Tordai Zádor

A biciklizô majom meséje

Születésnapra az ünnepeltet illik megajándékozni. Én azonban úgy döntöttem, hogy Heller Ági születésnapjára nem ôt, hanem magamat ajándékozom meg. Az életérôl szóló mesemondás olvasásával. Nagy és többszörös az élvezetem. Jól múlatom az idôt a szöveg pergetésével, hagyom, hogy sodorjanak lendülései és pihentessenek megállapodásai. Egy-egy részletnél az emlékezet játékain mulatva szakítom meg az olvasást. Vagy azért, hogy a könyvrôl hallott véleményeken gondolkodjam el.
Beszéd az emberi világ szövete. Mindenki szeret beszélni. De vannak, akik bár írásban valósítják meg magukat, mégis akkor virágzanak igazán ki, amikor beszélnek. Ilyen Heller Ágnes is. Szeretem hallgatni ôt, mert akkor bomlanak ki elôttem lelkének színei.
A Biciklizô majmot úgy olvasom, mintha ôt hallanám életérôl mesélni. Nem úgy beszél a szöveg, ahogy Heller Ágnes vitatkozni szokott, ahogy katedráról tanít, ahogy pódiumról ad elô. A szavak egyszerûen csak mesélnek. Képesség dolga és a lélek szabadsága, hogy a múltat elmúltnak tudjuk, és így feledkezünk bele abba, ami a valaha történtekbôl, régi tetteinkbôl már csak emlék.
A meséhez mégsem elég a beszélô képessége, hajlama vagy akár tehetsége. Csak bolond beszél magában. Kell legyen hallgató, különben hamvába hull még az elmondás szándéka is. És egy képzelt hallgató sem elég, valóságosra van szükség.
Csak másokkal együtt, csak közösen formálódik ki a mesélés mûvészete. A mesélô maga tudja legkevésbé formába fogni szabadon áradó mondókáját. Ellenkezne ez a beszéd szabad áramlásával. Erre is tökéletesen igaz, amit Erich Kästner a naplóírásról mondott: „Minél inkább szeretne egy napló mûalkotás lenni, annál kevésbé marad napló.” (Notabene 45, Bp., 1998) Az elbeszélés folyamata is akkor marad a leginkább eleven, ha azt valaki más írja le, rendezi össze és szerkeszti könyvvé.
A cirkuszbeli bohóchoz hasonlóan, az emlékezve mesélônek is szüksége van untermannra.
Kôbányai János munkájának is köszönhetô, hogy Heller Ágnes emlékezéskötetét eleven beszédként lehet olvasni. Dicséri ôt az, ahogy eltûnik a mesélés mögött. A mesehallgatás élménye létre se jött volna az olvasóban, ha az indító és vezetô kérdések megjelentek volna a szövegben. És tehetség kell ahhoz is, hogy az elmondottak folyamát az észrevétlenné simított tagolás és rendezés tegye folyamatos beszéddé.
Ami így kerül az olvasó elé, az már külön, önálló forma. Egészen más mûfaj, mint az emlékiratoké. Lelke nem a múltból bukkan elô, nem abból, amirôl szól, hanem a beszéddé vált emlékezésben magában él. Hiszen az emlékezés nem a múltat eleveníti fel, hanem az emlékeket eleveníti meg. Hiteles ez is, de nem a történelem hitelesíti, hanem a személy, aki az eseményeket átélte. Nem is szabad úgy olvasni, mintha emlékirat lenne. Már ha nem akarjuk magunkat becsapni, ha nem akarjuk magunkat egy kéznél lévô élvezettôl és a mesélés elôttünk álló igazságától megfosztani.
Az olvasó könnyen elvétheti a mûfajt, észre sem veszi, hogy mást olvas, mint ami elôtte van. A következmények pedig gyakran bosszantóak. Fôleg, ha félreértésbôl születtek. De lehetnek szórakoztatóak is, mármint annak, aki észreveszi a félreértést.
Mikor olvasással múlattam az idôt, én sem csak ott álltam meg, ahol tévedés vagy furcsa botlás vidámított meg. Olyan, amelyet mások heves szóval ítéltek el. Szórakoztatott az, ahogy Heller Feltrinellit Matuska Szilveszterrel rokonítja. Az egyik vasúti viaduktot röpített a levegôbe, a másik távvezetéket akart, de csak magát sikerült felrobbantania. Szinte kedvem lett volna elgondolkodni a tévedés okain, de nem tettem, mert elveszett volna a pillanat öröme. A mesélésre Erich Kästner egy másik igazsága is érvényes: „Az a napló, amelyben nincs hiba, nem napló volna, hanem hamisítvány.”
Ezért aztán jobb az apró tévedéseken mulatni, mintsem bosszankodni miattuk. És igazságosabbak is lehetünk így.
A Biciklizô majom mesélése elleni kifogások jó része az igazságra hivatkozik. Látszólag tényszerû igazságokat emlegetnek, de ezek mögött az olvasó igazságai húzódnak meg. Ôszinte hittel és lelkes meggyôzôdéssel kifogásolják valamelyik tény leírását, valaminek az értelmezését, mondván, hogy nem az történt, vagy nem úgy, ahogy arról Heller Ágnes ír. Látszólag azt kérik számon, ami volt. De csak látszólag, mert valójában azt vetik szemére, hogy másképpen emlékezik, mást tart fontosnak, mint ôk. Egyszóval hisznek abban, hogy csak ôk emlékeznek jól, csak ôk az igazság birtokosai. Ami inkább szórakoztató, mintsem bosszantó lenne.
Heller Ágnes olyan eseményekrôl is mesél, amelyeket magam is átéltem, amelyeknek magam is tanúja voltam. Ilyenkor nem abban találok élvezetet, ha ugyanazt írja le, amire én is emlékszem. Hanem azt élvezem, hogy másként emlékszik valamire, mást felejtett el, mint én, és olyasmire is emlékszik, amit én felejtettem el. Számomra ezek bizonyítják mesemondásának hitelességét. Belôlük érzem, hogy igazat mond. Az emlékezés igazát, az ô igazát. Aki személytelen igazságot akar megragadni, úgy jár, mint aki kézzel szeretne élô vízben halat fogni.
Személyes igazságai teszik hitelessé azt, amit elmond, és ugyanezek miatt lehet élvezettel olvasni könyvét. És ezért hiszem, hogy a Biciklizô majmot egy ma született csecsemô is élvezettel olvashatja, ha majd felnô.

Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/