Ezek a virágok már nem nekem nyílnak, mondta, s közben egy tyúkfosba lépett mezítláb, krémes ürülék szép lábujjai közt, bõrén, mely a mindig ólálkodó, mindig itt lappangó por ellenére élénksárga.
Ezek a virágok hiába nõnek ki újra, már nem nekem nyílnak, mondja. És egy tyúkfosba lépett mezítláb a kertben, a kertnek éppen abban a szögletében, ahonnan ebben az évszakban kitiltották a baromfiakat, ahonnan a baromfiakat állandóan kikergette egy kisfiú, aki ki nem állhatta tollukat, lábukat. Ezek az újra meg újra felfeslõ virágok már nem nekem nyílnak, állt magárahagyottan, bemocskolódva a rezgõ fényben. Ezek a gyengéd virágok már nem nekem nyílnak, nem az én kezemnek, és nem is törékeny vázáimnak, melyeket nem tudok rendesen megfogni, anyaguk annyira ragadós, annyira vakít a fényben, mondja, és széttapos egy rohadt almát vagy még híg tyúkfost, jókora, dagadt tyúk csinálhatta, és a krémes ürülék kibuggyan lábujjai közt.
A gyümölcsösnek ebben a szögletében, honnan a baromfiakat kitiltották, s a kertrészt sövénnyel vagy ezüstös dróthálóval vették körbe, melyen a környék minden madara megpihent, s mely alatt a legszebb kék-fehér madárfospettyek gyûltek össze.
Anyám a kert minden kis zugában elismétli ugyanazon szavakat, majd elalszik.
Ezek a virágok lábam mellett, bõrömhöz, lábujjamhoz érnek, ezek az egymás hegyén-hátán zsúfolódó, sarjadzó, burjánzó, mindent elözönlõ virágok, ezek a halomba gyûlõ virágok többé nem, többé már sosem nyílnak nekem, testemnek, kezemnek, hajamnak, és legkevésbé ezek a hatalmas, skarlátszín, vagy még annál is sötétebb bazsarózsák nõnek nekem, mondta nyáron a régi házban, bár annak, hogy ebben a házban vagy inkább a másikban, és éppenhogy nem itt mondta volna, egyáltalán semmi jelentõsége, semmi jelentõsége most már.
Nyár, és ugyanezek a virágok vagy csak nagyon hasonló virágok, hamar eltûntek anyám mezítlába alatt, hisz õ sokat járkált ezen a részen, itt is, ott is legázolt egy-egy virágot, belegázolt a még meleg, langymeleg szarba, vagy a sövény felett, a mészkõfal felett áthullott rohadt almába, ennek a falnak ütközik a piros bicikli kereke, így kap nyolcast a piros bicikli fehér kereke, ide hull a napfény, mindegyre ezek a félig kifeslett, félig elhervadt virágok, félúton tündöklés és rothadás között, a keresztbe-kasul ezerszer bejárt, ezerszer letaposott kert legbelsejében, az összes virág, amit csak itt látsz, az összes virág, amit most nézel, az összes virág.
Itt az összes, az összes, akár megannyi színfolt, ezzel szemben a mezõk buja zöldje láttán a kavicsos útra okádok, az összes virág, mely ide kötõdik, ide rögzül ehhez a nedves földdarabhoz, tikkadozik a szárazságtól vagy éppen fuldoklik az esõben, mely tönkreteszi a gyümölcsöst és vékony szövetruhánkat, megérintheted mindet, az összes virágot, már nem nekem, nem az én testemnek nyílnak, mondta, bal lába alatt kis levelibéka bújt meg, mezítlába egy kisbékát simított vagy egy szófogadatlan tyúk friss ürülékét, az a dagadt, nagydarab tyúk jobban kedveli a salátát a rét szürke füvénél, az epret a szokványos kukoricánál és az udvar, a sötét, mindig esõs kis udvar kavicsánál, a padlások, a trágyadombok, a tócsák, a mocsarak, a lápok, az omladékok, a pöcegödrök, a hulladékkupacok szemeténél, a szürke kagylók komor héjánál, a hûvös lepkéknél, a saját húsánál. Szürke tyúk lehetett.
Ezek a lábamhoz dörgölõdzõ, ujjaimat érintõ, virágzó növények, ezek a virágok, nem kapok tõlük lélegzetet, nem tudok nevetni, nagyot kurjantani, már nem nekem nyílnak, sem ma reggel, sem ma, ebben az órában, sem az elkövetkezendõ, szürke vagy kéklõ, sárgult és hûvös, rémisztõen fagyos, halálra rémisztõ reggeleken, de még csak az eljövendõ estéken sem, melyek mindegyikét ugyanúgy pukkadásig feszíti a fojtogató levegõ, az állati ürülékek, maradványok, a fehér tollak szaga, mert itt mindenhová állatok vannak bezárva, melyeket idõnként fûvel, cikóriával, olykor egyenesen kávéba mártott kenyérrel kell etetni. Ezek a virágok nem nekem nyílnak egész nap, mert bár azelõtt vidám és életerõs voltam, mostanra megszürkültem, mint körülöttem a fû, mint az árnyék-körvonalam arcát vagy mellkasát díszítõ virágok. Ez a néhány névtelen virág vagy épp bazsarózsa.
