tartalmatlan lesz, amitõl olyanná válik, mintha soha nem akarna véget érni. A biztos távlattalanság tudata azt súgja: legjobb aludni, és ha épp nem alhatom, akkor is csak a legszükségesebbeket végezzem el. Meg is fogadom a tanácsot; annyit bóbiskolok, amennyit csak tudok, viszont lázas mû-tevés-vevésbe kezdek, mihelyt megcsap a lopva mögém settenkedõ, engem semmittevésen rajtakapni akaró fõnököm árulkodóan áporodott lehelete. Hiába jön orozva, a rossz szájszag messze elõtte jár. De azért nem utálom õt, sõt kifejezetten kedvelem, mert ez a jóember legalább némi változatosságot hoz életembe. Hanem hát mitõl van az, hogy így fittyet hányok mindenre: kötelességre, elõírásokra? Én egy széllelbélelt, sápkóros, ijedõs, finnyás, elegáns kis fickó vagyok, tele nyavalyás érzékenységgel, és aligha bírnám az élet viszontagságait, ha egyszer ki találnának akolbólítani innen. Lehetséges, hogy ha így folytatom tovább, elbocsátanak az állásomból? Semmiféle félelmet nem kelt bennem a gondolat. Nem, ez nem lehetséges, vagyis hát: nagyon is lehetséges! Egy cseppecskét félek, aztán csak azért se félek egy cseppet se. Talán túl buta vagyok ahhoz, hogy féljek, sõt: az a gyerekes dacolás, amivel elégtételt próbálok szerezni magamnak embertársaimtól, nekem úgy rémlik, mintha a gyengeelméjûség jele volna. Igen ám, csakhogy mindez csodálatosan illik az alkatomhoz, amely azt írja elõ nekem állandóan, hogy egy kicsit extravagánsan viselkedjem, még akkor is, ha ebbõl csak hátrányom származik. Így például, habár ez sem illendõ, könyveket viszek be az irodába, ott vagdosom fel, ott olvasgatom õket, anélkül, hogy igazából élvezném az olvasást. De ez legalább kifelé úgy fest, mint egy mûvelt ember dacolása a külvilággal, aki különb akar lenni a többinél. Én igenis különb akarok lenni másoknál, és egy vadászkutya szívósságával törekszem rá, hogy kitûnjek valamivel. Így aztán ha olvasás közben odalép hozzám valamelyik kollégám, és ezt a, meglehet, teljességgel helyénvaló kérdést intézi hozzám: "Mit olvas itt, Helbling?", akkor én erre szerfölött bosszús arcot vágok, mert aki ad magára, az ilyen esetben így tesz, olyan bosszús arcot vág, amivel el tudja kergetni az okvetetlenkedõt. Iszonyú fontoskodó tudok lenni, amikor olvasok! Közben fél szemmel a többieket lesem, nézem, ki figyeli, micsoda mûvelõdés folyik itten, minõ okos pallérozása észnek és szellemnek; a könyvlapokat oldalanként vágom fel, impozáns lassúsággal, egy oldalnál többet egyszerre nem olvasok, nem, én beérem annyival, hogy fölveszem azt a testtartást, ami az olvasmányába mélyen elmerült embert jellemzi. Ilyen vagyok: szélhámoskodó és hatásvadász. Hiú vagyok, de hiúságomban furamód olcsó dolgokkal is megelégszem. Ruháim eléggé esetlenek, de szorgosan váltogatom öltönyeimet, nekem már az is élvezet, ha a kollégák látják, hogy több öltönyöm van, és a színek megválasztásához is van némi érzékem. Zöldben azért szeretek járni, mert a zöld az erdõre emlékeztet. Levegõs, szeles napokon sárgát veszek, mert az meg remekül illik a szélhez és a tánchoz. Ebben lehet, hogy tévedek, amiben cseppet sem kételkedem, mert épp elégszer vetik a szememre, hogy hányszor tévedek napközben. Az ember végül elhiszi magáról, hogy tényleg együgyû fráter. De mit számít, hogy tökfilkó valaki vagy tekintélyes férfiú: az esõ a szamárra is ugyanúgy esik, mint a tiszteletre méltó jelenségre. Hát még a nap! Micsoda boldogság az nekem, mikor elüti a tizenkettõt, és szaladhatok haza a napsütésben; ha meg esik, kinyitom a nagy, hasas ernyõt, hogy meg ne ázzon a kalapom, a kalapom ugyanis fölöttébb nagy becsben áll nálam. A