A két világháború
közötti idôszak szellemi életének egyik vezérmotívuma,
kimondatlanul és kimondva a „zsidókérdés” volt.
Az állami politika szintjére a numerus claususszal emelkedô
megkülönböztetés nem hagyta érintetlenül
a társadalmi tudatot. Származástól, felekezettôl,
beállítottságtól és politikai hitvallástól
függetlenül a percepció részeként állandósult
az események látásának olyan aspektusa, amelyik
a „zsidókérdés” dimenzióját rávetítette
az értelmezésre. A szembenézés vagy mellôzés
különbözô stratégiákat kényszerített
a szereplôkre. A „zsidókérdés” tagadása
is felért létezésének elismerésével.
A legkevesebb eséllyel az érintettek
bírtak. Zsidóként, vagy annak minôsített
személyként valósággal felfoghatatlan volt
egy befejezettnek vélt asszimilációs folyamat után
az immár független, a Habsburg-bilincsbôl kiszabadult,
bár megcsonkított ország fellebbezhetetlennek vélt
néhány premisszája. Az ország tragédiájában
a forradalmárként leleplezôdött zsidóság
egyes személyeinek felelôssége. A kudarcban a nemzetietlen
erôk összefogása tükrözôdik, az idegen
érdekek befolyása.
Ez a gondolatkör valósággal
államalkotó eszmevilággá emelkedett. Fundamentumát
a területi revízió alkotta, az elveszett területek
visszaszerzésére irányuló erôfeszítés.
Akik lemondtak a revízióról, azok a „belsô revíziót”,
a magyarság önmagára ébredését,
új azonosságának megtalálását
sürgették. A két álláspont összefüggött.
A kultúra „önrevíziója” sajátos tartalommal
bôvült, s mintegy beleértôdött a zsidóellenesség.
A fiatalok egyik egyetemi társasága, a Székely Egyetemi
és Fôiskolai Hallgatók Egyesületének lapja,
az Új Élet ezt az összefüggést így
fogalmazta meg. „A magyarság ma két fronton harcol. Egyik
a zsidóság elleni, a másik az irredentáé.
Az elsô fôként gazdasági és erkölcsi.
A zsidóság gazdasági fölénye, mely országunk
sorsát meghatározza és uralkodik fölöttünk,
egyetlen módon: a verseny, a konkurencia fegyvereivel küzdhetô
le. Mulasztásaink, múltunk, uralkodó fajta mivoltunk
idegenné torzította a kereskedelem, az »üzlet«
zsidópéldázta munkáját, készségeink
e pályára nem születtek és nem fejlôdtek
ki. Nincsenek. Mi a teendô? – Ráhatással, neveléssel
teremteni kell.”
A cikk kulturális felemelkedést
hirdet retorikájával, de ennek a tartalmát is elárulja.
Ráhatással, neveléssel a zsidóság szerepét
az uralkodó fajta váltsa ki.1
A jobboldali és szélsôjobboldali
mozgalmakat nem mérhetjük pusztán politikai hatósugarukon.
Szellemi kisugárzásuk nagyobb volt, mint valóságos
befolyásuk. A magyar szélsôjobboldal számos
vereséget szenvedett politikailag a két világháború
között. A kisgazdapárt gyôzelme az 1920-as választásokon,
a liberálisok elôretörése 1922-ben, a szociáldemokraták
budapesti fölénye azt bizonyította, hogy korántsem
ellenállás nélkül rohamozhattak. Gömbös
és a fajvédô párt nemegyszer hátrébb
szorult 1927-ben s jutott lélegzetvételhez egy konszolidáltabb
társadalmi szellem 1932-ig.2
A liberálisok és a szociáldemokraták
azonban folytonos védekezésben maradtak s leginkább
az ún. „zsidókérdésben” módjával
hallatták a szavukat. Az antiszemitizmus, érvelt a húszas
évek végén Szász Zoltán, már
nem az állami ideológia meghatározó elve, helyébe
egy sajátos etatizmus lépett. Ugyanakkor a polgári
radikálisok megelégedtek a zsidóság egyes rétegeinek
képviseletével.3 A numerus clausus szigorú rendelkezéseinek
módosító vitájában a mérsékletnek
volt kevés esélye. A „közép”-et két oldalról
támadták: a liberálisok azért, mert engedményeket
tett a fajvédôknek, a szélsôjobboldal azért,
mert engedményeket a zsidóknak. Gömbös Gyula az
országgyûlésben ismét meghirdette fajvédô
programját. „Azt szeretném, és ez jogos követelés,
hogy Magyarországon minden vezetô pozíció, minden
gazdagság, minden politikai befolyás elsôsorban a magyar
faj befolyási szférájába tartozzék.”