Mint ezek a virágok, a továbbra is idegen, ellenséges virágok, mint a fatörzsre vagy a hónaljba tapadt por, mindenütt ugyanaz a por, ugyanaz a vékony hártya, ugyanaz a törékeny konokság.
Akárcsak ezek a virágok. Ezek a virágok, belepte mindet a por, a por, melyet még a szakadatlan esõ sem tud lemosni, ezek a szutykos virágok pedig nem nekem nyílnak, nem nekem nyílnak, többé már nem nekem, nem is a testemnek, ezek a virágok, ezek az ágak közül kibújó bazsarózsák, akkor vesszük csak észre õket, amikor az égbõl lassan alázuhog, a zsíros földön, vállunkon lassan szétporlik az esõ.
Ezek a virágok már nem nekem nyílnak, mondja. S amint így szól, talán éppen a gyümölcsösben lépked, a gyümölcsösben, mintha a mezõn vágna át, talán a kerti út forró kövein, talán a fûben, és belelép a friss tyúkfosba itt, a kertnek ebben a szögletében, ahonnan pedig kitiltották a baromfit, ebben az árnyékos kertrészben, ebben az árnyékos, szûzi kertrészben, ebben a bazsarózsákkal, a már említett bazsarózsákkal beültetett sarokban.
Ezek a túl élénk színû, túl ragyogó, skarlátszín vagy fehér virágok soha többé nem olvadnak el szájamban szirmonként, mint valami cukros étel vagy gyógyító szirup, nem érzem többé édeskés banán-ízüket (a szomorú banán-illat mindent eláraszt).
Ezek a virágok, mondta, már
nem a szájamnak, nem ajkamnak és fo-
gaimnak nyílnak.
*
Azt hiszem, nagyon szeret nyers uborkát enni egy szelet vajas kenyérrel. Szereti ropogtatni az uborkát, azt a szelet uborkát, azt a kis késsel lemetszett, meghámozott, zöldes és áttetszõ uborka-karikát, melyet szájához emel, melyet fogai közé, apró fogai közé vesz. A darabokra harapott, aztán megrágott uborka ropogása. Elképesztõen hangzik ez a ropogás a kihalt konyhában, a kihalt étkezõben, a kihalt folyosón. Halál és uborkaropogás. Hallgatni a rostok ropogását (átlátszó az egész, a magvak, a burok is köröttük).
Átlátszó, áttetszõ zöldség, melybõl anyám lassan falatozik az árnyas konyhában, hosszan majszol az árnyas házban.
Egy szeletke uborka és egy szeletke sárga-fehér avagy már szürke vajas kenyér.
Nagyon szereti, eszegeti ezt a szelet zöldes és szinte áttetszõ zöldséget, melyen átsüt a nap, áttetszenek az ellenfényben álló, ablakpárkányra tett növények, mint valami sorfal, könnyû szárak, talán muskátli. És körös-körül üde zöld minden. Bár a fény fogyatkozik, és a nap mind gyorsabban hanyatlik a virágok mögött, az a szelet uborka éppoly hibátlan, üde, áttetszõ, szinte átlátszó a gyérülõ világosságban, világló kis szelet, szerves része a konyhában derengõ fénynek még ebben a napszakban is, mikor a többi tárgy már jellegtelenné, fényehagyottá fakul, árnyékba merül, elenyészik, mintha a ragyogás kihunytával por lepné mindahányat.
Ha akarom, magam elõtt látom. Amint egy szelet uborkát eszeget, melyet az imént vágott fel és hámozott meg a kiskéssel. Melyet az imént sózott meg picikét, mielõtt beleharapott volna. Néhány pillanatra rá eltüntet egy szeletke vajas kenyeret is, nagyon gyorsan rágja meg és nyeli le. Esténként a konyhában ülve anyám nagyon szeret egy darabka uborkát ropogtatni némi vajas kenyérrel. Nagyon szeret hosszan rágni, nagy nyugalommal átteszi a falatot szája hol egyik, hol másik oldalára, egyik pofazacskójából a másikba.
Lassan eszegeti itt az uborkát. Míg szépséges nesszel ropog a fogak közt õrlõdõ zöldség, pofacsontjai fel-le járnak, szõke halántéka be-behorpad.
Uborkát eszik, szép, zöld és áttetszõ szeletet. Látom, amint eszik. Látom az áttetszõ zöldségdarabkát ujjai közt, melyek talán fehérek. Az az érzésem, hogy a konyha egyik pillanatról a másikra eltûnik a sötétségben, a túlságos vastagon gyülemlõ porban. S valóban, a szoba léket kap, merülni kezd, a padlón sûrûsödõ homály szintje csakhamar az asztallap fölé emelkedik.
Ám semmi nem ragyog, csupán az uborka-szelet és a fénylõ, zöld darabkát érintõ két ujj meg a kötényére, karjára hulló néhány folt. Semmi sem ragyog. Csupán a fagyos zöldségdarabot, annak napfénnyel átitatott rostjait (kert az övénél nem lehetett világosabb) érintõ ujjak. Jobb kezében tartja a zöld fényt (kert nem lehetett fagyosabb, dúltabb, elszáradt növényekkel zsúfoltabb).
Ujjai közt tartja az áttetszõ zöldség-darabba zárt fényt itt, a sötétségben, a porban. Tartja a kis darabka, ragyogó uborkát, szájában mindjárt eltünteti, és megeszi.
Lackfi János fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu