Hernádi Miklós

Gallia kifosztása:  remekmûvek, zsidók és nácik

Bár a francia közigazgatás rögtön a náci megszállás megszûnése után közreadta a francia területrôl Németországba hurcolt mûkincsek lajstromát, a több tízezer tárgy kalandos sorsát a mai idôkig egy francia újságíró, Hector Feliciano foglalta könyvterjedelmû tanulmányba (Musée disparu, Éditions Austral, 1995 és The lost Museum. The Nazi Conspiracy to Steal the World’s Greatest Works of Art. Basic Books, New York, 1997, 280. o.). Franciaország náci megszállása és kifosztása sok tekintetben más algoritmust követett, mint Magyarországé. Hogy mást ne mondjak, nem terjedt ki az ország egészére, illetve nem a helyi lakosság megvetése festette alá, hanem csodálat és irigység a francia szellem iránt. Azonos vagy hasonló volt azonban a helyi közigazgatás kollaborációja és a fosztogatás egyszerre szisztematikus és ideologikus volta.
A zsidó tulajdonban lévô mûkincsek lefoglalását, lajstromozását, raktározását és Németországba szállítását a megszálló hatóságoknak mindjárt három szerve végezte: a Wehrmacht „mûkincsvédelemmel” megbízott osztaga, a párizsi német követség, illetve az ERR, az Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg für die Besetzten Gebiete, ez az Alfred Rosenberg náci fôideológus, illetve végsô soron Hermann Göring irányításával mûködô, kifejezetten mûkincsbegyûjtéssel foglalkozó hivatal.
Nem tehetek igazságot azon elméletek között, amelyek egyrészrôl a német területszerzô akciók tisztán materiális motivációját, másrészrôl tisztán ideologikus célrendszerét hangsúlyozzák. A zsidók ellen folytatott náci hadjárat bôven adott támpontokat mindkét értelmezés számára; egyszerre volt cél az európai zsidóság kifosztása és likvidálása. Ami szûkebb tárgyunkat, a franciaországi zsidó mûgyûjtemények kisajátítását illeti, a folyamat ideologikus voltát nemcsak abban kell látni, hogy a nem zsidó kézben lévô francia mûgyûjtemények viszonylagos biztonságot élveztek, hanem abban is, hogy a Németországba szállítandó mûkincsek kiválasztása közben a nácik sajtáságos értékrendet alkalmaztak, továbbá az egész mûkincsbegyûjtô akciót bizonyos sérelmi politikára alapozták.
Noha a náci vezérkar zöme osztrák vagy maximum felsô-bajorországi származású volt, a nordikus felsôbbrendûség mítoszából kiindulva, mindenekelôtt északnémet mûkincsek begyûjtését szorgalmazták. (Ide sorolódott Németalföld is.) Egyéb tárgyakat, még akár „elfajzott” ikonográfiájú avantgárd mûveket is, csupán csere céljából foglaltak le.
A Führer ízlésvilágában ugyanolyan gusztustalanul keveredtek az ideológiai és esztétikai szempontok, mint más diktátorokéban. Minden elkövetett például, hogy a „legárjább és legnémetebb” festôt, Rembrandtot elmesse az amszterdami zsidónegyed ôt szociális és kulturálisan éltetô közegétôl. Vonzódásában a Léda- és a hattyú-motívumhoz nem nehéz a szexuális elfojtottság mélylélektani tanújelét fölfedezni.
Nem ô volt azonban a náci vezérkar legmohóbb mûgyûjtôje, hanem Hermann Göring. Egy svédországi kényszerleszállása során ismerte meg késôbbi feleségét, akinek elhunyta után Berlintôl délre esô vadászkastélyát róla nevezte el, és farizeus módon az ô emlékére zsúfolta tele mûkincsekkel. 1940 novembere és 1942 novembere között nem kevesebbszer, mint húszszor járt a Jeu de Paume-ban, ahol az elkobzott mûkincseket raktározta az ERR. Az általa kiválasztott mûveket különvonat szállította vadászkastélyába. Jóllehet egyezmény írta elô, hogy az ERR-tôl átvett mûvekért a francia államot illeti fizetség, a mintegy ezer mûkincsért Göring egyetlen centime-ot sem fizetett.
Az intézményesített rablást többszörös sérelmi politika alapozta meg. Goebbels és Borman a területszerzô hadmûveletek kezdetén megbízta Otto Kümmelt, a német múzeumok fôigazgatóját, állítsa össze a német területrôl 1500-tól kezdve elhurcolt mûtárgyak jegyzékét. A háromkötetes lajstrom természetesen a napóleoni háborúk hadizsákmányát is tartalmazta, de kiterjedt az akkoriban a Szovjetunióban vagy az Egyesült Államokban ôrzött, német eredetû tárgyakra is. A Kümmel-féle lajstrom azonban titkos maradt, mert a visszakövetelésnél alkalmatosabb indok kínálkozott: a franciák által fizetendô jóvátétel megelôlegezése, illetve a zsidóság és a szabadkômûvesség ellen folytatott harc, amely – mint azt egy 1941. novemberi, szemérmetlen ERR-jegyzék hangsúlyozta – „a francia állammal és a francia néppel kötött fegyverszünet ellenére is folytatódik”.