kalapommal roppant kíméletesen bánok: amíg hozzáérhetek, gyöngéden, ahogy szoktam, addig úgy érzem, egészen boldog ember vagyok. Amikor a munka végeztével gondosan felteszem a fejemre, mindig különös öröm fog el. Vége, mára becsukhatom a boltot, ezt jelenti számomra ez a kis szertartás, amit úgy szeretek. Utóvégre az életem - ezt nem gyõzöm ismételgetni magamnak - csupa jelentéktelen apróságból áll, s ezt csodálatosnak találom. Sohasem éreztem magamhoz illõnek, hogy az emberiséget érintõ nagy eszmékért rajongjak, ugyanis alapjában véve inkább kritikus beállítottságú volnék, mintsem rajongó típus, amiért ezennel mély tisztelettel meg is hajolok magam elõtt. Igen, én egy olyan ember vagyok, aki lealacsonyítónak érzi, ha vállig érõ loboncot, meztelen lábán sarut, ágyéka körül prémes condrát viselõ, a hajába virágokat tûzdelõ emberrel találkozik. Ilyen esetben én csak zavartan mosolygok. Holott legszívesebben hangosan felkacagnék, de azt ugyebár nem lehet, azonkívül, ha jobban meggondolom, inkább méregbe gurító, mintsem nevetésre ingerlõ dolog olyan emberek közt élni, akiknek nem tetszik az a fajta simára lenyalt választék, amit én is viselek. Alkatomnál fogva amúgy is szeretek mérgelõdni, és ha már így van, mérgelõdöm is minden adandó alkalommal. Gyakran teszek kaján megjegyzéseket, pedig ezekre semmi szükség, nekem igazán nem kéne másokon kiélnem a gonoszságomat, hiszen ha valaki, én aztán tudhatom, mit jelent mások kárörvendõ gúnyolódásától szenvedni. De hát épp ez a bökkenõ: én soha nem veszem észre magamat, soha nem okulok semmiféle tanulságból, még mindig úgy viselkedem, mint aznap, amikor útra bocsátottak az iskolából. Sok gyerekes vonás van bennem, és ez valószínûleg egy életen át el fog kísérni. Mondják, van, akiben egy szemernyi hajlam sincs a javulásra, van, aki képtelen a mások példáján épülve mûvelõdni. Igen, én sem kérek az épületes példákból, én méltóságomon alulinak érzem, hogy átadjam magam holmi mohó mûvelõdésvágynak. Azonkívül épp elég mûvelt vagyok már ahhoz, hogy elegánsan tudjak lóbálni egy sétapálcát, hogy tetszetõs csomót kössek a nyakkendõmre, hogy a jobb kezembe vegyem a kanalat, és a vonatkozó kérdésre így feleljek: "Köszönöm, ó, hogyne, nagyon kellemes volt tegnap este!" Még hogy én sokra vihetném a mûveltséggel? Ugyan! Leteszem rá a nagyesküt: esetemben a mûveltség teljességgel méltatlanra szállna. Az én összes mûvelõdésvágyam abban merül ki, hogy minél több legyen a pénzem és kényelmes, magas beosztásba jussak. Egy földmunkással szemben máris irtózatos fölényben érzem magamat, ámbár tisztában vagyok vele, hogy bal keze mutatóujjának egyetlen pöccintésével is be tudna lökni az agyaggödörbe, ahol összepiszkolódna a ruhám. A szegény emberekbõl és a szerény viseletbõl sugárzó erõ és szépség rám semmiféle hatással sincs. Nem, nekem errõl mindig az jut eszembe, hogy milyen jó dolga van a magamfajtának, mekkora fölényben van társadalmi helyzete folytán egy ilyen kulizó páriával szemben, és szívemet még csak meg sem környékezi a részvét. Mitõl is környékezné meg? Hol van, hová lett az én szívem? Azt se tudom, van-e még. Ez eléggé elszomorító, de attól még nem kell elszomorodnom. Szomorúságot legfeljebb akkor szokott érezni az ember, ha valami pénzbeli veszteség éri, vagy ha csapnivalóan áll rajta az új kalap, vagy ha a részvények árfolyama hirtelen zuhan a tõzsdén. De hogy ez tényleg valódi szomorúság-e, az tüzetesebb vizsgálatot igényel, és ilyenkor rendszerint az derül ki, hogy amit szomorúságnak vélt az ember, nem több röpke sajnálkozásnál; elszáll, akár a sóhaj. Hogy is mondjam: ez valami