S hozzátette, hogy az ország zsidóságának
„egyetlen racionális funkciója”, hogy felkeltse és
ébren tartsa a magyar faji öntudatot.4
Az országgyûlési vita
idején a radikális jobboldal tüntetést szervez
Szomory Dezsô A nagyasszony címû darabjának felújítása
ellen. A színielôadást bûzbombákkal zavarták
meg, s rendôrség tartotta kordában a mozgó,
áradó tömeget. A mozgalom egyszerre indult az igazgató
Hevesi Sándor és a szerzô ellen: antiszemita éle
vitathatatlan volt.5
A tüntetést és politikai
összefüggéseit sokan és sokféleképpen
írták le. Schöpflin Aladár, a Nyugat kritikusa
így kezdte bírálatát: „A mûveletlenség
felbujtotta az éretlenséget, s a magyar színház
történetében példátlan botránnyá
tette A nagyasszony felújítását.” Példátlan
azért, mert az inzultus az írót érte és
a színészekkel fizettette meg az árát. Itt
az „esztelen, vak gyûlölet” bemocskolt egy írót
és egy intézményt.6
A gyûlölet nem volt esztelen,
az „éretlen” tömegeket tudatos akarat mozgatta. Az összefüggéseket
Milotay István cikke árulta el. A numerus clausus eltörlésének
vitáját idézte Milotay, azt a liberális érvelést,
hogy enyhítése a békerevízió megfontolására
hangolhatná a nyugati országokat. Ezt Milotay reménytelennek
tartja. Rothermere lord Angliában magyar szövetségeseket
szerez ugyan, de Franciaország megváltoztatta 1920-as szándékait,
és a frankhamisítás leleplezése óta
erkölcsi vesztegzár alá helyezte Magyarországot.
A nemzetközi közvéleményt érdekei, és
nem a magyar kormány döntései hangolhatják át.
„És most jönnek a numerus clausussal, hogy majd az szerzi meg
nekünk a nemzetközi közvéleményt és
a világhatalmak támogatását. Jó, hogy
azt nem mondják, hogy a Szomori-darab [sic!] elôadását
is ez a világközvélemény követeli, hogy
addig nem lehet irántunk bizalommal, míg Szomori és
társai a Nemzeti Színházba újra be nem vonulnak,
s numerus clausust nem csinálnak ott ismét a maguk javára
a magyar szerzôk és a keresztény közönség
rovására… Így jutottunk odáig, hogy a fordított
numerus clausus nevében egy zsidó direktor és egy
zsidó szerzô rohammal beülhettek a magyar színházi
kultúra utolsó végvárába, s így
rendezhetnek maguk közt zárt körben, saját közönségükkel
négyszemközt, nemzeti ünnepet, amelynek védelmére
a fél rendôrséget mozgósítják,
s amelyhez rendôrkardok és lovasattakok csapásai alatt
a sápadt és rongyos ruhás kereszténység
künn kibicel és üvölt az októberi éjszakában.
Odabenn pedig, ugyanúgy, mint a bankokban, a gyárakban, a
többi színházakban, s holnap, holnapután már
az egyetemeken is, ugyanaz a hódító tömeg tölti
meg a helyeket, amely most az integritás és a békerevízió
nevében ver ki bennünket Csonkamagyarország maradék
pozícióiból a nincstelenség és reménytelenség
októberi éjszakájába…”7
A jobboldali radikalizmus a fordított
numerus claususszal fenyegetett, a zsidó világhódítással,
a szellem kisajátításával. Szomorytól
eltagadta a fölvett nemesi végzôdést s darabját
ürügyként használta a nagypolitikában. A
világtól idegen, a valóságtól romantikus
távolságba emelkedô mûvész reakciójára
jellemzô, hogy a tüntetô tömegrôl azt képzelte:
ôt jöttek ünnepelni. Szomory Dezsô régóta
ingerelte a konzervatív kritikát is. Szóhasználata
és egyéni nyelve botránykô, a nemzetietlenség
jelképe. „Az a nyelvbeli jöttmentség, mely a bitorló
szemérmetlen hidegvérével telepedik be a más
birtokába: az a nyegle következetesség, mellyel fészekrôl
fészekre járva potyogtatja kakukktojásait az idegen
elem: de az a bárgyú türelem is, mellyel nyelvének
naponkénti megcsúfolását nézi, sôt
megtapsolja a magyar közönség: felforralja a vért,
s ostorért kiált!”8 Fellépésének korszakát
a tekintélyes Horváth János így jellemezte:
„…nem lehet okuk zsidó származású íróinknak
panaszra. Az ô helyzetük oly kedvezô, boldogulásuk,
érvényesülésük útja oly akadálytalan,
amilyen magyar írócsoporté még sohasem volt.
Nekik van közönségük s az ô szempontjukból
csak ez lehet a fontos.”9
Közönsége bizonnyal akadt
Szomorynak, de kijutott neki a megkülönböztetésbôl,
a gyanúból. Amikor mûvészetének különösségéért,
akkor gyakorta zsidóságáért is támadták.
