Uzsoky Borbála

Jean Améry

„Egyébiránt ez idô tájt sem érzem magam jobban, mint egykor a Harmadik Birodalom idején. Ami foglalkoztat, s amirôl beszélni hivatva vagyok, az eme Birodalom áldozatai. Nem emlékmûvet kívánok állítani, mert áldozatnak lenni önmagában nem érdem. Csak létük kondícióiról kívántam tudósítani, s ezek megváltoztathatatlanok.”
Egy ember, akinek szellemi gyökerei bevallottan s egész életében a német kultúrához kötôdtek, s annak is leginkább ahhoz a vonalához, melyet a halálhoz való viszony specifikusan német módja jellemez, élete derekán egy német haláltáborban találja magát. A legabsztraktabb halálszemléletnek s a halálgyárakban tárgyiasult brutális meghalásnak abszurd ütközése lehet az a pont, ahonnan kiindulva Améry mûvét, életét s halálát, megkísérelhetjük megérteni.
Tadeusz Borowski, Primo Lewi, Paul Celan, Jean Améry: egy névsor csak a legismertebb azon írók s gondolkodók közül, akik túlélték Auschwitzot, kiírták vagy megpróbálták kiírni magukból a felfoghatatlant, s végül önkezükkel vetettek véget életüknek. Kézenfekvô s elterjedt az a magyarázat, mely a nem alkotó holocaust-túlélô öngyilkosokra egyaránt vonatkozik, hogy tettüket azért követték el, mert az átélt borzalmak tudatában az élet nem volt számukra elviselhetô. „Az út Auschwitzból nyílegyenesen az öngyilkosságához vezetett […], s Améry nem tett mást, csak ment toronyiránt, mert az elgondolhatatlant végiggondolta” – írja Ingo Hermann a vele készített interjúkötet bevezetôjében. Ez az állítás a fent említett kézenfekvô magyarázatot látszik igazolni, mely magyarázat Améry teljes életmûvét s gondolati fejlôdését tekintve, felületes megközelítésnek tûnik. Améry, bár magát bizonyos mértékig elhatárolva, bevallottan közel állt az egzisztencializmushoz, ezen belül is Sartre-hoz, akit élete egy hosszú szakaszában mesterének tekintett, valamint Camus-höz, akinek a Sziszüphosz mítosza címû mûve állandó hivatkozási pont írásaiban. S itt térnék vissza a már említett abszurd élethelyzetre, Amérynek az abszurdhoz való viszonyára és magának az abszurdnak a camus-itôl való megkülönböztetésére. Camus a következôkkel indítja a Sziszüphosz mítoszát: „Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére.”1 Az 1966-ban íródott Túl bûnön és bûnhôdésen címû, Auschwitzot feldolgozni próbáló kötet Zsidónak lenni: kényszer és lehetetlenség címû fejezetének utolsó lapjain a következôket írja: „Nem a Lét, a Nemlét vagy az Istenhiány nyomaszt engem, hanem a társadalom: mert az, és csak az okozza egzisztenciális egyensúlyzavaromat, ami ellen szellemi kötéltánccal védekezem. A társadalom, és csak a társadalom vette el a világba vetett bizalmamat. A metafizikai szorongás emelkedett szellemek elegáns gondja. Maradjon is csak azoké, akik mindig tudták, kicsodák-micsodák ôk, és miért azok, és megmaradhatnak annak, amik.” S itt nem árt hangsúlyozni, hogy a már ifjúkorában is írónak készülô Amérynek ez az elsô kötete, tehát 21 évnek kellett eltelnie a lágerbôl való szabadulás után, hogy az írásnak értelmét lássa. Így ír errôl a már említett kötetének egy másik fejezetében: „…szeretném Karl Kraustól idézni, amit a Harmadik Birodalom elsô éveiben mondott: »A szó meghalt, amint eme világ feltámadt«. Ô persze mint a metafizikai értemben vett »szó« védelmezôje mondta ezt, míg mi, exlágerfoglyok, a szentenciát tôle kölcsönözve a »szó«-val szembeni szkepszissel ismeteltük azt. A szó meghal ott, ahol egy totalitárius igény a valóságot maga alá gyûri. És a mi szavunk régen meghalt. És még az az érzés sem maradt hátra, hogy ezt sajnálnunk kellene.”2