csudálatosan furcsa dolog, hogy valakinek ennyire ne legyenek érzései, hogy valaki ennyire ne tudja, mi az, hogy érzelem. A saját személye iránt mindenki táplál érzéséket, ám ezek alapjában véve elvetendõ, a nagy egész szempontjából arcátlanul önhitt érzések. De hogyan táplálhatnánk érzéseket minden ember iránt? Idõnként persze kedve támad az embernek ilyesmin eltûnõdni, még az is megeshet, hogy valami halvány vágyakozásféle ébred benne az iránt, hogy egyszer õ is segítõkész, jó lélek legyen, de mikor? Mondjuk, reggel hét órakor? Vagy máskor? Már pénteken elkezdek gondolkozni rajta, és szombaton is végig azon morfondírozom, vajon milyen programot csinálhatnék vasárnapra, mert ugye vasárnapra mindig kell valamilyen programot csinálni. Egyedül ritkán megyek el. Rendszerint egy fiatalokból álló társasághoz csatlakozom, már ahogy manapság csatlakozni szokás, az ember fogja magát, és egyszerûen elmegy velük, habár tudja magáról, hogy meglehetõsen unalmas fickó. Például átkelek gõzössel a tavon, vagy gyalog kimegyek az erdõbe, vagy vonattal elutazom távolabbi, szép helyekre. Gyakran kísérek fiatal lányokat táncmulatságba, rájöttem, hogy a lányok kedvelnek engem. Fehér az arcbõröm, szép, formás a kezem, elegáns, csapkodó szárnyú frakkban feszítek, kesztyût viselek, az ujjamon gyûrûk, kezemben ezüstveretes sétabot, cipõm kifényesítve, viselkedésem finom, ünnepélyes, a hangom érdekes, és valami halvány boszszúságféle húzódik meg a szám szegletében, amire nincs szavam, de amit, úgy látszik, a fiatal lányok megnyerõnek találnak. Amit mondok, az úgy hangzik, mintha itt egy fontos ember beszélne. A fontoskodás mindenkinek tetszik, ehhez aligha férhet kétség. Ami a táncot illeti, úgy táncolok, mint aki csak nemrég vette és élvezte a táncórákat: könnyedén, kecsesen, pontosan, szabályosan, de túl gyorsan és minden belsõ erõ nélkül. Szabatosak, ruganyosak a lépéseim, csak épp a báj, a kellem hiányzik belõlük. Hogy is lehetnék én képes bármiféle bájra! Mindazonáltal szenvedélyesen szeretek táncolni. Amikor táncolok, elfelejtem, hogy Helbling vagyok, már nem is vagyok többé más, csak valami üdvözült lebegés. Egyetlen emléktöredék sem idézõdik fel bennem az irodából és az ott elszenvedett változatos gyötrelmekbõl. Körülöttem mindenütt kipirult arcok, lányruhákból áradó illat és csillogás, lányszemek néznek, szárnyalok: képzelhetõ ennél nagyobb boldogság? Lám, mégiscsak részem van benne: a heti körforgásban egyszer mégiscsak boldog tudok lenni. A lányok közül, akiket folyton kísérgetek, egyik a menyasszonyom, de õ rosszul bánik velem, rosszabbul a többieknél. Amellett, nagyon is jól látom, korántsem hû hozzám, valószínûleg nem is szeret; és én, én szeretem õt? Sok hibám, sok fogyatékosságom van, ezeket õszintén el is soroltam, de ebben a dologban, úgy látszik, mind nem számít: én szeretem a lányt. Az a boldogságom, hogy szerethetem, és hogy gyakran elcsüggedhetek miatta. Nyáron odaadja nekem a kesztyûjét meg a rózsaszín selyem napernyõjét, hogy én vigyem, télen pedig megengedi, hogy mögötte bukdácsoljak a süppedõ hóban, meg hogy vigyem a korcsolyáját. Én nem értem, de érzem a szerelmet. Minden eltörpül mellette, jó és rossz; hisz a szerelem nem ismer mást, csak szerelmet. Hogy mondjam: bármennyire üres és semmirekellõ vagyok is máskor, még sincs veszve minden, mert lám, valóban képes vagyok a hû szerelemre, noha már épp elég alkalmam lett volna a hûtlenkedésre. Verõfényes kék ég alatt csónakázom vele a napsütötte tavon, evezés közben egyfolytában mosolygok rá, õ pedig mindeközben mintha unatkozna. Meg kell hagyni, szörnyen unalmas