A Levelek egy barátnômhöz megjelenésekor, A nagyasszony-botrány
esztendejében Milotay István azon gúnyolódott,
hogy Szomory egy spiritualizált zsidóságképet
rajzolt fel. „Ki volt az az ember, aki az apám volt? Micsoda múltak
és átörökléseim tegnapjai, micsoda múlhatatlan
visszhangja évezredeken át Jachve imádatának,
s azoknak a görög fuvallatoknak késôbb, melyek Epyrus
felôl Phrygián és Hellespontuson át egészen
a médiai pusztaságokig szállhattak zord vándorlások
fölött az Euxius partjai felé!…”
A több ezer éves vándorút
képét idézte Szomory, s erre csak gúny volt
a válasz. Görögök? Távoli múlt? Milotay
az álmodozást tette nevetségessé. „Az ember
azt gondolná, hogyha valaki a múltban Galíciából
Mátészalkára akart érkezni, vagy Tarnopol felôl
jött, vagy a Lemberg-siankii vonalon Ungváron és Beregszászon
át, vagy az utolsó állomás lehetett Kisvárda
is.”10
Az ötezer esztendô ihlete az
ellenséges külvilág szemében a tarnopoli, galíciai
eredet volt.
A nagyasszony esztendejében érte
a legtöbb bántás. Kortársainak bírálatában
ritkán mondtak ítéletet származásról
vagy a szerzô zsidóságáról. Szomory egyik
törekvése az volt, hogy eltávolodjék ôseitôl.
Mégis minduntalan szemére vetették, hogy barokkos
túlzásai nem mások, mint átütô faji
jellegzetességek. A fiatal Halász Gábor tudatlanságát
is felrótta, mert Szomory egy latin végzôdést
eltévesztve Cicero szerelmének állítja azt,
aki valójában a veje volt. S külön fejtegetésben
tér ki Szomory zsidóságára és a zsidó
irodalomra általában.11
Szerb Antalnak ugyancsak 1927-ben a Levelek
egy barátnômhöz bírálatában szalad
meg a tolla, amikor a Szabó Lôrinc szerkesztette Pandorában
így írt: „A jövô irodalomtudósa, aki Szomory
értékét és egyetlen voltát egy pillanatig
sem fogja kétségbe vonni, zavarban lesz, hogy hová
könyvelje el: a magyar irodalomhoz, vagy talán a nemzeti kisebbségek
rubrikájába.” A kijelentést azután tovább
magyarázza: a pesti nyelvet emelte fel úgy, mint Arany János
a népnyelvet. A „nemzeti kisebbség” sajátos hátsó
értelmét azonban még a szellemes magyarázat
sem ûzhette el.12
A baloldalon gyülekezô fiatalok
mintha csakis Szomory esetében értettek volna egyet a konzervatívokkal.
Kodolányi János még a szélsôbalon kereste
boldogulását, de egy s másban egyetértett a
jobboldallal, akik azt mondják, „…hogy Szomory Dezsôt ki kellene
irtani a magyar irodalomból, s ha csak egy-egy foszlányát
hallják is az ô melódiájának, polifóniáinak
és fokozásainak, ideges nyugtalanság, düh, rideg
ellenállás hatalmasodik el rajta. Meg kell értenünk
ôket. […] Soha még stílus nem volt ennyire maga az
ember, és soha még ember nem volt ennyire maga az osztály
és a faj, amelybôl származott.”13
Szomory ritkán szállt vitába
ellenfeleivel, abból a meggondolásból, hogy „csak
a zsidó érzi az antiszemitaságot”, ám valahányszor
gyermekkora és a családja került szóba, felfakadtak
a sebei. „Kik antiszemiták? Antiszemiták az igazgatók,
a bankárok, a katonák, a szobafestôk és karmesterek,
a zsokék és a pápák, a bíbornokoktól
kezdve az összes kanonokon le a sekrestyésig, egyházszolgáig,
halottkémig és templom egeréig mindenki, akiben csak
egy csöpp jó érzés van. Antiszemita Hódl
Józsi, antiszemita vagyok például én, mint
minden mûvész, akinek ez nagyon hasznos, mert annál
jobban betölti és fölgazdagítja a lélek
tartalmát, hogy elfödi az ürességeket…”14
Szomory kifakadása sajátos
póz: a túlzásoké, az extravaganciáé.
Szerepet választott a társadalomban: a magányét
és elkülönülését. S ez nem ismeretlen
egy adott, ellenálló közegben. Hajdanán a közösségébôl
kiemelkedô zsidó „Schutzjude” (a védelmi, a fejpénz
zsidó, a Fortunatus Imre) volt, aki feudális kiváltságok
birtokában közvetített egykori társai és
a fôurak között. Szomory a feudalizmus múltán
született „Schutzjude”, egy Oscar Wilde fazonjára szabott magyar
dandy. Párizsban abbénak öltözött, otthonában
méltóságos úrnak szólíttatta
magát: a szereppel bújt ki megkötöttségeibôl.15
Új s új költôi identitásokat ötlött
ki magának, stilizált gyermekkort, furcsa utazásokat.