Nem sokkal a halála elôtt egy vele készült interjúban, arra a kérdésre válaszolva, hogy álmodik-e még a nácizmus alatti idôkkel, azt válaszolja, hogy a Túl bûnön és bûnhôdésen címû könyvének megírásával Auschwitzot szellemileg katartikus módon feldolgozta, s ezáltal megszûnt pszichésen teher lenni számára. A kijelentést igazolni látszik, hogy Améry eme mû után fél tucat egyéb könyvet írt, s ezekben ha olykor-olykor érinti is a lágeridôket, tematikájuk igen széles körû.
Ugyanakkor az az állítás, hogy Améry mint áldozat feldolgozta a láger okozta traumát, nem vezethet minket arra a következtetésre, hogy mint gondolkodó entellektüel ne lenne annak folytonosan tudatában – annak minden szellemi konzekvenciájával együtt –, hogy a kor, amelyben él, az, amelyben Auschwitz megeshetett. A megélt borzalmak emléke elhalványulhat, de a világba vetett bizalom elvesztése visszafordíthatatlan, a megkérdôjelezett emberi méltóság örökre megkérdôjelezett marad.
Améry mûve nem más, mint emberi méltósága – amelytôl megfosztatott – visszaszerzésének folyamata, s ez számára, az erkölcsi, testi, fizikai megaláztatáson túlmenôen, s talán elsôsorban, a szellem szabadságától való megfosztottság. „A szellem a lágerben, a maga teljességében illetéktelenné nyilvánította saját magát.” A lágerben ösztönlénnyé, csak fizikai létezôvé alázták. „A testem voltam, semi más.” Aki a halállal „farkasszemet nézve” él, annak nincs módja gondolkodni lét és nemlét kérdésérôl. „Akit kínoztak, az kínzott marad örökre”, írja a Kínzás címû fejezetben. S akit kínoztak, az nem lehet a lét értelmének filozófusa. Annak számára nem merülhet fel a camus-i kérdés: „Megérdemli-e az élet, hogy végigéljük?” A kérdés irrelevánssá válik, ha a döntés joga nem az enyém. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy Amérynek nem adatott meg a lét camus-i abszurditását megélni, ezt Auschwitz lehetetlenné tette. Améry, az entellektüel számára Auschwitz feldolgozhatatlan élménye, hogy megfosztotta ôt a halállal való intim kapcsolattól, a halál választásának szabadságától, a saját halálról való rendelkezés jogától, ami számára egyben a szellem szabadságától való megfosztottságot is jelenti. Öngyilkossága önnön méltósága s egyben szabadsága visszaszerzésének végsô aktusa.
Az öngyilkosságról szoló esszékötetében írja a következôt: „Döntô számomra annak hangsúlyozása, hogy mily mértékben voltunk az abszurditásnak kitéve. És itt nem a camus-i, sajátságosan önkényes s tetszôleges összefüggésben felidézhetô elvont fogalomra gondolok. »Az abszurd« a valóságban hétköznapibb s egyszersmind iszonytatóbb, mint a Sziszüphosz mítoszában. […] Az élet totális abszurditását, melyet idôvel felemészt maga az élet, a közelmúlt történelme is tükrözi: »Es geht vorbei, nacher war es einerlei«,3 írja Karl Kraus híres-hírhedt versében a Harmadik Birodalomról. Hitler. Ô volt számunkra az, akinek személyét minden részletében ízekre szedtük, gúny és gyûlölet tárgya volt, sôt mit mondjak, lassú tûzön sütögettük volna, maga volt a gonosz megtestesülése. Mi Hitler ma? Az ifjabbaknak történelmi személy, mint Néró, nem éppen szimpatikus, de olyan, aki azért túl sok szót nem érdemel. Az idôsebbeknek is csak az egyik gazember a többi közt, mivel idôközben oly sok politikai bûnözôrôl lehetett hallani. S maguknak az érintetteknek? Legyünk ôszinték: az idô s a közben eltelt élet számukra is elmosta az abszurd iszonyatos alakját.”
Amérynek, az exlágerfogolynak halála, aki filozófiai igényû könyvet írt az öngyilkosságról, s harminchárom évvel Auschwitz után önkezével vetett véget életének, még a pályatársak s barátok körében is értetlenséggel találkozott, s polémiát váltott ki. Mint minden öngyilkosság, rejtély ez is, s különösen az életmûvet csak töredékesen ismerô magyar olvasóközönség számára. A közeljövôben megjelenô kötet itt közölt esszéje nyújthat talán némi segítséget a vázolt gondolatkör s Améry életmûvének megértéséhez.