A Wehrmacht „mûkincsvédelemmel” megbízott osztaga ennek megfelelôen már korán kilépett a fosztogató német szervek vetélkedésébôl: csupán fellajstromozott néhány gyûjteményt, semmit nem foglalt le, mi több, figyelmeztette a francia gyûjtemények kezelôit a német követség vagy az ERR küszöbön álló „látogatására”. A követség a náci kémként kiutasított, majd a megszállókkal visszatért Otto Abetz vezetésével már sokkal energikusabban lépett fel. Abetz ötlete volt, amelyet Ribbentrop külügyminiszter is magáévá tett, hogy a lefoglalt mûkincseket a francia jóvátétel elôlegének tekintsék. Valószínûleg a Ribbentrop és Göring közti berlini hatalmi harc kimenetele billentette át ezt a materiális indokot a zsidók és szabadkômûvesek elleni küzdelem tisztán ideologikus mezejére. Párizsban ez úgy jelentkezett, hogy a követség által szállításra elôkészített 200 ládányi mûkincset az ERR 1940 októberében egyszerûen eltulajdonította, és ettôl kezdve már az ERR-en ment át a németek által lefoglalt mûkincsek túlnyomó része.
Göring 1940. november 5-én „gazdátlannak” („herrenlos”) minôsített minden mûgyûjteményt, amely a megszállt Franciaországban zsidó tulajdonban volt, ami jelentôsen megkönnyítette az ERR dolgát. 1941 áprilisa és 1944 júliusa között 120 vagonban 4170 láda mûtárgy lépte át a francia–német határt; 203 gyûjtemény 21 000 darabja, köztük olyan remekmûvek, mint Vermeer Csillagásza vagy Degas Madame Camus a zongoránál címû olajképe – mindazon mûtárgyakat nem számítva, amelyeket a nácik párizsi német és francia galériások közvetítésével azonnal eladtak vagy elcseréltek. A hatvanfôs Einsatzstab lélekszakadva dolgozott, újabb és újabb teherautókon érkeztek a szállítmányok, amelyeket katalogizálni, szelektálni kellett, hogy azután a mûkincsek egy része – fûtött, elsôosztályú személyvagonokban – a németországi raktárakba távozzék, más darabjai pedig a párizsi mûkereskedelemben „megtisztulva”, fôként németországi múzeumok (köztük a düsseldorfi, a kasseli vagy az esseni képtár) megbízottaihoz vándoroljanak, és a Schenker szállítmányozási vállalat jóvoltából kerüljenek – immáron pénzért – Németországba. Feliciano könyve függelékében listát közöl ez utóbbiakról, amelyet a brit–amerikai felszabadítók készítettek 1945 áprilisában a Schenker-cég nyilvántartása alapján. Ez a lista a közremûködô galériások nevét, telephelyét, a tranzakciók dátumát is feltünteti.
Csere vagy eladás útján számtalan mû került tehát ki a párizsi mûkereskedelembe, amely a megszállás éveiben éppen a zsidóktól elkobzott, majd áruba bocsátott alkotások jóvoltából virágzott. A mûvek jelentôs része azért nem kerülhetett a német raktárakba vagy – vétel útján – a német múzeumokba, mert „elfajzottnak” minôsült kubista, expresszionista vagy szürrealista ikonográfiája, illetve festôjének zsidó volta, vagy éppen mindkét szempont miatt. A németek semmi áldozatot nem sajnáltak például egy Cranachért, amelyet Braque-tól próbáltak megszerezni, cserében a festô letétbôl eltulajdonított egész gyûjteményéért. Ugyanakkor fillérekért engedték át a párizsi galériásoknak a zsidó Pisarro, Modigliani vagy Chagall remekmûveit. Ezek és más, zsidó gyûjteményekbôl származó modern mûkincsek azután zömmel svájci gyûjtôkhöz kerültek. Így például a fegyvergyáros Bührle kollekciójába, aki egész vagyonát a nácikkal kötött fegyverüzletekbôl szerezte. Ugyanaz a luzerni Fischer Galéria juttatta gyûjteményébe az elkobzott remekmûveket, mint amely 1939-ben a nácik hírhedt Elfajzott mûvészet címû kiállításának anyagát bocsátotta áruba a nácik javára.