Az idegenség gyanújára az „idegen” attitûdjével
felelt, egy csipetnyi mesterséges rejtelemmel, álöltözetekkel.
Gyakorta ismétlôdô képe a futás, a menekülés.
„És csak mentem, és csak mentem, egyazon lendülettel,
ahogy elindultam, csak egy más irányba, ahogy egy hegyrôl
szalad le az ember, a boldogságnak másik oldalán […]
s csak mentem az árnyékommal a gömbákácok
alatt, a fapadlón, az árkok mentén, a szagos boltajtók
mellett, ahonnan már nem nézték többet lézengô
izraeliták keresztény vándorlásomat.”16
A „lézengô izraeliták”
másszor a komor és tragikus fenség hordozói.
A kis Margit szereti Nagy-Barnabás Andrást, aki így
szól hozzá: „Kár, mondta igen egyszerûen, nagy
kár, hogy te más nemzetség vagy, édes szívem,
akarom mondani zsidó.” A hoszszúnapi zsinagóga hangulata
egész valójában megrázza Margitot. „A nagy
fuvallat megejtette, s remegô cimpákkal szívta föl
magába a lappangó áhítatokat. A zaj is kábította,
gyötörte s tovasodorgatta bizonyos régi hangulatokba,
megszokott dallamokba, amelyekbôl egy-egy feledhetetlen csengés,
egy múlhatatlan szó mintegy közvetlen közelségbôl
ragadta meg a lelkét. Itthon vagyok – gondolta –, a létem
mélyén vagyok, és András egészen másvalaki.”
(Az irgalom hegyén, i. h. 170. o.).
Margit még egyszer és utoljára
találkozik Andrással. Két külön világot
kapcsolt össze a szerelem, mely nem valósulhat meg. Finom sejtetés,
miért. A különbözôség áthághatatlan.
Szomory az asszimiláció akadályairól
s gáncsairól ritkán vallott közvetlenül.
Lázas líraiságában, a magány ünneplésében,
az elmúlt idô fájdalmas felidézésében
mégis ott izzik az betagozódni vágyó csalódása.
A tegnap elmúlása egy mécses imbolygó lángját
idézi. „Szegény szívünk megérti ilyenkor,
hogy életünk, az örök emlékezés látszata
alatt nem volt egyéb örök feledésnél, a
legkedvesebb emlékünk is, a legdrágább emlékünk
sem egyéb a legdrágább dolgunk temetkezésénél.”
(Az irgalom hegyén, i. h. 276. o.)
A múltat felemésztô
jelen, az eltemetett tegnap Szomory fájdalmasan szecessziós
és szimbolista líraiságának ihletôje.
Nem tévedünk, ha az elveszett gyermekkor, a rajongó
magány olyan szerep, melyet egy zsidóságból
jött szerzô átélhetett. Aki szabad, az voltaképpen
önmagától menekül meg, írta egyik novellájában
(Az irgalom hegyén, i. h. 250. o.). A képzelet és
a szerep megvált a hétköznapoktól.
Az érzelmi bizonytalanság,
az önmeghatározás elkerülése olykor iróniában
csapott ki. A Lôrinc Monakóban címû novella elbeszélôje
hajdani újságíró, s most selyemárus
a Lévy et Afganisztán cégnél „mely cég
amellett, hogy lyoni selymet és gyapjúszövetet árult,
lelkes híve volt az antiszemita ligának. Tudniillik Lévy
Calman úr, de Afganisztán Moïse úr is, izraeliták
valának. E kellemes véletlennek köszönhettem, hogy
minden vasárnap délután, a Mazarin kávéházban
fônökeimmel kávéznom és a zsidót
szidnom lehetett, ami állásomat mindjobban megerôsítette.”
(Az irgalom hegyén, i. h. 253. o.) A kereskedô barátja,
Lôrinc pedig egyenest a Grimaldi-palotába siet, majd elmeséli,
hogy közölte Monaco hercegével, él még egy
Grimaldi, aki „Grün Izidor név alatt fûszerkereskedô
a Laudon utcában” (i. h. 261. o.).
Travesztia és groteszk a csalódás
nyelve, az ima ellentéte. Szomory lenézte a hétköznapi
parvenüt, s a felmagasztosult pária szerepébe álmodta
magát. Pályája végén ez a gúnyos
hang váltja fel a lírait, ebbôl szövi a Hóreb
tanár úr regényes elbeszélés-sorozatát.