fickó vagyok. Menyasszonyom anyjának van egy szegényes és némileg kétes hírû kis kocsmája, ahová munkások járnak, itt egész vasárnapokat eltölthetek üldögéléssel, hallgatással és szerelmem bámulásával. Néha az õ arca is lehajlik hozzám, hogy egy-egy csókot nyomhassak a szájára. Nagyon édes arca van. Az orcáján van egy régi, behegedt forradás, ami kissé eltorzítja a száját, de ettõl csak még édesebb. A szeme egészen apró, és mikor néha hamiskásan rám kacsint, mintha azt mondaná: "Majd megmutatom én még neked is!" Sokszor odaül mellém a kopott, kemény kocsmai lócára, és azt sugdossa a fülembe: Ugye milyen jó szerelmesnek lenni? Én ritkán merek neki bármit is mondani, mindig attól félek, hogy valami helytelent találok kiejteni a számon, ezért aztán hallgatok, pedig úgy, de úgy szeretnék beszélgetni vele. Egyszer az ajkamra tapasztotta azt az illatos kis fülét: Hogy nem akarok-e neki valami olyasmit mondani, amit csak suttogva lehet? Reszketve azt feleltem, hogy semmi ilyesmi nem jut eszembe, erre õ lekevert nekem egy pofont, és nevetett hozzá, de nem kedvesen, hanem hidegen. Mennyasszonyom rosszban van az anyjával meg a kishúgával, és nem tûri, hogy a kicsivel kedveskedjem. Anyjának vörös az orra az ivástól, amúgy élénk kis nõ, szeret odaülni a férfiak asztalához. De az én menyasszonyom is oda szokott ülni a fér-
fiakhoz. Egyszer azt mondta nekem halkan: "Már nem vagyok szûz", ezt a világ legtermészetesebb hangján közölte, és én nem találtam benne semmi kifogásolnivalót. Ugyan mit is mondhattam volna neki erre? Más lányokkal rámenõsebb, sõt még szellemes is vagyok, de elõtte meg se tudok mukkanni, egyre csak õt nézem, szemmel tartom minden mozdulatát. Minden alkalommal záróráig üldögélek a kocsmában, vagy még tovább, egészen addig, amíg haza nem küld. Mikor a lánya nincs ott, az anyja odaül hozzám az asztalhoz, és próbálja rossz színben feltüntetni elõttem a távollevõt. Amiket mond, arra csak legyintek, és mosolygok hozzá. Az anya gyûlöli a lányát, de hát érthetõ, hogy gyûlölik egymást, hiszen útjában állnak egymásnak. Mind a kettõ ugyanazt a férfit akarja, és egyik sem hajlandó átengedni õt a másiknak. Mikor esténként ott ülök a lócán, minden ember, aki a kocsmában megfordul, rájön, hogy én vagyok a võlegény, mindenki igyekszik jóindulatú szavakat intézni hozzám, de ez engem hidegen hagy. A kislány, aki még iskolás, oda szokott telepedni mellém; vagy a tankönyveit olvassa vagy hosszú ákombákomokat ró az irkájába, aztán mindig odanyújtja nekem, nézzem át, amit írt. Azelõtt soha nem törõdtem a gyerekekkel, csak mostanában kezdem észrevenni, milyen érdekes egy ilyen felcseperedõ kis emberpalánta. Ez is a nõvére iránti szerelmem miatt van. Az õszinte szerelem jobbá, érdeklõdõbbé teszi az embert. Télen így szól hozzám a menyasszonyom: "Te, milyen jó lesz, mikor tavasszal majd együtt sétálunk a kerti utakon", aztán tavasszal azt mondja: "Olyan unalmas veled." [[Otilde]] egy nagyvárosban akar férjes asszony lenni, mert még kapni szeretne valamit, úgymond, az élettõl. Színházak, álarcosbál, szép kosztümök, bor, kacagó társalkodás, vidám, felhevült emberek, õ ezeket szereti, ezekért rajong. Tulajdonképpen ezekért rajongok én is, de hogy ezt hogy kéne csinálni, azt nem tudom. Mondtam a menyasszonyomnak: "Lehet, hogy télen elvesztem az állásomat!" Nagy szemeket meresztett rám és azt kérdezte: "Miért?" Ugyan miféle választ adhattam volna erre? Elvégre nem mondhattam el neki egy szuszra, milyen az alkati beállítottságom. Megvetne érte. Eddig mindig azt hitte rólam, hogy többé-kevésbé életrevaló férfi vagyok, igaz, kissé