E beszámoló keretein belül lehetetlen akár csak közelítôlegesen is számot adni a lefoglalt, elhurcolt, eladott-elcserélt mûkincseket tartalmazó kollekciók anyagáról. A legfényesebb nyolc-tíz gyûjtemény tulajdonosai éppúgy voltak szenvedélyes mûgyûjtôk (pl. a Rotschildok, Alphonse Kann, Marcel Proust barátja, vagy a kereskedô Adolph Schloss), mint hivatásos képkereskedôk (pl. Paul Rosenberg és családja, vagy Bernheim-Jeune és családja). Igen eltérô volt a náci kézre jutó gyûjtemények sorsa. A több ezer darabos Rotschild-gyûjtemény például a háború után szinte hiánytalanul visszatért, Rosenbergnek több egykori remekmûvéért pereskednie kellett Svájcban; más tulajdonosok beletörôdtek az irdatlan veszteségbe, s ôk vagy örököseik csak több évtized elteltével szánták cselekvésre magukat, amikor egyik-másik egykori darabjuk felbukkant a mûkincspiacon vagy valamelyik múzeumban; akadt gyûjtemény, amelynek legszebb darabjait éppen egy angliai rejtekhelyen érte német bombatámadás stb. Feliciano – többéves kutatómunkája eredményeként – részletekbe menôen, ugyanakkor oldott, világos elôadásmódban számol be a legkiemelkedôbb vagy legkalandosabb sorsú gyûjteménydarabok pályafutásáról.
Szívszorító például, ahogy az Amerikába menekült, gyûjteményét munkatársára bízó Rosenberg (Picasso és Matisse galériása és jó barátja) elôször civilizált értetlenséggel fogadja a munkatárs híradását a gyûjtemény elkobzásáról. Válaszlevelében azt kérdi, miért (!) kobozták el a megszállók a gyûjteményt, fizettek-e érte (!), és hogy vissza lehetne-e szerezni tôlük. A Bernheim-Jeune-féle páratlan mûtárgygyûjtemény (Bernheimék voltak szinte valamennyi Fauve-festô galériásai) a dordogne-i Rastignac-uradalom kastélyában, a náciktól meg nem szállt övezetben vált – feljelentés alapján – a németek martalékává.
A Németországba szállított „gazdátlan” franciaországi mûkincsek legtöbbjét a Führer egy Linzben létesítendô Európai Mûvészeti Múzeumba szánta; más daraboknak náci hivatalokba, követségekbe kellett kerülniük. Az egyik elôkészületi raktár Szudétaföldön helyezkedett el – ezt az elôrenyomuló szovjet csapatok törték fel, állítólag porig leégett állapotban. Az utóbbi években azonban elôkerült egy moszkvai levéltárból két Rothschild-fiú gépkocsivezetôi jogosítványa, illetve iskolai jegyzetanyaga, amely az apa, Robert Rothschild gyûjteményével együtt jutott a nácik kezére. Más, franciaországi mûtárgyakkal kapcsolatos katalógusok, iratok is Moszkvában kerültek napvilágra. A Magyarországon zár alá vett zsidó mûgyûjteményeknek éppen a Szovjetunióba került (túlnyomó) része eddig nem bukkant elô, illetve nem kerülhetett vissza Magyarországra. Feliciano teljes joggal feltételezi, hogy azok közül a franciaországi mûkincsek közül, amelyek a mai napig lappanganak, sokat ôrizhetnek az egykori Szovjetunióban.
Nagyon hasonló volt a magyarországihoz azoknak a franciaországi mûtárgyaknak a sorsa, amelyek visszakerültek származási országukba. Mint nálunk, Franciaországban is igen sokat „beleltároztak” különféle állami múzeumokba anélkül, hogy a legcsekélyebb erôfeszítést tették volna a tulajdonosság – olykor nem is túl bonyolult – kiderítésére. E tárgyak esetében biztos áruló jel, hogy a leltárak sem a múzeum, sem az állam tulajdonaként nem tartották nyilván ôket. És az eredetileg zsidó mûgyûjteményekbôl elrabolt tárgyak késôbb csere vagy eladás útján immár „tisztán” olvadhattak bele a gátlástalan nemzetközi mûkereskedelembe.
A többi már napjaink jelen idejû történelme, amelyrôl csökönyösen ismétlôdô újsághírek adnak számot: több évtizedes lappangás után ismét felbukkant valamelyik kiállításon vagy aukción egy-egy, a nácik kezén átment elrabolt mûtárgy, amelyet egykori tulajdonosa, örököse vagy megbízottja felismert és visszakövetel. Ez a jelen idejû történelem azonban sokkal kevésbé lenne érthetô és áttekinthetô az olyan számadások híján, mint amilyen Hector Feliciano magyar szempontból is roppant tanulságos, szakavatott tanulmánya.

Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu



C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/