Hóreb Homér, a vallásához
ragaszkodó tanár és Varjassy Kálmán,
az ôsi hitet újra cserélô karrierista egy asszonyért,
Zuckermandl Dóráért vívnak meg, s eközben
fejtik ki filozófiájukat. A tudományos világból
kényszerûen kiesett Hóreb s a könyöklô
Varjassy: a pária és a parvenü asszimilációs
komédiáját játssza el Dóra negyvenéves
bájaiért. Hóreb olthatatlan beszédszomja és
Varjassy selejtessége sajátos egymásra utaltságot
árul el: a parvenü és a pária ugyanegy sorsot
jelenít meg. Hatvany Lajos nem véletlenül érezte
kritikájában, hogy róla is szól a történet.17
Hatvany Lajos másik történetét
Kellér Andor tanulmánya meséli el. A Margitszigeten
sétálva Szomory a kopár fákra mutatva így
kiált fel. „Látod, így élek én a dermedt
magányban,
ôszülô és kopasz fák, hullott levelek, gallyak,
száraz lombok között ebben az avarban. Egyedül a
világon fájdalmaimmal.” Majd égnek emelt kézzel,
színpadiasan felkiáltott: „So ein grojszer dichter, aki vagyok!18
A pária kétségbeesésében
parvenüvé változik, és egyetlen személyben
játssza el a méltóságos urat és a lázadót.
Szomory kámzsában orgonált a toronyszobájában,
önmagának írt kinevezéseket, gôgösen
elutasított minden ajándékot, holott nyomorgott, a
herceget játszotta koldusként, so ein grojszer Dichter.
Egy újabb Kellér-anekdota
megvilágítja Szomory különös „bûnét”.
Habsburg-drámáival, provokatív viselkedésével
áthágott bizonyos szabályokat, melyeket társai
hallgatólagosan tudomásul vettek. Hermann Lipótnak
mondta Molnár Ferenc, aki egyébként gúnyosan
„frenetikus handlé”-nak nevezte Szomoryt. „Mi, zsidó mûvészek,
Fényes Adolf, Iványi-Grünwald Béla, Szomory vagy
én, körülbelül egyforma tehetség poggyászával
indultunk el. Mindnyájan, sok százan a világban, jóllehet
nagy erôfeszítéseket teszünk, képességünk
teljesét nyújtva, éppen csak a kerítésig
tudunk eljutni, de belülre soha! Oda, ahová vágyódó
pillantásokat vetünk, de ahol csak néhányan sétálnak,
a Danték, a Goethék, a Balzacok és, nem bánom,
az Ady is. A zsenik! S akkor jön Szomory, ott sétál
a kerítés tetején, ugrásra készen, erôlködik,
el akarja hitetni, hogy ott benn a helye.” (Kellér: i. h. 90. o.)
Fogadjuk el hitelesnek az anekdotát,
mert abból az irodalmi folklórból származik,
mely folytonos ismétlésétôl, még ha kétes
forrásból is, igazzá változik. Molnár
elfogadta a Richard Wagnertôl kifejtett s a kor közvéleményétôl
is elfogadott tételt a zsidók mûvészi képességének
hiányáról, az iparos és a zseni, a közönség-
és a nemzetszolgáló különbségét.
A „kívül” és a „belül” azonban más határokat
is felrajzol, így az asszimiláció láthatatlan
falát. Szomory hol felmászott egy falra, hol lehuppant róla.
Hullámzó lelkiállapota árulta el csupán,
milyen legyôzhetetlen ellenállással kellett megküzdenie.
Magányában kellett olykor rádöbbennie, hogy nem
kell senkinek. Az irodalmi márkit játszotta így el.
Ahogyan Kellér idézi Horváth Árpád rendezôt,
a szerepét ô és mások is elhitték. „Elhitték,
mert ô maga is elhitte és elhiszi. Hazája nem vallotta
magáénak, fajtája sem. Dermesztô magánya
elôl a még sûrûbb magány, az elôkelôség
magatartásába menekült.” (Kellér: i. h. 138.
o.)
A márki, a kegyelmes úr,
a képzelt társadalmi emelkedés különös
asszimilációs magatartás. Szomory Dezsô egy
ideális világot álmodott, amelyben legyôzhetôk
a származási akadályok. Szomory Dezsô radikálisan
értelmezte a Nyugat egyéniség-evangéliumát,
s annak önkéntes prófétájául szegôdött.
Ha kereszténynek születtem volna, a király fôlovászmestere
lehettem volna, szól egy újabb anekdota Kellértôl.
A királydrámák szerzôjének képzeletét
megindították a rangok, címek, lehetôségek,
talán éppen azért, mert eleve kizárták
onnan.
A stilizálás, a valóság
fölé emelkedô költôiség különösen
párosult nála bizonyos aulikus ihletettséggel. A Habsburgokban
a tragikus fenséget ünnepelte. Abban reménykedett, hogy
drámáiban elérkezik Ferenc Józsefhez, akit
tizenhét esztendôs párizsi számûzetésébôl
a katonaszökevény kegyelemért ostromolt. Életrajzi
adatainak sokféle magyarázata lehetséges. Egy aligha
komolyan vehetô pletykakönyv a nála két évtizeddel
idôsebb Jászai Marihoz fûzôdô szerelmét
jelölte meg a menekülés okaként.19
De a császár megkegyelmezett.