***

Zsidónak lenni kényszer és lehetetlenség. Egy kijelentés, melyben a zsidó szó semmi mással nem helyettesíthetô be, anélkül, hogy annak fatális és komplex tartalma el ne veszne. Afféle állítás, hogy magyarnak, németnek, örménynek, franciának stb. lenni kényszer és lehetetlenség, részint értelmetlen, részint, holmi könnyed identitásproblémát takarhat. Az asszimiláns zsidó családban nevelkedett, önmagát katasztrófazsidóként meghatározó Améry fenti címû esszéjének tárgya nem vagy csak eufemisztikus megfogalmazással tekinthetô identitásproblémának. Talán ki lehet jelenteni, hogy egy hovatartozás oly módon való törvényi meghatározása, mint a nürnbergi törvényekben szerepel, példa nélkül való. Akkor, amikor egy hovatartozás a halálos ítélettel egyenlô, elég nehéz identitásproblémáról beszélni. Így ír errôl: „Zsidónak lenni – számomra ettôl kezdve annyit jelentett, szabadságolt hullaként, megölendôként létezni, aki csak valami véletlen folytán nincs még ott, ahova igazán való, s ez az érzés különbözô változatokban, különféle intenzitású fokon mind a mai napig megmaradt.”
Nem helyettesítheto a zsidó szó már az okból sem, mert a zsidó nem egyszerûen nép vagy vallás, nem társadalmi réteg, noha mindezen csoportok bizonyos ismérveivel rendelkezik, hanem mindenekelôtt egy történelmileg, jellegében példátlan kollektív fóbia tárgya. Ez a fóbia végül is az európai kultúra csôdjének katalizátorává vált, mely csôd a holocaust történelmi katasztrófájában érte el végkifejletét.
Végezetül visszatérve Améry katasztrófazsidó-élményére álljon itt a tanulmány egyik kulcsmondata: „Mindent könnyebb lenne elviselni, ha kötôdésem a többi zsidóhoz nem merülne ki a tiltakozó szolidaritásban, ha a kényszerûség nem ütközne minduntalan lehetetlenségbe. Én már csak tudom. Túlságosan is jól. Egy zsidó barátom mellett ültem Arnold Schönberg Egy varsói menekült címû mûvének elôadásán mikor harsonaszótól kísérve a kórus a Sema Izraelt kezdte énekelni, kísérôm falfehér lett, és verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. Az én szívem nem dobogott gyorsabban, de szegényebbnek éreztem magam, mint társam, akit a zsidó imádság megrendített. A zsidó létet, gondoltam magamban utóbb, nem tudom osztani a meghatottságban, csak a félelemben és a dühben, mikor a félelem méltóságom visszaszerzendô dühvé alakul. »Halljad Izrael!«, ehhez nincs közöm. Csak a »Halljad világ!« kiáltás kívánkozik ki dühvel belôlem. Így akarja ezt a hatjegyû szám az alkaromon. Így követeli meg létezésem alapérzése, a katasztrófaérzés.”

Életrajzi adatok

Jean Améry 1912-ben Bécsben született, s Ausztriában nôtt fel. Egyetemi tanulmányokat irodalom és filozófia szakon folytatott. 1938-ban a nácik elôl Belgiumba menekült, ahol a német megszállás alatt az ellenállási mozgalomban tevékenykedett. 1943 és 1945 között fogoly az auschwitzi, bergen-belseni, valamint a buchenwaldi koncentrációs táborokban. A háború után Brüsszelben élt. Jelentôsebb mûvei: Jenseits von Schuld und Sühne (1966) (Túl bûnön és bûnhôdésen), Über das Altern (1968) (Az öregségrôl), Unmeisterliche Wanderjahre (1971), Lefeu oder Der Abbruch (1974), Hand an sich legen (1976) (Kezet emel önmagára). Jean Améry 1978-ban Salzburgban öngyilkos lett.
 

Jegyzetek

1 Fordította: Vargyas Zoltán
2 A szellem határán
3 Kb.: Egyszer volt, s már mindegy, hogy mi volt

Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu



C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/