mulatságos és unalmas férfi, de mégiscsak egy férfi, akinek biztos állása van. Ha most azt mondanám neki: "Tévedsz, az én állásom nagyon is bizonytalan", akkor többé semmi oka nem volna rá, hogy óhajtsa a társaságomat, hiszen ezzel minden velem kapcsolatos reménye szertefoszlana. Hagyom hát az egészet, ehhez mesterien értek, mármint a dolgok odázásához, ahogy mondani szokás. Talán ha tánctanár vagy restaurátor vagy rendezõ volnék, vagy bármiféle olyan szakmám volna, ami az emberek szórakoztatásával kapcsolatos, akkor boldog volnék, mert én már csak ilyen vagyok, ilyen táncolós, lebegõs, lábdobálós, könnyed, halk szavú, örökké hajbókoló, finom érzésû fajta, aki akkor lenne boldog, ha vendéglõs, táncos, színházi vezetõ vagy valami szabóféle lenne. Ha én valahol tiszteletteljesen meghajolhatok valaki elõtt, már boldog vagyok. Nem nyújt ez elég mély bepillantást a lelkembe? Még olyankor sem riadok vissza a tiszteletteljes meghajlástól, amikor egyáltalán nem szokás meghajolni, vagy amikor csak a talpnyalók meg a tökfejek hajlonganak,
annyira imádok hódolni. Komoly férfimunkára én nem vagyok alkalmas, ahhoz nincs bennem elég szellem, elég ész, nincs hozzá se szemem, se fülem, se semmi érzékem. Mi sem áll távolabb tõlem a komoly férfimunkánál. Én profitot akarok csinálni, de úgy, hogy az is csak egy kacsintásba, vagy legfeljebb egy lusta kéznyújtásba kerüljön nekem. A munkától való irtózás általában nem természetes egy férfinál, de velem más a helyzet, engem ez úgyszólván öltöztet, nagyon is illik hozzám, és bár szomorú ez az öltözék, ami ilyen kiválóan illik hozzám, és ruhának igazán szánalmas szabású, miért ne mondhatnám, hogy jól áll nekem, ha egyszer a vak is látja, milyen ráncmentesen áll rajtam. A munkaiszony! De errõl ne többet. Amúgy véleményem szerint az itteni nedves klíma, a tavi levegõ tehet róla, hogy soha nem fûlik a fogam a munkához, és e felismeréstõl ösztökélve el is határoztam, hogy valahol délen vagy a hegyekben keresek magamnak állást. Mondjuk, el tudnék igazgatni egy szállodát, vagy el tudnék vezetni egy gyárat, de egy kisebb bank pénztárával is elboldogulnék. Valami napos, szabad táj bizonyára ki tudná hozni belõlem azokat a képességeimet, amelyek mindmostanáig csak szunnyadtak bennem. Egy déligyümölcs-kereskedés se lenne rossz. Én mindenesetre olyan ember vagyok, aki rendületlenül hisz abban, hogy lelkileg roppant sokat nyerne a környezetváltozással. Ha másmilyen lenne a klíma, másmilyen lenne az ebéd is. Ki tudja, talán épp ez hiányzik nekem. Nem is tudom, talán beteg vagyok. Hisz annyi bajom van, annyi mindent nélkülözök, jóformán mindent. Lehetséges, hogy én egy szerencsétlen ember vagyok? Vagy csak különleges hajlamaim vannak? Vagy az is egyfajta betegség, hogy állandóan ilyesféle kérdéseken rágódom? Hogy ez nem egészen normális dolog, az biztos. Ma megint tíz perccel késõbb értem be a bankba. Már arra is képtelen vagyok, hogy idõben jelenjek meg a munkahelyemen, ahogy mások. Igazából az lenne jó, ha én, Helbling lennék az egyetlen élõlény a világon, ha rajtam kívül nem lenne itt senki. Ha nem lenne se nap, se kultúra, csak én meztelenül egy magas sziklán, ha nem lenne se vihar, se hullám, se víz, se szél, ha nem lennének se utcák, se bankok, se pénz, se idõ, se lét. Biztos, hogy akkor nem félnék többé. Nem lenne több szorongás, nem lennének kérdések, és nem is késnék többet. Azt képzelhetném, hogy az ágyban fekszem, örökké csak az ágyban. Igen, talán ez lenne a legjobb!

HALASI ZOLTÁN fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu



C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/