Egy Jókai Mórhoz írott levelét Réz Pál
életrajza közli.20 A honvágyról regél
a katonaszökevény, civilben dandy. A Habsburg-drámák
írója csakugyan a „Schutzjude” helyzetére vágyik:
a császár olvasta a darabját. 1910-ben (s nem, mint
Réz Pál tévesen jegyzi, 1914-ben, vö. i. h. 87.
o.) azt írta Fenyô Miksának, a Nyugat egyik szerkesztôjének:
„Kedves Szerkesztô úr, a király igen kedves volt. Megígérte,
hogy elôfizet a »Nyugatra«. Meleg üdvözlettel
Önnek és Osváth (!) úrnak is – Szomory Dezsô.”21
Természetesen sohasem beszélt
a királlyal, mint ahogyan kétségesnek rémlik
az is, hogy bölcsôje fölé Liszt Ferenc hajolt a
Király utcában, miként a másik konfabuláció:
Liszt gyermekének nézték Párizsban. Szomory
idézi Liszt Ferenc egyik könyvét a Levelek egy barátnômhöz
lapjain. Ha olvasta, tudnia kellett róla, hogy Liszt – Wagnerhez
hasonlóan – vad antiszemita volt.22 Életrajzi átköltéseinek
motívumai között figyelemre méltó az eredettel,
a zsidósággal kapcsolatos viaskodása. Származását
tagadni a támadások sem engedték, de láthattuk,
hogy azt eredetlegendává stilizálta át. Nem
a Király utcában született, hanem valahol az Euphratész
mellett. Ôsei között felemlíti azt a kántort,
akinek hôn óhajtott vágya volt, hogy a királynak
énekeljen.
Elsô darabjainak egyikét,
a Péntek este címût még a múlt században
mutatták be. Egy idôs rabbi fiatal felesége gyullad
szerelemre a titokzatosan kopogtató „fekete vadász” iránt.
„A kis darab egész meséje annyi, hogy Darvay, egy keresztény
földesúr, péntek este megszökteti a zsidó
rabbi feleségét” – foglalja össze az egyfelvonásos
meséjét a Magyar Szemlében Hoffmann Sándor,
a kritikus, aki késôbb Hevesi Sándor színigazgatóként
mutatja be A nagyasszonyt a Nemzeti Színházban.23
A darabban mindvégig fú a
szél a hegyek felôl: a mû csupa hangulat Ibsen és
Maeterlinck modorában. Eszter elnyomhatatlan csodálata és
vonzalma a történelmi osztályok képviselôi
iránt azonban Szomoryé. A mûvet még Párizsban
írta a pária, s így emlékszik rá késôbb
a parvenü. „Mivel ez idô tájt, bús távollétem
keservével, már játszották egynémely
kis darabomat a Nemzeti Színházban, s fôleg azt a Péntek
este nevezetût, mely témájánál fogva
általában megnyerte az izraeliták tetszését,
gondoltam, most okos leszek, s keresek egy olyan témát, mely
nem e dísztelen földönfutóknak, akik nem tudnak
segíteni rajtam, de a legmagasabb köröknek s magának
a királynak tessék.”24
Iróniának is vehetnénk
a „Péntek este” kommentárját. Szomory „izraelitái”
azonban az egész levélregényben rosszul járnak:
vagy költôi túlzások jelenítik meg az ötezer
éves fájdalmat, vagy a sötét szigor üres
képviselôiként tekintenek ránk. A héberek:
„Nem azért lettek e világon, úgy látszik, hogy
valami nagy állam és dicsô nemzet legyenek, oh Istenem,
nem! Az ô életük, az ô életük csak
annyi, Isten akarata szerint, hogy törhetetlenül betöltsék
vallási rendeltetésüket. Mint bizonyos lepkék,
akik csak azért születnek egy órára, hogy azután
meghaljanak… Csak az volt Jehovának költôi gondolata
velük.” (Levelek…, i. h. 103. o.)
Az államalkotásra képtelen,
vallásos nép, melybôl apja származik, de a gyermekre
már Liszt Ferenc tart igényt, mintha az antiszemita érintése
megtisztíthatna egy-egy kiválasztott zsidót. Szomory
jól példázza Hannah Arendt ama megállapítását,
hogy az a zsidó, aki környezetébe teljesen be akar simulni,
ha következetes, annak antiszemitizmusát is át kell
vennie.25
A Levelek… írója azonban
következetlen. A születés bélyegét levetné
ugyan, a fôurakkal egy rangban élne, s úgy vágyik
a krisztusi alázatra, ahogyan egyik elsô darabjának
szép rabbifelesége a földesúrra. „De Izrael népének
az a tragikuma, hogy az ô Istenük túlélte ôket,
s így egyszerûen faképnél maradtak. Még
mindig vannak izraeliták, sôt! Még mindig imádkoznak
és jajgatnak, miközben Istenük, Krisztusban, az egész
világ istene lett. Ezért imádom én is Krisztust,
alázattal a keresztfa alatt. Mert a vallás megmaradt, s csak
Isten veszett el. És Isten nélkül mégsem lehet
az ember.” (Levelek…, i. h. 113. o.)
„Tökéletlen születése”
megfosztotta a katekizmustól, fonja tovább a gondolatot,
s ezt pótolta ki az érzéseivel. A szenvedés
az ô keresztényi irányzata. De a keresztény
mártírok is pogánynak születtek – a születés
csak „feudális szempontból” fontos. A megváltást
az érzelmi elmélyülés, rajongás, szenvedés
kínálja fel. „A keresztény vallás etikája
csupa fokozat a gyönyörben és a fájdalom a legnagyobb
gyönyör.” (Levelek…, i. h. 174. o.)
A szerzetesi iskolába járó
fiatal Weisz Mórt kicsapták, a híres görögös
Maywald tanár úr mint kis zsidó gyereket megalázta.
Az egyén s a népek története csupa esetlegesség
s tévedés. „Udvariasan szólván, csak az izraeliták
tekintetében nincs tévedés, úgy látszik,
ha végignézek a Történelemben […] Ha minden idôben,
minden nemzeteknél egyformán üldözték és
kaszabolták ôket, mégiscsak volt bennök valami
kiállhatatlan.” (Levelek…, i. h. 219. o.)
„Kétségbeesett elvágyódás
örökké zárt egekhez” – ezt látta élete
summájának, s úgy képzelte, a rajongás,
a magány, a fájdalom megmenti a tökéletlen születéstôl.
Az istentôl elhagyott vallás helyett a vallás nélküli
istenséget választotta.
Szomoryt megannyi póz mentette meg
attól, hogy rádöbbenjen álmai hiábavalóságára.
A sárga csillagról azt a megjegyzést tette, hogy nem
illik egy szürke ruhához. Betevô falatja sem volt, amikor
a hitközségi segélyt gôgösen elutasította.
A zsidóság múltját és történetét
tisztelte s költôi ihlettel jelenítette meg. Nem szerette
a zsidót – önmagában.
A magányos próféta
szerepét azonban nemcsak Szomory hirdette meg a Levelek… s a Párizsi
regény idején. A korban a zsidóság megtisztulását
követelô röpiratok hasonló hangon, az eksztázis
ugyanilyen magasában szóltak. Hevesi Ferenc (Hevesi Simon
fia, a székesfehérvári fôrabbi) Szenvedés,
igazság címen adta ki könyvét. A mai ember világa,
fejtegeti, kihûlt, halott világ, „amelybôl elvétetett
a szív”, a poézist az üzlet tartja távol, nincs
hona a részvétnek, irgalomnak, könyörületnek,
a fájdalmak és örömök magasztos harmóniájának.
A mai ember homlokán nem ragyog az istennév. A szentély
pusztulását azért érdemelte meg a választott
nép, mert az már csak üres hüvely volt, a hit tartalmának
híján. A hit szerepe olyan, mint a muzsikusé, a zsidóság
az istenség instrumentuma. A párhuzamos kép: a megistenült
Szomory, a toronyszoba orgonájánál.26
Ijesztô az egybehangzás a
rabbi és a költô stílusa, érzelmi hevessége,
prófétai szólama között.
A krisztusi szeretetvallás elfogadására
is történt más ösztönzés a korban.
Fischer Árpád újvidéki orvos, költô,
drámaszerzô Kiáltvány a zsidósághoz
címû röpirata A nagyasszony felújításának
és a Levelek… évében jelent meg. A Buber miszticizmusától
ihletett könyv a zsidó bûnöket elemzi, s a kapcsolatot
a zsidó vallás és a Jézus-hit között.
S miként Buber, úgy az utódállamokból
jelentkezô tanítványa is visszapereli a zsidóságnak
Jézust mint prófétát: vegyük birtokba
a zsidók között támadt, egész emberiségnek
szóló evangéliumokat. Ôt magunkban kell megvalósítanunk,
azzal, hogy felhagyunk régi életünkkel s megvalósítjuk
a Hegyi beszéd igéjét.27
Szomory elmélete az elhagyott hitrôl,
vallásról, a lelkesültség és a morál
krisztusi megtisztulásáról nem volt magányos
hang. Az önazonosság válsága keveseket kímélt.
Vágyainak fényében
Szomory sorsa különösen tragikus. Az idôs író
testvérét elhurcolják, ôt zsidóvá
bélyegzik sárga csillaggal. Átköltöztetik
egy úgynevezett „svéd” védettségû zsidóházba,
ahol egyes feltételezések szerint éhen halt 1944-ben.
1 B. Bernát István: Adalékok
a népi ideológia elôtörténetéhez
– a Bartha Miklós társaság elôzményei.
In: A két világháború közötti Magyarországról.
Szerk. Lackó Miklós, Kossuth, Bp., 1984, 403–434. o.
2 Szinai Miklós: A magyar szélsôjobboldal
történelmi helyéhez. In: Jobboldali radikalizmusok tegnap
és ma. Szerk.: Feitl István, Napvilág, Bp., 1998,
114–122. o.
3 Szász Zoltán: A demokrata
párt és a zsidó hagyományhûség.
Századunk, 1928, (9), 557. o.
4 Idézi: L. Nagy Zsuzsa: Bethlen
liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok
1919–1931). Akadémiai, Bp., 1980, 192. o.
5 Gáspár Jenô (G. J.):
A „Nagyasszony” botránya. Magyar Kultúra, 1927, 956–958.
o.
6 Schöpflin Aladár: Szomory
Dezsô a Nemzeti Színházban (Nyugat, 1927. II. 642–643.)
In: Válogatott. Szépirodalmi, Bp., 1967, 569–572. o.
7 Milotay István: Békerevízió,
numerus clausus és a Szomori-ügy (1927. október 23.)
In: A függetlenség árnyékában. Stádium,
Bp., 1930, 136–140. o.
8 Horváth János: Szomoryzmusok
a Nemzeti színpadján. Magyar Nyelv, 1914, (2), 88–89. o.
9 Horváth János: Kiadatlan
írások a Két korszak határán címû
kötetbôl. Literatura, 1993. (1), 18. o.
10 A vitát lásd Ballagi Ernô:
Szomory Dezsô ötezeréves utazása Mátészalkáig.
Egyenlôség, 1927. (július 30.), 4. o.
11 Halász Gábor: Szomory.
Napkelet, 1927, 786–794. o.
12 Szerb Antal: Szomory Dezsô: Levelek
egy barátnômhöz (Pandora 1927), In: A trubadúr
szerelme – Könyvekrôl, írókról 1922–1944.
Szerk.: Wagner Tibor, Holnap, Bp., 1997, 35–37. o.
13 Kodolányi János: Szomory
Dezsô, avagy: pusztulunk, veszünk. Élôszó,
1927. (2–3), 106–110. o.
14 Szomory Dezsô: Egy levél
alkalmából. Nyugat, 1917. (II), 257–268. o.
15 Illés Endre: A mennyei küldönc
– Szomory Dezsô. In: Krétarajzok. Magvetô, Bp., 1970,
22–36. o.
16 Szomory Dezsô: Az irgalom hegyén.
Magvetô, Bp., 1964, 355. o.
17 Hatvany Lajos: Szomory Dezsô új
könyve (Újság, 1935. jan. 16., 3–4. In: Emberek és
könyvek. Szerk.: Belia György, Szépirodalmi, Bp., 1971,
158–164. o.
18 Kellér Andor: Író
a toronyban. In: Író a toronyban. Szépirodalmi, Bp.,
1958, 40. o.
19 Roboz Imre: Szomory Dezsôrôl.
In: Az irodalom boudoirjában. Rózsavölgyi és
Tsa., Bp., 1916, 195–208. o.
20 Réz Pál: Szomory Dezsô.
Arcok és vallomások. Szépirodalmi, Bp., 1971, 61–62.
o.
21 Szomory Dezsô: Levelei Fenyô
Miksának. In: Feljegyzések és levelek a Nyugatról.
Szerk.: Vezér Erzsébet, Akadémiai, Bp., 1975, 439.
o.
22 Vö. Liszt Ferenc: Liszt Ferenc
a zsidóságról. Magyar Fórum, 1994. II. (11),
40–43. o. Lásd Levelek, 139. Des Bohemiens et de leur Musique en
Hongrie. Les Israelites c. fejezet XII.
23 Hoffmann Sándor: Nemzeti Színház:
Egyfelvonásos színmûvek: Péntek este, Szomory
Dezsôtôl, Jefte lánya, Cavalotti Félixtôl.
Magyar Szemle, 1896 (10. [márc. 8.]), 118–119. o.
24 Szomory Dezsô: Levelek egy barátnômhöz.
Athenaeum, Bp., 1927, 77. o.
25 Hannah Arendt: Rahel Varnhagen: The
Life of a Jewish Woman. Harcourt, Brace, Jovanovich, New York, 1974, 224.
o.
26 Hevesi Ferenc: Szenvedés, igazság.
Csitáry G. Jenô nyomdája, Székesfehérvár,
1928
27 Fischer Árpád: Kiáltvány
a zsidósághoz. Ábrahám és Sugár,
Bp., 1927
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu